Dėl naujų publikacijų lietuvių kalbos teorinės fonetikos ir morfologijos klausimais

ACTA LINGUISTICA LITHUANICA XLVII (2002),117-130 MEGJEGYZÉSEK Megjegyzések A LITVÁN NYELV ELMÉLETI FONETIKAI ÉS MORFOLÓGIÁJÁNAK KÉRDÉSEIVEL FOGLALKOZÓ ÚJ PUBLIKÁCIÓKRÓL Az utóbbi időben kezd egyre világosabban kirajzolódni a Litván Nyelvi Intézet két fő periodikájának specializációja: a néhány éve megjelent Archivum Lithuanicum folyóirat a litván írott nyelv történetével és a régebbi szövegek filológiai-textológiai elemzésével foglalkozik, míg a hamarosan fél évszázados jubileumát ünneplő ALL (A litván nyelvészet kérdései) egyre inkább a litván nyelv elméleti és deskriptív kutatásaira összpontosít. Az ALL legutóbbi (46.) kötetének, amely főként a mai litván nyelv anyagát írja le különböző szempontok szerint, publikációi közül két elméleti kérdésekkel foglalkozó tanulmány emelkedik ki: Kazimieras Garšva „A litván nyelv hangjainak fonológiai értelmezése” (1–17. o.) és Artūras Judžentys „Új pillantás a litván nyelv főneveinek nemi kategóriájára” (39–47. o.) című írása. Mindig hasznos visszatérni a megoldatlan kérdések megvitatásához. Bármilyen jó is a litván nyelv Akadémiai nyelvtana, azt is lehet tökéletesíteni és továbbfejleszteni, a nyelv leírását pedig módosítani az új anyag és a nyelvészeti elmélet fejlődésének figyelembevételével. Ezt a célt szolgálják a Litván Nyelvi Intézetben rendezett, az Új litván nyelvtan koncepciójának megvitatására szolgáló szemináriumok is. Ezért a fent említett tanulmányok szerzőinek arra irányuló törekvése is, hogy a nyelvi rendszer egyes fontos kérdéseinek értelmezését új szemszögből tekintsék át, nagyon üdvözlendő. Garšva bátran szembeszáll néhány, csaknem általánosan elfogadott állítással (amelyeket főként a Girdenis-- féle fonológiai iskola fogalmazott meg), amelyekre az utóbbi években (1985-től) az Akademinė lietuvių kalbos gramatika is támaszkodik", és a litván nyelv fonológiai rendszere egy nagy részletének új vázlatát javasolja. A szerző néha egyetért a hagyománnyal, néha nem. Mindkét esetben érveket sorakoztat fel; igaz, sok közülük régóta ismert, 0 a szerző által említett példákat pedig többnyire már korábbi fonológiai munkákban is elemezték. Sajnos a szerző elméleti alapelveit részletesebben nem fejti ki, csupán arra utal, hogy a prágai, moszkvai és litván fonológiai iskolákra támaszkodik. Ezért meglepőek a cikkben különösebb kommentár nélkül közölt, nem hagyományos értelmezések. Nem világos, hogy ezek a szerző koncepciójának fontos részei-e, amelyekről érdemes vitatkozni, vagy csupán sikertelen megfogalmazások. Például teljesen furcsa a JEGYEK hosszáról beszélni, erre alapozva a szegmentális és szupersegmentális egységek szembeállítását (1. o.). Később, igaz, már a fonetikai EGYSÉGEK hosszáról esik szó („A fonémánál hosszabb fonetikai egységeket szupersegmentálisaknak..- ., a fonémánál rövidebbeket pedig — szubsegmentálisaknak nevezik”- ), de a prozódiai és szegmentális elemek ilyen megkülönböztetése sem szokásos. Feltételezhető lenne, hogy a fonéma nem a nyelvi kifejezési sík legkisebb eleme, mivel vannak nála rövidebbek is (Garšva szerint i Kazimieras Garšva volt Aleksas Girdenis társszerzője az Akadémiai grammatika Fonológia című fejezetének írásakor. 118 | MEGJEGYZÉSEK ezek a morák)*. Valójában a lényegi különbség egészen más síkon van: nem a hosszúság, hanem az alapján, hogy az elem lineáris vagy szimultán-e (lásd Girdenis 1995: 38). Sajnos a tanulmányban általában is meglehetősen sok a szerencsétlen megfogalmazás, vö. azt az ajánlást, hogy a lágy mássalhangzók után a hangokat „[e-], [e.] [a-], [a2.]-ként ejtsük” (3. o.)*; nem világos, mi célt szolgálnak azok a tautologikus kijelentések, amelyek szerint „az [i-], [i], [t], [w.] magánhangzók hosszúak és félhosszúak” (4. o.) — ez magából a transzkripcióból is látható. Néhány „furcsa” dolog talán azzal magyarázható, hogy a szögletes és a ferde zárójeleket következetlenül használják, így összemosódik a fonológiai és a fonetikai jelenségek közötti határ. Például „az [a] és [e] magánhangzók változatairól” beszélnek (2. o.) — pontosabb lenne a /a/ és /e/ fonémákat jelölni, mivel az (alo)fonok nem úgy viszonyulnak egymáshoz, mint az invariáns és a változatok” (vö. még: „a rövid [e], [e], [0], [a] magánhangzókat az [i.], [e-], [i], [a-] magánhangzók pozicionális változatainak lehetne tekinteni- ...“ (5. o.), „egy periférikus fonéma (a rövid [0])” (14. o.) stb.). Megpróbálunk elhatárolódni az efféle kétes megfogalmazásoktól, és Garšva cikkének fontosabb állításaira összpontosítani. A fonológusok számára mindig is az egyik legösszetettebb kérdés volt a kettőshangzók és hangkapcsolatok önálló fonémákként, illetve fonémakapcsolatokként való értelmezése. A különböző fonológiai iskolák eltérő kritériumokat állapítanak meg a bifonemikusság, illetve a monofonemikusság bizonyítására. A litván nyelv „gyanús hangkomplexumainak” (Girdenis 1995: 74) értelmezése nem az új anyag sikeres felkutatásától, hanem adekvát elmélet kidolgozásától függ. Maga Garšva is elismeri, hogy a mono-/bifonemikusság kérdésének eldöntésére leggyakrabban alkalmazott két kritérium — a szótaghatár és a kommutációs teszt — nem abszolút- .” Véleménye szerint a két szótagra való szétválás csak kiegészítő érv lehet a kettőshangzók bifonemikusságának bizonyítására, mivel „ez hosszú magánhangzókkal is előfordul (ly-ti: li-jo, žū-ti: žū-vo)” (7. o.)°. Hasonlóképpen értékeli a kommutáció elvét is: „A kettőshangzók egybeeső részeinek kommutációja (más fonémákkal való helyettesítése) véleményem szerint inkább formális, véletlenszerű, és ezért nem annyira szükséges elem a bifonemikusság bizonyításához” (8. o.). Ez azonban nem akadályozza meg a szerzőt abban, hogy egy konkrét esetben hol az egyik, hol a másik említett kritériumot döntőként alkalmazza, vagy mindkettőt elutasítsa. Ezért, elvileg új érvekre nem támaszkodva és Girdenis elméleti elveit nem módosítva (Girdenis 1995: 71— 91), Garšva a litván nyelv ie, uo kettőshangzóinak bifonemikusságáról ellenkező következtetésre jut. Ez azt tanúsítja, hogy az elméleti előfeltevések lehetővé teszik annak az értelmezésnek a kiválasztását, amely egyszerűen jobban tetszik a kutatónak. t Érdekes, vajon a szerző hajlamos-e szupraszegmentálisnak tekinteni olyan egységet is, mint a szótag, amely hosszabb a fonémánál? Nem sokkal jobb, igaz, az Akadémiai grammatika megfogalmazása sem: „a [C'—-] /aa/ pozícióban leggyakrabban /ee/-ként ejtendő” (Ambrazas, szerk., 1994: 24). Bár a litván fonológusok munkáiban nem szokásos, hasznosnak tűnne megkülönböztetni például a BALSIS — hímnemű — hang, (alo)fon (szögletes zárójelben feltüntetve) és a BALSE — nőnemű — fonéma (ferde zárójelben feltüntetve) terminusokat. Ez segítene egyes állításokat pontosabban megfogalmazni, néha pedig a kétértelműségek elkerülését is lehetővé tenné. 3 A bifonemikusság fonetikai előfeltételei (a kiejtés időtartama, a nem egységes artikuláció — lásd Girdenis 1995: 74) általában nem hatékonyak: bármely fonetikai (fizikai) jegy kontinuus, ezért a szegmentáció csak a küszöbértékről szóló ÖNKÉNYES MEGÁLLAPODÁSRA támaszkodhatna. Annál különösebbnek tűnik, hogy a szerző éppen a tautoszillabikus és heteroszillabikus kettőshangzók hasonló váltakozásával támasztja alá az uo kettőshangzó bifonemikusságát. A duo-ti: da-vė, važiuo-ti: važia-vo váltakozásának jelentésével kapcsolatban e kérdés megoldása során általában komoly kétségek merülnek fel — aligha tisztán fonológiai jellegű (hiszen, amint maga Garšva is említi, sok esetben az uo (és ie) kettőshangzó magánhangzó előtt megmarad: nuoalpis, prieangis; a másodlagos igékben a kettőshangzó csak a múlt idő tővégi magánhangzója előtt változik meg, míg a jelen idő tővégi magánhangzója előtt a hiátus elkerülésére j kerül be, továbbá külön bizonyítást igényel már annak lehetősége is, hogy a tautoszillabikus uo-t és a heteroszillabikus a-v-t egy és ugyanazon szegmentumként kezeljük. Igaz, azt mindeddig nem mondja meg, hogy e szegmentumokat mely két fonéma kapcsolataként kell értelmezni (az említett változatok között szerepel az i+e, i+a, u+0, u+a (8. o.), valamint a neta+viru+v (9. o.)). 3 MEGJEGYZÉSEK | 119 Valójában mindkét említett kritériumot megalapozottan bírálták mint funkciótlant. Érdemesnek tűnik két hosszabb részletet idézni V. Kasevičius Bendrosios ir rytų kalbotyros fonologinės problemos (1983) című munkájából. A kommutációs tesztről (vö. Girdenis 1995: 80): „... Az asszociatív szegmentáció [a kommutációs teszt —A. A.] a fonológiában — tudatosan vagy öntudatlanul — reprodukálja [...] a morfémaelemzés hasonló eljárását, a morfémaelemzés azonban két terv — a kifejezés és a tartalom — rendszeres bevonását feltételezi az összehasonlításba, amivel a csak külsőleg analóg fonológiai elemzés egyáltalán nem rendelkezik. Valójában, ha a nyelvész a morfológiában csupán a morfémák exponenseinek összehasonlításával elégedne meg, olyan arányok lennének helyesek, mint x03a: xo3ė1 = oca: ocėn, ezért az ocėn alakot kétmorfémásnak, azaz oc-ė1-nek kellene tekinteni. Ezt megakadályozza az oc jelentéseinek eltérése az oca és az ocėn szavakban, pontosabban — az ocėn szó oc szegmentumának jelentéshiánya (az asilas nem a vapsvos patinas, jóllehet az ožys a ožkos patinas). A fonológiai szegmentáció esetében azonban, amely asszociatív elemzésen alapul, a nyelvész csak a kifejezést vizsgálja, a tartalom figyelembevétele nélkül. Ezért megalapozatlan döntések születhetnek, amint azt a tartalom figyelembevétele nélküli morfémafelbontás imént bemutatott példái mutatják“ (Kasevič 1983: 22)". A szótaghatárról (az egyes szegmensrészek nem egyetlen szótaghoz tartozása (Girdenis 1995: 74)): „Trubeckoj az I. szabályt a fonetikai szabályok közé sorolta, magát a szótagot pedig fonetikai egységnek tekintette. A fonetikai szótagok határai azonban éppen a fonológiailag kétségtelenül egységes szegmensek „belsejében“ is megjelenhetnek. Így a burmai nyelvben a szótagkezdő mássalhangzó erős kapcsolódása esetén, amelyet az előző szótag tónusa idéz elő, ez a mássalhangzó kétcsúcsúvá válik. Fonológiailag a következő szótag határain belül marad, de a két csúcs a két szótag közötti fonetikai megoszlását mutatja“. Ha úgy vélnénk, hogy az I. szabályban a szótag fogalma fonológiai szempontból is értelmezhető, akkor a szótagot ebben az esetben a fonémák szerveződésének bizonyos modelljeként kellene felfognunk, amelyben a szótagok közötti határok természetesen egyben a fonémák közötti határok is. Ám ekkor ahhoz, hogy a szótaghatárokat a fonematikus szegmentációban felhasználhassuk, a szótag részletes meghatározására van szükség annak fonematikai szerveződése szempontjából. „Ilyen információ a fonológiai elemzés kezdetén aligha hozzáférhető” (Kasevič 1983: 31). »---A jelentéses szegmentumok fonológiai vagy nem fonológiai — tudatos vagy tudattalan — módon reprodukálják [...] a morfématikai elemzés analóg eljárását, azonban a morfémaelemzés a két sík — a kifejezés és a tartalom — szisztematikus bevonását feltételezi, ami teljesen hiányzik a pusztán külső anatómiai-fonológiai elemzésből. [természetesen, ha a nyelvész a morfémák exponenseinek szembeállításával a morfológiában kizárólagosan előrehaladna, helyesnek bizonyulhatnának olyan párok, mint a koza: koza = oca: océl, tekintettel arra, hogy az océl alakot kétszótagúként kellett bemutatni, ti. €. oc-ė1. Ehhez legalábbis az oc jelentésének az oca és az ocėl alakokban tapasztalható eltérése áll közel, pontosabban a jelentés hiánya a szótőben (ocėl nem maga az oca, jóllehet a koza — a kecske maga). A szegmentációs fonológiában azonban, amely asszociatív elemzésen alapul, a nyelvésznek csak a kifejezés síkjával van dolga, és nem támaszkodik a tartalom síkjára. Ezért lehetségesek az olyan motiválatlan döntések, amelyeket fentebb a morfémaanyag alapján bemutattunk, és amelyeket nem erősít meg a tartalom síkjának bevonása”. A baltistákhoz közelebb álló jelenségek közül itt talán a lett zöngétlen zárhangokat lehet megemlíteni, amelyek két rövid magánhangzó között megnyúlnak: vajon a hosszú p szótaghatárral való felbontása a lapa [lap-pa] szóban arra késztet-e, hogy itt két p fonémát különítsünk el: /lappa/? —A. A. „A szótagot helyesebb a fonetikai egységgel azonosítani, mivel maga a szó a fonetikai egység összessége.” Mindazonáltal éppen a fonetikai szótagok határai esetenként „belül” is megjelenhetnek kétségtelenül fonológiailag teljes szegmentumoknak. Így a német nyelvben az erős hangsúlyos szótagkezdő helyzetben lévő rövid magánhangzó, amelyet a következő szótag mássalhangzója határoz meg, az előző mássalhangzó két szótag közötti megoszlását eredményezi [82]. Fonológiailag az előző szótagban marad, de kettőssége a két szótag közötti fonetikai megoszlására utal. 120 | JEGYZETEK Különös, hogy a mono-/bifonémiásság problémájának megoldásakor a litván fonológusok szinte nem támaszkodnak a morfémhatár kritériumára (Girdenis (1995: 90) sem említi; lásd Čekmonas (1983: 199); vö. azonban Vaitkevičiūtė (1961: 39); Pupkis (1966: 117) nyíltan hajlamos figyelmen kívül hagyni). A morfológiai határ kritériuma közvetlenül következik a fonéma hagyományos meghatározásából, mint a beszédfolyam legkisebb FUNKCIONÁLIS szakaszából (vö. Ambrazas, szerk., 1994: 15). Mivel a fonémák morfémák kifejezését alkotják, világos, hogy a fonetikai szegmensben megállapított morfémahatár egyértelműen a fonémák határáról is tanúskodik’. Így a gyanús szegmens bifonemikusságának bizonyításához olyan példát kell találni, amelyben a diftongust morfémahatár bontja fel. Ehhez külön vizsgálatra lenne szükség, de most csak néhány előzetes megjegyzést lehet tenni. Ha elfogadjuk az Akadémiai nyelvtanban (Ambrazas, szerk., 1994: 332-333) javasolt igetövek személyragozott alakjainak szegmentálását, amelyben a tematikus magánhangzó a tőhöz tartozik, akkor az első és második személyű alakokban a hosszú tővégi magánhangzókkal éppen au, eu (iau), ai, ei diftongusok jönnek létre, amelyeken morfémahatár húzódik (a tő és a végződés határa). Ha ezen alakok hagyományosabb szegmentálását követjük, az említett szegmensek a végződéshez tartoznak. Ebben az esetben nehéz olyan példát találni, amelyben az összetett diftongusban morfémahatár lenne. Az igealakok szegmentálásának mindkét változata példákat szolgáltat a kevert kettőshangzók felbontására: vö. a tő és a végződés határát: neša-m, myli-m, kelia-m [em]; a nesa-nt, myli-nt, kelia-nt [ent] vagy az infixum határán ta-m-pa, gle-m-ba, čiu-m-pa, li-m-pa, ra-n-da, skre-n-da, ju-n-ta, kri-n-ta'. A diftongusokat a likvidákkal r; I valószínűleg analógia alapján lehet elemezni. Úgy tűnik azonban, nem sikerül olyan példát találni, amelyben az egybeeső kettőshangzókat morfémahatáron bontanák fel. A morfémahatár kritériuma az affrikáták fonológiai státusának eldöntésére is alkalmazható, amelyről Garsva nem fejti ki teljesen az álláspontját. Igaz, az affrikáták morfémailleszkedésben való kialakulásáról (at-sikėlė, pat-s) nincs egységes vélemény, a kísérleti kutatások még mindig hiányosak, adataik pedig ellentmondásosak (lásd Pakerys 1995: 156 (irodalommal), 163). A sudėtingų segmentų fonologinės interpretacijos klausimu verta atkreipti dėmesį dar į kelis Garšvos straipsnyje aptariamus dalykus. Neįprastas atrodo autoriaus moros supratimas. Abejotinas jau minėtas moros, kaip subsegmentinio — trumpesnio už fonemą — vieneto, traktavimas (p. 1). Be to, tai prieštarauja ir paties autoriaus kiek vėliau formuluojamam morų teorijos principui: „Pagal morų teoriją ilgieji balsiai yra dviejų tokių pat trumpųjų fonemų (morų) junginys, priklausantis vienam skiemeniui“ (p. 6) — vis dėlto išeina, kad mora nėra trumpesnė už fonemą. Bet svarbiausia, kad pats moros ir trumpojo balsio tapatinimas nėra pagrįstas. Tai, kad ilgasis balsis (tiksliau — skiemuo) morinėse kalbose funkciškai atitinka du trumpuosius, visiškai nereiškia, kad jis susideda iš dviejų trumpųjų foneHa viszont feltételezzük, hogy az I. szabály szerint egy szótagot fonológiai pozíciókból lehet értelmezni, akkor ebben a helyzetben a szótagot célszerű a fonéma szerveződésének meghatározott modelljeként felfogni, nem pedig a szótagok közötti határként — ez természetesen a fonémák közötti határokat jelenti. Hasonlóan meg nem alapozott a szótag fonémikus szerkezetének szempontjából a szótag összetett fonológiai értelmezésének elutasítása is. Ez az információ magának a fonológiai elemzésnek a kezdetén vált hozzáférhetővé. Más szóval: „a fonológiai szegmentáció a morfológiai szegmentációból levezetettnek bizonyul” (Kasevič 1977: 34). Ez L. Ščerba fonológiai iskolájának egyik alapelve. Figyelemre méltó, hogy az igető morfémaszerkezete az igealakok szegmentációjának változatától is függ: a tő hagyományosan elkülönített -j-, -st-, -ntoldalékai és a -dir betétje, az Akadémiai grammatika szegmentációját választva, elveszíti jelentőségét, így morféma státuszát is (a tő variálódását a morfonológiában allomorfok váltakozásaként írják le) (Andronov 2000: 44). MEGJEGYZÉSEK | 121 mų. A morák általában nem állnak közvetlen kapcsolatban a fonémákkal. A mora a szótag hosszúságának mérésére szolgáló absztrakt, konvencionális mértékegységnek tekintendő. Ha egy ilyen eszköz szükségesnek, vagy egyszerűen hasznosnak és kényelmesnek bizonyul a nyelvi rendszer leírásában, a nyelvet morikusnak tekintik. Girdenius által felvetett (1995: 259-260) és Garšva által megismételt (p. 6-7) érvek a litván nyelv morikus értelmezése ellen nem elégségesek. A morát szerződéses egységként elfogadva (vö. Girdenis 1995: 259) többé nem szükséges rövid megfelelőket keresni a hosszú /o-/, /e:/ fonémákhoz (Girdenis 1995: 260). A hangsúlyok fonetikai realizációjának nincs döntő jelentősége a fonológiában. A hangsúlyok és a hangsúlyozás kapcsolatát illetően pedig érdemes volna részletesebben megvizsgálni például Jurij Sztyepanov elméletét (Stepanov 1972, 1997 a, 1997 b), amelyet Garšva csak röviden említett. A lágyság és keménység korrelációját vizsgálva a litván nyelvben Garšva Girdenist követi, és nem hoz fel önálló érveket. Nem új a következtetés — a hagyományos értelmezés mellett való maradás javaslata (amely ezt a korrelációt a mássalhangzóknak tulajdonítja), mivel más megoldások állítólag megnehezítenék a nyelvgyakorlatot. Éppen ezért igen hasznos lehetne részletesen bemutatni és értékelni ezeket a potenciális komplikációkat (vö. Levin 1994). Nem érthetünk egyet a szerző azon magyarázatával, hogy „a lett nyelv mássalhangzóit nem osztják keményekre és lágyakra, mert ez utóbbiak kevesen vannak” (12. o.). Nem az ilyen mássalhangzók mennyisége a fontos (hányuknak kellene lennie?), hanem az, hogy nem alkotnak korrelációs párokat a többi mássalhangzóval (lásd Trubeckoj 1960: 93-96, 151-153 = Trubeckoj 2000: 89-92, 145-147; Girdenis 1995: 140-151; a lett mássalhangzókról —Andronov 1998: 140-141). A keménység–lágyság korrelációjának hiányában a lett nyelv palatális mássalhangzóit fonológiai szempontból egyáltalán nem helyes lágyaknak nevezni, mivel ez azt jelentené, hogy egy másik nyelv fonológiai rendszerének jegyeit erőltetjük rá a lett nyelvre. Mindenképpen figyelemre méltó a /a/ és /e/ fonémák oppozíciójának kérdése a lágy mássalhangzók után (4–5. o.)". A háromkötetes Akadémiai nyelvtan azt állítja, hogy ebben a helyzetben a fonémák oppozíciója általában megmarad (Ulvydas, szerk., 1965: 55–56) (kivétel az ei kettőshangzó, amelyet minden lágy mássalhangzó után, a č', dž' affrikáták kivételével, általánosítottak; Ulvydas, szerk., 1965: 58). Ez a nézet Vaitkevičiūtė (1961: 36–38, 43–44) magánhangzók általános fonetikai jellemzőire vonatkozó kísérleti kutatásain alapul. A jelenlegi Akadémiai nyelvtanban azonban arra a nézetre tértek át, hogy a lágy mássalhangzók után csak az /e/ fonémát ejtik (Ambrazas, szerk., 1994: 24). Ezt a nézetet fejti ki Pakerys felsőoktatási fonetikai tankönyve (Pakerys 1995: 34, 35, 42, 154), valamint Girdenis elméleti fonológiai monográfiája (Girdenis 1995: 54, 62, 172)". Sajnos ezek a tudósok nem hivatkoznak újabb kísérleti kutatásokra, amelyek ezt a nézetet alátámasztanák. Girdenis csupán Kazlauskas megnyilatkozásait említi (Kazlauskas 1967: 238; 1968: 325 = Kazlauskas 2000: 239, 283), valamint saját kritikai megjegyzését az 1965-ös Akadémiai nyelvtanról írt recenziójából (Girdenis, Žulys 1973: 207 = Girdenis 2000: 376). Mindez azonban inkább a nyelvhasználó egyéni benyomásaira emlékeztet, nem pedig objektíven bizonyított tényekre. Igaz, interpretációjának alátámasztására Girdenis még a klasszikus költészet rímjeit is idézi: „Vincas Mykolaitis-Putinas nemcsak a giria: vakarė..., rūkuosė: dvasia..., hanem a téises: baisios..., stalėlio: karaliai..., dengia: padangė..., galiai: kėlią... szavakat is rímelteti- .“ (Girdenis 1995: 172). Aligha magyaráz meg bármit is ez a körülmény: ha a költő számára még a főbb "' Garšva teljesen helyesen rámutat, hogy e kérdés megoldásától „nemcsak a köznyelv kiejtése, hanem a morfofonológiai jelenségek leírása is függ“ (5. o.). Akselis Holvoetas már felhívta erre a figyelmet az Akademinė gramatika angol nyelvű recenziójában (Holvoet 2000: 211). 2 Furcsa, hogy sem az Akademinė gramatika (Ambrazas, szerk., 1994: 22), sem Pakerys (1995: 150) nem veszi fel a litván nyelv kettőshangzóinak általános jegyzékébe az eu kettőshangzót, amely az ő leírásuk szerint a lágy mássalhangzók után ejtendő (Girdenis (1995) úgy tűnik, nem adja meg a kettőshangzók általános jegyzékét). 122 | MEGJEGYZÉSEK az /a(-)/ és /e(-)/ fonémák allofónjainak különbsége, akkor hogyan lehet versei alapján következtetni a lágy mássalhangzók utáni, gyengén differenciált allofónok oppozíciójára? Úgy tűnik, ahhoz, hogy a helyzet tisztázódjon, új kísérleti kutatásokra lenne szükség (vö. Paker megjegyzését (Mikalauskaitė 1975: 6)). Igaz, Garšva a /a/ és /e/ fonémák oppozíciójának kérdését a palatális mássalhangzók után vizsgálva saját kutatásainak eredményeire is támaszkodik. A szerző által végzett felmérés módszertanát azonban a hivatkozott cikk (Garšva 2001) nem írja le részletesen, és úgy tűnik, hogy az adatközlőknek maguknak kellett megítélniük saját kiejtésüket, így válaszaik meglehetősen szubjektívek lehettek. A további kísérletek kidolgozásakor érdemes lenne elkülöníteni a palatális mássalhangzók utáni, illetve a /j/ fonéma utáni pozíciókat, amely nem tartozik a keménység–lágyság korrelációjába (pl.: siaubia és siaube —jai és jei): a /j/ utáni oppozíció fenntartása megbízhatóbbnak tűnik (vö. Mikalauskaitė 1975: 58; Zinkevičius 1966: 51). Összefoglalva elmondható, hogy Garšva cikke szokatlan benyomást kelt: olvasni nagyon érdekes, mert a szerző kétségei teljesen megalapozottnak tűnnek, ám az általa javasolt megoldások nem meggyőzőbbek az általa bírált állításoknál. A cikk éppen azért értékes, mert nemcsak a nyelvi anyag megvitatandó kérdéseit világítja meg, hanem magának az elméletnek a problémáit is. Csak remélni lehet, hogy ez a fonológusok aktívabb vitáját ösztönözheti (ezt a vitát mindeddig objektíve korlátozza az is, hogy a litván köznyelvről és nyelvjárásokról szóló fonológiai munkák közül sok csak litvánul jelenik meg). Egészen más jellegű gondolatok merülnek fel Artūras Judžentis „új pillantása a főnévi nem kategóriájára” kapcsán. Mindenekelőtt nincs világosan kifejtve, miért elégedetlen a szerző a főnevek nemének meglévő leírásaival. Ezért első pillantásra a cikk egy elegáns üveggyöngyjátékra emlékeztet (vajon kijön-e valami, ha egészen másképpen írjuk le?). A szerző megközelítése teljesen lehetségesnek tűnik, de a fő kérdés az: célszerű-e a nem kategóriájának ilyen új leírása, egyszerűbb és univerzálisabb-e, illetve segít-e eddig meg nem állapított jelenségek vagy törvényszerűségek feltárásában? A főnevek nemének számos leírásában a hiányosság az, hogy a nem meghatározásának KRITÉRIUMÁT (az egyeztetett szavak alakja alapján) összekeverik, vagy futólag adják meg az egyes nemekhez tartozó szavak JELLEMZŐINEK megnevezésével (mind formai, mind szemantikai jellemzőkével; vö. Bulygina, Stepanov 1988)". Hasonlóképpen kezdődik Judžentis cikke is: „A litván nyelv főneveinek nemi kategóriáját a ragozási alakjaik és az egyeztetett szavakkal való kapcsolatuk fejezi ki” (39. o.; vö. a cikk következtetéseiben szereplő hasonló állítással —45. o.). Az ilyen, a szerző által a megjelölt tekintélyes források alapján megfogalmazott állítás kétértelmű —vajon azt állítja-e itt: 1) hogy a főnév nemének meghatározásakor egyaránt figyelembe kell vennünk a ragozási alakokat és az egyeztetést (egy adott főnév csak akkor tartozik a G nemhez, ha P típusú végződésparadigmával rendelkezik ÉS az egyeztetett szavaktól F típusú alakot követel meg), vagy 2) hogy e tényezők bármelyike önmagában elegendő (egy adott főnév a G nemhez tartozik, ha P típusú végződésparadigmával rendelkezik, VAGY az egyeztetett szavaktól 3 Ilyen analógia hozható fel: a névszók hangsúlyparadigmák szerinti osztályozása nagyon egyértelmű eljárással történik (az iskolában „M betű szabályának” nevezett szabály alapján) —a többes szám részes esetének és tárgyesetének hangsúlyhelyét elemezve. De megállapították a névszók hangsúlyozási típusok szerinti eloszlásának különböző törvényszerűségeit is (megfigyelték, hogy az elsődleges melléknevek nem tartoznak az 1. és 2. hangsúlyozási típusba, a származékok hangsúlyozása összekapcsolható az alapszavak akcentuációjával vagy a képző akcentusbeli tulajdonságaival stb.). Todėl például a képzős főnevek hangsúlyozásának leírása úgy festhetne, ahogyan azt Laigonaitė (1978: 41—46) bemutatja: az egyes hangsúlytípusok fejezetében megnevezik azokat a képzőket, amelyek az adott hangsúlytípus főneveit alkotják, és feltüntetik a kivételeket. De ez nem jelenti azt, hogy azt lehetne állítani: a hangsúlytípusokat a képzők alapján határozzák meg. MEGJEGYZÉSEK | 123 F típusú alakot követel)? Úgy tűnik, hogy a litván főnevek nemének meghatározásakor az első típusú szabályokat senki sem alkalmazza. A tapasztalat tehát arra késztet bennünket, hogy az elemzett állítás értelmezésének második változatát válasszuk. Ha azonban elegendő valamelyik egyetlen kritérium, még nem világos, hogy előfordulnak-e olyan esetek, amikor az egyik kritérium ellentmond a másiknak, és ha igen, akkor ilyen esetben hogyan kell eljárnia a kutatónak. Jól ismertek és a szakirodalomban leírtak azok az esetek, amikor Judženčio megfogalmazásával élve a főnév ragozott alakjai nem felelnek meg a vele egyeztetett szavakkal való viszonyának (vaidila, akiplėša stb.). Minden ilyen esetben a főnév nemét az egyeztetett szavak alakja alapján határozzák meg — nincs olyan eset, amikor itt a ragozott alakoknak adnának elsőbbséget.” Mi értelme van akkor a ragozási alakokat a nem meghatározásának egyik kritériumaként említeni? Miután cikkét egy kétséges állítással kezdte, Judžentis már a második mondatban a nem kategóriája morfológiai és szintaktikai aspektusának megkülönböztetését javasolja. Valójában a nem hagyományos meghatározása két kategóriát próbál egyesíteni: a grammatikai nemet és a morfológiai nemet, illetve a ragozási típust (néha egy harmadik kategóriát is bevonnak — a lexikai jelentést, illetve a biológiai nemet). A morfológiai nem fogalma a litván nyelvészetben főként Bulygina munkájának köszönhetően ismert (1970: 26-33), de amint Judžentis megjegyzi (p. 40-41), „nem kellően kidolgozott”, legalábbis a nyelv leírásában nincs teljes mértékben „kiaknázva”. Judžentis nem adja meg a morfológiai nem fogalmának meghatározását, ehelyett megnevezi, hogy mely ragozási osztályokba tartozó főnevek melyik nemhez tartoznak (p. 39-40). A paradigmák két osztályba sorolásakor egyértelműen a főnevek grammatikai nemére támaszkodnak, mert különben nem világos, miért éppen két morfológiai nemet különítenek el, miért vonnak össze 12 paradigmát két osztályba? A morfológiai nem a paradigma olyan jellemzője, amely megmutatja, hogy mely nemű főnevekre jellemző e paradigma végződéseinek együttese; e fogalom kialakulásának logikáját Zaliznjak fejti ki (1967: 146-147). A litván nyelvben a főnevek morfológiai nemét egyértelműen csak az egyes számú részes eset végződései jelzik (Bulygina 1970: 28), ezért a morfológiai nemeket „hímnemű, vagy ui nemnek” és „nőnemű, vagy ai/ei nemnek” lehetne nevezni. Ezt a megkülönböztető jegyet elegendő megadni a hímnemű és nőnemű ragozási típusok közötti különbség leírásakor (vö. Judžentis által idézett (40. o.) hosszú ragozási listát az Akadémiai nyelvtanból — Ambrazas, szerk., 1994: 63–64). Egy olyan gyakorlati feladat megoldásakor, mint a ragozási osztályozás, szintén nem csupán az egyes szám genitivusát, hanem ugyanannak az egyes szám dativusi alakját kellene alapul venni. Nem világos, hogyan állapítja meg Judžentis az i-ragozás többes számú főneveinek nyelvtani nemét (40. o.) — ragozási paradigmáik nem különböznek egymástól’*. Úgy tűnik, itt egyszerűen átemeli a nyelvtani nemet. “4 A 13. jegyzetben megkezdett analógiát folytatva megjegyezhetjük, hogy senkinek sem jut eszébe a begėdis kivételt a második hangsúlyozási osztályba sorolni, arra a közismert szabályszerűségre alapozva, hogy a beelőtagú származékok a második hangsúlyozási osztály szerint hangsúlyosak (Laigonaitė 1978: 46). 3 Az egyes szám genitivusi alakjának alkalmazása itt általában csak a hagyománnyal — a középkori latin nyelvtanok hatásával — magyarázható: a litván nyelvben nem jelzi sem a nyelvtani nemet, sem a ragozási tő típusát (Ambrazas, szerk., 1994: 68), amely fontos a ragozások osztályozásában (ezt legjobban a többes szám dativusa mutatja). '* Az i-ragozás többes számú paradigmájában finom különbség csak e ragozás két fő altípusa között fedezhető fel: a mássalhangzós (a 11. és 12. paradigma) és a szűkebb értelemben vett i-ragozás (a 9. és 10. paradigma) között. Az első esetben a főnevek többes számú birtokos esete kemény tővéggel rendelkezik, a másodikban pedig rendszerint lágy tővéggel (bár kivételek is vannak). Emlékeztetünk arra, hogy a durys főnév szűkebb értelemben vett i-ragozáshoz sorolásának hagyományos felfogása (9. paradigma — vö. Judžentis 2002: 40) alaptalan: a durų birtokos eset kemény tővége miatt ez a szó itt a kivételek csoportját egészíti ki, a mássalhangzós altípusban pedig teljesen szabályosnak tűnik. 124 | MEGJEGYZÉSEK A főnevek toldalékai nem rendelkeznek a nyelvtani nem grammémájával, az csak az egyeztetett szavaknak, például a melléknevek toldalékainak van (vö. Bulygina 1970: 32). A főnevek egyes toldalékai csupán jobban vagy rosszabbul jelzik a főnevek nyelvtani nemét, másképpen fogalmazva, csupán a hímnemű vagy nőnemű ragozási típus többé-kevésbé jellegzetes vonásai. Ez teljesen érthető következtetés a nyelvtani nem kategóriájának ilyen felfogásából, mégis külön hangsúlyozni kell, mert gyakran az ellenkezőjét állítják. Mint láttuk, a főnevek nyelvtani nemének meghatározása az egyeztetett szavak alakján alapul. Összefoglalva elmondható, hogy a nyelvtani nem kategóriája minden főnév bizonyos belső sajátossága, amely megköveteli az egyeztetett szó egyik vagy másik alakjának kiválasztását, és amely sem a formával, sem a szemantikával nem áll közvetlen kapcsolatban (ez is bizonyítja, hogy a nem önálló kategória, 0 nem pedig formális ragozási típus vagy a valóság egyértelmű tükröződése). A főnevek neme, lévén a szófaj sajátossága (tehát a morfológia tárgyának sajátossága), amely a szintaxis szintjén (a szavak egyeztetésével) realizálódik, morfológiai-szintaktikai kategóriának tekintendő. A főnév grammatikai nemének a ragozási típus vagy a jelentés alapján történő meghatározása egyszerűen értelmetlen vállalkozás — a ragozási típus nem a grammatikai, hanem a morfológiai nemet jelzi (ide nem tartoznak a változatlan végződésű főnevek), a jelentés szintén nem a grammatikai nemmel, hanem a biológiai nemmel áll kapcsolatban (ide csak a személyek és részben az állatok megnevezései tartoznak- ). Ezért a nyelvészek feladata annak leírása, hogy a főnév grammatikai nemének kategóriája milyen kapcsolatban áll egyrészt a szó formájával (a ragozási típussal, illetve a morfológiai nemmel), másrészt a szemantikával. A nemet morfológiai szempontból vizsgálva minden főnév először ragozható és nem ragozható főnevekre oszlik: az előbbieket tovább osztályozzuk hímnemű és nőnemű morfológiai nemű főnevekre, az utóbbiaknak nincs morfológiai nemük. Szemantikai szempontból a főnevek szintén két alcsoportra oszlanak: az első alcsoport főneveit biológiai nemük alapján hímneműekre és nőneműekre osztályozzuk, a második alcsoportba tartozókat nem osztályozzuk, mivel olyan objektumokat jelölnek, amelyekre nem jellemző a nemi különbség, vagy ez a különbség a nyelvben jelentéktelenként értelmeződik (vö. vaikas „gyermek- ”, briedis „szarvas”, varlė „béka” stb.). A grammatikai, morfológiai és szemantikai felosztás összekapcsolása 18 potenciális főnévcsoportot feltételez (2x3x3). A grammatikai és a szemantikai nem eltérésének esetei azonban a litván nyelvben aligha fordulnak elő", a grammatikai és a morfológiai nem szemantikailag meg nem alapozott közvetlen ellentéte pedig szintén kétséges. Így mindössze 10 lehetőség valósul meg (lásd az 1. táblázatot). Ilyen gondolatok merülnek fel, amikor a főnév nemi kategóriája hagyományos leírásának alapjait szeretnénk kissé tökéletesíteni. A nem kategóriájának további elmélyült tanulmányozásához igen értékesek Aldona Paulauskienė széles körű, több könyvben kifejtett fejtegetései, valamint magának a nem kategóriájáról alkotott koncepciójának fejlődése (Paulauskienė 1983: 172–183; 1989: 170–178; 1994: 153–166). Most visszatérhetünk Judžentis nemelméletéhez. Itt igen fontos a főnévtől függő szavak egyeztetésének kettős jellegéről szóló magyarázat: egyes esetekben „a főszó alakja szerint egyeztetünk” (szintaktikai egyeztetés), máskor pedig —„a főnevek referenseinek neme szerint” (szemantikai egyeztetés) (42. o.). Ez Valeckienė azon állítására emlékeztet, miszerint „a szemantikai kritérium 7 A jelentésátvitel eseteit (Jis tokia boba) és a beszélt nyelvi alakulatokat (mielas Mildukas) kivéve. Kifejezetten a morfológiai alakot, illetve a morfológiai nemet értjük alatta, vö. az angol nyelvű összefoglalót: „Inanimates have only morphological gender, which will also be the only factor determining the gender form of agreeing words (agreement is then purely syntactic- )“ (256. o.). 18 MEGJEGYZÉSEK | 125 1. TÁBLÁZAT. A GRAMMATIKAI, SZEMANTIKAI ÉS MORFOLÓGIAI NEM VISZONYA grammatikai nem szemantikai nem morfológiai nem Ssz. példák hímnem hímnem hímnem 1. tėvas nőnem 2. dėdė semmilyen 3. mesjė semmilyen hímnem 4. stalas semmilyen 5. taksi nőnem nőnem hímnem 6. moteriškas ‘moteriškė' (*DZ 497) nőnem 1, motina semmilyen 8. ledi semmilyen nőnem 9, kėdė semmilyen 10. fojė éppen magában foglalja mindazokat az eseteket, amelyekre a formális kritérium nem alkalmazható (a tő kivételei- )” (Valeckienė 1998: 242). Sajnos ilyen szép megfelelés valójában nincs: vannak főnevek, amelyekre semmilyen „kritérium” nem alkalmazható, a szintagmatikus kivételével —ezek az i-ragozású (többnyire annak mássalhangzós alcsoportjába tartozó), a nem jegyével nem rendelkező, azonos paradigmák szerint ragozott többes számú főnevek (skanios sultys nőnem: pavojingi geležuonys hímnem; didelės kepenys nőnem : baisūs griaumenys hímnem). A nem ragozható főnevek nemének motivációját (ha nincs biológiai nem) a megnevezett dolog fajtájának nemét figyelembe véve lehet keresni (taksi —gépjármű / automobilis), vagy a végződésnek a ragozható főnevek végződéséhez való hasonlósága alapján (fojė —föld), de itt nincs egyértelműség (44. o.). Ez azt jelenti, hogy a motivációnak nem feltétlenül kell léteznie. Természetes, hiszen minden kritérium saját kategóriának felel meg. Tehát a szemantikai és formális kritérium (Valeckienė szerint), illetve a szemantikai és formális (szintaktikai) egyeztetés (Judžentis szerint) közötti viszony további disztribúciója valójában nem létezik. Ha létezne ilyen viszony, a grammatikai nem kategóriája nem lenne önálló kategória, hanem csak a szemantikai és morfológiai nem másodlagos kombinációja. Mindazonáltal figyelmet érdemel a szemantikai egyeztetés értelmezése: Judžentis szerint szemantikailag egyeztetjük a személyeket és bizonyos állatokat jelölő főneveket (42–43, 45. o.). Ezt a gondolatot folytatva azt lehetne állítani, hogy az említett szócsoportnak egyszerűen nincs grammatikai nem kategóriája —a hozzájuk kapcsolódó szavakat a referens neme szerint egyeztetjük velük. Ebben az esetben megszűnnének az olyan „kivételek”, mint a nőnemű ragozási típushoz tartozó hímnemű szavak (pl.,