ACTA LINGUISTICA LITHUANICA

LII (2005), 119–156

Gondolatok a grammatikalizációról (lazán összefüggő megjegyzések)^*

BOHUMIL VYKY̌PEL

Ústav pro jazyk český AV ČR

A jelen tanulmány a nyelv grammatikai elemeinek (a lexikai elemekkel szembeállított) fogalmával foglalkozik. A grammatikalitás két felfogását különbözteti meg: az egyik a tartalomra összpontosít, a másik pedig a tartalomra és a kifejezésre egyaránt (vagyis a jelekre összpontosít). Ezt követően Christian Lehmann grammatikalizációról megfogalmazott koncepcióját veti össze a prágai iskola tipológiájával. Végezetül néhány megjegyzést tesz a grammatikalizációelmélet és az általános nyelvészeti módszer kapcsolatáról.

1. Az egyik téma, amellyel napjainkban gyakran foglalkoznak az általános nyelvészek, úgy tűnik, az úgynevezett grammatikalizáció. Ennek a megújult érdeklődésnek bizonyos értelemben köztudottan Christian Lehmann programadó munkája áll a kezdetén: Thoughts on grammaticalization. A mű nemrégiben újra megjelent (Lehmann 2002), így megragadom az alkalmat, hogy magam is elgondolkodjam néhány kérdésen a grammatikalizációval kapcsolatban. Lehmann könyve sajnos töredékes (a beharangozott második rész pedig – különösen az általános nyelvészet szempontjából – még érdekesebbnek ígérkezik…), mindazonáltal kétségtelenül ez a probléma elméletileg legkövetkezetesebb tárgyalása, és általában véve is sokoldalúan érdekes és tanulságos könyv. Ami pedig töredékes jellegét illeti, Louis Hjelmslev (1968: 114) nem kisebb tekintély, mint ő írta, hogy a tudós számára semmi sem szebb annál, mint azt látni maga előtt, amit még meg kell alkotni.

A tulajdonképpeni értekezés előtt azonban még két megjegyzést kell tennem (részben előrebocsátva a későbbieket):

1.1. A tipológia fogalmának tárgyalásakor Petr Sgall (1971) két fő csoportba sorolta a tipológiának nevezett nyelvészeti diszciplínák közötti különbségeket: az egyik csoportba azok tartoznak, amelyek abban állnak, hogy egyetlen szót (nevezetesen a tipológia szót) különböző fogalmakra használnak, a másikba pedig azok, amelyek abban állnak, hogy egy szót (nevezetesen a tipológia szót) ugyanazon mögöttes intuitív fogalom különböző felfogásaira alkalmaznak. A grammatikalitás kifejezés esetében is valami hasonlóval van dolgunk: az Sgall által tárgyalt első eset a grammatikalitás „helyességként” való „amerikai” felfogása és az „európai” felfogás közötti különbségben mutatkozik meg (amelyet Lehmann 2002: § 2.1. szemléletesen szintén ismertet), amelyben

^*Köszönöm Markus Gigernek (Prága) a nyelvi javításokat és a tartalmi ihletet.

120 |

BOHUMIL VYKYPĚL

amelyben a grammatikai entitásokat a lexikaiakkal szemben vizsgálják; a második esettel az európai grammatikalitás-koncepció különböző felfogásai közötti eltérésben találkozunk. A továbbiakban – Lehmannhoz hasonlóan – természetesen csak a második esettel foglalkozom (noha egy helyen váratlanul az elsőhöz is eljutok).

1.2. Általánosságban felmerül a kérdés, hogy miért is kell egyáltalán foglalkoznunk a grammatikalitással és a grammatizálódással. Egyelőre így válaszolhatunk: mert ezek a nyelvészeti leírás és magyarázat egyik eszközét jelentik. Erre még később visszatérek.

2. A nyelvészeti hagyományban – hol nagyobb, hol kisebb mértékben – újra meg újra, különösen az európai nyelvtudományban tárgyalt problémák egyike a nyelv úgynevezett lexikai és úgynevezett grammatikai entitásai közötti különös különbség: úgy véljük, hogy a nyelv bizonyos elemei – legyenek ezek (az egyes kutatók nyelvről alkotott általános felfogásától függően) a jelek, a jelek tartalmai vagy a jelek tartalmának összetevői – e két nagy csoportba sorolhatók, sőt talán sorolandók. Általánosságban a grammatikalitás- vagy grammatizálódás-elméletek két nagy csoportra oszthatók. Az egyik kutatócsoport kizárólag a tartalmi síkon (bármiként értelmezzük is azt) keresi a grammatikalitás (grammatizálódás) kritériumait, a másik pedig azt is figyelembe veszi, hogyan fejeződnek ki a vizsgálandó tartalmi elemek.

2.1. Amint azt később látni fogjuk, összefüggésünkben fontos megemlíteni, hogy az első csoportba tartozó nyelvészek egyike Petr Sgall. Sgall úgynevezett tipológiai dominánsainak megfogalmazása (vö. legutóbb Sgall 2004) szerint a funkcionális-generatív leírás úgynevezett tektogrammatikai síkjának bizonyos elemei – a grammatikai elemek – az egyes nyelvtípusokban különbözőképpen fejeződnek ki, ezért a grammatikai elemek kifejezésmódja grammatikai elemként való meghatározásuk szempontjából nem releváns. Sgall fokozatosan bővítette a tektogrammatikai síknak azt a részét, amelyet a grammatikai elemek alkotnak. Kezdetben csak az úgynevezett szintaktikai értékeket vagy funktorokat sorolta ide (Sgall 1979: 8, 10), később az úgynevezett morfológiai értékeket vagy grammatemákat is bevonta (Sgall, Hajičová, Panevová 1986: 271), végül pedig a tektogrammatikai sík grammatikai részéről beszél, amelyet a morfológiai értékek vagy grammatemák, a szintaktikai értékek vagy funktorok, a valencia fogalma és az úgynevezett aktuális tagolás (funkcionális mondatperspektíva) alkotnak (vö. Sgall 1992a: 204). Ezt a grammatikai részt a lexémákkal állítja szembe. A grammatikai elemek kifejezése tehát ötféle lehet, és ennek alapján öt nyelvtípust állítanak fel konstrukcióként:

1. a nem grammatikai funkciókat kifejező fonémasorozatok (morfok) sorrendjével való kifejezés =apoliszintetikus típus;

2. a nem grammatikai funkciókkal azonos módon, vagyis fonémasorozatokkal (morfokkal), amelyek azonban szavak alakjában jelennek meg, tehát nem kapcsolódnak a nem grammatikai funkciókat kifejező sorozatokhoz =az izoláló típus;

3. a nem grammatikai funkciókkal azonos módon, vagyis fonémasorozatokkal

GEDANKEN ZUR GRAMMATIKALISIERUNG

(morfokkal), amelyek azonban affixumok alakjában jelennek meg, vagyis a nem grammatikai funkciókat kifejező sorozatokhoz kapcsolódnak =az agglutináló típus;

4. a nem grammatikai funkciókat kifejező fonémasorozatok (morfok) variálásával (módosításával), amikor ez a variálás a sorozatok végén (vagy akár az elején) történik =a flektáló típus;

5. a nem grammatikai funkciókat kifejező fonémasorozatok (morfok) variálásával (módosításával), amikor ez a variálás a sorozatok belsejében történik =az introflexív típus.

Ami pedig a tektogrammatikai sík grammatikai elemeinek meghatározását illeti, nyilvánvaló, hogy az itt grammatikainak nevezett elemek vagy funkciók megfelelnek Vilém Mathesius nyelvi megnyilatkozásról alkotott felfogása egyik két alappillérének, nevezetesen az „összekapcsolás”, a viszonyba állítás vagy a szintaktikai aktus aktusának; Mathesius pedig valóban (feltehetően Vladimír Skalička nyelvelméletén keresztül) fontos inspirációs forrás volt Sgall számára. Mint ismeretes, Mathesius „funkcionális nyelvtanának” zseniálisan egyszerű koncepciójában két alapvető aktust, két „pillért” különböztetett meg, amelyek révén minden kijelentés létrejön: a megnevezés vagy onomatológiai aktust, valamint az összekapcsolás, a viszonyba állítás vagy a szintaktikai aktus aktusát. A nyelvi elemeket jelentésbeli (vagy tartalmi) aspektusuk szerint két csoportra kell osztani: azokra, amelyek elsősorban az onomatológiai aktust szolgálják, és azokra, amelyek elsősorban a szintaktikai aktust szolgálják. Ezért először azt kell leírni, hogyan nevez meg az adott nyelv, és hogyan állítja viszonyba a megnevezettet. Csak ezután foglalkozhatunk a „morfológiával”, amelyet a nyelvi eszközök formai rokonság szerinti csoportosításának tanaként értelmezünk, és amely ezért keresztülmetszi a nyelvleírás két részét: a nyelvi megnevezés tanát (az onomatológiát) és a viszonyba állítás tanát (a funkcionális szintaxist). (Vö. Mathesius 1929; 1936; 1975; Daneš 2003.)

Hasonló gondolatok találhatók Louis Hjelmslevnél. Hjelmslev először – preglosszématikus korszakában – a szemantémák és morfémák közötti különbségről beszél. A szemantémák az összekapcsolt elemek, a morfémák pedig az összekapcsoló elemek (Hjelmslev 1972: 52, 62; 1973: 85): „Det skal forstaas saaledes, at semantemerne er de elementer, der bærer rækkens meningsindhold, og morfemerne de elementer, der former dette meningsindhold paa en bestemt grammatisk maade“ (Hjelmslev 1972: 52f.); „les catégories de sémantèmes expriment sans ambiguïté des catégories de notions (…) les catégories de morphèmes expriment sans ambiguïté des relations entre les notions“ (Hjelmslev 1928: 210); „les morphèmes indiquent les rapports entre les sémantèmes“ (Hjelmslev 1973: 87). Látható, hogy Hjelmslev közel kerül Mathesiushoz: a szemantémák megneveznek, a morfémák pedig „összekapcsolnak”, vagyis (elsődlegesen vagy másodlagosan) viszonyba állítanak.

Hjelmslev későbbi gloszematikai nyelvelmélete ezen a ponton egyfajta formalizálásként tekinthető. A gloszematikus Hjelmslevnél is megtalálható a nyelvi elemek olyan felosztása, amely megfelel a hagyományos lexikai és grammatikai elemekre történő felosztásnak. Nyelvelméletével összhangban Hjelmslev ezt a két alapvető csoportot a tartalmi síkon éppúgy felállítja, mint a

121

122 |

B O H U M I L V Y K Y P Ě L

rögzíti a kifejezéstervet, és nála e kategóriák tagjait a jelek potenciális alkotórészei, pontosabban a tartalmi terv kifejezés nélküli elemei és a kifejezésterv tartalom nélküli elemei alkotják. Hjelmslev megváltoztatta a kategóriák elnevezését. Az a tulajdonság is megváltozott, amely e kategóriákat meghatározza, de mindig – a gloszematikából talán általánosabban érthető nyelvre lefordítva – az egyik („grammatikai”) elem potenciális (elsődleges vagy másodlagos) képességéről volt szó arra, hogy összekapcsolja a másik („lexikai”) elemeket, vagy kölcsönös viszonyokba helyezze őket. (Vö. főként Hjelmslev 1959: 139–164; 1973: 243–254.)

Mindenesetre kontextusunkban fontos, hogy Hjelmslev a grammatikalitás kritériumát kizárólag az adott terven belül határozza meg: a grammatikai tartalmi elemek kifejezése definíciójuk szempontjából nem releváns, hiszen nem a nyelvhez mint nyelvi szerkezethez tartozik (amelyet a két terv alkot), hanem a nyelvhasználathoz, mégpedig annak jeloldalához.

2.2. A fentebb (§ 2) említett grammatikalitáselméletek második csoportjába tartozik többek között a másik nyelvész, aki Sgall mellett továbbfejlesztette a prágai tipológiai elméletet: Jaroslav Popela. Popela, mint ismeretes, a tipológiai dominánsokat Sgallétól eltérő módon fogalmazta meg. Az első tulajdonság, amely meghatározza őket, az, hogy a nyelvtípus kedvez-e a grammatikai jeleknek, vagy sem. Az izolatív, az agglutináló, a flektáló és az introflektáló típus esetében a válasz igenlő, a poliszintetikus típus esetében viszont nemleges. A „grammatikai” típusokat ezután további két tulajdonság alapján osztják fel: a szémák (tartalmi elemek) grammatikai jelekben való kumulációja és a lexikai, illetve grammatikai jel közötti fúzió mértéke alapján. Az izolatív és az agglutináló típusban nincs kumuláció, míg a flektálóban és az introflektálóban van; a fúzió az izolatív típusban minimális, az agglutinálóban nagyobb, a flektálóban még nagyobb, az introflektáló típusban pedig maximális. (Vö. Popela 1991, 1998.)

Nyilvánvaló tehát, hogy Popela grammatikalitás-felfogása, amelyet a nyelvtípusok alapvető tulajdonságainak meghatározásakor alkalmaz, a jelek grammatikalitását jelenti. A poliszintetikus típus nem azért nem grammatikai, mert tartalmi tervében ne tartalmazna a grammatikai típusokéhoz hasonló vagy azonos (grammatikai) elemeket, hanem azért, mert ezeknek az elemeknek a poliszintetikus típusban nincs szegmentális vagy diszkrét kifejezésük: vagy a szórend, vagy a grammatikai funkcióban álló szemantémák fejezik ki őket. A nemgrammatikalitás tehát a nyelvhasználat jeloldalára, bizonyos kiválasztott tartalmi elemek kifejezésének módjára vonatkozik.

A grammatikai elemek második, a tartalmat és a kifejezést egyaránt figyelembe vevő felfogása végső soron (implicit formában) magánál a prágai tipológia megalapítójánál, Vladimír Skaličkánál is megtalálható. Amikor például Skalička a régebbi esetelméleteket bírálja, többek között azt veti a szemükre, hogy nem veszik figyelembe a tényt, miszerint „az esetek olyan képződmények, amelyek állandó kapcsolatban állnak a szomszédos képződményekkel. Amit az egyik nyelv esettel fejez ki, azt egy másik elöljárószókkal, határozószókkal, származtatott prefixumokkal, számmal és más eszközökkel fejezi ki” (Skalička 1950: 47).

GEDANKEN ZUR GRAMMATIKALISIERUNG | 123

Az esetet tehát olyan kifejezési formának tekintjük, amely bizonyos szémákat (tartalmi elemeket) tartalmaz, és felépítésére nézve bizonyos kritériumoknak felel meg. Ami nem felel meg ezeknek a kritériumoknak, az nem eset (a kifejezési forma kifejezi a jelentésegységet, és egyúttal megkülönbözteti a rokon képződményektől, amelyek nem esetek). A grammatikai elemek első felfogása szerint ezzel szemben az eset bizonyos tartalmi elem, amelyet – természetesen, ha az adott nyelv tartalmi tervében létezik – a különböző nyelvek különféleképpen fejezhetnek ki. Skalička egyébként szintén kénytelen posztulálni az esetfunkciók fogalmát, amelyek „elöljárószókra vagy más képződményekre tevődhetnek át” (uo., 48). Skaličkánál másutt is találunk ilyen ingadozást. A poliszintetikus típus leírásának keretében bevezeti a nyelvi alap- és segédelemek közötti általános különbséget: az előbbiek jelentést hordoznak, az utóbbiak pedig az előbbiek közötti viszonyokat fejezik ki. Segédelemek azonban csak akkor léteznek, ha önálló kifejezés tartozik hozzájuk, ezért a poliszintetikus típusnak nincsenek segédelemei (vö. Skalička 1979: 186, 189, 195). Egy másik helyen viszont azt állítja, hogy a poliszintetikus típusnak is van grammatikája (vagyis segédelemei), ezek azonban lexikai elemekkel fejeződnek ki, mégpedig azok sorrendjével, illetve azzal, hogy a lexikai elemek grammatikai funkciókban jelennek meg (vö. Skalička 1955a: 16f., 18f.).

Skalička és Popela számára tehát grammatikai elemnek csak az számít, amelynek kisebb vagy nagyobb mértékben diszkrét kifejezése van, azaz jel, Skalička pedig a jel grammatikalitásának megítélésekor a kifejezés további tulajdonságait is figyelembe veszi (vö. Skalička 1960a; 1962a: 125f.; 1979: 83ff.). Felmerül azonban a grammatikai funkciók fogalmának meghatározása iránti alapvető igény, mert egyrészt lehetetlen volna a poliszintetikus típusban grammatikai funkciókat betöltő szemantémákról beszélni, másrészt nem volna világos, hogy mely funkciókat (jelentéseket) kell grammatikalitásuk szempontjából vizsgálni.

Skalička (1965) bietet auch tatsächlich solche Kriterien zur Identifizierung von grammatischen Funktionen (Bedeutungen). Gemäß ihm haben die grammatischen Elemente (Zeichen) dreierlei Bedeutung: syntaktische, abstrakte und einreihende. Durch ihre einreihende Funktion gliedern die grammatischen Elemente das durch sie bestimmte lexikalische Element in eine Klasse ein. Auf dieser Funktion gründet sich die konstitutive Eigenschaft der grammatischen Kategorien, und zwar die Obligatorität ihrer Glieder: Jedes lexikalische Element, für das die entsprechende grammatische Kategorie relevant ist, muss mit einem Element der betreffenden Kategorie versehen werden. Die syntaktische Bedeutung oder Funktion eines grammatischen Zeichens besteht darin, dass es auf andere Benennungen verweist, dass es bestimmte lexikalische Elemente mit anderen verbindet; zugleich kann es auch den Charakter dieser Beziehung angeben. Schließlich macht die abstrakte Bedeutung ein grammatisches Zeichen zu einem Teil der Benennung: Das grammatische Zeichen modifiziert die Bedeutung des lexikalischen Elements, das es bestimmt. Sekundär kann allerdings das grammatische Element durch seine abstrakte Bedeutung auch die syntaktische Funktion erfüllen, was bei der Erscheinung der sog. Kongruenz der Fall ist. Es ist wichtig zu bemerken, dass der abstrakte Charakter der

124 |

BOHUMIL VYKYPĚL

a grammatikai elemek relatív tulajdonsága, vagyis ezek elvontabbak, mint a szemantikailag rokon lexikai elemek. Az elvontságon azt a képességet kell érteni, hogy szélesebb szemantikai mezőket fedjenek le. Az azonos szemantikai alapú lexikai és grammatikai elem elvontsága közötti különbség tehát fokozati jellegűnek tekintendő – szemben az első két tulajdonsággal, amelyek privativ oppozíción alapulnak.

A nem formalizált grammatikalizációelméletnek, vagyis egy olyan elméletnek, amelyet nem elméletimmanens módon, hanem egy meghatározott célra (nevezetesen az indoeurópai flexió fejlődésének magyarázatára) dolgoztak ki, tanulságos példája található az indoeurópai nyelvész Adolf Erhartnál. A példa azért tanulságos, mert Skaličkát kiindulópontnak tekinthetjük, és ugyanakkor Skaličkához jutunk el a végén is, méghozzá olyan nézőpontból, amely magyarázó fényt vet a grammatikalizáció egész koncepciójára. (Erhart grammatikalizációs koncepciójához vö. Vykypěl 2004a: 153–156, a megfelelő szakirodalmi hivatkozásokkal.)

Erhart grammatikai elemekre vonatkozó tulajdonságmeghatározása hasonlít Skaličkáéhoz (1965). A grammémák önállótlanok, és mindig meghatározott lexémákhoz kötődnek (vagyis potenciálisan osztályozó jellegűek). Jelentésük szempontjából lényegesen egyszerűbbek a lexémáknál (vagyis elvontabbak), és akár teljesen formálisak is lehetnek, azaz csupán szintaktikai viszonyt jelölhetnek (vagyis lehetnek szintaktikaiak). Az egyszerűséggel összefügg az is, hogy a grammémák készletei többnyire zártak. Erhart szerint a lexikai elemek grammatikai elemekké való átalakulásának, vagyis a grammatikalizációnak három fázisa van: 1. az önállóság elvesztése (az elem egy másik elemhez kezd kötődni), amelyet az elem szemantikájának egyszerűsödése kísérhet; 2. általánosítás, vagyis általánosabbá válás és kötelezővé tétel; 3. teljes formalizálódás, azaz az elemnek már csak szintaktikai jelentése van.

Ezekkel a tulajdonságokkal, amelyek a tartalmi tervre vonatkoznak, vagy legalábbis ahhoz kapcsolhatók, összekapcsolhatók azok a tulajdonságok is, amelyek a grammatikai elemek (jelek) kifejezését érintik. A grammatikai elemek elvont jellege (amelyhez a szintaktikusság is társítható) kedvez a kifejezési eszközök kis terjedelmének. A kis terjedelem egyrészt a grammémák egyetlen jel keretében való kumulációjának, másrészt a grammatikai jelek szinonímiájának és homonímiájának kedvez. A kötelező jelleg kedvez az ekvipollens kifejezésnek, vagyis az úgynevezett nullamorfémák hiányának, ideértve az úgynevezett kötött szórendet is, valamint a grammatikai elemek kötött kifejezésének, azaz annak, hogy inkább affixumokkal vagy ragokkal, mintsem szavakkal fejeződjenek ki. Ide tartozik a kongruencia is: ha egy nyelvben a kongruencia nagyobb mértékben érvényesül, az többek között azt jelenti, hogy minden szót kötelezően kísérnek bizonyos kifejezési formák (ragok), olyan szavakat is, amelyeknek erre nem feltétlenül van szükségük. A grammatikai elemek szemantikailag elvont jellege és kifejezési formájuk kis terjedelme az egyszerűség közös fogalma alá rendelhető, az egyszerűséghez pedig Erhart által feltételezett további grammatikai tulajdonság is kapcsolható, nevezetesen a kifejezési formák „képzésének egységessége”, vagyis ezeknek kizárólag

GEDANKEN ZUR GRAMMATIKALISIERUNG | 125

a jelek egy fajtája alakul ki (szavak, affixumok, végződések vagy introflexió révén, de nem vegyesen).

A kifejezésforma tulajdonságai alapján Erhart még három fázist is meghatároz a teljes grammatikalizálódásig; ezekben a megfigyelendő jelentések, amelyek egyes lexikai elemek jelentéseinek felelnek meg, különbözőképpen fejeződnek ki: 1. a kriptogrammatikai (kifejezés szóelemek sorrendjével vagy szabadon alkalmazható szavakkal); 2. a pregrammatikai (szórend és affixumok is); 3. a szemigrammatikai (affixumok, de zéróformánsok is; nincs kongruencia és kumuláció). Nyilvánvaló, hogy ezek a fázisok összevethetők Skalička nyelvtípusaival: a kriptogrammatikai a poliszintetikussal vagy az izolálóval, a pregrammatikai és a szemigrammatikai pedig az agglutinálóval. Mindenesetre megjegyezhető, hogy Erhart grammatikai elemekre vonatkozó tulajdonságai feltűnően hasonlítanak a flektáló típus tulajdonságaira (Skalička tipológiájában). Ezért egyetérthetünk Tomáš Hoskovec-kel is (2001: 12):

„Az indogermanisztikai rekonstrukciók apóriáival Erhart sajátos tipológiai apparátust állít szembe. Ez hierarchikus felfogásával provokál, amely az indogermán nyelveket a grammatikalizációs piramis csúcsára, s ezzel tulajdonképpen a nyelvi szemantikai viszony intellektualizálásának csúcsára helyezi. Talán elkerülhetjük a félreértéseket, ha tekintetbe vesszük, hogy a világ nyelveit olyan nagyítón keresztül szemléljük, amely mindent az indogermán nyelvek fókuszába gyűjt össze; ezek állnak hozzánk a legközelebb, ezeket ismerjük a legjobban: a világot mindig valahonnan szemléljük.”

Méltányosságból azonban el kell mondani, hogy a grammatikalitás vagy grammatikalizáció olyan felfogása esetében is, amely kritériumait mind a tartalomtervben, mind a kifejezés tervében megtalálja, azaz a jelek grammatikalitását vizsgálja, megállapíthatók olyan kritériumok, amelyek nem a signifiant konkrét jellegéhez kötődnek, vagyis összefüggésbe hozhatók a prágai tipológiával. Ezek a kritériumok ketten vannak, és már említettük őket. Az egyik a kifejezésformák képzésének egységessége: e tekintetben közömbös, hogy a grammatikai funkciókat szavak, affixumok, végződések vagy introflexió fejezi-e ki; csupán az szükséges, hogy az adott kategória egyes tagjainak kifejezése azonos legyen. A másik kritérium a zéróformánsok hiánya: egy grammatikai kategória egyetlen tagját sem szabad zéróformánssal kifejezni; más szóval a grammatikai kategória tagjainak egyes kifejezései egymással ekvipollensek, nem pedig privatívak kell hogy legyenek (vö. még Skalička 1960a és Vyky̌pel 2005: 210).

3. Most végre visszatérek Christian Lehmannhoz és a grammatikalizációról szóló gondolataihoz¹.

¹ Itt lényegében Lehmann e könyvére szorítkozom, noha természetesen a grammatikalizációról szóló további írásai is fontosak, és mindaz, amit eddig mondtam, valamint

126 |

B O H U M I L V Y K Y P Ě L

3.1. Nyilvánvaló, hogy Lehmann grammatikalizációja a fentebb (§ 2) említett két csoport közül a másodikba tartozik, hiszen a grammatikalizációval kapcsolatban vizsgálandó dolgok a jelek (vö. Lehmann 2002: VII, 109f.). Ebből az is következik, hogy ebben az esetben is úgy kell eljárni, mint e csoport többi grammatikalizáció-elmélete esetében: először meg kell határozni a releváns tartalmi elemeket, és csak azután lehet azokat a jeleket grammatikalitás szempontjából vizsgálni, amelyekbe ezek a tartalmi elemek belépnek². Fontos, hogy a második lépésben a nyelvi jel mindkét oldalát figyelembe vegyük, s így a grammatikalizációs paraméterek közé bevonjuk mind az adott tartalmi elemek jelentését, mind azok kifejezését (vö. Lehmann 2002: 4. fejezet). Hjelmslev szavaival: a nyelvi struktúrából kiemelünk bizonyos tartalmi elemeket, és nyomon követjük sorsukat a nyelvhasználatban, mégpedig egyrészt szubsztanciaaspektusukban (a tartalmi elemek jelentése, amelyek egy jel signifié-jét alkotják), másrészt jelaspektusukban (a tartalmi elemek kifejezése egy jel keretében).

Első pillantásra úgy tűnhet, hogy az első lépés, azon tartalmi elemek meghatározása, amelyek kijelölik, mely jeleket vizsgáljuk grammatikalizáció szempontjából, és melyeket nem, nem feltétlenül szükséges: egyszerűen alkalmazzuk a szemantikai és a kifejezési kritériumokat a nyelv jeleire, majd megállapítjuk, melyeknek felelnek meg, milyen mértékben, és melyeknek nem. Vannak azonban bizonyos okok, amelyek az ellenkező eljárás mellett szólnak.

Először is ide tartozik az, amire már fentebb (§ 2.2.) utaltunk: a poliszintetikus típusban, illetve azokban a nyelvekben, amelyekben egyértelműen a poliszintetikus típus dominál, lehetetlen vagy nehéz különbséget tenni a grammatika és a lexikon között. Például nem volna világos, mikor működik egy jel csupán igeként, és így nem lép be a grammatikalizációs csatornába, illetve mikor működik már adpozícióként is, és így a grammatikalizáció kezdetén áll (Lehmann 2002: 94; vö. még Haspelmath 1998: 328f.). Minden potenciálisan grammatikai vagy Erhart szavaival élve „kriptogrammatikai” volna; ha azonban valami rejtélyes, akkor nem látjuk (és ha valamit nem látunk, aligha beszélhetünk róla; amiről pedig nem lehet beszélni, arról Wittgensteinnel szólva hallgatni kell…).

Egy további érv amellett, hogy először meg kell határozni, mely tartalmi kategóriák relevánsak a grammatikalizáció szempontjából vizsgált, tagjaik által is létrehozott jelek vizsgálatában, a renováció és innováció fogalmából adódik (Lehmann 2002: § 2.4.). A renováció egy közös tartalmi kategória létezését feltételezi; ennek tagjai olyan jelekbe lépnek be, amelyek a grammatikalizációs skála különböző pontjain helyezkednek el. Az In-

amit még mondani szeretnék, példákkal illusztrálják. E tanulmány fő témájához, vagyis ahhoz a kísérlethez, hogy a grammatikalizációelméletet ideiglenesen tágabb elméleti keretbe illesszük, elegendőnek kell lennie azonban arra hivatkozni, hogy ez a fő mű.

² A jelet bilaterálisnak tekintem: a kifejezés- és a tartalomterv elemeinek elválaszthatatlan összekapcsolódásaként (a két nyelvi terv elemei, mint a nyelvi struktúra két része, a nyelvhasználathoz tartozó nyelvi jelek potenciális összetevői). Ezért mondhatjuk, hogy egy tartalmi elem (vagy természetesen egy kifejezéselem) belép egy nyelvi jelbe, amennyiben azt (részben) létrehozza. (Vö. még lentebb § 4.3., Megj. I.)

Gedanken zur Grammatikalisierung

| 127

Az innováció ismét egy grammatikai tartalmi kategória kialakulását jelenti (vagy pontosabban egy olyan tartalmi kategóriáét, amelynek tagjai aztán a grammatikalizáció szempontjából vizsgált jeleket is alkotják), ezért rendelkezni kell egy olyan kritériummal, amelynek alapján eldönthető a kategória kialakulása és a többi tartalmi kategóriától való elkülönülése: igaz, hogy „Latin had no grammatical category which corresponded to the French articles, so that nothing has been renovated by these“ (Lehmann 2002: 18), hiszen a latinban csak egy ennek megfelelő lexikai kategória volt; felmerül azonban a kérdés, miként különböztethetők meg egymástól az olyan lexikai kategóriák, mint a latin mutató névmások, és az olyan grammatikaiak, mint a francia névelő. Ha egy ilyen kérdés nem tűnne relevánsnak vagy fontosnak, akkor az sem világos, miről beszélünk, és miért, amikor lexikai és grammatikai kategóriákról esik szó.

A különféleképpen grammatikalizálódott jelek közötti tartalmi összekötő elem szükségességét Lehmann (2002: 111f., 150) is tárgyalja, amikor az összehasonlítandó jelek közötti funkcionális hasonlóság követelményéről, illetve közös funkcionális alapjukról beszél. Hozzá kell tenni, hogy ez egyaránt érvényes nyelven belül, egy nyelv jeleinek grammatikalizáció szempontjából történő összehasonlításakor, valamint nyelvek összehasonlításakor.

3.2. Általánosságban az is igaz, hogy kétféleképpen lehet összehasonlítani (vö. Vykypěl 2005: 195, 286): vagy nyelven kívüli axiomatikából, a hjelmslevi szubsztanciából kiindulva, vagy nyelven belüli axiomatikából, azaz egy általános, „pánkronikus” elmélet alapján. Az általános elmélet, amely a grammatikalizáció esetében a szükséges kiindulópontként szolgál, a tartalom elmélete. Ez úgy is kifejezhető, hogy a grammatikalizáció elmélete — mint a fent (§ 2) említett második csoportba tartozó koncepció — feltételezi az első fenti csoport egyik grammatikalitáselméletét. Ez az előfeltételezett elmélet lehet Sgall funkcionális-generatív leírása annak tektogrammatikai szintjével, Mathesius funkcionális nyelvészete a maga két aktusával, vagy Hjelmslev nyelvelmélete a maga tartalmi síkjával.

A tartalom általános elméletének szükségessége több példán is megmutatkozik.

3.2.1. Például gondolhatjuk azt, hogy a kategórián belüli viszonyok világossága, amely a grammatikalizáció paradigmatikussági paraméterében jelenik meg (Lehmann 2002: 118), alapvetően annak leírásától függ (ismét a Hjelmslev-féle breviáriumból idézve: „if a thing looks complicated, it is chiefly because it is looked upon in a complicated way“; Hjelmslev 1973: 120). Hasonló a helyzet a kategória homogenitásával, vagyis „a certain amount of similarity among its members and of regularity in their differences“ (Lehmann 2002: 120): például Hjelmslev (1959: 157) nyomán világos alapjelentéseket ott is találhatunk, ahol hagyományosan nem szokás ilyet látni³.

³ Az alapjelentés fogalmával mellékesen egy másik problémát is érintünk. Az alapjelentés és a teljes jelentés közötti különbség minden bizonnyal (Lehmann 2002: 114 nyomán) két megnevezés közötti különbségként értelmezhető és metaforikusan fogható fel:

128 |

B O H U M I L V Y K Y P Ě L

3.2.2. Más kérdést vet fel a paradigmatikus változékonyság (Lehmann 2002: § 4.2.3.): minél grammatikalizáltabb egy elem, annál kevésbé függ egy kategória tagjai közötti választás szabadsága a beszélő megnevezési szándékától. Ezt azonban nem szabad minden további nélkül elfogadni. Először is feltétlenül meg kell különböztetni a viszonyok két típusát: a kategóriák közötti viszonyokat és az elemek közötti viszonyokat. Amint Hjelmslev már kimutatta, például a szám kategóriája és az eset kategóriája között kölcsönös függés állhat fenn, a számkategória egy-egy tagja és az esetkategória egy-egy tagja azonban szabadon kombinálható egymással (vö. Vykypěl 2005: 69f.). A nyelvi struktúra (a nyelvszerkezet) szempontjából feltételezhető, hogy a különböző mértékben szabályozott (kötelező) viszonyok kizárólag a kategóriák között állnak fenn, míg a különböző kategóriák elemei közötti kombinációk szabályozása a nyelvhasználathoz tartozik. A nyelvhasználat e kombinációk némelyikét többé-kevésbé kötelezővé teheti, másokat pedig kizárhat. Ez azonban a nyelvi struktúra szempontjából az egyes kategóriák belső szerkezete által meghatározott elemtulajdonságokon alapul, vagy — ha ezek megnyilvánulnak — a szemantikájukon (a tartalmi síkon). Az olyan jelenségek, mint a vonzatkormányzás vagy a valencia, abban állnak, hogy az egyik tartalmi elemet egy másik „megköveteli”; ez az elemek közötti „követelmény” (nem pedig a kategóriák közötti viszony) azonban a nyelvhasználati konvenció következményének tekinthető: azokat a tartalmi elemek közötti kapcsolatokat, amelyek nem felelnek meg a vonzatkormányzás vagy a valencia követelményeinek, „értelmetlennek” tartják, azaz olyannak, amely nem formál, és nem is formálhatja a (pillanatnyi) világ egy részét (a nyelv elemei és azok különféle kombinációi különbözőképpen formálják meg a világot mint jelentést)⁴.

A latin ad prepozícióról azt állítják: „Ad can only have a complement in the accusative. While this would be expectable on semantic grounds in sentence as E72.a [Caesar legatos ad Hannibalem misit], it would be inappropriate in b [Caesar ad Cannas pugnam commisit] if the case of an NP dependent on a preposition had an independent semantic function“ (Lehmann 2002: 82). A második mondatban az ad és az accusativus kombinációja azonban csak egy másik nyelv konvencióinak szempontjából tekinthető „inappropriate”-nak, amelyben az első mondatbeli ad megfelelőjének és a második mondatbeli accusativus megfelelőjének kapcsolata „értelmetlennek” minősül. (Ennek az ellenpárját az Ausdrucksplanban az úgynevezett „szokatlan” fonémakombinációk jelentik: ezek többnyire egy másik fonológiai rendszer szempontjából szokatlanok.)⁵

Az alapjelentés valamivel konkrétabb (alap-), a teljes jelentés pedig valamivel elvontabb (teljes-). Talán azonban azt sem szabad elfelejteni, hogy ezek a fogalmak két különböző elméleti rendszerhez tartoznak, nevezetesen Hjelmslevéhez, illetve Jakobsonéhoz, ezért valójában nem hasonlíthatók össze közvetlenül (vö. Vykypěl 2005: 223–225).

4 A vonzatkormányzás jelenségének szemantikai meghatározásához vö. — más szempontból — Isačenko (1948).

5 Itt az „amerikai” és az „európai” grammatikalitás közötti érintkezési pontot vélhetünk felfedezni. Az „amerikai” grammatikalitás nagyjából a nyelvi szerkezetek helyességének felel meg. Ez a helyesség egyfajta megszokottságával

GEDANKEN ZUR GRAMMATIKALISIERUNG

3.2.3. Úgy tűnik, itt Jespersen squinting grammar című művének visszhangjával találkozunk. Hasonló benyomás másutt is keletkezik. Az inter és a facere in interficere összekapcsolása állítólag szabálytalan jelentést eredményez, nevezetesen: „ölni” (Lehmann 2002: 88). A jelentés azonban inkább csak egy másik nyelvi konvenció szempontjából szabálytalan (vagy „értelmetlen”), amelyben az inter és a facere hozzávetőleges megfelelőinek összekapcsolása nem alkot értelmes egységet: például nincs német zwischenmachen szó. Az interficere azonban például a cseh szempontjából kevésbé tűnhet szabálytalannak, amelyben létezik az oddělat „interficere” ige, amely az od „el”, vagyis egy elöljárószó, valamint a dělat „facere” elemből áll. Hasonlóképpen nem világos, miért alkotnak például az úgynevezett sorozatigék összetett lexikai egységeket, amelyek nem folytonosak is lehetnek, mint például az efiki dá dí a dá ìkwá dí! mondatban: „hozz egy kést!” (Lehmann 2002: 94). Remélhetőleg nem azért, mert a dá dí egyetlen igével fordítható angolra⁶. A poliszintetikus nyelvekben a relációs főnevet és a tranzitív igét aligha úgy különböztetjük meg, hogy az előbbit egy nyugat-európai nyelvre főnévvel, az utóbbit pedig igével lehet lefordítani (Lehmann 2002: 95).

3.2.4. Az említett potenciális szabálytalanság állítólag a szóalkotásnak a grammatikával szembeni sajátossága. További sajátossága az a tény, hogy a szóalkotó elemek nem járulnak minden lexémához, hanem produktivitásuk különböző fokú, és különböző lexémákhoz különböző eredménnyel járulnak (Lehmann 2002: 89). Az utóbbi nyilvánvalóan a szabálytalanság egy másik aspektusa: a lexikai jelentés – legalábbis egy bizonyos nézőpontból – a szóalkotó jelentés vagy szerkezet alapján nem, vagy csak nehezen jósolható meg. Megjegyezhető azonban, hogy ez olyan elemeknél is előfordulhat, amelyeket rendszerint grammatikainak tekintenek (vö. például az ógörög genus verbi alakjait!).

Az előbbi (a produktivitás különböző fokai) viszont a neutralizáció egyik esetét alkotja. Általánosságban az egyik elem kötelező voltának kérdése, amely fordított arányban áll paradigmatikus változatosságának mértékével, és egyenes arányban áll a paradigmába való beépülésének mértékével, összefüggésbe hozható a neutralizáció kérdésével. Az a tény, hogy minél alacsonyabbak az elem előfordulására vonatkozó kontextuális korlátozások, annál grammatikusabb az elem (vö. Lehmann 2002: 10f., 125f.), azt jelenti, hogy az elem annyiban grammatikai, amennyiben nem lép olyan szintagmatikus kapcsolatokba, amelyek kategóriájának egy másik elemével való szinkretizmusát idézik elő (a fogalomhoz

és a világ megformálásának módjával összevetni, és ez a helyesség éppen az „európai” értelemben grammatikai elemek esetében ismerhető fel a legjobban, vagy ezeknél a legszembetűnőbb. Azt állíthatjuk, hogy a két felfogás nagyjából ugyanazt vizsgálja, de különböző nézőpontokból: az „amerikai” az operacionális nézőpontból (a nyelvi rendszerbeli viszonyok megállapítása, mégpedig a lehetséges elemkombinációk megállapításával), az „európai” pedig a formális nézőpontból (az elemek meghatározása).

⁶ Vgl. auch Haspelmath (1998: 332) zu Lehmann: „The main reason why [japanisch – B.V.] ue-ni […] is taken as one constituent seems to be that semantically it corresponds to the single constituent on in English.“

129

130 |

BOHUMIL VYKPĚL

der Neutralisation im Inhaltsplan vgl. auch Trnka 1982: 149–155, 311–314, 330–332, 336–339, 356–360).

Ebben az összefüggésben azonban a neutralizációnak többféle fajtája különböztethető meg. A hagyományos neutralizáció az, amelyet két grammatikai kategória szintagmatikus kapcsolata idéz elő, és amely az egyik kategória két vagy több tagja közötti szembenállás neutralizációjához vezet (például a kasus neutralizációjához többes számban). Neutralizációnak tekinthető azonban az is, ha egy tartalmi kategória tagjai teljesen szinkretizálódnak, amit a tartalmi kategória valamely lexémával vagy lexikai kategóriával való szintagmatikus kapcsolata idéz elő, és amit zéró fejez ki. Az ilyen neutralizációval érintett kategóriákat rendszerint szóalkotó kategóriáknak nevezik. A zéró kifejezés miatt azonban nehéz megkülönböztetni egymástól a neutralizációt és a tartalmi kategória hiányát (itt defektív eloszlásról is lehet beszélni a disztribucionalista megközelítésben). Egy további neutralizációfajta szintén egy tartalmi kategória és valamely lexéma vagy lexikai kategória szintagmatikus kapcsolatán alapul, a szinkretizmust azonban nem zéró fejezi ki. Ilyen például a személynevek száma. A személynév többes számmal való kapcsolata azonban „értelmetlen” kapcsolatnak is tekinthető, és egy ilyen kapcsolat – hasonlóan egy szó klasszifikátorokkal való „helytelen osztályozásához”, amelyet Lehmann (2002: 54) tárgyal – „tréfás vagy lekicsinylő hatásra” használható, hiszen a beszélőnek mindig szabadságában áll választani a kötelező kategória tagjai közül. Egy kategória kötelező volta magának a kategóriának, nem pedig a tagjainak a kötelező voltát jelenti.

A szóalkotó elemek grammatikalizációban betöltött szerepét illetően (amelyet kétségbe vonni látszanak; vö. Lehmann 2002: 89ff.) megjegyzendő, hogy könnyen elképzelhető: a szóalkotó formánsok egységes paradigmába illeszkednek, és ily módon grammatikalizálódnak. A görög és a latin nyelv példáján Helena Kurzová (1993) ezt általános következményeivel együtt bemutatta. A szóalkotó elemek paradigmatizálódásáról, vagyis paradigmába való beépülésükről beszél. (A szóalkotás és a grammatika közötti különbségről, valamint az egyiknek a másikba való potenciális átmenetéről általában lásd még Dokulil 1968, 1994.)

3.2.5. A szóalkotás és a grammatika megkülönböztetésének problémája valójában a szó paradigmatikus meghatározásának problémája: mikor van szó csupán egyetlen szó másik alakjáról, és mikor már egy új szóról? Más szóval: mikor alkotja a paradigmatikusan összekapcsolt kifejezési formák összessége egyetlen egészet, egy szót, és mikor alkot ezzel szemben két vagy több ilyen egészet? A megoldás valóban egyszerű: itt (implicit módon) az a feltétel merül fel, hogy az adott összességen belül ne ismétlődjék meg bizonyos – grammatikai – tartalmi elemeket hordozó jelek sorozata, hogy az összesség egyetlen szónak számítson. A szóalkotás és a grammatika közötti különbségtétel tehát nyilvánvalóan feltételezi a grammatikai elemeknek a tartalmi síkon már előzetesen megadott meghatározását.

3.2.6. A strukturális kötelezőség tehát a fentebb (§§ 3.2.2., 3.2.4.) említettek szerint a kategóriák közötti interdependenciát jelentené. A tényleges probléma, amely

GEDANKEN ZUR GRAMMATIKALISIERUNG | 131

Itt azonban felmerül az (érintőlegesen jelzett) operatív kérdés, hogy nullnyomaték esetén miként különböztethető meg egy tag nulla formánsa a kategória hiányától. Ezzel a nyelvleírás, illetve a tartalom leírásának általános kérdéséhez jutunk, amely nem a kifejezésen alapul.

Egy másik, általános, az előbbivel összefüggő probléma a „structural scope”, vagyis a szintagmatikus súly fogalmánál mutatkozik meg (Lehmann 2002: § 4.3.1.): a kérdés az, mire kell alapozni a tartalomterv leírását. A jelek elemzéséből kell kiindulni, vagy a tartalmi elemek (jelentések) közötti viszonyok elemzéséből? A szintagmatikus súly paramétere azon az egységen alapul, amelyet a grammatikai elem meghatároz vagy amelynek kialakításában részt vesz. Nem magától értetődő azonban, hogyan állapítható meg, mit határoz meg az adott grammatikai elem. A mondat jelfelépítéséből kell kiindulni, és megfigyelni, hol, melyik jel mellett áll az a jel, amely a szóban forgó elemet kifejezi? Vagy a tiszta tartalomtervből, illetve a mondatjelentés (Sgall-féle) szintjéből kell kiindulni, és nem kell döntő szerepet tulajdonítani a jeleknek? A szám jele például gyakran az igei lexéma jele mellett áll, de nem az igei lexémát, hanem az igei személyt határozza meg (annak konzisztenciáját illetően). Hjelmslev (1959: 156, 165–191) hasonlóképpen azt állította, és a közismert „névszói mondat” példáján részletesen bizonyította, hogy az úgynevezett igei grammatikai tartalmi elemek mindig az egész mondatot határozzák meg, még akkor is, ha többnyire olyan jelek fejezik ki őket, amelyek szorosabban vagy lazábban kapcsolódnak az igei lexémák jeléhez.

Fordított esetet képviselnek az olyan szerkezetek, mint az angol all good old men’s works. Hjelmslev (1959: 199–210) itt mind a négy, kifejezési formákkal all, good, old és men kifejezett „lexikai” tartalmi elemet a „grammatikai” esetrag tartalmi kategóriája által meghatározottnak tekinti. A különbség mindössze annyi, hogy az all, good és az old esetében az esetkategória valamennyi tagjának szinkretizmusa áll fenn; ezt a megfelelő lexikai jelek pozíciója, a „rögzített szórend” (azaz egy szegmentális zéró) fejezi ki, míg a men esetében genitivus áll, amelyet az -s jel fejez ki. Az angol szerkezetet tehát a tartalomterv szempontjából ugyanúgy értelmezzük, mint latin megfelelőjét, az opera virorum omnium bonorum veterum kifejezést, amelyben érvényesül az úgynevezett egyeztetés (vö. még alább § 3.3.2.). Azáltal, hogy egy „lexikai”, meghatározott tartalmi elemet hordozó jel rögzített pozícióban áll, illetve hogy egy „grammatikai”, meghatározó tartalmi elemet hordozó jel megismétlődik az egyeztetés révén, ugyanaz fejeződik ki: a tartalmi elemek közötti olyan függőségi viszony, amely maga is tartalmi elemnek tekinthető.

A jelek szintjén különböző két jelenséget, az egyeztetést és az appozíciót, a tartalomtervben azonos módon, nevezetesen a függőségi viszony egyik fajtájaként értelmezik. Az egyeztetés és az appozíció esetében Sgall és Hjelmslev is egyetért (vö. Vykypěl 2005: 236–239): azokat a jelenségeket, amelyek egyik szinten, a morfematikai szinten, illetve a nyelvhasználat jelszempontjából különböznek (másként vannak kifejezve), a tektogrammatikai szinten, illetve a nyelvi struktúra tartalomtervében azonosként értelmezik (ahol Hjelmslev a függő, ismétlődő

132 |

BOHUMIL VYKYPĚL

tartalmi elemeket, illetve a tartalmi kategóriák tagjainak szinkretizmusait látja, Sgall a tektogrammatikai szint funktorait látja bennük).

Hjelmslev azonban ennél is tovább megy, és azt állítja, hogy az említett angol szerkezetben az all, good és az old esetében a genus és a szám tartalmi kategóriája valamennyi tagjának szinkretizmusa is fennáll (és ezt szintén a „rögzített szórend” fejezi ki). A számok szinkretizmusa a men esetében feloldódik, és a többes számot ebben az esetben belső hajlítás fejezi ki; a genusok szinkretizmusa viszont az angolban csak a harmadik személyű személyes névmásokkal való kapcsolatban oldódik fel. Éppen ez ad alapot a genus tartalmi kategóriájának angol nyelvbeli feltételezésére, hiszen különben a teljes szinkretizmus a kategória hiányával lenne azonos.

Nem állítom, hogy ezek az angolra vonatkozó konkrét fejtegetések minden további nélkül elfogadhatók; csupán vázlatosan szeretném megmutatni, hogy a grammatikalizáció paraméterei a nyelvleírás szempontjából nem tekinthetők minden más nézőponttól függetlenül informatívnak.

3.2.7. A genusok szinkretizmusának angol harmadik személyű személyes névmásokkal való kapcsolatban történő feloldódására vonatkozó példa egyébként még valami másra is tanít: ugyanazon tartalomrendszer egy és ugyanazon tartalmi eleme különböző kapcsolatokban eltérően fejeződhet ki. Az angolban például a „nominativust” (alanyi esetet) és az „akkuzativust” (tárgyi esetet) az úgynevezett főnevekkel való kapcsolatban a „rögzített szórend”, a személyes névmásokkal való kapcsolatban viszont belső hajlítás vagy szuppletivizmus fejezi ki. Azt mondanánk, hogy az egyes kifejezésformák eltérő mértékben grammatikalizálódtak. De grammatikalizálódhatnak-e eltérő mértékben az azonos tartalmi elemmel rendelkező jelek? És valóban ugyanarról a tartalmi elemről van-e itt szó?

3.2.8. A tartalomelemzés felépítésének kérdését (amelyet fentebb, § 3.2.6.-ban vetettünk fel) egy másik szempontból az határozza meg, milyen relevanciát tulajdonítunk a leírt tartalmi elemek formánsainak (signifiants). Például felmerül a kérdés, hogy a latin causā és gratiā prepozícióknak miért kellene a causa és gratia ablativusainak lenniük (Lehmann 2002: 70). A prepozíciókban foglalt tartalmi elemek ablativusokkal való azonosítása hallgatólagosan a formánsok azonosságán alapul.

Ugyanott egyúttal kritériumot is ad a főnévi alak és a prepozíció megkülönböztetésére: ha egy főnévi alak prepozícióvá válik, többé nem bővíthető jelzővel. Ehhez először hozzáfűzhető, hogy ez a szóban forgó tartalmi elem tartalomtervi struktúrában elfoglalt helyének megváltozását, valamint a tartalomban szereplő lexikai és grammatikai elemek közötti nem fokozati ellentétet feltételez (vö. fentebb § 3.1. és alább § 3.4.): a változás abban áll, hogy az elem immár meghatározhat, de maga már nem határozható meg, vagyis lehet függő, de nem független; más szóval Hjelmslev (1959: 192–198) konvertált morfémájává válik. Hjelmslev a prepozíciókon kívül például a személyes névmásokat is a konvertált morfémák közé sorolja, s ezzel eljutok második mondandómhoz. A személyes névmások éppúgy, mint a prepozíciók, grammatikai tartalmi elemek, vagyis Hjelmslev morfémái; ebben az esetben konvertált morfémák, és ezek

GEDANKEN ZUR GRAMMATIKALISIERUNG

133

ezért rendszerint nem bővíthetők jelzővel. Szokatlan esetekben azonban jelzővel bővíthetők: az örök Én vagy az örök Előtt (amelynek szemantikáján például egyes nyelvészek örökké vitatkoznak). Vajon Én és én, valamint Előtt és előtt ugyanaz-e, ha azonos formánsuk van, ahogyan ez a causā és gratiā prepozíciók és ablativusok esetében történt? (Az tartalmi elemek azonosításának kérdéséről általában lásd Vykypěl 2005: 87–90, 133–135, 344–346, 349–353.)

3.2.9. Végül Lehmann (2002) teljes 3. fejezete olyan példák gyűjteményeként tekinthető, amelyek megmutatják, hogy a tartalmi terv mely részeit kell követni aszerint, milyen jegyek felépítésében vesznek részt. Itt hagyományos grammatikai tartalmi elemeket találunk, mint a mód (o.c., § 3.1.3.), az igeidő és az aspektus (o.c., § 3.1.4.), a diatézis (o.c., § 3.1.5.), a névelő és a személy (o.c., §§ 3.2.1., 3.2.2.2.), a szám (o.c., §§ 3.3.1.1.-2.) vagy az eset (o.c., § 3.4.), de kevésbé hagyományosakat is, mint a nyomatékosítás és a tagadás (o.c., §§ 3.1.5., 3.2.2.3.). A „grammatikai” tartalmi elemek Hjelmslev koncepciójának keretében való meghatározásához lásd Hjelmslev (1959: 152–164) és Diderichsen (1966: 148–168); Sgall funkcionális-generatív leírásának tektogrammatikai szintjén szereplő funkciók és grammatikémák felsorolásához lásd Sgall, Hajičová, Panevová (1986: 154–174) és Panevová (1994)⁷.

Általánosságban azonban elmondható, hogy nem kínálnak túlságosan szigorú vagy világos kritériumokat annak meghatározására, hogyan különítsük el azokat a doméneket, amelyekben a grammatikalizáció végbemegy. Azt azonban el kell ismerni, hogy ez a tektogrammatikai szint összetevőinek meghatározásaira is igaz, ahol inkább elemek egyszerű felsorolásával találkozunk. Így egyébként ismét visszatérünk a grammatikai elemeknek a lexikai elemektől való elhatárolásának, illetve a grammatikai elemek tartománya és a lexikai elemek tartománya közötti különbség meghatározásának kérdéséhez (§§ 2.2., 3.1.). Felmerülhet az a kérdés is, hogy minden lexikai elem grammatikai elemmé válhat-e, vagy érintheti-e a grammatikalizáció. Egyrészt úgy tűnik, hogy nem, mivel egy kategória sorsa „largely predetermined”, ha ismerjük a jelentését és szintaktikai funkcióját (Lehmann 2002: 22). Ez azt jelentené, hogy egyes kategóriák hajlamosabbak a grammatikalizációra, mint mások. Ugyanakkor azonban (i.m.) azt állítják, hogy a grammatikalizáció mindenütt jelen van, és nem korlátozódik a nyelv valamely területére.

3.2.10. Mindezen problémák ellenére engedtessék meg még néhány megjegyzés a grammatikalizációs doménekről.

Interessant ist der Fall der Kopula (Lehmann 2002: § 3.1.2.). Die Kopula sei „a word which turns a nominal into a predicate“ (Lehmann 2002: 23). Diese Funktion muss indessen nicht unbedingt ein Wort erfüllen, wie die türkischen prädikativen Suffixe zeigen, und sie kann sogar durch die feste Wortfolge ausgedrückt werden, wie wiederum die rei-

⁷ Ezzel kapcsolatban még csak mellékesen jegyzem meg, hogy a relatív és az abszolút grammatikai elemek közötti különbség (Lehmann 2002: 115) összevethető a Mathesius elméleti keretében tett különbségtétellel azon elemek között, amelyek elsődlegesen a szintaktikai aktust szolgálják (eset, személy), és azok között, amelyek elsődlegesen az onomatológiai aktust szolgálják (szám, igeidő). Az olyan elemek, mint a névelő, mindkét aktust elsődlegesen szolgálhatják (vö. a névelő generikus jelentését és szerepét az ún. funkcionális mondatperspektívában).

134 |

B O H U M I L V Y K Y P Ě L

olyan névszói mondatokban, amilyen például a magyarban található (vö. ehhez Giger, Vykypěl 2001: 72f. is). Ez tehát egyrészt azt jelenti, hogy a kopula tartalmi elemként is tekinthető, mégpedig Hjelmslev extenzív, azaz hozzávetőlegesen igei „grammatikai” tartalmi elemeinek kategóriájába tartozó elemként; másrészt pedig azt, hogy e funkció kifejezése különböző lehet, például attól függően, melyik nyelvtípus dominál az adott nyelvben. Fontos, hogy kiindulópontként e kopulafunkció vagy kopulatartalmi elem meghatározását kell venni; csak ebből kiindulva vizsgálható, hogy a benne részt vevő jegyek miként grammatikalizálódnak, illetve milyen tipológiai különbségeket mutatnak.

Noch interessanter scheint die Nominalisierung und Attribution (Lehmann 2002: §§ 3.3.2.–3.; vgl. auch Lehmann Ms.a: §§ 5.–6.). Über die mögliche Interpretation der Attribution und der damit eventuell verbundenen Kongruenz war schon oben (§ 3.2.6.) die Rede und vgl. noch unten (§ 3.3.2.). Was die sog. Nominalisierung angeht, so lässt sich aus der Hjelmslevschen Perspektive behaupten, dass in der Erscheinung dieser Dependenz zwischen zwei oder mehreren „verbalen Konzepten“ ein Inhaltselement namens Konnektiv auftritt, welches eben diese zwei Konzepte als komplexe Inhaltselemente oder Komplexe von Inhaltselementen verbindet (vgl. Hjelmslev 1959: 165–191, Vykypěl 2005: 76f., 232f.). Der Ausdruck dieses Inhaltselementes kann verschieden sein. 1° Es kann sich nur um die „feste Wortfolge“ handeln, d.h. eine bestimmte Aneinanderreihung von „Haupt-“ und „Nebensätzen“, aus der dann die gegenseitige Beziehung der Sätze (d.h. die Tatsache, welcher von welchem dependent ist) hervorgeht. 2° Es kann ein für diese Funktion nichtspezialisiertes Wort auftreten, welches in anderen Kontexten eine lexikalische Funktion erfüllt. 3° Es kann ein für diese Funktion spezialisiertes Wort auftreten. 4° Schließlich kann auch ein Affix auftreten. 1° kommt beispielsweise im Chinesischen vor, in dem die Temporal- und Konditionalnebensätze vor dem Hauptsatz stehen wie allgemein das Determinans vor dem Determinatum, die Objektnebensätze dagegen nach dem Hauptsatz wie allgemein das Objekt nach dem Subjekt und Prädikat, ohne dass in beiden Fällen der Nebensatz durch ein Zeichen bestimmt zu werden braucht. 2° kommt beispielsweise im Vietnamesischen vor, in dem Finalnebensätze durch die Wörter để oder cho determiniert werden, welche auch ‘lassen, stellen’ resp. ‘geben’ bedeuten können. 3° ist der Fall der anständigen Konjunktionen und 4° begegnet man etwa bei allen sog. Partizipien, Infinitiven, Gerundien etc. 1° und 2° lässt sich im Rahmen der Prager Typologie als polysynthetisch, 3° als isolativ und 4° als agglutinativ bewerten. Für den flektierenden Sprachtyp würde man mit dem Ausdruck durch eine Endung rechnen, Skalička (1979: 173–179) behauptet jedoch, der flektierende Typ löse das Problem des zweiten Verbs (welches dem Problem der Nominalisierung entspricht) durch reich entwickelte Nebensätze. An einer anderen Stelle haben wir, Markus Giger und ich, nichtsdestotrotz zu zeigen versucht, dass diese Behauptung – wie andere sog. syntaktische Eigenschaften im Rahmen von Skaličkas Typologie – nicht problemlos ist (vgl. Giger, Vykypěl 2001: 72–79).

Mindenesetre itt ismét azt látjuk (ahogyan a kopula esetében is), hogy a grammatikalizáció fokozatai hozzávetőlegesen korrelációba állíthatók a prágai tipológia típusaival. Ezzel azonban már a következő szakasz témájához érkeztem.

GEDANKEN ZUR GRAMMATIKALISIERUNG

135

MEGJEGYZÉS: Előbb azonban ez alkalommal megengedek magamnak egy rövid tipológiai kitérőt.

Amint a „mondatok” függősége többé-kevésbé diszkrét kifejezést kap, a „rögzített szórend” (a morfémák sorrendje) szabaddá válhat az aktuális tagolás (a funkcionális mondatperspektíva) kifejezésére. Ugyanez érvényes magukra a mondatrészekre is. Sok példát lehet felhozni. Ha egy kínai okhatározói mellékmondatot mivel jelentésű „yīnwèi” vezet be, akkor a főmondat után is állhat, különösen akkor, ha nem témaként szerepel. Indonézül annak a szónak, amely a részeshatározó funkcióját tölti be, az ige után és a tárgy előtt kell állnia; ha azonban elöljárószó határozza meg, a tárgy után is állhat. Mint ismeretes, az angolban is hasonló a helyzet a részeshatározóval. Sgall (1988: 465) egy angol példát idéz: Mary Chicagóból Philadelphiába költözött vs. Mary Philadelphiába költözött Chicagóból. Ezeket a jelenségeket alkalomként vehetjük arra, hogy elgondolkodjunk az aktuális tagolás (a funkcionális mondatperspektíva) kifejezésének tipológiai értékelésén.

Amint fentebb (§ 2.1.) említettük, Sgall az aktuális mondattagolást a funktorokkal és grammatikémákkal együtt a tektogrammatikai szint grammatikai részéhez sorolja, amelynek kifejezését következésképpen az öt nyelvtípus domináns jegyeként vagy alapvető tulajdonságaként tételezi. Itt azonban bizonyos tisztázatlanságokkal találkozunk⁸. A lexikai morfok variálásával, azaz végződésekkel történő kifejezés a flektáló típus domináns jegye, az aktuális tagolást viszont lexikai morfok sorrendje fejezi ki, amit a poliszintetikus típus domináns jegyének tekintenek. A fent idézett kínai, indonéz és angol példák azt jelentenék, hogy ha a funktorokat vagy grammatikémákat (itt az eset- és kötőszó-funkciókat) morfok sorrendje fejezi ki, akkor az aktuális tagolást másként, például hanglejtéssel vagy bizonyos szerkezetekkel kell kifejezni; ha viszont a funktorokat vagy grammatikémákat saját morfjaik fejezik ki, akkor az aktuális tagolást morfok sorrendje fejezi ki. Feltételezhető, hogy valamiféle kompenzációs viszony áll fenn egyrészt a funktorok és grammatikémák (a „tulajdonképpeni grammatika”), másrészt az aktuális tagolás kifejezése között⁹. Felmerül azonban a kérdés, hogy ez a kompenzáció a típusok konstrukcióihoz tartozik-e, vagy az egyes nyelvek sajátossága, amelyeket a prágai tipológiában köztudottan különböző típusok hierarchizált tulajdonságkombinációiként tekintenek. Itt példaként utalhatunk a híres japán topikalizáló -wa szuffixumra, amelyet a (állítólag) dominánsan agglutináló japánban találunk: itt tehát ugyanazt a megoldást találjuk (ebben az esetben agglutinatív megoldást) a grammatikémák és funktorok tartományában, és pe-

⁸ Zur aktuellen Gliederung vom typologischen Gesichtspunkt aus vgl. auch Sgall (1982) und Sgall, Hajčová, Panevová (1986: 241–244).

⁹ A kompenzáció fogalmához a nyelvtípusok tulajdonságainak dedukciója kapcsán lásd Skalička (1966: 27).

136 |

BOHUMIL VYKYPĚL

…nak az aktuális tagolással van dolguk. Megfordítva, azt hihetnénk, hogy az aktuális tagolás kifejezése a morfémák sorrendje révén a dominánsan flektáló nyelvekben a poliszintetikus típus egyik jellemzője. Ismét a prágai tipológia kettős elméleti bizonytalanságához jutunk: Hogyan kell valójában megalkotni a típusokat, és miként kell megállapítani egy nyelv tipológiai dominánsát? (Vö. még Vykypěl 2005: 197–203.) A második kérdés egyik lehetséges megoldása a nyelvi rendszer hierarchizálása aszerint, hogy mennyire releváns az egyes nyelvek tipológiai dominánsának meghatározása szempontjából: A legfontosabb például a funktorok és grammémák, illetve a funktorok, majd a grammémák kifejezése lenne; ezt követné az aktuális tagolás kifejezése; majd a megnevezés (szóképzés), a szemantika, a szintaxis és a fonológia területe.

3.3. A grammatikalizációelmélet, vagyis bizonyos jelek meghatározott megítélése tehát két részre oszlik. „Tartalmi aspektusában” a tartalom elméletével áll összhangban (vö. fentebb § 3.2.). „Jelaspektusában” pedig összevethető Hjelmslev nyelvhasználat-leírásával (mind a szubsztancia-, mind a jelaspektusában; vö. fentebb § 3.1.), Mathesius morfológiájával vagy Sgall morfematikai szintjének leírásával. Legközvetlenebbül azonban a prágai tipológiával vethető össze, amely egyébként a hjelmslevi nyelvhasználati típusok, a mathesiusi morfológia vagy Sgall tektogrammatikai és morfematikai szintje közötti kapcsolat leírásaként is felfogható.

Először is két általános tulajdonságot említhetünk, amelyek közösek a grammatikalizációban és a prágai tipológiában (és amelyekre Markus Giger hívta fel a figyelmet). Ha a grammatikalizáció egyes fázisait egyelőre közelítőleg a prágai típusokkal azonosítjuk, két dolog válik nyilvánvalóvá: annak ténye, hogy egy és ugyanazon nyelvben különböző mértékben grammatikalizálódott jelek fordulnak elő, megfelel annak a prágai tézisnek, hogy az egyes nyelvek több nyelvtípus tulajdonságainak kombinációi; annak ténye pedig, hogy a grammatikalizáció paraméterei az egyes jelekben különböző mértékűek, annak felel meg, hogy több nyelvtípus tulajdonságai egyetlen jel keretében is kombinálódhatnak.

Ezenfelül konkrét példákat is felhozhatunk a grammatikalizációs fázisok és a prágai nyelvtípusok közötti korrelációra. Az egyezések számosak (vö. még Sgall 1992a: 205f., 1993a: 323, 1999: 31; Giger 2002: 46), közülük csupán néhányra szorítkozom¹⁰.

3.3.1. A nagy mértékben grammatikalizálódott esetek (Lehmann 2002: 76f.) például a flektáló típus jellemzőit mutatják: a formánsok több funkciót halmoznak fel, rövidebbek, kongruenciába lépnek, összeolvadnak, és tőváltakozás kíséri őket.

¹⁰A tipológiához (bár főként a prágai tipológia előtti, prestrukturális előfutárához) a grammatikalizációelmélet szemszögéből lásd Lehmann (1985; 1986; 1987).

GEDANKEN ZUR GRAMMATIKALISIERUNG | 137

A legszembetűnőbb korreláció talán a szintagmatikus kohézió, a kötöttség területén figyelhető meg (Lehmann 2002: § 4.3.2.). A lexikai tő és a grammatikai elem közötti fúzió fokozatai (132. o.) pontosan megfelelnek a prágai tipológia fokozatainak; a morfémák közötti elmosódó határ és a morfémák funkcióhalmozódása mint a magas fokú grammatikalizáció jellemzői (137. o.) a flektáló típus tulajdonságainak felelnek meg. 3.3.2. A kötöttségről szóló rész a koordinációs szintagmákkal is foglalkozik (Lehmann 2002: 133f., 135f.). A koordinációs szintagmákban olyan tartalmi elemek szerepelnek, amelyek egymáshoz képest egyenrangúak. Ha egy másik tartalmi elem determinálja őket, ez vagy ismételten, az általa determinált minden egyes tartalmi elemnél kifejezhető, vagy csak egyszer. Az első kifejezési módot a determináló jel magasabb fokú grammatikalizációja jellemzőjének tekintik. Egy jel ismétlődése az úgynevezett kongruencia lényegét is alkotja (vö. Skalička 1937): annak a jelnek az ismétlése révén, amely egy adott tartalmi elemet tartalmaz, egy lexikai tartalmi elemnek egy másiktól való függése fejeződik ki. Az ilyen függőségi viszony kifejezéseként a kongruencia a flektáló (vagy introflektáló) típusban fordul elő, míg a többi típusban a viszonyt appozíció, vagyis kötött szórend fejezi ki. A fentebb (§ 3.2.6.) már említetteken túl — vagyis azon túl, hogy a jelek szintjén két különböző jelenség, a kongruencia és az appozíció, a tartalmi síkon azonos módon értelmezhető — itt az is nyilvánvalóvá válik, hogy a szóban forgó tartalmi viszony kifejezése mind a tipológia, mind a grammatikalizáció szempontjából releváns: a kongruencia és egy jel ismétlődése flektáló és nagyobb mértékben grammatikalizálódott, míg az appozíció és egy jel nem ismétlése nem flektáló és kisebb mértékben grammatikalizálódott. Ismét azt látjuk, hogy a flektáló típus felé történő fejlődés a grammatikalizáció erősödéseként jelenik meg.

3.3.3. A tárgyalt (§§ 3.2.6., 3.2.10., 3.3.2.) attribúciós, predikációs, nominalizációs vagy kongruenciajelenségek leírhatók a tartalmi sík bizonyos szintagmatikus viszonyaiként vagy e viszonyok leképeződéseiként, illetve olyan tartalmi elemekként, amelyek e viszonyokat létrehozzák. Az így egymással összekapcsolt „lexikai” tartalmi elemek különböző csoportokat alkotnak aszerint, hogy milyen szintagmatikus viszonyokba kerülnek (vagy milyen „grammatikai” tartalmi elemek determinálják őket). Ezeket a csoportokat hagyományosan szófajoknak nevezik¹¹, és kifejeződésükben különböző mértékben különülhetnek el egymástól¹². Az erős differenciálódás

¹¹ Zum Begriff der Wortarten vgl. Trnka (1982: 315, 327f.) (vgl. auch die inspirierenden Bemerkungen beim frühen Hjelmslev 1928: Kap. V).

¹²E megkülönböztetés arra vonatkozik, hogy az adott grammatikai és lexikai tartalmi elemek kifejezése eltérő vagy azonos-e. Így például a kínai és a vietnámi nyelvben a „főnevek” egyrészt, a „igék” és „melléknevek” másrészt úgy különülnek el, hogy az előbbiek az utóbbiakkal ellentétben kopulával állnak a predikátumban, vagyis az első csoportnak a másodikkal ellentétben a kopulafunkció kifejezett jelölésére van szüksége; így a „kopula” grammatikai tartalmi elem kifejezésében különbség áll fenn. Más különbségek azonban alig találhatók, és az „igék” is

138 |

BOHUMIL VYKYPĚL

A szófajok megkülönböztetését a prágai tipológia a flektáló típus egyik tulajdonságának tekinti, míg a többi nyelvtípusban a szófajok kevésbé különülnek el (vö. pl. Skalička 1979: 87, 117, 190, 201, 336, 338–341). A flektáló típusnak tulajdonított, a szófajok közötti nagyfokú különbségtétel a grammatikalizációs elméletben a magas fokú grammatikalizáció tükröződéseként jelenik meg: minél világosabban különülnek el a szófajok, annál inkább grammatikalizálódnak (vö. Lehmann Ms.a).

3.3.4. A paradigma homogenitása mellett (vö. § 3.2.1.) egy ezzel ellentétes tulajdonságot is a grammatikalizáció magas fokának másik ismertetőjegyeként tételeznek, nevezetesen az allomorfiát (és a szuppletivizmust) (Lehmann 2002: 122). Ez kissé meglepőnek tűnik, hiszen a homogenitás szabályosságot, az allomorfia viszont szabálytalanságot jelent; magyarázatát azonban a grammatikalizáció magas fokai és a flektáló típus közötti korreláció, továbbá az óindoeurópai nyelvek állapota adja.

3.3.5. A grammatikalizáció legmagasabb fokai és az óindoeurópai nyelvek állapota közötti hasonlóság másik példája lehet a szám grammatikalizációjának csúcspontja (Lehmann 2002: 52): a kategória tagjainak száma csökken, a számjelölők kötelezővé válnak és összeolvadnak, kialakul a számbeli egyeztetés, az eredetileg szemantikailag különböző jelölők allomorfokká válnak, és tő-szuppletivizmus is előfordul. Mindez a flektáló típus sajátossága is. A teljesen grammatikalizálódott számkategória hasonló leírása, amely „véletlenül” egybeesik az óindoeurópai nyelvek állapotával, Erhartnál is megtalálható (1970: 69f.).

3.3.6. Finomabb és érdekes példa az úgynevezett kötött szórend esete. Izgalmas könyve utolsó szakaszában Lehmann (2002: § 4.4.4.) egy végső izgalmas kérdést old meg: nevezetesen azt, hogy az úgynevezett kötött szórend a grammatikalizáció kezdetén és végén egyaránt előfordulhat. Ehhez a prágai tipológia szempontjából a következőket fűzném hozzá:

A grammatikalizáció keretében tapasztaltakhoz hasonlóan az úgynevezett kötött szórend a prágai tipológia keretében is két helyen fordul elő: a poliszintetikus és az izoláló típusban. Hangsúlyozandó azonban, hogy e két kötött szórend között lényeges különbség van. Az első, poliszintetikus, a grammatikalizációs skála kezdetén álló kötött szórend szemantikainak nevezhető, és Skalička implicit vagy lexikai szintaxisával vethető össze: Skalička (1960b) közismerten a „szintaxis különleges formáinak” több típusát különbözteti meg, és ezek egyike az implicit vagy lexikai szintaxis, amelyben a viszonyok a

„melléknevek” nem különülnek el. A magyarban a névszói birtokos személyjelek és az igei személyragok részben azonosak, a törökben pedig a főnevek többesjelölője és az igék harmadik személyű alakjának jele azonos; e nyelvekben fordítva, ugyanaz a lexikai névszói kifejezésforma lehet függő (azaz melléknévi) és önálló (azaz főnévi) is. A megfelelő kifejezésformák között azonban gyakran különbségek is vannak. Ezzel szemben például az olyan nyelvekben, mint a cseh vagy a litván, többnyire különböznek mind a függő főnevek és az őket meghatározó grammémák, mind az önálló főnevek és grammémáik kifejezésformái, így az úgynevezett melléknevek és az úgynevezett főnevek kifejezésbeli elkülönülése világos.

GEDANKEN ZUR GRAMMATIKALISIERUNG

139

a szavak (lexémák vagy jelek) között a szavak jelentése maga adja meg¹³. A szavak közötti viszonyok ugyan a sorrend, a szavak mondaton belüli pozíciója révén fejeződnek ki, de nem ez határozza meg őket, hanem éppen a szavak szemantikája. Ezzel szemben a másik, izoláló, a grammatikalizációs skála végén álló kötött szórend „formálisnak” nevezhető: a szavak közötti viszonyokat a sorrendjük fejezi ki és határozza meg.

A kétféle kötött szórend közötti különbség a következőképpen is megfogalmazható: a második (izoláló) esetben a szavak sorrendjének minden megváltoztatása a mondat jelentését, vagyis a szavak közötti viszonyt is megváltoztatja. Az első (poliszintetikus) esetben ezzel szemben a szavak sorrendjének megváltoztatása nem feltétlenül változtatja meg a mondat jelentését, a szavak közötti viszonyt: ha ugyanis a szavak szemantikájából (jelentéséből) világosan következik a közöttük fennálló, mondaton belüli viszony, vagyis a mondat jelentése is, akkor nem feltétlenül szükséges változatlanul hagyni a sorrendjüket. Ez összhangban áll Skalička általános jelszavával, miszerint a poliszintetikus típus a szemantikára igyekszik alapozni nyelvtanát.

A szórend szabadságára olyan, túlnyomórészt poliszintetikus kínai példákat, amelyekben a szavak közötti viszonyok jelentésük alapján egyértelműek, maga Skalička közöl (1946: 400f., 409; rövidítve: Skalička 1979: 192). Ehhez egy példa hozzáfűzhető az ugyanilyen erősen poliszintetikus vietnámiból is. Vietnámiul egy cselekvés jövő ideje úgy fejezhető ki, hogy az időhatározót jelölő szó az alany előtt vagy után, de még az állítmány előtt áll: Chiều hôm nay tôi mua từ điển „Ma délután veszek egy szótárt.” Egy cselekvés múlt idejét viszont az fejezi ki, hogy a szó a mondat végén áll: Tôi mua quyển sách trưa hôm nay„Ma délben vettem meg a könyvet.” Ha azonban az időhatározó jelentése magából a szó jelentéséből világos, a szavakat nem kötik ezek a szabályok: Chiều hôm qua tôi đi xem chiếu bóng„Tegnap délután moziba mentem”, és Tôi đi xem chiếu bóng chiều hôm qua„Tegnap délután moziba mentem” (vö. Vũ 1998: 64).

3.3.7. A kétféle kötött szórend esetével kapcsolatban engedtessék meg, hogy még néhány további megjegyzést tegyek.

A legszembetűnőbb vagy legkézenfekvőbb megjegyzés az, hogy itt Gabelentz tipológiai spiráljának tanulságos példáját látjuk: a kezdet és a vég – itt az úgynevezett kötött szórend – hasonló, de nem azonos.

Továbbá megállapítható, hogy az az állítás, miszerint az izoláló kötött szórend a grammatikalizáció végét jelenti, aligha tűnik elméletileg megalapozottnak; inkább empirikus alapú, a nyugat-európai nyelveknek a ragozás elvesztése utáni fejlődésén nyugszik (az empirikus nézőpont tehát itt egybeesik a történetivel, vagyis egy potenciálisan véletlenszerű nézőponttal). Hasonló a helyzet a ragozás elvesztésével vagy a ma-

¹³ Itt mellékesen Skalička egy másik jelszavát is meg kell említeni (1962a): a szintaxis antropocentrikus (a morfológia pedig fölösleges) – ez különösen érvényes az implicit vagy lexikai szintaxisra.

140 |

BOHUMIL VYKYPĚL

a grammatikai jelek maximális redukciója, vagyis nullára való redukciójuk, amelyet a grammatizálódás legmagasabb fokának tekintenek (pl. Lehmann 2002: 12, 57f., 64, 121, 137): Ez a (az izoláló, kötött szórend kialakulását közvetlenül megelőző) redukció a nyugat-európai nyelvekben a grammatizálódás utolsónak előtti, az inflexiós típus maximalizálásának megfelelő fázisát követte.

Általánosságban azonban az az állítás sem fogadható el minden további nélkül, hogy a nullára való redukció a grammatizálódás végét vagy maximumát jelenti, hiszen a semmi az semmi, nem pedig valami, vagyis még a vég sem. A grammatizálódás végét inkább az a „penultimátum-stádium” jelenti (pl. Lehmann 2002: 77), amely az inflexiós, vagy még inkább az introflexiós típusnak felel meg (vö. Giger, Vykypěl 2001: 79f.).

3.3.8. Fel lehet tenni a kérdést, mit jelent az, amit a §§ 3.3.1–7. pontban leírtunk. Azt is jelentheti, hogy a grammatizálódás-elmélet kifejezési kritériumai egy squinting grammarra épülnek, amely a ragozó latin és annak izoláló nyugat-európai leánynyelvei felé sandít. Élesebben fogalmazva: az erősen grammatizálódott az, ami nagyjából úgy néz ki, mint amit a latin grammatika grammatikainak nevez, és még erősebben grammatizálódott az, amivé ez a nyugat-európai nyelvekben vált. Visszajutunk Hoskovec Erhartról szóló, fentebb (§ 2.2.) idézett szavaihoz. Ha felidézzük a fentebb (§ 3.2.) mondottakat, akkor a két ott említett összehasonlítási axiómarendszer — a nyelven kívüli (vagyis a kifejezési sík tekintetében gyakorlatilag az általános fonetika, a tartalmi sík esetében pedig a hagyományos nyelvtudomány metafizikája, a chomskyánusok valamiféle logikája, illetve a nyelvtudomány legújabb divatja esetén az úgynevezett kognitív nyelvészet) és a nyelven belüli — explicit összehasonlítási alapnak nevezhető. E mellett létezhet egy implicit, ezért Hjelmslev módjára apriorisztikus összehasonlítási és leírási alap is: egy squinting grammar¹⁴.

3.4. A grammatizálódás magas fokai és az inflexiós típus tulajdonságai közötti korreláció elsősorban olyan jelenségekre épült, amelyek a nyelvi jelek kifejezési oldalát érintik (és továbbiak is felsorolhatók). Ez egyébként érthető is, hiszen a prágai tipológia lényege annak megfigyelése, hogy a nyelvekben meglévő funkciókhoz milyen formák rendelődnek. Lehmann (2002: 109f.) azonban joggal hangsúlyozza, hogy a grammatizálódási paraméterek a nyelvi jel mindkét oldalát érintik, még ha olykor nehéz is őket megkülönböztetni. Ha pedig lehetséges volna a grammatizálódás skáláját tartalmi vagy szemantikai paraméterek alapján is felállítani, akkor ezt lehetetlen volna korrelálni a prágai tipológiával, mivel ez a tipológia éppen abból indul ki, hogy a tartalmi síkon (a tektogrammatikai szinten) nincs ilyen skála, hanem csak olyan elemek vannak, amelyek vagy „lexikaiak”, vagy „grammatikaiak”, és hogy a különböző nyelvtípusokban a lexikai elemek azonosan, a grammatikaiak pedig eltérően fejeződnek ki.

Ezen a ponton tehát azokat a grammatizálódási paramétereket kell még tárgyalni, amelyek kisebb vagy nagyobb mértékben a tartalmat (a szemantikát) érintik.

¹⁴A tartalmi nyelv-összehasonlítás alapjának, egy „funkcionális nyelvészetnek” a kialakítására tett érdekes kísérlethez lásd Lehmann (2004a, 2004b). – A nyelvek szinkrón összehasonlításának szemantikai alapjához lásd még Sgall (1978), valamint Haspelmath (2004: 572f.).

GEDANKEN ZUR GRAMMATIKALISIERUNG | 141

3.4.1.A variabilitás paraméterét ebben az összefüggésben figyelmen kívül lehet hagyni. A kétféle variabilitás, a paradigmatikus és a szintagmatikus (Lehmann 2002: §§ 4.2.3., 4.3.3.), nem fokozatos változást feltételez a tartalmi síkon. A szintagmatikus variabilitás esetében bizonyos tartalmi elemek közötti viszonyok új vagy más formája az azokhoz rendelt kifejezések közötti új viszonyokban tükröződik. A paradigmatikus variabilitást egészében a tartalmi sík viszonyai határozzák meg, nem pedig a jelek (vö. még fentebb § 3.2.2.).

Im Parameter der paradigmatischen Kohäsion (Lehmann 2002: § 4.2.2.) lassen sich semantische resp. inhaltliche Aspekte einer Grammatikalisierung besser identifizieren. Einen von ihnen stellt der geringe Umfang des Paradigmas (oder der Kategorie) dar. Allerdings kann man hier zweierlei anmerken: Einerseits scheint dies wieder mit dem Zustand in den hochflektierenden altindogermanischen Sprachen korrelierbar (vgl. auch oben § 3.3.5.), andererseits stellt sich grundsätzlich die Frage, was zu einem Paradigma (einer Kategorie) gehört (vgl. auch Vykypěl 2005: 215–223). Man kann beispielsweise sehr gut ein Kriterium aufstellen, nach dem Präpositionen und die affixalen Kasus in eine einzige Kategorie eingegliedert werden. Mit anderen Worten, auch dieser Parameter setzt eine Inhaltsbeschreibung voraus, durch die folglich der graduelle Charakter im Verhältnis zwischen den betreffenden Kategorien bezweifelt werden kann (wie im Falle von Kasus und Präpositionen). Ein weiterer semantischer Aspekt der paradigmatischen Kohäsion, die einfachen Beziehungen innerhalb der Kategorie, wurde schon oben (§ 3.2.1.) behandelt.

Lehmann (2002: § 4.3.2., S. 138–140) macht auch auf den semantischen Aspekt der syntagmatischen Kohäsion (der Gebundenheit) aufmerksam¹⁵. Diese Voraussetzung ist sehr interessant (u.a. auch durch alle ihren Implikationen, die Lehmann a.a.O. behandelt). Sie scheint uns jedoch wieder vor das Problem einer Theorie des Inhalts zu stellen. Es stellt sich hier zunächst die Frage, was woran gebunden ist, d.h. wodurch was determiniert wird, und welche Abhängigkeit gemeint ist (denn beispielsweise auch zwischen Teilen eines Kompositums, d.h. im Bereich des Lexikons kann Abhängigkeit bestehen). Es stellt sich auch die Frage, wie die angeblich geringeren und größeren Abhängigkeiten zu unterscheiden sind. Man stößt an die allgemeine Unsicherheit von Kriterien in der Semantik und den Kontinuumcharakter des Sprachgebrauchs. Das bedeutet auch, dass man hier wieder kaum natürliche graduelle Gegensätze finden kann, sondern nur durch die Form involvierte diskrete Gegensätze.

Das syntagmatische Gewicht (Lehmann 2002: § 4.3.1.) entspricht der Frage, was wodurch determiniert wird. Wie oben (§§ 3.2.6., 3.3.2.) angedeutet, muss vom Gesichtspunkt des Inhaltsplans kein Unterschied zwischen Konstruktionen bestehen, die ein einziges determinierendes Zeichen enthalten, und jenen, in denen mehrere solche Zeichen enthalten sind. Somit bestehen auch hier kaum graduelle inhaltliche oder semantische Unterschiede.

¹⁵Megjegyzendő, hogy a grammatikai elem lexikai elemhez való szemantikai (tartalmi) kötöttsége a grammatikai elemek konstitutív tulajdonságai között Erhartnál is megtalálható (vö. fentebb § 2.2.), továbbá ez a középkori modistáknál is felfedezhető modi significandi fogalmában.

142 |

BOHUMIL VYKPĚL

Úgy tűnik, a paradigmatikus súly paraméterénél lehet a legjobban megkülönböztetni a szemantikai és a formai aspektust (Lehmann 2002: § 4.2.1.): egy jel erősebb grammatikalizációja együtt jár erőteljesebb desemantizálódásával. Ezzel a kritériummal Skalička grammatikai jelentésekre adott definíciójában is találkozunk (vö. fentebb § 2.2.). Ezzel kapcsolatban azonban néhány aggályt is megfogalmazhatunk.

Először is, mint ismeretes, a szemantikai leírás általában meglehetősen nagy problémát jelent, és gyakran szembesülünk a fogalmak vagy beavatkozások homályosságával, illetve nehéz megragadhatóságával, továbbá nyelven kívüli vagy legalábbis metanyelvi tényezők befolyásával. A szemantika (hjelmslevi perspektívából) a relációsan meghatározott tartalmi elemek megnyilvánulásaként, azaz a nyelvi struktúra és a világ áthatásaként, ennélfogva pedig az elemek és kategóriáik meghatározása szempontjából irrelevánsként is tekinthető. Ismeretelméleti vagy operatív szempontból a szemantika, illetve a szemantikai leírás egy másik nyelvre történő „fordításként” is felfogható. (Vö. fentebb §§ 3.2.3.-4. is, valamint Miloš Dokulil (1978) megkülönböztetését a szóalkotási, azaz strukturálisan meghatározott, és a lexikai, azaz a használat által meghatározott jelentés között.)¹⁶

A szemantika tehát olyasminek tekinthető, ami egyrészt irreleváns a tartalmi elemek meghatározása szempontjából, illetve e meghatározás (az elemeknek a tartalomterv struktúrájában elfoglalt helyének) következménye (vö. ehhez Hjelmslev 1959: 192–198), másrészt pedig absztraktsága vagy konkrétsága csak nyelven kívüli módon vagy a használat alapján határozható meg, magának a nyelvi struktúrának (a tartalomterv struktúrájának) a keretében aligha. A rokon lexikai és grammatikai elemek közötti szemantikai ellentét fokozati jellege nyelven kívül adott. Az elmondottakkal függ össze végső soron e terület jelenségeinek folytonos jellege is, amelyet Skalička (1959, 1979: 297–299) szintén tárgyalt, amikor leírta bizonyos lexikai és grammatikai elemek alapvető szemantikai rokonságát, és az egyiknek a másikba való átmenetéről beszélt. Hjelmslev éppen ezt a tényt tartotta annak (operatív) okának, hogy a grammatikai elemeket szemantikailag nem lehet meghatározni (vö. Vykypěl 2005: 244f.). Itt visszatérünk a fentebb (§ 3.1.) említett kérdéshez is: mikortól vizsgálható egy jel grammatikalizációja szempontjából, és mikor még nem.

3.4.2. Mindazonáltal meg kell említeni, hogy Skaličkánál (1955b, 1960a) megtalálható nyelvtípusainak grammatikalitásuk és absztraktságuk, pontosabban az általuk létrehozott grammatikalitás és absztraktság szerinti értékelése¹⁷, amely tehát összevethető a

¹⁶Arra a kérdésre, hogyan ismerhető fel, hogy valaminek kevesebb szemantikai jegye van, egyébként Lehmann (2002: 114) is a metanyelvre hivatkozva válaszol (kevesebb metanyelvi mondattal írják le). – A szemantika általános problematikája egyetlen konkrét problémán is szemléltethető, mégpedig az esetek (funkcióinak) grammatikai jelleg szerinti fokozatosságán (Lehmann 2002: 84f. és 3.4.2.2.): a szemantikai kritériumok némileg homályosnak tűnnek, végül pedig a tartalombeli grammatikalizáció mértéke az expresszióbelihez kötődik (Lehmann 2002: 85, 100).

¹⁷ Vgl. auch Skalička (1949).

GEDANKEN ZUR GRAMMATIKALISIERUNG | 143

a paradigmatikus súly grammatikalizációs paraméterének szemantikai aspektusával vethető össze. Ezt Skalička nyelvtipológiájának saját grammatikalizáció-értelmezéseként is nevezhetjük. Érdekes, hogy Skalička tipológiája itt – az expresszióra vonatkozó kritériumokkal ellentétben – nem felel meg a grammatikalizációs skálának.

Skalička szerint (uo.) a nyelvtípusok grammatikalitásuk alapján nagyjából két bináris oppozícióba csoportosíthatók: a poliszintetikus típus az izolálóval, az agglutináló pedig a flektálóval áll szemben.

A poliszintetikus típus szemantikára építi grammatikáját (Mathesius kifejezésével: kapcsolatba hozás), vagyis nincsenek specializált grammatikai jelei, így szemantikai és agrammatikus; az izoláló típus viszont formai elemekre építi grammatikáját (ezek szavak státuszával bírnak), így formai és grammatikus. A poliszintetikus típus a szavak, lexémák képzésében is hasonlóképpen leíró jellegű (Mathesius kifejezésével: onomatológiai), azaz lexémái erősen motiváltak (a poliszintetikus szóalkotás fő eljárása az összetétel), míg az izoláló típus ezen a téren erősen címkéző jellegű, vagyis lexémái nagymértékben motiválatlanok, önkényesek (az izoláló típus vadonatúj szavak, például rövidítések alkotását vagy kölcsönzést részesít előnyben)¹⁸. (A poliszintetikus és az izoláló típus szemantikai jellegének különbségéről vö. a fentebb, § 3.3.6.-ban a kötött szórendről kifejtetteket.)

Az agglutináló típus számos affixumot hoz létre, és ezekkel oldja meg mind a grammatika, mind az onomatológia problémáit. E két tulajdonság egyrészt lehetővé teszi a nyelvi jel aszimmetriájának csökkentését (a forma és a jelentés viszonya a jel keretében világosabbá válik), másrészt elhomályosítja a grammatika és az onomatológia (a szóalkotás) viszonyát. Mindez azt is eredményezi, hogy az agglutináló nyelvtípus kevésbé grammatikus és absztrakt, inkább agrammatikus és leíró jellegű (motivált összetett jelekkel), bár nem olyan mértékben, mint a poliszintetikus típus. A flektáló (és az introflexív) típus ezzel szemben csökkenti az affixumok számát, míg azok végződésekké nem válnak. Ez a nyelvi jel aszimmetriájának erősödéséhez vezet (szinonímia és homonímia, funkciók halmozódása a morfémákban). A flektáló típusban a grammatika és az onomatológia olyan bonyolult jelrendszerek (paradigmák) fölött rendelkezik, amelyek motiváltsága csekély vagy egyáltalán nincs, és amelyekben a forma és a jelentés viszonya erősen elhomályosul. A flektáló nyelvtípus tehát grammatikusabb és absztraktabb, de nem annyira absztrakt és motiválatlan, mint az izoláló típus, mert a flektáló formánsok formai szempontból (az expresszióban) mégis összetartóbb, bár bonyolult rendszereket alkotnak.

A Skalička-féle nyelvtípusok absztraktságának mértéke sematikusan például a következőképpen ábrázolható:

¹⁸A Mathesiusra visszavezethető leíró és címkéző elnevezések megkülönböztetéséről, valamint ezek német terminusairól lásd Daneš (2003: 37).

144 |

BOHUMIL VYKÝPĚL

A kifejezési kritériumok ezzel szemben egyenes vonalat hoznak létre (amely szükség esetén Gabelentz spiráljává alakulhat):

vagy:

Az egyenes vonal esetében a szemantikai kritériumok alapján a típusokat másképp kell sorrendbe állítani

vagy:

Nem érdektelen, hogy Skalička híres tipológiai háromszögében (1935: 81) is a poliszintetikus és az izoláló típus két szélső pontként szerepel:¹⁹.

¹⁹

Ugyancsak nem érdektelen, hogy a nyelvtípusok említett alternatív elrendezése összevethető a lexikalizáció fázisaival, ahogyan azokat Lehmann (2005: § 3.5.) megfogalmazta: „Felidézve a szemantikai komponens nyelvi struktúrában való kifejezésének módozatait […], elmondhatjuk, hogy a lexikalizáció a fogalom (lexikai-)szintaktikai kifejezésétől a derivációs, majd a lexikai kifejezés felé vezet […].“ A poliszintetikus típusban a szóalkotás fő eljárása az összetétel, az agglutinálóban az affixális deriváció, a flektálóban a morfológiai

GEDANKEN ZUR GRAMMATIKALISIERUNG | 145

4. Most még néhány ÁLTALÁNOS MEGJEGYZÉST szeretnék tenni, amelyek akár a nyelvészeti módszer kérdésével is összefügghetnek.

4.1. Lehmann (2002: VII) értekezése előszavában így vall:

„Arra is figyelmeztetnem kell az olvasót, hogy a jelen tárggyal kapcsolatban komoly fogalmi nehézségeim vannak, és sok kérdést nyitva hagyok. A probléma nem annyira empirikus természetű: elegendő elemzett adat áll rendelkezésre, és maguk az empirikus jelenségek meglehetősen világosnak tűnnek. Rendkívül tisztázatlan viszont, hogyan kell értelmezni, osztályozni és egymáshoz kapcsolni a jelenségeket.“

Megjegyezhetjük, hogy az empirikus adatok értelmezése mindig rendkívül bizonytalan, ha az ember nem realista, és így a valóság kontinuumként jelenik meg számára, amelynek értelmezéséhez elméletre van szüksége, amely nomina igényel. De még ha az ember nem is tartja magát nominalistának, az úgynevezett grammatikai entitások esetében akkor is felmerül egy értelmező elmélet szükségessége, mivel ezeknek az empíriában alig vannak önmagukban vett határaik. Ezt Skalička (1962b: 211) a világ nyelv általi kettős stilizálásának metaforájával ragadta meg (vö. Vykypěl 2005: 192–194): a grammatikai vagy morfológiai kategóriák alkotják e stilizálás második fokozatát, ezért csak közvetve tükrözik a világot²⁰. Hjelmslev (1943: § 5) közismerten a nyelvelmélet kettős, realista és arealista jellegéről szóló tézisével oldja fel a dilemmát: a nyelvelmélet ugyan bizonyos tapasztalati adatokra, egy empíriára épül, ugyanakkor meg is szabadul ezektől²¹. Más nézőpontból ezt úgy is kifejezhetjük, hogy a nyelvelmélet

a konverzió, az izolálóban pedig a kölcsönzés, illetve teljesen új vagy csupán fogalmilag összekapcsolt szavak létrehozása (vö. még Vykypěl 2004b: 131). (Az összetételtől az affixális deriváció felé történő eltolódásról mint a grammatikalizáció kifejeződéséről lásd Haspelmath 1992: 70–74.)

20 Skalička kettős stilizációját, amelyet az idézett helyen részletesebben igyekeztem leírni, érdekes módon össze lehetne vetni Lehmann (1993: 320f.) különbségtételével az univerzális fogalmak területe és e fogalmak nyelvspecifikus kombinálásának területe között. Erről azonban talán majd máskor. – Mellékesen jegyezzük meg, hogy Lehmann a lexikon és a grammatika közötti különbség (és ennek megfelelően a lexikalizáció és a grammatikalizáció közötti különbség) újabb pontosításában mintha valamelyest közelítene Mathesius megnevezés és viszonyba állítás közötti különbségéhez (vö. Lehmann 2002a, 2005: § 3.5.). Ez azonban megint más téma lenne…

21 Arealista jellegét operatív szempontból ahhoz az alapelvhez is hasonlíthatjuk, hogy nem szükséges feltétlenül figyelembe venni a nyelvhasználat tényeit, vagyis a tartalomtervben a jelek kifejezési formáját és a tartalmi elemek szemantikáját. Ami a

146 |

BOHUMIL VYKYPĚL

deduktívnak kell lennie: kiindulópontként egy meghatározó osztályozást kell felállítani, egy egyszerű, rögzített és interszubjektíven ellenőrizhető rendszert, amelynek komponensei felé haladunk, vagyis a nyelvi kategóriák és elemeik zárt, egyszerű rendszerétől eljutunk ahhoz a kérdéshez, hogyan valósul meg ez a rendszer az egyes nyelvekben. Lehmann (2002: 108) is megemlíti, hogy éppen a grammatikai entitások vizsgálatakor a deduktív eljárás előnyösebb az induktívnál, és a 4. fejezetben egy olyan osztályt állít fel, amely meghatározza a grammatikalizáció paramétereit.

4.2. Mindazonáltal feltehető az (a fentebb, § 1.2-ben már említett) kérdés is, hogy mi értelme van a grammatikai elemek és a grammatikalizáció területének elkülönítésének. Általános elmélet nélkül a grammatikalizáció témái nem tűnnek értelmesen vagy viszonylag véglegesen megoldhatónak. Ha beillesztjük őket egy elméletbe, mintha lényegében el is tűnnének: megpróbáltam kimutatni, hogy a grammatikalizáció egyrészt egy tartalomelméletet feltételez, másrészt egybeesik a Prágai tipológiával²².

Emellett úgy tűnik, hogy a Prágai tipológia jóval nagyobb magyarázó erővel rendelkezik. Markus Giger a Prágai Nyelvészeti Körben 2003. 1. 6-án tartott Grammatikalisierung und Sprachtypologie című előadásában – amelynek írásos változata sajnos még mindig nem jelent meg – számos egyezést mutatott ki a grammatikalizációelmélet és a Prágai nyelvtipológia között; ezek közül néhányat fentebb (§ 3.3) említettünk. Azt a kérdést is felvetette, amelyre a grammatikalizációelmélet nem ad választ: miért jutnak el egyes nyelvekben a grammatikalizációs folyamatok a végükig, míg más nyelvekben egy bizonyos szinten megállnak? Megoldásként arra utalt, hogy ez az adott nyelvben domináns nyelvtípussal függ össze (vö. Giger 2002: 46f.). Ha például a poliszintetikus típus dominál, a grammatikalizációs folyamatok lényegesen gyengébbek, mint a flektáló típus dominanciája esetén²³.

In seinem Vorwort beschreibt Lehmann (2002: VII) die Sprachtheorie, die für die Erfassung des Problems der Grammatikalisierung geeignet wäre:

A jeleket illetően a következetesen „realista” eljárás lehetetlensége vagy nehézsége például a fentebb (§§ 3.2.4., 3.2.6., 3.3.2., 3.3.7.) tárgyalt olyan kérdésekben is megmutatkozott, mint hogy miként dönthető el: egy adott esetben nincs jelen a grammatikai kategória (tartalmi kategória) egyetlen tagja sem, vagy az adott kategória valamennyi tagjának nullával, esetleg legalábbis szegmentális nullával kifejezett szinkretizmusával van dolgunk.

²² Kifejezetten hangsúlyozni kell, hogy ezt az állítást nem szabad úgy érteni, mintha a grammatikalizáció értelmetlenség volna, ahogyan azt valószínűleg a „grammatikalizáció-ellenesek” gondolják, akikkel Lehmann (2005) joggal vitázik. A grammatikalizációkutatás ezzel szemben számos értékes és érdekes, olykor egyenesen izgalmas tényt tár fel. Itt inkább nézőpontok tisztázásáról, illetve kölcsönös megértésről van szó.

²³ A nyelvi változás magyarázatára irányuló általános kérdésfelvetésben is – amikor a nyelvet jelrendszernek tekintjük, ahogyan a grammatikalizációelmélet is teszi – a Prágai elmélet kifejezőnek bizonyul. Lehmann (2002: 3f.) a nyelvfejlődés két tényezőjét említi: a kényelmi és az egyértelműségre irányuló törekvést; ezek Georg von der Gabelentznél és módosított formában Antoine Meillet-nél is megtalálhatók (vö. Has pelmath 1998: 318–322). Ezeket – szemiológiai-funkcionális alapra helyezve – a Prágai nyelvészeknél is megtalálhatjuk (vö. Vykypěl 2005: 28–31, 256–258, szakirodalommal).

GEDANKEN ZUR GRAMMATIKALISIERUNG | 147

„A nyelvnek az az elmélete, amely számot kíván adni a grammatikalizációban rejlő rendszerszerűségről, célirányosságról és dinamizmusról, természeténél fogva strukturális, funkcionális és operacionális kell legyen. Lényegében Wilhelm von Humboldt (1836) elméletéről van szó, amelyet újabb időkben Eugenio Coseriu (1974) és Hansjakob Seiler (1978) dolgozott ki. Ezt az elméletet soha nem tették teljesen explicitté; a jelen munka egészében azonban átláthatóvá válik, és az utolsó fejezetben kísérletet teszünk explicitabbá tételére.”

Az utolsó fejezet sajnos elmaradt (vö. azonban Lehmann 1993 és Lehmann 2005). A Prágai iskola híve azonban nem hallgathatja el, hogy a keresett nyelvelmélet éppen a Prágai iskola elmélete, amely egyrészt fogalmilag világosabbnak, másrészt átgondoltabbnak és tematikailag sokszínűbbnek is tűnik. Csak sajnálni lehet, hogy a Prágai iskola különös módon még mindig ilyen kevéssé ismert (mindenekelőtt Josef Vachek részéről tett valamennyi népszerűsítési erőfeszítés ellenére; vö. többek között Vachek 1964, 1966, 1976, 1983, 2002, 2003 és Hladký 1997, Ehlers 1999; vö. még Trnka 1982, Luelsdorff 1994, Luelsdorff, Panevová, Sgall 1994, Leška 1995, 1996, 1998, 1999, Sgall 1992b, 1993b, 1997, Leška, Nekvapil, Šoltys 1993, Winner 1998, Schooneveld 1996, Nekula 2003). Aki hiányolja a Prágai nyelvelméletből az explicitást és/vagy az operacionalitást, támaszkodhat Petr Sgall funkcionális-generatív leírására is (vö. Sgall 1984, Sgall, Hajičová, Panevová 1986, Panevová 1994, Sgall 1995, Hajičová, Panevová 1996).

4.3. A grammatikalizációelmélet egyik értelme, amelyre fentebb (§§ 1.2., 4.2.) rákérdeztünk, Lehmannál (2002: 108f.) implicit módon jelenik meg: a grammatikalizáció a nyelvi jelek használatának szabadságát tükrözi, vagyis minél inkább grammatikalizálódott egy jel, annál kevésbé használható szabadon (a grammatikalizáció „mérése” a jel autonómiájának vagy használata szabadságának mérését jelentheti) (vö. még Lehmann 2005: § 6.1.). Tartalmilag hasonló, bár a grammatikalizáció fogalmához nem kötődő nézetet fogalmazott meg Skalička (1948), majd később Jakobson is (akit Lehmann 2002: 147 szintén idéz) (vö. Vykypěl 2005: 129–131): minél terjedelmesebb egy jelegység, annál szabadabban jön létre.

Sikerrel állítható azonban, hogy minden jel létrehozása mindig egyszerre szabad és kötött, illetve determinált, mégpedig mind a nyelvrendszer (például hjelmslevi nyelvi struktúraként értelmezett) nézőpontjából, mind pedig a beszélő szándéka vagy a nyelven kívüli nézőpont felől:

A nyelvi struktúra nézőpontjából a jelek létrehozását az determinálja, hogy tiszteletben kell tartani a nyelvi struktúra kifejezési és tartalmi kategóriái közötti (paradigmatikus és szintagmatikus) viszonyokat, valamint e kategóriák szerkezetét (vö. még fentebb, § 3.2.2., az úgynevezett kormányzásról). A nyelvi struktúra nézőpontjából viszont azért szabad a jelek létrehozása, mert azok az elemek vagy kategóriák, amelyek között nincs kölcsönös függés vagy alárendeltség, és amelyek kombinálhatók, a beszélő mérlegelése szerint szabadon kombinálhatók.

A nyelven kívüli nézőpontból a jelek létrehozását az determinálja, amit a beszélő mondani akar, mert ezt ennek megfelelően csak egy bizonyos

148 |

BOHUMIL VYKYPĚL

Módon és másként nem mondható. Szabad pedig azért, mert a beszélő azt mondhatja, amit akar, még azt is, ami értelmetlennek tűnik, vagyis ami látszólag nem formálja a világ egyetlen darabját sem (ez történhet lexémák szokatlan összekapcsolásával vagy meg nem engedett vonzattal; az előbbit lírának nevezhetjük, és többnyire dicsérik, az utóbbit grammatikátlan szerkezetnek, és többnyire nem dicsérik…).

Ezzel meglehetősen körülményesen azt akartuk mondani, hogy a nyelvi szabadság kérdése, valamint az, hogy mi határozza meg ezt a szabadságot, alapvetően összefügg azzal, amit nyelven értünk. Amit Hjelmslev nyelvhasználatnak nevezne, vagyis a nyelvi rendszer alkalmazását egy beszélőközösségben, amelyet egyfelől a nyelvi rendszer szerkezete határoz meg, másfelől esetleg további konvenciók különféleképpen szabályoznak, azt Lehmann (2002: 108) zseniálisan találó tömörítéssel nyelvnek nevezte:

„A nyelv olyan tevékenység, amely interperszonálisan hozzáférhető jelentések, azaz jelek létrehozásából áll. Ez a tevékenység lehet szabadabb vagy szabályozottabb; ennek megfelelően a jelek kialakításának módjai vagy inkább a nyelvhasználó aktuális döntésétől, vagy inkább a nyelvtanban rögzített társadalmi konvencióktól függenek.“

A nyelvi rendszer és a nyelvhasználat közötti alapvető különbség — Hjelmslev szándéka e két fogalom megkülönböztetésével — abban áll, hogy az előbbi valami szilárd, biztos, változatlan és meghatározható, míg az utóbbi valami ingatag, bizonytalan, változó és meghatározhatatlan; ezért a nyelvtudomány mint autonóm, modern tudomány immanens tárgya éppen a nyelvi rendszer kell legyen, a nyelvhasználatot pedig legfeljebb más tudományokkal összefüggésben vizsgálhatja. Feltehető, hogy Ferdinand de Saussure-t is hasonló szándék vezette, amikor elkülönítette a langue-ot és a parole-t; ő azonban nem korlátozta a langue területét annyira, mint Hjelmslev a nyelvi rendszerét, és például a jeleket is bevonta abba. (Vö. Vykypěl 2005: 19f.)

A Hjelmslev vagy de Saussure nyelvfelfogása és azé a felfogásé, amelyet például Lehmann képvisel, közötti különbséget úgy is megragadhatjuk, mint a nyelv entitáselvű és folyamatelvű felfogása közötti különbséget. E különbséget egyébként a jelen értekezés alapjául szolgáló intuitív tárgy két lehetséges elnevezése is kifejezi: grammatikalitás és grammatikalizáció.

Az általános módszertannak nevezhető nézőpontból a tárgyalt különbség az ismeretelméleti és az ontológiai álláspont közötti különbségként is tekinthető. Az ismeretelméleti megközelítés azt kérdezi például, hogy mit és hogyan látunk, és miként fogalmazhatjuk meg a látottakat; az ontológiai megközelítés kevésbé veszi figyelembe a látás kérdéseit, inkább a közvetlen adatokat rögzíti és írja le.

A grammatikalizáció-kutatás történetét áttekintő írása végén Lehmann (2002: 7) ezt írja:

GEDANKEN ZUR GRAMMATIKALISIERUNG | 149

„Ebből az áttekintésből feltűnően hiányzik az egyik hagyomány, nevezetesen a strukturális nyelvészeté, de Saussure-től napjainkig. Ez egyáltalán nem véletlen: míg a történeti nyelvészet és a tipológia kezdettől fogva folyamatokkal és folytonos jelenségekkel foglalkozik, ezért könnyen be tudta illeszteni a grammatikalizációt mint ilyen jelenségeket létrehozó folyamatot, addig a strukturális nyelvészet inkább a nyelv statikus szemléletét és az éles bináris megkülönböztetéseket részesítette előnyben.“

Először is megjegyezhető, hogy a strukturalista hagyomány keretében is felmerül egy olyan probléma, amely összevethető azzal, amelyet a grammatikalizációelmélet old meg (vö. fent, § 2.1.), ám ezt inkább entitáselvűen fogják fel. E probléma folyamatelvű felfogását a prágai tipológia képviselheti, ha típusait folyamatelvűen — a grammatikalizáció fokozataiként — értelmezzük (vö. fent, §§ 2.2., 3.3.).

A strukturális nyelvészet általános jellemzéséhez két dolgot kell hozzáfűzni. Egyrészt az „a nyelv statikus szemléletének és az éles bináris megkülönböztetéseknek” az előnyben részesítésére irányuló tendenciát az ismeretelméleti alapálláspont kifejeződéseként kell érteni: olyan törekvésként, amely a tapasztalati adatokat rendezi, hogy eligazodhassunk közöttük, és tisztázhassuk, miről is beszélünk valójában. Másrészt az idézett jellemzés túlnyomórészt csak a strukturális nyelvészet olyan felfogásaira érvényes, mint például Hjelmslevé vagy de Saussure-é (és még ezekre sem korlátozás nélkül!), a prágai iskola funkcionális strukturalizmusára azonban korántsem (ahogyan arra már fent, a § 4.2.-ben is utaltunk). Ezt Bohumil Trnka már az 1940-es évekbeli programadó szövegeiben szemléletesen megmutatta (vö. Trnka 1982: 32–60), és ezt fejezik ki olyan jelszavak, mint a nyelvi jelenségek potencialitása (Mathesius 1911), a nyelv következetlen jellege (Skalička 1935), a nyelvi egységek összetettsége (Skalička 1957), a dinamikus szinkrónia (Vachek 1983a) vagy a nyelv szabadsága (Sgall 2002)²⁴. A prágai iskola nyelvtudományának legmegfelelőbb megnevezése kétségkívül a funkcionális-strukturális nyelvészet (vö. ehhez Skalička 1947–48: 142 = 1965: 154): nagymértékben egyesíti a nyelv strukturális és kommunikatív vizsgálatát, Hjelmslev elméleti szigorát és a hagyomány gyakorlati szemléletét, az elmélet statikus szinkróniáját és a fejlődés dinamikus gyakorlatát, az ismeretelméleti és az ontológiai álláspontot a maga legmélyebb fenomenológiai értelmében.

²⁴ Hasonlóképpen, ha azt állítják, hogy „a strukturalizmus megtanított bennünket arra, hogy a nyelvi elemzés a kifejezésekből és azok szerkezeteiből indul ki, mert a nyelvész csak így férhet hozzá a forma jelentéséhez vagy funkciójához” (Lehmann Ms.b: § 5.4.4., S. 16), felmerül a kérdés, melyik strukturalizmusról van szó. Itt például megemlíthetjük Hjelmslev (1943: 68) híres, a tartalomtervben végzett kommutációról szóló szakaszát, amelyben bírálja azt az elvárást, hogy a kiindulópontot alapvetően a kifejezésben kell keresni; megemlíthetjük Mathesius „funkcionális nyelvészetét” (vö. fent, § 2.1.), amelyre Skalička tipológiája épül, s amelyben a nyelveket „ugyanazon problémák különböző megoldásaiként” tekintik (vö. Skalička 1935: 62; Leška 1995: 14f.; Sgall 1971: 83 = 1984: 31; Sgall, Hajičová, Panevová 1986: 270); végül hivatkozhatunk Sgall funkcionális-generatív leírására (vö. fent, § 4.2.), amely a mondat jelentésének szintjéből (a tektogrammatikai szintből) indul ki, és onnan „lefelé”, a fonetikai szintig halad.

150 |

Bohumil Vykypěl

inspiráció; a Prágai Iskolában az elmélet világossága a gyakorlat, a „valóság” mint empirikus kontinuum homályosságával társul.

I. megjegyzés: Ezzel összefüggésben arra is szeretnék rámutatni, hogy a Prágai Iskola, valamint más európai strukturalista irányzatok által képviselt strukturális perspektívát nem szabad összetéveszteni a kifejezés perspektívájával: a struktúra nem azonos a kifejezéssel (valamely jelentés vagy funkció kifejezésével), ahogyan ez valószínűleg az amerikai deskriptivizmus esetében volt, és ahogyan azt Lehmann (2004a: 149–154; 2004b: § 2.2.) feltételezni látszik, hanem maga a struktúra a nyelvi rendszer, amely által a világ formálódik, megfigyelhetővé és érthetővé válik, és amely által ez a formálás hozzávetőlegesen meghatározottá lesz (a struktúra fogalmához lásd Benveniste 1962). Ennek a rendszernek pedig egyaránt van kifejezési oldala (vagy „formai” oldala Prágában) és tartalmi oldala (vagy „funkcionális” oldala Prágában). Itt példaként elegendő Sgall funkcionális-generatív leírásában a nyelvileg strukturált jelentés és a kognitív tartalom között újra meg újra megfogalmazott különbségtételére utalni, amelyben még de Saussure és Hjelmslev tartalomforma és -szubsztancia közötti különbségtételére is hivatkozik (vö. Sgall, Hajicová, Panevová 1986: 13; Vykypěl 2005: 285). A Prágai Iskola említett kettős „funkcionális-strukturális” jelzője azt fejezi ki, hogy a Prágai Iskola a nyelvi struktúrát és annak leírását alapvetően a nyelv kommunikatív feladata által meghatározottnak tekinti, ami következésképpen azt is jelenti, hogy a nyelv és a világ között alapvetően kölcsönös viszonyt feltételez (lásd ehhez még Vachek 1975 = 1976: 91–103; Vykypěl 2005: 272ff.).

II. megjegyzés: Ha a fentebb (20. jegyzet) érintett, tárgyalandó témákhoz még egyet hozzá kellene fűzni, akkor ezen a ponton Lehmannnak az empirikus nyelvtudomány időszerűsége és szükségessége mellett szóló kiállását is meg lehetne említeni; ez a nyelvi adatokhoz (elméleti és gyakorlati szempontból egyaránt) nagyobb mértékben igazodik, és ezekkel foglalkozik (többek között a nyelvek kihalására való tekintettel is). Lehmann (2004c: § 4.1.) érdekes módon a nyelvtudomány művelésének mintegy három módját különbözteti meg: a logikait (amelyet szerinte az újabb időkben mindenekelőtt a strukturalizmus különféle irányzatai képviselnek), a hermeneutikait és az empirikust; közülük csak az utóbbi teszi lehetővé az adatok megfelelő kezelését. Megjegyezhetnénk azonban, hogy éppen a Prágai Iskolában mindhárom szempont nagymértékben egyensúlyban van és összekapcsolódik. A nyelv „hermeneutikai” vizsgálata elsősorban a Prágai Iskola kidolgozott irodalomelméletében mutatkozik meg, amely nagyrészt nyelvileg megalapozott, és olyan nevek képviselik, mint Jan Mukařovský, Felix Vodička vagy Miroslav Červenka. Az „empirikus” vizsgálat, annak minden gondos mérlegelésével együtt, amelyről Lehmann (2004c) ír, talán a legvilágosabban a cseh nyelvjárások (vagyis a „veszélyeztetett nyelvek”) 20. század 60-as éveitől kezdődő anyaggyűjtésében jut kifejezésre: egyrészt e projekt során természetes és spontán együttműködés alakult ki a „hagyományos” és a strukturalista nyelvészek között, másrészt a munka nagyrészt a prágai nyelvelmélet által megfogalmazott alapokon folyt (vö.

Gedanken zur Grammatikalisierung

151

a Cseh nyelvatlasz első kötetének bevezetőjét – Balhar, Jančák 1992; hasonló helyzet figyelhető meg egyébként a szorb nyelvatlasz esetében is, vö. SSA 1965–96). Más szempontból nézve azonban természetesen korántsem egyértelmű, hogy tulajdonképpen mi az empíria, de erről majd máskor (lásd ezzel kapcsolatban szétszórt megjegyzéseimet: Vykypěl 2005: 317–332).

Ezenkívül érdemes még két szempontra rámutatni. Az adatoknak a kutatótól független létezésére és rögzítésére vonatkozó követelmény (Lehmann követelménye) jól megfelel annak a neopozitivista (logikai pozitivista) feltételnek, amely szerint az állításoknak interszubjektíven ellenőrizhetőknek kell lenniük (ezt később köztudottan mindenekelőtt W. V. Quine dolgozta ki), és a neopozitivizmus köztudottan fontos inspirációs forrás volt Hjelmslev számára. Annak komolyan vehető, bár töredékes átgondolására, hogy mik az adatok és hogyan kell velük bánni, még az „extremstrukturalizmus” kellős közepén is találunk példát, mégpedig Hans Jørgen Uldallnál (1959).

III. megjegyzés: A nyelv fentebb (§ 4.3.) említett folyamatontológiai felfogásának megfelel a nyelvleírásban alkalmazott magyarázatnak a grammatikalizációelmélet által előfeltételezett felfogása is. Ez a magyarázat lényegében diakrón vagy történeti (diakrón az a leírás, amely két vagy több rendszert, illetve rendszerrészt a lehetséges időbeli helyettesítőkként fennálló kölcsönös összefüggésük tekintetében tesz meg tárgyának; a történeti leírás megvalósult helyettesítésekkel foglalkozik). Egy rendszer csak akkor érthető meg diakrón vagy történeti módon, ha egy korábbi rendszerbe vezetjük át, vagy – más nézőpontból tekintve – ha elemeit a korábbi rendszer szerkezete szerint (újra)strukturáljuk (némi túlzással például az újgrammatikus nyelvtudományt olyan squinting grammar-nak tekinthetjük, amely az ősnyelv felé sandít). Hasonlót találunk a grammatikalizációelméletben is, amikor egy jelenséget „kísérleti degrammatikalizációval” értelmeznek:

„Az emberek […] értelmet akarnak tulajdonítani a formális struktúrának. Sokan tapasztaltuk már, hogy valamely nyelv egy nyelvtani sajátossága teljesen homályos volt számunkra, mígnem felfedeztük, hogy valaminek a grammatikalizálódott változata, aminek nagyobb volt a szemantikai tartalma, ezért kezdettől fogva érthető volt. […] Sokan tapasztalták, hogy a latin előzetes ismerete igen hasznos lehet egy újlatin nyelv elsajátításakor, míg a fordított tanulási sorrend nem nyújt semmiféle rendszerszerű segítséget (a rokon szókincstől eltekintve). Ez újabb példa arra a jelenségre, hogy a laikusok éppúgy, mint a nyelvészek, a grammatikai struktúrákat kevésbé grammatikalizálódott struktúrák segítségével értik meg. Ez a példa különösen érdekes a nyelvelmélet számára, mivel úgy tűnik, érvet szolgáltat a diakrónia szinkróniabeli jelenlétének pszichológiai realitása mellett.” (Lehmann 1993: 331, 332f.)

A diakrónia szinkróniabeli (és a szinkrónia diakróniabeli) jelenléte, illetve a nyelv szinkrón dinamizmusa azonban természetesen csupán az egyik lehetséges nyelvészeti magyarázóeszköz, és ráadásul a nyelv mint egész, illetve egy elem vagy jelenség helyzetének leírására

152 |

Bohumil Vykypěl

a nyelvi rendszerben, vagyis annak meghatározásában nem bír döntő jelentőséggel: ellenkezőleg, ez a meghatározás, s így a rendszerek konfigurációjának leírása teremti meg a dinamikus-szinkrón, diakrón vagy történeti magyarázat előfeltételét, hiszen feltárja a strukturális feszültségeket mint a változás potenciáljait. (A grammatikalizációelmélet által implikált magyarázat történeti jellegéhez tanulságos még vö. Haspelmath 1992: különösen 72, 74, 81.)

5. Végezetül még azt is megkockáztatom állítani, hogy a grammatikalizációelmélet legbensőbb, kezdetben talán nem szándékolt értelme a strukturális nyelvészettel folytatott polémia, vagy a prestrukturalista nyelvtudomány védelme: egy olyan nyelvtudományé, amely a mindennapi emberi tapasztalat mélyén gyökerezik, abban, hogy a világ bonyolult, vagy legalábbis annak látszik. Úgy vélem, hogy a strukturalistáknak, ha még vannak ilyenek a világon, saját érdekükben alaposan foglalkozniuk kellene a grammatikalizációelmélettel. A fenti vázlatok nem többek előzetes megjegyzéseknél.

Általánosságban szólva elvileg két út vezet ki abból az érzésből, hogy a valóság a jelenségek empirikus kontinuuma, egy theatrum mundi: az egyik út a középkori nominalistáké és nagyszerű értelmező elméleteiké, a másik a középkori realistáké és alázatos törekvésüké, hogy megértsék a világot, anélkül, hogy azt állítanák, valaha is megérthető lesz. Az első út azzal fenyeget, hogy értelmetlenné válik, vagyis nem formálja a világ egyetlen részét sem; a másik viszont céltalanná válhat. Talán létezik kompromisszum is: a világ közelítő, alázatos megértése egy közelítő, nagyszerű elmélet segítségével. Jelenleg úgy érzem, hogy a prágai iskola áll ehhez a legközelebb a nyelvtudományban. Talán ez több puszta patriotizmusnál.

LITERATURVERZEICHNIS

Balhar, J., Jančák, P., Hrsg., 1992: Český jazykový atlas 1, Praha: Academia.

Benveniste, É. 1962: « Structure » en linguistique. In: É. Benveniste: Problèmes de linguistique générale. Paris: Gallard, 91–98.

Daneš, F. 2003: Vilém Mathesius’ Konzeption der funktionalen Linguistik. In: Nekula 2003, 31–47.

Diderichsen, P. 1966: Helhed og struktur. Udvalgte sprogvidenskabelige afhandlinger. Selected Linguistic Papers with Detailed English Summaries, København: G. E. C. Gads Forlag.

Dokulil, M. 1968: Zur Frage der Stelle der Wortbildung im Sprachsystem. Slovo a slovesnost 29, 9–16. [Reprint in Panevová, Skoumalová 1997, 125–133.]

Dokulil, M. 1978: K otázce predikability lexikálního významu slovotvorně motivovaného slova. Slovo a slovesnost 39, 244–251. [Reprint in Obsah – výraz – význam. Výbor z lingvistického díla Miloše Dokulila I. Hrsg. von O. Uličný, Praha: Filozofická fakulta Univerzity Karlovy 1997, 41–50.]

Dokulil, M. 1994: The Prague School’s Theoretical and Methodological Contribution to “Word Formation” (Derivatology). In: Luelsdorff 1994, 123–161. [Reprint in: Panevová, Skoumalová 1997, 179–211.]

Ehlers, K.-H. 1999: Josef Vacheks letzter Beitrag zur Geschichte der Prager Schule. Beiträge zur Geschichte der Sprachwissenschaft 9, 288–294.

Erhart, A. 1970: Studien zur indoeuropäischen Morphologie, Brno: Universita J. E. Purkyně. (Opera Universitatis Purkynianae Brunensis. Facultas philosophica, 148.)

Gedanken zur Grammatikalisierung

153

Giger, M. 2002: Aktuálne otázky jazykovej typológie na príklade slovanských jazykov. In: P. Žigo, Hrsg., BraSlav 1. Zborník z medzinárodnej slavistickej konferencie, konanej na Filozofickej fakulte Univerzity Komenského v Bratislave 14.–15. novembra 2002, Bratislava, 43–50.

Giger, M., Vykypěl, B. 2001: Die Typologie des Litauischen und des Lettischen (mit einem allgemeinen Ausblick zu den Perspektiven der Prager Typologie). Sborník prací filosofické fakulty brněnské university A 49, 45–86.

Hajicová, E., Panevová, J. 1996: Functional generative description and its Praguian roots. The Prague Bulletin of Mathematical Linguistics 65–66, 21–28.

Haspelmath, M. 1992: Grammaticalization theory and heads in morphology. In: M. Aronoff, Hrsg., Morphology now, Albany: State University of New York Press, 69–82, 194–198. [auch zum Downloaden unter http://email.eva.mpg.de/~haspelmt/1992ghd.pdf]

Haspelmath, M. 1998: Does grammaticalization need reanalysis? Studies in Language 22, 315–351. [auch zum Downloaden unter http://email.eva.mpg.de/~haspelmt/1998gre.pdf]

Haspelmath, M. 2004: Does linguistic explanation presuppose linguistic description? Studies in Language 28, 554–579. [auch zum Downloaden unter http://email.eva.mpg.de/~haspelmt/ExDesc.pdf]

Hjelmslev, L. 1928: Principes de grammaire générale, København: Bianco Lunos Bogtrykkeri. (Det Kgl. Danske Videnskabernes Selskab. Historisk-filologiske Meddelelser, 16/1.)

Hjelmslev, L. 1943: Omkring sprogteoriens grundlæggelse, København: Ejnar Munksgaard.

Hjelmslev, L. 1959: Essais linguistiques, Copenhague: Nordisk Sprog- og Kulturforlag. (Travaux du Cercle linguistique de Copenhague, 12.)

Hjelmslev, L. 1968: Die Sprache. Übers. von O. Werner, Darmstadt: Wissenschaftliche Buchgesellschaft.

Hjelmslev, L. 1972: Sprogsystem og sprogforandring, Copenhague: Nordisk Sprog- og Kulturforlag. (Travaux du Cercle linguistique de Copenhague, 15.)

Hjelmslev, L. 1973: Essais linguistiques II, Copenhague: Nordisk Sprog- og Kulturforlag. (Travaux du Cercle linguistique de Copenhague, 14.)

Hladký, J. 1997: Bibliography of Professor Josef Vachek’s works. Brno Studies in English 23 (Sborník prací filosofické fakulty brněnské university, S 3.), 15–42. [auch zum Downloaden unter http://www.phil.muni.cz/angl/bse/archive/BSE_23_02.pdf]

Hoskovec, T. 2001: Prooemium ad Grammaticum. In: O. Šefčík & B. Vykypěl, Hrsg., Grammaticus. Studia linguistica Adolfo Erharto quinque et septuagenario oblata, Brno: Masarykova univerzita, 11–13.

Isačenko, A. V. 1948: Morphologie, syntaxe et phraséologie. Cahiers Ferdinand de Saussure 7, 17–32.

Kurzová, H. 1993: From Indo-European to Latin: The Evolution of a Morphosyntactic Type, Amsterdam–Philadelphia: John Benjamins. (Current Issues in Linguistic Theory, 104.)

Lehmann, Ch. 1985: The role of grammaticalization in linguistic typology. In: H. Seiler & G. Brettschneider, Hrsg., Language Invariants and Mental Operations. International Interdisciplinary Conference, held at Gummersbach/Cologne, Germany, September 18–23, 1983, Tübingen (Language Universals Series, 5), 41–52.

Lehmann, Ch. 1986: Grammaticalization and linguistic typology. General Linguistics 26, 3–21.

Lehmann, Ch. 1987: Sprachwandel und Typologie. In: N. Boretzky, W. Enninger & Th. Stolz, Hrsg., Beiträge zum 3. Essener Kolloquium über Sprachwandel und seine bestimmenden Faktoren vom 30. 9. – 2. 10. 1987 an der Universität Essen. Bochum (Bochum–Essener Beiträge zur Sprachwandelforschung, 4), 201–225.

Lehmann, Ch. 1993: Theoretical implications of grammaticalization phenomena. In: W. A. Foley, Hrsg., The Role of Theory in Language Description, Berlin–New York: Mouton de Gruyter (Trends in Linguistics. Studies and Monographs, 69), 315–340.

Lehmann, Ch. 2002: Thoughts on grammaticalization. 2nd, revised edition, Erfurt: Seminar für Sprachwissenschaft der Universität. (Arbeitsapiere des Seminars für Sprachwissenschaft der Universität Erfurt, 9.) [auch zum Downloaden unter http://www.uni-erfurt.de/sprachwissenschaft/ASSidUE/ASSidUE09.pdf]

Lehmann, Ch. 2002a: New reflection on grammaticalization and lexicalization. In: I. Wischer & G. Diewald, Hrsg., New reflections on grammaticalization, Amsterdam–Philadelphia: John Benjamins (Typological Studies in Languages, 49), 1–18. [auch zum Downloaden unter http://www.uni-erfurt.de/sprachwissenschaft/personal/Lehmann/CL_Publ/New_reflection.pdf]

154 |

BOHUMIL VYKYPĚL

LEHMANN, CH. 2004a: Funktionale Grammatikographie. In: W. Premper, Hrsg., Dimensionen und Kontinua. Beiträge zu Hansjakob Seilers Universalienforschung, Bochum: Universitätsverlag Dr. N. Brockmeyer (Diversitas linguarum, 4), 147–165.

LEHMANN, CH. 2004b: Documentation of grammar. In: O. Sakiyama, F. Endo, H. Watanabe & F. Sasama, Hrsg., Lectures on Endangered Languages 4. From Kyoto Conference 2001, Osaka: Osaka Gakuin University (Endangered Languages of the Pacific Rim Publication Series, C-004.), 61–74. [auch zum Downloaden unter http://www.uni-erfurt.de/sprachwissenschaft/personal/lehmann/CL_Pub/Documentation_of_grammar.pdf]

LEHMANN, CH. 2004c: Data in linguistics. The Linguistic Review 21, 275–310. [auch zum Downloaden unter http://www.uni-erfurt.de/sprachwissenschaft/personal/lehmann/CL_Pub/Data_in_linguistics.pdf]

LEHMANN, CH. 2005: Theory and method in grammaticalization. In: G. Diewald, Hrsg., Grammatikalisierung, Berlin: de Gruyter (Zeitschrift für Germanistische Linguistik, Themenheft) (im Druck). [auch zum Downloaden unter http://www.uni-erfurt.de/sprachwissenschaft/personal/lehmann/CL_Pub/Theory&method_in_grammaticalization.pdf]

LEHMANN, CH. MS.A: Grammatikalisierung und Wortarten. http://www.uni-erfurt.de/sprachwissenschaft/personal/lehmann/CL_Pub/Grammatikalisierung&Wortarten.pdf

LEHMANN, CH. MS.B: Motivation in language. Attempt at a systematization. http://www.uni-erfurt.de/sprachwissenschaft/personal/lehmann/CL_Pub/Motivation_in_language.pdf

LEŠKA, O. 1995: Prague School teachings of the classical period and beyond. Travaux du Cercle linguistique de Prague (n.s.) 1, 3–22.

LEŠKA, O. 1996: The meaning of Meaning in the Prague School. In: B. H. Partee & P. Sgall, Hrsg., Discourse and Meaning: Papers in honor of Eva Hajicová, Amsterdam–Philadelphia: John Benjamins, 127–140.

LEŠKA, O. 1998: Prague Circle Linguistics. Linguistica Pragensia 8, 57–72.

LEŠKA, O. 1999: Prague School Linguistics: Unity in Diversity. Travaux du Cercle linguistique de Prague (n.s.) 3, 3–14.

LEŠKA, O., NEKVAPIL, J., ŠOLTYS, O. 1993: Ferdinand de Saussure and the Prague Linguistic Circle. In: J. Chloupek & J. Nekvapil, Hrsg., Studies in Functional Stylistics, Amsterdam–Philadelphia: John Benjamins (Linguistic & Literary Studies in Eastern Europe. 36), 9–50.

LUELSDORFF, PH. A., Hrsg., 1994: The Prague School of Structural and Functional Linguistics, Amsterdam–Philadelphia: John Benjamins. (Linguistic & Literary Studies in Eastern Europe, 41.)

LUELSDORFF, PH. A., PANEVOVÁ, J., SGALL, P., Hrsg., 1994: Praguiana 1945–1990, Amsterdam–Philadelphia: John Benjamins. (Linguistic & Literary Studies in Eastern Europe, 40.)

MATHESIUS, V. 1911: On the Potentiality of the Phenomena of Language. In: Vachek 1964, 1–32 & In: Vachek 1983, 3–43.

MATHESIUS, V. 1929: Functional Linguistics. In: Vachek 1983, 121–142.

MATHESIUS, V. 1936: On Some Problems of the Systematic Analysis of Grammar. In: Vachek 1964, 306–319.

MATHESIUS, V. 1975: A Functional Analysis of Present Day English on a General Linguistic Basis. Hrsg. von J. Vachek. The Hague–Paris: Mouton (Janua linguarum. Series Practica, 208) & Prague: Academia.

NEKULA, M., Hrsg., 2003: Prager Strukturalismus. Methodologische Grundlagen / Prague Structuralism. Methodological Fundamentals, Heidelberg: Winter. (Slavica. Monographien, Hand-, Lehr- und Wörterbücher, 3.)

PANEVOVÁ, J. 1994: Valency Frames and the Meaning of the Sentence. In: Luelsdorff 1994, 223–243.

PANEVOVÁ, J., SKOUMALOVÁ, Z., Hrsg., 1997: Obsah – výraz – význam. Výbor z lingvistického díla Miloše Dokulila II, Praha: Filozofická fakulta Univerzity Karlovy.

POPELA, J. 1991: Prospects of V. Skalička’s Linguistic Typology. In: B. Palek, P. Janota, Hrsg., Proceedings of LP’90. Prague. Karolinum (Acta Universitatis Carolinae, 1992. Philologica, 3–4.), 237–243.

POPELA, J. 1998: Ein Beitrag zur allgemeinen Sprachtypologie und zur Typologie des Deutschen. Germanistica Pragensia 13 (Acta Universitatis Carolinae, 1996. Philologica, 5.), 75–91.

SCHOONEVELD, C. H. VAN 1996: What has the Prague School Given to Linguistics and to Science? Travaux du Cercle linguistique de Prague (n.s.) 2, 3–58.

GEDANKEN ZUR GRAMMATIKALISIERUNG

155

Sgall, P. 1971: On the Notion “Type of Language”. Travaux linguistiques de Prague 4, 75–87. [Reprint in: Sgall 1984, 19–37.]

Sgall, P. 1978: Synchronní srovnávání jazyků a jeho sémantické východisko. Slovo a slovesnost 39, 25–32.

Sgall, P. 1979: Die Sprachtypologie V. Skaličkas. In: Skalička 1979, 1–20.

Sgall, P. 1982: Zur Typologie der Thema-Rhema-Gliederung. In: G. Jäger, R. Heinisch, Hrsg., Studien zum Tschechischen, Slowakischen und Deutschen aus vergleichender Sicht, Leipzig: Karl-Marx-Universität, 173–185.

Sgall, P., Hrsg., 1984: Contributions to Functional Syntax, Semantics, and Language Comprehension, Amsterdam: John Benjamins (Linguistic and Literary Studies in Eastern Europe, 16.) & Prague: Academia.

Sgall, P. 1988: Natürlichkeit, Syntax und Typologie. Zeitschrift für Phonetik, Sprachwissenschaft und Kommunikationsforschung 41, 463–470.

Sgall, P. 1992: Valenz und Typologie. Zeitschrift für Phonetik, Sprachwissenschaft und Kommunikationsforschung 45, 200–206.

Sgall, P. 1992b: Classical Structuralism and Present-Day Praguian Linguistics. In: H.-H. Lieb, Hrsg., Prospects for a New Structuralism, Amsterdam–Philadelphia: John Benjamins, 75–90. (Amsterdam Studies in the Theory and History of Linguistic Science, 96.)

Sgall, P. 1993a: Skaličkas Sprachtypologie und ihre Fortsetzung. Sprachtypologie und Universalienforschung 46, 318–329.

Sgall, P. 1993b: The Czech Tradition. In: J. Jacobs, A. von Stechow, W. Sternefeld, T. Vennemann, Hrsg., Syntax: Ein internationales Handbuch zeitgenössischer Forschung. 1. Halbband, Berlin–New York: Walter de Gruyter, 349–368. (Handbücher zur Sprach- und Kommunikationswissenschaft, 9/1.)

Sgall, P. 1995: Formal and Computational Linguistics in Prague. Travaux du Cercle linguistique de Prague (n.s.) 1, 23–35.

Sgall, P. 1997: Functionalism in Czech Linguistics and in the World. Linguistica Pragensia 7, 64–81.

Sgall, P. 1999: Types of Languages and Probabilistic Implication Laws. Travaux du Cercle linguistique de Prague (n.s.) 3, 25–34.

Sgall, P. 2002: Freedom of Language: Its nature, its sources, and its consequences. Travaux du Cercle linguistique de Prague (n.s.) 4, 309–329.

Sgall, P. 2004: Types of Languages and the Simple Pattern of the Core of Language. In: P. van Sterkenburg, Hrsg., Linguistics Today – Facing a Greater Challenge, Amsterdam–Philadelphia: John Benjamins, 243–265.

Sgall, P., Hajicová, E., Panevová, J. 1986: The Meaning of the Sentence in its Semantic and Pragmatic Aspects. Dordrecht: Reidel & Prague: Academia.

Skalička, V. 1935: Zur ungarischen Grammatik. In: Skalička 1979, 59–125.

Skalička, V. 1937: Bemerkungen zur Kongruenz. Sborník Matice slovenskej 15, 35–38.

Skalička, V. 1946: Sur la typologie de la langue chinoise parlée. Archiv orientální 15, 386–412. [Verkürzte deutsche Übersetzung: Über die Typologie des gesprochenen Chinesisch. In: Skalička 1979, 180–197.]

Skalička, V. 1947–48: Kodaňský strukturalismus a „pražská škola“. Slovo a slovesnost 10, 135–142. [Verkürzte russische Übersetzung: Копенгагенский структурализм и «Пражская школа». In: В. А. Звегинцев, ред., История языкознания XIX–XX веков в очерках и извлечениях II. 3. Aufl. Moskau 1965, 147–154.]

Skalička, V. 1948: The Need for a Linguistics of “la parole”. In: Vachek 1964, 375–390.

Skalička, V. 1949: On Analogy and Anomaly. In: Luelsdorff, Panevová, Sgall 1994, 147–170.

Skalička, V. 1950: On Case Theory. In: Luelsdorff, Panevová, Sgall 1994, 45–70.

Skalička, V. 1955a: Sur les langues polysynthétiques. Archiv orientální 23, 10–28.

Skalička, V. 1955b: O konkretnosti a abstraktnosti při tvoření slov. Universitas Carolina, Philologica 1, 75–84.

Skalička, V. 1957: Komplexnost jazykových jednotek. Universitas Carolina, Philologica 3, 15–25.

Skalička, V. 1959: Über die Transposition. Slavica Pragensia 1 (Acta Universitatis Carolinae, 1959. Philologica, Supplementum.), 45–52.

156 |

BOHUMIL VYKYPĚL

Skalička, V. 1960a: Agrammatismus und Grammatikismus. Slavica Pragensia 2 (Acta Universitatis Carolinae, 1960. Philologica, 2), 3–6.

Skalička, V. 1960b: Über die besonderen Formen der Syntax. In: C. Bosák, Hrsg.: Rusko-české studie, Praha: Státní pedagogické nakladatelství (Sborník Vysoké školy pedagogické v Praze, Jazyk a literatura, 2), 37–42.

Skalička, V. 1962a: Das Wesen der Morphologie und der Syntax. Slavica Pragensia 4 (Acta Universitatis Carolinae, 1962. Philologica, 3.), 123–127.

Skalička, V. 1962b: Typologie a konfrontační lingvistika. Československá rusistika 7, 210–212.

Skalička, V. 1965: Über die Bedeutung der grammatischen Elemente. Slavica Pragensia 7, 9–11. (Acta Universitatis Carolinae 1965. Philologica, 1.)

Skalička, V. 1966: К вопросу о типологии. Вопросы языкознания 15 (4), 22–30.

Skalička, V. 1979: Typologische Studien. Hrsg. von P. Hartmann, Braunschweig–Wiesbaden: Vieweg. (Schriften zur Linguistik, 11.)

SSA 1965–96 = Sorbischer Sprachatlas 1–15. Bearb. von H. Faßke, H. Jentsch und S. Michalk, Bautzen: Domowina.

Trnka, B. 1982: Selected Papers in Structural Linguistics. Hrsg. von V. Fried, Berlin–New York–Amsterdam: Mouton. (Janua linguarum. Series Maior, 88.)

Uldall, H. J. 1959: On the Preparation of a Text. Archivum linguisticum 11, 1–17.

Vachek, J., Hrsg., 1964: A Prague School Reader in Linguistics, Bloomington: Indiana University Press.

Vachek, J. 1966: The Linguistic School of Prague, Bloomington–London: Indiana University Press.

Vachek, J. 1975: Zum Zusammenspiel von internen und externen Faktoren bei der Sprachentwicklung. In: D. Cherubim, Hrsg., Sprachwandel. Reader zur diachronischen Sprachwissenschaft, Berlin – New York: Walter de Gruyter, 190–207.

Vachek, J. 1976: Selected Writings in English and General Linguistics, The Hague–Paris: Mouton (Janua linguarum. Series Maior, 92) & Prague: Academia.

Vachek, J., Hrsg., 1983: Praguīana: Some Basic and Less Known Aspects of the Prague Linguistic School, Amsterdam: John Benjamins (Linguistic & Literary Studies in Eastern Europe, 12.) & Praha: Academia.

Vachek, J. 1983a: Remarks on the Dynamism of the System of Language. In: Vachek 1983, 241–254.

Vachek, J. 2002: Prolegomena to the History of the Prague School of Linguistics. Travaux du Cercle linguistique de Prague (n.s.) 4, 3–81.

Vachek, J. 2003: Dictionary of the Prague School of Linguistics. Hrsg. von L. Dušková, Amsterdam–Philadelphia: John Benjamins. (Studies in Functional and Structural Linguistics, 50.)

Vũ, Duy-Tú 1998: Lehrbuch der vietnamesischen Sprache, Hamburg: Buske.

Vykypěl, B. 2004a: Adolf Erhart (31. Mai 1926 – 11. August 2003). Sborník prací filosofické fakulty brněnské university A 52, 146–158.

Vykypěl, B. 2004b: Zur Prosodie in der Typologie. Acta linguistica Lithuanica 50, 127–134.

Vykypěl, B. 2005: Glossematikstudien. Unzeitgemäße Betrachtungen zu Louis Hjelmslevs Sprachtheorie, Hamburg: Verlag Dr. Kovač. (Philologia – Sprachwissenschaftliche Forschungsergebnisse, 66.)

Winner, T. G. 1998: Prague Functionalism. In: R. Posner, K. Robering, T. A. Sebeok, Hrsg., Semiotik. Ein Handbuch zu den zeichentheoretischen Grundlagen von Natur und Kultur. 2. Teilband, Berlin–New York: Walter de Gruyter, 2248–2255. (Handbücher zur Sprach- und Kommunikationswissenschaft, 13/2.)

Bohumil Vykypěl

Gauta 2005 06 01

Ústav pro jazyk český AV ČR

etymologické oddělení

Veveří 97

CZ-60200 Brno

([email protected])