ACTA LINGUISTICA LITHUANICA

XLVII (2002), 117–130

MEGJEGYZÉSEK

Megjegyzések

A LITVÁN NYELV ELMÉLETI FONETIKÁJÁVAL ÉS MORFOLÓGIÁJÁVAL KAPCSOLATOS ÚJABB PUBLIKÁCIÓKRÓL

Az utóbbi időben egyre világosabban körvonalazódik a Litván Nyelvi Intézet két fő folyóiratának profilja: a néhány éve indult Archivum Lithuanicum a litván írott nyelv történetének, valamint a régebbi szövegek filológiai és szövegkritikai elemzésének szenteli magát, míg a fél évszázados jubileumát hamarosan ünneplő ALL (A litván nyelvészet kérdései) egyre inkább a litván nyelv elméleti és leíró kutatásaira összpontosít. Az ALL legutóbbi (46.) kötetében megjelent, többnyire a mai litván nyelv anyagát különféle szempontokból leíró tanulmányok közül két, elméleti kérdéseknek szentelt írás emelkedik ki: Kazimieras Garšva „A litván nyelv hangjainak fonológiai értelmezése” (1–17. o.) és Artūras Judžentis „Új megközelítés a litván főnevek nyelvtani nemének kategóriájához” (39–47. o.) című tanulmánya. Mindig hasznos visszatérni a megoldatlan kérdések tárgyalásához. Bármilyen jó is a litván nyelv akadémiai nyelvtana, azt is lehet tovább tökéletesíteni és fejleszteni, a nyelv leírását pedig az új adatok és a nyelvelmélet fejlődésének figyelembevételével módosítani. Ezt szolgálják a Litván Nyelvi Intézetben rendezett, az új litván nyelvtan koncepcióját megvitató szemináriumok is. Így a fent említett tanulmányok szerzőinek arra irányuló törekvése is, hogy a nyelvi rendszer néhány fontos elemének értelmezését újra megvizsgálják, igen üdvözlendő.

Garšva bátran szembeszáll néhány, szinte már általánosan elfogadott állítással (amelyeket főként Girdenis fonológiai iskolája fogalmazott meg), s amelyekre az utóbbi években (1985 óta) a litván nyelv akadémiai nyelvtana¹ is támaszkodik; a litván nyelv fonológiai rendszerének egy jelentős részéről új vázlatot kínál. A szerző olykor egyetért a hagyománnyal, máskor nem. Mindkét esetben érveket sorakoztat fel, bár ezek közül sok régóta ismert, a szerző példái pedig többnyire már a korábbi fonológiai munkákban is elemzés tárgyát képezték. Saját elméleti alapelveit azonban a szerző nem fejti ki részletesebben; mindössze azt jelzi, hogy a prágai, a moszkvai és a litván fonológiai iskolákra támaszkodik. Ezért meglepőek a szokatlan értelmezések, amelyeket a tanulmány különösebb magyarázat nélkül mutat be. Nem világos, hogy ezek a szerző fontos koncepciójának részei-e, amelyekről érdemes vitázni, vagy csupán sikertelen megfogalmazások. Például egészen különös a JEGYEK hosszáról beszélni, és erre alapozni a szegmentális és szupraszegmentális egységek szembeállítását (1. o.). Később ugyan már a fonetikai EGYSÉGEK hosszáról esik szó („A fonémánál hosszabb fonetikai egységeket szupraszegmentálisnak, a fonémánál rövidebbeket szubszegmentálisnak nevezzük”), ám a prozódiai és szegmentális elemek ilyen megkülönböztetése sem szokásos. Feltehető volna, hogy a fonéma nem a nyelvi kifejezés síkjának legkisebb eleme, mivel vannak nála rövidebbek (Garšva szerint

¹ Kazimieras Garšva Alekso Girdenio társszerzője volt az akadémiai nyelvtan fonológiai fejezetének megírásakor.

118 |

PASTABOS

ezek a morák². A lényegi különbség valójában egészen más síkon van: nem a hosszúság, hanem az alapján, hogy az elem lineáris vagy szimultán (lásd Girdenis 1995: 38). A tanulmányban egyébként sok a sikertelen megfogalmazás; vö. a javaslatot, hogy a lágy mássalhangzók után a hangokat „[e], [e] [a], [a]-ként ejtsük” (3. o.)³; nem világos, mire valók az olyan tautologikus állítások, hogy „az [i], [i], [u], [u] magánhangzók hosszúak és félhosszúak” (4. o.) – ezt maga az átírás is mutatja. Néhány „furcsaság” talán azzal magyarázható, hogy a szögletes és a ferde zárójeleket következetlenül használja, vagyis összemossa a fonológiai és a fonetikai jelenségek közötti határt. Például „az [a] és [e] magánhangzók változatairól” beszél (2. o.) – alighanem pontosabb lenne az /a/ és /e/ fonémákat jelölni, mivel az (allo)fonok nem viszonyulnak egymáshoz invariáns és variáns viszonyaként⁴ (vö. még: „a rövid [e], [e], [o], [a] magánhangzókat az [i], [e], [u], [a] magánhangzók pozicionális változatainak lehetne tekinteni...” (5. o.), „egy periférikus fonéma (a rövid [o])” (14. o.) stb.). Megpróbálunk eltekinteni az ilyen kétséges megfogalmazásoktól, és Garšva tanulmányának fontosabb állításaira összpontosítani.

A fonológusok számára mindig az egyik legbonyolultabb kérdés volt, hogy a diftongusokat és a kettőshangzókat önálló fonémaként vagy fonémakapcsolatokként értelmezzék-e. A különböző fonológiai iskolák eltérő kritériumokat határoznak meg a bifonemikusság vagy a monofonemikusság bizonyítására. A litván nyelv „gyanús hangkomplexumainak” (Girdenis 1995: 74) értelmezése nem az új adatok sikeres felkutatásától, hanem egy adekvát elmélet kidolgozásától függ. Garšva maga is elismeri, hogy a mono-/bifonemikusság kérdésének eldöntésére leggyakrabban alkalmazott két kritérium – a szótaghatár és a kommutációs próba – nem abszolút⁵. Véleménye szerint a két szótagra való bomlás csak kiegészítő érv lehet a diftongusok bifonemikusságának bizonyítására, mivel „hosszú magánhangzóknál is előfordul (lý-ti: lí-jo, žú-ti: žù-vo)” (7. o.)⁶. Hasonlóan értékeli a kommutáció elvét is: „Az egybeeső diftongusok elemeinek kommutációja (más fonémákkal való helyettesítése) véleményem szerint inkább formális, esetleges, ezért nem annyira szükséges eleme a bifonemikusság bizonyításának” (8. o.). Ez azonban nem akadályozza meg a szerzőt abban, hogy egy-egy konkrét esetben hol az egyik, hol a másik említett kritériumot használja döntő érvként, vagy mindkettőt elvesse. Így Garšva, anélkül hogy elvileg új érvekre támaszkodna, vagy módosítaná Girdenis elméleti alapelveit (Girdenis 1995: 71–91), ellentétes következtetésre jut a litván ie, uo diftongusok bifonemikusságáról⁷. Ez azt mutatja, hogy az elméleti előfeltevések lehetővé teszik azt az értelmezést választani, amely egyszerűen jobban tetszik a kutatónak.

² Érdekes, vajon a szerző a fonémánál hosszabb olyan egységet is szupraszegmentálisnak tekint-e, mint a szótag?

³ Az akadémiai nyelvtan megfogalmazása sem sokkal jobb: „[C⁻] pozícióban az /aː a/ többnyire /eː e/-ként ejtődik” (Ambrazas, szerk., 1994: 24).

⁴ Bár a litván fonológusok munkáiban nem szokásos, hasznosnak tűnne megkülönböztetni például a BALSIS (magánhangzó) – hímnemű – hang, (allo)fonéma (szögletes zárójelben jelölve) és a BALSĖ (magánhangzó) – nőnemű – fonéma (ferde zárójelben jelölve) terminusokat. Ez segítene néhány állítás pontosabb megfogalmazásában, és olykor a kétértelműségek elkerülésében is.

⁵ A bifonemikusság fonetikai kritériumai (az ejtés időtartama, nem csupán az artikuláció – lásd Girdenis 1995: 74) egyáltalán nem hatékonyak: minden fonetikai (fizikai) jegy folytonos, ezért a szegmentálás kizárólag a küszöbértékről szóló önkényes megállapodáson alapulhat.

⁶ Annál különösebb, hogy a szerző éppen a tautoszillabikus és heteroszillabikus kettőshangzók ilyen váltakozásával támasztja alá az uo diftongus bifonemikusságát. A duo-ti: da-vė, važiuo-ti: važiuo-vo váltakozás jelentősége e kérdés eldöntésében eleve komoly kétségeket ébreszt – aligha tisztán fonológiai jellegű (hiszen, ahogyan maga Garšva is említi, az uo diftongus (és az ie) sok esetben magánhangzó előtt is megmarad: nuoalpis, prieangis; a másodlagos igékben a diftongus csak a múlt idejű tővégi magánhangzó előtt változik meg, a jelen idejű tővégi magánhangzó előtt pedig a hiátus elkerülésére j-t szúrnak be). Emellett külön bizonyításra szorul maga az a lehetőség is, hogy a tautoszillabikus uo-t és a heteroszillabikus a-v-t egyazon szegmentumként kezeljük.

⁷ Igaz, azt sem mondja meg, hogy melyik két fonéma kapcsolataként kell értelmezni ezeket a szegmentumokat (az említett változatok között szerepel az i+e, i+a, u+o, u+a (8. o.), sőt az a+v és az u+v is (9. o.)).

PASTABOS

119

Valóban, mindkét említett kritériumot joggal bírálták funkciótlanként. Érdemesnek tűnik két hosszabb részletet idézni V. Kasevičius munkájából, Bendrosios ir rytų kalbotyros fonologinės problemos (1983).

Dėl komutacijos testo (plg. Girdenis 1995: 80): „... Asociatyvinė segmentacija [komutacijos testas – A. A.] fonologijoje – sąmoningai ar nesąmoningai – reprodukuoja [...] analogišką morfeminės analizės procedūrą, tačiau morfeminė analizė suponuoja sistemingą dviejų planų – išraiškos ir turinio – įtraukimą į palyginimą, ko visiškai neturi tik išoriškai analogiška fonologinė analizė. Iš tiesų, jeigu morfologijoje kalbininkas tenkintųsi tik morfemų eksponentų palyginimu, būtų korektiškos tokios proporcijos, kaip koza: kozël = oca: ocël, dėl to formą ocël tektų laikyti dvimorfiška, tai yra oc-ël. Tam trukdo oc reikšmių neatitikimas žodžiuose oca ir ocël, tiksliau – žodžio ocël segmento oc reikšmės stoka (asilas nėra vapsvos patinas, nors ožys yra ožkos patinas). Bet fonologinės segmentacijos, kuri pagrįsta asociatyvine analize, atveju kalbininkas tiria tik išraišką, neatsižvelgdamas į turinį. Todėl gali atsirasti nemotyvuotų sprendimų, kaip rodo ką tik pateikti morfeminio skaidymo pavyzdžiai neatsižvelgiant į turinį“ (Kasevič 1983: 22)¹.

A szótaghatárról (arról, hogy az egyes szegmentumrészek nem egyetlen szótaghoz tartoznak (Girdenis 1995: 74)): „Trubeckoj az I. szabályt a fonetikai szabályok közé sorolta, magát a szótagot pedig fonetikai egységnek tekintette. A fonetikai szótagok határai azonban olykor éppen a kétségtelenül fonológiailag egységes szegmentumok »belsejében« mutatkozhatnak. Így a burmai nyelvben, amikor a szótagkezdő mássalhangzó az előző szótag tónusa által meghatározott erős kapcsolódása miatt kétszótagúvá válik. Fonológiailag a következő szótag határain belül marad, két csúcsa viszont azt jelzi, hogy fonetikailag két szótag között oszlik meg⁸.”

Ha feltételezzük, hogy az I. szabályban a szótag fogalma fonológiai szempontból értelmezhető, akkor a szótagot ebben az esetben a fonémák szerveződésének bizonyos modelljeként kellene felfognunk, amelyben a szótagok közötti határok természetesen a fonémák közötti határok is. Ahhoz azonban, hogy a szótaghatárokat a fonémikus szegmentálásban felhasználjuk, a szótag fonémaszerveződési szempontú, teljes meghatározására van szükség. Aligha áll rendelkezésre ilyen információ magának a fonológiai elemzésnek a kezdetén” (Kasevič 1983: 31)⁹.

* „... A fonológiában az asszociatív szegmentálás – tudatosan vagy tudattalanul – a morfémaelemzés hasonló eljárását reprodukálja [...], a morfémaelemzés azonban szisztematikusan bevonja az összehasonlításba a kifejezés és a tartalom két síkját, amelyektől a csak külsőleg hasonló fonológiai elemzés teljesen eltekint. Valóban, ha a morfológiában a nyelvész megelégedne a morfémák kifejezőinek összehasonlításával, olyan arányok is helyesek lennének, mint коза: козёл = оса: осёл, minek következtében az осёл alakot kétmorfémásnak, azaz ос-ёл alakúnak kellene tekinteni. Ennek legalábbis az ос jelentésének hiánya akadálya az оса és az осёл szóban, pontosabban az utóbbi jelentésének hiánya (az осёл nem a darázs hímje, míg a козел a kecske hímje). Az asszociatív elemzésen alapuló fonológiai szegmentálásban azonban a nyelvész kizárólag a kifejezés síkjával foglalkozik, és nem támaszkodik a tartalom síkjára. Ez teszi lehetővé az önkényes megoldásokat, amint azt fentebb a tartalom síkjának figyelembevétele nélkül végzett morfémafelosztás példáján bemutattuk.“

⁸ A baltistákhoz közelebb álló jelenségek közül itt talán a lett zöngétlen zárhangokat lehet megemlíteni, amelyek két rövid magánhangzó között palatalizálódtak: vajon a hosszú hangnak a szótaghatár mentén történő felbontása a lapa [lap-pa] szóban azt teszi szükségessé, hogy itt két /p/ fonémát különítsünk el: p: /lappa/? – A. A.

⁸⁸ „Trubeckoj az I. szabályt a fonetikai szabályok közé sorolta, magát a szótagot pedig fonetikai egységnek tekintette. A fonetikai szótagok határai azonban olykor a kétségtelenül fonológiailag egységes szegmentumok »belsejében« is megmutatkozhatnak. Így a burmai nyelvben, amikor az előző szótag tónusa által meghatározott, szótagkezdő mássalhangzóhoz való erős kapcsolódás következtében ez a mássalhangzó kétcsúcsúvá válik [82]. Fonológiailag a következő szótag határain belül marad, kétcsúcsúsága azonban jelzi, hogy fonetikailag két szótag között oszlik meg.”

120 |

PASTABOS

Furcsa, hogy az egy- vagy kétfonémás volt problémájának megoldásakor a litván fonológusok alig támaszkodnak a morfémahatár kritériumára (Girdenis (1995: 90) sem említi; lásd Čekmonas (1983: 199); vö. azonban Vaitkevičiūtė (1961: 39); Pupkis pedig nyíltan hajlik arra, hogy figyelmen kívül hagyja (1966: 117)). A morfológiai határ kritériuma közvetlenül következik a fonéma hagyományos meghatározásából, miszerint az a beszédfolyam legkisebb FUNKCIONÁLIS szakasza (vö. Ambrazas, szerk., 1994: 15). Mivel a fonémák alkotják a morfémák kifejezését, egyértelmű, hogy a fonetikai szegmentumban megállapított morfémahatár egyben a fonémahatárra is egyértelmű bizonyíték⁹. Ahhoz tehát, hogy bebizonyítsuk egy kétes szegmentum kétfonémás voltát, olyan példát kell találni, amelyben a diftongust morfémahatár bontja ketté. Ehhez külön vizsgálatra lenne szükség, de most csupán néhány előzetes megjegyzést tehetünk.

Ha elfogadjuk az igék ragozott alakjainak az Akademinė gramatika című munkában javasolt szegmentálását (Ambrazas, szerk., 1994: 332–333), amelyben a tematikus magánhangzó a tőhöz tartozik, akkor az első és második személyű alakokban, a hosszú tővégi magánhangzók után, éppen au, eu (iau), ai, ei diftongusok jönnek létre, amelyeken morfémahatár (a tő és a rag határa) húzódik át. Ha az alakok hagyományosabb szegmentálását követjük, a szóban forgó szegmentumok a ragba tartoznak. Ebben az esetben nehéz példát találni arra, hogy egy összetett diftongust morfémahatár vágjon ketté. Az igék alakjainak mindkét szegmentálási változata példát szolgáltat a vegyes diftongusok felbontására: vö. a tő és a rag határa: neša-m, myli-m, kelia-m [em]; neša-nt, myli-nt, kelia-nt [ent], illetve az infixum határa: ta-m-pa, gle-m-ba, čiu-m-pa, li-m-pa, ra-n-da, skre-n-da, ju-n-ta, kri-n-ta¹⁰. A likvidákat tartalmazó diftongusok r, l talán analógia alapján elemezhetők. Úgy tűnik azonban, nem sikerül példát találni arra, hogy a hiátusos diftongusokat morfémahatár válassza szét.

A morfémahatár kritériuma az affrikáták fonológiai státuszának megállapítására is alkalmazható; Garšva azonban nem fejti ki teljesen álláspontját ebben a kérdésben. Igaz, az affrikáták morfémahatáron történő kialakulásáról (at-sikėlė, pať-s) nincs egységes álláspont, a kísérleti vizsgálatok még mindig nem teljesek, eredményeik pedig ellentmondásosak (lásd Pakerys 1995: 156 (hivatkozásokkal), 163).

Az összetett szegmentumok fonológiai értelmezésén kívül érdemes még néhány, Garšva cikkében tárgyalt kérdésre felhívni a figyelmet.

A szerző moraértelmezése szokatlannak tűnik. Már az említett felfogás is kétséges, amely szerint a mora fonéma alatti, a fonémánál rövidebb egység (1. o.). Ez ráadásul ellentmond a moraelmélet szerző által valamivel később megfogalmazott elvének is: „A moraelmélet szerint a hosszú magánhangzók két azonos rövid fonéma (mora) egyesüléséből állnak, és egy szótaggal egyenértékűek” (6. o.) – mégis az következik, hogy a mora nem rövidebb a fonémánál. A legfontosabb azonban az, hogy a mora és a rövid magánhangzó azonosítása önmagában sem megalapozott. Az a tény, hogy a hosszú magánhangzó (pontosabban a szótag) a moranyelvekben funkcionálisan két rövidnek felel meg, egyáltalán nem jelenti azt, hogy két rövid foné-

Ha viszont feltételezzük, hogy az I. szabályban a szótag fogalma fonológiai szempontból értelmezhető, akkor a szótagot ebben a helyzetben a fonémák szerveződésének bizonyos modelljeként helyénvaló felfognunk, amelyben a szótagok közötti határok természetesen a fonémák közötti határok. Ahhoz azonban, hogy a szótagolást a fonémikus szegmentálásban felhasználjuk, a szótag fonémaszerveződési szempontú, teljes meghatározására van szükség. Aligha áll rendelkezésre ilyen információ a fonológiai elemzés legelején.“

⁹ Más szóval: „a fonológiai szegmentálás a morfológiai szegmentálásból levezetettnek bizonyul” (Kasevič 1977: 34). Ez L. Ščerba fonológiai iskolájának egyik alapelve.

¹⁰ Figyelemre méltó, hogy az igék alakjainak szegmentálási változatától a tő morfémaszerkezete is függ: a hagyományosan megkülönböztetett tőbeli -j-, -st-, -n-, -d- toldalékok és az infixum az Akademinė gramatika szerinti szegmentálás választásakor elveszítik jelentőségüket, következésképpen morféma státuszukat is (a tő váltakozását a morfonológia allomorfváltásként írja le) (Andronov 2000: 44).

P A S T A B O S

| 121

A morák általában nincsenek közvetlen kapcsolatban a fonémákkal. A mora a szótag hosszának mérésére szolgáló elvont, konvencionális eszköznek tekintendő. Ha egy ilyen eszköz szükségesnek vagy egyszerűen hasznosnak és kényelmesnek bizonyul a nyelvi rendszer leírásakor, a nyelvet morikusnak tekintjük. A Girdenis által felhozott (1995: 259–260) és Garšva által megismételt (6–7. o.) érvek nem elegendőek a litván nyelv morikus értelmezésével szemben. Ha a morát konvencionális egységnek fogadjuk el (vö. Girdenis 1995: 259), nincs többé szükség arra, hogy a /oː/, /eː/ hosszú fonémák rövid megfelelőit keressük (Girdenis 1995: 260). A hangsúlymegvalósulás fonetikai jellemzői nem meghatározóak a fonológiában. A hangsúly és az akcentus kapcsolata kapcsán pedig érdemes volna részletesebben megvizsgálni például Jurij Sztyepanov elméletét (Stepanov 1972, 1997 a, 1997 b), amelyet Garšva csak röviden említett.

A litván nyelvben a palatalizáltság és a keménység korrelációját tárgyalva Garšva Girdenist követi, és nem hoz fel önálló érveket. A következtetés sem új: a hagyományos értelmezés melletti állásfoglalás (amely ezt a korrelációt a mássalhangzókhoz rendeli), mivel állítólag más megoldások bonyolítanák a nyelvhasználatot. Kifejezetten hasznos volna részletesen bemutatni és értékelni ezeket a lehetséges bonyodalmakat (vö. Levin 1994).

Nem érthetünk egyet a szerző magyarázatával, miszerint „a lett nyelv mássalhangzóit nem osztják keményekre és lágyakra, mert az utóbbiakból kevés van” (12. o.). Nem az ilyen mássalhangzók száma a fontos (mennyi kellene belőlük?), hanem az, hogy nem alkotnak korrelációs párokat a többi mássalhangzóval (lásd Trubeckoj 1960: 93–96, 151–153 = Trubeckoj 2000: 89–92, 145–147; Girdenis 1995: 140–151; a lett mássalhangzókról: Andronov 1998: 140–141). Mivel nincs keménység–lágyság-korreláció, a lett nyelv palatális mássalhangzóit fonológiai szempontból egyáltalán nem helyénvaló lágyaknak nevezni, hiszen ez egy másik nyelv fonológiai rendszerének sajátosságait erőltetné rá a lett nyelvre.

Valóban figyelemre méltó kérdés a /a/ és /e/ fonémák szembenállása a lágy mássalhangzók után (4–5. o.)¹¹. A háromkötetes Akadémiai nyelvtan azt állítja, hogy ebben a pozícióban a fonémák szembenállása rendszerint megmarad (Ulvydas, red., 1965: 55–56) (kivétel az ei diftongus, amely minden lágy mássalhangzó után általános, kivéve a č’, dž’ affrikátákat; Ulvydas, red., 1965: 58). Ez a nézet Vaitkevičiūtė (1961: 36–38, 43–44) magánhangzók fonetikai jellemzőire vonatkozó általános kísérleti vizsgálatain alapul. A jelenlegi Akadémiai nyelvtan azonban arra a nézetre tért át, hogy a lágy mássalhangzók után csak az /e/ fonéma ejtődik (Ambrazas, red., 1994: 24). Ezt a nézetet fejti ki Pakerys felsőoktatási fonetikai tankönyve (Pakerys 1995: 34, 35, 42, 154), valamint Girdenis elméleti fonológiai monográfiája is (Girdenis 1995: 54, 62, 172)¹². Sajnos ezek a tudósok nem hivatkoznak újabb kísérleti vizsgálatokra, amelyek alátámasztanák ezt a nézetet. Girdenis csupán Kazlauskas megállapításait említi (Kazlauskas 1967: 238; 1968: 325 = Kazlauskas 2000: 239, 283), valamint az 1965-ös Akadémiai nyelvtanról írt recenziójában szereplő saját kritikai megjegyzését (Girdenis, Žulys 1973: 207 = Girdenis 2000: 376). Mindez azonban inkább egyes nyelvhasználók benyomásaira emlékeztet, mint objektíven bizonyított tényekre. Igaz, Girdenis értelmezésének alátámasztására klasszikus költészeti rímeket is idéz: „Vincas Mykolaitis-Putinas nemcsak a girią: vakarė..., rūkuosė: dvasią..., hanem a teisės: baisios..., stalėlio: karaliai..., dėngia: padangė..., galiai: kėlia... szavakat is rímelteti” (Girdenis 1995: 172). Aligha magyaráz meg bármit is ez a körülmény: ha a költő számára még az alapvető

¹¹ Garšva teljesen helyesen mutat rá, hogy e kérdés megoldásától „nemcsak a köznyelvi kiejtés, hanem a morfonológiai jelenségek leírása is függ” (5. o.). Akselis Holvoetas erre már az Akadémiai nyelvtan angol nyelvű recenziójában felhívta a figyelmet (Holvoet 2000: 211).

¹² Keista, kodėl nei Akademinė gramatika (Ambrazas, red., 1994: 22), nei Pakerys (1995: 150) neįtraukia į bendrą lietuvių kalbos dvibalsių sąrašą dvibalsio eu, tariamo, pagal jų aprašymą, po minkštųjų priebalsių (Girdenis (1995), rodos, nepateikia bendro dvibalsių sąrašo).

122 |

PASTABOS

fonémák /a(:)/ és /e(:)/ allofónjai közötti különbség, akkor hogyan lehet versei alapján következtetni a lágy mássalhangzók utáni, gyengén differenciált allofónok oppozíciójára?

Úgy tűnik, a helyzet tisztázásához új kísérleti vizsgálatokra volna szükség (vö. Pakerys megjegyzésével (Mikalauskaitė 1975: 6)). Igaz, Garšva a lágy mássalhangzók után álló /a/ és /e/ fonémák szembenállásáról szóló kérdés megvitatásakor saját kutatási eredményeire is támaszkodik. A szerző felmérésének módszertanát azonban az idézett cikk (Garšva 2001) nem ismerteti részletesen, és úgy tűnik, hogy az adatközlőknek maguknak kellett megítélniük saját kiejtésüket, ezért válaszaik meglehetősen szubjektívek lehettek. A további kísérletek során érdemes volna különbséget tenni a lágy mássalhangzók, illetve a /j/ fonéma utáni helyzetek között; ez utóbbi nem tartozik a keménység–lágyság-korrelációba (pl.: siaubia és siaube – jai és jei): a /j/ után az oppozíció fennmaradása megbízhatóbbnak látszik (vö. Mikalauskaitė 1975: 58; Zinkevičius 1966: 51).

Összefoglalva elmondható, hogy Garšva cikke szokatlan benyomást kelt: nagyon érdekes olvasmány, mert a szerző kételyei teljesen megalapozottnak tűnnek, az általa javasolt megoldások azonban nem meggyőzőbbek az általa bírált állításoknál. A cikk éppen abban értékes, hogy nemcsak a nyelvi anyag megvitatásra érdemes kérdéseit, hanem magának az elméletnek a problémáit is kiemeli. Remélhetőleg mindez a fonológusok élénkebb vitáját ösztönzi majd (az ilyen vitát mindmáig objektíven korlátozza az is, hogy a litván köznyelvről és nyelvjárásokról szóló fonológiai munkák többsége csak litvánul jelenik meg).

Egészen másfajta gondolatokat ébreszt Artūras Judžentys „új nézőpontja a nyelvtani nem kategóriájáról”. Mindenekelőtt nincs világosan kifejtve, miért elégedetlen a szerző a főnevek nemének jelenlegi leírásaival. Ezért a cikk első pillantásra egy elegáns üveggyöngyjátékra emlékeztet (vajon mi sül ki belőle, ha egészen másképpen írjuk le?). A szerző megközelítése teljesen lehetségesnek tűnik, az alapvető kérdés azonban az, hogy célszerű-e így, új módon leírni a nyelvtani nem kategóriáját: egyszerűbb és univerzálisabb-e, illetve segít-e eddig fel nem ismert jelenségek vagy törvényszerűségek feltárásában.

A főnevek nemének számos leírásában az a legfőbb hiányosság, hogy összekeverik a nem meghatározásának KRITÉRIUMÁT (az egyeztetett szavak alakja alapján) az egyes nemű szavak JEGYEINEK felsorolásával, vagy a kettőt egymás mellett mutatják be (mind a formai, mind a szemantikai jegyeket; vö. Bulygina, Stepanov 1988)¹³. Judžentys cikke is hasonlóképpen kezdődik: „A litván főnevek nyelvtani nemének kategóriáját ragozási alakjaik és az egyeztetett szavakhoz való viszonyuk fejezi ki” (39. o.; vö. a cikk következtetéseiben szereplő hasonló állítással – 45. o.). A szerző által az általa hivatkozott tekintélyes források alapján megfogalmazott állítás kétértelmű: vajon azt állítja, hogy 1) a főnév nemének meghatározásához a ragozási alakokat és az egyeztetést egyaránt figyelembe kell vennünk (egy adott főnév akkor és csak akkor tartozik a G nemhez, ha P típusú végződés-paradigmával rendelkezik ÉS az egyeztetett szavaktól F típusú alakot követel meg), vagy 2) elegendő e tényezők bármelyike (egy adott főnév akkor tartozik a G nemhez, ha P típusú végződés-paradigmával rendelkezik, VAGY az egyeztetett szavaktól

¹³ Analógiaként megemlíthetjük, hogy a főnévi szavak akcentuális paradigmák szerinti osztályozása igen világos eljárással történik (az iskolában „az M betű szabályaként” emlegetett szabály alapján): a többes szám datívuszi és akkuzatívuszi alakjának hangsúlyhelyét vizsgáljuk. Ugyanakkor megállapították a főnévi szavak hangsúlyozási osztályok közötti eloszlásának különféle törvényszerűségeit (megfigyelték például, hogy az elsődleges melléknevek nem tartoznak az 1. és 2. hangsúlyozási osztályba, a származékok hangsúlyozása pedig összefüggésbe hozható az alapszavak hangsúlyozásával vagy a képző hangsúlyjellemzőivel, és így tovább). Ezért például a képzős főnevek hangsúlyozási osztályainak leírása a Laigonaitė-féle megoldást is követhetné (1978: 41–46): az egyes hangsúlyozási osztályok fejezetei felsorolhatnák az oda tartozó főneveket létrehozó képzőket, és megadhatnák a kivételeket. Ez azonban nem jelenti azt, hogy azt állíthatjuk: a hangsúlyozási osztályokat a képzők határozzák meg.

PASTABOS

123

(F típusú alakot követel meg)? Úgy tűnik, hogy az első típusú szabályokat a litván főnevek nemének megállapításakor senki sem alkalmazza. A tapasztalat tehát arra késztet bennünket, hogy az elemzett állítás második értelmezési lehetőségét válasszuk. Ha azonban bármelyik egyetlen kritérium is elegendő, akkor még nem világos, előfordul-e, hogy az egyik kritérium ellentmond a másiknak, és ha igen, hogyan kell ilyenkor eljárnia a kutatónak. Jól ismertek és a szakirodalomban leírtak azok az esetek, amikor, Judžentis szavaival élve, a főnév ragozott alakjai nem felelnek meg a hozzájuk kapcsolódó egyeztetett szavakkal fennálló viszonyának (vaidila, akiplėša ir kt.). Minden ilyen esetben a főnév nemét az egyeztetett szavak alakja alapján állapítják meg – arra nincs példa¹⁴, hogy itt a ragozott alakok élveznének elsőbbséget. Mi értelme van akkor a ragozott alakokat a nem megállapításának egyik kritériumaként említeni?

Miután cikkét egy kétséges állítással kezdte, Judžentis már a második mondatban a nem kategóriájának morfológiai és szintaktikai aspektusának megkülönböztetését javasolja. Valójában a nem hagyományos meghatározása két kategóriát próbál egyesíteni: a grammatikai nemet és a morfológiai nemet, illetve a ragozási típust (néha egy harmadik kategóriát is bevonnak – a lexikai jelentést, illetve a biológiai nemet).

A morfológiai nem fogalma a litván nyelvészetben elsősorban Bulygina munkájának köszönhetően ismert (1970: 26–33), de amint Judžentis megjegyzi (40–41. o.), „nincs kellően kidolgozva”, legalábbis a nyelvleírásban nincs teljesen „kiaknázva”. Judžentis nem adja meg a morfológiai nem fogalmának meghatározását; helyette megnevezi, hogy az egyes ragozási osztályok főnevei melyik nemhez tartoznak (39–40. o.). A paradigmák két osztályba sorolásakor nyilvánvalóan a főnevek grammatikai nemére támaszkodik, máskülönben nem világos, miért éppen két morfológiai nemet különít el, és miért vonja össze a 12 paradigmát két osztályba. A morfológiai nem a paradigma jellemzője, amely megmutatja, hogy melyik nemű főnevekre jellemző a paradigma végződéseinek adott készlete; e fogalom kialakulásának logikáját Zaliznjak fejti ki (1967: 146–147). A litvánban a főnevek morfológiai nemét egyértelműen csak az egyes szám dativusi végződése mutatja (Bulygina 1970: 28), ezért a morfológiai nemeket „hímnemű, vagy ui nemnek” és „nőnemű, vagy ai/ei nemnek” is nevezhetnénk. Ezt a megkülönböztető jegyet elegendő megadni a hímnemű és nőnemű ragozási típusok különbségének leírásakor (vö. az Akademinė gramatika hosszú ragozási osztálylistájával, amelyet Judžentis idéz (40. o.) – Ambrazas, szerk., 1994: 63–64). Egy olyan gyakorlati feladat megoldásakor, mint a ragozási osztályok osztályozása, szintén nem az egyes szám genitivusára¹⁵, hanem ugyanarra az egyes szám dativusi alakra kellene támaszkodni. Nem világos, hogyan állapítja meg Judžentis a többes számú főnevek morfológiai nemét (40. o.) – ragozási paradigmáik nem különböznek¹⁶. Úgy tűnik, egyszerűen átviszi ide a grammatikai nemet.

¹⁴ A 13. jegyzetben megkezdett analógiát folytatva megjegyezhetjük, hogy senkinek sem jut eszébe a begėdis szót a második hangsúlyozási osztályba sorolni azon ismert szabály alapján, hogy a be- előtagú származékok a második hangsúlyozási osztály szerint kapnak hangsúlyt (Laigonaitė 1978: 46).

¹⁵ Az egyes szám genitivusi alakjának használata itt általában csak a hagyománnyal – a középkori latin nyelvtanok hatásával – magyarázható: a litvánban sem a morfológiai nemet, sem a ragozási tövet nem jelöli (Ambrazas, szerk., 1994: 68), holott ez fontos a ragozási osztályok osztályozásakor (ezt legjobban a többes szám dativusa mutatja).

¹⁶ A ragozási osztály többes számú paradigmájában finom különbség csak e ragozási osztály két fő altípusa között figyelhető meg: a mássalhangzós típusban (11. és 12. paradigma), valamint az į típusú ragozás szűkebb értelmében vett változatában (9. és 10. paradigma). Az első esetben a főnevek többes számú genitivusának tővége kemény, a másodikban rendszerint lágy (bár vannak kivételek). Emlékezzünk arra, hogy a durys főnév hagyományos besorolásának az į típusú ragozás szűkebb értelmében vett csoportjába (9. paradigma – vö. Judžentis 2002: 40) nincs alapja: a durų genitivus kemény tővége miatt ez a szó itt a kivételek csoportját bővíti, a mássalhangzós altípusban viszont teljesen szabályosnak tűnik.

124 |

PASTABOS

A főnevek végződései nem hordoznak nemi grammémát, csak az egyeztetett szavaké, például a mellékneveké (vö. Bulygina 1970: 32). Az egyes főnévi végződések csupán többé-kevésbé jól jelzik a főnevek morfológiai nemét; más szóval csupán többé-kevésbé jellemző vonásai a hímnemű vagy nőnemű ragozási típusnak. Mindez a grammatikai nem kategóriájának ilyen felfogásából következő kézenfekvő következtetés, amelyet mégis külön hangsúlyozni kell, mert gyakran az ellenkezőjét állítják.

Amint láttuk, a főnevek grammatikai nemének megállapítása az egyeztetett szavak alakján alapul. Összefoglalva elmondható, hogy a grammatikai nem kategóriája minden főnév bizonyos belső jellemzője, amely megköveteli az egyeztetett szó egyik vagy másik alakjának kiválasztását, és amely sem a formával, sem a szemantikával nem áll közvetlen kapcsolatban (ez bizonyítja azt is, hogy a nem önálló kategória, nem pedig formális ragozási típus vagy a valóság egyértelmű tükröződése). A főnevek neme, amely a szófaj jellemzője (tehát a morfológia tárgyának jellemzője), és amely a szintaxis szintjén valósul meg (a szavak egyeztetésekor), morfoszintaktikai kategóriának tekintendő.

A főnév grammatikai nemének ragozási típus vagy jelentés alapján történő meghatározása egyszerűen értelmetlen vállalkozás – a ragozási típus nem a grammatikai, hanem a morfológiai nemet mutatja (ide nem tartoznak a ragozhatatlan főnevek), a jelentés pedig szintén nem a grammatikai nemmel, hanem a biológiai nemmel függ össze (ide csak a személynevek és részben az állatnevek tartoznak). A nyelvész feladata tehát a főnév grammatikai nemi kategóriája és egyrészt a szóalak (a ragozási típus, illetve a morfológiai nem), másrészt a szemantika közötti viszony leírása. A nemet morfológiai szempontból vizsgálva minden főnév először ragozható és ragozhatatlan főnevekre oszlik: az előbbieket ezután hímnemű és nőnemű morfológiai nemű főnevekre osztályozzuk, az utóbbiaknak nincs morfológiai nemük. Szemantikai szempontból a főnevek szintén két alcsoportra oszlanak: az első alcsoport főneveit biológiai nemük szerint hímnemű és nőnemű főnevekre osztályozzuk, a második alcsoport főneveit viszont nem osztályozzuk, mivel olyan tárgyakat jelölnek, amelyekre nem jellemző a nemek közötti különbség, vagy ezt a különbséget a nyelv jelentéktelennek tekinti (vö. vaikas, briedis, varlė stb.). A grammatikai, morfológiai és szemantikai felosztás kombinálása 18 lehetséges főnévcsoportot eredményez (2×3×3). A grammatikai és a szemantikai nem eltérésére azonban a litvánban valószínűleg nincs példa¹⁷, a grammatikai és a morfológiai nem szemantikai alap nélküli, közvetlen szembeállítása pedig szintén kétséges. Így csak 10 lehetőség valósul meg (lásd az 1. táblázatot).

Ilyen gondolatok merülnek fel a főnevek nemi kategóriája hagyományos leírásának alapjait némileg továbbgondolva. A nem kategóriájának további vizsgálatához rendkívül értékes Aldona Paulauskienė több könyvben kifejtett részletes gondolatmenete, valamint a nem kategóriájáról alkotott koncepciójának fejlődése (Paulauskienė 1983: 172–183; 1989: 170–178; 1994: 153–166).

Most visszatérhetünk Judžentis nemelméletéhez. Itt igen fontos a főnévtől függő szavak egyeztetésének kettős jellegéről szóló magyarázat: bizonyos esetekben „az alapszó alakja szerint egyeztetnek”¹⁸ (szintaktikai egyeztetés), más esetekben pedig „a főnevek referenseinek neme szerint” (szemantikai egyeztetés) (42. o.). Ez Valeckienė azon állítására emlékeztet, hogy „a szemantikai kritérium

¹⁷ Kivéve a metaforikus használat eseteit (Jis tokia boba) és a köznyelvi alakokat (mielas Mildukas).

¹⁸ Kifejezetten a morfológiai formára, illetve a morfológiai nemre gondol, vö. az angol összefoglalóval: „Inanimates have only morphological gender, which will also be the only factor determining the gender form of agreeing words (agreement is then purely syntactic)“ (256. o.).

PASTABOS

| 125

1. TÁBLÁZAT. A NYELVTANI, SZEMANTIKAI ÉS MORFOLÓGIAI NEM VISZONYA

nyelvtani nem

szemantikai nem

morfológiai nem

Sorsz.

példák

hímnemű

hímnemű

hímnemű

1.

apa

nőnemű

2.

nagybácsi

egyik sem

3.

mesjė

egyik sem

hímnemű

4.

stalas

semmilyen

5.

taksi

nőnemű

nőnemű

hímnemű

6.

móteriškas ‘moteriškė’ (³DŽ 497)

nőnemű

7.

motina

semmilyen

8.

ledi

semmilyen

nőnemű

9.

kėdė

semmilyen

10.

fojė

éppen az összes olyan esetet magában foglalja, amelyet a formai kritérium nem jelöl (tőbeli kivételek)” (Valec-kienė 1998: 242). Sajnos ilyen szép megfelelés valójában nincs: vannak főnevek, amelyekre semmilyen „kritérium” nem alkalmazható, kivéve a szintagmatikusat – ezek az I. ragozási osztályba tartozó (többségükben annak mássalhangzós alcsoportjába sorolt), többes számú főnevek, amelyeknek nincs nemi jegyük, és azonos paradigmák szerint ragozódnak (skanios sultys nőnem: pavojingi geležuȯnys hímnem; didelės kepenys nőnem: baisūs griaumenys hímnem). A ragozhatatlan főnevek nemének motivációja (ha biológiai nemük nincs) kereshető az általuk megnevezett dolog nemére tekintettel (taksi – mašina / automobilis), vagy a végződésnek a ragozható főnevek végződéséhez való hasonlósága alapján (fojė – žemė), ám itt nincs egyértelműség (44. o.). Ez azt jelenti, hogy nem szükségszerű, hogy legyen motiváció. Ez természetes, hiszen minden kritérium a maga kategóriájának felel meg. Tehát valójában nincs kiegészítő eloszlási viszony a szemantikai és a formai kritérium (Valečkienė szerint), illetve a szemantikai és a formai (szintaktikai) egyeztetés (Judžentis szerint) között. Ha volna ilyen viszony, a nyelvtani nem kategóriája nem lenne önálló kategória, hanem csupán a szemantikai és a morfológiai nem másodlagos kombinációja.

Mindazonáltal figyelemre méltó a szemantikai egyeztetés értelmezése: Judžentis szerint azok a főnevek egyeztetődnek szemantikailag, amelyek személyeket és bizonyos állatokat jelölnek (42–43., 45. o.). E gondolatot továbbvíve azt lehetne állítani, hogy az említett szócsoportnak egyszerűen nincs nyelvtani nem kategóriája – a függő szavak a referens nemével egyeztetődnek. Ebben az esetben megszűnnének az olyan „kivételek”, mint a nőnemű ragozási típusba tartozó hímnemű szavak (pl.,

126 |

PASTABOS

dėdė), és a substantiva communia¹⁹ esetében is – ha mindezeknek a szavaknak nincs nyelvtani nemük, akkor a nemek eltérésének problémái sem merülhetnek fel. Az értelmezés előnye különösen nyilvánvaló más nyelvek ragozhatatlan személynevei esetében (amelyek szintén sajátos substantiva communia): gazdaságosabb egyáltalán nem hozzárendelni például a Kiuri vezetéknévhez nemi jegyet²⁰, és a függő szavak nemének megválasztását a referens nemével való szemantikai egyeztetéssel magyarázni. Sajnos a szerző álláspontja ebben a kérdésben a tanulmányban nincs kifejtve.

Az így értelmezett „új nézőpont a nem kategóriájára” természetesen bizonyos hátrányokkal is jár. Sem a főnévi osztály, sem a nem kategóriája nem lenne egységes, ráadásul elfogadása esetén számos más dolgot is meg kellene változtatni. Például ebben az esetben igen fontossá válik a főnévi osztály belső felosztása, mivel a főnevek különböző csoportjai a nyelvtani kategóriák eltérő készletével rendelkeznek²¹; valószínűleg magának a főnévnek és a nem kategóriájának valamelyest eltérő meghatározására is szükség lenne. Egyébként alighanem magát a szintaktikai kapcsolatot sem lehetne többé hagyományosan értelmezni.

Nem tudom, tervezi-e a szerző az egész nyelvtan átalakítását és az új nemfelfogáshoz való igazítását. Egyelőre az önmagában vett „új nézőpont a nem kategóriájára” inkább tisztán elméleti konstrukciós kísérletnek tűnik, mintsem a nyelvtan talajának céltudatos feltárásának.

Judžentis a főnevek nemének leírásával kapcsolatos konkrét kérdéseket is tárgyalja, de új megoldásokat nem javasol.

A szerző egyetért azoknak a nyelvészeknek a véleményével, akik a mokytojas: mokytoja főnévpárokat nem különböző lexémáknak, hanem nem szerint ragozható alakoknak²² tekintik. Mivel a litván nyelvben a nem szerint párokat alkotó személymegnevezések igen szabályos jelenséget alkotnak, indokolt a szóalakok változásának körébe sorolni őket (vö. Krylov 2002: 734–736). E megoldás ellen azonban – a főnévi osztály említett, nem egészen kívánatos felosztásától eltekintve – az is érvként szolgál, hogy a nem szerint ragozható főnevek csoportjának összetétele nem határozható meg szigorúan (foglalkozás szerinti személymegnevezések stb., valamint egyes állatnevek), és a párok képzésének eszközei sem egységesek, vö.: liūtas: liūtė, žvirblis: žvirblienė, jautis: karvė. Továbbá, ha elismerjük a főnevek nem szerinti ragozását, eltűnik a főnév és a melléknév nyelvtani kategóriarendszere közötti egyik legfontosabb különbség: a főnevek neme osztályozó kategória, a mellékneveké pedig ragozási kategória.

Hasonlóképpen felvethető a kérdés, hogy a substantiva communia megnevezésű szavakat jobb-e két homonim lexémaként kezelni, vagy egy nem szerint ragozható lexéma homonim, különböző nemű alakjaiként, esetleg – az „új nézőpont” szerint – nemi jegy nélküli szóként. Van itt egy másik szempont is, amelyre érdemes figyelmet fordítani: a litván nyelv nyelvtani leírásai nem teszik lehetővé e csoport szavainak egyértelmű azonosítását. Például az Akadémiai nyelvtan leírásából nem világos, hogy a substantiva communia (pl. nevala) megkülönböztetendők-e valamelyik nemhez tartozó főnevektől (leggyakrabban zoonimáktól), amelyeket átvitt értelemben használnak (pl.: kiaulė, boba, mazgotė), vö.:

¹⁹ A terminussal kapcsolatban teljes mértékben egyetértek Bonifacas Stundžiával: ez nem a nemet, hanem a főnévi osztályt jelöli (Stundžia 1980: 87).

²⁰ A hagyományos értelmezés itt két homonim főnevet feltételez (Kiuri hímnemű és Kiuri nőnemű), a kevésbé hagyományos pedig az ilyen főnevek nem szerinti ragozását.

²¹ A személyeket és bizonyos állatokat jelölő főnevekből (amelyek esetében fontos a nemi jegy) külön csoportot alkotnak a foglalkozás stb. szerinti személymegnevezések (mokytojas: mokytoja), amelyeket nem szerint ragozhatónak javasolnak tekinteni.

²² A szerző rámutat az Akadémiai nyelvtan e tekintetben mutatkozó következetlenségére: a főnevek nemét osztályozó kategóriának tekinti (Ambrazas, szerk., 1994: 62), a szóképzési fejezetben viszont megemlíti a főnevek nem szerinti ragozását (Ambrazas, szerk., 1994: 142).

PASTABOS

127

„A litván nyelvben jelentős számú olyan főnév van, amellyel a személyekre jellemző negatív tulajdonság alapján nőnemű és hímnemű személyeket egyaránt meg lehet nevezni. Nemüket szintaktikailag, az egyeztetett szavak alakjai fejezik ki, és attól függ, hogy az adott esetben melyik nemű személyt nevezzük meg velük. Az ilyen főneveket feltételesen közös nemű főneveknek nevezzük” (Ambrazas, szerk., 1994: 64). A különbség azonban a másodlagos jelentésen kívül (vö. Ulvydas, szerk., 1965: 170) az eltérő egyeztetésben is megmutatkozik: a substantiva communia csoport főneveihez a jelző alakját a személy neme alapján választjuk meg (nem mondható, hogy jis tikra nevala), míg átvitt értelemben használt „közönséges” főnév esetén a „természetes” nem szerinti egyeztetés is lehetséges (jis visiškas / visiška mazgotė, ji tikra / tikras paršelis). Az első esetben valódi substantiva communia főnevekről van szó, a másodikban pedig csupán átvitt értelemben használt hím- vagy nőnemű szavakról.

Nagyon érdekes példa Judžentis által a VDU Litván Nyelvi Szövegkorpuszában talált mondat: Geriausiai apmokamas modelis Naomi Campbell atrodė gerokai pavargusi: „Ebben az esetben a jelző szintaktikailag egyezik a főnévvel, az állítmányi névszó pedig szemantikailag, a referens neme szerint” (44. o.). Egyetlen példából nehéz bármit is megállapítani (annál is inkább, mert nem teljesen egyértelmű: elképzelhető volna-e hasonló mondat a név említése nélkül: geras modelis yra pavargusi?). A helyzet azonban összességében nagyon emlékeztet a szintén sok figyelmet kapott orosz nyelvészeti példára: новый врач пришла (Bulanin 1976: 48–54). Úgy tűnik, mindkét nyelvben a mondat alanya és állítmánya közötti szintaktikai kapcsolat szorosabban kötődik a szemantikához, mint a jelzett szó és a jelző közötti egyeztetési viszony (talán ez egyetemes jelenség?). A szemantikai egyeztetés ilyenkor a normától való bizonyos eltérésként értelmezhető, amikor a szintaktikai kapcsolat nem nyelvi egységeket kapcsol össze, hanem közvetlenül a valóságot tükrözi. A litván nyelv, amelyben az ilyen megnyilatkozások csak most kezdenek megjelenni, ismét archaikusabb az orosznál, ahol hasonló esetekben az állítmány jelentés szerinti egyeztetését a nyelvtanok már elfogadják. Igaz, ha az átvitt értelemben használt főnevek bővítményeinek korábban említett nembeli ingadozásait is hasonlóképpen értelmeznénk (amikor vagy grammatikai, vagy szemantikai egyeztetés történik), kiderülne, hogy a szemantikai egyeztetés a litvánban még elterjedtebb, mint az oroszban. A két nyelv adatainak alaposabb összehasonlítása ígéretes kutatási irány lenne.

Összefoglalásképpen el kell ismernünk, hogy a nem kategóriájának egyes aspektusait alaposan meg kell vizsgálni: kiderül, hogy nem gyűjtöttek össze és osztályoztak minden lényeges anyagot. Ezért még nem lehet végleges állást foglalni a főnevek nemének hagyományos vagy új leírása közötti választás kérdésében. Mindenesetre szem előtt kell tartani, hogy ha megváltozik egy nyelvtani rendszer valamely összetevőjének értelmezése, valószínűleg a többi összetevő leírásának is változnia kell. Érdemes más kategóriákat is leírni (nem csak a nemet), szigorúan elkülönítve a morfológiai, szintaktikai és szemantikai megközelítést. A litván morfológia további kutatásához sok termékeny gondolat meríthető Zaliznjaknak az orosz névszók ragozását részletesen bemutató munkájából (Zaliznjak 1967; 2002), amelyet S. Krylov mai szempontból figyelmesen elemez (Zaliznjak 2002). Számos kérdés, amelyen Judžentis elgondolkodik, mások pedig gyakran észre sem vesznek, hosszú múltra tekint vissza az orosz nyelvtudományban, és érdekes következtetésekre jutottak velük kapcsolatban. Nem szeretném azt a benyomást kelteni, hogy elfogultan propagálom az orosz nyelvészek elméleteit. Úgy vélem, jelentőségük a litván nyelvészet számára egyszerűen objektíven leírható azzal, hogy az orosz és a litván nyelv rendszere sokkal hasonlóbb egymáshoz, mint például a litván és a germán vagy újlatin nyelveké (amelyek leírásához elsősorban az európai és amerikai nyelvészeti elméleteket alkalmazták). Az orosz nyelvet számos szempontból jobban leírták, mint a litvánt; egyes jelenségeinek értelmezése kritikai értékelése segítene feltárni a két nyelv közötti finom különbségeket, s így jobb megértésükhöz vezetne.

128 |

PASTABOS

A nyelvészeti irányzatok fejlődése nem szoríthatja háttérbe a hagyományos ágak kutatását. Ezt szem előtt tartva több publikációra lenne szükség a litván nyelvtan koncepciójának kérdéseiről.

LITERATŪRA

AMBRAZAS, V., red. 1994: Dabartinės lietuvių kalbos gramatika, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidykla.

ANDRONOV, A. 1998: A Short Grammar of Latvian by Terje Mathiassen, Columbus (Ohio) 1997. Res Balticae 4, 139–158.

ANDRONOV, A. 2000: Some remarks on the system of Lithuanian and Latvian conjugation. Linguistica Baltica 8, 35–47.

BULANIN, L. L. 1976: Трудные вопросы морфологии. Москва: Просвещение.

BULYGINA, T. V. 1970: Морфологическая структура слова в современном литовском литературном языке (в его письменной форме). Žirmunskij, V. M., Arutjunova, N. D., red., Морфологическая структура слова в индоевропейских языках, Москва: Наука, 7–70.

BULYGINA, T. V., STEPANOV, JU. S. 1988: Теория грамматики и теоретическая грамматика (К выходу в свет „Грамматики литовского языка“ на русском языке). Вопросы языкознания № 3, 17–33.

ČEKMONAS, V. 1983: [Rec.] A. Girdenis. Fonologija, Vilnius, 1981. Baltistica 19 (2), 197–204.

³DŽ – Dabartinės lietuvių kalbos žodynas, vyr. red. S. Keinys, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidykla, 1993.

GARŠVA, K. 2001: Bendrinės kalbos tarties problemos. Poljakovas, O., red., Žmogus kalbos erdvėje, Kaunas: Vilniaus universiteto Kauno humanitarinis fakultetas, 143–148.

GARŠVA, K. 2002: Lietuvių kalbos garsų fonologinės interpretacijos. Acta Linguistica Lithuanica 46, 1–17.

GIRDENIS, A. 1995: Teoriniai fonologijos pagrindai, Vilnius: Vilniaus universitetas.

GIRDENIS, A. 2000: Kalbotyros darbai 1, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas.

GIRDENIS, A., ŽULYS, V. 1973: [Rec.] Lietuvių kalbos gramatika 1, 2, Vilnius, 1965, 1971. Baltistica 9 (2), 203–214. (= Girdenis 2000: 370–386.)

HOLVOET, A. 2000: [Rec.:] V. Ambrazas, ed., Lithuanian grammar. Lietuvių kalbos gramatika, Vilnius, 1997. Linguistica Baltica 8, 210–214.

JUDŽENTIS, A. 2002: Naujas žvilgsnis į lietuvių kalbos daiktavardžių giminės kategoriją. Acta Linguistica Lithuanica 46, 39–47.

KASEVIČ, V. B. 1977: Элементы общей лингвистики, Москва: Наука.

KASEVIČ, V. B. 1983: Фонологические проблемы общего и восточного языкознания, Москва: Наука.

KAZLAUSKAS, J. 1967: [Rec.:] Acta Baltico-Slavica III, Baltica in honorem Iohannis Otręb ski, Białystok, 1966. Baltistica 3 (2), 237–243. (= Kazlauskas 2000: 236–246.)

KAZLAUSKAS, J. 1968: [Rec.:] Lietuvių kalba tarybiniais metais, Vilnius, 1967. Baltistica 4 (2), 322–327. (= Kazlauskas 2000: 279–286.)

KAZLAUSKAS, J. 2000: Rinktiniai raštai 2, sudarė A. Rosinas. Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas.

KRYLOV, S. A. 2002: «Русское именное словоизменение» А. А. Зализняка 30 лет спустя: Опыт ретроспективной рецензии с позиций неоструктуралистской морфологии. Zaliznjak 2002: 699–748.

LAIGONAITĖ, A. 1978: Lietuvių kalbos akcentologija, Vilnius: Mokslas.

LEVIN, J. 1994: Sign of Jod (The Semiotic Function of /j/ in Lithuanian). Baltistica, 4 priedas, 82–89.

MIKALAUSKAITĖ, E. 1975: Lietuvių kalbos fonetikos darbai, Vilnius: Mokslas.

PAKERYS, A. 1995: Lietuvių bendrinės kalbos fonetika, Vilnius: Žara.

PAULAUSKIENĖ, A. 1983: Lietuvių kalbos morfologijos apybraiža, Kaunas: Šviesa.

PAULAUSKIENĖ, A. 1989: Gramatinės lietuvių kalbos vardažodžių kategorijos, Vilnius: Mokslas.

PAULAUSKIENĖ, A. 1994: Lietuvių kalbos morfologija. Paskaitos lituanistams, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidykla.

PUPKIS, A. 1966: Lietuvių kalbos afrikatų ir atitinkamų priebalsių junginių sudėties klausimu. Kalbotyra 14, 107–117.

PASTABOS

129

Stepanov, Ju. S. 1972: Ударение и метатония в литовском глаголе. Baltistica, I priedas, 169–183.

Stepanov, Ju. S. 1997 a: Непарадигматические передвижения ударения в индоевропейском. (Исходные положения.) Вестник Московского университета. Серия 9. Филология № 5, 63–80.

Stepanov, Ju. S. 1997 b: Непарадигматические передвижения ударения в индоевропейском. (I. Вокруг законов Ваккернагеля и Лескина.) Вопросы языкознания, 1997, № 4, 5–26.

Stundžia, B. 1980: Vadinamosios bendrosios giminės vieta lietuvių kalbos morfologinėje sistemoje. Kalbotyra 31 (1), 79–87.

Trubeckoj, N. S. 1960: Основы фонологии, Москва: Издательство иностранной литературы.

Trubeckoj, N. S. 2000: Основы фонологии, Москва: Аспект Пресс.

Ulvy das, K., red. 1965: Lietuvių kalbos grammatika 1. Fonetika ir morfologija, Vilnius: Mintis.

Vaitkevičiūtė, V. 1961: Lietuvių literatūrinės kalbos balsinės ir dvibalsinės fonemos. Lietuvių kalbotyros klausimai 4, 19–47.

Valeckienė, A. 1998: Funkcinė lietuvių kalbos grammatika, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas.

Zaliznjak, A. A. 1967: Русское именное словоизменение, Москва: Наука. (= Zaliznjak 2002: 1–370.)

Zaliznjak, A. A. 2002: «Русское именное словоизменение» с приложением избранных работ по современному русскому языку и общему языкознанию, Москва: Языки славянской культуры.

Zinkevicius, Z. 1966: Lietuvių dialektologija, Vilnius: Mintis.

Aleksejus Andronovas St. Petersburg State University Department of General Linguistics Universitetskaya nab. 11, 199034 St. Petersburg, Russia [email protected]

Gauta 2002 12 05

NESUSIPRATIMAI DĖL DAŽNINIO ŽODYNO

Acta Linguistica Lithuanica XLVI tome Artūras Judžentis, apžvelgdamas Vito Labučio mokslinę veiklą (p. 230–248), atpasakoja kai kuriuos teiginius iš jo recenzijos apie mudviejų žodynus – Dažninių dabartinės rašomosios lietuvių kalbos žodyną (mažėjančio dažnio tvarka) (1997) ir kitą žodyną tuo pačiu pavadinimu, tik išdėstytą abėcėlės tvarka (1998) (tiesa, supainiojęs mūsų vardus ir pavardes, žr. p. 245).

Panūdome autoriui viešai replik(u)oti dėl dėstomų ne jo, o Labučio teiginių todėl, kad, Judžentis nepasinaudojus dalyvinės kalbos galimybėmis, telieka daryti prielaidą, jog tiek apžvalgos autoriaus, tiek Labučio nuomonės sutampa: esą dažninius žodynus galima rengti nesilaikant lingvostatistikos reikalavimų (plg. Labučio teiginį: „Remiantis statistikos principais pagrįstomis tekstų imtimis ir įsitikinus, kad pro jų tinklą nuolat išslysta koks ungurys ar žiobris, tekstų imtis turbūt reikėtų koreguoti“. (Kalbos kultūra 72, 1999, p. 113.)) Judžentis, be jokių komentarų pakartojęs ne vien Labučio, beje, kaip ir kitų, nepakankamai įsigilinusių į lingvostatistinių žodžių sąrašų ir žodynų sudarymo principus, priekaištą dėl kurių nors žodžių nebuvimo tame sąraše (… „pasigendama (…) buitinių realijų, augalų bei gyvūnų pavadinimų, kultūros srities ir su intelektine veikla susijusių žodžių…“), ir pakėlino priminti, kad dažniniai žodynai negali būti papildomi vienais ar kitais, kad ir labai pageidaujamais, žodžiais. Tiesiog tokia lingvostatistinių metodų prigimtis: nei pridėti, nei išmesti nieko negalima – statistiškai aprašytinas realiai egzistuojantis