Acta Linguistica Lithuanica

LVI (2007), 117 – 144

Recenziók

Recenziók

Vytautas Ambrazas

A litván nyelv történeti mondattana

Vilnius: Lietuvių kalbos institutas, 2006, 610 pp., ISBN 978-9955-704-18-8

Vytautas Ambrazas A litván nyelv történeti mondattana című műve a szerző sokéves kutatásainak szintézise; ezek eredményeit számos külön publikációban tette közzé. Nem meglepő, hogy éppen azok a témák kapnak különös figyelmet, amelyeket a szerző korábban részletesebben vizsgált. Ezek a litván történeti mondattan alapvető kérdései, például a szórend, a melléknévi igeneves szerkezetek, a főnévi igeneves szerkezetek és a szenvedő szerkezet fejlődése. A könyv néhány hiányt is pótol, vagyis olyan témákat is tárgyal, amelyeknek a szerző korábban nem szentelt külön monográfiát vagy tanulmányt. Természetesen a teljesség eszmény, amelyhez legfeljebb közelíteni lehet; még a nagy szintetikus munkákban is mindig felismerhetők a szerző egyéni kutatási érdeklődésének és vizsgálati preferenciáinak nyomai. Ezekkel a bevezető megjegyzésekkel szeretném jelezni, hogy nem akarom felróni a szerzőnek, amiért a könyvben ezt vagy azt a szempontot lehetett volna bővebben tárgyalni, vagy ez vagy az a téma kimaradt belőle. Amikor eljön egy új szintézis ideje, egy másik szerző majd másik művet ír, amely szintén az ő egyéni preferenciáit tükrözi.

A történeti mondattan kutatási elveinek szentelt bevezető fejezet után a könyv a szórendről és annak változásairól szóló fejezettel folytatódik. Ezt három fejezet követi, amelyek sorra három mondattípust tárgyalnak; ezek elkülönítése a szerző véleménye szerint a mondatok történeti szempontból legfontosabb osztályozási kritériumát tükrözi. Először a két alapvető típust különíti el: a névszói és az igei mondatokat. A harmadik típust az úgynevezett „vegyes mondatok” alkotják, vagyis a névszói (elsődleges és másodlagos) predikatívumokat tartalmazó mondatok. A vegyes típusba tartozna például a A fiú egészségesen tért vissza mondat, amely magában egyesíti a különálló A fiú visszatért és A fiú egészséges mondatok vonásait. Hogy ezek a mondatok valóban „az indoeurópai nyelvek távoli múltjában, az igei és névszói mondatok kölcsönhatása révén alakultak-e ki” (491. o.), azt valójában senki sem tudja, és aligha lehetne kideríteni. Ám az anyag elrendezésének kritériumaként ez természetesen nem szorul bizonyításra. A következő fejezetek sorra a névszók esetragozását, a névutós szerkezeteket, a főnévi igenévi és melléknévi igeneves szerkezeteket, valamint az alárendelő kötőszóval bevezetett mellékmondatokat tartalmazó összetett mondatokat tárgyalják.

117

Recenzijos

Egy külön fejezetben szerepelnek a litván nyelv mondattana történeti fejlődésére vonatkozó összefoglalások, a könyv német nyelvű kivonata, a bibliográfia és a mutatók.

Az anyag elrendezése mindig konvenció kérdése, amelyet gyakran gyakorlati megfontolások vagy egyszerűen a hagyomány diktál, ezért nem kellene elvi kritika tárgyává tenni. A tartalom szerkezete azonban gyakran a munkában használt fogalmi apparátust is tükrözi, amelyet már kritikai vizsgálatnak kell alávetni. A szóban forgó könyv anyagának elrendezésében sok szokatlan megoldás figyelhető meg, amelyek megnehezítik az olvasást a felkészületlen olvasó számára, különösen annak, aki nem járt litván iskolába, és nem tanult litván iskolai nyelvtant (hasonlóképpen például a tudományos A litván nyelv grammatikája vagy a A mai litván nyelv grammatikája olvasását is). Mit tegyen az ilyen olvasó, ha például a „kettős esetek” fogalmával találkozik? Maga a fogalom látszólag nem bonyolult: a mondatban két alanyesetű, két tárgyesetű, két részes esetű stb. alak szerepel, például varnų ben porelę sav pietums nusišauju (Donelaitis; 267. o.). Akkor tehát valószínűleg az olyan mondatok is, mint a Ąžuolas kaitrus medis (133. o.), a kettős alanyeset példái? Szó sincs róla: ebben a mondatban két alanyesetű alak van, de valamiért nem teljesíti a kettős esetek kategóriájába sorolás feltételeit. A kettős esetekről szóló fejezet valójában (a bevezetésben említett, egészen más jellegű szerkezetektől, például a prašau tavęs menkniekio szerkezettől eltekintve) elsősorban másodlagos predikatívumokat tartalmazó szerkezeteket tárgyal (másodlagos predikátumok), például: Asch tawa Dukterį neradau Mergą BrB V Moz 22.17. Miután a rejtélyes „kettős eset” elnevezés mögött felismeri a jól ismert kategóriát, az olvasó megkönnyebbül, és további ismereteket vár a másodlagos predikatívumok jelöléséről. Tudjuk — a szlavisztikában gazdag szakirodalom foglalkozik ezzel a jelenséggel és az azt meghatározó tényezőkkel —, hogy a másodlagos predikatívumok többféleképpen jelölhetők: egyeztetéssel, eszközhatározói esettel vagy névutós szerkezettel (vö. A bíróság bűnösnek / bűnösként ismerte el; A gazdánál szolgált béresként / béres gyanánt). Hogyan alakult e három jelölési mód viszonya a litván nyelv története során? Erre a kérdésre a könyvben nem találunk közvetlen választ, mert például a predikatív eszközhatározói esetet egy egészen másik fejezet tárgyalja, ahol nem kevésbé rejtélyes „eszközhatározós esetek” címszó alatt szerepel (158–167. o.). E fejezetet fellapozva az olvasó aligha érti majd, miért „eszközhatározós esetet tartalmazó mondat” a Duona virsta kūnu, a Jonas važiuoja dviračiu viszont miért nem. E furcsaság végül csak a litván iskolai nyelvtan tanulmányozása után válik világossá: ebben a kapcsolóige predikatívuma (az úgynevezett „nem tiszta” kapcsolóigék, például a virsti, tapti és hasonlók mellett használt predikatívum is) nem önálló mondatrész, hanem az összetett állítmány része, amelyet az alannyal egyeztetési — pontosabban „kölcsönös összefüggési” — viszony kapcsol össze. Az egyeztetésről a mes esme Liudininkais io szerkezetben (BrB Apd 5.32) beszélni

118

Recenzijos

nehéz, így ez a predikatív instrumentális eset a senki földjére kerül, és hogy ne kelljen egy szigorú tabut implikáló terminust használni, biztonságosabb az eset vagy valamely más morfológiai kategória mögé rejtőzni. Így jönnek létre az „instrumentális esetű mondatok”, illetve a „semleges nemű alakot tartalmazó névszói mondatok”. Hogyan beszéljünk akkor arról, amiről beszélni tilos?

A predikatívumok egyeztetéssel vagy instrumentális esettel történő jelölésének kérdését nagyon röviden tárgyalja (pp. 165–167), de a szerző mintha elvetné annak lehetőségét, hogy saját gyűjtésű anyaga alapján bármi újat mondjon erről, hiszen már Jablonskis nyelvtanában is a „kettős esetek” kategóriájába kerül az egyeztetett esettel álló predikatívum, és fel sem merülhetne az a kérdés, hogy a mondat egyik igéjének argumentuma milyen viszonyban áll az instrumentális esettel. Így a két konstrukció a hagyományos litván nyelvtanban külön életet él, és annak keretei között elvileg nem találkozhat. Pedig érdekes, hogy például a depiktív másodlagos predikatívumokat (depictive secondary predicates), amelyek a mai litván nyelvben következetesen egyeztetődnek az alannyal vagy a tárggyal, a régi litván nyelvben olykor instrumentális eset jelöli, például kad nevaykščcotu nogu ChNT Apr 16.15 (ma: kad nevaikščiotų nuogas); gime aktu ChNT Jn 9.20 (ma: gimė aklas). Talán ez csupán a szláv nyelvek hatása¹, vagy talán egyszerűen mások voltak az esetek használatának elvei, mint ma? Hiszen Chylinskis egy másik konstrukcióban is egyezteti a tagokat, amelyet alighanem komplementatív konstrukciónak kellene elismerni (complementative: neradau nes darba tawo pitno podiewu ChNT Apr 3.2. Mivel hiányoznak a külön erre irányuló vizsgálatok, a szerző talán nem is tudott azonnal válaszolni erre a kérdésre, de legalább magának a ténynek a megállapítása hasznos lett volna, útmutatásként arra, hogy mit vizsgálhatnak meg más kutatók a jövőben. Ahhoz azonban, hogy új kutatási perspektívák nyíljanak meg, le kellene mondani az iskolai nyelvtan kategóriáiról és fogalmairól, és át kellene venni valamit a modern elméleti nyelvészet fogalmi eszköztárából. Nem kétséges, hogy a szerző olvasott külföldi szakirodalmat: elég egy pillantást vetni a könyv bibliográfiájára, amelyben például Johanno Nichols predikatívumjelölésről szóló könyvére is hivatkozik (Nichols 1981); az onnan nyert felismeréseket azonban megtartja magának, az olvasóknak pedig Jablonskis nyelvtanának régi, jó bölcsességét kínálja. Kár, mert ez a hozzáállás ténylegesen elzárja az utat az új kutatások előtt.

A „kettős esetek” fogalma azért is hibás, mert alapvetően különböző szintaktikai jelenségeket mos össze, nem hagyva lehetőséget arra, hogy a (depiktív vagy komplementatív) másodlagos predikatívumot tartalmazó konstrukciókat (O Ioab palikka giwus atlikusius Mieste BrB I Kron 12.8; ką wadini mane gera BrB Mt 19.17) meg lehessen különböztetni az olyanoktól

¹Itt közvetlen lengyel hatás nem érvényesülhetett, mert a Gdański Bibliában a megfelelő helyeken határozószók szerepelnek (nago, ślepo).

119

Recenzijos

az olyan konstrukcióktól, mint neger yra žmogui vienam būti VE 50₁₄, amelyekben a főnévi igenévi mondat predikatívuma legfeljebb csak a főmondat koreferens komplementumával egyeztetődik. Ugyanis egy ilyen mondat szintaktikailag értelmezhető úgy, hogy neger(a) yra [žmogui būti vienam], vagy úgy, hogy neger(a) yra žmogui. [PRO₁, būti vienam], attól függően, hogy a dativust a főnévi igenévi mondat alanyaként vagy a főmondat komplementumaként kezeljük. A mondat értelme az első értelmezést követeli meg, vö. non est bonum esse hominem solum, οὐ καλὸν εἶναι τὸν ἄνθρωπον μόνον. Ezért annak színlelése, hogy a sennam girtam jūkis B 73 és a neger yra žmogui vienam būti ugyanaz a szintaktikai szerkezet, az iskolai nyelvtanban elfogadható, a tudományos nyelvtanban azonban nem. Ez egyébként nem pusztán értelmezési kérdés, hiszen a téves elméleti álláspont tárgyi hibákhoz is vezet, amelyeket később nehéz kijavítani. Tegyük fel, hogy régi írásokban „kettős accusativusra” bukkanunk olyan konstrukciókban, amelyekben a másodlagos predikatívum egyezik a tárggyal: Ghys... bagotiusius tusczus apleida VEE 159; olyan konstrukciókat viszont, amelyekben a főnévi igenévi mondat predikatívuma egyezne a főmondat accusativusi tárgyával, a régi litván írásbeliség egészében nem találunk – itt mindenütt instrumentális eset szerepel, például sakens jemus nessibijoti / liepe ios linksmais būti BP I 83.15. Miért nem használatos itt a „kettős accusativus” (*liepe ios linksmus būti)? Igaz, a mai köznyelv az instrumentális eset helyett accusativus használatát írja elő (privertė juos atsargius būti), de a mai használatban ajánlott konstrukció teljesen mesterséges, (valószínűleg) Jablonskis alkotta meg, és azon a téves feltevésen alapul, hogy itt ugyanarról a konstrukcióról van szó, mint például a padarė juos atsargius esetében, vagyis „kettős accusativusról”². A „helyes” (azaz történeti hagyománnyal nem alátámasztott, de vélhetően a nyelvhasználók által felismert „nyelvi szellemnek” megfelelő) privertė juos atsargius būti konstrukciót azzal együtt vezették be, hogy „helyesen” „kettős accusativusként” értelmezték; ezért alighanem tapintatlanság volna megkérdezni, hogy Bretkūnas miért nem használja a *liepe ios links-mus būti konstrukciót, noha a tagokat egyezteti a Diewas prisake mums mielaschirdingiems būti konstrukcióban (BP II 253,4). Ambrazas fel sem teszi ezt a kérdést, megelégszik azzal, hogy „kettős dativusok” példáit idézi, például: neger yra žmogui vienam būti. A liepe ios linksmais būti konstrukció idézésére és tárgyalására egyszerűen nem jutna hely, mert mindenki számára nyilvánvaló, hogy nincs benne a mai nyelvtan által megkövetelt kettős accusativus; azt pedig szintén nem lehet elismerni, hogy ez predikatív instrumentális eset a būti főnévi igenév mellett, mert ez annak elismerését jelentené, hogy ez a konstrukció ténylegesen különbözik a következőtől

² Ezzel a mesterségesen létrehozott konstrukcióval Leonardas Dambriūnas szállt szembe: a Pavojų, verčiantį mus būti akylesnius mondatot, és itt sem hiányzik a taisė-t erre javította:... būti akylesni aus (Ur-nėžiutė 2006: 7). Történeti szempontból igaza volt, mert a „kettős accusativus” ebben a konstrukcióban félreértésen alapul.

120

Recenzijos

A „kettős tárgyesetű” szerkezetek arra késztették őket, hogy óvatosak legyenek, akkor pedig el kellene ismerni, hogy a Dievas prisakė mums mielaširdingiems būti szerkezet kettős esetes magyarázata sem adekvát. Mit tegyünk akkor? A legjobb hallgatni. E sorok szerzőjének cikke (Holvoet 2004), amely felhívja a figyelmet a régi litván szerkezet *liepe jos linksmus būti zavaró hiányára, és magyarázatot javasol, Ambrazas részéről joggal marad idézetlen. Valóban, a cikk szerzőjével folytatott vita már csak azért sem lett volna lehetséges, mert az általa felvetett probléma Jablonskis grammatikájának keretei között még csak meg sem fogalmazható, így magának a problémafelvetésnek a kívánatossága is kétséges.

Néhány szót kell szólni a könyvben alkalmazott szintaktikai leírási elvekről is, mivel ezek határozzák meg számos olyan megfogalmazását, amely egyrészt az egyes szerkezetek fejlődését, másrészt a litván nyelv szintaxisa fejlődésének általános tendenciáit írja le.

A litván grammatikai hagyományban elfogadott, a szintaktikai viszonyokat három típusra – kormányzásra, egyeztetésre és hozzátapadásra – osztó felosztást ebben a történeti grammatikában elvetik, helyette a két típus – a kormányzás és a hozzátapadás – egyszerűbb megkülönböztetését javasolva (20. o.). A meghatározások alapján ez megfelelne a Lietuvių kalbos gramatikos darbuose (pl. Holvoet & Judžentis 2005) elfogadott kormányzás és módosítás közötti különbségtételnek. Ahogyan ott is, a szerző az egyeztetést a szintaktikai függés formális kifejeződésének tekinti (20. o.). Furcsa azonban, hogy e függés kifejeződési formájának csak az egyeztetést tekinti: a szakirodalomban az egyeztetést mint morfoszintaktikai függéstípust rendszerint a morfoszintaktikai kormányzással együtt említik (ang. government, fr. rection, ném. Rektion). Ambrazas könyvében azonban a morfoszintaktikai kormányzást (rekciót) hagyományosan nem különböztetik meg a szintaktikai kormányzástól (komplementációtól). Ráadásul nem ez az egyetlen elem, amelyet változatlanul átvesz a régi szintaktikai viszonyrendszerből. Továbbra is megmarad az alany és az állítmány „kölcsönös kapcsolata” (21. o.). Ez a fogalom a DLKG koncepciójából származik, amely szerint az ige bizonyos értelemben szintaktikailag függ az alanytól, mivel egyezik vele. Mivel az alany viszont az igétől függ (hiszen az utóbbi nyit helyet a nominativuszi alanynak), így kölcsönös függőséget kapunk. Ha azonban elvetjük az egyeztetést mint a függés harmadik típusát, akkor a „kölcsönös kapcsolat” is megszűnik létezni, az ige alannyal való egyeztetése pedig csupán a fejjel történő egyeztetés klasszikus példája. Mivel az irodalomjegyzékben szerepel Johann Nichols 1986-os cikke, a „fejjel történő egyeztetés” fogalma alighanem ismerős a szerző számára, mégis figyelmen kívül hagyja. A régi fogalmi készletből a „kettős függési viszony” is megmaradt, amely állítólag egyszerre köti az állítmányi jelzőket az állítmányhoz és az alanyhoz vagy a tárgyhoz. Hagyományosan ezt a fogalmat azzal indokolják, hogy az állítmányi elem egyezik az alannyal vagy a tárggyal, például: paži-

121

Recenzijos

nauji jauną: mivel hagyományosan az egyeztetést szintaktikai viszonytípusnak tekintik, ebben a szerkezetben az állítmányi melléknévnek, a jauną-nak a tárgyi névmástól, az jį-től kell függenie (az egyeztetés miatt), ugyanakkor az állítmány igéjétől is függenie kell (különben a mačiau brolį linksmą és a mačiau linksmą brolį szerkezetek közötti különbséget nem lehetne szintaktikailag leírni). Ha azonban töröljük az egyeztetést a szintaktikai viszonytípusok listájáról, nincs alapunk „kettős függésről” beszélni sem. A függőségi nyelvtan egyáltalán nem ismeri el a kettős szintaktikai függést; az sem egészen világos, maga a szerző miként értelmezi ezt. A 491. oldalon például ezt olvassuk: „Az ilyen típusú mondatokban [vagyis az állítmányi jelzős mondatokban – A. H.] a második főnévnek kettős szintaktikai kapcsolatai vannak: az elsőhöz [főnévhez] egyfajta értelmezőként kapcsolódik, és egyidejűleg szemantikailag az igéhez is kötődik.” Ha azonban a főnevet a szerző állítása szerint szemantikai kapcsolat köti az igéhez, akkor aligha tételez fel közöttük szintaktikai kapcsolatot is; így nem érthető, miért volna kettős a szintaktikai kapcsolat. Tegyük fel mégis, hogy a szerző csupán pontatlanul fogalmaz, és a szemantikai függéssel együtt valójában szintaktikai függést is feltételez. Ekkor azonban két különböző kritériumunk van a szintaktikai függés megállapítására: (i) az egyik esetben (jį jauną) a szavak morfoszintaktikai függéséből (egyeztetéséből) következtetünk szintaktikai függésükre, míg (ii) a másik esetben (mačiau jauną) annak ellenére vonjuk le ezt a következtetést, hogy nincs egyeztetés, sőt semmiféle morfoszintaktikai függés sem a szavak között – úgy tűnik, hogy az említett szemantikai kapcsolatot már elegendő alapnak tekinti a szerző a szintaktikai kapcsolat megállapításához. Nyilvánvaló, hogy az ilyen, a megállapításra szolgáló eljárások közötti következetlenség elméletileg nem kívánatos, a gyakorlatban pedig feloldhatatlan ellentmondásokhoz vezet. Nehéz ugyanis tagadni, hogy például a nudažė namą žaliai mondatban szemantikai kapcsolat van a namą és a žaliai szavak között, hiszen a ház zölddé válik, és számos nyelvben ezt a kapcsolatot az egyeztetés is kifejezi (lettül nokrāsoja māju zaļu). Ha az egyeztetés a szintaktikai kapcsolat megállapításának elégséges, de nem szükséges feltétele, akkor a szemantikai kapcsolatra hivatkozva szabadon állíthatjuk, hogy a nudažė namą žaliai szerkezetben is kettős függés van. Ekkor azonban összeomlik az egész rendszer, amely szintaktikai különbséget tételez az adverbiumos szerkezet (laiko butelį stačiai) és az állítmányi jelzős szerkezet (laiko butelį stačią) között.

Erre a hosszú kitérőre azért volt szükség, hogy megérthessük és értékelhessük a tárgyalt mű egyik fő tézisét – a „kormányzás erősödéséről” szóló állítást. A szerző Antoine Meillet indoeurópai összehasonlító nyelvtanának bevezetőjéből vett idézetre támaszkodik (Meillet 1934):

„Il n’y avait pas en indo-européen de „rection“ d’un mot par un autre,

122

Recenzijos

comme il y en a en latin par exemple; l’autonomie du mot est le principe qui commande la structure de la phrase indo-européenne“ (196. o., lábjegyzet).

Nem egészen világos, hogy Meillet e sorok írásakor szintaktikai vagy morfoszintaktikai függésre gondolt-e, bár a „rection” terminus hagyományosan a viszonyeset (vagyis a morfoszintaktikai) kormányzását jelöli. A tárgyalt könyv szerzője – egyes megfogalmazásai alapján ítélve – kifejezetten morfoszintaktikai függésre gondol: vö. például ezt a megfogalmazást: „A névszói szavakkal együtt járó elöljárószók kormányozzák őket, vagyis meghatározzák nyelvtani alakjukat” (283. o.). A nem ragozható szó nyilván nem kormányozható, így az iš čia, per kur stb. szerkezetekben alighanem hozzátapadásról van szó. De akkor mit érnek a 20. oldalon adott meghatározások? Ott szintaktikai követelményről vagy annak hiányáról esik szó, a 283. oldalon pedig kiderül, hogy ez csupán morfológiai kérdés: ha a függő szó ragozható, kormányzásról beszélünk, ha nem, akkor hozzátapadásról. Tegyük fel azonban, hogy a meghatározások külön életet élnek valahol a saját kis zugukban, és nincs jelentőségük a szerző gondolatmenete szempontjából. Ezzel a megszorítással is nehéz teljesen megérteni, mire gondol a szerző, amikor azt állítja, hogy „a litván nyelv fejlődésében megfigyelhető a főnevek igéktől való SZINTAKTIKAI függésének erősödése” (197. o.; a nagybetűs kiemelés tőlem – A. H.). A főnév függése ugyanis nem azonos a szó függésével, tehát a szerző itt valójában rekcióról beszél, nem komplementációról.

A szöveget olvasva helyenként úgy tűnik, hogy maga a szerző sem döntötte még el teljesen, pontosan mi erősödik a litván nyelv fejlődése során. Konkrét esetekben ugyanis éppen a komplementációt hangsúlyozza: „Általában az időt és helyet kifejező tárgyesetes szerkezetekben ugyanaz a fejlődési irány figyelhető meg: a hozzátapadó határozótól az ige által kormányzott közvetlen tárgy felé” (206. o.). Ezt az állítást olyan példák támasztják alá, mint a pra- vaikščiojau naktį, ištarnavau metus stb. Ha azonban félretesszük azokat a speciális igetípusokat, amelyekben az időtartam az ige argumentumszerkezetébe épül be (ezek az igetípusok talán újak, de megjelenésük mégiscsak szóalkotási, és csak közvetve szintaktikai kérdés), nem látni, mi változott volna. A miegojo visą naktį szerkezetben a naktį szó alighanem továbbra is úgy marad, ahogyan volt: „hozzátapadva”? Akárhogy is, a közvetlen tárggyá válás kétségkívül szintaktikai folyamat, és feltételezése arra utal, hogy a komplementációs viszony kialakulásáról van szó. Más helyeken viszont egyértelműen az eset kiválasztása áll a középpontban: „A partitivusi genitivus és az accusativus közötti ellentét gyengülésével erősödik az a tendencia, hogy a két eset közül az egyik vagy a másik általánosuljon, az ige jelentésétől függően. Így az esetnek az igével való szemantikai egyeztetését egyre inkább felváltja a szintaktikai kormányzás” (224. o.). Vagyis immár nem a szó, hanem az eset van kormányozva. Ha a partitivusi genitivus gyengülésével

123

Recenzijos

és a tárgyeset szembeállításával (atsiminti brolio: atsiminti brolį) a tárgyesetet általánosítjuk (atsiminti brolį), akkor csupán a komplementum jelölése változik meg, de nem beszélhetünk a komplementációs viszony kialakulásáról. Mi változik tehát valójában? Talán a „vonzat” csupán egy bizonyos eset következetes használatát jelenti egy adott lexikai egység komplementumának jelölésére? Vagy azt, hogy az eset kiválasztását többé nem a szemantika határozza meg? Jó volna ezt megtudni.

Amicus Plato, sed... Senki sem vonja kétségbe Antoine Meillet óriási jelentőségét a történeti nyelvészet fejlődése szempontjából, szintaktikai állításait azonban a huszonegyedik század elején már nem kellene idézni. Bárhogyan értelmezzük is korábban idézett állítását, akár szintaktikai, akár morfoszintaktikai függőséggel hozzuk összefüggésbe – valószínűleg mindkét esetben téves.

Először is, ha a „vonzatot” szintaktikai függőségként – komplementációként – értelmezzük, akkor Meillet nyomán a rekonstruált alapnyelvnek a mai élő nyelvekétől eltérő szerkezeti törvényszerűségeket tulajdonítunk. Eszerint az alapnyelv szavai szintaktikailag önállóak voltak, és nem kapcsolódtak egymáshoz olyan függőségi viszonyokkal, mint a mai nyelvekben. Természetesen felvethető ilyen állítás, de akkor visszatérünk a korai összehasonlító nyelvészek (Bopp és Schleicher) korához, amikor még elterjedt volt az a nézet, hogy a nyelvek fejlődésük különböző szakaszaiban (a nyelvek „gyermekkorának” és „öregkorának” időszakában) eltérő szerkezeti jegyekkel és változási törvényszerűségekkel rendelkezhetnek. Az újgrammatikusok kora óta implicit módon, a XX. század második fele óta pedig explicit módon az „uniformitás elvét” (uniformitarian principle, vö. Harris & Campbell 1994: 24–32) követjük, amely szerint a nyelvészeti magyarázatoknak azonosaknak kell lenniük, függetlenül attól, hogy mai nyelvet vagy hipotetikus ősi alapnyelvet vizsgálunk. Semmi olyasmit, ami ma lehetetlen, nem szabad feltételezni a nyelvfejlődés múltbeli vizsgálatakor sem. A primitív, grammatikailag ki nem alakult nyelvek eszméjét talán soha nem ítélték el szigorúan és végérvényesen, de a nyelvészek legalábbis jelenleg nem veszik komolyabban fontolóra. Az alapnyelv olyan fejlődési szakasza, amelyre nem lehetne alkalmazni a komplementáció és a módosítás fogalmát, számunkra csupán félig tudományos spekulációk tárgya.

Így csak a „vonzat” másik, morfoszintaktikai értelmezése marad. Meillet állítása azonban ebben az esetben is nagyon kétségesnek tűnik. Az egyes nyelvek fejlődésének különböző szakaszaiban találunk példákat az esetekkel kódolt szemantikai ellentétek megszűnésére és egy strukturális eset (például a tárgyeset) térnyerésére, de az ellenkező irányú tendenciára is akad példa. A balti és a szláv nyelvekben például jelentősen megerősödött a partitivusi tárgyjelölés (amelyből a tagadó birtokos eset is kialakult), valószínűleg az ablativusi és a genitivusi eset szinkretizmusa következtében (az ablativusok jól adatolt forrásai a partitivusi szerkezeteknek): ez világosan látható, ha összehasonlítjuk a szláv és a balti nyelveket az ókori görög és a lo-

124

Recenzijos

tin nyelvű szövegekkel. A predikatív pozícióban a nominativus (accusativus) mellett a szláv és a balti nyelvek bevezették az instrumentálist, amely kezdetben valamilyen további szemantikai tartalom jelöléséhez kapcsolódott (ma ez a predikatív instrumentális funkció mindkét nyelvcsaládban csaknem teljesen elhalványult). Vagyis a balti és a szláv nyelvekben egyes, esetekkel kódolt szemantikai ellentétek eltűntek, mások viszont megjelentek. Természetesen az esetekkel kódolt szemantikai ellentétek csökkenését azokban a nyelvekben is látjuk, amelyekből eltűnnek az esetek, például a mai újlatin nyelvekben, de itt már nehéz a morfoszintaktikai „rekció” eszméjének további terjedését felismerni.

Visszatérve konkrétan a szóban forgó könyv tézisére, értékelését nehezíti, hogy a szerző nem határozza meg pontosabban az „esetvonzatot” – mint már említettük, az esetvonzatról alkotott felfogása összefonódik egy tisztán szintaktikai jelenséggel, a komplementációval. A bemutatott példák ellentmondásosak, és azt mutatják, hogy a szerző nem különíti el kellő szigorral a szintaktikai vonzatot (komplementációt) a morfoszintaktikai vonzattól (rekciótól). Ha a könyv említett tézisét úgy kell érteni, hogy a litván nyelv fejlődése során csökkent az esetekkel kódolt szemantikai ellentétek száma az alany, a tárgy stb. kifejezésekor, akkor ez az állítás elméletileg értelmes, tényszerűen azonban valószínűleg téves. Például a tárgyeset és a partitivusi birtokos eset közötti ellentét a litván nyelvben mindmáig élő. Milyen jelentésben gyengült volna meg, és adta volna át a helyét a „vonzatnak”? Természetesen találhatunk elszigetelt eseteket, amikor megszűnt a birtokos eset és a tárgyeset váltakozása. A szerző szerint a partitivusi eredetű a atmintį és užmiršti igék mellett használt birtokos eset (atmink manęs BrB Moz. I 40,14), amelyet a mai nyelvben a tárgyeset szorított ki. A birtokos és a tárgyeset versengése azonban már a latin memini és a görög μιμνήσκω mellett is megfigyelhető. Ez a jelenség tehát olyan régi, hogy valószínűleg már a régi litván írott nyelvben is szemantikailag nem motivált szintaktikai reliktum volt az ilyen birtokos eset (partitivusi eredetére csak következtetni lehet), és a litván nyelvből való eltűnése csupán az egyik szemantikailag nem motivált „rekciótípusnak” egy másikkal való felváltását jelentette (itt valószínűleg a gazdaságosság elve érvényesült: két rekciótípus helyett egy maradt). Ebben a tekintetben kissé eltérnek az ablativusi jelentésű birtokos esetek. A bijoti, vengti típusú igékről a szerző ezt írja: „A korábban elkülönült jelentéssel bíró birtokos eset idővel bekerül az ige szemantikai és szintaktikai vonzáskörébe, elveszíti önálló jelentését, és az általa vonzott bővítmény esetévé válik” (245. o.). Nehéz elhinni, hogy a bijoti vilko szerkezetben a vilko birtokos eset a „vonzat” kialakulása előtt nem lett volna bővítmény – ez a nézet csupán része ugyanannak a mítosznak, amely a primitív, szintaktikai kapcsolatok nélküli alapnyelvről szól. Valószínűleg a bijoti vilko szerkezetben ez a birtokos eset mindig bővítményt jelölt. A kérdés csak az, hogy ez (vagyis éppen az eset) ma és/vagy a régi írott nyelvben vonzatos-e vagy sem. E tekintetben

125

Recenzijos

nem szűnt meg az esetváltakozás, ellentétben az olyan állítmányokkal, mint az atminti: most is, ahogy korábban, a birtokos esetet használják. A szerző szerint tehát ebben az esetben a fordulat akkor következett be, amikor elhalványult a birtokos eset ablativusi jelentése: a birtokos esetet már nem annyira azért kezdték használni, mert ablativusi jelentése megfelelt a kifejezett helyzettípusnak, hanem azért, mert maga az ige kezdte megkövetelni. Ezt azonban nehéz volna bizonyítani, hiszen a komplementumok esetei vagy az elöljárók gyakran pleonasztikusan megkettőzik azt, ami már magában az ige jelentésében is benne rejlik. Tegyük fel, hogy az ablativusi jelentés kétségtelenül szerves része a bijoti, vengti igék lexikai jelentésének, de a megfelelő lett szerkezetekben pleonasztikusan is kifejeződik: baidīties no vilka ‚félni a farkastól‘, vairīties no vilka ‚kerülni a farkast‘ (ezek a szerkezetek a régebbi baidīties, vairīties vilka szerkezeteket váltották fel). Valószínűleg állítható, hogy a no vilka elöljárós szerkezetet a megfelelő igék „vonzatként” vonzzák, ahogyan a litván bijoti, vengti igék birtokos esetét is (hiszen a letteknek nincs másféle szerkezetük). Nem tagadható azonban az a tény, hogy a no elöljáró ablativusi jelentésű. A „vonzat” meghonosodásához tehát egyáltalán nem szükséges, hogy az eset jelentése „elhalványuljon”. Végül azt is nehéz volna bizonyítani, hogy a birtokos eset a litván nyelvben elvesztette ablativusi jelentését. Hiszen az ablativusi jelentésű birtokos esetet ma is élő módon használják elöljárókkal (iš/nuo miesto). Hasonlóképpen a beszélt nyelvben az instrumentálist a su (rašyti su pieštuku, važiuok su autobusu) elöljáróval használják, de mégsem állítjuk, hogy az instrumentális az elöljárós szerkezetben elvesztette volna „eszköz”-jelentését, azaz instrumentális jelentését. Egyébként ez az „eszköz”-jelentés azokban az esetekben is felismerhető, amikor ez az eset Ambrazas szerint már „vonzatossá” válik (például: naudotis peiliu), és ha valaki azt állítaná, hogy a bijoti, vengti vilko szerkezetben a birtokos esetnek továbbra is ablativusi jelentése van, nehéz volna ezt megcáfolni.

További konkrét példákat itt nem kívánok tárgyalni. Az az állítás, hogy a litván nyelv fejlődése során „megerősödik a vonzatosság”, nemcsak és nem is annyira azért problematikus, mert téves, hanem azért, mert valószínűleg maga a szerző sem látja teljesen világosan, hogy valójában mit jelent. Sem a könyv elején megadott „vonzat” definíciója, sem az egyéb helyeken található magyarázatok nem segítenek az olvasónak teljesen megérteni, hogy a szerző szavaival élve pontosan mi erősödik a litván nyelv fejlődése során.

Vytautas Ambrazas számos, a litván nyelv története szempontjából fontos kutatás szerzője. Eredményeik a tárgyalt könyvben is tükröződnek, összegződnek és tágabb összefüggésben kerülnek kifejtésre. Itt megemlíthetjük a szerzőnek a litván főnévi igenévi szerkezetekről szóló kutatásait (Ambrazas 1995). Ezek meggyőzően feltárták azokat a szintaktikai újraelemzési mechanizmusokat, amelyek az alanyi esetű tárgy kialakulásához vezettek az olyan szerkezetekben, mint a šienas reikia pjauti (→ reikia šienas pjauti); az alanyi esetű tárgy az el-

126

Recenzijos

az egykori alanyeset újraelemzésének eredménye, egyes szerzők által hangsúlyozott finn nyelvi hatás pedig valószínűleg csupán hozzájárult ennek az alanyesetnek a konzerválódásához, de semmiképpen sem volt kialakulásának szükséges feltétele. Hasonlóképpen, a cél- és rendeltetésjelölő infinitívusz alanyának és tárgyának dativusszal való jelölését adverbiális és adnominalis pozícióban (hely a tyúk számára, ahol tojhat, fejsze a fa hasogatására) Ambrazas meggyőzően magyarázza azzal a feltevéssel, hogy ebben az esetben a kettős célhatározói dativust tartalmazó konstrukcióban újraelemzési folyamat zajlott le, és az első dativust az infinitívusz alanyaként vagy tárgyaként értelmezték újra (a ragvonzás hipotézisét a szerző joggal veti el). Ambrazasnak ezek a kutatásai maradandó értékű hozzájárulást jelentenek a litván és a balti nyelvek történeti szintaxisához.

A szerző által itt bemutatott, korábbi munkáiban is előforduló egyes szintaktikai jelenségek történeti fejlődésére vonatkozó magyarázatok közül több az új tipológiai kutatások megjelenésével részben elveszítette aktualitását. Itt például az indirekt mód kialakulására vonatkozó hipotézist említeném.

Ahogyan korábbi publikációiban, Ambrazas a tárgyalt könyvben is olyan konstrukciókból vezeti le az indirekt mód szerkezeteit, amelyekben a melléknévi igenév érzékelést, tapasztalást vagy közlést jelentő igékkel szerepel, például: úgy érezte / gondolta / mondta, hogy ismeri az utat. „A közvetített vagy következtetett cselekvés jelentése itt áttevődhetett a melléknévi igenévre, amely önálló használatba kezdett” (393. o.). Ez a magyarázat, amely Delbruck és Endzelynas magyarázatainak hagyományát folytatja, nem kielégítő, mivel csak az említett konstrukciók közvetítő jelentésére terjed ki. Érthető, miért tartotta Endzelynas ezt a jelentést a legfontosabbnak: a lett evidenciális konstrukcióknak ugyanis csak közvetítő funkciójuk van. A litván evidenciális konstrukciók azonban inferenciális (a megtörtént cselekvés nyomaiból levont következtetés, például itt tolvaj járt) és miratív (a meglepetés kifejezése, például megfordul – ott állt egy ördög) funkciót is betöltenek. A tipológiai szakirodalom más nyelvekből vett párhuzamok alapján meggyőzően magyarázza, hogyan alakul ki a perfektum jelentéséből először az inferenciális, majd más evidenciális jelentések, köztük a közvetítő jelentés. A fordított fejlődés – a közvetítő jelentéstől az inferenciális jelentés felé – nem adatolt, és nehezen magyarázható. Ezért sokkal meggyőzőbbnek tűnik Litvinov 1989-ben javasolt magyarázata, amely a balti evidenciális konstrukciók forrásának a perfektumot tekinti. A szerző szerint a perfektumból eredő evidenciális konstrukciók (ők elutaztak) mellett később jelen idejű melléknévi igenevet tartalmazó konstrukciók (ők messze laknak), sőt jövő idejű melléknévi igeneves szerkezetek is létrejöttek (ők elutaznak). Ambrazas röviden tárgyalja Litvinov magyarázatát, de azzal az indokkal veti el, hogy a múlt idejű alakok elsőbbsége nem bizonyított. Ezt azonban nehéz volna bizonyítani, tekintve, hogy a balti nyelvek írásos története túl rövid. A közvetlen forrásadatok alapján

127

Recenzijos

nem lehet „bizonyítani” sem Ambrazas, sem Litvinov hipotézisét, az utóbbi azonban azért előnyösebb, mert nem mond ellent a nyelvtipológiai tényeknek.

A szerző gyakran említi a nyelvtipológiát, és sok tipológiai szakirodalmat idéz. Egyes esetekben ez kiegészíti a szerző fejtegetéseit, máskor csupán díszítő szerepet tölt be. Az evidencialitás, illetve a korábban említett szintagmabeli fő tag jelölése ennek meglehetősen szembetűnő példái. Johanna Nicholsnak a fő és a függő tag jelöléséről szóló cikke természetesen minden bibliográfiát ékesít. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy hasznos volna megismertetni a litván olvasókat az ott bemutatott elképzelésekkel, hiszen, mint megjegyezték, ezek az ártalmas gondolatok romba döntik az egész „litván” szintaxis építményét.

Egyébként bármely tipológiai állítást megcáfolhatja egy olyan nyelv példája, amelyet az adott szempontból korábban még nem vizsgáltak – akár a litváné is –, de ezt a nyelvet alaposan meg kell vizsgálni. Így például a 186. oldalon a szerző azt állítja, hogy az általa bemutatott anyag megcáfolja Shibatani (1998) állítását, miszerint a litvánban – más nyelvekhez hasonlóan – a személytelen passzív implicit ágense csak embert jelölhet. Valójában ezt a jelenséget mint a személytelen passzív univerzális sajátosságát Frajzyngier (1982) vetette fel. Egy 2004-es (2004b) cikkben – amelyre a szerző nem hivatkozik – magam érveltem amellett, hogy a litván evidenciális konstrukciók passzív melléknévi igenevekkel csupán látszólagos kivételei Frajzyngier általánosításának; bővebben lásd Holvoet (2007). A passzív melléknévi igeneveket tartalmazó litván evidenciális konstrukciók valójában több jól adatolt tipológiai általánosítást is megsértenek, sőt némelyikük a szokásos passzívkonstrukció-képzési szabályokkal nehezen magyarázható (bővebben lásd Holvoet 2007, 96–104), ezért megfontolandó, hogy egyáltalán passzív konstrukcióknak kell-e tekintenünk őket.

A passzív melléknévi igeneves konstrukciók kapcsán egy másik esetre is szeretném felhívni a figyelmet, amikor a tárgyalt munka nem veszi figyelembe az evidenciális konstrukciók sajátosságait. A szerző a cselekvői genitivus eredetét tárgyalva elveti az általam javasolt magyarázatot (Holvoet 2001), amely szerint a genetivus auctoris tranzitív igéket tartalmazó konstrukciókból került át intranzitív igéket tartalmazó konstrukciókba. E hipotézis szerint a cselekvői genitivus – birtokos eredetű lévén, amit a birtokos genitivusi alakok mano, tavo, savo passzív konstrukciókban való használata mutat – először adnominalis pozícióban jelenhetett meg ([az apa [építette ház]]); az újraelemzés során a genitivust agentívként értelmezték ([az apa építette] ház), és a melléknévi igenévvel együtt predikatív pozícióba kerülhetett (a ház [az apa által épített]); miután a melléknévi igenevet kiemelték az igenévi frázisból [az apa építette], a litvánban (de a lettben nem) kialakult a teljes passzív, ágensi genitivusszal: az apa által építtetett a ház. Az ilyen konstrukciókból került át a genitivus az intranzitív igéket tartalmazó konstrukciókba

128

Recenzijos

(az apa által itt lakott). E magyarázatot elvetve a szerző hangsúlyozza, hogy „[a semlegesnemű alakokat tartalmazó konstrukciók] a litván nyelvnek abban a nyelvjárási övezetében használatosak, amelyben a ragozott passzív szerkezetek általában nem jellemzők” (189. o.). Természetesen nem a ragozás vagy annak hiánya a lényeg, hiszen – ahogyan a mai litván nyelvjárásokban – az adnominalis pozícióban egyeztetett melléknévi igenevet tartalmazó konstrukciók (az apa építette ház) korábban is együtt élhettek a megfelelő, nem egyeztetett predikatív alakokkal (a ház (van) építve). Valószínű tehát, hogy a szerző arra gondol: az az apa által itt lakott típusú konstrukciók olyan nyelvjárásokban használatosak, amelyekre egyáltalán nem jellemző a szokásos passzív konstrukció, az a ház volt az apa által építve. Ez azonban lényegében csak azt mutatja, hogy az az apa által itt lakott típusú konstrukciók evidenciálisként funkcionálisan elkülönültek a passzív konstrukcióktól, és önállóan kezdtek létezni, miközben számos jellemzőjüket átvették. A passzív konstrukcióból átvett jellemzők egyike természetesen a cselekvői genitivus volt. Magyarázatom elvetésekor a szerző a semlegesnemű melléknévi igenevek főnévi használatára hivatkozik: a az apa dolgozott mondat eredeti jelentése szerinte ‚az apa munkája’, a én ott születtem mondaté pedig ‚ott van a szülőföldem’ volt (191. o.). Bár a feltételezett főnévi konstrukciókból, mint a az apa dolgozott ‚az apa munkája’, könnyen elképzelhető olyan konstrukciók kialakulása, mint *Tetszik nekem az apa dolgozott, *Tisztelem az apa dolgozott, annál nehezebb elképzelni, miként alakulhattak volna ki belőlük olyan mondatszerkezetek, amelyekben a passzív melléknévi igenév átveszi a finit predikatív ige funkcióit. Ráadásul az olyan főnevesült melléknévi igenév, mint a būta, csak azt jelenthetné: ‚das Gewesene’, vagyis ‚az, ami volt’ (vö. nem létező dolgok). Az indoeurópai nyelvek úgynevezett passzív melléknévi igenevei intranzitív igék esetében mindig nem passzív, hanem éppen intranzitív aktív jelentésűek: vö. latin impransus ‚reggeli nélkül maradt’; német der spät gekommene Gast ‚a későn érkezett vendég’ (Edith Moravcsik terminológiájával ez „ergatív típusú szabály” – ergative pattern, vö. Moravcsik 1978). A német mein Gesagtes ‚az én mondásom, amit mondtam’ konstrukció értelmezhető, a *mein Gekommenes viszont már nehezen. Ha az ilyen intranzitív melléknévi igenevek mégis passzív konstrukciókban használatosak, az másodlagos jelenség: a tranzitív igékre épülő konstrukciót kiterjesztik, és bizonyos intranzitív igéket (az úgynevezett „unakkuzatív” igéket) is bevonnak.

Elismerve, hogy a litván nyelv – mint minden más nyelv – „korrekciós instanciaként” szolgál a tipológiai általánosítások érvényességének ellenőrzésében, mégis óvatosabban viszonyulnék azokhoz a kísérletekhez, amelyek a más indoeurópai nyelvekben nem adatolt litván jelenségeket az alapnyelvre vetítik vissza. A balti igék egyes szám harmadik személyű alakjai szám szerinti oppozíciójának hiányát tárgyalva (a gyermek játszik: a gyermekek játszanak) a szerző felveti, hogy a balti nyelvek állítólag nem veszítették el a harmadik személyű többes számot

129

Recenzijos

… alakok, ahogyan azt hagyományosan állítják, hanem olyanok, amelyekkel soha nem rendelkezett. A hagyományos hipotézist „irracionális” kísérletként írja le, amely „a balti (valamint a germán és az anatol) igei rendszert [...] az indo-irániakra jellemző modellből vezeti le” (115. o.). Ám hiszen külön 3. személyű végződései az egyes és többes számnak nemcsak az indo-iráni nyelvekben vannak, hanem a görögben, a latinban, a germán nyelvekben, a hettitában és végül a szláv nyelvekben is, így a balti nyelvek 3. személyű számjelölő alakjainak elkülönítetlensége elszigetelt jelenség. Egyet lehet érteni azzal, hogy az újgrammatikusok által létrehozott, a görög és az indo-iráni nyelvekre alapozott igei modellt sok tekintetben felül kell vizsgálni az anatol és más indoeurópai nyelvek felfedezése miatt. Az indo-iráni és a görög nyelveknek hagyományosan tulajdonított, napjainkban például az anatol nyelvekre is kiterjesztett különleges státus azonban nem földrajzi eltérést tükröz (bias), hanem mindenekelőtt az adatolás eltérő korát. Bármilyen meglepő is a litván nyelv fonetikai archaizmusa (ennek köszönhetően például a litván vyras nominativusi alak közelebb áll az alapnyelvi alakhoz, mint a latin vir vagy a szanszkrit viráḥ), a csak a 16. századtól történetileg adatolt litván nyelvi tényeket nem lehet kritikátlanul szembeállítani olyan nyelvek tényeivel, amelyeknek adatolt története az időszámításunk előtti első, egyes esetekben pedig a második évezredig nyúlik vissza. Tekintettel arra, hogy a szerző részletesebben tárgyalja (139–144. o.) a passzív melléknévi igeneves alakok inkongruenciáját (az egyeztetés hiányát) a litván nyelv névszói predikátumokat tartalmazó szerkezeteiben (pradalgiai suvėlta, šimušta; keliu karvės genama ir pan.), a balti nyelvek igei inkongruenciájának esetei sem meglepők. E jelenségeket tehát inkább általánosabb összefüggésben kellene vizsgálni; ekkor arra a következtetésre juthatunk, hogy a 3. személyű igealakok hiányának oka a balti alapnyelvben elterjedt (bár a τὰ ζῷα τρέχει szabályra tekintettel gyökereivel az indoeurópai alapnyelvig visszanyúló) névszói predikátumok és igék közötti inkongruencia lehetett. Az eredeti használatából kiszorult 3. személyű többes számú alak valószínűleg olyan igenévi alakokban rejtőzik, mint a dirbą, ahogyan Cowgill (1970) már állította.

Térjünk át az összegzésre. Kétségtelen, hogy Vytautas Ambrazasnak, a litván történeti szintaxis legkiemelkedőbb szakértőjének kutatási szintézise fontos munka a baltisztika számára. Számos magyarázatával egyet lehet érteni vagy vitába lehet szállni, de mindig érdekesek. A szerzőnek a litván szintaxis fejlődési tendenciáiról vallott főbb téziseit korábban már érintettük. A könyvben leggyakrabban hangsúlyozott, „a kormányzás erősödésére” vonatkozó tézis értéke kétséges, elsősorban a dolgozatban használt „kormányzás” fogalmának tisztázatlansága miatt. Meglepő továbbá a szerzőnek az a nézete, amelyet nyíltan sehol sem fejt ki, ám a szöveg olvasásakor fokozatosan kirajzolódik: a modern elméleti nyelvtan olyan divatos és tekintélyes, de túl erős bódítószer, amelytől lehetőség szerint óvni kell a fiatal litván nyelvésznemzedéket. Az a nyelvész, aki annyi külföldi szakirodalmat olvasott, mint Vytautas Ambrazas, aligha…

130

Recenzijos

… komolyan vehet egy belső ellentmondásokkal teli szintaxismodellt, amelyet a Dabartinės lietuvių kalbos gramatikoje mutat be, és amelyet az itt tárgyalt munka lényegében (néhány meghatározás részleges módosítása ellenére) fenntart; annál is kevésbé, mivel ilyen modellt a világon sehol sem alkalmaznak (Litvánia, Lettország és néhány más, az orosz szovjet nyelvtan „megszállását” átélt ország kivételével). Úgy látszik azonban, hogy a bel- és külpolitikai mércék különböznek. A külföldi nyelvészetben kidolgozott gondolatok megférnek egymás mellett, és díszíthetik a bibliográfiát, de elvileg nem valók a litván olvasónak, legfeljebb akkor, ha a megfelelő szűrőn átengedve már nem veszélyeztetik a félig iskolai, félig tudományos LKG és DLKG doktrínát, amelynek érvényességét korlátlan időre tervezik. A Lietuvių kalbos istorinė sintaksė értékes munka, de értéke jóval nagyobb lett volna, ha a szerző lemond a kettős – kutatói és a nemzeti örökség őrének – szerepéről, és vállalja, hogy megmutatja a további kutatások útjait a fiatal litván nyelvészeknek.

BIBLIOGRAFIJA

AMBRAZAS, V. 1970: Dėl lietuvių kalbos netiesioginės nuosakos (modus relativus). In: V. RŪKE-DRAVIŅA, ed., Donum Balticum. To professor Christian S. Stang on the occasion of his seventieth birthday, 15 March 1970. Stockholm: Almqvist & Wiksell, 6–13.

AMBRAZAS, V. 1995: Lietuvių kalbos bendraties konstrukcijų raida. Lietuvių kalbotyros klausimai 33, 74–109.

COWGILL, W. 1970. The nominative plural and preterite singular of the active participles in Baltic. In: Th. F. MAGNER & W. R. SCHMALSTIEG, eds., Baltic Linguistics. University Park-London: Pennsylvania State University Press, 23–37.

DLKG = V. Ambrazas, red., 2006: Dabartinės lietuvių kalbos gramatika. 4-oji papildyta laida. Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas.

FRAJZYNGIER, Z. 1982: Indefinite agent, passive and impersonal passive. A functional study. Lingua 58, 267–290.

HARRIS, A. C. & CAMPBELL, L. 1995: Historical Syntax in Cross-Linguistic Perspective. Cambridge: University Press. (Cambridge Studies in Linguistics, 74.)

HOLVOET, A. 2001. Once more the Baltic genitive of agent. Baltistica 35 (2), 45–58.

HOLVOET, A. 2004a: On the marking of predicate nominals in Baltic. In: BALDI, Ph. & DINI, P. U.

131

Recenzijos

(eds.), Studies in Baltic and Indo-European linguistics in honor of William R. Schmalstieg. Amsterdam & Philadelphia, 75–90.

Holvoet, A. 2004b: Evidencialumo kategorija. In: A. Holvoet & L. Semėnienė, red., Gramatinių kategorijų tyrimai. Vilnius: LKI, 105–120.

Holvoet, A. 2007: Mood and Modality in Baltic. Kraków: Wydawnictwo Uniwersytetu Jagiellońskiego.

Holvoet, A. & Judžentis, A. 2005: Sintaksinės priklausomybės tipai: papildymai ir patikslinimai. In: A. Holvoet & R. Mikulskas, red., Gramatinių funkcijų tyrimai, Vilnius: LKI, 11–38.

Litwinow, W. P. 1989: Der Modus relativus baltischer Sprachen aus typologischer Sicht. Baltistica 25 (2), 146–155.

LKG = K. Ulvydas, red., 1965–1976: Lietuvių kalbos gramatika. Vilnius: Mintis.

Meillet, A. 1934. Introduction à l’étude comparative des langues indo-européennes. 7^e éd. Paris: Hachette.

Moravcsik, E. 1978. On the distribution of ergative and accusative patterns. Lingua 45, 233–279.

Nichols, J. 1981: Predicate Nominals: A Partial Surface Syntax of Russian. Berkeley: University of California Press.

Nichols, J. 1981: Head-marking and Dependent-marking Grammar. Language 62, 1, 56–119.

Shibatani, M. 1998. Voice parameters. In: L. Kulikov & H. Vater, eds., Typology of Verbal Categories. Papers Presented to Vladimir Nedjalkov. Tübingen: Niemeyer, 117–138.

Urnežiūtė, R. 2006: Leonardui Dambriūnui – 100 metų. Gimtoji kalba 2006 vasaris Nr. 2 (464), 3–7.

Axel Holvoet

Lietuvių kalbos institutas

P. Vileišio g. 5, LT-10308 Vilnius, Lietuva

132