ACTA LINGUISTICA LITHUANICA

LIII (2005), 39–89

A felsőlett nyelvjárás történetének fő hangtani változásai relatív kronológiája

Ilja A. Szerzsant

Lietuvių kalbos institutas

A jelen tanulmány a protolett nyelvjárásokra bomlása után a felsőlett nyelvjárásban végbement hangváltozásokkal foglalkozik. Alapvető célja mindezek relatív kronológiájának meghatározása; ezt a tanulmány végén táblázatos formában mutatjuk be. Következtetéseink egyik velejárója, hogy el kell vetni Lelis és Breidaks azon nézetét, amely szerint a felsőlett a keleti balti nyelvek önálló ágát alkotja a litván és a lett mellett: a felsőlettre jellemző összes hangváltozás leginkább a protolettből kiindulva magyarázható.

Több hangváltozás részleteit pontosítjuk; például kimutatjuk, hogy a felsőlett négy egymástól független metafóniai folyamaton ment keresztül, amelyek közül az 1.-et és a 3.-at a szakirodalom eddig egyetlen folyamatként kezelte.

Végül Breidaknak a kupiškėnai és anykštėnai litván nyelvjárásokban feltételezett selon szubsztrátumára vonatkozó feltevését néhány szempontból újrafogalmazzuk.

0. ELŐSZÓ¹

0.1 A jelen munka célja, hogy „összekapcsolja” egymással a hangváltozásokat, ideális esetben mind a terminus ante quem, mind a terminus post quem megállapításával, ily módon pontosan rögzítve a hangváltozások sorrendjét a felsőlett nyelvjárás történetében. Sajnos néhány folyamat esetében nem sikerült ilyen teljes pontosságot elérni, minden folyamatnál legalább egy ilyen határt azonban sikerült meghatározni. Egy ilyen relatív kronológiai lánc haszna aligha becsülhető túl. Egy ilyen lánc birtokában a következőket tehetjük:

1) először is megmutathatjuk, mely hangfolyamatok kifejezetten későiek, melyek nyúlnak vissza a fejlődés legősibb szakaszáig, és melyek esetlegesen

¹Mindenekelőtt szeretnék mélységes hálát mondani a Lett Nyelvi Intézet dialektológiai osztálya munkatársainak, Anna Stafeckának (Anna Stafecka) és Edmundas Trumpának (Edmundas Trumpa), akik ismételten nagy segítségemre voltak azzal, hogy hozzáférést biztosítottak a teljes dialektológiai anyaghoz, valamint értékes tanácsokkal láttak el a tartalmat és a szakirodalom felkutatását illetően. Rick Derksennek (Rick Derksen) is nagyon hálás vagyok, amiért vállalta a munka átolvasását, bírálta és megvitatta azt, valamint pétervári kollégáimnak, Anna Daugavetnek és Alekszej Andronovnak.

40

Илья А. Сержант

az ősnyelvből örökölt és éppen a vizsgált dialektusban fennmaradt archaizmusok;

2) másodszor, egy ilyen láncolat nagyobb bizonyító erővel bír a vizsgált dialektusra hatást gyakorló nyelvek keresésekor, mivel ha sikerül az érintkező nyelvben e láncolat hasonló kapcsolódó csoportjait megállapítanunk, bátran beszélhetünk a két nyelv egymásra gyakorolt szoros kontaktushatásáról, kizárva az egybeesés lehetőségét, ami jelentős lehetőségeket kínál a további következtetések levonására;

3) harmadszor, a relatív kronológiai láncolat megállapítása lehetővé teszi az egyes folyamatok javasolt fejlődési változatainak újbóli ellenőrzését, valamint egyes esetekben azon változatok kizárását, amelyek nem illeszkednek semmilyen relatív kronológiai láncolatba.

0.2. A felsőlett dialektus történetének fő munkái Anton Breidak munkái (legteljesebb, kiadatlan disszertációja: Breidak 1989), valamint a lett nyelv Janis Endzelins-féle nyelvtanában található bőséges anyag (Endzelīns 1951). Mindkét munka nagy értéke ellenére azonban bizonyos hiányosságokat, illetve kidolgozatlan részeket tartalmaz. Breidak munkái különösen abból a szempontból elfogultak, hogy szerinte a felsőlett dialektus (az ő terminológiájával: a latgalei törzsi nyelv) közvetlenül a keleti balti ősnyelvből fejlődött ki (Брейдак 1989: 6). Ennek következtében a felsőlett dialektus számos adatát „erőszakosan” archaizmusként értelmezik, így az ebből adódó relatív kronológia olykor helytelen. Munkánk eredményei azt mutatják, hogy ez a feltevés legalábbis nem bizonyított. Breidak munkái mindazonáltal felbecsülhetetlen értékűek a kutató számára, mivel igen sok dialektológiai anyagot tartalmaznak, amelyet különböző minőségű nyelvjárásleírásokból válogattak össze és ellenőriztek. A Breidak által javasolt magyarázatok közül sokat átvettünk és felhasználtunk jelen munkánkban.

Endzelins ismertetésének nehézségét az jelenti, hogy a felsőlett dialektusnak nem szentelt külön fejezetet, hanem a felsőlett anyag – a könyv koncepciójának megfelelően – más dialektusokkal együtt szerepel. Emiatt sok minden nincs feldolgozva, következésképpen nem világos a kutató számára.

A felsorolt munkák egyike sem tárgyalja az 1. (ősi, protofelsőlett) és a 3. (széliai) umlaut közötti különbségeket, ezek a különbségek azonban igen jelentősek, mivel az umlautok működési szabályai teljesen eltérőek. A két umlautot folyamatosan összekeverik. Ezt a megkülönböztetés hiányát Rudzīte (1964), Kušķis (1967: 15–16) és mások is átvették.

A felsőlett dialektusnak szentelt Lelis (1961) disszertáció amellett érvel, hogy ezt a dialektust önálló nyelvnek kell elismerni – ez az állítás szinkrón szempontból véleményünk szerint teljesen elfogadható; a probléma azonban az, hogy a munka ezt a kérdést hamar a

ФОНЕТИЧЕСКИЕ ИЗМЕНЕНИЯ В ВЕРХНЕЛАТ. ДИАЛЕКТЕ | 41

kérdés diakrón vizsgálatára is kivetíti, amelyet ezután már nem objektíven tárgyal. Fontos azonban megjegyezni, hogy a Breidak által munkáiban felhasznált érvek közül sok már itt is megjelenik; ilyenek például Henrik lett krónikájának helynevei, mint a Tholowa, Kukenoys (Lelis 1961: 142, vö. Брейдак 1989: 144), valamint a finn juutas „ördög” és a litván juodas (Lelis 1961: 144, vö. Брейдак 1989: 149) az *ō > uo > ū, *ā > o, *ā > ō változások datálásához. Természetesen a fent kifejtett érveknek nem céljuk e munkák értékének csökkentése; csupán azt kívánják bemutatni, hogy a felsőlett történeti fonetika számos pontjának korrekciójára van szükség.

1. A MAGÁNHANGZÓK RELATÍV KRONOLÓGIÁJA: BEVEZETŐ MEGJEGYZÉSEK

1.0.1. Általános előfeltevések

Abból a tényből kiindulva, hogy a felsőlett nyelvben a fonémák változásuk során nem estek egybe, noha az átmenetek eredményei egyes esetekben fonetikai jellemzőik tekintetében megegyeznek más átmenetek más fonémáinak kiinduló fonetikai jellemzőivel, arra következtethetünk, hogy ezek a fonetikai változások nem egyidejűleg mentek végbe. E feltevést továbbgondolva végül eljutunk az átmenetek egy meghatározott időbeli sorrendjéhez, amely csak ebben a sorrendben állítható fel, mivel máskülönben elkerülhetetlenek lennének az egybeesések. A fonetikai átmenetek fokozatosságát figyelembe véve, ezzel az időbeli sorrenddel / relatív kronológiai lánccal csak az átmenetek kezdetét jelölhetjük, nem pedig azok egész folyamatát. Így például világos, hogy az ī és ū diftongizációja korábban kezdődött, mint az *ē és *ō zártabbá válása; azt azonban nem lehetne bizonyítani, hogy a diftongizációs folyamat éppen a zártabbá válási folyamat kezdete előtt fejeződött be, hiszen ahhoz, hogy ezek a fonémák ne essenek egybe, minimálisan azt kell feltételeznünk, hogy az első folyamat a második előtt kezdődött. A § 3.1-ben megállapított relatív kronológiai sorrendünket pontosan így kell értelmezni. Azokban az esetekben, amikor az anyag nem utal az ellenkezőjére, az itt tárgyalt valamennyi fonetikai átmenetet (akárcsak a kutatók többsége) egységes és folyamatos folyamatként értelmezzük.

1.0.2. Rövid / hosszú magánhangzók

Ebben a munkában indokoltnak tűnik egyes, csupán mennyiségükben különböző őslett fonémák (pl. *a és *ā) változásainak együttes tárgyalása, valamint hozzávetőlegesen azonos relatív kronológiai datálásuk. Ennek szükséges feltételei véleményünk szerint a következők:

42

Илья А. Сержант

– a teljes nyelvjárási anyagban nincs arra utaló jel, hogy a tárgyalt fonetikai átmenet végbemenetelének feltételei eltérnének a rövid és a hosszú korrelátumok esetében;

– az adott átmenet fonetikai jellege azonos a rövid és a hosszú korrelátumok esetében (például labializáció);

– az adott átmenet rövid és hosszú korrelátumokra jellemző földrajzi elterjedési területei egybeesnek.

Hasonlóképpen nem tárgyaljuk külön egy adott fonéma fonetikai átmeneteit például emelkedő, illetve ereszkedő intonáció esetén, ha a fent felsorolt mindhárom feltétel teljesül.

1.0.3. A felsőlett emelkedő vagy megszakított intonációja²

Először még ki kell térni arra a kérdésre, hogy miként alakult a felsőlett intonációja, amely a protobalti hangsúlytalan akútra vezethető vissza, és amelynek helyén ma a selón nyelvjárások többségében emelkedő, míg a felsőlett nyelvjárás többi beszédváltozatában megszakított intonáció található. Nem kívánom itt tárgyalni ennek konkrét tónusformáját, de világos, hogy az itt tárgyalt hangváltozások előtt a felsőlett nyelvjárás egész területén ugyanaz az intonáció volt használatban. Az emelkedő intonációjú (sekély) selón nyelvjárások többségére és a többi nyelvjárásra jellemző megszakított intonációra való szétválása minden valószínűség szerint viszonylag későn, és feltehetőleg az itt tárgyalt, fonetikai feltételként intonációt tartalmazó hangváltozások után következett be. Erre közvetve az a tény utal, hogy azokban a hangváltozásokban, amelyeknél szerepet játszott a vizsgált magánhangzó vagy diftongus intonációja, az adatok szerint a mai emelkedő intonációjú magánhangzók vagy diftongusok pontosan úgy viselkedtek, mint a mai megszakított intonációjúak. Mivel ez a két intonáció fonológiai szempontból teljesen egyformán viselkedett, feltételezhető, hogy fonetikailag is azonos vagy prozódiai tulajdonságaikat tekintve nagyon hasonló volt. Az emelkedő és a megszakított intonációra egyformán érvényes intonáció-disszimiláció (Seržants 2003: 95–96), valamint a tautoszillabikus -r- előtt álló magánhangzó megnyúlásának sajátossága ugyancsak amellett szól, hogy a felsőlett nyelvjárás egész területén egységes intonáció volt ebben a helyzetben.³

2 Itt és a továbbiakban a baltisztikában meghonosodott hagyományt követve az intonáció terminust használom a hang terminus helyett.

3 A tautoszillabikus -r- előtti megnyúlás megszakított és emelkedő intonáció esetén nem következett be; vö. Endzelins (1951: 150–151).

ФОНЕТИЧЕСКИЕ ИЗМЕНЕНИЯ В ВЕРХНЕЛАТ. ДИАЛЕКТЕ

43

2. A MAGÁNHANGZÓK RELATÍV KRONOLÓGIÁJA: AZ EGYES HANGVÁLTOZÁSOK VIZSGÁLATA

2.1. ei > ẹi > ai

В большей части говоров мы имеем только ei > ẹi. Переход ei > ẹi > ai в некоторых отдельных областях на юге Даугавпилского района: Aiviekste₃₄₉, Kalupe₄₄₅ и Līksna₄₅₀, южная часть Krāslava₅₀₆ (Rūķe 1939: 150). Принимая во внимание, что ei из ī данным процессом не был затронут, а только лишь исконный ei перешел в ẹi (или ai), мы предполагаем, что этот процесс начался до перехода ī > ei, например, Kalupe₄₄₅ (Reķēna 1962: 20, 28): maita (< meita), bàikt (< beigt) но vèirs (< vīrs), и, вероятно, ранее был распространен на большей территории.

2.2. A rövid i megnyúlása j előtt és az u megnyúlása v előtt

2.2.0. Ez a jelentéktelen fonetikai folyamat fontos a relatív kronológia pontosításához, mivel egyértelműen megelőzi a hosszú ī és ū diftongizációját; vö. az alábbi fejleményekkel: *uv > > ūv (> ouv > ov/ > yuv > yv); *ij > īj (> eij > ej). Amint Endzelin (Endzelīns 1951: 146–147) megjegyzi, az īj és az ūv még a régi lett szövegekben is előfordul.⁴,⁵ Ezek az alakok, az -īj- vagy > -ij- és az -ūц- vagy > -uц- is megtalálhatók a sekély selón nyelvjárásokban, például Grostona₄₁₈ és Meirāni₄₂₁ beszédváltozatában (Kušķis 1958: 143, 146, 148–150)⁶. A megnyúlás csak hangsúlyos helyzetben történik. Endzelin (Endzelin 1910: 40) példákat is közöl: veiju „winde” BW. 6210, beiji „warst”, reija „Riege” Piksteréből; ezekben még fennmaradt a köztes fokozat.

2.2.1. Endzelin feltevése szerint (Endzelin 1910: 40–41) az olyan alakok, mint a tyus és a dryva, szintén a *druva > drūva > *dryuva > dryva fejlődés eredményei. Ezt régi lett szövegekben, valamint a dainák gyűjteményében (BW) előforduló következő alakok támasztják alá: tǖu, tǖwu „nahe”, drūva, pūvis „verfault”, gūt: giva: gywa: gywa (Endzelin 1910: 14).

2.2.2.A *uv > *ūv és a *ū > *īv változások után ez a két diftongus a felsőlett nyelvjárásban egybeesett, és később együtt fejlődött tovább, azzal a különbséggel, hogy az ősi *uv fejlődésének végére a magánhangzó előtt megőrzi a *u siklószótagját (glide), míg a *ū, mivel mássalhangzó előtt áll, elveszíti azt. Azt, hogy a *ū és a *uv egybeesett, majd a magánhangzó / mássalhangzó előtt ismét különvált az eloszlásuk, az támasztja alá

⁴ Gluck bibliafordítása, 1753-as evangélium, 1586-os katekizmus.

⁵Elméletileg ennek az ellenkezője is feltételezhető, nevezetesen, hogy a -uv- és az -ij- a többi nyelvjárásban a *-ūv- és a *-īj- megrövidülésének eredménye. E feltevés mellett szólhat egy német jövevényszó, amely azt mutatja, hogy a -īj- > -ij-: klijas < CHH klige (Endzelīns 1951. 52). E feltevés alátámasztásához azonban a kérdés alaposabb vizsgálatára van szükség.

⁶Itt ritkábban az -ei- és az -eij- is előfordul.

44 |

Илья А. Сержант

такими формами как kiula, tiul̦i Lubāna₄₁₇ (Zirnītis 1937: 122), учитывая, что первое восходит к küja, а второе к *tuvji⁷.

A felsőlett *-ij-, *-uv- kapcsolatok esetében a fejlődés egyidejűségét feltételezzük, mivel ezek a folyamatok analógok, és az *-uv- > -ov-, -yv-/-iv- átmenet eredményeinek földrajzi elterjedésében teljesen megfelelnek egymásnak; az egyetlen különbség az, hogy a *ū fejlődése (lásd alább: §§ 1.3) a *ū > *ou diftongizációja után tovább folytatódott, míg a *ī fejlődése a *-ij- > *-īj- alakban a *-eii- > -ei foknál megállt.

Ez a következtetés igen érdekes, mivel történetileg a *uv, *ij és *ū, *ī kapcsolatok ugyanarra az előzményre vezethetők vissza, azaz a *ū (pontosabban *uH), *ī (*iH) alakra, amelyet magánhangzó vagy mássalhangzó követett. A rekonstrukció részleteit azonban külön tanulmányban és Smoczyński munkájának (Smoczyński 2000) összefüggésében kell tárgyalni, annál is inkább, mert itt bizonyos ellentmondások merülnek fel.

2.3. ū > ū̯u > ou̯ > yu, iu, әu, eu; ī > ī̯ > eī̯ > ei

2.3.0. Logikus az ū > ou és ī > ei változásokat fonetikailag analóg folyamatokként (azaz törésként), és ezért relatív kronológiai szempontból is egyidejű átmenetekként értelmezni. Ezt az is alátámasztja, hogy e diftongizációk elterjedési területe azonos (Breidak 1989: 176).

2.3.1. A felsőlett *ū és *ī, valamint a j- és v-kapcsolatokból származó *ū, *ī (§ 2.2) diftongizációs folyamatát olyan átmeneti fokozatokkal kell rekonstruálni, mint az ū > ū̯u⁸ > ou̯ > yu, iu, әu, eu, illetve ehhez hasonlóan az ī > ī̯ > eī̯ > ei, mivel mindezek a fokozatok adatolhatók a nyelvjárásokban (vö. ДА: 48), és földrajzilag keletről nyugatra haladva a bemutatott kronológiát tükrözik; továbbá egyes déli latgall nyelvjárások esetében, ahol ma әu, eu, yu, iu fordul elő, arra is vannak bizonyítékok, hogy korábban ou-t ejtettek (Breidak 1989: 178–179). Ez a mozzanat tipológiai szempontból két okból is érdekes: először is látható, hogy egy adott fonetikai folyamat fokozatainak földrajzi eloszlása egyúttal annak történeti szakaszait is tükrözi, mégpedig ugyanabban a sorrendben⁹. Másodszor, ez a rekonstrukció azt mutatja, hogy a fonetikai változás fokozatosan, az összes közbülső szakaszon áthaladva megy végbe. Hasonló következtetésre vezet a mai német nyelvjárások dialektológiai anyaga is, vö. Löffler (1980: 76–77). Igaz, ahhoz, hogy bizonyítsuk, hogy a fokozatosság

⁷ A -u- után és a diftongusokban megjelenő siklóról az ugyanott idézett sau̯la „sauja” tanúskodik: *sauja > *sauvla > sau̯la, feltéve, hogy nem a -j- -l-lel való analógiás helyettesítéséről van szó; lásd § 2.2.3.

⁸ Ez a szakasz némi kétséget ébreszthet, mindazonáltal adatolható a nyelvjárásokban (ДА: 48). Véleményünk szerint a Lubāna₄₁₇-i kiula alak is csak az ū- fokozat feltételezésével magyarázható, vö. *kūja > *kūuja > *kyu̯u̯la > kyula > kiula, azaz *-uu- > -u- korábban következett be, mint a *-v̦l- > v.

⁹ Hasonló helyzet, amikor egy fonetikai folyamat földrajzi elterjedése annak kronológiáját is tükrözi, a lett nyelvjárások intonációinak egybeesésével kapcsolatban figyelhető meg; lásd Seržants (2003: 90).

ФОНЕТИЧЕСКИЕ ИЗМЕНЕНИЯ В ВЕРХНЕЛАТ. ДИАЛЕКТЕ | 45

A fonetikai változás kronológiai és földrajzi szempontból való egyetemessége; természetesen ezek a példák statisztikailag még nem elegendőek.

2.3.2. Ami az első lépést illeti (azaz ū > yu, iu ⇒ *ō > ū / i > ei ⇒ *ē > i, lásd § 2.4), itt elmondható, hogy ez a relatív kronológia valóban az egész felsőlett nyelvjárási területre érvényes, a Daugavpils környéki vidéket és Mazlaicene nyelvjárását kivéve (Ābele, Lepika 1928: 24, 34; Breidak 1989: 139). A Daugavpils környéki vidékkel nem foglalkozom részletesebben — itt elég megjegyezni, hogy erősen érvényesül az irodalmi nyelv hatása. Érdekesebb a mazlaicenei nyelvjárás helyzete, ahol a *ô > oû / *ê > eî (csak megszakított intonációval!) és û > oû / î > eî változások (és így az ősi *û és *ô, valamint *î és *ê egybeesése), továbbá Beja környékén a *ê > eî figyelhető meg (ДА: 53., 55d). Itt kizárólag az ősi *ô / *ê és *ò / *è különböző reflexeivel van dolgunk. Figyelembe véve, hogy fonetikai szempontból valószínűtlen, hogy a *ê, *ô más úton ment volna át eî-vé, oû-vé, mint î-n és û-n keresztül (§ 1.3.1), a fejlődés két fő kronológiai változatát feltételezhetjük:

A változat:

1) ū > ou 2) ō > ū 3) û > oû

B változat: B1 változat 1) ô > û 2) ū > ou 3) ò > ù B2 változat 1) û > òu 2) ō > ū 3) û > oû (ī, *ē, ei – hasonlóan)

A két változat közötti alapvető különbség abban áll, hogy elfogadjuk-e (A) vagy nem fogadjuk el (B) az û > oû ismételt változást — először az ù > òu változással együtt (az A változat 1. pontja), majd másodszor (a 3. pontban) a *ō > uo > ū változást követően, amikor a másodlagos û oû-vé változott volna, és így egybeesett volna az ősi û-val.

Ezzel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy a latgal ī és ū diftongizációja (azaz < *in, ī, illetve *un, ū) feltehetően az intonációtól függetlenül ment végbe, mivel a folyamat által érintett nyelvjárások egyikében sem játszik szerepet az intonáció. Ezért a B2 változat valószínűtlenné válik. Két potenciálisan lehetséges változat marad:

A változat: 1) ū > ou 2) ō > ū 3) û > oû

B1 változat: 1) ô > û 2) ū > ou 3) ò > ù (*ē és ī hasonlóan)

A B1 változat nem alkalmazható az összes többi felsőlett nyelvjárásra, ahol *ō > ū, *ē > ī és ū > ou, ī > ei, miközben itt semmilyen egybeesés

46 |

Илья А. Сержант

(mint Mazlaicenében) nem következett be. Így csak az A változat marad, amely ismételt diftongizációt feltételez, immár az új î (az *ô-ból) és ī (az *ē-ből) részvételével. Itt elegendő annak feltételezése, hogy az utolsó (3.) lépés, vagyis az û > ou ismételt átmenete nem az egész területen érvényesült, hanem csupán a latgál nyelvjárások északkeleti részét érintette.

2.3.3. Breidaks (Breidak 1989: 176) az ī és az ū diftongizációját a régi dokumentumokban szereplő latgál helynevek írásmódja alapján datálja; e dokumentumok 1478 és 1519 közé tehetők. Körülbelül ehhez az időszakhoz tartozik számos viszonylag késői jövevényszó is, például a németből, vö. blōuž „blūze“ (Skriveri₃₄₅ Āboliņa 1928: 99) < német Bluse¹⁰, ugyanott vēins „vīns“, žēids „žīds“ (Lejasciems₃₉₃ Ābele 1924: 46), (s)krōuze „krūze“ (Susēja₃₆₉ Āboliņa 1927: 139), mašēina, avēiza, paradēiza (Nereta₃₆₅, Meņģele 1939: 97), dzēipars (Alūksne₄₆₅, Brencis 1914: 123). Megszakított intonációjú jövevényszavak általában nem fordulnak elő. Itt csak az -nēica³ végű képzős szavakat lehet példaként említeni, amelyekben a megszakított intonáció másodlagos¹¹ (például bāznēica, Seržants 2003: 101–102), Kalupe₄₄₅ (Samuše 1938: 32–51), Varakļāni₄₂₆ (Latkovskis 1931: 100–123) és Cibla₄₈₈ (Āboliņa 1926: 31–48) területéről; ezeket az átmenet előtt kölcsönözték, és így bizonyítják, hogy az ū > ou / ī > ei átmenet igen késői. Terminus ante quem-ként a Kalupe₄₄₅ nyelvjárás orosz jövevényszavai szolgálnak: tīks < тихий, vīšņe < вишня (Reķēna 1962: 29); ugyanakkor itt is vannak régebbi jövevényszavak, amelyekben ez az átmenet megjelenik, például kīuma < кума (Reķēna 1962: 31), vēiskups < lengyel wiskup, litván výskupas < CHH bischop, čēisc a „чистый“ szóból, vēikšņe „ķiršu koks“ (Reķēna 1962: 371, 494). Azt, hogy ezekben az esetekben a megfelelő hosszú magánhangzókat nem diftongusokkal helyettesítették, hanem fonetikailag fejlődtek ki, az bizonyítja, hogy ezekben a nyelvjárásokban vannak ū és ī magánhangzók, amelyek itt rendre az uo és az ie hangkapcsolatból fejlődtek ki (Lejasciems₃₉₃ Ābele 1924: 49, Susēja₃₄₅ Āboliņa 1927: 135–136); ezek alkalmasak lehettek arra, hogy megfelelően adják vissza a kölcsönszavak hosszú ī és ū hangjait. Breidaks (1989: 178) továbbá arra mutat rá, hogy a XVII. században Latgaliába költözött ludzenai észtek nyelvjárásában a latgál nyelvjárások hatására a túl hosszú ī, ū magánhangzók ei, ou hanggá változtak. Összefoglalva elmondható, hogy az ī és az ū diftongizációs folyamata hozzávetőleg 1478 és 1519 között kezdődött, és a XVII–XVIII. századig tartott, figyelembe véve, hogy a folyamat nem egész Latgale területén egyszerre ment végbe, hanem fokozatosan, keletről nyugatra terjedt.

2.3.4. Az uu, iū elterjedési területe korábban jóval nagyobb volt, mint ma (ДА: 48). Csak így magyarázható az eltérés a felosztás eredményében—

¹⁰ При этом звук ū присутствует в данном говоре, ср. rūn (< runa) (Āboliņa 1928: 101), kūitlam < kumelam (Āboliņa 1928: 107).

¹¹Minden latgál, valamint a legtöbb széliai nyelvjárásban a tonális elemeket hordozó középső szótagokban az ī, ū, ou (uo), ei hangok mellett az etimológiai megszakított és ereszkedő intonáció új eloszlást kapott: a felsőlett ī, ū hangokat tartalmazó morfémákban mindig ereszkedő intonáció van, az ei, ou/ yu diftongusokban pedig az eredeti intonációtól függetlenül megszakított intonáció (lásd Seržants, ugyanott).

ФОНЕТИЧЕСКИЕ ИЗМЕНЕНИЯ В ВЕРХНЕЛАТ. ДИАЛЕКТЕ | 47

вития групп праверхнелат. *-uv- и *-ū- в Aknīste₃₆₈ (Ancītis 1977: 88): t’ūji < *tuvji но šōut’ „šūt“, poût „pūt“, причем, как отмечает автор, в речи старого поколения также и šyva, pyva а также редко употребляющееся šivèja „šuvēja“. Из этих примеров видно, что некогда и здесь *-uv- перешел в -yv-, -iv-, а следовательно и *ū должно было быть *-yu-/ -iu-, так как развитие этих групп после *-uv- > *-ūv- было совместно (ср. § 2.2.1).

2.4. *ō > uo > ū, *ē > ie > ī

2.4.0. Ebben az esetben is, akárcsak az ū > ou és az ī > ei átmenetnél (§ 2.3.0), a fonetikailag hasonló folyamat (monoftongizáció) és az elterjedési területek csaknem teljes egyezése alapján (vö. ДА: 48 és 50) feltételezzük, hogy itt egyetlen fonetikai folyamatról van szó.

2.4.1.1. A következő tények arra utalnak, hogy az ősfelsőlett nyelvben a kelet-baltikumi *ō és *ē még nem ment át uo és ie hanggá, hanem a nyelvjárásokban még meglehetősen hosszú ideig fennmaradt: a mély latgál nyelvjárások egy részében és a széliai nyelvjárások meglehetősen nagy részében (vö. ДА: 54b) az -uols képző (például uozguols) -ols alakban fordul elő, például ūzols (Krāslava₅₀₆ Alksnis 1932: 30; Skaista₅₀₇ Latkovskis 1935: 36). Véleményünk szerint ez az alak csak úgy magyarázható, ha feltételezzük, hogy a *-ōl- képző -ol- alakra rövidült, mivel ezekben a nyelvjárásokban a *ō ū-vá változott; ellenkező esetben tehát **-uls alakot kellene várnunk. Az, hogy a kelet-baltikumi *ō és *ē diftongizációja mindhárom lett nyelvjárásban külön-külön ment végbe, a képző alsólett megfelelője is bizonyítja: a Kurzeme mély lív nyelvjárásaiban -al-s alakot találunk (< *-ol-s < *-ōl-s). Ráadásul úgy tűnik, hogy ez a rövidülés meglehetősen késői lehetett, mert a mély latgál nyelvjárások többségében -ul-s fordul elő (< *-ūl-s); következésképpen ezekben a nyelvjárásokban a magánhangzó rövidülése az -l- előtt már a *ō > ū átmenet után történt. Ebből következik, hogy a *ō és a *ē még az ősfelsőlettnek az őslatvisztől való elkülönülése után is létezett a nyelvjárásokban.

2.4.1.2. A következő jövevényszó arra utal, hogy a *ē > ī átmenet az ie fokozaton keresztül ment végbe (és ennek megfelelően a *ō > uo > ū átmenet is, § 1.4.0): Kalupe₄₄₅ ġīdrys „skaidrs“, ġīdriētš „skaidroties“ a litván giēdras, giedrėti szavakból (Reķēna 1962: 388), mivel ha ezek örökölt alakok lennének, **dz-t kellene várnunk; az pedig kétségtelen, hogy ezek az alakok balti eredetűek.

2.4.2.1. A további fejtegetésekhez itt ki kell térnünk a ei diftongus eredetiségének kérdésére a doniniai žemait nyelvjárásokban. Breidaks (Breidak 1989: 139), Kazlauskas (1969) munkájára támaszkodva, a žemait ei-t, és ennek következtében a Beja₄₆₆ és Mazlaicene₃₈₆ nyelvjárások ēi hangját ősi protobalti diftongusnak tekinti, amely gyakorlatilag változatlanul maradt fenn (*ēi > ei). Véleményünk szerint azonban ez a következő okokból valószínűtlen: a doniniai nyelvjárások atematikus jelen idejének 1. személyű egyes számú végződése, a spēso (< *-ō) (Zinkevičius 1966: 61), világosan tanúsítja, hogy a szóvégi nyílt szótagi magánhangzók megrövidülése előtt a kelet-baltikumi

48 |

Илья А. Сержант

A *ō (< késői indoeurópai *ō) még nem diftongizálódott. Hasonlóképpen, a melléknevek többes számú -e végződése (< -ē, vö. baltī (Zinkevicius 1966: 467)) a dobojnininki nyelvjárásokban *ē-re, nem pedig **ei-re vezethető vissza¹².

2.4.2.2. Breidak (1989: 139) azt állítja, hogy a mazlaicenéi nyelvjárásban az ei, amely a protolett *ē-nek és a protobalti (sic!) *ei-nek felel meg, megőrződött¹³; ezt a tényt közösnek tekinti a donininki žemait nyelvjárásokkal, ahol a keletbalti *ē helyén szintén hasonló ei található. Breidak néhány tudós (Kazlauskas 1969) feltevésére támaszkodik, akik szerint a donininki nyelvjárásokban is megőrződött a keletbalti protobalti *ei kettőshangzó. Amint fentebb (§ 2.4.2.1) bemutattuk, ez a donininki nyelvjárások esetében nagyon valószínűtlen. Az olyan példák, mint az ar lobīt zīrgīm, pì vusīm vuortīm (Mazlaicene₃₈₆, Ābele Lepika 1928: 35), -ī(m)-mel, vö. közép lett -iē(m) < a protobalti *-ei- helyén, azt mutatják, hogy a protobalti *ei kettőshangzó itt *ē-vé alakult (ahogy a keletbalti nyelvjárásokban mindenütt), majd *ī-vé. Ez a -ī- a nem gyöki szótagokban megmaradt, a gyöki szótagokban pedig az ii szakaszon át ēi-vé vált. Végül a Mazlaicene₃₈₆-ból származó peiss forma (Ābele & Lepika 1928: 41), amely a szokásos latgall piētis, piēte „egy fejsze vagy kasza háta”, porosz pentis „sarok”, litván pentīs megfelelője (vö. ME₃, 302–303), bizonyítja, hogy a kettőshangzóvá válás a protobalti *-ei- > *-ē-vé alakulása után történt, mivel a protolett *en > *ē-vé alakult. Továbbá a protobalti *ei, amely a felsőlettben ereszkedő intonációt kapott, Mazlaicenében ī-vé monoftongizálódott, ugyanúgy, mint az összes többi nyelvjárásban, és nem világos, miért éppen a megszakított intonációjú kettőshangzónak kellett volna megőriznie protobalti alakját. Következésképpen itt szó sem lehet arról, hogy a mazlaicenéi nyelvjárás ei alakjában, az irodalmi nyelv ie hangkapcsolatának helyén, a protobalti *ei maradványát lássuk.

В другом месте Брейдак (1989: 147) предполагает все-таки восточнобалт. *ē, а не *ei и считает, что жемайтским говорам доунинников и мазлайщенскому говору обще развитие прабалт. *ē > *ei и *ō > *ōu, которое, по его мнению, происходило приблизительно в V веке, когда латгало-селонские говоры и жемайтские говоры составляли географическую общность. Это, по сути, совершенно другая позиция. Как показывает относительная и абсолютная хронологии, и это утверждение, по нашему убеждению, невероятно, учитывая приведенные нами аргументы в §§ 2.1, 2.3.2, 2.3.3, 2.4.3, 2.4.4, 2.4.5. Кроме того, маловероятным представляется настолько древняя и, тем не менее, разобщенная общность – латгало-селонские и доуниннинские говоры с одной стороны, и дуниннинкские и дониннинкские говоры с другой стороны. Здесь все-таки предпочтительней представляется классическое группирование.

¹² Другие аргументы приведены еще в Būga (1959: 150), Grinaveckis (1973: 150).

¹³ Интересно, что в говоре Kalupē₄₄₅ отмечается форма lēic (= lietus) (Reķēna 1962. 29, 417). Нами был просмотрен весь приведенный в Reķēna (1962) словарь данного говора и другие примеры с подобным вокализмом найдены не были. В связи с этим данная форма должна рассматриваться как архаичная восходящая к пралат. *litus / lītas, как указывает Reķēna, фонологически связанная с жем. lytus.

ФОНЕТИЧЕСКИЕ ИЗМЕНЕНИЯ В ВЕРХНЕЛАТ. ДИАЛЕКТЕ | 49

2.4.3. Tehát kimutattuk, hogy a keleti balti *ē helyén álló ē Mazlaicene₃₈₆-ban és Beja₄₆₆-ban (ДА: 53, 55d) egyáltalán nem archaizmus, hanem éppen ellenkezőleg, a felsőlett nyelvjárások diftongizációja utolsó szakaszának eredménye. A Nereta₃₆₅ és Sece₃₅₂ nyelvjárások adatait is figyelembe véve¹⁴ biztosan felállíthatjuk az ī és ū diftongizációjának, valamint a *ē és *ō szűkülésének következő relatív kronológiáját:

Természetesen e szakaszok mai földrajzi elterjedése nem feltétlenül eredeti; valószínű, hogy az irodalmi nyelv hatására ez a kép beszűkülhetett, alapvetően azonban nem változott. Számunkra az a legfontosabb, hogy ez a relatív kronológiáját tükrözi ezeknek az átmeneteknek. Az is világos, hogy a szűkülési és diftongizációs folyamatok a felsőlett nyelvjárás (észak-)keleti részéből indultak ki, ahol a legteljesebben valósultak meg – az 1–4. szakasz.

2.4.4. Breidak (1989: 148–150) számos balti-finn jövevényszót sorol fel, amelyekben a keleti balti *ē és *ō rendre ī-ként és ū-ként jelenik meg; ezeknek a szűkülés koraiságát kellene bizonyítaniuk. Breidak eközben több a priori feltevést alkalmaz:

a) az északi balti nyelv/nyelvjárás magánhangzóinak átvitele a balti-finn nyelvekbe, amelyből a jövevényszavak származnak, teljesen pontos.

Ez a feltevés azonban egyáltalán nem szükségszerű, hiszen a kölcsönzés során, a kölcsönző és a kölcsönvevő nyelv fonológiai rendszereinek különbözőségét figyelembe véve, a kölcsönszó fonetikai alakja valamelyest megváltozhat. Ez ebben az esetben még inkább így van, mivel

¹⁴ В районе говоров Nereta₃₆₅ (Meņģele 1939: 99) и Sece₃₅₂ (Breidak 1989: 139) только лишь *ō, *ē с восходящей интонацией перешли в ū, ī *ō, *ē с нисходящей интонацией остались uo, ie. Данная ситуация объясняется предположением, что данная территория является периферийной для процесса монофтонгизации и потому здесь он прошел только частично.

50

Илья А. Сержант

eredetileg szűk *ё és *ō magánhangzókkal van dolgunk, amelyeket a balti-finn nyelvek beszélői a kölcsönzéskor egyszerűen i-ként és ū-ként érzékelhettek. Ez az eset egyébként nagyon jellemző Breidakra, aki túlságosan szó szerint veszi a kölcsönszó átvevő nyelvbeli fonetikai alakját, valamint a helynevek ókori német, lengyel és orosz oklevelekben szereplő írásképét.

b) Itt két értelmezés lehetséges: 1) az északi balti nyelvben végbemenő szűkülési folyamat egyidejűleg zajlott a latgal–szél nyelvjárásokban; 2) a szűkülési folyamat az északkeleti balti alapnyelv szakaszában zajlott, amelyből később a latgal–szél nyelv kialakult.¹⁵

Mindkét esetben tehát az északi balti és a latgal–szél nyelvek különleges közelségét feltételezzük – akár genetikai, akár kontaktusbeli közelségről van szó. Véleményünk szerint ez a feltevés egyáltalán nem bizonyítható: nem bizonyítható az északi balti nyelv és a latgal–szél alapnyelv (Breidak terminológiájával) / nyelvjárás egykori szomszédsága, és e két nyelv különleges genetikai közelsége sem.

2.4.5. A folyamat abszolút datálásához a következő adatok állnak rendelkezésünkre. Arra, hogy a *ō > ū / *ē > ī szűkülési folyamata meglehetősen késői, a skūlātajs jövevényszó utal (Lejasciems 393 Ābele 1924: 36), amelyet nyilvánvalóan a folyamat kezdete előtt vagy annak idején vettek át. Endzelins (Endzelins 1927: 5) rámutat, hogy már Mancelius Lettus című művében (1638-ból) *ē (Endzelin szerint ie) ī-vé, *ō (Endzelin szerint io) pedig ū-vé vált. A feltételezett terminus post quem-et az Alūksnéből származó, 1464-ben említett forma adja, amely *ō helyén o-t tartalmaz, amennyiben Endzelin forrásértelmezése (uo.) helyes. Megemlíti továbbá a 16. századból ismert latgalei Ason alakot, amelyben az -o- esetleg *ō-t jelöl.¹⁶ Így feltételezhető, hogy a *ē és *ō szűkülési folyamatának a XVII. század végén – a XVIII. század elején kellett megkezdődnie. Az abszolút datálás megerősíti a relatív datálást, vagyis látható, hogy a szűkülési folyamat itt még a diftongizációs folyamat előtt kezdődött (vö. § 2.4.3).

2.5. *arK > ārK, *erK > ērK

2.5.1. Figyelembe véve az a és az e tautoszillabikus r előtti megnyúlásának analóg voltát, valamint azonos földrajzi elterjedésüket, ezeket a megnyúlásokat egyidejűnek és egyetlen folyamat részének tekintjük (vö. Endzelins 1951: 148). A megnyúlás csak ereszkedő intonáció mellett ment végbe.

¹⁵ Подобный сценарий вроде бы предполагается в работе Брейдака (1989: 43). Однако здесь же несколькими страницами раньше (Брейдак 1989: 6) севернобалтийский в реконструкции не фигурирует. В Брейдак (1988: 32) к вопросу о *ō из *ā просто используется факт древности заимствований, из которого якобы следует, что севернобалтийский вокализм может быть использован для всего восточнобалтийского.

¹⁶ Vö. a DA 54b és 55a, 55e térképeit, amelyekből látható, hogy a *ō > ū és a *ē > ī átmenet elterjedési területe a tő- és a képzőszótagokban nagyjából azonos.

ФОНЕТИЧЕСКИЕ ИЗМЕНЕНИЯ В ВЕРХНЕЛАТ. ДИАЛЕКТЕ

51

2.5.2. A következő példákból látható, hogy az a tautoszillabikus r előtti megnyúlása az 1. umlautfolyamat (vö. § 2.6.1.1) és az ā > ō > ȯ > uo, valamint az a > o átmenet előtt fejeződött be, mivel itt a palatális magánhangzó előtt az ā < a (és nem < **o) maradt fenn, méghozzá kizárólag palatális előtt: Belava₃₉₄, Litene₄₇₂, Stāmeriena₄₀₂ (Zaube 1939: 121; Брейдак 1989: 182): uorda a kārdīt-hez, duord a dārdiet-hez, vùortu a vārīt-hez. Következésképpen arra lehet jutni, hogy a magánhangzó tautoszillabikus -r- előtti megnyúlása a protofelsőlett nyelvjárásban a többi protolett nyelvjárás hasonló folyamataival egy időben ment végbe, bár kisebb mértékben (azaz csak ereszkedő intonáció mellett), mint a lív nyelvjárásokban.

2.6. ā > ō > ȯ > uo / a > o, 1. labializáció

2.6.1. AZ ÁTMENET LEÍRÁSA

Általánosságban elmondható, hogy minden *a > o, *ā > ō > ȯ > uo hangváltozás, amely az 1. palatális umlaut hatása után fennmaradt (§ 2.9.2.1), kivéve az egyszótagú szavakat, amelyekben az ősi *a megőrződött (Endzelīns 1951: 118); vö. kas, tad, kam, ka, ja stb.

2.6.1.1. Az *ā > uo átmenet

Fontos megjegyezni, hogy az ā > uo átmenet az ā > *ō (vagy akár az ā > ao > ō > ȯ) szakaszon keresztül ment végbe; ezt az ō jelenléte bizonyítja a mély- és sekély szelon nyelvjárásokban (vö. DA 18, Kuškis 1958: 138–142) az adott helyzetben. Keletebbre, a latgall nyelvjárásokban ez a magánhangzó, a *ō, uo-vá alakult. Így e változás epicentruma talán szintén Latgale keleti részén volt. Kuškis (1958: 141) megjegyzi, hogy a hangsúlytalan helyzetben, a sekély szelon nyelvjárásokban, Grostona₄₁₈ és Meirāni₄₂₁ beszédében a legidősebb nemzedék tagjainál néha -uo- diftongus hallható, ami arra utal, hogy egykor itt is a protolett *ā uo-vá alakult.

2.6.1.2. Az *a > o átmenete

2.6.1.2.1. Az a > o átmenete (Breidak szerint o > a) meglehetősen régi; ez az ősi, a beszélők számára gyakran már nem elemezhető összetett szavakban figyelhető meg, amelyekben szigorúan érvényesül a különbség aszerint, hogy ez a magánhangzó hangsúlyos vagy hangsúlytalan helyzetben áll-e. Vö.: Alūksne₄₆₅, oizgalda, de golds, povada, de voduōt, oplams (Brencis 1914: 111); ezzel szemben az újabb, előtagos összetett szavakban, amelyeket a beszélők összetett szavakként érzékelnek, hangsúlyos helyzetben a-t találunk: ap-lūcīt, padūmuōt, papout (uo.)¹⁷.

¹⁷ Úgy tűnik, az előtagok és az igék valamennyi kapcsolatát késői összetett szavak közé kell sorolni. Vö. a visszaható -sa- / -za- partikula használatával a felsőlett nyelvjárásokban: ap-zaraudāt „apraudāties“ Zvirgzdene₄₈₇ (Rudzīte 1964: 378).

52 |

Илья А. Сержант

2.6.1.2.2. Endzelins szerint az *a > o átmenete az első szótagon kívül a mellékhangsúllyal függ össze (Endzelīns 1951: 111). Véleményünk szerint ez bizonyos értelemben kényszerű feltevés, mivel a vosora, vokors szavakban semmi sem indokolja a mellékhangsúlyt (vö. Endzelīns 1951: 33). Sőt, az Endzelins által megadott szabály szerint a mellékhangsúly a vosora szóban még lehetetlen is, mivel az utolsó két szótag azonos mennyiségű, vagyis rövid-rövid. Endzelins szerint ilyen helyzetben (uo.) még azokban az esetekben sincs mellékhangsúly, amelyekben morfológiailag kedvező feltételek állnak fenn hozzá (például: nesiti), tehát nésiti.

Véleményünk szerint valószínűbb a következő magyarázat: a hangsúlytalan, nem szóvégi magánhangzó minőségét (nem palatális környezetben) a hangsúlyos magánhangzó minősége határozza meg, vagyis hangsúlyos o, a, y, i és ezek megfelelő hosszú párjai, valamint (ei) esetén, továbbá -l- előtt o-t találunk. Vö. soldonc, varonc, de pìeciestanc „tas, kas jāpiecieš“, striķātanc „tas, kas jāstriķē“ (Rudzīte 1964: 323); vokors, vosora, žogota, žogors (Reķēna 1962: 15), drupond, Dyrvonc (tulajdonnév) (Reķēna 1962: 77), de mīlašč „mielasts“, šķierzlacs „ķirzaka“ (Reķēna 1962: 105–107).

2.6.1.3. Az első felsőlett hangátvetés által kiváltott kivétel

E folyamat következtében érintetlenül maradtak az ősi *a és *ā hangok, amelyek az első felsőlett hangátvetés feltételei között palatális környezetben álltak. A hangátvetés során (§ 2.9.2.1) valamennyi ősi *a/ā palatális hangok előtt *a/ā > *æ/ǣ hanggá változott, majd fonetikai alakja miatt nem vett részt a labializációban, és később a/ā-vá alakult. A latgall nyelvjárásokban ez az a/ā később egybeesett az ę/ē-ből újonnan keletkezett a/ā-val. A szél nyelvjárásokban azonban a két fonéma közötti különbség mindmáig fennmaradt. Következésképpen Bezzenberger (1885: 96) azon feltevése, hogy a hangátvetés során *a/ā egybeesett ę/ē-vel, majd együtt a/ā-vá alakult, nem igazolható (§ 2.9.2.1.3).

2.6.1.4. A -у- előtti helyzet

A v előtt, hangsúlytalan szótagban egyes nyelvjárásokban o-t találunk; vö. Dzelzava, nàfakowu (Kauliņ 1887: 221), valamint – amint a Lizumsból származó példa mutatja – rogovos⁴⁰⁹, de gobana, vokars³⁹⁷ (Apsītis 1914: 90). Itt minden bizonnyal fonetikai átmenetről van szó, Endzelins ellenvetései ellenére (Endzelīns 1951: 115). Ami a hangsúlyos szótagban, v előtt álló a-t illeti, Endzelins feltevése szerint valóban sok esetben a protofelsőlett *ev-re megy vissza, és a felsőlett nyelvjárás itt egy régebbi formát őrzött meg. Vö. ševīši (protofelsőlett *sevieši) „savieši“ Aknīste³⁶⁸ (Ancītis 1977: 49).

ФОНЕТИЧЕСКИЕ ИЗМЕНЕНИЯ В ВЕРХНЕЛАТ. ДИАЛЕКТЕ | 53

2.6 2. ABSZOLÚT KRONOLÓGIA

Az abszolút kronológiához (terminus post quem) olyan, a-t tartalmazó, az a > o változást nem mutató jövevényszavakat lehet felhozni, vö. cars, tabaks, marka (Alūksne₄₆₅, Brencis 1914: 113). Azonban azokban a nyelvjárásokban, amelyekben az *a > o változás hangsúlyos és hangsúlytalan szótagban egyaránt végbement, a hangsúlytalan szótag jövevényszavai azt mutatják, hogy ez a változás meglehetősen késői: Kalupe₄₄₅ čučola a „bábu” szóból (Reķēna 1962: 374), vagyis itt előbb e > a, majd a > o változás ment végbe, miközben a hangsúlyos helyzetben megmaradt az a: čudaks ‘csodabogár’.

2.6.3. A *а és *ā pravörsorszlett fonémák eredeti fonetikai jellegének kérdése

2.6.3.1. Általános érvek a *а és *ā mellett

E változás tárgyalásához tisztázni kell, hogy a kelet-balti ősnyelvi *а és *ā helyén milyen magánhangzót kell rekonstruálnunk a pravörsorszlett nyelvállapotra. Breidaks ugyanis munkáiban¹⁸ azt az álláspontot képviseli, hogy a *ō a balti alapnyelvi *ā-ból, a *o pedig a balti alapnyelvi *a-ból keletkezett még a kelet-balti nyelvállapotban: eredetileg a *o/ō csak hangsúlyos helyzetben fordult elő, majd később minden más helyzetben is meghonosodott (Breidaks 1980: 65). Ezt az álláspontot a szakirodalomban Kazlauskas (1962: 23–24) és Mažiulis (1963: 193–194) támasztotta alá. Breidaks munkáiban támogatta és továbbfejlesztette ezt az elméletet. Ezek a kutatók a porosz nyelv adataira, a lett helynevek régi forrásokban szereplő írásmódjára, a balti finn nyelvekbe került jövevényszavakra, valamint nyelvjárástani adatokra támaszkodnak. Meg kell jegyezni, hogy az első három forrás egyike sem bírhat teljes bizonyító erővel a magánhangzó pontos ókori fonetikai alakjának meghatározásakor, már csak azért sem, mert az eredeti hangzás itt egy egészen más fonetikai rendszeren keresztül szűrődött át. Ami pedig az állítólag a kelet-balti *ō-ra (az indoeurópai *ā-ból), illetve *o-ra (az indoeurópai *a-ból) utaló litván nyelvjárási anyagot illeti, Žinkavičius (1972) kimutatta, hogy Kazlauskas és Mažiulis érvei nagyrészt ezen anyag téves értelmezésén alapulnak²⁰.

Mivel a balti alapnyelvi *ō a balti nyelvek története során egyre zártabbá vált, *ō > *ō > a litvánban és a lettben uo, vagyis az ū irányába mozdult el, a fonológiai rendszerben egyre több „hely” szabadult fel az *ā allofonizációja számára. Más szóval valószínű, hogy a *ō magánhangzó változása a „húzás és tolás” elve alapján (németül „Sog und Schub”) hatással lehetett a *ā-ra; ezt az elvet Martinet (1981: 54–57) dolgozta ki. Ez a magyarázat az alábbi sémával szemléltethető:

¹⁸ См Брейдак (1989: 181-91); Breidaks (1980); Breidaks (1988).

¹⁹ Breidaks itt és a továbbiakban az indoeurópai *ā terminust használja. Az opinio communis szerint az indoeurópai nyelvben nem volt **ā – ezért itt és a továbbiakban következetesen a balti alapnyelvi *ā alakra cseréljük.

²⁰ Girdzijauskas kritikája (1977) ellenére.

54 |

Илья А. Сержант

ī ū ↑

ē ō ↑

ē ā

Fonológiai szempontból tehát teljesen valószínű, hogy a késői keletbalti *ā valamelyest az *ō irányába „eltolódhatott”, vagyis kisebb-nagyobb mértékben labializálódhatott, például a nyelvjárástól vagy a szóban elfoglalt helyzettől függően. Amint azonban fentebb említettük, ennek összefüggésben kellett állnia a keletbalti *ō > *ȯ változással, vagyis az *ō > *ȯ változásnak vagy gyakorlatilag az *ā labializálódása előtt kellett bekövetkeznie (azaz Martinet „ritkulását” idézte elő), vagy közvetlenül utána (azaz Martinet szerint a „nyomás” eredménye lett); következésképpen röviddel a keletbalti nyelv pralettre és pralitván nyelvre való szétválása előtt vagy annak idején.

A rövid a-t illetően, mivel fonéma szinten a keletbalti nyelvre csak egyetlen fonéma rekonstruálható, pusztán rendszerszintű megfontolások alapján nem zárható ki annak lehetősége, hogy a nyelvjárástól vagy a spektrumban elfoglalt helyzetétől függően az a – o tartományban ingadozott.

2.6.3.2. A felsőlett nyelvjárás adatai, amelyek a prafelsőlett *a és *ā mellett szólnak

2.6.3.2.1. A RÖVID *a MELLETTI ADATOK

A szó végén valamennyi felsőlett nyelvjárásban a áll. Ezután azokat az eseteket vesszük sorra, ahol a > o. A közép- és dél-latgall vokors alakjában (= vakars, Barkava₄₂₅, Varakļāni₄₂₆, Višķi₄₅₁, Zvirgzdene₄₈₇, Kārsava₄₈₁, Krāslava₅₀₆, Līvāni₄₃₆, Skaista₅₀₇ területén (Breidaks 1989: 152) és másutt) mindkét o nem etimologikus, mivel itt a *veker- alakot kell rekonstruálnunk; vö. szláv вечер. Ugyanez igaz a Zvirgzdene₄₈₇ és Pilda₄₉₂ (ibidem) vosora alakjára is; vö. szláv вес-н-а < *ves-n- és görög ἔαρ < *ves-r. Itt tehát *ā > o alakból kell kiindulnunk. Ami a tőbeli o-t illeti, nehéz megállapítani, hogy ez a magánhangzó milyen minőségű volt a prafelsőlettben. Akárhogy is, Breidaks (1989: 155) állítása, miszerint az o > a valamiféle hangváltásáról van szó, téves, mivel az o magánhangzó palatális hangváltása semmiképpen sem vezetett volna a-hoz; ezt tipológiai szempontból a 3. felsőlett hangváltás is alátámasztja (példákért lásd § 1.9.2.3). Ezenkívül a következő példák azt mutatják, hogy a hangváltás itt egészen más elv szerint működött, nem pedig úgy, hogy o > a palatális hangok előtt:

– magának Breidaksnak (ibidem) a példái: loška ’ágy’ a belarusz ложак szóból, tošna az orosz «то́шно» szóból, továbbá az Alūksne₄₆₅-ben (Brencis 1914: 113) adatolt grošš ’garas’, amelyben palatális š előtt o (és nem a) áll;

ФОНЕТИЧЕСКИЕ ИЗМЕНЕНИЯ В ВЕРХНЕЛАТ. ДИАЛЕКТЕ | 55

– az anaptixis i nem vált ki hangátrendeződést o > *a esetében, például kotris (< kotrs, vö. középlett katrs, Alsvika₃₉₁, Belava₃₉₄, Litene₄₇₂ területén (Zaube 1939: 120)), míg gyöki o-t tartalmazó szóban más palatális magánhangzó nem fordul elő;

– hasonló a helyzet más, késői i-k esetében is, például ostini (< *ostūni, vö. középlett astuoni), oli (az u-tövű ragozás i-tövű ragozásba való átmenete, egyes számú accusativus, vö. középlett alu).

Így tehát itt sincsenek olyan adatok, amelyek arra utalnának, hogy a protofelsőlettben o magánhangzó létezett volna. Ezért, akárcsak a hosszú protofelsőlett *ā esetében, a protofelsőlett *a hangot feltételezzük.

2.6.3.2.2. ADATOK A HOSSZÚ *ā MELLETT

2.6.3.2.2.1. A mély latgall nyelvjárások következő példái, amelyekben ā > uo, közvetve arra utalnak, hogy egykor ezekben a nyelvjárásokban is, akárcsak a szélon nyelvjárásokban, ō vagy akár ā magánhangzó létezett: globdāis // globāise; mozgāis // nūmozgāisās, nūmozgāisīs; gùōs // gōise Lāzberģi₄₆₅, gāise Mālupe₄₆₈, gōisa Jaunroze₃₈₄ (Ābele 1935: 197). A vizsgált alakok alapjául a -KājVK- csoport szolgál – attól függően, milyen korán történt a rövidülés, különböző rövid magánhangzókat találunk: -KājVK- > -KājK- > -KaiK- / -KōjVK- > -KōjK- > -KoiK-.²¹ Nyilvánvaló, hogy a gùojse alak (pl. Zvirgzdine₄₈₇) rövidülése nem vezetett volna gāise-hez, és talán goise-hoz sem. Ahogyan fentebb (§ 1.6.1.1) említettük, az ā *ō-n keresztül uo-vá vált. A fenti példákban a *ō, vagy akár az ā szakasz megőrződött a két- és többszótagú participiumalakokban, ahol a hosszú ō magánhangzó gôise/ gôisa vagy az ā (gāise) a következő szótag előtt megrövidült, még mielőtt az ā > ō > uo-vá változott volna, ezért minősége nem változott meg.²²

2.6.3.2.2.2. Ezután a stovons alak (Zasa₃₆₃, Navenickis 1933: 96), amely a középlett slāvēns alaknak felel meg, második szótagjában egyértelműen azt mutatja, hogy az ō az ā-ból (< ę) keletkezett, már a felsőlett nyelvjárás története során.

2.6.3.2.2.3. Továbbá az ősi latgall nyelvjárásokban a palatális hangátrendeződés eredménye is arra utal, hogy *å, *ā, nem pedig *o, *ō állt. A Mühlenbach által feljegyzett (apud Endzelīns 1951: 126) hangátrendeződött alakok a mély latgall Litene₄₇₂ nyelvjárásából, valamint például Alūksne₄₆₅ területéről (Brencis 1914: 117): kātiņš (vö. kuots), ābels (= lit. obelīs, vö. uobuls) stb.²³ arról tanúskodnak, hogy a kuots, uobuls egyszerű alakok -uo- hangja helyén egykor *ā állt, amely ebben a helyzetben az első hangátrendeződés során, a *ǣ fokozaton keresztül (lásd § 2.9.2.1) ismét visszatért az eredeti

21 A KōjK- helyén nem állhat -KaiK- szubsztitúció, ahogyan ez más lett dialektusokban történne, ahol nincs rövid o magánhangzó, mivel a felsőlett nyelvjárás fonológiai rendszerében rövid o is van. Figyelembe kell azonban venni, hogy nem minden latgall nyelvjárásban található meg az oi kettőshangzó.

22 Véleményünk szerint a szuperhosszú kettőshangzó rövidülése azzal magyarázható, hogy az egy szótagú szóalakokban a hosszú kettőshangzó (-uoi- / -ōi- / -āi-) megmarad, a két- és többszótagúakban viszont nem – a gùōis // gōise, gōisa, gāise alakok közötti különbség nyilvánvalóan a következő szótag meglétén vagy hiányán múlik, mivel a hímnemű alakban, a ferde esetekben is megrövidül a kettőshangzó.

23 Belava₃₉₄, Litene₄₇₂, Stāmeriena₄₀₂ (Zaube 1939: 121), где в формах перед палатальным встречаются оба вокализма ā и uo.

56 |

Илья А. Сержант

*ā-vá. Akárhogy is, a kātiņš, ābels alakok nem vezethetők le a **kōtiņš, **ōbels formákból, mivel a *ō ōe hangátvetést eredményez, vö. mōeli (a mōals = māli – māls alakból) (Säviena₄₂₈ (M. Poiša, LVI)).²⁴ Hasonló példákat *ā-val maga Breidak (1980: 70) is idéz a szélón nyelvjárásokból: ratiņš, rateņš versus rots; ezeket azonban fordítva értelmezi, vagyis az ősi *о mellett szóló bizonyítéknak tekinti. Amint fentebb jeleztük, fonetikai szempontból a *а és *ā esetében a palatális hangátvetés nem eredményezhetett *ōe > **ā-t vagy *ō > **ā-t. A valaha működő hangátvetésre továbbá a Kaldabruņa₄₄₂-ből származó következő alakok utalnak (Kancāns 1937: 48): vasareņa, de vosora, lakateņč, de lokots stb.²⁵

2.6.3.2.2.4. A következő jövevényszavak talán arra utalnak, hogy a latgall uo az -ā-ból keletkezett, vö.: Lubana₄₁₇ žuodžs (Breidak 1977: 32) „zāģis” (az ófelnémet sage szóból, MEᵢᵥ, 695). Ez a jövevényszó egyébként értékes információval szolgál az ā / ō latgall nyelvjárásokban való előfordulásának abszolút datálásához is²⁷, mivel eredetileg a középalnémet o rövid volt – nyílt szótagban való megnyúlása az óalsó-szász / óalnémet története során ment végbe, és feltehetően a XII. század végére fejeződött be (Gallée 1993: 1 és 16).²⁸ Továbbá az oroszból átvett jövevényszavak, amelyekben a hangsúlyos á-nak uo felel meg: Kalupe₄₄₅: rūocs (< pāд), slùops (< слаб), vùožẽit’ (< важить) (Reķēna 1962: 26). Valószínűtlen, hogy mindezek a hasonló típusú jövevényszavak (amelyekből meglehetősen sok van) abban az időszakban kerültek volna át, amikor a *ę/ *ē még nem ment át a/ā-vá, és a latgall fonetikában nem volt az ō-nál megfelelőbb hang. Az a feltevés sem meggyőző, hogy mindezek a jövevényszavak a litván nyelven keresztül kerülhettek volna át, ahol ezen a helyen o található. Legalábbis az első példánk, a žuodžs esetében ezek az ellenvetések egyáltalán nem érvényesek, mivel a közeli szélón nyelvjárásokban ezen a helyen ā áll, vö. jāģis (Sausnēja₃₃₅, Vietalva₃₄₂, Kauliņ 1887: 221). Ennél a példánál valószínűbb azt feltételezni, hogy a szó fokozatosan, a szélón nyelvjárásokon keresztül jutott el a mélyebb latgall nyelvjárásokba.

2.6.3.2.2.5. Azt, hogy éppen a hosszú *ā ment át ō-ba, majd uo-ba, a megnyúlt alakok is tanúsítják, például Alūksne₄₆₅-ből (Brencis 1914: 117): dùorgs (= dārgs < *darg-, vö. orosz дорого́й < *dorg-), hasonlóan Beļava₃₉₄, Litene₄₇₂, Stāmeriena₄₀₂ esetében is (Zaube 1939: 121; Брейдак 1989: 182): uorda (ārdit, amint az az azonos tövű litván ardýti alakból kiderül, ősi rövid a-t tartalmaz, amely a tautoszillabikus -ark- > -ārk- előtt megnyúlt), továbbá dìord és dārdìet, vùortu és vārīt stb.

²⁴Breidak ellenzi a palatális hangátvetést, lásd azonban az 1.8.2. §-t.

²⁵Természetesen fel lehetne vetni, hogy ezekben a példákban még megőrződött a hangsúly szerinti ősi eloszlás: hangsúlyos helyzetben o, ō, hangsúlytalanban ā, ā. Ekkor azonban felmerül a kérdés, miért maradt fenn ez az ősi eloszlás csak a palatális hangok előtt, a többi helyzetben pedig miért tűnt el.

²⁶Itt és a továbbiakban: középalnémet.

²⁷Ebből a szempontból összességében nem lényeges, hogy a középalnémet sage közvetlenül vagy a közép-latvian nyelvjárásokon keresztül került-e át, mivel a hosszú ā ebben az esetben is változatlanul adódott volna át.

²⁸Az óalnémet ā-t a lett ā, az óalnémet ō-t pedig a lett uo adja vissza (Endzelīns 1951 64). Mindazonáltal, amíg a livóniai óalnémet kiejtés nincs teljesen tisztázva, ez a tény nem bír teljes bizonyító erővel.

Фонетические изменения в верхнелат. диалекте | 57

2.6.3.2.2.6. Itt még meg kell vitatnunk Breidak (1989: 181–2) véleményét, aki rámutat arra a tényre, hogy a nyugat-latgál és szélón nyelvjárásokban az ō (** = ősbalt. *ā) > ā visszafejlődése megy végbe az irodalmi nyelv hatására. Ennek állítólagos bizonyítéka a múlt század elején és közepén gyűjtött nyelvjárási adatok időrendi összehasonlítása: a későbbi lejegyzésekben a korábbiak ō hangja helyén ā jelenik meg. Ez az állítás nem teljesen pontos²⁹. Emellett ō vagy labializált ā szórványosan a mai napig előfordul a szélón nyelvjárásokban is (ДА: 39b), például Dzelzava₄₀₉ nyelvjárásaiban, valamint az idősebb nemzedék beszédében Ladzona₄₁₉, Prauliena₄₂₀, Sarkaņi / Sarkanis₄₁₄, Patkule₄₁₅ és Cesvaine₄₁₆ településeken (Elksnītis 1929: 128-129). Breidak fentebb felsorolt érvei ellenére azonban úgy véljük, hogy a szélón ā labializációja, vagy akár teljes ō-vé alakulása³⁰ másodlagos folyamat (2. labializáció), amelynek semmi köze a hipotetikus³¹ kelet-balti **ō, **о ** < ősbalt. *ā, *a hangokhoz. Ezt az állítást a következő tények támasztják alá:

– néhány sekély szélón nyelvjárásban, nevezetesen Odziena₃₄₁, Sāviena₄₂₈, Mētriena₄₂₉ és Medņi₄₃₀ településeken, amelyek egyetlen földrajzi csoportot alkotnak, az őslatv. *ē helyén az ē és ā mellett labializált ā, ō, ōᵃ magánhangzó is előfordul (vö. ДА: 20b). Nyilvánvaló, hogy az ilyen ā, ō, ōᵃ nem lehet ősi, hanem viszonylag nemrég keletkezett ā-ból (amely viszont ē-ből fejlődött ki) a 2. labializáció révén; vö. § 2.6.4.3. Hasonló a helyzet a rövid ē hanggal (vecs) is, amely ugyanezen a vidéken o-ként fordul elő (vocs); vö. ДА: 20a, valamint a palatálisok előtti a-val, például golviņa, zolš (ДА: 16c);

– továbbá számos jövevényszóban az átadó nyelv -a- hangjának helyén labializált hang található, miközben a nyelvjárásokban „tiszta” -a- (< -e-) is van, például: Dzelzava₄₀₉ Doāwids (vö. koa = kā, ugyanott), a grākus (= grēkus) mellett (Kauliņ 1890: 322), Joāņa (= Jāņa) (Kauliņ 1890: 326) stb.

2.6.3.3. Következtetések

Az eddigieket összefoglalva (§§ 2.6.3.1, 2.6.3.2.1, 2.6.3.2.2), az elő-ólettben alapvetően *ā-t rekonstruálunk, nem pedig *ō-t, ugyanakkor nem zárjuk ki annak lehetőségét, hogy bizonyos fonetikai helyzetekben ennek a fonémának valamelyest labializált allofónja lehetett. Más szóval, az őslatv. *ā > ō átmenet csak a felsőlett nyelvjárás története során kezdődött meg. A rövid a esetében, amint fentebb (§ 2.6.3.1) mondtuk,

²⁹ Так например, в Sausnēja₃₃₅ отсутствует ō еще в описаниях Кауlinя, ср. Kauliņ (1887: 216), Kauliņš (1933: 11), а про краткое o Kauliņš (там же), что „... vecā valoda Sausnējā to nemaz nepazīst“.

³⁰ Az ā, ōᵃ stb. ō-vé alakulásának szórványos előfordulását a diftongusszerű hangok egyszerűsödése okozza. Hasonló például a Pļaviņas₃₄₈ nyelvjárásában, ahol az oa diftongus megvalósulása a hanglejtéstől függ: emelkedő hanglejtésnél oa > ā, ā, ereszkedőnél pedig oa > ōᵃ, ō (Īvenu 1928: 83).

³¹ Kazlauskas, Mažiulis, Breidak és mások feltevése szerint; lásd fentebb a § 2.6.3.1-et.

58

Илья А. Сержант

nem fontos. Itt azonban azt is feltételezhetjük, hogy az ősi rövid *a, amely nem esett át az 1. palatális hangváltozáson (*a > *aᶜ), labializálódott, vagyis *a > *å lett, majd Latgale középső és déli részén minden szóvégi *å o-vá vált (vokors típus), Latgale többi részén pedig csak az a *å nyílt o-vá, amely hangsúlyos helyzetben állt (vokars típus). Így egyébként az olyan egy szótagú szavakat is megmagyarázhatjuk, amelyeknek szinte mindegyikében a található – ezek többsége klitikum. Ezt a labializációs folyamatot a továbbiakban röviden 1. labializációnak nevezzük.

2.6.4. A proto-felsőlett *ā > ō > ō > uo, *а > å > о változásának relatív kronológiája a felsőlettben

2.6.4.1. Valószínűleg eredetileg minden *а, *ā palatális magánhangzók előtti helyzetben ³² umlauton esett át, *аᶜ, *āᶜ-vé vált. Ezután az *аᶜ, *āᶜ magánhangzók a, ā-vá fejlődtek. Körülbelül ugyanekkor kezdődik az a második allofónjának labializációs folyamata: a > å > о, ā > ǡ > ō (később > uo-vá). Így az *а és *ā fonémák allofónjai egyre jobban eltávolodnak egymástól. Ezzel összefüggésben a / о és ā / uo váltakozások jönnek létre, például Litene₄₇₂-ben (Milenbah apud Endzelīns 1951: 126) kātiņš (vö. kuots), ābels (= lit. obelis, vö. uobuls). Megjegyzendő, hogy ezek a példák igen ritkák; a legtöbb latgall nyelvjárásban az umlautnak már nyoma sem maradt, lásd Ābele 1934; Endzelīns 1951: 126). A relatív kronológia szempontjából tehát arra következtethetünk, hogy az 1. labializáció folyamata az 1. umlaut után kezdődött.

Így feltételezzük az a, ā fejlődését a latgall nyelvjárásokban.

Az umlaut eredményeként létrejött *āᶜ és *āᵒ allofónok jelölése bizonyos értelemben sematikus. Itt az a fontos, hogy mindkét allofón

³² Az umlaut palatális magánhangzók vagy k, ģ, j, č, dž, š, ž, ļ, ņ mássalhangzók előtt megy végbe. A más nyelvjárásokban megfelelő i magánhangzó nem vált ki umlautot (Endzelīns 1951: 110–111), vö. § 1.9.2.1.

ФОНЕТИЧЕСКИЕ ИЗМЕНЕНИЯ В ВЕРХНЕЛАТ. ДИАЛЕКТЕ | 59

az umlaut után fonetikailag meglehetősen erősen különbözött egymástól, ezért az 1. labializációnak csak a második, *ă⁰ allofón esett áldozatul.

2.6.4.2. Az 1. umlaut eredményeinek egybeesése a széliai és a szomszédos nyugat-latgall nyelvjárásokban

A széliai nyelvjárásokban, valamint nyilvánvalóan azok hatására a nyugat-latgall nyelvjárásokban is tovább haladt a fejlődés. Nyilvánvaló, hogy az 1. felsőlett umlaut folyamata régisége miatt itt is végbement. Ezt bizonyítja többek között a ă/a < *a + E és az o/ă < *a + A megoszlásának néhány széliai nyelvjárásban máig fennmaradt volta (ahol E palatális, A pedig nem palatális környezetet jelöl), például Dzelzavában (Elksnītis 1929: 126), Nereta₃₆₅-ben, Viesīte₃₆₁-ben (Endzelīns 1951: 110), valamint a mély széliai Aknīste₃₆₈ nyelvjárásban (Ancītis 1977: 48–49). A legtöbb széliai nyelvjárásban azonban az eredmények egybeestek – nem analógia útján, mint a mély latgall nyelvjárások többségében –, hanem fonetikailag. Az egybeesés még abban a szakaszban ment végbe, amikor a két allofón fonetikailag nem különbözött jelentősen egymástól: *aᵉ > a > ă. A labializáció nyomai például még az idősebb nemzedék beszédében is fennmaradtak Lazdona₄₁₉, Prauliena₄₂₀, Sarkaņi (Sarkanis)₄₁₄, Patkule₄₁₅ és Cesvaine₄₁₆ településeken (Elksnītis 1929: 128).

Alább a széliai nyelvjárásokat is figyelembe vevő fejlődési séma következik:

(hosszú ā, (ē) hasonlóképpen)

Tehát annak érdekében, hogy világosabban megmagyarázzuk a széliai és nyugat-latgall nyelvjárások fejlődési képét, álljunk meg az A relatív kronológiai állapotnál (a sémában jelölve). Ekkor az ősi *a/ā két allofónja, a/ā és a⁰/ă⁰, valamint a még változatlan e/ē (a palatális *e/ē-ből) van jelen; ennek az állapotnak a maradványai még megfigyelhetők Ogre₃₂₅-ben és Ērgļi₃₂₆-ben (Zariņš 1931: 12–13). Éppen ekkor kezdődik a mély latgall nyelvjárások további fejlődésének eltérése (*e/ē > a/ā, *a/ā > a/ā és *a⁰/ă⁰ > o/ō > o/uо),

60 |

Илья А. Сержант

egyrészt, másrészt pedig a szelóniai nyelvjárásokban, ahol az a/ā és az a⁰/ā⁰ (a *a/ā-ból) egybeesik az a⁰/ā⁰-ban, a *e/ē pedig új a/ā-vá válik, és ezek a 2. labializáció révén később sporadikusan o/ō-vá alakulhatnak. Nem merül fel kétség afelől, hogy a nem umlautos, palatális allofónjai a *a és *ā fonémáknak később a⁰-vá, illetve ā⁰-vá fejlődtek – éppen ilyen formában (azaz a⁰, ā⁰ vagy o, ō alakban) jelennek meg a mai szelóniai és nyugat-latgál nyelvjárásokban. Arról, hogy a szelóniai nyelvjárásokban az a, ā (< *e, *ē) a 2. labializáción ment keresztül, a következő példák tanúskodnak: – az Odziena₃₄₁, Sā viena₄₂₈, Mētriena₄₂₉, Medņi₄₃₀ nyelvjárásokban: tōvs (tēvs) (az ō = ǭ, ō, ōᵃ, vö. ДА: 20b), Sā viena₄₂₈: bōᵃrmc, dōᵃls // dāls; tōus // tōᵘus // tāᵘus (M. Poiša, LVI), valamint a rövid o: vocs, vö. ДА: 20a (2. labializáció, vö. § 2.6.4.3).

Ezt követően a szelóniai és nyugat-latgál nyelvjárások a⁰/ā⁰ hangjai, illetve egyes nyelvjárásokban valamivel korábbi állapotukban, azaz az a/ā hangok átestek a 3. felsőlett úmlauton (lásd § 2.9.2.3), amely jóval később ment végbe, mint az 1., és eltérő fonetikai körülmények között (lásd § 1.9.2.1). Palatális magánhangzók előtt itt az a⁰/ā⁰ > a/ā umlautja következik be, vagy ha az a⁰/ā⁰ > o/ō-vá alakul, akkor ezek az új o/ō hangok oᵉ/ōᵉ-vé válnak, ami nyelvjárásonként változik (lásd § 2.9.2.3.2). A 3. umlaut által nem érintett a⁰/ā⁰ hangok pedig vagy ma is ebben a formában vannak jelen a nyelvjárásokban, vagy o/ō-vá alakultak.

2.6.4.3. 2. labializáció

Ezt a folyamatot fentebb már érintettük. Az alábbiakban részletesen tárgyaljuk.

2.6.4.3.1. A szelóniai nyelvjárásokban nyilvánvalóan egy újabb labializáció ment végbe, amelynek semmi köze az 1. labializációhoz (§ 2.6.3.3). Vö. a következő példákat: zoļs, goļa, skoņa a következő helyeken: Liezēre₄₀₃, Lubeja₃₂₉, Mēdzūle₃₁₈, Gulbēre₃₁₈ (Hauzenberga 1934: 176-181). Ezek az o-k a palatális mássalhangzó előtt másodlagosak, mivel az 1. umlaut hatókörébe eső helyzetben vannak, és itt a-vá kellett volna válniuk. Felvethetnénk, hogy az 1. umlaut egyáltalán nem működött a szelóniai nyelvjárásokban, ez ellen azonban az szól, hogy egyes szelóniai nyelvjárásokban fennmaradt az a és o szerinti megoszlás (§ 2.9.2.1.2), továbbá az 1. umlaut archaikus volta is. Az Odziena₃₄₁, Sā viena₄₂₈, Mētriena₄₂₉, Medņi₄₃₀ nyelvjárásokban a protolett *e/ē helyén labializált o, oᵃ, ā/ā, ō, ōᵃ magánhangzó is előfordul (vö. ДА: 20a és 20b), például Sā viena₄₂₈: bōᵃrmc, dōᵃls // dāls; tōus // tōᵘus // tāᵘus (M. Poiša, LVI), valamint a rövid o: vocs. Az elmondottakat összefoglalva arra következtetünk, hogy az a/ā > o/ō változás itt másodlagos, és a továbbiakban 2. labializációnak nevezzük. Azon helyzetekben, ahol a 3. palatális umlaut nem működik, a következő fejlődést látjuk:

ФОНЕТИЧЕСКИЕ ИЗМЕНЕНИЯ В ВЕРХНЕЛАТ. ДИАЛЕКТЕ | 61

(az ā hasonlóan fejlődött, lényegtelen különbségekkel)

Így például az 1. állapot még megvan a Dzelzava₄₀₉³³, Viesīte₃₆₁, Nereta₃₆₅ nyelvjárásokban (Endzelīns 1951: 110), kisebb mértékben (azaz a 2.-höz közelebb) pedig a Cesvaine₄₁₆, Patkule₄₁₅, Sarkaņi₄₁₄, Lazdona₄₁₉ nyelvjárásokban (Elksnītis 1929: 128-129); a 2. állapot a Liežēre₄₀₃, Lubeja₃₂₉, Mēdzūle₃₁₈, Gulbēre₃₁₈ nyelvjárásokban (Hauzenberga 1934: 178-179), a 3. állapot pedig az Odziena₃₄₁, Sāviena₄₂₈, Mētriena₄₂₉, Medņi₄₃₀ nyelvjárásokban található (vö. ДА: 20b).

Noha az a terület, ahol a e/ē és az a/ā egybeesett az o/ō, ō, ōᵃ hangokban (terminológiánk szerint a°/ō°), viszonylag kicsi, abból indulunk ki, hogy korábban nagyobb volt, és csak az irodalmi nyelv hatására zsugorodott össze. Továbbá nyilvánvalóan közös vonás a litván kupiškėnai, anykštėnai nyelvjárásokkal, amelyekben az a > ā (vö. Zinkevīčius 1966: 447, N6 térkép), tekintettel arra, hogy ezek a nyelvjárások az említett területhez kapcsolódnak.

2.6.4.3.2. Azt, hogy a szelóniai nyelvjárásokban a 2. labializáció nagyon késői folyamat, a következő, napjainkból származó jövevényszavak tanúsítják: poše (Mēdzūle₃₁₈), mošina (Gulbēre₃₁₈) (Hauzenberga 1934: 178). Ezenkívül, amint fentebb már említettük (§ 2.6.4.3.1), a 2. labializáció egyes nyelvjárásokban a 3. umlaut után működött, vö. vocs – veci; más nyelvjárásokban vele egyidejűleg, vö. mōli (a mōᵃls = māli – māls alakból) (Sāviena₄₂₈ (M. Poiša, LVI)).

2.7. ē > ā, e > a

2.7.0. A *e, *ę, *ē, *ē magánhangzók változástörténetét tovább vizsgálva meg kell jegyezni, hogy a palatális *e, *ē magánhangzók szűkülése még a protol lett korban végbement³⁴, ezért ezt a hangváltozást jelen tanulmány nem tárgyalja; a szűk felsőlett. *e, *ē és a nyílt *e, *ē fonémákat pedig a protol lett nyelvből örökölt fonémáknak tekinti.

³³Vö. az 1. hangváltás példáit: osaras – wakarī; a hosszú magánhangzók azonban egybeestek: toa – koajiņām (Kauliņ 1890: 323-329)

³⁴ Несмотря на мнение Брейдака (1977: 30), для которого перегласовка *e > a, *ē > ā перед непалатальными – только верхнелатышский процесс, при этом, однако, принимая промежуточное состояние для верхнелатышского *e > *ę, *ē > *ē. Это же состояние восстанавливается и для пралатышского. Таким образом, для предположения Брейдака нет оснований. Действительным остается утверждение Эндзелина (Endzelīns 1951 108) о том, что процесс разложения *e и *ē на открытые аллофоны e и ē перед непалатальными происходил еще в пралатышском. В связи с этим и термин «позиционная перегласовка», используемый Брейдаком, не может быть здесь использован, т. к. *e > a и *ē > ā во всех своих позициях. Уже гораздо позже действовала 3-ая перегласовка в селонских говорах, вследствие которой a/ā (< *ę/ē) снова расщепился на два аллофона (см. § 2.9.2.3) и 4-ая перегласовка, где закрытые *ę/ē в некоторых латгальских говорах также расщепились (см. § 2.9.2.4).

62 |

Илья А. Сержант

Формы селонских (и латгальских) говоров, например: mads, tàvs Брейдак (1981b: 90) сопоставляет с madūs «мед», távas «отец» на территории северо-восточной Литвы, например: Anykščiai, Kūpiškis. Брейдак возводит это явление ко времени существования на этой территории Литвы селонских племен, а именно к первому – началу второго тысячелетия нашей эры. Как, однако, будет показано ниже (§ 3.3), это не совсем правильная формулировка.

2.7.1.Nyilvánvaló, hogy a nyílt felsőlett. *ę/ḗ átalakulása a/ā-vá, vagy egyes szelóniai nyelvjárásokban akár å, o/ā, ō-vá (lásd alább: § 1.7.2), fokozatosan ment végbe, és e változás különböző szakaszai különböző nyelvjárásokban maradtak fenn. Így például Sausnēja₃₃₅ nyelvjárásában egy archaikusabb fokozat, a velarizált ę/ḗ található meg (Kauliņš 1933: 11).

2.7.2.Néhány kevéssé archaikus szelóniai nyelvjárásban, például Odziena₃₄₁-ben, Sāviena₄₂₈-ben, Mētriena₄₂₉-ben és Medņi₄₃₀-ben, amelyek földrajzilag összefüggő csoportot alkotnak, az ā (Medņi₄₃₀-ben még az ē is) mellett a protol lett *ę helyén labializált ǭ, ō, ōᵃ magánhangzó is előfordul (vö. ДА: 20b). Mivel itt nem kiegészítő disztribúcióról van szó, hanem a labializáltság jegye ugyanabban a pozícióban jelen van vagy hiányzik, arra lehet következtetni, hogy ez a labializáltság (a 2. labializáció, vö. § 2.6.4.3) valószínűleg eredendő az ę-hez és ā-hoz képest; ezek a köznyelv hatására bekövetkezett retrográd fejlődés eredményei, vagyis ǭ, ō, ōᵃ > ā (> ę)³⁵, vagy az analógia útján történt általánosítás eredményei (az ę esetében) a 3. hangváltás eredményeinek mintájára. A szomszédos nyelvjárások lehetséges hatására utal, hogy ezek a nyelvjárások földrajzilag az ę-t és ā-t használó területek határán helyezkednek el. Ez különösen a Medņi₄₃₀ nyelvjárás vizsgálatakor válik világossá, ahol a labializált ǭ, ō, ōᵃ az alapvető ę mellett fordult elő, hiszen nyilvánvaló, hogy a ǭ, ō, ōᵃ magánhangzó nem fejlődhetett közvetlenül ebből; át kellett haladnia az ā fokozaton, amely ebben a nyelvjárásban nincs jelen, vagyis hiányzik a szükséges láncszem.

Így az ę > ā, ę > a átalakulása után az új a/ā néhány kevéssé archaikus szelóniai nyelvjárásban tovább labializálódott (§ 2.6.4.3) az 1. hangváltás után megmaradt régi magánhangzóval együtt. A két hang ezekben a nyelvjárásokban egybeesett, vö. goḷa (latg. gaḷa) és vocs (középlett. vecs).

Összegzésül bemutatjuk a fejlődés sémáját. Az alább felsorolt valamennyi szakasz adatolt a szelóniai nyelvjárásokban, az adott nyelvjárás archaikus vagy nem archaikus jellege, valamint földrajzi elhelyezkedése szerint:

2.7.3. A relatív datálás szempontjából azt mondhatjuk, hogy a felsőlett. *ę és *ḗ átalakulási folyamata szelóniai-lett a, ā-vá az 1. hangváltás után fejeződött be.

³⁵A köznyelv hatására bekövetkezett retrográd fejlődés további példáit Breidaks (1989) közli.

ФОНЕТИЧЕСКИЕ ИЗМЕНЕНИЯ В ВЕРХНЕЛАТ. ДИАЛЕКТЕ | 63

hangzóváltás, mivel eredménye (a/ā) nem esett az 1. hangzóváltás hatálya alá; továbbá azért sem, mert egyes nem mély szélóniai nyelvjárásokban ez a hang megőrződött, vagyis itt: e/ē vagy α/ā. Emellett eredménye csak a latgál, a szélóniai nyelvjárásokban nem esett egybe az 1. hangzóváltás palatális környezetében létrejött α/ā-val; a szélóniai nyelvjárásokban viszont nem következett be a *e és *ē fonémák egybeesése az 1. hangzóváltás palatális környezetében a proto-felsőlett *a és *ā-ból létrejött a és ā allofónokkal (lásd alább a § 2.9.2.1.3-at). Figyelembe véve azt a tényt, hogy az 1. hangzóváltás még a közös proto-felsőlett nyelvi területen ment végbe, feltételezhető, hogy a latgál nyelvjárásokban az új a és ā (a proto-felsőlett *e és *ē-ből) egybeesése az 1. hangzóváltás palatális környezetében a proto-felsőlett *a és *ā-ból létrejött a és ā allofónokkal meglehetősen késői jelenség, és nem kapcsolódik magához a hangzóváltáshoz.

2.7.4. Az abszolút datálást illetően a XIII. és XIV. századi emlékekből hozhatók példák. Gulbana (< Gulbene), Barsono (vö. lett bęrzs) (Breidak 1977: 30).

2.8. ę > (> ia) > ę / ie, e > ᵃe

2.8.1. A proto-felsőlett *ę és *ē hosszú és rövid zárt változatainak reflexei a következőképpen oszlottak meg: Latgália északi részén, egészen Baltinava⁴⁷⁸ magasságáig bezárólag, *ę > ie, *ę > ʹe > e minden helyzetben; *ę/ē > e/ē Atasiene₄₃₂-től délnyugatra és a legdélebbi területen Daugavpils, Višķi₄₅₁ környékén, valamint a szélóniai nyelvjárásokban (például Sausnēja₃₃₅). Latgália középső részén mindkét változat előfordul: *ę > ie, *ę > e, illetve *ē > ę, *ę > e. Véleményünk szerint ennek legvalószínűbb magyarázata a következő. Eredetileg minden szűk *ę/ē palatalizáló ʹe/ʹē-vé vagy ʹa/ia-vá alakult, vagyis a folyamat a norvégban megfigyelhető töréshez (Brechung) igen hasonló. Később, a mássalhangzók délen, délnyugaton, valamint nyugaton (Szélóniában) végbement depalatalizációja során a ʹa/ia > ʹe/ie ę/ē-vé alakult. Latgália középső részének helyzetét, ahol egyszerre van jelen a ę/ie és a ę,ia,ā/ē,ia,ā, a 4. latgál hangzóváltás szabályozza (lásd alább a § 2.9.2.4-et). Az észak-latgál nyelvjárásokban feltehetően nem ment végbe törés; itt csak ie fordul elő, vagy pedig a ʹe/ie > e/ie-vé alakult. A *ę/*ē > ʹa/ia > ʹe/ie > ę/ē fejlődés mellett Breidak³⁶ (1989: 203–4) meggyőző érveket sorakoztat fel, nevezetesen: Nautrēni, galā < gala, vaļē < vaļa, guoje < gāja, Viļāni₄₂₇, guojā; ezekből látható, hogy ʹa > ʹe > e-vé alakult. Az utolsó szakasz a mássalhangzók depalatalizációjához kapcsolódott; ezek csak a mély latgál nyelvjárások középső-keleti részén maradtak fenn (vö. Breidak 1994: 156 és 163).

Egyes nyelvjárásokban a szűk *ē csak meghatározott helyzetekben alakult ē-vé (Endzelīns 1951: 109).

2.8.2. A ragokban gyakorlatilag valamennyi felőlett lett nyelvjárásban a rövid *e/*ē > ʹe/ʹē (Endzelīns 1951: 104–105) változáson ment át, néhányban pedig > ia (ā) lett belőle, ahol az ia csupán palatalizáló a, például: žjamja, muot’a a következőkből

³⁶ Breidak ezt a folyamatot hangzóváltásnak nevezi.

64

Илья А. Сержант

Cibla₄₈₈ (Ābolina 1926: 32–33). Как указывает Брейдак (1989: 205), гласные *e/*ē в севернолатгальских говорах возникли из ä/ā (’a/ia); т. к. и исконные ä/ā (’a/ia) здесь перешли в *e/*ē, ср. gal’e, kūoje Nautrēni₄₈₀, Škilbēni₄₈₄.

Az esetek többsége, amelyekben egyes nyelvjárásokban a toldalékszótagokban is a zárt rövid e > ’a-vá (> e-vé vagy > a-vá) való alakulás figyelhető meg (Endzelīns 1951: 103), a 4. hangzóváltással magyarázhatók (§ 2.9.2.4).

2.9. Kombinatorikus hangtani változások. Hangváltakozás

2.9.0.1. A palatalizált litván nyelvjárási hangváltakozás: *e > ẹ palatális mássalhangzók előtt, és *e > e minden más esetben

A felsőlett nyelvjárásban a protobalti *e és *ē hangváltakozása a következőképpen fest:

Nyilvánvaló, hogy a korai felsőlett nyelvjárásban is volt egy köztes fokozat: *ẹ, *ē / *e, *ē. A hangváltakozás tehát ugyanúgy és ugyanazon elvek szerint ment végbe, mint a többi palatalizált lett nyelvjárásban; ebből következően még a palatalizált lett nyelv történetében, amikor valamennyi alkotórésze között teljes volt az újítások cseréje.

2.9.0.2. Itt nagyon fontos felhívni a figyelmet a következő félreértésre. Endzelins (Endzelīns 1951: 96–97) megjegyzi, hogy az o-tövű ragozás nom. pl.- és dat. pl.-alakjaiban a tő palatalizált lett nyelvjárási hangváltakozása figyelhető meg, mivel palatális magánhangzó következik. Véleményünk szerint ez nem egészen helytálló:

– először is, az o-tövű ragozás nom. pl.-végződése és a dat. pl.-végződés nem azonos fonetikai környezetet hoz létre, mivel a nom. pl. végződése a palatális *-ai-ra vezethető vissza (vö. lit. nam-ai³⁷), a dat. pl. végződése pedig a palatális *-ie diftongusra (vö. lit. vis-ie-ms). Az a helyzet, hogy az első diftongus -i-je nem váltja ki a palatalizált lett és az első felsőlett nyelvjárási hangváltakozást, mivel feltehetően nem lágyította meg az előtte álló mássalhangzót; vö. magát Endzelīnst (1951: 111). A *-ie-nek azonban mindkét hangváltakozást ki kellett váltania.

– másodszor, magukban az Endzelīns által idézett (Endzelīns 1951: 96–97) Skaista₅₀₇, Daudzese₃₅₁, Krāslava₅₀₆ nyelvjárásokban, valamint Auleja₅₀₂-ben is szabályos

³⁷ Endzelīns (1951: 401) неправ, утверждая, что латышское склонение существительных основывается полностью на склонении прилагательных, т. е. местоименном. Например, в loc. sg. присутствует и у прилагательных и у существительных окончание склонения существительных а не местоименное. Здесь правильней было бы говорить о дательном падеже, который и в единственном числе, и во множественном был перенят из местоименного склонения. Таким образом, нельзя утверждать (там же), что в nom. pl. лат. -i соответствует литовскому -i у прилагательных.

ФОНЕТИЧЕСКИЕ ИЗМЕНЕНИЯ В ВЕРХНЕЛАТ. ДИАЛЕКТЕ | 65

eloszlás figyelhető meg, vö. ļet’i mal’i (lēti meli), de làtu malu (a dat. pl.-ban azonban általánosult a làt’im malym) (Alksnis 1932: 28). Vagyis itt még fennmaradt a különbség a főnevek -i nom. pl.-végződése (< *-ai) és a melléknevek -i nom. pl.-végződése (< *-ie) között, amely megfelel a litván nyelvben megfigyelhetőnek³⁸.

1.9.0.3. Azok a példák, amelyekben a mély latgalei nyelvjárásokban az e/ē és származékaik az a/ā-val váltakoznak, nem magyarázhatók a felsőlett nyelvjárás alapján; ezek a váltakozások a protol lett *e/ē > e/ē és származékaik + E, Š, illetve *e/ē > a/ā és származékaik + A hangváltakozásra vezethetők vissza, ahol E bármely palatális magánhangzó, Š pedig a c és dz kivételével palatalizált mássalhangzó, A pedig a többi magánhangzó. Így például Alūksnében: ezeriņš, viederiņš (vādārs), vedekliņa (vadakla), veselība (vasals) (Brencis 1914: 115).

2.9.2. FELSŐLETT ELHANGZÓVÁLTOZÁSOK

2.9.2.0. A magánhangzó-harmónia fontos szerepet játszik a felsőlett dialektus fonetikájában; a balti finn szubsztrátum hatásának eredményeként magyarázható, ahol például a dél-észt dialektusban, a vótban, az izsórban és más nyelvekben a pozicionális hangváltás szabályos (Breidaks 1977: 30, 318). Breidaks (1977: 31) úgy véli, hogy a felsőlett dialektus történetében nem volt szabályos palatális hangváltás, csupán szórványos. A példák azonban azt mutatják, hogy ez a hangváltás az ókorban ment végbe (például a *ā/ā > ō > uo változás előtt), vagyis teljesen törvényszerű, hogy ma nem tapasztaljuk teljes szabályosságát, csupán a hangváltás maradványait. Breidaks egy korábbi munkájában éppen így magyarázta ezt (Breidaks 1974: 129). Könnyen elképzelhető, hogy azokban az esetekben, amikor a hangváltás eredményei hiányoznak, az analógia nyomása tüntette el őket: a palatális végződések előtt álló, hangváltáson átesett tőalakokba a nem palatális végződések előtt álló tőalakokból került át a hangváltáson át nem esett magánhangzó. Hatással lehettek erre a nem palatális szuffixumokat tartalmazó, azonos tövű szavak is, stb. E magyarázat mellett szól, hogy egyrészt a hangváltás során megőrződött az őslat. *ā és *a, másrészt a folyamat már nem szabályos, és a hangváltott alakokat egyre inkább analógiás alakok váltják fel; lásd a példákat: Brencis (1914: 117).

2.9.2.1. Az 1. felsőlett hangváltás

2.9.2.1.1. A hangváltás palatális mássalhangzók előtt ment végbe: k, ģ, j, č, dž, š, ž, ļ, ņ; továbbá palatalizált mássalhangzók előtt, vagyis akkor, ha a következő szótagban palatális magánhangzó állt, amelyet ekkorra még nem előzött meg depalatalizálódott c, dz. Az y-nak megfelelő i magánhangzó

³⁸ Érdekes, hogy gyakorlatilag ugyanebben a térségben a *-ai végű határozószók is palatális hangváltáson mennek át (Endzelīns 1951: 97), vagyis valószínűleg itt a határozószói *-jai > *-j’i palatalizáló jelölő hatott analógiásan.

66 |

Илья А. Сержант

других говоров, перегласовку не вызывает (Endzelīns 1951: 110–111). Однако, возможно, что здесь прав Брейдак (1989: 156), который указывает на то, что j сам по себе не вызывал перегласовку – к сожалению он приводит мало примеров для полного доказательства, например: vojuôt (ср. vajāt). Еще Ancītis (1977: 56) указал на этот факт в Aknīste₃₆₈: vojoat но кле̄is < *klajis, где за -j- следовал палатальный гласный.

Amint fentebb (§ 2.9.2.0) már említettük, ez a hangváltás viszonylag régen ment végbe. Erre a következő megfontolások alapján következtetünk:

– e hangváltás kezdete előtt a mély latgall nyelvjárásokban a mai o, uo helyén még az őslat. *a, *ā állt;

– a hangváltás idején a szó abszolút végén még létezett a *-ai diftongus (vö. például litván sakai), mivel ez a diftongus nem váltott ki palatalizációt; vö. soki = litván sakāi (Endzelīns 1951: 111);

– nem élő (vagy automatikus) folyamatról van szó; sőt, az esetek többségében a hangváltás eredményeit az analógia hatása eltüntette.

Ez feljogosít bennünket arra, hogy azt állítsuk: ebben az esetben egy korábbi folyamat maradványaival van dolgunk, nem pedig szórványos, szabálytalan jelenséggel.

2.9.2.1.2. Fontos megjegyezni, hogy az 1. hangváltás a szélón és a nyugat-latgall nyelvjárásokban is működött, annak ellenére, hogy itt gyakran előfordul olyan o, amely az 1. hangváltás szempontjából „indokolatlan”; vö. goļa, goļa₄₀₉ (Dzelzava₄₀₉, Elksnītis 1929: 126). Figyelembe véve azonban az 1. hangváltás koraiságát (§ 2.9.2.1.1 érvei), valamint azt a tényt, hogy néhány szélón nyelvjárásban megmaradt az 1. hangváltás által meghatározott a és o (kisebb mértékben ā és ō/ō) eloszlása, például Dzelzava₃₉, Viesīte₃₆₁, Nereta₃₆₅ területén (Endzelīns 1951: 110), valamint kisebb mértékben Cesvaine₄₁₆, Patkule₄₁₅, Sarkaņi₄₁₄ és Lazdona₄₁₉ területén (Elksnītis 1929: 128–9).

A szélón nyelvjárásokban később az 1. hangváltás eredményei a 3. hangváltásnak is alávetődtek (lásd alább § 2.9.2.3), vagyis az így létrejött a és ā a palatális magánhangzó előtti helyzetben rendre aᵉ, ä, ę, illetve oᵉ, åᵉ, aᵉ hanggá változott (mindkét hangot gyakran ę-vel jelölik, és gyakori a ę-vé válás); hosszú megfelelőik, az ā és ō, hasonlóképpen változtak. Így a legarchaikusabb szélón nyelvjárásokban az ősi felsőlett *a (/ā) háromféleképpen jelenik meg. A legtöbb kevésbé mély szélón nyelvjárásban azonban az 1. hangváltás eredményei kiegyenlítődtek, és az āᵉ + E, ā + A típusú váltakozások új, a 3. hangváltás által kiváltott váltakozások. Ezért helytelen Endzelins állítása (Endzelīns 1951: 126), miszerint az 1. hangváltás jól megőrződött Sausnējamāte₃₃₅ nyelvjárásában (olyan környezetben, amely az 1. és a 3. hangváltást is kiváltja); vö. azonban a kizárólag az 1. hangváltás környezetét az alábbi esetekben: mājina, kājina, valīgs, naži, aši (Kauliņš 1933: 14–15), nem pedig **mājina **kājina, **veļigs, **neži alakokat, amelyeket a 3. hangváltás eredményezne.

39 Vö. az 1. hangváltás példáival: osaras – wakarį; a hosszú magánhangzók azonban egybeestek: toa – koajiņām (Kauliņš 1890: 323–329).

ФОНЕТИЧЕСКИЕ ИЗМЕНЕНИЯ В ВЕРХНЕЛАТ. ДИАЛЕКТЕ | 67

2.9.2.1.3. Endzelin (Endzelīns 1951: 126), Bezzenberger hasonló feltevéséből kiindulva (Bezzenberger 1885: 86), azt feltételezte, hogy az 1. palatális áthangzás után az *a/*ā egybeesett a protolett *ę/*ē hangokkal, majd velük együtt visszaváltozott a/ā-vá, miután a protovõrlett *a/*ā a többi helyzetben labializálódott. Ez érdekes feltevés ugyan, de az anyag vizsgálata során hamisnak bizonyul. A következő tény kizárja az anyag olyan értelmezését, amely szerint az a/ā (< *e/*ē) egybeesett a „régi” a/ā-val (a protovõrlett *a/*ā-ból a palatális áthangzás után). Arról van szó, hogy a selón nyelvjárásokban, ahol az 1. áthangzás is végbement (lásd fent, § 2.9.2.1.2), egyes nyelvjárásokban a protovõrlett *ę/ē és *a/ā bizonyos helyzetekben nem esett egybe, hanem mindmáig különbözik, például Sausnēja₃₃₅-ben a 3. áthangzás után *ę + E > α, *a + E > ä, a hosszú *ę és *ā pedig hasonlóképpen (Kauliņš 1933: 13); vacs (< vecs), de zoļš, goļa, skoņa (< zaļš, gaļa, skaņa) a következő helyeken: Lieżēre₄₀₃, Lubeja₃₂₉, Mēdzūle₃₁₈, Gulbēre₃₁₈ (Hauzenberga 1934: 176–181), Ogre₃₂₅, Ērgļi₃₂₆ (Zariņš 1931: 12-13). Az Endzelin által említett (Endzelīns 1951: 117) vakar, tagad típusú alakok Prauliena₄₂₀-ból és Dzelzava₄₀₉-ből a 3. áthangzás szabályos reflexumai (§ 2.9.2.3).

2.9.2.1.4. A következő példák azt mutatják, hogy kölcsönzésük idején az 1. áthangzás már nem működött: Lubana₄₁₇ žuodžs (Breidak 1977: 32), Kalupe₄₄₅ vūožēit’ (<fonni) (Reķēna 1962: 26). Mindkét említett példában a *ā⁴⁰ palatális mássalhangzók és magánhangzók előtt áll. Nyilvánvaló, hogy ezeknek a kölcsönzéseknek az 1. áthangzás működésének idejénél később kellett keletkezniük, mert máskülönben -uo- helyén hosszú *ā-t találnánk. Ugyanakkor ezek a kölcsönzések még azelőtt kerülhettek az ősi felsőlett nyelvjárásokba, hogy itt a protolett *ā > uo változás végbement volna. Ezért az egyetlen magyarázat, amely számot adna erről a helyzetről, az a feltevés, hogy az 1. áthangzás nem palatális környezetben eredetileg az ā-hoz közeli hangot eredményezett. Kölcsönszavaink tőbeli ā-ja egybeesett ezzel a hanggal, és vele együtt uo-vá alakult. Így tehát az 1. áthangzás és az 1. labializáció nem függ össze egymással; ezek a folyamatok talán jelentős időbeli távolságra mentek végbe egymástól. Véleményünk szerint ez igen fontos kronológiai mozzanat, amelyet a kutatások gyakran figyelmen kívül hagynak. Ezenkívül tipológiai szempontból is megerősíti az 1. áthangzás fonetikai jellegének rekonstrukcióját, vagyis azt, hogy palatális környezetben palatális áthangzás történt, nem pedig nem palatális környezetben labializáció.

2.9.2.1.5. Ennek az áthangzásnak a során minden ősi *a és *ā *aᵉ/āᵉ-vé (palatális előtt, vö. fent § 2.9.2.1.4), illetve *a,ą/ā,ą-vá (a többi helyzetben) hangváltozott (§ 2.6.4.1):

⁴⁰Itt fontos megjegyezni, hogy legalább az oroszból/belaruszból átvett kölcsönszavakban az eredetileg hangsúlyos magánhangzó hosszúsággal jelenik meg a lettben.

68 |

Илья А. Сержант

Amint fentebb már leírtuk (§ 2.6.4.1), az 1. áthangzásnak meg kellett előznie az *а/ā > о/ō > о/uo allofón 1. labializációját, a 3. áthangzást (§ 2.9.2.3), valamint a 2. áthangzást (§ 2.9.2.2).

2.9.2.1.6 AZ 1. ÁTHANGZÁS HANGSÚLYTALAN SZÓTAGOKBAN

Az 1. áthangzás során nyilvánvalóan a többszótagú szavak tövének középső szótagjai is áthangzódtak, és ezek maguk is előidézték az előző szótagok áthangzását; vö. gobals, de gabaliņš⁴⁶⁵ Alūksne^{385, 384, 386, 387}, Gulbene vagy gobols, de gabal’eņč, vosora, de vasarēna (például Kaldabruņa) (Endzelīns 1951: 117).

2.9.2.2. A 2. felsőlett áthangzás. Az *i magánhangzó

2.9.2.2.1. Az áthangzás palatális magánhangzók vagy mássalhangzók előtt ment végbe: ḳ, ǵ, j, č, dž, š, ž, ļ, ņ. Az i magánhangzó, amely azokban a nyelvjárásokban az y-nek felel meg, ahol az y és az i eloszlása szabályos, nem vált ki áthangzást (Endzelīns 1951: 110–111).

2.9.2.2.2. Meg kell jegyezni, hogy maga az y hang fokozatosan eltűnik. Így egyes selón nyelvjárásokban, valamint a nyugat- és észak-latgál nyelvjárásokban ez a hang retrográd fejlődésen ment át: y > ŭ > i; vö. ДА: 42. Így például Lubāna⁴¹⁷-ban az i alig különbözik az y-től (Zirnitis 1937: 116).

2.9.2.2.3. Egyes nyelvjárásokban, például Līvāni⁴³⁶-ban szóvégi helyzetben, bármilyen környezetben, a legtöbb más nyelvjárásban pedig csak k, g után kizárólag -i fordulhat elő (Endzelīns 1951: 130).⁴¹ A következő példák azonban azt mutatják, hogy ahol a tőmagánhangzó y, ott egykor ezekben a helyzetekben is y állt, például: vyḷki, žyrgi.

2.9.2.2.4. AZ U KIALAKULÁSA

2.9.2.2.4.1. Az ősi u

A 2. hangváltás feltételeinek és időpontjának helyes megértéséhez először meg kell vizsgálnunk a szóvégi u hang kialakulásának feltételeit, ahol megjelenését nem okozhatta hangváltás.

⁴¹ A mai oroszban a k, g után szintén csak u fordulhat elő (Endzelīns, uo.).

ФОНЕТИЧЕСКИЕ ИЗМЕНЕНИЯ В ВЕРХНЕЛАТ. ДИАЛЕКТЕ | 69

Az első kérdés, amely ezzel kapcsolatban felmerül, az, hogy feltételezhető-e, hogy a szóvégi -u az ősi *-ai-ból, míg korrelátuma, a -i, a *-ie-ből keletkezett? Más szóval: megőrződött-e az előző mássalhangzó palatális/nem palatális voltának ősi különbsége, amely még az 1. hangváltás idején is fennállt? Bár legalábbis szinkrón szinten ilyen különbség nem figyelhető meg, vö. gony (gani), rody (radi), ahol *-ai, руnу, syty, ahol *-i (vö. lit. pini) Pilda₄₉₂... (Endzelins 1951: 130), mégis azt kell feltételeznünk, hogy eredetileg létezett ilyen különbség. Ezt a következtetést az támasztja alá, hogy a *-ie-ből származó egyes -i-ket és a *-i-ből származó -i-ket (zárt szótagban) soha nem váltja fel u, mégpedig:

– az e-tövű főnevek acc. sg.-ja: mùot’i (māti) Pilda₄₉₂,

– az 1. és 2. személyű névmások acc. sg.-ja: maņi, t’ēvi Pilda₄₉₂,

– a -elis, -iņš (-inis) képzők -i-je, ahol maga az -i- eltűnt, de az előző mássalhangzó palatalizációja megmaradt, vö. smird’el’s Pilda₄₉₂ (Alksnis 1932: 34–36), aktinç, yūdinc Baltinava₄₇₈ (Vitole 1931: 132).

Ilyen szabályosság mellett el kell fogadnunk, hogy eredetileg csak *-’i > -’i, míg *-i > y volt. A probléma csupán az, hogy a (*-’i >) -’i analógia útján olyannyira elterjedt a (*-i >) -u rovására, hogy a 3. hangváltás idején már minden -i palatális és palatalizáló volt, vagyis palatális hangváltást váltott ki, noha az 1. hangváltáskor még nem minden *-i ment át -’i-be, vö. soki = lit. sakai (Endzelins 1951: 111). Erre szemléletes példa az -’i végződés elterjedése az o-tövű főnevek nom. pl.-jában a határozott melléknevek ragozásából és az -ijo-tövűek ragozásából, vö. lit. -ie és -iai. A korábbi különbség nyomai azonban még megmaradtak Auleja₅₀₂-ben, vö. ļiet’i mal’i (lėti meli), de lātu malu (a dat. pl.-ban azonban általánossá vált a làt’im malym) (Alksnis 1932: 28). Itt már az -’i végződés vált általánossá, ám a protol lett hangváltás alapján látható, hogy a mal’i esetében nem palatális környezetünk van (volt). Ugyanez az analógia a határozószók között is megfigyelhető, ahol az -’i < *-ji < *-jai és a *-ai-ból származó -i végződések versengenek.

Összefoglalva: a szóvégi -u fonetikailag a nem palatalizáló *-i-ből keletkezett, az analógia következtében azonban az eredeti eloszlás elveszett. Az analógiás -’i elterjedése ugyanakkor valószínűleg már az 1. hangváltás idején megkezdődött.

2.9.2.2.4.2. Másodlagos / új у

Fontos megjegyezni, hogy az у szó végén, valamint a szó belsejében, az -уи- kapcsolatban is megjelenik számára új környezetekben, mégpedig depalatalizálódott š, ž, č, dž után (§ 3.1), továbbá az ā-ragozás nom./acc. pl. alakjaiban, például rùkys (kezek), valamint néhány más esetben. Nyilvánvaló, hogy az у megjelenése itt jóval későbbi, mint az e fejezetben tárgyalt.

70 |

Илья А. Сержант

2.9.2.2 5. A 2. ÁTHANGOSÍTÁS IDŐPONTJÁNAK KÉRDÉSE ÉS ENDZELINS ÁLLÁSPONTJA

Tekintettel arra a tényre, hogy az i magánhangzó, amely más nyelvjárások у hangjának felel meg, nem vált ki áthangósítást (Endzelins 1951: 110–111), kénytelenek vagyunk feltételezni, hogy a felsőlett prot. *i >у és *i > i áthangósítása megelőzte az 1. áthangósítást. Hasonló véleményt már Ancītis is megfogalmazott (1977: 65). Ez a feltevés azonban néhány nehézséget vet fel:

1) Így kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy ez az áthangósítás a legrégibb, még a protol lett *e/*ē > *ę/*ē / *e/*ē áthangósításnál is régebbi. Ebből az következne, hogy valamikor a többi lett nyelvjárásban is létezett i/у váltakozás. Mindazonáltal úgy véljük, hogy az у hang megjelenése a lett és litván nyelvjárásokban későbbi jelenség.

2) Továbbá el kell ismernünk, hogy ez az áthangósítás e távoli időktől egészen napjainkig hat, mivel azokban a nyelvjárásokban, amelyek fonológiai rendszerében jelen van az у hang, az i és у hangok eloszlása szigorúan szabályos, és új környezetekben is megfelel ezen áthangósítás szabályainak. Például: Aknīste₃₆₈: cȳlvākṣ -a- előtt a *e-ből, tynītīe (perc). Ezekben a nyelvjárásokban a hosszú *ū > uu és iu reflexei is ennek az eloszlásnak vannak alávetve, a következő magánhangzótól függően; vö. ДА: 48., valamint 43–44. térkép.

Ilyen helyzetben érdemes még egyszer ellenőrizni az Endzelin által említett (lásd fent) eseteket, amelyekben az adott hangátvetésből létrejött у nem okoz palatális hangátvetést a protopalatalizálás és az első felőlett lett hangátvetés során. Az ősi protolot. *i a szó középső szótagjában, protolot. nem palatális magánhangzó előtt csak néhány képzőben fordul elő, nevezetesen: az igei -ināt képzőben és a főnévi -ins (-ync) képzőben. Azonban a -ināt képző helyzete, ha protobalti *a/ā tövű alakok után áll, meglehetősen bonyolult. Sok esetben ez az у palatális hangátvetést okoz, vö. például: baћynuot ’fehéríteni, kifehéríteni’ (és balts) **bolynuot helyett, kћabynuot ’kopogtatni’ Kalupe₄₄₅, Višķi₄₅₁, zadyunot ’üdvözölni’ Varakļāni (Breidaks 1989: 159). Ezzel teljesen ellentétes a helyzet Aknīste₃₆₈-ben (Ancītis 1977: 65), ahol a -yuoāt képző veláris hangátvetést okoz *e > *ę esetében, vö. vādynoāt (vedināt), de nem okoz hangátvetést *a > *a > *ā > o esetében, vö. baћynoāt. Lehetséges, hogy a baћynoāt esetében a tő magánhangzója szerinti analógia játszott szerepet: -a- + -yuoāt; a vādynoāt viszont a tő magánhangzója alapján a litván vadinti megfelelője, vagyis itt az első hangátvetés ment végbe. Az ingadozást itt az ablaut is okozhatja, mint a vādynoāt esetében, de analógia is. Endzelin (Endzelins 1951: 117) az analógia egy további lehetőségére is rámutat: a lett -īt, litván -inti alakok szintén hatással lehettek a tő magánhangzójára, például dedzit és dedzināt.

A -ync/-yns képzős nevek kevés példája mind azt mutatja, hogy itt a protol lett és az 1. felsőlett áthangósítás a tőmagánhangzó velarizációját okozza, vagyis a protol lett áthangósításban *e > *ę, az 1. felsőlett áthangósításban pedig *a > o *ā

ФОНЕТИЧЕСКИЕ ИЗМЕНЕНИЯ В ВЕРХНЕЛАТ. ДИАЛЕКТЕ | 71

> ō > uo: sorkins (piros), gradzyns „gyűrű“⁴², k̨loâtỳn, noâtỳnc (kivétel sapỳnc < sapnis, ahol szabályos az 1. palatális hangváltakozás) (Ančītis 1977: 65).

Кроме этого еще следует обсудить формы desmit с узким е и dasmytais с а < праверхнелат. *е. Сложность данного примера состоит в том, что -i- в обеих формах не является этимологическим и возник скорее всего относительно поздно и по тем же причинам, что и -u- в uguns < *ugns < *ugnis, т. е. *desimt > (вторично) > *desmt > desmit. Распределение *ę и *ẹ соответствует палатальности/ непалатальности соответствующих литовских форм, ср. desmit и лит. dešimtis, dasmytais и лит. dešimtas. Однако, на основании только этого примера предполагать, что 2-ая перегласовка была раньше или одновременно с палатышской и 1-ой верхне-латышской перегласовками, мы не решаемся.

Összefoglalva tehát az eddigieket: az igéből képzett -ināt képző vegyes adatokat szolgáltat, mivel különféle analógiáknak van kitéve; éppen a -ync/ -yns képző idézi elő az előző magánhangzó velarizációját az 1. és a protolett hangváltakozáskor. Ez a következtetés teljes mértékben megfelel Endzelins feltevésének, miszerint ezekben az alakokban velarizáló környezet volt.

E példák vizsgálatakor egy sajátosság tűnik szembe: a felsőlett *-ins és *-ināt képzőkkel párhuzamosan, ugyanazokban az alakokban, ugyanazokkal a lexémákkal és ugyanabban a jelentésben, más dialektusokban -ens végű alakokat találunk (mārins „mērens“, gradzync „gredzens“ és számos más példa (Endzelins 1951: 309)), valamint -ēnāt alakokat (itt bonyolultabb a helyzet, lásd Endzelins 1951: 833). Különösen a főnevek körében szinte teljes megfelelést találunk: a felsőlett (néhány sekély szelón nyelvjárást kivéve) -ync/ -yns képzőnek -ens (vagy annak módosult változata) felel meg más nyelvjárásokban. Sőt, még a k̨loâtỳn határozószói alaknak is (Aknīste³⁶⁸, Ančītis 1977: 65) van párhuzamos klāten alakja (BW. 13268, 19, 24 apud ME₁₁, 218–219). Nehéz megmondani, hogy itt a közép- és alsólett -ens felsőlett -ins-szé való hangváltozásáról van-e szó: bár az -ens > -ins fonetikailag teljesen természetes átmenet lenne, vö. protolett *en > *ę > ie, valamint például Preiļi⁴³⁹ akmin’š, rudin’š, de a magánhangzó előtti gen. pl. akmen’ (akmenų) (Turkopulis 1928: 12) alakot. Vagyis elképzelhető, hogy itt a hangsúlytalan szótagok tautoszillabikus helyzetében az -e- -i-vé változott, míg a magánhangzó előtti helyzetben az -e- megőrződött. Azt, hogy ezekben az alakokban az -i- másodlagos kell legyen, a litván alakok tanúsítják, vö. gen. sg. akmenės, rudens. Ugyanakkor figyelembe kell venni az -inti és -enti végű litván igéket is, amelyek aligha fonetikai úton kapcsolódnak egymáshoz. Akárhogy is, véleményünk szerint helyesebb úgy tekinteni, hogy az 1. és a protolett hangváltakozás során az y előtti velarizáció legalábbis nincs bizonyítva; az -y valószínűleg a 2. hangváltakozás révén keletkezett itt az -i-ből, az -i pedig a felsőlett *e helyén, fonetikailag vagy morfológiailag jelent meg.

⁴² A példákat kizárólag mély latgál és mély szelón nyelvjárásokból vettük, Endzelins (1951: 309) alapján, mivel a sekély szelón nyelvjárásokban a helyzetet bonyolítja a 2. labializáció, a 3. hangváltakozás és az 1. hangváltakozás eredményeinek részleges egybeesése.

72 |

Илья А. Сержант

Így tehát azt állítjuk, hogy bármely szó belseji protolett *-i- kiváltotta az előző magánhangzó protolett és 1. felsőlett palatális hangváltakozását. Ennek a *-i-nek a helyén a következő szótag nem elülső magánhangzója előtt megjelenő -у- hang (2. hangváltakozás) azonban már később keletkezett. Ami a szóvégi *-i-t illeti, itt két fonéma létezett: az egyik (*-’i < kelet-balti *-i / *-iai / *-ie) palatalizálta az előző mássalhangzót, és palatális hangváltakozást (protolett, 1. felsőlett, 2. felsőlett) idézett elő; a másik nem palatalizált (*-i < kelet-balti *-ai), és nem váltott ki hangváltakozást. Ezek később -i-t és -у-t eredményeztek; e hangok etimológiai eloszlása a nyelvjárásokban később sok esetben elveszett (§ 2.9.2.2.4.1).

2.9.2.2.6. A 3. hangváltakozás esetében világosabb a helyzet. Nyilvánvaló, hogy a felsőlett *i i-re és у-ra való eloszlása a 3. hangváltakozás előtt történt, mivel itt az у az előző magánhangzó velarizációját, a -’i pedig annak palatalizációját váltja ki, vö.: Sausnēja₃₃₅: salypynāt, de sāhipinu és más példák (Kauliņš 1933: 13).

2.9.2.3. 3. felsőlett hangváltakozás

2.9.2.3.0. Ez a hangváltakozás az alábbi magánhangzókat és kettőshangzókat érinti: a/ā/o, ā/ā/ō, u, (ū), uo, ie:

– a hangváltakozás palatális magánhangzók előtt megy végbe, ha előttük nem áll az alábbi mássalhangzók egyike: k, g, k̕, g̕, j, č, dž, š, ž, l, n közvetlenül mellette álló r nélkül, l, m, s, z, p, b vagy t;

– az у magánhangzó, valamint a más nyelvjárásokban у-nak megfelelő i magánhangzó nem vált ki hangváltakozást (Endzelīns 1951: 133; Kauliņ 1887: 221);

– az ū magánhangzó rendszerint nem vesz részt hangváltakozásban, néhány nyelvjárás kivételével, vö. tīret, atsū’īj (Plaviņas₃₄₈, Īvenu 1928: 63);

– az i előtti közvetlen hangváltakozás csak néhány nyelvjárásban érvényesül, vö. paīj’nāt „rövidíteni“ Sausnēja₃₃₅ és Vietalva₃₄₂ nyelvjárásában, de pāīj’nāt Piebalgában (Kauliņ 1887: 215);

– ezenkívül a hangváltakozással keletkezett e (a-ból) nem vált ki hangváltakozást a következő szótagban: nabed̕intch, aferina (Kauliņ 1887: 220).

A hangváltakozás a szelón nyelvjárások csaknem teljes területén, valamint néhány nyugat-latgál nyelvjárásban figyelhető meg, vö. ДА: 55а, ДА: 55с, ДА: 54а, 55е, ДА: 53., 55d. A következő példák Sausnēja₃₃₅ és Vietalva₃₄₂ nyelvjárásából származnak: ftoerpints [-uoe-] (Kauliņ 1887: 215), roez̦ina „kis kéz“, moežīt „gyötörni“ (Kauliņ 1887: 220).

A mély szelón nyelvjárásokban a 3. hangváltakozás nem érvényesül, vö.: Aknīste₃₆₈ (Ancītis 1977: 48–62) mola – maliņa, Nereta₃₆₅ (Meņģele 1939: 98–99), Birži₃₆₂ (Bičolis: 1932: 64–65).

2.9.2.3.1. Már a 3. fokú hangátvetés fonetikai feltételéből is látható, hogy jóval később ment végbe, mint az első kettő:

– több magánhangzó vesz részt a hangátvetésben;

Фонетические изменения в верхнелат. диалекте | 73

– a hangátvetés gyakorlatilag szabályos jellegű (Endzelīns 1951: 133), nem pedig egy korábbi folyamat emlékeként jelentkezik;

– a j-vel való kapcsolatból keletkezett palatális mássalhangzók önmagukban nem hoznak létre itt a palatális hangátvetéshez szükséges palatális környezetet, sőt akadályozzák a palatalizációt. Következésképpen ezek a hangok a 3. hangátvetés működésbe lépése előtt már megkeményedtek;

– azokban a nyelvjárásokban, ahol az új a/ā (a *a/ā és *e/ē hangokból) o/ō-vá vált, a palatális hangátvetés éppen ezekkel az új o/ō hangokkal megy végbe, nem pedig a régi a/ā hangokkal, ahogyan az 1. hangátvetés esetében történt, vö.: mōli (a mōls = māli – māls alakból) (Saviņa₄₂₈ (M. Poisā, LVI));

– az igető magánhangzójától függően az előtag minden képzésben (nem csak az elavultakban) hangátvetésen megy át, például: sāpit (Sausneja₃₃₅, Kauliņš 1933: 15);

– a hangátvetés az -ai# > -i > -ī diftongus átalakulása után megy végbe. Ez a diftongus nem váltja ki az 1. palatális hangátvetést (Endzelīns 1951: 111). Csak az -ai# > -i > -ī teljes átalakulása után válthatja ki ez a végződés a palatális hangátvetést, ami ennél a hangátvetésnél meg is történik, vö. a példákat: rēdi Mēdzūla₃₁₈, Liezēre₄₀₃, Lubeja₃₂₉ (Hauzenberga 1934: 180); pastāesti, gādāesi Sausneja₃₃₅ (Kauliņš 1933: 14);

– nagyon késői jövevényszavak is átestek ezen a hangátvetésen: steņcija, bēnie (= bāni < ném. Bahn), Māndžūrīja, telapūoⁿc Mēdzūla₃₁₈, Liezēre₄₀₃, Lubeja₃₂₉ (Hauzenberga 1934: 181);

– ez a hangátvetés nyilvánvalóan későbbi a 2. hangátvetésnél, mivel a 2. hangátvetés eredményeként létrejött y itt veláris allofónt, míg az i palatális allofónt vált ki. Következésképpen a 3. hangátvetés működése idején a 2. hangátvetés már lezajlott (vö. § 2.9.2.2.4).

2.9.2.3.2. A végbement fonetikai változások mennyiségére tekintettel az alábbiakban bemutatjuk az őslatv. *a/*ā fejlődésének általános sémáját a szél nyelvjárásokig:

(a megfelelő hosszú magánhangzókra ugyanígy érvényes)

Tehát, amint látható, gyakorlatilag az összes őslatv. *a/ā, *e/ē hangból a szél nyelvjárásokban az a/ā-tól az o/ō-ig terjedő teljes tartományban alakultak ki hangok, és csak a 3. hangátvetés palatalizált eredménye tér el a többitől.

74 |

Илья А. Сержант

2.9.2.3. Kauliņš (1933: 13) megjegyzése szerint az umlaut nem érinti a palatális *e/*ē magánhangzókat, annak ellenére, hogy első pillantásra ezekhez is találhatók párok, például: past - nesiet. Ebben az esetben azonban, amint a szerző rámutat, a palatális umlaut reflexusaival van dolgunk (§ 2.9). Vagyis *e/*ē > e/ē > α/ā nem palatális környezetben, és *e/*ē > e/ē > e/ē palatális környezetben (§ 2.8.1). Vö. például: sakls – sekli, calt – ceļu – azok a fonetikai környezetek, amelyekben a 3. umlaut nem hat!

2.9.2.3.4. A selon és néhány nyugat-latgál nyelvjárásban (ДА: 53., 55d) az ie diftongus is umlauton megy át ię, ieᵃ, ia alakba nem elülső magánhangzó előtt, és ie alakba palatális magánhangzó előtt, például: iala, de ielina, liapa, de liepiņa, siava, de sievina (Pļaviņas₃₄₈, Īvenu 1928: 84).

2.9.2.3.5. Az abszolút kronológiát illetően a következő tényeket kell figyelembe venni: a késői jövevényszavak is umlauton mentek át, vö. 1) a > ā: Sausnēja₃₃₅, Vietalva₃₄₂: Pārīfe, klāweeres, kānzāls stb. (Kauliņ 1887: 225); a késői jövevényszavak szintén umlauton mentek át, vö. Dzelzava₄₀₉ Doāwids (vö. koa = kā, ugyanott) grākus (= grēkus) esetén (Kauliņ 1890: 322), Joānīti (= Jānīti) (Kauliņ 1890: 326); 2) ā > ē: Sausnēja₃₃₅, Vietalva₃₄₂: glāeje (Kauliņ 1887: 225); 3) u > uː: Sausnēja₃₃₅, Vietalva₃₄₂ mūndeerintʃch (Kauliņ 1887: 225); 4) uo > uoᵉ: Sausnēja₃₃₅, Vietalva₃₄₂: boede (vö. középlett. buōde, a középalnémetből, ME₁, 360), goews (vö. középlett. guovs) (Kauliņ 1887: 225); itt valószínűleg uoᵉ > oᵉ.

E számos késői jövevényszót és a relatív kronológiai adatokat figyelembe véve arra következtethetünk, hogy ez az umlaut a selon nyelvjárásokban (és néhány szomszédos nyugat-latgál nyelvjárásban) nagyon késői jelenség. Másfelől azonban az umlautnak a zárt utolsó szótag rövid magánhangzóinak megrövidülése előtt kellett megindulnia, vö. muims, juims (Sausnēja₃₃₅ (Kauliņ 1887: 226–227) és a litván instr. mumīs, jumīs, továbbá bāl̄s (= balss), goews (< guoᵉvs = govs), kuirs „év“. A visszaható partikula s < si valószínűleg mégsem idézi elő az umlautot, ahogyan Endzelins vélte (Endzelīns 1951: 134). Az olyan alakok, mint -veres, beres, -duᵉres a *-re-s < *-ria-s alakból keletkeztek. Az infinitivus -i végződése azonban már az umlaut működésének kezdete előtt elveszett, vö. capt, kārt, carāt, āst (Kauliņš 1933: 14).

A fent említett, középalnémetből származó jövevényszavak fonetikai alakjuk alapján a XIII. század és a XV. század vége közé datálhatók, tekintettel arra, hogy bennük már végbement az urC / ur# > orC / or# változás, az ō > ā változás azonban még nem.⁴³

2.9.2.4. A 4. latgál umlaut

2.9.2.4.1. Ezen umlaut keretében a latgál ᵘe/iē diftongusok, amelyek a zárt *e/*ē-ből (§ 2.8.1) keletkeztek, feltehetőleg a ’e/’ē stádiumán át, umlauton mentek át az új végső e előtti helyzetben (< e, § 2.8.2) és a előtt, ’a, a/ ia hanggá,

⁴³ Ср. Gallée (1993: 16–17). За помощь в датировке СНН форм я очень обязан Штефану Мюллеру (Germanistisches Seminar, Universität zu Bonn).

ФОНЕТИЧЕСКИЕ ИЗМЕНЕНИЯ В ВЕРХНЕЛАТ. ДИАЛЕКТЕ | 75

ē⁴⁴ ennek megfelelően a többi pozícióban e-vé, ‘e/ ie-vé vált, vagyis a rövid e megmaradt. A 4. umlaut hatásterülete hozzávetőlegesen a délkeleti mély latgál nyelvjárásokra terjed ki⁴⁵. A *e/*ē reflexeire a következő táblázatban láthatunk példákat; ebben összegyűjtöttük az egykori *e és *ē eredményeinek főbb eloszlástípusait.⁴⁶

Típus | Hely | palatális mássalhangzók és i, ī előtt bármely helyzetben | az e-ragozású főnevek végződésében, az e- és a-ragozású főnevek tövében, az -ē múlt idejű alakokban és azok infinitivusában | a tőben | szó abszolút kezdetén | 1 | Alūksne₄₆₅ | E: debess; IE: dviesele | E: vece; IE: dviesele | 2 | Cibla₄₈₈ | E: cēļs, ēzeren’c; IE: viezs, viejs | JA: žjamja, muot’a, jis naśja (de: tu neśi); JĀ: mjāļa, jis čāļa | A: agļa | 3 | Pilda₄₉₂ | E: cēļš | E: žeme, cēlt | A: agļa, āst | 4 | Varakļāni₄₂₆, Bērzpils₄₇₆ | IE: dzērvu, iēšu (ēdišu) | E: lēče, dzērve | E: ēst

Meg kell jegyezni, hogy ebben az esetben az umlaut a nyelvjárásoknak csak kis részét érintette, ezért nincs elegendő adat a folyamat minden részletének rekonstruálásához. Továbbá, tekintettel arra, hogy az umlaut nagyon későn ment végbe, teljesen valószínű, hogy Latgale más részein soha nem is fordult elő; vagyis kevéssé valószínű az a feltevés, hogy eredményei más nyelvjárásokban kiegyenlítődtek (mint például az 1. umlaut esetében). Az ábrán a hozzávetőleges rekonstrukciót mutatjuk be:

⁴⁴ Брейдак (1989: 195-198) предлагает такое обозначение звука, который «...произносится как гласный ’a /= я, ia/: за смягченным согласным в русском, белорусском и польском языках».

⁴⁵ Точное географическое распределение см. на карте у Брейдака (1981c: 95) или Breidaks (1996:27-28), карты 19 и 20.

⁴⁶ Alūksne₄₆₅ (Brencis 1914: 118-9); Cibla₄₈₈ (Āboliņa 1926: 32-3); Pilda₄₉₂ (Tichovskis 1933: 41-2); Bērzpils₄₇₆ (Endzelīns 1951: 109); Varakļāni₄₂₆ (Latkovskis 1931: 102).

76 |

Илья А. Сержант

A Kalupe₄₄₅-ből származó drēnc „slikts, nelāga” (az orosz дряной szóból), spriēsl’eica „sprēslīca” (az orosz пряслица szóból) alakok (Reķēna 1962: 380, 468) bizonyítják, hogy azokban a nyelvjárásokban, amelyekben ma e/ē áll nem palatalizált előtt, köztes ‘a/ia szakasz volt.

2.9.2.4.2. Különleges eset, amikor r után, de nem j előtt ie következik: ā-ként jelenik meg. Lényegében ez az adott hangátvetés külön esete, és a következőképpen kell magyarázni: ie ia-vá válik, majd r elveszíti palatális allofónját, így a -ria- > -ra- csoport jön létre; például Pilda₄₉₂-ben az r nem palatalizált (Tichovskis 1933: 45), és itt -rē- > -ria- > -ra- változás történik. Köztes fokozat figyelhető meg például az Auleja₅₀₂-ből származó rādžāt’ alakban (Endzelīns 1951: 109), ahol az r még megőrizte palatalitását. Ha a -rie- után j következik, ez a csoport változatlan marad.

2.9.2.4.3. Звуки, результирующие из данной перегласовки, т. е. ‘a/ia (по другой транскрипции ä/ā), в начале слова во многих говорах теряют свой первый компонент и переходят из ia- в a-, из iā- в ā-, ср. формы, приведенные в таблице.

2.9.2.4.4. Egyes nyelvjárásokban, például Alsviki₃₉₁-ben, Apukalns₃₈₅,₃₈₄,₃₈₆,₃₈₇-ben és Nereta₃₆₅-ben, az e > ę, illetve > a hangátvetés csak szuffixumos szavakban ment végbe új e vagy ősi a előtt, például: zemana (< -ene), veselība (Endzelīns 1951: 102–103).

2.9.2.4.5. A protolett zárt *ē reflexeinek, vagyis a kelet-balti *ē pozicionális változatának (Endzelīns 1951: 94) elterjedését a felsőlett nyelvjárás területén (különösen a latgalei nyelvjárásokban) véleményünk szerint Breidak disszertációja mutatja be a legteljesebben (1989: 192–194), ahol hat különböző változatot különít el:

1. Latgale középső, valamint egyes délkeleti nyelvjárásaiban: az „enni” ige āst „ēst” és iežu < ēžu, āglā, például Sakstagals₄₈₃-ben

Ez az oppozíció jól magyarázható a 4. hangátvetéssel: az iežu alakból hiányzik a hangátvetést kiváltó új ę, tehát itt ie (< ę) áll. Ami a főnévi igenév alakját illeti, köztudott, hogy ez a múlt idő morfológiai tövén alapul, amelyben a 4. hangátvetés érvényesült. Ezért *iāst, azaz āst alakot kell várnunk, az āglā alakhoz hasonlóan.

2. Latgale délkeleti nyelvjárásaiban: āpādā < apēde „apēda”, āst, iežu, tā (< te), agla, például Zvirgzdine₄₈₇-ben, Nirza₄₉₃-ban, Pilda₄₉₂-ben és Cibla₄₈₈-ban.

Ez az oppozíció is a 4. latgalei hangátvetéssel magyarázható: āpādā < *apiādia < 4. hangátvetés < *apēdia < (§ 2.8.2) < apēde. Az āst alak ugyancsak a 4. hangátvetéssel magyarázható: *iāst > (§ 2.9.2.4.3) > āst. Az agla alak hasonlóképpen magyarázható. A tā alak a § 2.8.2 szerint értelmezendő.

3. Nyugat-Latgale nyelvjárásainak egyik részében: ēst, ēžu, például Stirniene₄₃₃-ben.

Itt a 4. hangátvetés nem érvényesült; itt *ē > ē (§ 2.8.1).

4. A nyugat-latgalei nyelvjárások egy másik részében: ēst, iežu, például Rudzēti₄₃₇-ben.

Az 1. ponthoz hasonlóan.

3–4. Nyugat-Latgale nyelvjárásaiban: ēgle Varakļāni₄₂₆-ben, Līvāni₄₃₆-ban.

Itt a 4. hangátvetés nem érvényesült; itt *ē > ē (§ 2.8.1).

ФОНЕТИЧЕСКИЕ ИЗМЕНЕНИЯ В ВЕРХНЕЛАТ. ДИАЛЕКТЕ | 77

5. Észak-Latgale nyelvjárásaiban és Dél-Latgale egyes nyelvjárásaiban iēšt, iēšu.

Itt olyan régióról van szó, ahol a 4. umlaut nem érvényesül; itt minden *ē > ie (§ 2.8.1).

6. Északkelet-Vidzeme nyelvjárásaiban a helyhatározó egyes számú alakjai: upē, klētī < /klētē/ Galgauska₄₀₀, zemē Anna₄₆₇, valamint iēst, n'esu Veclaicene₃₈₆, Ziemeris₄₆₂, Karva₃₈₇, Jaunlaicene₃₈₅ és Jaunroze₃₈₄ településeken.

A helyzet itt valamivel összetettebb. Az upē és zemē alakok végződésében megközelítőleg ugyanaz az ē̇ hang található (vö. § 2.8.2). Véleményünk szerint a klētī alak etimológiai ie-t tartalmaz – ebben a régióban a palatális ie (*ē) megőrződött, és nem ment át ī-be (vö. ДА: 53). Ez a helyhatározó régi végződése (Endzelīns 1951: 412). Így a hangsúlytalan szótagokban ē/ē̇, a hangsúlyosakban pedig *e/ie található (Endzelīns 1951: 109).

2.9.2.5. Analógiás umlaut

Пример, приведенный Брейдаком (1989: 136) iērklētīs «плохой конек» Vārkava₄₃₈, ср. лит. arklys, где *ārkl- > *ārkl- > *iārkl- > ierkl-, свидетельствует о переходе начального a/ ia > ie, kērklētīs ср. kārklīs «кормушка», Bērzgale₄₈₅, etsledziņa ср. atslāga, Aknīste₃₆₈, Birži₃₆₂; velēniņa, ср. valāna «дерн» < vēlēna. А также kezlenīņu (= kazlēniņu) Viļaka₄₇₁, kerzeneite „грозиньш“ Aizkalne₄₄₆, tebeciņa/ tebēceņa Bērzpils₄₇₆, Varakļāni₄₂₆, Sakstagals₄₈₃, Rūgāji₄₇₅ (Breidaks 1974: 129). Всем этим примерам общее то, что в своей изначальной форме все они должны были иметь a (а не o!) на той позиции, где состоялась перегласовка, ср. atslāga (т. к. приставки обычно сохраняют a), *kazlēns (т. к. долгий ē вызывает палатальную перегласовку, ср. Endzelīns (1951: 94)), в *karzina, *tabaks – a из заимствований. Учитывая далее, что в глубоких селонских говорах следов 3-ей перегласовки нам не удалось найти, мы можем предположить, что это явление не имеет ничего общего с 3-ей перегласовкой. Наиболее вероятным нам представляется следующее объяснение: данная перегласовка является вторичной и возникла по аналогии с уже имевшимся к тому времени в глубоких латгальских говорах чередованием a – простое слово versus e – сложное с деминутивным суффиксом, содержащим палатальный гласный. Данное чередование в латгальских говорах восходит к чередованию древних, пралатышских открытого и закрытого *e: *e versus *e – *e > латг. e, *e > латг. a, например: vacs – vecinē. По аналогии с данным чередованием возникли и обсуждаемые формы. В случае с iērklētīs ситуация аналогична, лишь только с той разницей, что закрытый e в начале слова здесь выражается через 'e, к тому же здесь, вероятно, имело место продление a- перед тавтосиллабическим -r-, *arklis > *ārklis > *iārklis > + *-ītis > ierklētīs. Аналогично объясняются пары, типа Apukalns (Ābele, Lepika 1928: 39) gars (< garš) versus gerji (там же), gerļi (gari) Alūksne₄₆₅ (Brencis 1914: 115). Здесь следует учесть, что наречие gerji с морфологической точки зрения образовано по аналогии: от основы симплекса gars с помощью суффикса -ji (как например в tujī «далеко») – gars

78 |

Илья А. Сержант

a van a tőben, ezért a képzés során a vacs – veciņš típusú váltakozás érvényesült, amely a gerji alakhoz vezetett. A simplex a magánhangzója, noha az 1. umlaut eredménye volt, a beszélők számára már nem tűnt fel ilyen minőségében. Valószínűleg hasonló a helyzet az Alūksne₄₆₅-i jeciņš (jaciņš) esetében is (Brencis 1914: 115). Itt a jaks az 1. labializáció során nem eredményezett **joks alakot, nyilván azért, mert j- után áll. Mivel megőrizte eredeti magánhangzóját, és nem ment át az 1. labializáción, a nyelv ezt a szót a vacs típusú csoportba sorolta (= veçs); ennek a csoportnak a kicsinyítő képzős alakja szabályosan a veciņš mintáját követi, vagyis jeciņš. Továbbá feltételezzük, hogy az nams – nemiņš alak is ide tartozik (Brencis 1914: 115). Az nams ugyanis a felsőlett nyelvjárásokban gyakran éppen ilyen magánhangzóval fordul elő, nem pedig *noms alakban, egyelőre nem teljesen világos okokból – lehetséges, hogy ez a szó az irodalmi nyelvből származó kölcsönzés.

Nyilvánvaló, hogy ez a jelenség nagyon késői, amint azt az érintett szavak, valamint a kialakulásához szükséges feltétel – *e > a – is mutatja: ez a folyamat meglehetősen későn zárult le (§ 2.7.3).

Itt ismét fontos megjegyezni, hogy ebben az esetben analógiás változásról van szó, nem pedig fonetikai folyamatról. Ebben az esetben csupán sporadikus magánhangzó-változással van dolgunk.

2 9.3. NÉHÁNY, MÁIG TISZTÁZATLAN, A VOKÁLISVÁLTOZÁSSAL KAPCSOLATOS PROBLÉMA

2.9.3.1. Elég világos példát találunk a mély latgall nyelvjárásokban: ēsmīņč (= irodalmi asmьns) Zvirgzdene₄₈₇, Nautrēni₄₈₀, Pilda₄₉₂ településen – véleményünk szerint ez a forma a felsőlett nyelvjárás történetéből nem magyarázható. A protolettben *esmenis alakban kell rekonstruálni, vagyis az ūdēns típusba tartozik. Itt a 4. vokálisváltozás szabályosan nem megy végbe, mivel hiányoznak a szükséges feltételek. A szókezdő zárt e változatlan marad, mivel a protolett vokálisváltozás palatális környezetében áll; vö. eši (= esi).

2.9.3.2. A révēt „ásni“ és a ravâc alakok Aknīste₃₆₈ településen (Ancītis 1977: 49) talán a *revēt alakra vezethetők vissza, és szabályosak.

2.9.3.3. e az a helyén hangsúlytalan szótagokban

Hangsúlytalan szótagokban szabályosan végbemegy az 1. palatális vokálisváltozás: *a > *æ > a, például vakarīnš (§ 2.9.2.1.6). Néhány szóban azonban *a > e figyelhető meg. A mély latgall nyelvjárásokban, például Alsvika₃₉₁, Belava₃₉₄, Litene₄₇₂ településen (Zaube 1939: 121): pagele (pagale), pavāsers Alūksne₄₆₅ településen (vö. vosara, vasarina (Brencis 1914: 115), pavesers Kalncempi₃₉₅ településen (Balode 2000: 22). Ide tartozik a pašėl’e kölcsönszó is (litván pašalys) „eresz, tetőeresz” jelentésben, Kalupe₄₄₅ településen (Rekēna 1962: 439), Varakļāni településen (Latkovskys 1931: 108); továbbá a Jumelena „az aratás anyja, az aratás istenének felesége” alak Varkava, Kapini₅₀₁ településen; a Jumola alak Viļāni₄₂₇ településen, amelyet Breidak (1989: 136) idéz. Másfelől azonban „szabályos-

ФОНЕТИЧЕСКИЕ ИЗМЕНЕНИЯ В ВЕРХНЕЛАТ. ДИАЛЕКТЕ

79

ные» формы, например, pavasars Kalupe₄₄₅ (Rekēna 1962: 19–21), pavasā́š, tagad, vakar Aknīste₃₆₈ (Ancītis 1977: 49), Alūksne₄₆₅, некоторые слова на -ars: āmers, asers, kambers, vanckers, кроме того, pavasers (при vosara, vasarina), sātmels, sīmels (< sienmalis), (Brencis 1914: 115).

Felmerül a kérdés, hogy a vokálisváltozás itt litván területen ment-e végbe, majd a formát átvették a latgall nyelvjárások, vagy pedig latgall területen történt. Nyilvánvaló, hogy mivel e-s alakok a mély latgall nyelvjárásokban is előfordulnak, ez az e nem lehet a 3. vokálisváltozás eredménye, ahogyan azt a szelón nyelvjárásokban feltételezhetnénk, ahol hasonló formák vannak. Továbbá érdekes, hogy az e nem produktív képzésekben fordul elő, például pavesers, appekle (< apkalke), míg az a produktívakban, például vakariņš. Itt még azt sem lehet feltételezni, hogy például különböző palatális magánhangzók eltérő vokálisváltozást idéztek elő, mivel mindkét esetben az -i- volt a palatális vokálisváltozás katalizátora (pavesers és vakariņš). Ez a kép arra enged következtetni, hogy az -e- régebbi állapot, míg az -a- újabb, vagy a megfelelő egyszerű szóalak, a vosara analógiájára jött létre. E következtetés alapján összehasonlításképpen kínálkoznak a litván párhuzamos alakok, amelyekben az e palatális i előtt maradt fenn; vö. litván vasēris „a szél és egy hónap neve”, pavasēris (Kvėdarna, Salantai, Punskas, Karsakiškis, Anykščiai) (Stang 1966: 33, Zinkevičius 1966: 54). Az olyan alakokat figyelembe véve azonban, mint a sātmels (sētmalis), sīmels (< sienmalis), pagele (pagale), appekle (apkalke), amelyekben a gyöki -e- alak máshol nem fordul elő, valószínűbbnek tűnik azt feltételezni, hogy itt hangsúlytalan szótagokban, i előtt, likvidák által elválasztva végbemenő a a > e fonetikai átmenettel van dolgunk. Ez az átmenet nem tartozik a felsőlett vokálisváltozások egyikéhez sem, hanem ősi proto-felsőlett folyamat.

Tehát az olyan alakokban, mint a pavasers, az e nem etimologikus, hanem a pavasaris alakból keletkezett az i előtt álló hangsúlytalan szótagban, amelyet egy likvida választ el tőle. Ez a folyamat Litvánia területén is végbement; vö. peršėlis (paršelis) Dysna településen (vilniškiai), puodekelÿs (< puodakelys) Dusetos településen (uteniškiai) (Skardžius 1938: 42).

Lehetséges, hogy ez a szabály az -s- előtti környezetre is kiterjed, és innen ered a két -e-t tartalmazó pavesers alak, amelyben az első -e- valószínűleg szintén nem etimologikus, a görög ἔαρ (< *vesr) és a szláv ves-n-a ellenére. Arra, hogy ez a vokálisváltozás -s- előtt is működött, talán az -asas végű, -esas-ból származó litván képzések utalnak, például mēnasis (< mēnesis) (Skardžius 1938: 43). Skardžius itt szelón szubsztrátumot feltételez (Skardžius 1938: 44).

3. NÉHÁNY FOLYAMAT A MÁSSALHANGZÓRENDSZERBEN

Az alábbiakban a felsőlett mássalhangzórendszer történetének csupán néhány folyamatát tárgyaljuk, mivel azok nagy része – például a *kj-, *ki- > c, *tj > š, *-cj- > č, *sti > š palatalizációja, analógia útján pedig > šk (> felsőlett šk) – protolett folyamat, és kívül esik e tanulmány tárgyán. Másfelől az olyan folyamatok, mint például az -r- keményedése, az intervokalikus eltű-

80 | Илья А. Сержант

nése -j-, a -t- betoldása az -inc, -inč és más képzőkben szintén kimaradtak, mivel a felsőlett nyelvjárások fejlődésének legkésőbbi szakaszához tartoznak, ezért nyelvjárásonként jelentősen eltérnek, másrészt pedig nem járulnak hozzá az általános relatív kronológia pontosításához. A mássalhangzók pozicionális palatalizációja a latgál nyelvjárásokra jellemző, és időrendileg nehéz behatárolni. Ezenkívül ezeket a folyamatokat már jól leírták. Ezek és más folyamatok legteljesebb leírása Breidaks (1989) és Endzelins (1951) munkájában található.

3.1. A palatális mássalhangzók depalatalizációja

A lágyított š́, ž́, č́, dž́ mássalhangzók fennmaradtak a mély latgál nyelvjárások központi részén (vö. a térképpel: Breidaks (1989: 374), Breidaks (1994: 156 és 163)), valamint a nyugati csoporttal határos nyelvjárásokban az idősebb nemzedék beszédében (a Breidaks-féle felosztás szerint), például Bērzpils₄₇₆, Gaigalava₄₇₉, Varakļāni₄₂₆, Viļāni₄₂₇, Dricēni₄₈₂ településeken stb. Breidaks (1994a: 66). Nyugatabbra haladva az említett mássalhangzók közül már csak némelyiknek vannak palatalizált allofónjai (lásd Breidaks 1994a: 69–73). A többi nyelvjárásban viszont e mássalhangzók depalatalizálódtak. Így például Lubāna₄₁₇ nyelvjárásában az iu (palatális mássalhangzók után) és az uи közötti különbség alig érvényesül (Zirnitis 1937: 116). A sekély szelón nyelvjárásokban a lágyság már a 3. hangváltás előtt elveszett, vagyis az 1. és a 3. hangváltás hatása között tűnt el.

3.2. A labiálisok és a *j kapcsolatai: *-pj-, *-bj-, *-vj-, *-mj-

Napjainkra a legtöbb felsőlett nyelvjárásban ezek a kapcsolatok rendre -p-, -b-, -v-, -m- alakra egyszerűsödtek. Azokban a nyelvjárásokban pedig, amelyekben -j- jelen van, rendszertelenül fordul elő, ami arra utal, hogy analógia útján jelent meg. Emiatt e kapcsolatok fejlődési folyamatának rekonstruálása meglehetősen nehéz.

3.2.1. Érdekes megjegyezni, hogy a 3. hangváltás *pj, *bj, *vj, *mj előtt megy végbe, vö. Kaldabruņa₄₄₂ (Kancāns 1937: 83) skapa Sausnēja₃₃₅ (Kauliņš 1933: 17). Továbbá a -j- önmagában nem vált ki hangváltást, vö. mājina, kājina Sausnēja₃₃₅ (Kauliņš 1933: 15). A *-pj-, *-bj-, *-vj-, *-mj- és a -pi-, -bi-, -mi-, -vi- csoportok azonosan viselkednek, vö. például āvs (avis), jūmi (lit. jumis), lābi -i--vel, valamint glāebu, kāēpu, rāēvu -j--vel. Így a 3. hangváltás idejére kizárhatjuk a -j- jelenlétét; valószínűbb, hogy ekkorra a szelón nyelvjárásokban a *-pj-, *-bj-, *-vj-, *-mj- helyén palatalizált -ḿ-, -ḿ-, -ṽ-, -ḿ- hangokat ejtettek. Ezenfelül igen szokatlan az a helyzet, hogy például a š (s + j/t + j), ž (z + j) stb. palatálisok a 3. hangváltás kezdetére kemény mássalhangzókká váltak, miközben a tipológiailag kevésbé lágyságtűrő *-pj-, *-bj-, *-vj-, *-mj- palatalizáltságukat megőrizték. Úgy tűnik, erre a legjobb magyarázat az lehet, hogy elő-

ФОНЕТИЧЕСКИЕ ИЗМЕНЕНИЯ В ВЕРХНЕЛАТ. ДИАЛЕКТЕ | 81

az az álláspont, hogy a *-pj-, *-bj-, *-vj-, *-mj- itt másodlagosan keletkeztek. Figyelembe véve, hogy a periférián, azaz az északi mély latgál nyelvjárásokban (például Jaunroze₃₈₄, Jaunlaicene₃₈₅, Veclaicene₃₈₆ (Äbele, Lepika 1928: 39)), valamint délen, egyes mély szélón nyelvjárásokban (Nereta, Meņģele 1939:100) a tő utáni helyzetben még megőrződött a -j-, feltételezhető, hogy korábban a sekély szélón nyelvjárásokban is fennmaradt itt a -j-. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy sem az északi latgál, sem a mély szélón nyelvjárásokban nincs jelen rendszeresen a -j- ebben a helyzetben, ami nagy valószínűséggel arra utal, hogy itt is fonetikailag eltűnt a -j-, és csak analógia útján jelenik meg: nom. sg. gald-s / skapi-s gen. sg. gald-a / x, x = skapi-a, vö. lācis gen. sg. lāča < *lācia, ahol nyilvánvaló, hogy a -j- analógiás, mivel a szabályos forma *lāca < *lākja lett volna. A határozószókban viszont, például a következő minta szerint: tuvji, amelyben újra létrejött a -vj- csoport, zemji a zemi helyett. Így nyilvánvaló, hogy a labi < *labji (nem *labi > **lobi) Nereta₃₆₅ (Meņģele 1939: 110) forma régebbi, mint a zemji.

3.2.2. A ļ-t tartalmazó, fonetikailag szabályos forma a következő alakokban marad fenn, például Skaista₅₀₇ (Latkovskis 1935: 48) tyùli (= tuvui), Baltinava₄₇₈ (Vitole 1931: 135) tyùļe. Ebben az alakban a ļ csak azért maradhatott fenn, mert itt a *-uvļ- csoport > (§ 2.2) > *-yṽļ- (a tuvs > tys alakban) > -yuļ-.

A fent idézett tyùli forma csak annak feltételezésével magyarázható, hogy a *ū diftongizációja a *-uv- > *-ūv- (§ 2.2.1) alakból még abban a fejlődési szakaszban is működött a latgál nyelvjárásokban, amikor a *vj-ből eredő ļ (valószínűleg a *mj-, *pj-, *bj- csoportból eredő is) még nem veszett el; más szóval a ļ a hosszú *ū diftongizációja után tűnt el ebben a helyzetben.

3.2.3. Az olyan alakok, mint az Aknīste₃₆₈-ből származó t’iuji (Ancītis 1977: 206), amely a tyus (= tuvs) alakhoz kapcsolódik, a morfológiai újraelemzés és a történetileg szabályos tiuļi alak analógiás helyettesítésének eredményei; itt használatos a staļpna forma is (n. sg. f., g. sg. m) Aknīste₃₆₈ (Ancītis 1977: 133), amely a ļ disszimilációjával keletkezett a *slapļa alakból (Endzelīns 1951: 228; Reķēna 1962: 56; Брейдак 1989: 252). Feltételezhető, hogy éppen ezek az alakok szolgáltak forrásul az analógiás -ļ- és -ņ- elterjedéséhez az ősi *-j- helyén, labiális mássalhangzó utáni helyzetben.

3.2.4. Disszertációjában Брейдак igen értékes munkát végzett: térképeken mutatta be az epentetikus ļ, ļ és ņ, ņ előfordulási helyeit (Брейдак 1989: 366–368 és Брейдак 1977: 14), vagyis azokat a területeket, ahol a tárgyalt, *-j- elemet tartalmazó kapcsolatok egykor epentetikus *ļ hangot eredményeztek. Ez a hang a mai napig fennmaradt a fent említett vagy azokhoz hasonló alakok morfofonológiai újraelemzésének köszönhetően; ezek különleges fonetikai szerkezetük miatt szabályosan megőrizték a -ļ- és -ņ- hangot (§ 3.2.2). Ezek a területek csaknem az összes mély latgál nyelvjárást és néhány mély szélón nyelvjárást lefednek. Fontos megjegyezni, hogy a latgál nyelvjárások északi részén az irodalmi nyelv hatására visszafelé irányuló fejlődés ment végbe. Itt sok ilyen, analógia útján létrejött ļ és ņ alak visszaváltozott -j--vé, és ez a törekvés

82

Илья А. Сержант

természetesen számos hiperkorrekciós alak megjelenését eredményezte, például Alūksne₄₆₅ pierķu „pērku“ (Endzelīns 1951: 789); nyilvánvaló, hogy az ilyen -kj- csoport nem lehet ősi. Így ebből a példából is látható, hogy Latgale északi részén egykor szintén léteztek epentetikus mássalhangzók.

3.2.5. Эндзелин (Endzelīns 1951: 173) feltételezi, hogy a *j valamennyi megadott kapcsolatban l-lé alakult, amely később, az analógia hatására, a tő és a rag határán ismét j-vé változott. A kívánt állapot a tő szótagjaiban maradt fenn: spl̥aut = лит. spjáuti. Брейдак (1989: 247–248) azonban úgy véli, hogy csak a felsőlett nyelvjárásokban eredményeztek ezek a kapcsolatok szabályosan l-et a tőhatáron is. A szélón és sok latgál nyelvjárásban a j ebben a helyzetben egyszerűen eltűnt, és csak később, az irodalmi nyelv hatására honosodott meg ismét a j ebben a helyzetben. A tényeknek ez a magyarázata hatékonyabbnak tűnik számunkra, mint Эндзелин álláspontja, annál is inkább, mert a középlett nyelvjárásokban nincsenek nyomai az egykori **l-nek ebben a helyzetben. Így Брейдак véleményére alapozva feltételezzük, hogy a *pj, *bj, *vj, *mj a keleti, latgál nyelvjárásokban egykor valóban pl, bl, vl, ml alakra változott, ezeknek a nyelvjárásoknak a többségében azonban az l ebben a helyzetben eltűnt.

Összefoglalva az eddigieket arra a következtetésre jutunk, hogy az ősi *j a labiálisokkal alkotott kapcsolatban a mély latgál, és esetleg részben a mély szélón nyelvjárásokban l-lé alakult. Amint azonban Брейдак epentetikus l-t és n-t ábrázoló, sekély szélón nyelvjárásokról készített térképei mutatják, ez a folyamat nagy valószínűséggel nem ment végbe. A *j szabályos fonetikai eltűnése után a sekély és néhány mély szélón nyelvjárásban, illetve a *l eltűnése után a latgál és néhány mély szélón nyelvjárásban elterjedt egy új, analógia útján létrejött, valamint az irodalmi nyelv hatására kialakult -j- (bár az utóbbi esetben is lehetséges az analógia). A sekély szélón nyelvjárásokban az analógiás -j- talán nem is alakult ki, csupán a palatalizáció nyomait hagyta hátra, amelyek a 3. palatális hangrendi váltakozás kiváltó okai is voltak (§ 3.2.1.). Ez a másodlagos -j- fonetikailag szintén eltűnik a mély szélón és a latgál nyelvjárásokban. Az is feltehető, hogy a sekély szélón nyelvjárásokban a -j- nem tűnt el teljesen, hanem a rendszerbeli analógia hatására fennmaradt; esetleg a palatalizáltság jegye őrződött meg az analógia hatására, például: dēlis - dēļa: skapis - x, x = skap’a.

3.2.6. A relatív kronológia szempontjából meg kell jegyezni, hogy a -l- fonetikai eltűnése a latgál nyelvjárásokban viszonylag korán ment végbe, mivel az általunk talált, más nyelvekből származó, labiálist és -l--t tartalmazó jövevényszavak csak e folyamat után kerültek be a latgál nyelvjárásokba, hiszen ezekben a kapcsolatokat teljes egészükben megőrizték, vagyis terminus ante quem jellegűek: Kalupe₄₄₅: abla „évele” lit. ablia, oblius, kap’le «csepp» (Rekēna 1962: 347, 398). Terminus post quem a hosszú *ū diftongizációja (§ 3.2.2).

ФОНЕТИЧЕСКИЕ ИЗМЕНЕНИЯ В ВЕРХНЕЛАТ. ДИАЛЕКТЕ | 83

3.3. ḳ > č, ǵ > dź, 2. affrikáció⁴⁷

A mély latgall nyelvjárásokban – néhány északi nyelvjárás kivételével – a középlett ḳ hangnak č, a középlett ǵ affrikátának pedig dź felel meg (lásd DA: 81, 82). Az egykori elterjedési terület azonban itt is egyértelműen beszűkült: például Aknīste₃₆₈-ben, ahol a ḳ és ǵ szabályos hang, bizonyos kontextusokban helyükön č és dź fordul elő: čēve (ḳeve), čīmīni (ḳimini), továbbá hiperkorrekt alakok is, például ḳauta (čaula) (Ancītis 1977: 119); Kalupe₄₄₅-ben, ahol ḳ, ǵ áll: skrāuķis (gen. sg. skrāuḳa) „drēbnieks” – lengyelből, valószínűleg litván közvetítéssel átvett szó. Vö. lengyel krawiec, litván kriaučius (a példák forrása: Reḳēna 1962: 460). Ezt a jelenséget az irodalmi nyelv hatásával magyarázzuk, amelynek következtében itt visszafejlődés megy végbe. Breidak (1989: 335–336) a hiperkorrekt ḳ, ǵ alakok, valamint a helynevek adatai alapján úgy véli, hogy a folyamat a felsőlett nyelvjárások teljes területén végbement.

Nyilvánvaló, hogy ez a folyamat a lett nyelv történetén belül viszonylag késői, mivel a lett nyelvben új ḳ, ǵ csoportokat érint a palatális magánhangzók előtt (az ősi velárisok palatális magánhangzók előtt, mint ismeretes, a mai c, dz reflexeket adták). Ezek a kapcsolatok főként német és litván jövevényszavakban, valamint kuronizmusokban jelennek meg, vö. Kärsava₄₈₁, žīodžs < (žāgis) (Šmite 1932: 52), kačč < kakis, džēimīs < gūmis (lit. gūmis). A felsőlett nyelvjárás történetében azonban ez meglehetősen régi folyamat. Terminus ante quem-je az a pont, amikor a velárisok előtt a felső-ősi lett *ū-ból származó -iu- diftongus, illetve a *u-ból labialisok előtt létrejött i megjelenik (véleményünk szerint a két folyamat egyidejű, vö. §§ 2.2, 2.3.1)⁴⁸; ez nem vált ki affrikációt, vagyis a 2. hangváltás előtt, például: aukūne (elkonis) (Varakļāni₄₂₆ Latkovs 1931: 122), kiul’jeis (Cibla₄₈₈ Āboliņa 1926: 32), ahol a ḳ >č-vé válása szabályos (DA: 81, 82).

4. E R E D M É N Y E K

4.1. A hangváltozások időrendi sémája

A vizsgálat során tehát sikerült a tárgyalt változások többségét időben más változásokhoz viszonyítva „elhelyeznünk”. Az eredmények a következő táblázatban foglalhatók össze:

⁴⁷ По терминологии Брейдака (1989: 335). Здесь следует отметить, что 1-ая аффрикатизация происходила еще в пралатышском, т. е. *sk + E > šḳ, *stj > šḳ.

⁴⁸Valójában itt két hangtani folyamat érintett: 1. az ősi *ū diftongizációja, majd 2. a 2. hangváltás, uy > iu palatális magánhangzók előtt.

84

Илья А. Сержант

4.2. Általános következtetések

Itt szeretnénk elemezni az összehasonlító-történeti módszerrel levont következtetéseket. A felső-ősi lett nyelvjárás számára a következő fonémarendszert rekonstruáljuk (amely általánosságban megegyezik korunk néhány legarchaikusabb középlett nyelvjárásának rendszerével):

Фонетические изменения в верхнелат. диалекте | 85

Ez a kép némileg leegyszerűsített, mivel az észak-latgál nyelvjárásokban az е gyakran ё-vé válik.

Nyilvánvaló, hogy a latgál nyelvjárások északi részének magánhangzórendszere szimmetrikusabbá válik. A szabad hátsó spektrum Martinet „ritkás” zónáját hozza létre (1981: 54–57), és magához vonzza a szorosan tömörülő elülső magánhangzókat: *a > o, *e > a, *e > e > (e).

4.3. A felsőlett nyelvjárás helyzete az összehasonlító-történeti nyelvészet szempontjából

Tehát a felsőlett nyelvjárás valamennyi főbb hangtani változásának áttekintése után kiderült, hogy egyetlen olyan hangtani változást sem találtunk, amely esetében fel kellene tételeznünk a közvetlenül a keletbalti alapnyelvből való fejlődést. Az itt vizsgált változások mindegyike olyan köztes szakasszal rekonstruálható, amely teljes mértékben megfelel a protolett állapotnak. Potenciális kivétel lehet a protobalti *uv > ūv, *ij > īj átmenet (illetve megőrződés?) (lásd § 2.2, különösen § 2.2.2). De még ebben az esetben sem szolgál ez valószínűleg elegendő alapul ahhoz, hogy a felsőlett önálló fejlődését tételezzük fel; inkább az adott nyelvjárásban fennmaradt archaizmusnak tekinthető.

Mindazonáltal véleményünk szerint arra a kérdésre, hogy a felsőlett nyelvjárás levezethető-e a protolettből, végleges választ csak e nyelvjárás morfológiai rendszerének és archaikus jellegének vizsgálata adhat. Az ilyen kérdések eldöntésekor a kizárólag hangtani⁴⁹, sőt fonológiai alapon nyugvó következtetések csak kiegészítő érvekként használhatók.

Véleményünk szerint a protofelsőlett leválása a protolett nyelvterületről összefüggésbe hozható az első és második felsőlett hangváltakozás kezdetével, amelyek az általunk megállapított relatív kronológiában a legősibb időszakhoz tartoznak. Mivel e hangváltakozások fonetikai feltételei teljes mértékben megfelelnek a protolett hangváltakozás feltételeinek, lehetségesnek tartjuk azt a feltevést, hogy a protofelsőlett alapnyelvjárás területe volt a magánhangzó-harmónia folyamatai elterjedésének központja.

⁴⁹ Különösen nem tekinthetők komoly érveknek az olyan állítások, mint például: „The IE [azaz indoeurópai – a szerző megjegyzése] and East Baltic *ā was a diffuse-closed sound, less centered than the short *a and with tendencies toward rounding“ (Lelis 1961: 150) (hivatkozások nélkül!). Meggyőződésünk, hogy a több ezer évvel ezelőtt használt fonéma konkrét fonetikai megvalósulása számunkra hozzáférhetetlen. Annál kevésbé használható érvként a rokonság fokának meghatározására.

86 |

Илья А. Сержант

4.4. Kapcsolatok a litván nyelv kupiškėnai nyelvjárásaival, Breidaks álláspontja

A széliai (valamint a latgál) nyelvjárások hangtani fejlődésében számos olyan folyamat figyelhető meg, amely hasonlít a kupiškėnai kelet-aukštaitiai nyelvjárásaira (kupiškėnai). E jelenség főbb vonásaira Breidak (1981b) mutatott rá, nevezetesen: a rövid е hangváltakozásának hasonlóságára, az а és ā hangsúlytól függő eloszlására, valamint a ḳ > č affrikálódására. Ami a rövid е hangváltakozásának hasonlóságát illeti, ezt az izoglosszát némileg másképp fogalmaznánk meg. Amint már jeleztük, ebben az esetben a protolett *e/*ē hangváltakozással van dolgunk, amely a széliai és latgál nyelvjárások fejlődésének egy bizonyos szakaszában⁵⁰ szinkrón e (< *ę) – a (< *ę) váltakozást eredményezett. Emellett ez a hangváltakozás a žemaitiai nyelvjárásokban is megfigyelhető (Zinkevičius 1966: 54–61, 457), ahol óvatosan kell bánni a széliai szubsztrátum hatásának feltételezésével; valószínűbbnek tűnik a déli lív nyelvjárások vagy a zemgaliai középlett nyelvjárások kontaktushatása, amelyekben szintén végbement ez a hangváltakozás. Így maga a hangváltakozási folyamat régebbi kontaktushatások eredménye. A széliai és latgál nyelvjárások, egyrészről, valamint a kupiškėnai nyelvjárások, másrészről, közös vonása tehát az e > a átmenet, nem pedig maga a hangváltakozási folyamat. Ezt a megfogalmazást pontosabbnak tartjuk.

A szó végén a kupiškėnai nyelvjárásokban is végbement egy olyan folyamat, amely a felsőlett nyelvjárásokra is jellemző, nevezetesen: a felsőlett nyelvjárásokban e/ē > ’ę/’ē (> ’a/’ā) (§ 2.8.2), a kupiškėnai nyelvjárásokban pedig ē > ’a (Zinkevičius 1966: 74).

Azt, hogy a széliai és latgál nyelvjárások, egyrészről, valamint a kupiškėnai nyelvjárások, másrészről, közötti kontaktusjelenségek (Breidak szerint „széliai szubsztrátum”) nem napjainkra, hanem egy régebbi időszakra nyúlnak vissza, a Breidak által (ugyanott) említett labiális változás is alátámasztja. A kupiškėnai nyelvjárásokban a hangsúlyos а ā-vá vált, miközben az új a (< *ę) változatlanul megmaradt (Zinkevičius 1966: 50). Nyilvánvaló, hogy a hangsúlyos helyzetben álló régi *a, nem pedig az új (*ę-ből eredő) hangok labializációja éppen az 1. labializációval (§ 2.6.3.3) áll kapcsolatban a latgál és széliai nyelvjárásokban; ezenkívül a felsőlett nyelvjárások többségében szinkrón o – hangsúly alatt és a – hangsúlytalan szótagban eloszlást eredményez, ami megfelelést teremt a kupiškėnai átmenettel.

R Ö V I D Í T É S E K

BW – Kr. Barons un H. Wissendorffs, Latwju dainas. I-VI. Jelgava un Petrogada, 1894–1915.

ДА – Dialektológiai atlasz, térképszám (kiadás alatt)

FBR – Filologu Biedrības Raksti

50 Itt figyelembe kell venni, hogy ez az állapot csak a szélóniai és latgall nyelvjárások fejlődésének egy meghatározott szakaszára feltételezhető, mivel az e és az a hangok részben továbbfejlődtek, például a > ā (2. labializáció § 1.6.4.3.1), e > ia, iē, a (4. hangváltás § 1.9.2.4.4, 1.9.2.4.2, lásd még § 1.8.2) stb.

Фонетические изменения в верхнелат. диалекте

87

LKŽ – Lietuvių kalbos žodynas 1941–2000. Vilnius.

LVI – Kiadatlan anyag a következő programhoz: Atbildes uz jautājumiem latviešu valodas dialektu atlanta materiālu vākšanas programma. LU Latviešu valodas institūts. Zinātnes Akadēmija.

ME – Mühlenbachs, Latviešu valodas vārdnīca. Szerkesztette, kiegészítette és folytatta J. Endzelīns. 2. változatlan kiadás. Az ötödik kötet után a Chicagói Baltista Filológusok Egyesülete. Chicago, 1954.

СНН – középalnémet (Mittelniederdeutsch)

ЛИТЕРАТУРА

ĀBELE, A. 1924: Par lejascie miešu izlok sni. Filologu biedrības raksti 4, 40–52.

ĀBELE, A. 1934: ā // uo ziemeļu-austrumu izlok snēs. Filologu biedrības raksti 14, 166–171.

ĀBELE, A. 1935: Kāds piedēkļu zilbju metatonijas gadījums ziem.-austrumu izlok snēs. Filologu biedrības raksti 15, 197–8.

ĀBELE, A., LĒPIKA, M 1928: Par Apukalna izlok snēm. Filologu biedrības raksti 8, 19–50.

ĀBOLIŅA, A. 1926: Par Ciblas pagasta Evermuižas novada izlokšni. Filologu biedrības raksti 6, 31–48.

ĀBOLIŅA, A. 1928: Skrīveru pagasta izlok sne. Filologu biedrības raksti 8, 98–108.

ĀBOLIŅA, O. 1927: Susējas pagasta izlok sne. Filologu biedrības raksti 7, 129–153.

ALKSNIS, M. 1932: Krāslavas izlok sne. Filologu biedrības raksti 12, 26–48.

ANCĪTIS, K. 1977: Aknīstes izlok sne. Izloksnes Statika un dinamika. Ievads, Fonētika, Morfoloģija. Rīga: LPSR ZA A. Upīša Valodas un Literatūras Institūts. Zinātne.

APSĪTIS, J. 1914. Par Līzumniēšu izluoksni. In: Rakstu Krājums, Rīgas Latviešu Biedribas Zinību Komisijas izdots, 17. Rīga, 88–102.

BALODE, S. 2000: Kalnciemju pagasta Kalnamuižas daļas izlok snes apraksts. Rīga: LU Latviešu valodas institūts.

BĒRZAUNIETIS [Автор неизвестен] 1927: Bērzaunes izlok sne. Filologu biedrības raksti 3, 7–35.

BEZZENBERGER, A. 1885: Lettische Dialekt-Studien. Göttingen: Vandenhoeck u. Ruprecht.

BĪCŌLIS, J. 1932. Biržiešu izlok sne. Filologu biedrības raksti 12, 59–93.

BREIDAKS, A. 1974: Latgaliešu tautas dziesmu fonētikas jautājumi. Zinātņu Akadēmijas vēstis 10 (327), 127–136

БРЕЙДАК, А. 1977: Судьба пралатышских звукосочетаний *pj, *bj, *vj, *mj в Верхнелатышском Диалекте. In: Контакты Латышского Языка. Рига: АН ЛССР, Институт Языка и Литературы, 10–18..

BREIDAKS, A. 1980 Из истории балтийского вокализма. Lingua Posnaniensis 23, 65–79.

БРЕЙДАК, А. 1981a: О влиянии прибалтийско-финских языков на латгальский и селонский идиомы. Baltistica II Priedas, 26–35.

БРЕЙДАК, А. 1981b. О селонском языковом субстрате в северо-восточной Литве. In: Проблемы этногенеза и этнической истории Балтов. Вильнюс: Академия Наук Литовской ССР. Институт Истории, 89–90.

BREIDAKS, A 1981c: The Problem of Secondary Metaphony in High-Latvian Vernaculars. Lingua Posnaniensis 24, 93–100.

BREIDAKS, A 1988: Disputable Problems in the History of Baltic Vocalism. Lingua Posnaniensis 31, 31–44.

БРЕЙДАК, А. 1989: Фонетика латгальских говоров латышского языка, Disertācija. Неопубликована.

БРЕЙДАК, А. 1994: Фонематическая подсистема согласных глубоких говоров Латгалии: Центрально-Восточный вариант. Baltistica 29 (2), 155–165.

БРЕЙДАК, А. 1994a: Фонематическая подсистема согласных глубоких говоров Латгалии: Центрально-Восточный вариант Baltistica 29 (1), 65–75.

BREIDAKS, A 1996: Augšzemnieku dialekta latgalisko izlokšņu Fonētikas Atlants. Daugavpils.

88 |

Илья А. Сержант

Brencis, E. 1914: Nuovēruojumi nuo alūksnešu izloksnes. Rakstu Krājums, Rīgas Latviešu Biedrības Zinību Komisijas izdevots, 17 Rīga, 103–145.

Būga, K. 1959: Rinktiniai raštai 2. Sudarē Z. Zinkevičius. Vilnius: Valstybinė politines ir mokslines literatūros leidykla.

Elksnītis, A. 1929: Lazdonas, Praulēnas, Sarkaņa, Patkules, Cesvaines un Dzelzavas izloksnes. Filologu biedrības raksti 9, 119–161.

Endzelin, J. 1910: Zum lettischen Präteritum. Kuhns Zeitschrift 43, 1–41.

Endzelīns, J. 1927: Sikumi. Filologu biedrības raksti 17, 5.

Endzelīns, J. 1951: Latviešu valodas gramatika. Rīga: Latvijas Valsts izdevniecība.

Gallée, J. H. 1993: Altsächsische Grammatik. Register von Johannes Lochner. 3. Aufl. mit Berichtigungen und Literaturnachtragen von Heinrich Tiefenbach Tübingen: Max Niemeyer Verlag. (Sammlung kurzer Grammatiken Germanischer Dialekte, begrundet von Wilhelm Braune, hrsg. von H. Gneuss, S. Grosse und K. Matzel. A. Hauptreihe, 6.)

Гирдянис, А. 1977: [рец.] Балто-славянский сборник, Москва 1972. Baltistica 13 (1), 300–303

Grinaveckis, V. 1973: Žemaičių tarmių istorija: Fonetika. Vilnius: Mintis.

Hauzenberga, E. 1934: Liezēriešu izloksne. Filologu biedrības raksti 14, 172–197.

Īvenu, A. 1928: Pļaviņu (stukmaniešu) izloksnes apraksts. Filologu biedrības raksti 8, 78–97

Kancāns, V.1937 Kaldabruņiešu izloksne. Filologu biedrības raksti 17, 43–75.

Kauliņ, J. 1887: Ueber die (lettische) mundart von Saussen und Fehteln (Livland). Bezzenbergers Beiträge 12, 214–239.

Kauliņ, J. 1890: Der (lettische) dialekt von Selsau (Livland). Bezzenbergers Beiträge 16, 322–338.

Kauliņš, J. 1933: Sistēmatiskās pārskats par sausnējiešu izloksnes pārskanām. Filologu biedrības raksti 13, 11–19.

Казлауцкас, И. 1962: К развитию общебалтийской системы гласных. Вопросы языкознания 4, 20–24.

Kazlauskas, J. 1969: Del baltų *ei ir *ō raidos lietuvių žemaičių tarmėse. Baltistica 5 (1), 29–35.

Kivrāne, A. 1930: Zvirgzdines pagasta izloksnes. Filologu biedrības raksti 10, 23–38.

Kušķis, J. 1958: Diftongizācija un monoftongizācija Grostonas un Meirānu izloksnē. Zinātniskie Raksti / Учёные Записки 25, 135–157.

Kušķis, J 1967: Dažas sēļu valodas vokālisma īpatnības pēc mūsdienu latviešu valodas sēlisko izlokšņu materiāliem. Zinātniskie Raksti / Учёные Записки 60, 9. A laiadiens, 9–20.

Latkovskis, L. 1931: Varakļāņu izloksne. Filologu biedrības raksti 11, 100–123.

Latkovskis, L. 1935: Skaistas izloksne Filologu biedrības raksti 15, 33–54.

Lelis, J. 1961: The place of Latgalian among the Baltic Dialects. PhD Thesis, Harvard University. Cambridge, Massachusetts. Неопубликованная диссертация

Löffler, H. 1980: Probleme der Dialektologie. Eine Einführung. Darmstadt: Wissenschaftliche Buchhandlung.

Martinet, A. 1981: Sprachökonomie und Lautwandel. Eine Abhandlung über die diachronische Phonologie. Übersetzt aus dem Französischen von Claudia Fuchs. 1. Auflage, Stuttgart: Klett-Cotta. (Originalausgabe: Économie des changements phonétiques, Bern 1955.)

Мажюлис, В.1963: Заметки по прусскому вокализму In: П. А. Дмитриев, Ю. С. Маслов, М. И. Привалова, Г. В. Степанов, А. Ф. Федоров, ред., Вопросы теории и истории языка. Ленинград, Изд-во Ленинградского университета, 119–127.

Mengele, V. 1939: Neretiešu izloksne. Filologu biedrības raksti 19, 96–116.

Navenickis, M. 1933: Zasas pagasta izloksne. Filologu biedrības raksti 13, 81–98.

Reķēna, A. 1962: Kalupes izloksne (Fonētika. Morfoloģija. Leksik.). Kandidāta disertācija Liepaja. Не опубликована.

Rudzīte, M. 1964: Latviešu dialektoloģija. Riga: Zinātne.

ФОНЕТИЧЕСКИЕ ИЗМЕНЕНИЯ В ВЕРХНЕЛАТ. ДИАЛЕКТЕ | 89

RŌKE, V. 1939 Latgales izloksņu grupējums Filologu biedrības raksti 19, 133–188.

SAMUŠE, A. 1938: Kalupes pagasta izloksnes apraksts. Filologu biedrības raksti 18, 32–51.

SERŽANTS, I. 2003: Intonationen in den suffixalen und Endsilben im Lettischen. Synchronie und Diachronie Baltu filoloģija 12 (1), 83–123

SKARDŽIUS, Pr. 1938: Dėl balsių asimiliacijos. Archivum Philologicum 7.

SMOCZYNSKI, W. 2000 Hiat laryngalny w językach bałto-słowiańskich. Kraków: Wydawnictwo Uniwersytetu Jagiellońskiego.

STANG, Chr. S. 1966: Vergleichende Grammatik der baltischen Sprachen. Oslo etc.: Universitetsforlaget.

ŠMITE, T. 1932: Kārsavas pagasta izloksne. Filologu biedrības raksti 12, 49–58.

TICHOVSKIS, H. 1933: Pildas pagasta izloksne. Filologu biedrības raksti 13, 37–62.

TURKOPULIS, J. 1924. Preiļu pagasta izloksne. Filologu biedrības raksti 4, 97–100.

TURKOPULIS, J. 1928: Latv. val. Preiļu pagasta izloksnes apraksta turpinājums. Filologu biedrības raksti 8, 10–19.

VĪTOLE, M. 1931: Baltinavas izloksne. Filologu biedrības raksti 11, 124–140.

ZARIŅŠ, J. 1931: Ērgļu un Ogres pagasta izloksne. Filologu biedrības raksti 11, 8–21.

ZAUBE, J. 1939: Alsviķa, Beļavas, Litenes un Stāmerienas izloksnes. Filologu biedrības raksti 19, 117–132.

ZINKEVIČIUS, Z. 1966. Lietuvių kalbos dialektologija, Vilnius: Mintis.

Зинкявичус, З. 1972: О развитии балтийского вокализма. In: Балто-Славянский сборник. Москва. Институт Славяноведения и Балканистики, 5–13.

Zirnitis, E. 1937: Lubāniešu izloksne. Filologu biedrības raksti 17, 114–142.

Ilja A. Seržant Lietuvių kalbos institutas P. Vileišio g. 5, 10308 Vilnius, Lietuva [email protected]