ACTA LINGUISTICA LITHUANICA

LI (2004), 81 – 112

Grammatikai alapvető területek, rekonstrukciójuk és relevanciájuk a balti és szláv nyelvek történetileg adatolt nyelvállapotai szempontjából

Björn Wiemer

Universität Konstanz

A tanulmány kritikai áttekintést nyújt a balti és szláv nyelvek alapvető morfoszintaxisának őstörténeti fejlődéséről szóló fontos elméleti megközelítésekről: a diatézisről, az igazodási viszonyokról és az aspektualitásról. Összehasonlító szempontból a birtoklást kifejező BE- és HAVE-szerkezetek viszonyát is tárgyalja. Kritikailag értékeli az óbalti és ó-szláv nyelv diakrón fejlődésének rekonstruálására és magyarázatára irányuló módszertani gyakorlatot, mindenekelőtt azért, mert az a nyelvi kontaktus és a tipológiai bizonyítékok figyelembevétele nélküli „in vitro” megközelítésekhez ragaszkodott. Amellett érvel, hogy a grammatikai változás adekvát elméletének arra is törekednie kell, hogy pontosabban számot adjon a kódolási technikák „rétegeinek” relatív kronológiájáról, valamint azok lehetséges metszéspontjairól a diakrón fejlődés hosszú időszakai során. Ez magában foglalja a grammatikai kódolás együtt-előfordulásának lehetőségét is. E tekintetben a kontaktusnyelvek beszélői olyan mértékben válthatják ki az együtt előforduló eszközök funkcionális megoszlását, hogy azok egyike válik dominánssá, igazodva saját nyelvük forma–funkció eloszlásához.

0. BEVEZETÉS

Ez az írás bizonyos értelemben két olyan tudós előtti kritikai tisztelgésnek tekinthető, akik jelentős érdemeket szereztek a történeti-összehasonlító baltisztika és szlavisztika terén: Jurij Sergeevič Stepanov és William R. Schmalstieg. Mindkettőjük esetében többé-kevésbé nagy hatású publikációk egy-egy sorozata szolgál alkalomként arra, hogy elsősorban bemutassam, mennyire szenved a diakronikus szemléletű baltisztika attól, hogy a grammatikailag releváns szerkezetek változásának kronológiai sorrendjeit és az analógiás képzéseket a későbbi időszakokban egymással való összefonódásukban túl kevéssé vizsgálják konkrétan, és eközben a funkcionális szempontokat sem veszik kellőképpen figyelembe. Ehhez gyakran társul a tipológiailag valószínű fejlődési folyamatok és a nyelvi kontaktus tényezőjének elhanyagolása, valamint a morfológiai különbségek grammatikai, illetve lexikai státuszának nem ritkán elmaradó meghatározása. Az itt tárgyalt területek központi jelentőségűek a nyelvek szerkezete szempontjából, ezért a diakrón morfológia és szintaxis, továbbá a morfológiai és szintaktikai rekonstrukciók szempontjából is fontosak. A diatézisről, az akcióminőségről és az igazodási viszonyokról lesz szó. A tézisek tárgyalását

82 |

BJÖRN WIEMER

Stepanov (1. szakasz) és Schmalstieg (2. szakasz) téziseinek és módszerének tárgyalását egy, a szláv nyelvtörténetből vett analóg eset megfontolása követi (3. szakasz). E három vázlatosan kidolgozott, tipológiai háttérre helyezett történeti-összehasonlító érvelési „esettanulmánynak” együttesen olyan módszertani tételekhez kell vezetnie, amelyeket a záró részben fogalmazok meg (4. szakasz).

1. STEPANOV: A CSELEKVÉSMINŐSÉG ÉS A DIATÉZIS KAPCSOLATA A TŐKÉPZÉSBEN

Stepanov (1976; 1977; 1978a, b; 1989) lenyűgöző kísérletet tett arra, hogy a balti és a szláv nyelv igei morfológiájának történetileg adatolt tényei és rekonstruálható őstörténeti állapotai alapján szintetikus áttekintést készítsen a cselekvésminőség és a diatézis területének fejlődéséről. Stepanov tézisei a grammatizálódás elő- vagy korai szakaszait érintik, megfogalmazásuk azonban a történeti-összehasonlító nyelvészet „in vitro módszerét” követi, vagyis a kontaktusnyelvészeti tényezőket nem veszi tekintetbe. Itt megkísérlem álláspontjának kritikai összefoglalását e témában. Az indoeurópai hang- és alaktant részletesebben érintő kérdéseket nem tárgyalom; Stepanov e kérdésekre vonatkozó rekonstrukciójának helyességét sem kívánom vitatni. Sokkal inkább módszertanának és az így szolgáltatott tények értelmezésének kritikai vizsgálata áll szándékomban.

Stepanov az indoeurópai nyelvészetben jól ismert, az idősebb indoeurópai nyelvek igerendszerének tőváltakozásaira vonatkozó tényekből indul ki, amelyek többek között az őstörténeti balti és szláv nyelvet is érintették, továbbá abból, hogy a korai indoeurópai szintaxisban nem voltak egyértelmű eszközök a tranzitivitás (mondatszemantikai értelemben vett) jelölésére. Emellett nem létezett olyan külön morfológia, amely az igén az argumentumszerkezet bővülését, illetve szűkülését jelezte volna, sem pedig olyan, amely lehetővé tette volna a különböző akcionális típusok (aspektuálisan érzékeny osztályok értelmében vett) rendszeresebb megkülönböztetését. Az akcionális alakzatokat ehelyett a lexémák belső tulajdonságai határozták meg¹. Ezen, az indoeurópai nyelvészetben általánosan is elfogadott premisszákból kiindulva Stepanov arra törekszik, hogy feltárja a szláv és balti nyelvek számára etimológiailag közös, az igetövön végbement változások „rétegeit”, amelyek az indoeurópai nyelvterület dialektális differenciálódása során, az őstörténeti balti és szláv nyelvben szisztematikusabb morfológiai korrelációkhoz vezettek. Ezek révén jelölték a tranzitivitást, az argumentumok számának csökkentését, illetve bővítését, valamint az akcionális típusokat. A szláv és a balti nyelv egymástól való differenciálódása azon alapul, hogy e korrelációkat eltérő módon építették ki funkcionálisan.

Stepanov szerint a balti és a szláv nyelvben típusukat tekintve, és (legalábbis kezdetben) etimológiailag is (vagyis formai anyaguk tekintetében) közös affixálási eljárások először akcionális, azaz aspektuálisan releváns, valamint diatézis-

₁A szakirodalomban ezeket olykor „lexical aspect”-nek nevezték.

REKONSTRUKTION GRAMMATISCHER KERNBEREICHE | 83

a rájuk vonatkozó jegyek. „Diathézis” alatt Stepanov „a cselekvésnek az alanyára való vonatkozását” érti (1978a: 338). Ez megfelel Klaiman (1991) „basic voice” fogalmának, amely alá a történeti-összehasonlító nyelvtudomány középneműsége is tartozik. Ezzel szemben az akcionális jegyek Stepanovnál az igék inherens jegyei, amelyek meghatározzák, hogy fennáll-e határra való vonatkozás (orosz „предел”), vagy sem. Tehát javarészt a terminatív és az atterminatív igetövek megkülönböztetéséről van szó. Stepanov modelljében a tövek (és esetleges további affixálásuk) három szituációs fázishoz kapcsolódhatnak; ezek mindegyike egy összetett, egy ilyen határ elérésére irányuló szituáció különböző részeit helyezi előtérbe. Az (i) fázis egy olyan folyamatból áll, amely egy ilyen határ elérése felé tart („процесс, стремящийся к своему пределу”), a (ii) fázis magának a határnak felel meg („наступление предела”), a (iii) fázis pedig olyan állapotot jelöl, amely szükségszerűen következik e határ eléréséből. Ez maga atterminatív, mivel végpontja nyitott („процесс, ограниченный в начале, исходящий из ранее достигнутого предела и не ограниченный концом”); vö. Stepanov (1977: 145).

Fontos, hogy itt egyelőre csupán az állapotváltozás köré csoportosuló akcionális stádiumok fogalmi megkülönböztetéséről van szó. Bár Stepanov újra és újra „aspektusoppozíciókról”, sőt „aspektuspárokról” („видовые противопоставления / пары”) beszél, elsőként csak az aspektusra érzékeny igalexémák osztályainak megalapozásáról van szó, nem pedig grammatikai aspektusoppozícióról (lásd alább). Az aspektusok komplementer módon oszlanának meg e szituációs fázisok között² – erre azonban semmiképpen sem lehet következtetni a Stepanov által rekonstruált nyelvállapotból (és a későbbi korszakokból sem).

A szláv és balti nyelvek előzményeiből származó, a tő megváltozását okozó affixumok (infixumok, szuffixumok vagy reduplikáció) sok esetben a tő jelentésének eltolódását idézték elő a (ii) szituációs fázisból az (i) vagy (iii) fázisba. Tipikus példák a statikus perfektum képzésére szolgáló reduplikációk és a helyzetet jelölő igék váltakozásai; vö. például az ide. *sed- gyökből > óegyházi szláv sědъl.sg.aor a sěs-ti ‘leül’ igével szemben (= (ii) szituációs fázis), illetve sěd-ě-ti ‘ül’ (= (iii) szituációs fázis); ehhez hasonlóan lit. sėd-u.l.sg.prs a sės-ti ‘leül’ igével szemben, illetve sėd-ė-ti ‘ül’ (1989: 221f.). Stepanov most az ide. igerendszerben keresi az általa „diakrón prototípusnak” nevezett morfológiai jelölést egy ilyen háromfázisú tagolódásra, és erre a szerepre két „esélyest” vesz számításba: (I) az ide. jelen, aoristos és perfektumtövek közötti különbséget, valamint (II) az activa tantum, media tantum és perfecta tantum (mindegyik saját tőszerkezettel rendelkező) típusok szembeállítását; vö. Stepanov (1977: 146ff.; 1978a: 341).

Az akcionális és diatézishez kapcsolódó tulajdonságok funkcionális klaszterei többek között az ősszláv nyelvre rekonstruálhatók, amelyben a tőablaut még produktív volt

² Megjegyzendő: Stepanov három fázisa pontosan megfelel annak a három összetevőnek, amelyekből egy olyan aspektuselméletben épül fel a legösszetettebb osztály, amely az aspektusokat a lexéma inherens akcionális tartalmára (mint operandusokra) ható operátorokként kezeli. Breu ILA-elméletében ez az INCO-osztály (vö. Breu 1998); ehhez elsősorban az úgynevezett holisztikus igék tartoznak, például наполНить / наполнять ‘(meg)tölt’, заслонить / заслонять ‘eltakar, befed’, спрятаться / прятаться ‘elrejtőzik’. Kifejezetten ezekről az igékről lásd Padučeva / Rozina (1993).

84 |

BJÖRN WIEMER

kellett lenniük, így többek között egy olyan gyök ablautja és tőbővülése, mint a *nes- (> orosz nes-ti, lit. neš-ti ‘visz’) *nos-i-ti alakhoz kauzatív és iteratív képzést eredményezett³. Ez a tő-, illetve gyökváltoztatási típus később a szlávban iteratívák, illetve „indeterminativák” kialakulásához vezetett (és így később az ipf. aspektus egyik formai alapkövét képezte), míg a (kelet)balti nyelvekben főként a kauzatívumok és kuratívumok produktív képzési típusává vált (vö. Stepanov 1976: 420). Egy másik példa: a rövid és hosszú gyökmagánhangzó közötti oppozíció (+ szuffixummal történő tőbővülés) olyan igék produktív szembeállításához vezetett, amelyek pontszerűen vagy más módon perfektív értelmezést kaptak (rövid magánhangzó), azokkal az igékkel szemben, amelyek gyakori, ismétlődő, intenzív vagy más módon progresszívként értelmezhető eseménytípust jelöltek (hosszú magánhangzó). Vö. például óegyházi szláv umrěti ⇔ umirati ‘meghal’ (a gyökmagánhangzó nyúlása + tőbővülés), pogrěbati ⇒ pogreti ‘eltemet; betemet’ (ě < *ē a a < *ā miatt a tőbővülésben), valamint ugyanez prefixálással kombinálva: vzbъznoti ⇔ bъděti ‘ébren van’ (ě < *ē). Hasonló „párok” a mai litvánban is vannak; vö. például klupti ⇒ klūpoti ‘megbotlik’ szemben a kišti ‘(be)dug’ ⇒ kyšoti ‘(valahol) benne van, beszorul’ igével (az utóbbi esetben a [± tranzitív] oppozícióval összekapcsolódva).

A szlávval ellentétben a (kelet)balti nyelvekben ezt a morfológiai oppozíciót fokozottan használták a tranzitív és intranzitív tövek eltérő jelölésére is; vö. lit. kisti ‘megváltozik’ ⇒ keisti ‘megváltoztat’, plisti ‘elterjed’ ⇒ plėsti (valamint plėtoti) ‘elterjeszt’ (ahol ė < *ē), busti ‘felébred’ szemben az ⇒ bausti igével, amely eredetileg annyit jelentett, hogy ‘álmából felráz’, majd ‘valamire kényszerít’ vagy ‘bántalmaz, ütlegel’, ma pedig jelentése ‘megbüntet’ (vö. többek között Stepanov 1978a: 36, 342). Továbbá a balti nyelvekben az orrhangú infixumok és a st-szuffixum váltak az elsősorban intranzitív igék jelen idejű tövének produktív képzési eszközeivé (Stang 1943: 131ff.), míg a szlávban az orrhangú infixumok visszaszorultak⁴. Ezek az intranzitív igék rendszerint más tőképzésű és ennek megfelelően más igeidőtövű tranzitív igékkel állnak oppozícióban (részben későbbi „rétegekből”, például a -(d)y- < *ī szuffixummal). Lásd ehhez az oppozíció tipikus képviselőinek szembeállítását:

(1a) tamp-a.3.PRS szemben a tap-o.3.PRT alakkal, a tap-ti ‘lesz’ igéhez (eredetileg körülbelül ‘rátapad, odaragad’).

(1b) tap-o.3.PRS szemben a tap-ė.3.PRT alakkal, a tap-y-ti ‘fest’ igéhez.

³ Vö. ezzel párhuzamosan az ógörög φέρω ‘viszek’ és iteratív származéka, a φορέω, összehasonlítva a φοβέω ‘megijesztek, indm.’ igével, amely ugyanazt a szuffixumot és ugyanazt az o-ablautot mutatja kauzatívumként a mediális φέβομαι ‘félek’ mellett (Stepanov 1978a: 359).

⁴ Vö. a lengyelben fennmaradt csekély nyomokat orrhangú magánhangzók formájában, illetve ezek keletszláv folytatását, mint az ide. *sěd- > ősszláv *sě-n-d- > óegyházi szláv sěd-, illetve lengyel siądzie ‘leül’ vagy orosz sjadet ‘ua.’ (szemben a lengyel siadł, illetve az orosz šel múlt idejű ‘leült’ alakkal). A jelen idejű tő képzésére szolgáló orrhangú infixumokkal ellentétben az -n̥q- (< *nā?) alakú orrhangú szuffixumok a szlávban olyan tőbővülésként, amely nem korlátozódott egyetlen igeidőre, rendkívül fontos szerepet játszottak az aspektusrendszer és az akcionális funkciók kialakulásában (vö. Sadnik 1962).

REKONSTRUKTION GRAMMATISCHER KERNBEREICHE | 85

(2a) link-st-a.3.PRS szemben link-o.3.PRT

a link-ti ‘hajlik; hajlamot mutat’.

(2b) lenk-ia.3.PRS szemben lenk-ė.3.PRT

a lenk-ti ‘hajlít, görbít’.

(3a) vyk-st-a.3.PRS szemben vyk-o.3.PRT

a vyk-ti ‘megtörténik’.

(3b) vyk-d-o.3.PRS szemben vyk-d-ė.3.PRT

a vyk-dy-ti ‘végrehajt’.

Ezekből és számos további tényből Stepanov szerint a következő következtetés vonható le: a balti nyelvekben a kezdeti kategóriális klaszterekben összességében a diatézisfunkció volt túlsúlyban, míg a szláv nyelvekben az akcionális funkció kerekedett felül. Stepanov elmélete tehát általános formában a következő állításokat foglalja magában⁵:

(a) Azok az affixációs típusok, amelyek szilárdan beépültek a szláv és balti igemorfémák rendszerébe (és ott ma vagy megkövültek, vagy bizonyos mértékig továbbra is felismerhetők, sőt akár produktívak), azonos morfológiai technikát képviselnek.

(b) Ezen affixumok többsége még közös etimológiai eredetű is.

(c) Mind ezeknek az affixumoknak, mind az affixációs típusoknak abból a korszakból kell származniuk, amelyben a történetileg adatolt szláv és balti nyelvek előzményei között intenzív érintkezést feltételezhetünk (ami jelentősen hozzájárult a „balto-szláv nyelvközösség” hipotéziséhez is). Stepanov maga „proto-balto-szlávnak” nevezi ezt.

(d) A szláv és balti nyelvek különfejlődése során az akcionális és diatézishez kapcsolódó tulajdonságokból álló klaszterek fokozatosan felbomlottak, azaz – ahogy Stepanov valószínűleg mondaná – vagy az akcionális, vagy a diatézishez kötődő összetevő „elnyomódott” bennük, míg a másik a további fejlődés során funkcionális szempontból előtérbe került az igemorfémák egész rendszerében, és folyamatosan bővült, illetve hosszabb ideig maradt fenn. A balti nyelvekben a diatézisbeli változások maradtak fenn jobban (azaz archaikusabbak), a szláv nyelvekben viszont az akcionálisak, mégpedig olyan mértékben, hogy megalapozták a későbbi aspektusrendszert.

⁵ Vö. saját szavait, amelyekre még visszatérek: „A modern litván nyelv igeszókészletében a domináns oppozíciók a következő páros ellentétek: egyszerű, cselekvést vagy állapotot kifejező ige / azonos tövű kauzatív vagy faktitív ige. Például: bėgti ‘futni’ / bėginti ‘futásra késztetni (tejet fölözni), ėsti ‘enni (állatokról)’ / ėdinti ‘etetni (állatokat)’, siūti ‘varrni’ / siūdinti ‘varratni, faire coudre’, kisti ‘változni’ / keisti ‘változtatni’. Az ilyen típusú oppozícióknak a „lágy” tranzitív ragozás / „kemény” intranzitív ragozás produktív grammatikai oppozíciója felel meg; azaz az ia-jelen idejű, e-múlt idejű típus áll szemben az a-jelen idejű, o-múlt idejű típussal. Ehhez hasonlóan a modern orosz nyelv domináns oppozíciói (vö. más szláv nyelveket is) az igék aspektuspárjai, ideértve a „cselekvésmódok”, azaz az Aktionsarten párjait is. (...) A tranzitivitás / intranzitivitás és a „meghatározott” / „meghatározatlan” aspektus kategóriái közötti alapvető viszonyok jól megfelelnek egymásnak. Az elsődleges oppozíciós párok ugyanazt a cselekvést mutatják be két különböző nézőpontból (...). Ugyanazon cselekvés kétféle szemléletében (noha maguk a nézőpontok különböznek) rejlik a szláv és a balti rendszerek közös vonása, valamint „aspektus – diatézis” prototípusuk egységének alapja. (...) Az a feltevés kínálkozik tehát, hogy a balti diatézisoppozíciók és a szláv aspektusoppozíciók ugyanabból a forrásból erednek: bizonyos, a proto-balto-szlávban fennálló, az aspektus és a diatézis közötti állandó korrelációkból, amelyek ott az „aspektus – diatézis” meglehetősen stabil rendszerének elemeit alkották.” (Stepanov 1978a: 335–337; kiemelés az eredetiben, BW).

86 |

BJÖRN WIEMER

A cselekvésmódbeli és diatézisbeli jegyek klasztereinek kialakulását illetően Stepanov sajnos nem pontosítja, hogy a tőváltoztatás egyes típusai egyidejűleg és szorosan érintik-e a cselekvésmódbeli és a diatézisbeli viselkedést, vagy igetípustól igetípusig (illetve egyik lexikai csoporttól a másikig) egyszer csak cselekvésmódbeli módosulást, máskor pedig kizárólag a diatézis szerkezetének változását idézik elő. Példasorai mindkét lehetőséget szemléltetik. Részben ellent is mondanak egymásnak, mivel nem mindig világos, milyen jellegű affinitás áll fenn a cselekvésmódbeli és a diatézisbeli jegyek között, amely klaszterek kialakulásához vezet. Így például a fent már említett st-szuffixum nem kizárólag intranzitív jelen idejű tövekben fordul elő, hanem Stepanov (1976: 409) egy ingresszív funkció („начинательность”) hordozójának is tekinti, aminek tulajdonképpen perfektiváló hatással kellene járnia. Ezt az állítást a modern litván nyelv alapján fogalmazza meg⁶. Nem teszi fel azonban azt a kérdést, hogy (a) az ingresszív összetevő nem egyszerűen a lexikai cselekvésmódbeli alapértelmezéssel való kölcsönhatás eredménye-e (vö. például a ding-st-a ‘eltűnik’ esetében), és (b) a mai helyzet minden további nélkül visszavetíthető-e a történelem előtti (vagy mindenesetre korábbi) balti nyelvállapotra. Egy további probléma is felmerül: hogyan egyeztethető össze az állítólagos perfektiváló hatás Stepanov másutt képviselt nézetével, miszerint a korai időszakokban a jelen idejű tövek elsősorban progresszivitással álltak kapcsolatban⁷? További aggály, hogy az -st- így oppozícióba kerül az *ē-vel történő tőbővítéssel (> aksz. ē, lit. ė), amely nagyon gyakran csupán cselekvésmódbeli módosulást, nevezetesen „progresszivizálást” eredményezett, a tő diatézisbeli tulajdonságait illetően azonban semleges maradt (azaz tranzitív és intranzitív tövekben egyaránt adatolt).

Sowohl die *ē-Suffigierung als auch die Suffigierung durch {st} zählt Stang (1943: 118, 132) zu den relativ späten Verfahren. Wenn dem so ist und *ē nur zu einer aktionalen Modifikation des Stamms führte, läge es damit quer zu dem von Stepanov postulierten diachronen Trend; dieser geht ja seiner Ansicht nach im Baltischen zur Seite der Diathese (s.o.). Zu *ē-Erweiterungen treten dann auch intransitive Verben mit nasalem Präsensstamm in aktionale Opposition, indem das Verb mit *ē-Suffix Situationsphase (iii), das Verb mit Nasal Situationsphase (i) oder (ii) aus dem obigen Dreiphasen-Modell bezeichnet, die Diathese aber unangetastet lassen; dies liefe notabene darauf hinaus, daß *ē als Marker der Aterminativität zu einer terminativen Wurzel (Stamm) getreten wäre. Solche von Stepanov postulierten „Paare“ sind gar nicht einmal so selten; vgl. dazu die folgenden repräsentativen Gegenüberstellungen⁸ (mehr dazu in Schmid 1963: 60ff.):

(4a) bu-n-d-a.3.PRS szemben budo.3.PRT

(4b) budi / bud-ē-ja.3.PRS szemben bud-ē-jo.3.PRT

a bus-ti-hez (< *bud-ti) ‘felébredni’.

a bud-ē-ti-hez ‘ébren lenni’.

⁶ Sie findet sich auch schon bei Stang (1943: 131).

⁷ Vgl. etwa Stepanov (1989: 180, 186) selbst oder auch Kazlauskas (1968: 289).

⁸ Ezek az esetek nemcsak a fázisosságban mutatkozó különbséget szemléltetik, hanem a terminativitásra vonatkozó lexikai különbséget is: az (a) mondatokban szereplőkhöz hasonló igék rendszerint terminatív lefolyást (= (i) fázis) vagy eseményt (= (ii) fázis) előfeltételeznek, a (b) mondatokban szereplők viszont nem, mivel Stepanov (iii) fázisára helyezik a hangsúlyt.

REKONSTRUKTION GRAMMATISCHER KERNBEREICHE | 87

(5a) švi-n-ta.3.PRS szemben švit-o.3.PRT a švis-ti-hez ‘pirkad, világosodik, nappal lesz’.

(6a) kru-n-t-a.3.PRS szemben krut-o.3.PRT a krus-ti-hez ‘mozgásba lendül’.

(5b) švit-i / švit-e-ja.3.PRS szemben švit-e-jo.3.PRT a švit-ē-ti-hez ‘fényesen ragyog, csillog’.

(6b) krut-a.3.PRS szemben krut-e-jo.3.PRT a krut-ē-ti-hez ‘mozog, rázkódik, ficánkol’.

A következő példa némileg más természetű: egyrészt a balti tövek tranzitivizálását az indoeurópai *ē-bővítéssel ellátott tövekhez kapcsolja, amelyek a litvánban állítólag palatális tővégi hangú múlt időt eredményeztek (3. személyben -ė végződéssel, például a pieš-ti ‘rajzolni, festeni’: pieš-ė ‘rajzolt, festett’ esetében); ezzel szemben áll a tőpalatalizáció nélküli múlt idő (3. személyben -o végződéssel; például a bėg-ti, bėg-o ‘futni’, ‘futott’ esetében).⁹ A szlávban is ugyanezeket a töveket tranzitivizálták volna ilyen módon (vö. óegyházi szláv pas-a-ti ‘írni’ ⇒ piš-e-tъ ‘ír’). Mindkét esetben az úgynevezett „határozatlan aspektussal” („неопределенный вид”) társultak (Stepanov 1976: 409), és így az imperfectív aspektus lehetséges előzményei voltak (erről a kérdésről lásd alább). Másutt viszont a tranzitivizálást a perfektivizálással, vagyis egy immanens határ kijelölésével (tehát terminativizálással) hozzák összefüggésbe (vö. többek között Stepanov 1977: 145ff. saját munkáját). Ez az, amit várnánk is, és amit a tipológia következetesen megerősít (vö. például Bybee, Dahl 1989).

Egy további példa: a későbbi szláv aspektuspárok i- és a-tövei közötti morfológiai oppozíció, például az orosz оставить / оставлять ‘(ott) hagyni’ esetében, állítólag a kauzatív (i-tő) és az iteratív (vagy duratív, a-tő) oppozíciójára vezethető vissza. Stepanov ebből azt általánosítja, hogy a „proto-balto-szlávban” klaszterkorreláció állt fenn az ‘intranzitív tő + határozatlan aspektus + iteratív’ és a ‘tranzitív tő + határozott aspektus + kauzatív’ között (Stepanov 1977: 149). Ezzel azonban önmagának mond ellent; lásd fentebb az indoeurópai atematikus tövek bővítéséről szóló részt. Az i-bővítés ugyanis a baltiban (és nem csak ott; vö. maga Stepanov 1978a: 359f.) egyaránt alapjául szolgált a kauzatív és az iteratív képzéseknek (tág értelemben, azaz az intenzív és a frekventatív képzéseket is beleértve); vö. például a litván ly-dy-ti ‘(valamilyen formába) önteni’ kauzatív képzést a ly-ti ‘önteni, esni (esőről)’ igéhez képest (lásd még a 3. példát), szemben a graib-y-ti ‘(sietve) széltében megragadni’ iteratív képzéssel, amely a grieb-ti ‘megragadni’ igéből származik. Emellett intranzitív igékből is léteznek *i-tövű iteratív képzések; vö. például švisti ‘ragyog.INTR’ ⇒ švayti ‘vív’ (ó-litván), illetve bristi ‘gázol’ ⇒ braidyti ‘1. újra meg újra előbukkan (pl. a nap a felhők mögül), 2. gázolva apróra gyúr’.

Az ilyen összehasonlításokból olyan ellentmondások adódnak, amelyek annak tudhatók be, hogy a Stepanov által diakrón kiindulópontként kezelt funkcionális klaszterek különbözőképpen bomlanak fel, és az érintett jegyek később, más-más időszakokban, eltérő módon kapcsolódhatnak ismét össze. Így előfordulhat, hogy a kauzatív és az iteratív/intenzív egy korábbi időszakban klasztert alkotott, míg

⁹ Vö. az 5. lábjegyzetben idézett szövegrészt. Ezt a nézetet egyébként már Stang is képviselte (1943: 82f.). A ė/o eloszlásának áttekintő elemzését a litván múlt időben Schmidt (1966) adja. Michelini ugyanakkor fenntartásainak ad hangot, amikor arra a következtetésre jut, „hogy a különböző eredetű morfológiai egységek összeolvadtak a balti múlt idők -ē- szuffixumában”, és „a legtöbb esetben (…) az -ē- a *i̯ā alakra vezethető vissza” (Michelini 1990: 845).

88 |

Björn Wiemer

későbbi időszakban azonban elkülönültek egymástól, és így oppozícióba kerülhettek egymással. A fent idézett i- és a-tövek szembeállítása a szláv nyelvekben mindazonáltal már viszonylag késői fejlemény. Ezzel szemben az, hogy a litvánban az i-töveket kauzatívumok és iteratívumok képzésére egyaránt használták, kétféleképpen értelmezhető: vagy mindkét igetípus egy korábbi fejlődési szakaszban alakult ki, amikor ezek a funkciók még „párban álltak”, és így a klaszter különböző „feloldásait” képviselték; vagy különböző időszakokban keletkeztek, amikor a kauzativitás és az iterativitás már nem alkotott klasztert. Stepanov ugyan részben durva időrendi sorrendbe állítja az általa részletesen tárgyalt morfológiai oppozíciókat (lásd a függelékben szereplő összeállítást), de úgy tűnik, az időszakok, amelyekben ezek az oppozíciók produktívak voltak, egymásba fonódtak, így a különböző rétegek és a hozzájuk kapcsolódó funkciók gyakran igen áttekinthetetlenül összefonódtak. Nyitott kérdés tehát a különböző morfológiai oppozíciótípusok kronológiai sorrendje, valamint átfedésük időtartama a valós időben¹⁰.

Ezzel összefüggő, Stepanov által nem tárgyalt probléma az analógiás kiegyenlítődések kérdése, amelyek elhomályosítják a tőváltozások rétegeinek következetes egymásutánjáról alkotott tiszta képet. Hogy elkerüljem a példák tömegének felvonultatását, itt mellőzöm e téma példákkal való tárgyalását. Stepanov műveinek figyelmes olvasásával össze lehetne gyűjteni a megfelelő eseteket, a mai litván nyelv pedig éppen a jelen időben nazális infixumot tartalmazó igék és az *i-tövek továbbképzései (azaz -(d)in- és -(d)y-) esetében igen tarkabarka képet mutat, mivel éppen ezek a képzőelemek akcionális és diatézisbeli módosulásokat egyaránt kiváltanak.

További megjegyzéseket kellene tenni Stepanov fogalmi apparátusáról és az arra épülő megközelítéséről. Itt azt kell hangsúlyozni, hogy Stepanov nem tesz állításokat az egyes affixációs eljárások grammatikalizációs fokáról (és valójában nem is ez volt a szándéka). Közvetve azonban kikövetkeztethető, hogy produktivitásuk és a képzés szabályossága az adott funkcionális tartományban (diatézis vagy akcionális jelentés) döntő lehet a grammatikalizációs fok besorolásakor, ha ezt meg akarnánk határozni. Fontosabb azonban az a körülmény, hogy Stepanov az aspektust (вид) és az olyan lexikai módosulásokat, mint az akciófajták (способы действия), amelyek többek között akcionális (és ezáltal aspektus szempontjából releváns) jelentésváltozást idéznek elő, viszonylag differenciálatlanul egy globális, akcionalitásnak (аспектуальность) nevezett kategória alá sorolja. Ennek megfelelően háromfázisú modelljét az aspektustípusok sematikus ábrázolásaként értelmezi, holott az valójában önmagában csak az aspektus szempontjából érzékeny lexika egy részét jeleníti meg (lásd fent). Hasonlóképpen Stepanov az igemódot és a passzívumot (együtt ‘залог’ néven) a lexikai diatézis (azaz az argumentumszerkezet) változásaival együtt, a ‘залоговость’ egyetlen kategóriája alatt tárgyalja. Ez mindaddig elfogadható, amíg – ahogyan

¹⁰ Stepanov (1977) művében mindenekelőtt nem világos, hogy a tranzitivitástípusok szinkrón osztályozása és az akcionális háromfázisú modell miként viszonyul a morfológiai oppozíciók sorrendjéhez.

REKONSTRUKTION GRAMMATISCHER KERNBEREICHE | 89

Stepanov tanúsága szerint elsősorban a grammatikai kategóriák, például az aspektus vagy a passzívum, valamint az őket motiváló funkcionális (fogalmi) tartományok közötti rendszerszerű fogalmi kapcsolatok kimutatása a cél. A közös tárgyalás azonban problematikussá válik, ha ez elhomályosítja az érintett kategóriák oppozíciói közötti státuszkülönbséget (inkább grammatikai, illetve inkább lexikai), vagy akár irrelevánsnak nyilvánítja azt.

Stepanov alapjában véve tisztában van ezzel a körülménnyel, legalábbis a diatézis területén. Egyrészt ugyanis rámutat arra, hogy az affixáció, amely például kifejezetten tranzitív töveket jelöl (azaz intranszitív vagy diatézis szempontjából labilis tövekből képez igéket), azt is eredményezi, hogy a képző és a képzett tőnek (igének) különböző lexikai magyarázatai vannak (lásd többek között Stepanov 1977: 140). Azt is felismeri, hogy egyazon affixációs technikának egyszer tisztán szintaktikai funkciója lehet (a passzívum jelölése), máskor pedig lexikai szóképző funkciója (például dekausatív igék képzése); ilyen például a már ismert orosz {sja} posztfixum (Stepanov 1978a: 339). Végül ugyanezen a helyen azt is bemutatja, hogy az aktívum és a passzívum oppozíciója, valamint a lexikai diatézisbeli különbségek oppozíciója egészen eltérő, sőt részben összeegyeztethetetlen következményekkel járhat a szóban forgó tényállás értelmezésére nézve. Az aktív mondat (7a) tehát szembeállítható a vele denotatíve egyenértékű (azaz szinonim) passzív mondattal (7b):

(7a) Лаборант расплавляет вещество

‘A laboráns megolvasztja az anyagot, olvadásra bírja’.

(7b) Вещество расплавляется (лаборантом)

‘Az anyag megolvad (a laboráns által) olvadásra lesz bírva’.

A két mondat egyikéből sem következik szükségszerűen, hogy a megmunkált anyag valóban meg is olvad. Pontosan ezt jelöli (állítja) azonban, ha a tranzitív расплавить ‘megolvasztani, olvadásra bírni’ igével az intransitív lexikai megfelelőjét, a маять ‘megolvad.INTR’ igét állítjuk szembe; vö.:

(8) Вещество тает.

‘Az anyag megolvad’,

azaz a terminatív összetevőt tekintve (7b) nem implikálja szükségszerűen (8)-at. Megfordítva, (8) nem implikálja (7b)-t az ágensre vonatkozó előfeltevés szempontjából: csak (7b) feltételez külső okozót (pontosan ez az összetevő teszi a 7b-t a 7a denotatív parafrázisává), (8) viszont kizárja azt.

Ugyanez elvben a litvánra is érvényes, amelyben ezt az oppozíciót még mindig nagyon szabályosan (bár már nem produktívan) fejezi ki az egyszerű és a bővített tő viszonya; vö. Krosnis kaista ‘A kályha melegszik’ ⇒ Šeimininkas kaitina krosnį ‘A házigazda fűti a kályhát be’. Stepanovot parafrazálva ebből arra lehet következtetni, hogy az olyan lexikai diatézis-oppozíció esetében, amilyet az úgynevezett ‘inchoative–causative alterna-

90 |

BJÖRN WIEMER

tions’ besprochen wurde (vgl. Haspelmath 1987), häufig¹¹ eine gewisse Verschiebung in der Darstellung der realen Situation stattfindet; beim Passiv ist das, wie gesagt, nicht der Fall.

A fogalmi megkülönböztetés hiányzó szigorúsága nem pusztán terminológiai kérdés. Stepanovnál ugyanis ez néhány alkalommal a „passzív” és a „diatézis” (feltehetően nem szándékos) azonosításához, valamint félreérthető, ha nem egyenesen hibás kijelentésekhez vezet¹². Ez még szembetűnőbb az „aspektus” (вид) kifejezés használatával kapcsolatban. Az akcióminőségeket a szláv aspektusrendszerbe „beillesztett tagokként” mutatja be („способы действия включены в систему видов как одно из звеньев последней”; Stepanov 1976: 411). Ha ez a mai szláv aspektusrendszer egyik diakrón forrására vonatkozó elterjedt tézisnek felelne meg, egy ilyen állítás védhető volna. Stepanov további fejtegetéseiből azonban kiderül, hogy az aspektuspár egyik oldalának a mai pf.: ipf. korrelációt, a másiknak pedig a még az ősszlávban és a keleti szláv legkorábbi, történetileg adatolt nyelvállapotaiban is felismerhető, „determinált” és „indeterminált” tövek közötti oppozíciót tekinti (vö. többek között Stepanov 1977: 151). Ami az utóbbi oppozíciót illeti, világosnak kell lennie, hogy az többé-kevésbé közvetlenül a fent említett, *nes- ⇒ *nos-i- ‘vinni’ típusú ablautképzés + tőbővülés révén jött létre. Funkcionálisan jóval kevésbé volt absztrakt, mint a pf.: ipf. oppozíció. Ennek megfelelően lexikailag is korlátozottabb volt, mint a mai orosz aspektusoppozíció¹³.

Stepanov ebben az összefüggésben egyaránt említi a protoszláv–ősszláv aorisztosz és imperfektum közötti oppozíciót, az indoeurópai jelen-, aorisztosz- és perfektumtövek már fent említett megkülönböztetését, valamint a baltikumi múlt idejű és jelen idejű tövek megkülönböztetésében megmutatkozó egyes „akcionális reflexeket”. Ez utóbbiaknál olyan, (ma) időfüggő tő- és gyökalternációkról van szó, amilyeneket az (1–6) sorol fel¹⁴. Ide tartoznak az ablautjelenségek is; vö. például perk-a.3.PRS vs. pirk-o.3.PRT a pirk-ti ‘vásárolni’ igéből, liek-a.3.PRS vs. lik-o.3.PRT a lik-ti ‘maradni’ igéből¹⁵.

¹¹ Semmiképpen sem mindig. A (7b) mondat (8) mondatra vonatkozó implikatúrájának ugyanis többek között az a magyarázata, hogy a legmagasabb rangú argumentum referenciális tulajdonságai (itt: лаборант) ilyenek: ha ez nem élő lenne, hanem az animációs skála alacsonyabb fokán álló referens, a fenti implikatúra szükségszerű volna. Például akkor, ha a legmagasabb rangú argumentum referense természeti erő; vö. orosz Солнце растапливает снег (megfelelője litvánul Saulė tirpdo sniegą) ‘A nap megolvasztja a havat’ ⇒ Снег тает / Sniegas tirpsta ‘A hó olvad’ (ahol tirpti.INTR ⇒ tirpdyti.TR).

¹² So etwa in Stepanov (1978a: 338), wo es heißt: „Залог заключается в отношении глагола-сказуемого предложения к подлежащему предложения. Он является, по-видимому, универсальной категорией различных языков [sic!] и в значительной степени связан с поверхностной организацией высказывания.“ Stepanov versteht das Passiv einerseits zwar eindeutig als eine Operation, die nur die morphosyntaktische Kodierung von Argumenten tangiert. Andererseits aber behauptet er hier, daß das Passiv als eine universal in allen Sprachen vorhandene Kategorie anzusehen sei.

¹³ A pf.: ipf. oppozíciónak a determináltsági oppozícióból való közvetlen levezetését illető átfogó kritikához vö. Bermel (1997: 67ff., 84f.).

¹⁴ Vö. további példaként a litván tek-a.3.PRS vs. tek-ė-jo.3.PRT a tek-ė-ti ‘folyni’ igéből, mieg-a.3.PRS vs. mieg-o-jo.3.PRT a mieg-o-ti ‘aludni’ igéből, tur-i.3.PRS vs. tur-ė-jo.3.PRT a tur-ė-ti ‘birtokolni’ igéből.

¹⁵ Ezek a szláv nyelvekben ugyan korábban eltűntek, mint a baltikumban, de mindmáig számos olyan ige van, amelynek jelen idejű és főnévi igenévi tövében a régi megoszlás teljes- és

REKONSTRUKTION GRAMMATISCHER KERNBEREICHE | 91

Az ilyen összehasonlítások azonban sántítanak, mert nagy különbség van aközött, hogy a tőalternációk – például az ablaut vagy az infixáció esetében – szinkrón szempontból azonos lexémákon belül mennek végbe (vagyis paradigmatikusan teljesen integráltak), vagy lexikai változáshoz vezetnek. Ha például a litván múlt idejű végződések két sora (-ė < *ē vs. -o < *ā a 3. személyben) mögött valóban egy, az indoeurópaiból származó, tranzitív és intranzitív igék közötti megkülönböztetés állna (lásd azonban különösen a 9. lábjegyzetet), akkor ez a megkülönböztetés mára nagyrészt elmosódott. A két sor ma ugyanazon absztrakt kategóriák, a személy/szám és a múlt idő morfofonológiailag komplementáris eloszlású végződése – nem több és nem kevesebb. Ugyanez érvényes az -st- szuffixumra és a jelen idejű infixumokra: ezek az affixumok továbbra is szinte kizárólag intranzitív tövek mellett fordulnak elő (és ebből a szempontból „kommutálnak” az -o múlt idővel), egyébként azonban csak a jelen időt jelölik. Sem külön akcióminőségi, sem diatézisbeli funkciójuk nincs.

A szláv imperfektumot (-aachъ/-ěachъ) illetően ügyelni kell arra, hogy akár szerepet játszott a keletkezésében a tő ē-bővülése, akár nem, és ha igen, akár etimológiailag azonos volt a progresszív alakok képzésére szolgáló *ē-tőbővüléssel¹⁶, ezekben az esetekben eltérő a grammatikai státusz: az imperfektum nem változtatja meg a lexéma szerkezetét, a *ē-tőbővülés viszont megfelelő módosulásokat eredményez – ezért az imperfektumot a ragozáshoz, a *ē révén történő tőbővülést pedig a szóalkotáshoz soroljuk. Ezzel szemben az imperfektum-szuffixum egyetlen időfokozatra korlátozódik, míg a másik, *ē-vel történő tőbővülés (a teka.3.PRS, tekejo.3.PRT, tekēti ‘folyni’ típusban) minden igeidőn keresztül lehetővé teszi a ragozást.

Az indoeurópai nyelvek, különösen a régebbi nyelvállapotok igei morfológiájának (elő)története tele van olyan példákkal, amelyekben a szóalakok morfotaktikai összetétele változatlan maradt, a kutatók mégis a szóalkotás és a ragozás közötti váltást (esetleg fordítva is) feltételezik. Ilyen például Barton (1981: 248–250), aki (a fentebb említett Stepanovhoz hasonlóan) abból indul ki, hogy a protoindoeurópaiban puszta tövek (illetve gyökerek) léteztek, amelyek lexikai akcióminőségi tulajdonságaik révén pontszerű/terminatív, illetve progresszív módon magukban foglalták azt az időfokozatot, amelyben kizárólag használhatók voltak: pontszerű/terminatív ⇒ múlt idő (vö. az úgynevezett gyökaorisztoszokkal) vs. progresszív jelen idő. Később a gyökaorisztoszokhoz járuló affixumokból új tövek jöttek létre, amelyek alapértelmezés szerint ellentétes akcióminőséget mutattak, és jelen időben is használhatóvá váltak; vö. *der-t ‘kitört, szétrepedt, leszakított, letépett’ ⇒ *dere-ti ‘nyúz, éppen nyúz’. Ezt a folyamatot Barton

A zérófokot tükrözik (a főnévi igenév ebből a szempontból ugyanúgy viselkedik, mint az egykori aorisztosz); vö. például az óegyházi szláv berǫ ‘veszek’ vs. bъrati ‘venni’, židǫ ‘várok’ vs. žьdati ‘várni’. Vö. többek között Stepanov (1976: 409; 1978a: 343f.) és az 5. lábjegyzetben idézett szöveg.

¹⁶ Gegen eine solche Etymologie äußert sich vor allem Stang (1943: 82–85). Generell gibt es zwei konkurrierende Thesen zur Herkunft dieser ur slavischen Innovation: die eine führt das Imperfekt-Suffix zurück auf die Fusion eines stammerweiternden *ē oder *ā mit einer Vergangenheitsform der Copula *es- (u.a. Stang, Diels), die andere sieht im Imperfekt-Suffix eine Erweiterung des Aoriststamms durch *ē/*ā in iterativer oder progressiver Funktion (vor allem Kurylowicz) (vgl. Birnbaum 1975: 162f.; Stang 1943: 81). Nur die zweite These nimmt etymologische Identität des einen *ē mit dem anderen an. Welchen Standpunkt man aber auch einnehmen mag, sie laufen beide auf eine Stammerweiterung durch ein „iterativ-progressives“ Morphem hinaus.

92

BJÖRN WIEMER

„szóképzés”, mivel a további fejlődésmenet többek között a szlávban azt mutatja, hogy az eredeti, *der- típusú gyököket és az azokból levezetett töveket (*dere- stb.) „lexikailag különállónak” tekintették. Mindkét tő ugyanis ekkor (ablaut és/vagy szuffixálás útján) saját jelen idejű, illetve aorisztoszi származékokat hozott létre: gyökaorisztosz *der-t ⇒ óegyházi szláv jelen idejű tő -dbret és *dere-ti ⇒ *d̥rāsom > óegyházi szláv d̥rachъ. Ezt a folyamatot nevezi most „ragozásnak”, mivel itt csak az igeidő változik, és fokozatosan szabályos paradigmatikus megfelelés jött létre, amely érintetlenül hagyta az eredeti tő lexikai tartalmát.

Ez az érvelés tehát az érintett morfológiai műveletek és a lexikon közötti kapcsolaton alapul. Emellett az egyirányú funkcionális implikációk feloldására is épít, amelyek révén az igegyökök lexikai akcionális alapértelmezésük alapján az egyik vagy a másik igeidőt jelölik. Röviden: a lexikai-időbeli szinkretizmusok feloldásán alapul, amennyiben ilyenek alatt két (vagy több) kategoriális megkülönböztetés (prototípus) közötti implikatív kapcsolatokat értünk. A szóban forgó esetben az ige idő- és diatézis szempontjából releváns kategóriáinak grammémáiról van szó. Az ilyen szinkretizmus feltételezi, hogy az adott grammémák már elkülönülnek egymástól; ha ez nem így van, inkább „(kategoriális) diffuzitásról” kellene beszélni (lásd alább). Ha egy ilyen klaszter úgy bomlik fel, hogy a grammémák egymástól függetlenül jelölhetővé válnak, „diszkrimináció” történik¹⁷. A Stepanov által tárgyalt esetben a diszkrimináció a lexikai jelentés és az igeidő keresztirányú kombinációját eredményezte. Ez a kombináció teszi lehetővé az igeidők grammatikalizációját (az aspektusét viszont nem!); lásd még ehhez Lehmann (1990).

Megjegyzendő azonban, hogy a származtatott tövek („bővített gyökök”) is rendszerint meghatározzák a ragozás típusát (vagy semleges megfogalmazással: a szóalak végén bekövetkező morfológiai változás típusát); vagyis itt is ismét morfématípusok implikációja történik, amelyek az ablautot mutató gyököket, illetve a szuffixális bővítményeket követik. A morfotaktikában tehát semmi lényeges nem változott; a tőváltozás példái állnak előttünk, amelyekhez különféle igeidő-, személy- és számjelölők kapcsolódnak¹⁸, majd bizonyos feltételek mellett többé-kevésbé szabályos tőváltakozásokat mutató paradigmákká állnak össze. Ezek a tőváltozások tulajdonképpen csak azért paradigmatikusak, mert más kategóriákkal (itt az igeidővel, a személlyel és a számmal) korrelálnak, amelyek valamilyen módon morfológiailag megkülönböztethetővé váltak, és lehetővé teszik grammémák elkülönítését.

Amennyiben tehát a tő jelöli az időt, ismét beszélhetünk szinkretizmusokról. A legjellemzőbb eset a befejezett igék jelen idejű töve a keleti szlávban és a lengyelben (azaz a szláv nyelvterület északkeleti részén), amely be-

¹⁷ E fogalmakról és a mögöttük álló műveletekről lásd Lehmann (1996; 1999: 229ff.).

¹⁸ Ezek maguk is szinkretikusan összeolvadhatnak – ez a flektáló morfológiára jellemző jelenség.

Rekonstruktion grammatischer Kernbereiche | 93

Ez azonban az aspektus grammatikalizációjának nagyon késői következménye (amely nem is minden szláv nyelvben mutatkozik meg egyformán következetesen); a szinkretizmus itt tisztán funkcionális szinten jelentkezik (vö. Kardelis/Wiemer 2002: 53f.; Wiemer 2003: 44–46). Ezt meg kellett előznie egy olyan szakasznak, amelyben az időbeli korlátozottság és a jövőre való vonatkozás között funkcionális affinitás állt fenn lexikai szinten (esetleg modális „árnyalatokkal”). Amíg ugyanis egy nyelv igei töveinek állománya nem oszlik fel kellő következetességgel két (vagy esetleg több) osztályra, amelyek mindegyikéhez világosan körülhatárolt funkciókészlet tartozik, addig az igeidővel (múlt idő vs. jelen/jövő idő) fennálló korreláció viszonylag „laza” marad: a korreláció „szükség esetén” érvényteleníthető. A szláv nyelvek korai, történetileg adatolt nyelvállapotaiban és a mai litvánban éppen ez utóbbi érvényes, vagyis az igeidő mint már grammatikai kategória laza szinkretizmusokat alkotott/alkot a lexikailag vezérelt akcionális preferenciákkal (vö. Bermel 1997: Kap. 4–8 passim; Wiemer 2001: 39–44, 47).¹⁹

Térjünk azonban vissza a morfotaktikai folyamatokhoz. A Barton által tárgyaltakhoz hasonló tőváltozások a korai indoeurópai nyelvek fejlődése során lépten-nyomon megfigyelhetők (illetve rekonstruálhatók). Így ha áttekintjük például Stang (1943) munkáját, Stang (1966) megfelelő szakaszait és Kazlauskas (1968: 287ff.) művét, Stepanov fentebb tárgyalt munkáit, valamint sok más szerzőt, akik a szláv és balti nyelvek igei morfológiáját indoeurópai háttérrel részletesen vizsgálták, az a benyomásunk támad, mintha a balti és szláv igei morfológia teljes fejlődése szinte kizárólag a derivációs eljárások paradigmatikus összefüggésekbe való beépüléséből állna, beleértve az aspektusbeli megkülönböztetések időbeliekké való átértelmezését is. Ez utóbbiak azonban szinte soha nem grammatikalizálódnak olyan mértékben, hogy a forma–funkció szinkretizmusok felbomoljanak (diszkriminálódjanak), és az aspektusérzékeny osztályokból eredő lexikai korlátozások nagyrészt eltűnjenek.

Az eddigiek lényegéből a következő adódik: az akcionális jelentésre irányuló tőváltakozások kisebb vagy nagyobb mértékben részt vehetnek a paradigmák kialakításában. Ezt más, az igén kialakult kategóriákkal, például az igeidővel vagy az argumentumszerkezetet meghatározó (diatézishez kötődő) kategóriákkal kölcsönhatásban teszik. Mivel azonban az igeidő – az argumentumszerkezetre vonatkozó megkülönböztetésekkel ellentétben – nem idéz elő lexikai változásokat, az igeidő-megkülönböztetésekkel fennálló szoros kapcsolatok elvileg lexémamegőrzők, míg a diatézishez kötődő megkülönböztetésekkel fennálló szoros korrelációk gyorsan lexémaváltozáshoz vezetnek. Ha szélsőséges esetben valamely morfológiai jelölési eljárás akcionális funkciója szigorúan egy igeidőhöz kötődik (mint a balti nazális infixumok és a {st} esetében, amelyek csak jelen időben fordulnak elő), akkor e szinkretizmus révén az eljárás erőteljesebben paradigmatizálódik, vagyis szilárdan beépül az implikált kategória (itt: az igeidő) paradigmájába.

¹⁹ Megjegyzés: ez tulajdonképpen nem a deriváció, hanem inkább a klasszifikáció kérdése; e nyelvekben az igéket következetesen a perfektív igék osztályába vagy az imperfektív igék kiegészítő osztályába sorolják. Hogy egy ige perfektív vagy imperfektív-e, az nem feltétlenül magából a tőstruktúrájából következik, hanem abból, hogy milyen viszonyban áll az aspektusoppozíció másik tagját képviselő, morfológiailag hozzá legközelebb álló ige tövével (vö. Wiemer, megjelenés alatt1: 4. szakasz).

94 |

BJÖRN WIEMER

Ismét hangsúlyozni szeretném, hogy bár ezek a megállapítások elvileg az átmenetként azonosíthatók a képzésről a ragozásra, a nazális infixumok és az st-szuffixum esetében például a morfotaktikai viselkedés nem változik.

Stepanov jelen problémával foglalkozó történeti-összehasonlító munkáinak tárgyalásakor az akcionális és diatézishez kapcsolódó jegyek közötti szinkretizmusokról beszéltem. Mint említettem, a szinkretizmusok azonban már eleve elkülönülő oppozíciókkal rendelkező kategóriákat (illetve jelentéseket) feltételeznek. Ha Stepanov (sok más kutató mellett) abból indul ki, hogy az indoeurópai szintaxis és morfológia fejlődésének kezdetén még egyáltalán nem létezett tranzitivitási korreláció, és sem az aspektusbeli, sem az időbeli különbségeket nem jelölték, hanem csupán igetövek léteztek, amelyeket activa tantum, perfecta tantum stb. jellemzőkkel kell leírnunk, akkor ezek a kategóriák legfeljebb csak diffúz módon voltak jelen. Ez azt jelenti, hogy nemcsak szabadon nem voltak kombinálhatók (ami feloldotta volna a szinkretizmusokat), hanem egyáltalán nem léteztek kombinálható kategoriális oppozíciók, például ‘tranzitív vs. intranzitív’, ‘jelen vs. aorisztosz’ stb.

Stepanov továbbá a korai indoeurópaiban feltételezett aktív:inaktív igazodás tézisét is vallja (lásd ehhez a 2. szakaszt). Ha hinnénk ennek a tézisnek, abból kellene kiindulnunk, hogy az argumentum és a predikátum közötti kapcsolat szinkretikus volt: mindkettőnek egyeznie kellett az [± élő] jegy tekintetében²⁰. Ez a szinkretizmus (ha egyáltalán valaha létezett) azonban tisztán szemantikai jellegű lett volna, és ezenfelül nem hagyott közvetlen nyomokat a balti és szláv nyelvek morfoszintaxisában. Stepanov premisszái szerint a tranzitív és intranzitív tövek, valamint az igeidők megkülönböztetésének megjelenése hozta létre azokat az elkülönülő kategóriákat, amelyek egymással, illetve a (még nem grammatikalizálódott) akcionális megkülönböztetésekkel kombinálhatók voltak, és amelyek nagyrészt kölcsönösen vagy egyirányúan implikálni látszottak egymást. Még ha követni kívánjuk is Stepanov érvelését, abból kell tehát kiindulnunk, hogy az ilyen szinkretizmusok létrejöttét megelőzte az igetövek diffúz jellegének megszűnése a fent említett kategoriális megkülönböztetések tekintetében.

Térjünk most vissza Stepanov akcionális megkülönböztetésekről szóló tárgyalására: azt látjuk, hogy összekeveri a grammatikai aspektusfunkciókat az akcionális alapértelmezésekkel és a lexikai módosításokkal. Ez akkor a legszembetűnőbb, amikor az olyan másodlagosan szuffigált igéket, mint az orosz выпивать ‘ki-/kiürítésig inni’, выделывать ‘előállítani, elkészíteni’, разрисовывать ‘részletesen kiszínezni/-rajzolni’, закалывать ‘leszúrni’ „kétaspektusúként” (двувидовые) jelöli, és ezt azzal indokolja, hogy ezek az igék prefiksáltak, ezért a nem prefiksált tövekkel szemben (пить ‘inni’, делать ‘csinálni, tenni’, рисовать ‘rajzolni’, колоть ‘szúrni’) határponti jellegűek (1977: 151). Megjegyzi ugyan, hogy a másodlagosan szuffigált és az egyszerű tövek lexikai szempontból is különböznek egymástól, ezért gyakran nem használhatók egymás helyett. Az említett másodlagosan prefiksált igék „kétaspektusúságának” további indokaként azt hozza fel, hogy ezek a megfelelő

²⁰ Stepanov (1989: 75ff.) spricht deshalb auch von „semantischer Kongruenz“ („семантическое согласование“).

REKONSTRUKTION GRAMMATISCHER KERNBEREICHE | 95

folyamatos aspektusú igék helyett – az {iva / vva} szuffixum nélkül, vagyis вынуть, выделать, разрисовать, заколоть (a szuffigált igékkel azonos jelentésben) – narratív jelen időben állnak, vagyis mintegy a befejezett aspektus funkciójában. Ebből világosan látható, hogy Stepanov összemossa a lexikai és a grammatikai funkciókat. Kétségtelenül érinti azonban az „aspektusgenezi s” egyik központi kérdését, mondhatni annak a lexikai szemantikával való érintkezési pontját, amikor megfigyeli, hogy a másodlagosan prefiksált igék és a megfelelő, képzővel el nem látott igék lexikai jelentése nem teljesen fedi egymást, ezért narratív jelen időben nem cserélhetők fel egyszerűen egymással (vö. Wiemer 2001: 48–53).

Ehhez összességében hozzá kell tenni, hogy bár Stepanov érvelése és elméleti premisszái elavultak lehetnek, gondolati megközelítése mindmáig aktuális. Ennek feltétele – a kronológiai rétegek tényleges lefolyásának és bizonyosan fennálló összefonódásuknak pontosabb meghatározása mellett – az a képesség, hogy az általa felvázolt, az igeragozáson belüli fejlődési irányokat olyan elméletekbe illesszük, amelyek a grammatikai és lexikai kategóriák (oppozíciók) elvi különválasztásából indulnak ki, és képesek operacionalizálni a kettő közötti kontinuumot.

2. SCHMALSTIEG: AZ IGAZODÁSI RENDSZEREK SORRENDJE ÉS A BALTI „ERGATÍV MÚLT”

Ebenso wie Stepanov (vgl. vor allem Stepanov 1978a: 360–362; 1989: passim) ist auch Schmalstieg ein Repräsentant der These von einem Aktiv:Inaktiv-Alignment in den Vor- oder Frühstufen des Ide. Auf die Diskussion darüber, ob das frühe Ide., genauer: das Ide. nach dem Aufkommen der ersten flektivischen Unterscheidungen, durch ein solches Alignment-System charakterisiert war, braucht hier aber im Grunde nur deshalb eingegangen zu werden, weil sie als Hintergrund für die These vom ursprünglichen Ergativ-Alignment des Vor- oder Frühbaltischen gilt; um diese These geht es im weiteren. Die Hypothese von einem Aktiv:Inaktiv-Alignment des Prä- bzw. Proto-Ide. konnte aufgrund der Unhaltbarkeit ihrer Argumente mehr und mehr in das Reich der Spekulationen verwiesen werden und darf heute als obsolet gelten²¹ (s. Fn. 22). Trotzdem ist es lehrreich, sich etwas näher die Vorgehensweise anzusehen, mit welcher bis vor einiger Zeit noch Entwicklungs-Abfolgen der grammatischen Kernstruktur des Baltischen (und Slavischen) auf indoeuropäischem Hintergrund postuliert wurden. Dies geschah meist ohne Rücksicht auf Sprachkontakt-Faktoren (nicht zuletzt von außerhalb des ide. Dialektkontinuums). Zudem spielt im Fall einer Rekonstruktion des Alignments ein Abgleich der postulierten Entwicklungsrichtung mit typologischen Fakten eine noch größere Rolle als bei der Verbindung zwischen Aktio­nalität und Diathese (s. Abschnitt 1).

²¹ Az aktív:inaktív típus főként Klimov ‘kontenzív tipológiája’ révén került a figyelem középpontjába, noha a 20. század elején fontos előfutárokként Uhlenbecket és Sapirt kell megemlíteni. Az inaktív:aktív és ergatív:abszolutív szerkezet történetéről és a vita állásáról, valamint arról, hogy a legkorábbi indoeurópaiban fennállt-e meghatározott sorrend a kettő között, Bauer (2000: 15–22, 32f., 43–92) ad részletes áttekintést; ő maga még egy protoindoeurópai aktív:inaktív rendszer mellett foglal állást.

96 |

BJÖRN WIEMER

Mi tehát az a tézis, amelynek képviselői közé Schmalstieg is tartozik? Amennyiben létezett aktivitás:inaktivitás-rendszer, annak meg kellett előznie az ergatív rendszert²². Továbbá az aktív és inaktív osztályok tövei közötti különbséget tekintik egyrészt a „közösnem” és „semlegesnem” szerinti nyelvtani nemi oppozíció, másrészt az aorisztoszi/jelen idejű és perfektumtövek dichotómiája kialakulása alapjának²³. Ha e már rendkívül régi (Kr. e. körülbelül 2000-re datálható) morfológiai különbségek alapjául az állítólagos aktivitás:inaktivitás-rendszer szolgált, ebből már önmagában is látható, milyen régre kell visszanyúlnia e rendszer fennállásának. Továbbá az aktív osztály szolgált volna az ergatív, ez pedig a nominativus alapjául, míg ezzel komplementer módon az inaktív osztály lett volna az „indefinitus eset” (= abszolutívusz), ez pedig az accusativus előzménye (lásd alább). E hipotézis szerint tehát az igazodási rendszerek következő fejlődési sora adódna: aktivitás:inaktivitás > ergatív:abszolutívusz („indefinitus”) > nominativus:accusativus (vö. Schmidt 1980: 103; 1983: 9f.); lásd azonban Dixon (1994: 185f., Fn. 2) e sorrend kritikáját.

Most az ergatív szintaxisról, illetve egy indoeurópai elődnyelvekből átvett ergatív rendszer feltételezett maradványairól folyó vitára kívánunk összpontosítani. Szeretném hangsúlyozni, hogy az „ergatív forma” vagy hasonló kifejezés nem jelentheti egyszerűen az ágens obliquus esetben vagy elöljárós szerkezettel történő gyakori jelölését²⁴. Az ilyen azonosítás a szlavisztikai szakirodalomban is olykor félreértésekhez vezetett, amikor egyes szerzők „ergatív szintaxisról (konstrukcióról stb.)” beszélnek. A zavart az okozza, hogy nem veszik figyelembe: a legmagasabb rangú argumentum morfoszintaktikai jelölése önmagában még nem alapoz meg ergatív sémát. Egyrészt ugyanis ennek az argumentumnak a mondatban egy vele komplementer argumentummal kell szemben állnia (amely az abszolutívusznak felelne meg), másrészt – a passzívummal ellentétben – a legmagasabb rangú argumentum obliquus jelölését morfoszintaktikailag jelöletlen mintának kell lehessen minősíteni. Erre mindjárt visszatérek.

A balti nyelvek, különösen a litván esetében ergatív szintaxisról az alábbi típusú mondatok kapcsán esett szó

(9) Čia žmoni-u gyven-t-a / gyvena-m-a itt ember.GEN.PL él.PTC.NEUT ‘Itt (feltehetőleg) emberek laktak / laknak (feltehetőleg).’

(10) Sen-ų mišk-ai mylė-t-a régi.GEN.PL erdő.NOM.PL szeret.PTC.NEUT ‘Az öregek szerették az erdőket.’

szó. Az ilyen mondatokban feltűnik, hogy (a) az állítmányi igenév semmivel sem egyezik

²² Vgl. dazu die sehr kritische Besprechung von Stepanov (1989) durch Krasuchin (1990, insbes. S. 73 und 78) und neuerdings auch Crome (2001: 24–27).

²³ Zu diesen und deren Verkoppelung mit dem Medium vgl. insbesondere Stepanov (1989: 24ff.); s. Abschnitt 1.

²⁴ Például Rosén (1979: 165) így értelmezi.

REKONSTRUKTION GRAMMATISCHER KERNBEREICHE | 97

NP-vel, noha nominativusi NP is állhat a mondatban (lásd a 10. példát), és hogy (b) az igenév alapjául szolgáló ige legmagasabb rangú (esetleg egyetlen) argumentuma genitivusban fejeződik ki. E konstrukció kialakulására legalább két hipotézis létezik; ezek egyike egy őstörténeti ergatív szintaxis feltételezésén alapul. E hipotézis fő képviselője Schmalstieg (1982; 1988; 1993; 1994), ezért röviden „ergatív hipotézisnek” vagy „Schmalstieg-hipotézisnek” nevezem²⁵.

Schmalstieg felismeri a *to-képző etimológiai rokonságát a t-igenévvel, valamint az indoeurópai mediális aorisztosz egyes szám harmadik személyű alakjával (például a védikusban és a görögben)²⁶. Ezen előfeltevésen túl abból indul ki, hogy a korai indoeurópaiban nem volt egyeztetés a mondatrészek között, nem létezett tranzitivitási oppozíció, és ennek megfelelően a tövek diatézis szempontjából közömbösek (illetve diffúzak) voltak. Ezért a (10)-hez hasonló mondatokat más névszói mondatokkal való diakrón analógia alapján is kell értelmezni (Schmalstieg 1982: 132f.); vö. például

(11)

Mēs-a sveik-a valgy-ti

hús^NOM.SG.F egészséges^NEUT enni^INF

‘Húst enni egészséges.’

Ez azonban semleges igazodásnak felelne meg, mivel sem az [± aktív] jegy, sem a [± tranzitív] megkülönböztetés tekintetében nem ismerhető fel világos mintázat az esetválasztásban vagy az egyeztetés jelölésében (vö. ehhez Plank 1995: 1185). Schmalstieg feltevése szerint kezdetben ugyanis egyik sem létezett. A tranzitivitási különbség kialakulásakor – amely az esetjelölések formájában is megnyilvánult – az eredeti „indefinitus eset” az intranzitív mondatmintákban előbb abszolutívusszá, majd nominativusszá alakult át, míg a tranzitív állítmányok mellett a legmagasabb rangú argumentum számára külön esetet használtak. Így jött létre kezdetben az ergatív minta. Az egykori ergatív esetből később a mai genitivus lett²⁷ (Schmalstieg 1982: 121). Jóllehet az ergatív minta kialakulása semleges igazodásból, tranzitív mondattípusok hatására, tipológiailag valóban adatolt (Plank 1995: 1194), az indoeurópai ergatív eset egykori szerepéről inkább az feltételezhető, hogy az intranzitív állítmányok argumentumaira való kiterjedés révén nominativusként értelmezték újra; ezeket

²⁵ E tézis további hívei közé tartozik Marvan (1973) és Palmais (1977).

²⁶ Diese Annahme stützt sich auf Hirts Studien zur ide. Syntax; vgl. Schmalstieg (1988: 36f.).

²⁷ Schmalstieg (1982: 121) nimmt hier rekonstruierte Sätze an wie *patér bhr̥-tó vīr-os ≈ ‘Vater getragen des Mannes / durch den Mann’ mit patér als ursprünglichem Indefinitkasus, bhr̥tó als Verbalnomen und vīros als ergativisch zu verstehendem Kasus (später Genitiv). Leider gibt er nicht an, woher diese Rekonstruktion stammt und wie gesichert sie durch historisch-vergleichende Daten ist. Ähnlich wenig gesichert ist seine Behauptung, daß der Genitiv in Sätzen wie lit. ^NOM.SG pribego vandens^.GEN.SG ‘Das Zimmer lief mit Wasser voll’, Žemė^.NOM.SG primirko lietaus^.GEN.SG ‘Die Erde sog sich mit Regen voll’ auf einen Ergativ zurückgehe (Schmalstieg 1984). Heute wird hier der Genitiv zur Angabe einer gewissen Menge einer Substanz bei zweistelligen, aber intransitiven Verben verwendet (s. die gerade zitierten Beispiele). Ein solcher „ergativischer Zusatz“ zu intransitiven Sätzen wäre logischerweise nur für die Zeit denkbar, als es noch keine einigermaßen deutliche Transitivitäts-Opposition gab (s. dazu auch Stepanovs Hypothesen in Abschnitt 1).

98 |

BJÖRN WIEMER

Entwicklung findet u.a. in kaukasischen Sprachen Parallelen (vgl. Schmidt 1980: 103f.). Somit stellt sich die Frage, ob es sich bei Sätzen vom Typ (9–10), welche Ziel der Erklärung Schmalstiegs sind, wirklich um ein ergatives Argument handelt. Dazu sofort mehr.

A Schmalstieg-hipotézis azonban még többet feltételez. Így a mondatrészek eredetileg feltételezett egymás mellé helyezésekor léteznie kellett egy olyan modellnek, amelyben a nominativus (illetve Schmalstiegnél az absolutivus) egy, az intranzitív tövek nem egyeztető t-participiuma (illetve igei főneve) mellett állt volna; ez a litvánban egy ilyen szerkezetnek felelne meg:

(12) *tėv-as gulė-t-a²⁸

apa.NOM fekszik.PTC.NEUT

≈ ‘apa feküdt’ = ‘Az apa feküdt’.

Továbbá ez a hipotézis a korai indoeurópaira feltételezett alany-tárgy megkülönböztetés hiánya miatt azt is feltételezi, hogy az olyan alakok, mint a pasnig-t-a²⁹ ‘havazott’, paly-t-a ‘esett az eső’, vagyis a zéró argumentumú igékből (pasnigti ‘havazik’, palyti ‘esik az eső’) származók az eredeti participiumok közé tartoztak (Schmalstieg 1982: 119), nem pedig csak később, egy morfológiai jelölési minta lexikai kiterjesztése révén jöttek létre. Ezzel összefüggésben a (10)-ben szereplő egyeztetés nélküli mondatminta is időrendileg meg kellett hogy előzze az egyeztető (a passzívumnak megfelelő) mintát:

(10’) Sen-ų mišk-ai mylė-t-i

öreg.GEN.PL erdő.NOM.PL.M szeret.PTC.NOM.PL.M

‘Az öregek által szerettettek az erdők’

existiert haben (Schmalstieg 1982: 119f.). Den Versuch einer glaubwürdigen Rekonstruktion, welche diese Annahme stützen würde, unternimmt Schmalstieg allerdings nicht (genauso wenig tun dies im übrigen Matthews 1955 oder Ambrazas, die sich in diesem Punkt mit Schmalstieg decken; zu Ambrazas s.u.). Abgesehen davon wäre es für seine Hypothese eine entscheidende Frage, in welcher (vorhistorischen) chronologischen Relation sich der von ihm postulierte Kasuswandel und die Entstehung des *to-Formans befinden (vgl. Ambrazas 1994: 9). Auch darauf antwortet Schmalstieg nicht.

A *to-formáns esetében meglehetősen biztosan állíthatjuk, hogy a balti (és a szláv) nyelvekben diatézis szempontjából viszonylag későn, talán csak az írásbeliség kezdetével (a balti esetében tehát mindössze az utóbbi 300–400 évben) körvonalazódott, vagyis egyértelműen rögzült, hogy a képző ige argumentumai közül melyikkel áll összefüggésben²⁹. A

²⁸ Ez inaktív argumentummal rendelkező intranzitív töveket szemléltet. Mivel azonban az ergatív szintaxis nem tesz különbséget aktív és inaktív predikátumok között, hipotetikusan olyan mondatoknak is létezniük kellett, mint a *Tėvas_.NOM.SG.M eita_.NEUT ≈ ‘apa ment’ (vö. a tárgyalást Ambrazas 1994: 8).

²⁹ A körvonalazódás folyamata egy aluldeterminált (= diffúz) prototípus feloldásából áll; ezt egy ‘gram’ képviselheti (Bybee, Dahl 1989 értelmében). A feloldódás (körvonalazódás) előtt logikai szempontból a prototípus változatai között ‘és/vagy’ viszony áll fenn, amely csak a kontextus hatására dőlhet el (vagy maradhat eldöntetlen). A diffúz (vagyis csak a kontextus által körvonalazható) prototípus tipikus esete

REKONSTRUKTION GRAMMATISCHER KERNBEREICHE | 99

Az indoeurópai nyelvek morfológiai esetei ezzel szemben köztudottan jóval régebbi eredetűek. A morfológiai esetek szerepéről az ergatív rendszerből akuzatív rendszerbe történő változásban tipológiai szempontból annyi mondható, hogy az ilyen változás az eredetileg ergatív eset használatának kiterjesztéséből áll (amelyet kezdetben csak a tranzitív predikátumok legmagasabb rangú argumentumának jelölésére használtak!) az intranzitív predikátumok argumentumaira. Az ilyen kiterjesztés révén az ergatív eset megszűnik ergatívnak lenni, és azzá válik, amit általában „nominatívnak” neveznek. Tehát mindenekelőtt az Alignment jelöltségi viszonyainak megfordulása történik³⁰. És pontosan ez nem következik be a fenti (9–10) esetben: a Genitivus továbbra is obliquus eset marad, a (9–10)-beli mondatminta pedig „nem alapszintű” marad egy egyébként akuzatív szintaxis hátterében³¹.

Vegyük továbbá figyelembe, hogy Schmalstieg rekonstrukciója prima facie csak a kongruencia nélküli, t-particípiumokat tartalmazó konstrukciókra vonatkozik. Ha meg akarjuk magyarázni, miért fordulnak elő m-particípiumok is a (10–11) típusú, kongruencia nélküli mondatmintákban, elkerülhetetlenül fel kell tételeznünk, hogy a *to mintájára igen átfogó analógia ment végbe³², és ezt az analógiát az Alignment-rendszerek és a kapcsolódó grammatikai jelenségek diakrón kronológiájának más releváns folyamataihoz kellene kötni. Hasonlóképpen analógiával kellene magyarázni az intranzitív igék ma nemileg semleges t-particípiumainak kongruencia nélküli használatát is (mint a 9. példában). Schmalstieg tézise ugyanis azon alapul, hogy kezdetben csak tranzitív mondatmintákban alakult ki ergatív eset. De ismét: még ha analógia révén ezt az esetet az intranzitív predikátumok egyetlen argumentumának jelölésére is használták volna, az ilyen analógia olyan jelölési mintához vezetett volna, amely nem ergatív, hanem akuzatív Alignmentként osztályozandó³³. Vö. (9–10): ott az intranzitív ige egyetlen argumentuma, a gyventi

Morfiémáját a litvánban a kas névmás képviseli, jelentése: „ki és/vagy mi”. A körvonalazás fogalmához vö. Lehmann (1996; 1999: 234), Wiemer (2001: 47ff.). Ennek és az összehasonlítható deverbális formánsoknak a diatézis szerinti irányultságához vö. Wiemer (2004: 288–293), a vonatkozó szakirodalmi hivatkozásokkal.

³⁰ Vgl. Plank (1995: 1186f., 1991), der in einem Wechsel des Alignment u.a. „consequences of revaluations of non-basic constructions as basic and vice versa“ sieht, sowie auch Dixon (1994: 182–206, passim).

³¹ Nur als Kuriosum sei noch folgendes vermerkt: Schmalstieg (1982: 122) spricht entgegen seiner eigenen Hypothese – die ja den Ergativ zum Genitiv werden läßt – noch den Standpunkt anderer Verfechter der These von einer ergativischen Vergangenheit des Idg. an, wonach nicht der Genitiv, sondern der Nominativ als Nachfolger des Ergativs anzusehen wäre (dies entspräche der gerade dargelegten, typologisch belegten Entwicklungsfolge). Diese Annahme sieht Schmalstieg als „completely unnecessary“ an (in Schmalstieg 1993: 41 freilich zieht er sie schließlich wieder in Erwägung!). Seine Erklärung endet dann aber in einem Akkusativsystem – ohne die „Zwischenstufe“ des Ergativsystems. Man kann sich bei einer solchen Argumentationsweise nicht des Eindrucks erwehren, daß es sich um inkohärente ad hoc-Versuche handelt.

³² Ugyanez vonatkozna a szláv n-particípiumokra is, amennyiben kongruencia nélküli mondatmintáik ugyanúgy összefüggésbe hozhatók a (10–11)-hez hasonló szerkezetekkel. Ezért mutatott rá Stepanov (1978b: 348), hogy az n- és t-szuffixumok komplementer morfofonológiai eloszlása végső soron egy Schmalstiegéhez hasonló hipotézis ellen szól.

³³ Éppen ez különbözteti meg a litván esetet az indoiráni nyelvektől, amelyeket gyakran említenek összehasonlítási célból (vö. Christen 1998: 58). Az alapvető jelölési mintákhoz vö. még Comrie (1975: 114f.). Ennek megfelelően a (9–10) példából adódó esetminta közel állna egy antiergatív rendszerhez, amilyet például a modern finnben találunk.

100 |

BJÖRN WIEMER

„élni” (žmoniu) ugyanabban az esetben áll, mint a tranzitív mylėti „szeretni” ige legmagasabb rangú argumentuma (senų); szintaktikailag ez akuzatív mintának felel meg, amelyben persze a morfológiai jelölési viszony „fel van cserélve”. Sem ez, sem egy olyan indoeurópai előzmény, amelyben a szavak egymás mellé kerültek volna, például *tēv-as_.NOM.SG.M dirb-t-a _/ gulē-t-a_{.NEUT nem rekonstruálható hitelt érdemlő módon (Ambrazas 1990: 213).}

Végül a Schmalstieg-hipotézis azt is magában foglalja, hogy a mai passzív és a személytelen alanyú konstrukció a litvánban (a nemileg semleges ta/ma-particípiumokkal) egy ergatív rendszerből fejlődött ki. Ezzel azonban ez lenne az eddig egyetlen olyan eset a tipológiában, amelyben a passzív ergatív rendszerből alakult ki. A valós (nem rekonstruált) esetek között ugyanis csak olyanok ismertek, amelyekben egy passzív jelölő ergatív jelölővé funkcionálódott át (vö. Estival/Myhill 1988, valamint #1142 a konstanzi „Universals Archive”-ból).

Stepanov (1978a: 355ff.; 1978b: 348f.) már korábban is részben ellentétes álláspontot képviselt Schmalstieg feltevéseivel szemben: a (9–10) mondattípusok kialakulását nem ergatív esetjelölés feltételezésével tárgyalta, hanem implicit módon egy aktív:inaktív Alignmentből indult ki, amely véleménye szerint a Baltikum és a szláv nyelvek előzményei által is az indoeurópai korai állapotból öröklődött; ezeket „proto-balto-szlávnak” nevezi. E szerint a (9)-beli argumentum obliquus jelölését eredetinek kell tekinteni, mivel egy élő referens számára „atipikus” szerepben, vagyis inaktívként jelent meg; ennek megfelelően morfológiailag és szintaktikailag (a kongruencia hiánya révén) is jelölt volt. Másfelől Stepanov a (9) típusú mondatokban kapcsolatot lát a Baltikum és a szláv nyelvek indoeurópai perfektumával, amely azóta kihalt. Ezt általánosan állapotkategóriának tartják (és többek között ezért hozzák összefüggésbe a médiummal, illetve alkotott vele forma–funkció klasztert). A perfektum Baltikumban és a szláv nyelvekben való eltűnése után úgyszólván üres rendszertani hely keletkezett bennük, amelyet Stepanov szerint az ige nem véges alakjai és az argumentumok obliquus jelölése töltött be³⁴. Az analitikus passzív kialakulása így diakronikusan másodlagos volt a (9) mondattípus „perfektumi” (pontosabban talán: statikus) szemantikájához képest.

E tézissel szemben az vethető fel, hogy Schmalstieg téziséhez hasonlóan kérdéseket vet fel a kronológiai sorrend igazolhatóságával kapcsolatban: milyen időbeli viszonyban áll egymással a perfektumfunkció, a passzív funkció és az (inferenciális) evidenciális funkció³⁵? Stepanov továbbá nem teszi fel a kérdést, hogy a (9) mondattípus valóban stativumnak felelt-e meg, vagy inkább egy „experiential”-nak (amely az evi-

³⁴ Általánosságban közvetlen kapcsolatot teremt továbbá a mai orosz és litván intranzitív, névszói állítmányú és obliquus argumentumjelölésű mondatokkal is; mindenekelőtt a dativusi experiencerrel (vö. orosz Мне холодно, litván Man šalta „Fázom”), illetve egy külső dativusi birtokossal és a legalacsonyabb rangú argumentum akuzatívuszával, mint az orosz (nyelvjárási) Мне^.DAT ногу^{.AKK больно} szó szerint: „A lábam fáj nekem”, vagy a litván Man^{.DAT skauda galva.AKK} szó szerint: „Nekem fáj a fej”. Stepanov azonban figyelmen kívül hagyja, hogy e mondatminták közül sok nyilvánvalóan csak viszonylag későn, nevezetesen történeti időkben alakult ki (ehhez általánosságban lásd Galkina-Fedoruk 1958).

³⁵ Éppen erre a funkcióra jól adatoltak a (9–10) típusú mondatok a modern litvánban.

Rekonstruktion grammatischer Kernbereiche | 101

közelebb állna a denotatív funkcióhoz). Továbbá feltevései (és Schmalstiegéi is) az igazodás megváltozására vonatkozó hipotéziseken alapulnak, amelyek a tipológiai ellenbizonyítékok miatt rá hárítják a bizonyítás terhét (l. fent). Végül egy tisztán rendszeren belüli rekonstrukción alapulnak, amely teljesen figyelmen kívül hagyja a nyelvi érintkezés lehetséges hatásait.

Schmalstieg fejtegetéseiben így éppen teljesen szükségtelen ad hoc értelmezésekhez jutunk, amelyeket a rekonstrukció szempontjából releváns tények sem támasztanak alá. Például amikor tetszés szerint ilyen típusú mondatokat

(13) Ant šakel-ių ant žal-ųjų vainik-us kabin-t-a az ág.GEN.PL-on a zöld.GEN.PL koszorú.AKK.PL.M felakaszt.PTC.NEUT ‘Az ágakon a zöldeken koszorúk.AKK vannak felakasztva’

értelmez, amelyekben a legalacsonyabb rangú argumentumot tárgyesetű tárgyként jelölik. Schmalstieg (1982: 121f., 129) itt azt feltételezi, hogy a kabinti ‘felakaszt’ ige csak később (a tranzitivitási oppozíció kialakulásával) értelmeződött át egyértelműen tranzitívként, és ennek következtében az általa képzett t-participiumot, a kabinta alakot (ma már nemsemleges) is tranzitívan (más szóval: a legmagasabb rangú argumentumhoz igazodva) értelmezték. Az efféle „magyarázat” figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy a t-formánssal képzett participiumok diakrón fejlődésében a legalacsonyabb rangú argumentumhoz való igazodás vált uralkodóvá (l. a 29. jegyzetet). Ha egyedi esetekben tranzitív alapszóigék mellett a legmagasabb rangú argumentumhoz igazodnak, és egyébként intranzitív, sőt zéró valenciájú igékből is képezhetők (ezért „aktív” használatúak), akkor ez nagyobb mértékben tekinthető a deverbatív szuffixum tranzitív töveken kívüli tövekre való széles körű kiterjesztése eredményének, kisebb mértékben pedig szintaktikai újraelemzés eredményének (mint a lengyel személytelen szerkezetben, a no/to-participiummal). Az még nyitott kérdés, hogy a litván -ta (valamint -ma) végű, tárgyi vonzatú tranzitív igékből képzett participiumok esetében feltételezhető-e lengyel hatás³⁶. Ettől eltekintve azonban sokkal valószínűbb azt feltételezni, hogy a deverbatív t-formáns kiterjedése nem a tranzitív tövekről az intranzitívakra, hanem inkább az intranzitívakról a tranzitív igetövekre történt – tehát éppen az ellenkező irányban, mint amelyet Schmalstieg hipotézise feltételezne.

Die letztgenannte Annahme rechtfertigen ein paar Argumente, welche Ambrazas (1990: 200–214; 1994; 2004) gegen die Schmalstieg-Hypothese vorgebracht hat. Dabei geht auch er von der Annahme aus, daß der frühe ide. Satzbau in erster Linie durch Juxtaposition nominaler Satzglieder mit nur schwach ausgeprägter Wortklassen-Differenzierung geprägt gewesen sei. Der Genitiv in Sätzen wie (9–10) gehe allerdings nicht auf einen Ergativ-Kasus zurück; diesen habe es sehr wahrscheinlich nie gegeben. Vielmehr sei der Genitiv in Sätzen vom Typ (9–10) als Fortsetzung eines sehr alten genetivus subiecti anzusehen, wie er auch in anderen älteren ide. Sprachen durchweg bei Verbalnomina

³⁶ A balti-szláv nyelvterület úgynevezett „személytelen” passzívumának diakrón fejlődéséről l. Wiemer (megjelenés alatt 2).

102 |

BJÖRN WIEMER

(cselekvésnevek) figyelhető meg³⁷. E rekonstrukció szerint a mai nemsemleges ta-participiumok a *o-tövű verbális főnevekre vezethetők vissza, amelyekben kezdetben nominativusi argumentumok álltak, és ezek nem egyeztek a -ta- (< *to-) participiummal. Ilyen szerkezet tükröződik ma is az alábbi típusú mondatmintában

(14) rug-iai sėja-m-a / sė-t-a rozs.NOM.PL vet.PTC.NEUT ‘A rozsot elvetik / el van vetve’

tükröződik. A t- vagy m-szuffixumos verbális főnevek esetében az adott tulajdonság „hordozója” genitivusban (genetivus subiectiként) is megadható volt, tranzitív tövek esetén (valstiečio.GEN.SG.M sėjama / seita eredetileg ‘a paraszt vetése’, azaz ‘a paraszt által elvetett’) éppúgy, mint intranzitívak esetén (valstiečio.GEN.SG.M gulima / gulėta eredetileg ‘a paraszt fekvése / feküdtje’, azaz ‘a paraszt fekszik / feküdt’)³⁸.

Ennek a rekonstrukciónak az az előnye, hogy (a) lényegesen átláthatóbb, és (b) mindenekelőtt nem tesz különbséget sem a t- és m-participiumok, sem a tranzitív és intranzitív tövek között. Ezért ez a megközelítés – Schmalstieg hipotézisével ellentétben – nem kerül olyan magyarázati kényszerhelyzetbe, amely további, átfogó analógiás kiegyenlítődésre vonatkozó hipotetikus feltevéseket tenne szükségessé. Az átláthatósággal összefügg, hogy a (9–10)-ben szereplő mondatszerkezetnek rendkívül hosszú diakrón folytonosság tulajdonítható, amely során legfeljebb a genitivusi főnévi csoport szintaktikai státusa változhatott meg (és ez is esetleg csak az utóbbi évszázadokban). Végső soron Ambrazas megközelítése azt is lehetővé teszi, hogy beépítsük azt a tézist, miszerint a genitivusszal jelölt, legmagasabb rangú argumentum eredetileg birtokos szerkezetből származik (l. a 37. jegyzetet).

Az ergatív hipotézis rendkívül spekulatív jellege³⁹, Schmalstieg rendszerint ad hoc módon meghozott döntései (vö. különösen Schmalstieg 1988: 30ff.), amelyeket általában nem támasztanak alá szilárdan tények, valamint a fent bemutatott következetlenségek, továbbá az a tény, hogy Schmalstieg megközelítése szerint egy passzívumnak ergatív rendszerből kellene létrejönnie (ami éppen ellentétes a tipológiailag adatolt esetek egyértelmű képével), mind azt indokolják, hogy egyértelműen Ambrazas magyarázatát részesítsük előnyben.

³⁷ Dieser Standpunkt ist in so klarer Form erst in Ambrazas (2004) formuliert. Früher schien auch er der These Holvoets nicht abgeneigt gewesen zu sein, dass der Genitiv in diesen Satztypen auf einen possessiven, zuerst nur adnominalen Kasus zurückgehe, welcher später zu einem Adjunkt umgedeutet worden sei. Auch Stepanov nahm an, daß der Genitiv in (9) zuerst possessiv zu interpretieren war. Er sah dies allerdings als eine Weiterentwicklung des früh-baltischen und früh-slavischen „Perfekt-Ersatzes“ an (vgl. 1978b: 347f.).

³⁸ Ezzel kapcsolatban figyelemre méltó, hogy a litván nyelvjárásokban a genitivus a ta- és ma-participiumok mellett még gyakrabban fordul elő intranzitív tövek esetén, mint az ilyen tranzitív tövekből képzett participiumoknál (Ambrazas 1994: 9).

³⁹ Az indoeurópai „ergatív múlt” tézisével szembeni további ellenvetésekről, további szakirodalmi hivatkozásokkal, l. Comrie (2001: 24f.) és Matasović (2000: 330f.).

Rekonstruktion grammatischer Kernbereiche | 103

3. EGY ANALÓG ESET A SZLÁVBAN: AZ ‘ESSE’ ÉS ‘HABERE’ A BIRTOKLÓ SZERKEZETEKBEN

Schmalstieg mellett egészen a legutóbbi időkig más kutatók is alig védhető alapokra építik rekonstrukcióikat. Időnként még egy állítólag archaikus, a protoindoeurópai nyelvből származó morfoszintaxis jegyeit is olyan újítások helyébe állítják, amelyek esetleg az egyes indoeurópai nyelvekben csak nyelvi kontaktus révén (többek között nem indoeurópai nyelvekkel való érintkezésben) honosodtak meg. Erre igen egyértelmű példa Bauer (2000: 10, 151), aki az u + GEN típusú orosz birtokló szerkezetet (у меня книга ‘van egy könyvem’ stb.) olyan jegyek példájaként említi, amelyek „a prot nyelvből öröklődtek”. Felmerül a kérdés, nem fordították-e itt meg bizonyos értelemben a kronológiát. Mivel ez a birtokló szerkezet szorosan összefügg az alignment kérdésével is (lásd a 2. szakaszt), érdemes valamivel részletesebben kitérni a felmerülő módszertani problémára.

Vegyük tehát szemügyre azt a tézist, amely szerint az u + GEN (+ ESSE, a birtokolt dolog nominativusban) birtokló szerkezet finnugor szubsztrátumot képvisel az oroszban. Ezt a tézist Veenker (1967: 117–119) tárgyalta, és lényegében el is fogadta, Panzer (1982: 330f.) és Vasilev (1973) viszont kétségbe vonták. Panzer szkepticizmusa azonban de facto kizárólag azon a (némileg dogmatikus) feltevésen alapul, hogy a szláv nyelvek tulajdonképpen „BE-nyelvek”, nem pedig „HAVE-nyelvek” (Isačenko 1974 nyomán), és ezért valószínűbb, hogy az orosz csupán az ősszláv örökölt állapotot folytatja; ha a többi szláv nyelv a HABERE-szerkezetet használja a birtoklás kifejezésére (óegyházi szláv iměti és ennek megfelelői), akkor ez a görög (illetve közvetítőként az óegyházi szláv), a latin vagy későbbi nyugat-európai nyelvek támogató hatásának tulajdonítható. Ha Panzernek valószínűleg igaza van a támogató hatást illetően, ez viszont azt feltételezné, hogy a HABERE-ige mégis közös szláv örökség az ősszlávból. Az etimológiai szótárak anyaga is viszonylag egyértelműen támogatja ezt a feltevést (vö. Vasmer 1953: 479 és Walde 1930: 124). Panzer finnugor hatással kapcsolatos szkepticizmusa tehát nem különösebben megalapozott, és sem meg nem cáfolták, sem meg nem erősítették. Inkább azt kellene fontolóra venni, hogy a birtokló szerkezetek mindkét típusa már a történeti kor előtti időben párhuzamosan létezett, és a finnugor szubsztrátum szerepe az lehetett, hogy az egymással versengő szerkezetek megoszlását az adessivusi (ESSE-t tartalmazó) szerkezet javára mozdítsa elő. Pontosan ezt a feltevést támasztja alá Safarewiczowa vizsgálata (1964, különösen 17., 55f. o.).

Ezért Veenker fontos megjegyzését – miszerint az adessivusi ESSE-szerkezet csak az oroszban, vagyis a szláv nyelvterület északkeleti peremén vált a HABERE-szerkezettel szemben elsődleges birtokló szerkezetté (minden funkcionális továbbfejlődésével együtt) – Vasilev azon megállapításával együtt kell mérlegelni, hogy az adessivusi szerkezet már a különböző szláv nyelvek korai, dokumentált nyelvállapotaiban, köztük délszláv nyelvekben is adatolható, mégpedig a szűkebb értelemben vett birtoklási funkció mellett partitivusi funkcióban (inalienabilia esetében), a tulajdonlás és a rokoni hovatartozás kifejezésére is. Vasilev

104 |

BJÖRN WIEMER

(1973: 363) joggal mutat rá arra is, hogy a keleti szlávok közvetlen őseinek vándorlásáról szerzett ismeretek alapján fel kell tételeznünk: a közvetlen érintkezés köztük és a finnugor törzsek között csak az i. sz. 5. században kezdődhetett. Mivel a ‘u + GEN + ESSE’ szerkezet már a legkorábbi fennmaradt keleti szláv szövegekben előfordul (vö. Safarewiczowa 1964), meghonosodásának „virulenciaidejeként” tehát csaknem 500 évvel számolhatunk. Ez – gondolhatnánk – elegendő lehetett a finnugor szubsztrátum hatása alatt végbemenő kalkáláshoz, amelyhez az oroszban már attól az időtől fogva bőségesen adottak voltak a feltételek (lásd többek között Veenker 1967: 17–21). Ez újabb ok arra, hogy enyhítsük Panzer és Vasilev szkepticizmusát. Az ősszláv felbomlásának kezdete (kb. i. sz. 500) ugyanis többé-kevésbé egybeesik a szlávok északkelet felé irányuló vándorlásának kezdetével.

Kevéssé informatívak azok a megfigyelések, amelyek szerint a történetileg dokumentált korszakban az ‘u + GEN + ESSE’ szerkezet gyakorlatilag az egész szláv nyelvterületen előfordult. Vasilev maga is rámutat (Safarewiczowa 1964 mellett, a közös szlávra és a régebbi oroszra vonatkozóan) e szerkezet és a HABERE-szerkezet használati gyakoriságának ingadozására. Mivel tartósan csak az oroszban maradt meg a normában, ez a legvalószínűbben a finnugor nyelvű beszélők folyamatos szubsztrátumhatásának tulajdonítható. E szerkezet fokozottabb használata birtokló (és szemantikailag rokon) funkciókban újabb keletű időkben is könnyen magyarázható az olyan idiómákkal való érintkezéssel, amelyek már kizárólagosan vagy túlnyomórészt ilyen módon használták. Erre utal többek között az u + GEN birtokló funkcióban való, jóval gyakoribb előfordulása az északi ‘polszczyzna kresowa’ nyelvváltozatban (a standard lengyelhez képest), valamint a litván köznyelvben és azokban a litván nyelvjárásokban, amelyek szoros kapcsolatban álltak a keleti szláv változatokkal.

Általánosságban ezeket a megfontolásokat a balti nyelvekkel való összehasonlítás is alátámasztja. A balti nyelvekben is az örökölt szókincshez sorolható egy HABERE-ige: a litván turėti az *tuer tő általánosan balti ablautképzéseként értelmezendő (vö. etimológiai rokonsága a tverti ‘(be)fog, (be)kerít’ igével; Fraenkel 1965: 1142f.; Pokorny 1959: 1101). Lettül viszont, mint ismeretes, már nincs HABERE-ige; a litván turėti kognátája, a turēt ige ‘tart’ jelentést vett fel, és főként ebben a konkrét jelentésben használatos. Feltehető tehát, hogy a balti nyelvekben is részt vett egy HABERE-ige az alapvető mondattípusok kialakulásában, és így meghatározta az alignmentet (ahogy ez ma is így van a litvánban). Továbbá feltételezhető, hogy a lett nyelv sokkal kiterjedtebb nyelvi kontaktusban állt a keleti finn nyelvekkel, és a megfelelő szubsztrátum sokkal erősebben formálta, mint a litvánt. A HABERE-ige visszaszorulása a lettben tehát az oroszban végbement azonos folyamat analógiájára tekinthető – ennek pedig mind areális nyelvészeti, mind az ismert településtörténeti tények szempontjából több mint van értelme.

Egyelőre csak annyit mondhatunk, hogy ezt a kérdést részleteiben még alaposan meg kell vizsgálni. Az ESSE–HABERE-problémakör előző, úgyszólván „madártávlatból” végzett áttekintése önmagában is a következőt mutatja: ha „archaikus szintaxisról” akarunk beszélni, először tisztázni kell, hogy a szóban forgó szerkezetek közötti versengő viszony hogyan …

REKONSTRUKTION GRAMMATISCHER KERNBEREICHE | 105

amelyek morfoszintaktikai konstrukcióit (jelölési eljárásait stb.) alkalmazhatták, és hogyan alakult ezek egymáshoz viszonyított kronológiai sorrendje. Könnyen kiderülhet, hogy egy mai szemmel archaikusnak tűnő kódolási mintázat nem létezett megszakítás nélkül és vitathatatlanul egy (bárhogyan is rekonstruált) prot nyelv kora óta, hanem időnként háttérbe szorulhatott, majd csak később aktiválódott újra elsődleges eljárásként. Az ilyen újjáéledés kiváltó okaként mindenekelőtt a nyelvi érintkezés (különösen a szubsztrátum hatása) jöhet szóba, ezért nem szabad megállni a rendszeren belüli magyarázati kísérleteknél.

4. NÉHÁNY ZÁRÓ TÉZIS

A központi morfoszintaktikai kódolási eljárások példáinak és feltételezett diakrón változásainak fenti tárgyalásakor végső soron aligha lehet bármit is bizonyítani, legfeljebb valószínűvé tenni. A magyarázó megközelítések valószínűsége azonban annál inkább növekszik, minél több olyan területről származó érvet lehet felhasználni, amely túlmutat a rendszeren belüli rekonstrukción. A rendszeren belüli érvelés a magyarázat szükséges feltételének tekinthető, de nem elégséges feltételnek – különösen akkor nem, ha léteznek alternatív megközelítések. E tanulmány nem kívánt mást bemutatni. A Stepanov és Schmalstieg elméleti megközelítéseinek alapjául szolgáló érvek elemzése sok más eset példáján keresztül kívánta megmutatni, mennyire indokolt az összehasonlító-történeti rekonstrukciót összevetni a tipológiai tényekkel és a kontaktusnyelvészeti ismeretekkel, valamint hogy mi maradhat meg e rekonstrukcióból, ha nem teszünk kísérletet ilyen összevetésre.

Tehát bár itt nem kívánunk illetékes ítéleteket megfogalmazni az indoeurópai nyelv történetileg dokumentált balti (és szláv) nyelveket megelőző történetéről, e tekintetben mégis megfogalmazható néhány következtetés és tézis:

1. Az igazodási viszonyokban bekövetkezett, átfogó változásokra vonatkozó spekulatív feltevések korántsem meggyőzőek: belső ellentmondásokhoz vezetnek, és nagyrészt még a tipológiai összehasonlító adatoknak is ellentmondanak. Mindenesetre magyarázati nehézségek elé állítják az ergatív szintaxis elméletének híveit.

2. Különösen az elsődlegesen szintaktikai problémák esetében viszi előbbre a magyarázatot az areális nyelvészeti tényezők (nyelvi érintkezés, szubsztrátumképződés) figyelembevétele: lényegesen valószínűbbé és egyszerűbbé teszi azt. Emellett lehetővé teszi a feltételezett fejlemények értékelését valós időbeli és valós kommunikációs körülmények között, valamint annak feltételezésével, hogy már létezett a funkcionálisan egyenértékű eszközök változatossága. Végül pontosabban mérlegelhetővé teszi, mi archaikus, és mi innovatív. Itt pontosan különbséget kell tenni forma (etimológiai „anyag”) és funkciók között: nyilvánvalóan éppen az utóbbiakat változtathatja meg a nyelvi érintkezés. Különösen a lappangó, illetve korábban már előtérben álló funkciók aktiválódhatnak újra a nyelvi érintkezés hatására.

106 |

BJÖRN WIEMER

Mindez pontosabb adatokat kíván a vizsgált időszakokról és az azokon belüli kronológiai folyamatokról.

3. A múlt történeti korszakát megelőző, igetöveken és igeszármazékokon végbement változások rekonstrukciója, amely a cselekvésmódbeli és/vagy diatézishez kapcsolódó különbségek kialakulását hivatott értelmezni, lényegében helytálló lehet. A modern szláv aspektusrendszer kialakulásához azonban csak igen csekély mértékben kapcsolódik, mivel ez jóval később jött létre. Ez a rekonstrukció azt sem magyarázza meg, miként segíthette a mai orosz, belarusz vagy lengyel aspektusrendszer a modern litván tőképzés rendszerét az aspektuspárok kialakításában. E lehetséges újabb hatások ugyanis már nem alapulhatnak azokon a produktív tőképzési folyamatokon, amelyek Stepanov rekonstrukciójának tárgyát képezik.

4. A tőképzésben (és általában a morfológiában) rekonstruált – vagy mindenképpen régre visszanyúló – folyamatok következményeinek értékelésekor elengedhetetlen számolni azzal a lehetőséggel, hogy a produktív morfológiai folyamatok újabb „rétegei” ráépülhetnek a régebbiekre anélkül, hogy a korábbi folyamatok eredményei eltűnnének a lexikonból. Ez különösen érvényes a litván kauzatív és dekauzatív (tranzitív és intranzitív) tövek szembeállítására (lásd a Függeléket).

5. Hasonlóképpen áll ez a kategóriális klaszterek (cselekvésmódbeli és diatézishez kapcsolódó jegyek együttese) megjelenésére. További különbséget kell tenni a kontúrosabbá tehető, aluldeterminált kategóriákat tartalmazó diffúz klaszterek, valamint a már elkülönült kategóriákat tartalmazó klaszterek között; utóbbiak szinkretizmusokat eredményeznek, amelyek aztán megkülönböztethetővé válnak. Az itt vizsgált területek legjellegzetesebb példája a kauzativitás (diatézishez kapcsolódó) és a frekventativitás (cselekvésmódbeli) összekapcsolódása a *t szuffixum használatában.

6. Az igető cselekvésmódbeli és diatézishez kapcsolódó különbségeinek tárgyalásakor elkerülhetők a múlt történeti korszakát megelőző folyamatok és a közelmúltbeli fejlemények közötti nem megfelelő összehasonlítások – amelyek között hosszú időszakok húzódnak –, ha a morfológiai folyamatokat pontosabban különítjük el a grammatikai és lexikai oppozíciók közötti kontinuum mentén.

5. FÜGGELÉK: A TRANSZITIVITÁSI KORRELÁCIÓ MORFOLÓGIAI TÍPUSAI A LITVÁNBAN (A BALTI NYELVEKBEN VALÓ MEGJELENÉSÜK KRONOLÓGIÁJA SZERINT)

(Stepanov 1976: 410; 1989: 170–173 alapján)

I. jelöletlen:

Példa⁴⁰: degti ⇒ ∅ 1. ‘ég_INTR’, 2. ‘eléget_TR’ dega, degė

⁴⁰Az infinitívusz alakját a következő sorban mindig a jelen és a múlt idő E/3. alakja követi.

Rekonstruktion Grammatischer Kernbereiche | 107

II. Rövid magánhangzós tő szuffixális nyújtása:

karti ‘felakaszt.TR’ ⇒ karoti ‘lóg.INTR’

karia, korē

KAUZATÍV ⇒ INTRANSZITÍV

III. Tőablaut + nazális infixum és/vagy sta-szuffixum, szemben az igeidő ragozási osztályának váltakozásával: 2 kiegészítő típus:

III. a. tranzitív tövek: jelen idő -ia végződéssel, múlt idő -ē végződéssel

berti ‘(ki)önt’

beria, berē

III. b. intranzitív tövek: jelen idő -a végződéssel, múlt idő -o végződéssel

birti ‘szétszóródik; szétmorzsolódik’

byra (< *bi-n-r-a), biro

A KÉPZÉS IRÁNYA NEM EGYÉRTELMŰ

IV. Tőhangváltás + képző:

lipti ‘mászni, menni’

lipa, lipo

⇒ laipinti ‘segíteni kijutni/lejutni’

laipina, laipino

INTRANSZITÍV ⇒ KAUZATÍV (tág értelemben)

V. változatlan gyök, de a tő „szélein” bekövetkező változás: 3 típus:

V. a. RM-mel

ištempi ‘nyújt’ ⇒ išsitempti ‘nyújtózkodik’

iš(si)tempia, iš(si)tempē

TRANSZITÍV ⇒ INTRANSZITÍV

V. b. -(d)in- képzővel (lásd IV.)

valgyti ‘enni’ ⇒

valgydinti ‘enni ad’

valgo, valgē

valgydina, valgydino

TRanzitív ⇒ KAUSZATÍV

bėgti ‘futni’ ⇒

bėginti

‘futásra kényszerít, hajt’

bėga, bėgo

bėgina, bėgino

INTRANSITÍV ⇒ KAUSZATÍV (tág értelemben)

108 |

BJÖRN WIEMER

V. c. -dy⁴¹ utótaggal

ágy

gulti „lefeküdni” ⇒ guldÿti „valakit lefektetni, lefekvésre bírni”

gula, gulē INTRANSITÍV ⇒ KAUSATÍV guldo, guldē

• különféle kombinációk lehetségesek!; például

1. mirkī „nedvessé, vizesse válik” ⇒ mirkyti „benedvesít”

mirksta, mirko ⇒ mirko, mirkē → II. + III. + V.c. típus MINDKÉT IRÁNYBAN

2a. pykti „mérgesnek lenni, haragudni” ⇒ pykinti „valakit felbosszantani”

pyksta, pyko ⇒ pykina, pykino

2b. pigti „olcsóbbá válni” ⇒ piginti „olcsóbbá tenni”

pinga, pigo ⇒ pigina, pigino → III. + V.b. típus MINDKÉT IRÁNYBAN

3. lipti „(erősen) ragadni.INTR” ⇒ lipdyti „hozzá-/odaragasztani.TR”

limpa, lipo ⇒ lipdo, lipdē → III. + V.c. típus MINDKÉT IRÁNYBAN

4. susipažinti⁴² „megismerkedni egymással” ⇒ supažindinti „Y-t és Z-t megismertetni egymással”

susipažįsta, susipažino ⇒ supažindina, supažindino → V.a. + V.b. típus MINDKÉT IRÁNYBAN

RÖVIDÍTÉSEK

AKK – accusativus (tárgyeset) aks. – óegyházi szláv altlit. – ólitván AOR – aorisztosz DAT – dativus (részes eset) F – nőnem GEN – genitivus (birtokos eset)

⁴¹Etimológiailag gyakorlatilag azonos a -in- elemmel, mivel a nazális elvesztése után az ī megnyúlásával keletkezett. A -d- eredetileg hiátust megszüntető elem volt (vö. Stang 1943: 142).

⁴²Pontosabban fogalmazva, a susi- egyetlen morféma. Ezt azonban ebben az összefüggésben figyelmen kívül hagyhatjuk.

REKONSTRUKTION GRAMMATISCHER KERNBEREICHE | 109

ide. – indoeurópai

INF – infinitivus (főnévi igenév)

INTR – intranzitív

ipf. – imperfektív

lit. – litván

M – hímnem

NOM – nominativus (alanyeset)

pf. – perfektív

PL – többes szám

poln. – lengyel

PRS – jelen idő

PRT – praeteritum (múlt idő)

PTC – melléknévi igenév

russ. – orosz

SG – egyes szám

TR – tranzitív

urslav. – ősszláv

1, 3 – 1., 3. személy

IDÉZETT IRODALOM

AMBRAZAS, V. 1990: Sravnitel'nyj sintaksis pričastij baltijskich jazykov, Vilnius: Mokslas.

— 1994: A semleges nemű passzív melléknévi igenevekkel alkotott litván szerkezetek értelmezéséről. Linguistica Baltica 3, 7–11.

— 2004: A semleges nemű melléknévi igenevek és igei főnevek genitivusáról a litván nyelvben. Baldi, Ph., Dini, P. U., szerk., Studies in Baltic and Indo-European Linguistics (in honor of William R. Schmalstieg). Amszterdam, Philadelphia: Benjamins, 1–6.

BARTON, Ch. R. 1981: Notes on the Baltic Preterite. Indogermanische Forschungen 85, 246–278.

BAUER, B. 2000: Archaic Syntax in Indo-European (The Spread of Transitivity in Latin and French), Berlin, New York: Mouton de Gruyter.

BERMEL, N. 1997: Context and the Lexicon in the Development of Russian Aspect, Berkeley-Los Angeles-London: University of California Press.

BIRNBAUM, H. 1975: Common Slavic (Progress and Problems in its Reconstruction), Cambridge, MA: Slavica Publishers, Inc.

BREU, W. 1998: Komplexe aktionale Verbklassen, insbesondere Inchoativa. In: Berger, T., Raecke, J., Hgg., Slavistische Linguistik 1997. München: Sagner, 55–80.

BYBEE, J., DAHL, Ö. 1989: The creation of tense and aspect systems in the languages of the world. Studies in Language 13 (1/2), 51–103.

CHRISTEN, S. 1998: Unpersönliche Konstruktionen und sekundäre Personifizierung. Linguistica Baltica 7, 51–61.

COMRIE, B. 1975: The Antiergative: Finland’s Answer to Basque. In: Grossman, R. E. et al. (eds.): Papers from the eleventh regional meeting, Chicago Linguistic Society 11. Chicago, 112–121.

COMRIE, B. 2001: Typology and the history of language. In: Bisang, W., ed., Aspects of Typology and Universals. Berlin: Akademie, 21–35.

DIXON, R. M. W. 1994: Ergativität, Cambridge: University Press.

110 |

BJÖRN WIEMER

ESTIVAL, D., MYHILL, J. 1988: Formal and functional aspects of the development from passive to ergative systems. In: Shibatani, M., ed., Passive and Voice. Amsterdam, Philadelphia: Benjamins, 441–491.

FRAENKEL, E. 1965: Litauisches etymologisches Wörterbuch, Bd. 2, Heidelberg / Göttingen: Winter / Vandenhoeck & Ruprecht.

GALKINA-FEDORUK, E. M. 1958: Bezličnye predloženi̯ja v sovremennom russkom jazyke, Moskva: Izd-vo MGU.

HASPELMATH, M. 1987: Transitivity alternations of the anticausative type, Köln: Universität zu Köln. (Institut für Sprachwissenschaft. Arbeitspapier Nr. 5, Neue Folge.)

ISAČENKO, A.V. 1974: On ‘Have’ and ‘Be’ Languages (A Typological Sketch). Flier, M. S., ed., Slavic Forum (Essays in linguistics and literature). The Hague etc.: Mouton, 43–77.

KARDELIS, V., WIEMER, B. 2002: Ausbildung von Aspektpaarigkeit in litauischen Grenz- und Inseldialekten (am Beispiel von Sprechverben). Linguistica Baltica 10, 51–80.

KAZLAUSKAS, J. 1968: Lietuvių kalbos istorinė gramatika (kirčiavimas, daiktavardis, veiksmažodis), Vilnius: Mintis.

KLAIMAN, M. H. 1991: Grammatical voice, Cambridge etc.: University Press.

KRASUCHIN, K. G. 1990: Nekotorye problemy rekonstrukcii indoevropejskogo sintaksisa (v svjazi s vychodom knigi Ju. S. Stepanova «Indoevropejskoe predloženie». M., 1989). Voprosy jazykoznanija 6, 71–84.

LEHMANN, V. 1990: Zur ontogenetischen und diachronen Entwicklung grammatischer Kategorien des Polnischen. Breu, W., Hg., Slavistische Linguistik 1989. München: Sagner, 167–188.

LEHMANN, V. 1996: Die Rekonstruktion von Bedeutungsentwicklung und -motiviertheit mit Funktionalen Operationen. Girke, W., Hg., Slavistische Linguistik 1995. München: Sagner, 255–289.

LEHMANN, V. 1999: Sprachliche Entwicklung als Expansion und Reduktion. In: Anstatt, T., Hg., Entwicklungen in slavischen Sprachen. München: Sagner, 169–254.

MARVAN, J. 1973: Baltic and Indo-European Ergative (Based on Professor Pavel Trost’s pioneer work). Lituanus 19, 31–38.

MATASOVIC, R. 2000: Uses and misuses of typology in Indo-European linguistics. Ofitsch, M., Zinko, C., Hgg., 125 Jahre Indogermanistik in Graz. Graz: Leykam, 327–340.

MATTHEWS, W. K. 1955: Lithuanian Constructions with Neuter Passive Participles. Slavonic and East European Review 33, 350–371.

MICHELINI, G. 1990: Die indogermanische Vorlage der -ā- und -ē-Präterita in den baltischen Sprachen. Zeitschrift für Slavistik 35 (6), 841–847.

PADUČEVA, E. V., ROZINA, R. I. 1993: Semantičeskij klass glagolov polnogo ochvata: tolkovanie i leksiko-sintaksičeskie svojstva. Voprosy jazykoznanija 6, 5–16.

PALMAITIS, M. L. 1977: Del baltų kalbų nenominatyvinės praeities. Baltistica (2 priedas), 114–123.

PANZER, B. 1982: Genetische und stratalinguistische Faktoren in der Entstehung der ostslavischen Schriftsprachen. Ureland, P. St., Hg., Die Leistung der Strataforschung und der Kreolistik (Typologische Aspekte der Sprachkontakte: Akten des 5. Symposions über Sprachkontakt in Europa, Mannheim 1982). Tübingen: Niemeyer, 321–337.

PLANK, F. 1995: Ergativity. Jacobs, J. et al., Hgg., Syntax: Ein internationales Handbuch zeitgenössischer Forschung, 2. Halbband. Berlin–New York: De Gruyter, 1184–1199.

POKORNY, J. 1959: Indogermanisches etymologisches Wörterbuch, Bd. 1, Berlin–München: Francke.

ROSÉN, H. B. 1979: Amamini und die indogermanischen Diathesen- und Valenzkategorien. Zeitschrift für vergleichende Sprachforschung 92, 143–178.

SADNIK, L. 1962: Die Nasalpräsentia und das frühurslavische Verbalsystem. Die Sprache 8, 238–249.

SAFAREWICZOWA, H. 1964: Oboczność я имею i у меня есть w języku rosyjskim dziś i dawniej, Wrocław

Rekonstruktion grammatischer Kernbereiche | 111

stb.: Ossolineum.

Schmalstieg, W. R. 1982: The shift of intransitive to transitive passive in the Lithuanian and Indo-European verb. Baltistica 17 (2), 119–134.

Schmalstieg, W. R. 1984: The genitive with verbs denoting ‘to fill’: partitive or ergative? Baltistica 20 (2), 136–140.

Schmalstieg, W. R. 1988: A Lithuanian Historical Syntax, Columbus, Ohio: Slavica Publishers.

Schmalstieg, W. R. 1993: Tevas dirbta?! — A misinterpretation. Linguistica Baltica 2, 39–45.

Schmalstieg, W. R. 1994: Again the Baltic genitive of agent. Linguistica Baltica 3, 13–19.

Schmid, W. P. 1963: Studien zum baltischen und indogermanischen Verbum, Wiesbaden: Harrassowitz.

Schmid, W. P. 1966: Baltische Beiträge IV: Zur Bildung des litauischen Präteritums. Indogermanische Forschungen 71, 286–296.

Schmidt, K. H. 1980: Zur Typologie des Vorindogermanischen. Ramat, P. et al., eds., Linguistic Reconstruction and Indo-European Syntax (Proceedings of the Colloquium of the Indogermanische Gesellschaft’, University of Pavia, 6–7 September 1979). Amsterdam: Benjamins, 91–112.

Schmidt, K. H. 1983: Kaukasische Typologie als Hilfsmittel für die Rekonstruktion des Vorindogermanischen, Innsbruck. (Innsbrucker Beiträge zur Sprachwissenschaft. Vorträge und Kleinere Schriften, 31.)

Stang, Chr. S. 1943: Das slavische und baltische Verbum, Oslo: Jacob Dybwad. (Skrifter utgitt av det Norske Videnskaps-Akademi i Oslo II. Historisk-Filosofisk Klasse, 1.)

Stang, Chr. S. 1966: Vergleichende Grammatik der Baltischen Sprachen, Oslo–Bergen– Tromsö: Universitetsforlaget.

Stepanov, Ju. S. 1976: Vid, zalog, perechodnost’ (Balto-slavjanskaja problema I). Izvestija AN SSSR, serija literatury i jazyka 35 (5), 408–420.

Stepanov, Ju. S. 1977: Vid, zalog, perechodnost’ (Balto-slavjanskaja problema II). Izvestija AN SSSR, serija literatury i jazyka 36 (2), 135–152.

Stepanov, Ju. S. 1978a: Slavjanskij glagol’nyj vid i baltijskaja diateza (problema obščego genezisa i rekonstrukcii). Borkovskij, V. I. et al., red., Slavjanskoe jazykoznanie. VIII meždunarodnyj s”ezd slavistov, Zagreb–Ljubljana, sentjabr’ 1978 g. Doklady sovetskoj delegacii. Moskva: Nauka, 335–363.

Stepanov, Ju. S. 1978b: «Perfektnyj centr» v russkom sintaksise (Vid, zalog, perechodnost’. Balto-slavjanskaja problema IV). Izvestija AN SSSR, serija literatury i jazyka 37 (4), 344–353.

Stepanov, Ju. S. 1989: Indoevropejskoe predloženie, Moskva: Nauka.

Az univerzálék archívuma: http://ling.uni-konstanz.de/pages/proj/sprachbau.htm.

Vasilev, Chr. 1973: Ist die Konstruktion ‘u menja est’ russisch oder urslavisch? Die Welt der Slaven 18, 361–367.

Vasmer, M. 1953: Russisches etymologisches Wörterbuch, Bd. 1, Heidelberg: Winter.

Veenker, W. 1967: Die Frage des finnugrischen Substrats in der russischen Sprache, Bloomington: Indiana University.

Walde, A. 1930: Vergleichendes Wörterbuch der indogermanischen Sprachen (herausgegeben und bearbeitet von Julius Pokorny), Bd. 1, Berlin–Leipzig: De Gruyter.

Wiemer, B. 2001: Aspektual’nye paradigmy i leksičeskoe značenie russkich i litovskich glagolov (Opyt sopostavlenija s točki zrenija leksikalizacii i grammatikalizacii). Voprosy jazykoznanija 2, 26–58.

— 2003: Objektív ismétlődéstípusok, zavaros funkciókiosztások és elfajult következtetések a szinkróniában a diakrónia következményeként. In: Anstatt, T., Hansen, B. (szerk.), Fejlődések a szláv nyelvekben 2 (Volkmar Lehmann 60. születésnapjára tanítványaitól). München: Sagner, 35–62.

— 2004: A passzívumok mint grammatikai konstrukciók fejlődése az északi szláv és balti nyelvekben.

112 |

BJÖRN WIEMER

Bisang, W., Himmelmann, N. P., Wiemer, B. (szerk.), Mi teszi a grammatikalizációt? Pillantás a peremterületeiről és összetevőiről. Berlin–New York: Mouton de Gruyter, 271–331.

— megjelenés alatt 1: A grammatikai és lexikai szembenállások elhatárolásáról az igei szóalkotásban, avagy: mit tanulhatnak az aspektológusok az -sja igék példájából? Megjelenik: Lehmann, V. (szerk.), Semantika i struktura slavjanskogo vida. München: Sagner.

— megjelenés alatt 2: Az „személytelennek” nevezett konstrukciók diakrón és areális háttere a lengyelben, a keleti szláv nyelvekben és a balti nyelvekben. Megjelenik: Manninen, S., Hiiетam, K., Kaiser, E., Vihman, V. (szerk.), Passzívumok és személytelen szerkezetek az európai nyelvekben. Amsterdam, Philadelphia: Benjamins.

Björn Wiemer

Beérkezett: 2004. 11. 19.

Universität Konstanz

Nyelvtudományi Tanszék

Universitätsstrasse 10, 78457 Konstanz

[email protected]