ROMA BONČKUTĖ

Klaipėdai Egyetem

Kutatási területek: a litván irodalom története, Simonas Daukantas munkássága.

DOI: https://doi.org/10.35321/all81-10

Granauskas Daukantas módjára vett lélegzete

Granauskas lélegzetírása Daukantas módján

ABSZTRAKT

A tanulmány a litván nemzeti történetírás úttörőjének és a litván írott nyelv modernizálójának, Simonas Daukantasnak (1793–1864) a Romualdas Granauskas (1939–2014) prózájára gyakorolt hatását tárgyalja, különös tekintettel az író Jaučio aukojimas (1975) című kisregényére.

A kisregény elemzése kimutatta, hogy R. Granauskast befolyásolta S. Daukantas történetírása, átvette a történész koncepcióit, motívumait és kifejezésmódját. S. Daukantas ritmikus prózájának hatására R. Granauskas sajátos ritmusú prózai művet alkotott.

KULCSSZAVAK: történetírás, irodalom, próza, ritmus, a légzés poétikája, Simonas Daukantas, Romualdas Granauskas, Juozas Baltušis.

ANNOTÁCIÓ

A tanulmány a litván nemzeti történetírás úttörőjének és irodalmi reformerének, Simonas Daukantasnak (1793–1864) a Romualdas Granauskas (1939–2014) szépirodalmi műveire gyakorolt hatását vizsgálja; az író elbeszélései közül elsősorban a Jaučio aukojimas (1975) című művét elemzi.

A Jaučio aukojimas elemzése rámutat, hogy Granauskast Daukantas történeti munkái inspirálták, és felhasználta szövegeinek koncepcióit, kifejezéseit és motívumait. Daukantas inspirációjára Granauskas ritmust alkalmazott egy prózai szövegben.

KULCSSZAVAK: történetírás, irodalom, próza, ritmus, a légzés poétikája, Simonas Daukantas, Romualdas Granauskas, Juozas Baltušis.

Tanulmányok / Articles

215

ROMA BONČKUTĖ

BEVEZETÉS

Romualdas Granauskas születésének 80. évfordulója alkalmából 2019. május 10-én a sedai Vytautas Mačernis Gimnáziumban országos konferenciát rendeztek „Romualdas Granauskas – a žemaitiai író” címmel; ezen Simonas Daukantas és Romualdas Granauskas személyiségének és nyelvének hasonló energiájáról osztottam meg gondolataimat^¹. S. Daukantas BUDĄ Senowęs-Lė­tuwiū Kalnienū ir Žamajtiū išzraszę [...] Jokyb’s Laukys című művének (a továbbiakban: Būdas) 19. századi és 20. század eleji litván irodalomban való recepcióját kutatva arra figyeltem fel, hogy Šatrijos Ragana, aki muzikális volt és jó hallással rendelkezett, először nem az eszméket, témákat vagy lexikát vette át, hanem S. Daukantas ritmusát stilizálta (Bončkutė 2019: 239–265). A zene és az irodalom kapcsolatát vizsgáló kutatók megállapították, hogy a gondolat először valamiféle energiaként, intonációként, zenei formaként születik meg, amelyhez aztán nyelvi kifejezés társul^². Ily módon azonban csak igazán hiteles irodalom születhet. Amikor a gondolatok méhekként zümmögnek az ember fejében, az alkotó addig gyötrődik, míg meg nem találja a gondolat hangzásának egyetlen lehetséges kifejezését. Ezért minden író ritmusa az egyéni stílus kifejeződése. A szövegstruktúra különböző szintjeinek ritmuselemei alkotják a mű mátrixát, amely az alkotó felismerésének ismertetőjegye. R. Granauskas a Jaučio aukojimas (1973/1975) című elbeszéléséről ezt mondta: „És én majdnem boldog voltam: végre leküzdöttem a »Jaučio aukojimas« első részét! Csak ez a forma, csak ez a ritmus, csak ez az ezópusi nyelv illett hozzá” (lásd Daujotytė 2017: 104).

S. Daukantas periódusainak hullámzása, élő nyelve, annak zengése a stílus legfeltűnőbb elemei (lásd Vengris 1938: 446–458); ezek a mondat ritmikájában tükröződnek a legjobban, és a kivételes hallású R. Granauskas könnyen érzékelte, így óriási hatást gyakoroltak rá. A prózaritmus kutatói szerint minden információ ritmikusan szervezett közlés formájában adódik át, amely – bár verbálisan nincs kifejezve – további jelentést hoz létre (Гумовская 2018: 196). S. Daukantas szövegeinek ritmikája nem csupán a fonetikai hangok szabályos egymásutániságából ered, amelyre ő igen

^¹ Wilhelm von Humboldt, akit S. Daukantas olvasott, hangsúlyozta a nyelv elevenségét, valamint azt, hogy a szavakat folyamatosan eszmékkel kell megtölteni, energiát kölcsönözve nekik. Ahhoz, hogy a szó valóban szóvá váljon, nemcsak hangalakot kell öltenie, hanem a hang és a jelentés harmonikus egységévé is kell válnia. A nyelv folyamatos fejlődésként értelmezhető: „Man muß die Sprache nicht sowohl wie ein todtes Erzeugtes, sondern weit mehr wie eine Erzeugung ansehen” (A nyelvet nem annyira holt produktumként, hanem sokkal inkább magaként a tevékenységként kell tekinteni) (Humboldt 1836: 38).

^² Például a 19. század végén kialakult a kísérleti esztétika, és a ritmust pszichofiziológiai, valamint esztétikai jelenségként vizsgálták. Lásd Fechner Gustav Theodor 1876: Vorschule der Aesthetik. Erster Theil. Leipzig, Druck und Verlag von Breitkopf & Härtel. Online hozzáférés: https://archive.org/details/vorschu lederaes01fechgoog/page/n13; Hermann Ludwig Ferdinand von Helmholtz 1863: Die Lehre von den Tonempfindungen als physiologische Grundlage für die Theorie der Musik. Friedrich Vieweg & Sohn, Braunschweig. Online hozzáférés: http://vlp.mp iwg-berlin.mpg.de/library/data/lit3483/index_html?pn=7&ws=1.5.

216

Acta Linguistica Lithuanica LXXXI

Granauskas daukantiánus lélegzetvétele

siekė (žr. Subačius 2018), bet ir dėl kitų kalbos lygmenų bei turinio struktūrų pasikartojimų, tik jam būdingų, užburiančių, turinčių maginės galios. R. Granausko girdimoji atmintis užfiksavo istoriko teksto ritmą, kuris žadino kūrybinę energiją, kūrė vaizdinius, ir jis, rašydamas kūrinius, sudėtus į antrąją knygą (Granauskas 1975), itin daug dėmesio skyrė ritmui.

Viktorija Daujotytė tanúsága szerint „[e]m érdemben Granauskasról és alkotói módszeréről Simonas Daukantasszal, az ő »Būdas« című művével kellene kezdeni” (Daujotytė 2017: 10). R. Granauskas Jaučio aukojimas című elbeszélése az író első, erőteljesen stilisztikailag jelölt szövegeinek egyike (lásd: Nastopka 2002; Kelertienė 2000: 69); szövegének ritmusáról már írtak (lásd Juknaitė 2003), de S. Daukantasszal nem hozták összefüggésbe. A tanulmány célja S. Daukantas hatásának vizsgálata az elbeszélés Jaučio aukojimas azon három mondatára, amelyek tanúsítják, hogy eredeti alkotó lépett a litván irodalomba. A tanulmány emellett folytatni kívánja e tudományos folyóirat žemaitiai öntudattal és identitással kapcsolatos kutatásait is (vö. Pajėdienė 2018: 64–104).

A szövegelemzés során összehasonlító elemzést, intertextualitási megközelítéseket és prózaritmus-kutatásokat alkalmazunk^³.

1. A LÉLEGZETVÉTEL POÉTIKÁJA

A nyelvi ritmusnak a személyiség egyéni nyelvi struktúrájával és fiziológiájával fennálló szoros kapcsolata régóta érdekel, amióta hallottam Bulat Okudzhava sorait: „Каждый пишет, как он слышит. / Каждый слышит, как он дышит” (Окуджава 2001: 264); ezek Juozas Baltušis naplóinak lapjain is visszhangoznak, amikor a kortárs írókról, a szűk körű találkozókról írt, akik „[n]em lélegeznek mélyen” (Baltušis 2019: 409). A légzés poétikája (angolul: poetics of breathing) iránt rendszerint olyan időszakokban támad érdeklődés, amikor az irodalom szakítani kíván a formális konvenciók hagyományával, és szabadabb kifejezésmódot, hitelesebb írásmódot keresnek (Heine 2019: 91–92). Ilyenkor visszatérnek ad fontes – a klasszikus gondolkodáshoz, a nemzet nagy szerzőihez. Az ókori rétorokat és retorikai szerzőket, különösen Arisztotelészt, Cicerót és Quintilianust az foglalkoztatta, hogyan igazítsák a beszéd szerkezetét a légzéshez. Az ókori retorikákban a beszélő légzésének sajátosságait figyelembe vevő, kisebb frázisokra tagolás problémáját tárgyalták. A frázis határozza meg a prózaszöveg ritmusát. Az ókori szónokok szorosan összekapcsolták a ritmust és a zenét az ékesszólással. Platón (lásd Valstybę, III., IV. könyv) és Arisztotelész (lásd Poetika) jelentős figyelmet szentelt a ritmus fontosságának. Platón azt kérdezte, vajon „nem azért nevelnek-e a szépművészetek, mert a ritmus és a harmónia hatolnak legmélyebben a lélek mélységeibe, és gyakorolják rá a legerősebb hatást? Maguk pedig

^³ Vö.: Kazlauskienė 2015; Ramonautė 2006; Heine 2019; Гумовская 2018; Moritz 2006; Fietz 1992.

Cikkek / Articles

217

ROMA BONČKUTĖ

yra grožis ir žmogų padaro gražų“ (Platonas 1981: 401d), o kitoje savo veikalo vietoje pastebėjo, kad „ritmiškumas atitinka gerą kalbėjimo stilių, o neritmiškumas – jo priešingybę. Taip pat ir gera bei prasta harmonija, jeigu, kaip ką tik sakėme, ritmas ir harmonija derinasi prie žodžių, o ne žodžiai prie jų“ (Platonas 1981, 400d).

R. Granauskas abszolút hallása lehetett a legfontosabb rezonátor ahhoz, hogy S. Daukantas szövegeiben meghallja és meglássa az ősi Ceklis földjének lakóit, a kurusokat és utolsó főpapjuk utolsó áldozatát. Az író tanúsította, hogy alkotói pályája kezdetén nem rögtön értette meg, melyik múzsát szolgálja majd: az irodalomét vagy a zenéét. Kiváló hallásával, amellyel a csendet és a tárgyak lélegzését is meg tudta hallani (Daujotytė 2017: 74), még diákként elmerült S. Daukantas szövegeiben; először a szövegek hangzását hallotta meg: „Az jaučio aukojimo-ig minden művemet fejből tudtam. Az jaučio után, amelyen háromszor átmentem, azt mondtam: nem, inkább gondolkodom még egy évet, de erről a gályarabságról lemondok” (Mustekis 2008). De nem mondott le róla. Így a jaučio aukojimas mintegy áldozat Euterpének (a zene múzsájának), mielőtt Kalliopé szolgálatába állt volna. R. Granauskas jól választott, mert később ezt mondta: „A nyelvben élek”, „A nyelvben vagyok”, „Én magam vagyok a nyelv”, „A lelkem a nyelvben van” (Daujotytė 2017: 17).

². ROMUALDAS GRANAUSKAS – SIMONAS DAUKANTAS IDEÁLIS OLVASÓJA

Umberto Eco azt írta, hogy bármely szöveg olvasása társszerzőséget feltételez, mert az ideális olvasó a mű olvasása közben dekódolja azt, és jelentős alkotói munkát végez (Эко 2005: 25, 76). Az író egy elképzelt olvasó számára alkot, hozzá igazodva választja ki a szöveg egyik vagy másik stratégiáját, kódjait. R. Granauskas azt akarta, hogy az olvasó dekódolja a szöveg stilizációjának forrását, a szerzőt, ezért az elbeszélés egyes részei Martynas Mažvydas műveiből és krónikákból vett mottókkal kezdődnek. Magában a szövegben S. Daukantasra utalásokat is találunk:

[...] hogy hívják őket, ők pedig őszintén és egyszerűen így válaszolnak neked: „Jaušis, Keklys, Daukantas” (Granauskas 1975: 21).

[...] a körből pedig Jaušis, Keklys és Daukantas lép ki, már megértve, mit keresel (Granauskas 1975: 35).

Amikor R. Granauskas a jaučio aukojimą írta, nem volt könnyű hozzájutni S. Daukantas műveihez. Birutė Rokaitė-Vanagienė (mošidės, sic!) által szerkesztett történészi szövegek ugyanis még nem jelentek meg (Daukantas 1976a, b). Amint az elbeszélés S. Daukantas szövegeire tett utalásai mutatják, az író valószínűleg a Būdo valamelyik korábbi szövegét olvasta (Daukantas 1893; 1935; 1955), talán a Biržiškák által összeállított és 1929-ben kiadott Darbay című művet.

218

Acta Linguistica Lithuanica LXXI

Daukantiškas Granausko alsavimas

senųjų Lietuvių yr Žemayziu 1822 (a továbbiakban: Darbai) (Daukantas 1929). A történészeknek a krónikák és a kortárs történészek művei segítettek az ókori litván ember világának rekonstruálásában. S. Daukantas, miután számos, különböző nyelvű történeti forrást elolvasott, a történelem alanyának nézőpontjából vállalkozott a litvánok jellemének és múltjának leírására; elsőként hajtott végre történeti revizionizmust. A litván identitás mintájának, a modern litván közösség alapjának megteremtésére törekedve gyakran újraértelmezte a forrásokat, megváltoztatva a tények oksági összefüggéseit és értékorientációját. Hasonlóképpen R. Granauskas is – ahogyan V. Daujotytė megjegyezte – azt mondta, hogy „[ú]gy kell írni, ahogy nem történt, mert senki sem tudja, hogyan történt; úgy kell írni, ahogy nem történt, de megtörténhetett volna” (Daujotytė 2017: 43).

S. Daukantas Būdas című műve R. Granauskas számára a tématalálás forrásává és a komoly hangvételű elbeszélés példájává vált. Ez a történeti mű segített az írónak rekonstruálni az utolsó főpap utolsó áldozatát. Maga az „áldozat” szó és származékai S. Daukantastól jutottak el hozzánk (Kabašinskaitė 2016: 61–79), és a Būdo következő részlete ihlethette:

A negyedikben, Palanga erdeje mellett, Gintis szent ligetében nem az utolsó Kurėjai-Kurėjas uralkodott a Korso határain, ahol titokban, amikor a vėlai már keresztények voltak, még szabadon járták Žemaitiját, Porusėnát és Žemgalát, vagy a koržamnikok emlegették szerencsés napjaikat, és azt mondogatták, hogy maguk is ősi testvérek voltak (Daukantas 1845: 109).

A Būdę leírja a szentélyeket („Toie žinžio amžina ugnės rusiesi angarbies Dijwou, nu ko reges ir pate salą kaip szwentą wijtą, kórioje ugnis rusie [...]”, 101. o.) és épületeiket (lásd Daukantas 1845: 105), a papokat, az áldozati helyeket, a szertartásokat stb.

R. Granauskas elbeszélésében a Būdę domináns témája jelenik meg: a litván ember kötődése szülőföldjéhez, veleszületett képessége, hogy figyelmesen szemlélje a természetet, harmóniában éljen az őt körülvevő környezettel, és erőt, energiát merítsen a napból, a tűzből, a szélből, a földből, a fákból és a vízből. A világ valamennyi fontos eleme – a levegő, a föld, a tűz és a víz – alkotja a Būdo és az elbeszélés narratívájának alapját.

S. Daukantas nagy figyelmet szentelt a Būdo előszavának, amely nem kevesebb mint kilenc oldal hosszú. Amint Moreno Bonda megjegyezte, a történész előszavában „bekapcsolódott az európai történeti vitákba” (Leparskienė 2019: 5). S. Daukantasra előszava megírásakor nagy hatással volt Johann Gottfried Herder műve, az Žmonijos istorijos filosofijos idėjos (Ideen zur Philosophie der Geschichte der Menschheit). J. Herder a történetfilozófia és a kultúratudomány egyik úttörője; műveiben számos szerző munkáira támaszkodott, és arról álmodott, hogy megérje azokat az időket, amikor feltárják a földi fejlődés törvényszerűségeit. Az emberiség történetét az egész ország rendszerének részeként, egy hosszú kozmológiai folyamat mozzanataként tárgyalta. A világ makrokozmosz, az ember pedig mikrokozmosz, és közöttük analóg kapcsolat áll fenn (Zusi 2007: 89–97). Az egy helyen hosszú ideig élő emberek összenőnek környezetükkel, amely meghatározza életmódjukat és gondolkodásmódjukat. A népek, bár valaha közös őseik voltak, különböznek egymástól

Straipsniai / Articles

219

ROMA BONČKUTĖ

más okból, mert hosszú ideig különböző helyeken, különböző körülmények között éltek. J. G. Herder organikus kultúrájának ez a felfogása, amelyet litvánul elsőként a Būdo előszavában közvetítettek, R. Granauskas elbeszélésének kezdetén is visszhangzik:

magad is látod: mezítelen lábad, amint ezeken a tüskéken tapos, az árnyékokat, az állatok nyomait: te, aki még az erdőben futkározol, aki holdfényben kiáltozol, üvöltesz, agancsodat a fatörzsekhez vered, később magad is meghalsz vagy megölnek, a hátrahagyott nyomokra újabb nyomok nehezednek: állatoké, embereké, tüskéké, fáké, vadcseresznye-ágak, árnyékok, vékony ágak, talán egy apró madár tarka tolla (Granauskas 1975: 5).

R. Granauskas táltosa, akárcsak S. Daukantas által leírt ősi litvánok, inkább az erdőben él a vadállatokkal, semhogy egy idegen isten engedélyét kérje, akit „ősapáink” gyűlöltek, ahogy az író is mondja, átvéve a történész fordulatát (Granauskas 1975: 16). A Būdo alapján az elbeszélés táltosának élete mélyen az erdőben zajlik:

Ezért nevezték őt Wiespatiunak, mert csak ő maga tudott, tehetett és látott mindent; aki tanácsért akart hozzá fordulni, soha nem léphetett be a házába, hanem az erdőben kellett várakoznia, amíg más táltosokon vagy szolgáin keresztül megkapta a választ. Rendszerint csak nagyon ritkán mutatkozott az emberek között, s aki egyszer láthatta, már attól is nagyra tartotta magát; aki pedig köntöse szegélyét megérintette, úgy vélte, már őt magát is megismerte: mert rejtve, magányosan, a szent erdő mélyén élt (Daukantas 1845: 121).

S. Daukantas Būde című művében a szabadság témájának gyakori vezérmotívuma már az elbeszélés első oldalain megjelenik („örök vágy a szabad létre” (Granauskas 1975: 6)). A táltos ezt mondja magának: „fuss, fuss mélyen az erdőbe, hogy meg ne halj, amíg még más emberek is vannak” (Granauskas 1975: 10). Az elbeszélés táltosa „egyre beljebb megy az erdőbe, a levelek, füvek, szárak és fatörzsek nagy vibrálásába, az árnyékok vibrálásába, a keskeny vadcsapás tüskéinek vibrálásába” (Granauskas 1975: 7), mert csak az erdő a litvánoké. S. Daukantas Darbose című művében lehetséges előképet találunk: „És mások, miután elszakadtak, a számukra jól ismert erdei ösvényeken kóboroltak” (Daukantas 1929: 126). A Darby című műből az elbeszélésbe a falvak és várak felégetéséről szóló közvetett idézetek is átkerültek („Nemegyszer a litvánok királya maga vezette seregeit a csatákba, miközben falvai és várai lángokban álltak” (Daukantas 1929: 84) ← „bár sokszor égtek falvak és várak” (Granauskas 1975: 14)), valamint az ellenség vasának és tüzének halálos párosítása: „Akit csak utolér, karddal és tűzzel pusztítja el” (Daukantas 1929: 143); az „tűz és vas” kifejezést azonban a Būde „tűzvas” alakjában találjuk (Daukantas 1845: 138) → „tűz és vas egyesül, halált jelent” (Granauskas 1975: 7).

R. Granauskas elbeszélésében a táltost a Būdo egyik idézetével szólítják meg:

220

Acta Linguistica Lithuanica LXXI

Daukantiškas Granausko alsavimas

1. TÁBLÁZAT. Közvetett idézet a Būdo című műből R. Granauskas elbeszélésében

Būdas

Jaučio aukojimas

A 70 vagy 80 éves ember már csak köpni tudott; az ilyeneket öregkoruk miatt „fehér fejűnek” nevezték: hiszen még ma is, amikor a litván vagy hegyvidéki ember az urához, királyához, nemeséhez vagy jótevőjéhez szól, azt mondja: „Uram, fehér fejedhez jöttünk segítségért” (123. o.).

egészségedre, táltos, fehér fejedhez jöttünk (13. o.).

A Būdo című műből kerültek át az elbeszélésbe a kriviek, az erdők, a szent tölgyesek, a mocsarak, a források, a kiszáradt tó, a luc- és égererdők világa, Perkūnas tüze, az erdei méhek, a siklók...

Az intertextualitás teoretikusai az olvasónak mint társszerzőnek a szerepéről írva hangsúlyozzák, hogy az az olvasó, aki képes a szerző szövegéből minél többet feltárni, sok hasonló személyes vonással rendelkezik vele, kognitív rendszereik pedig egybeesnek (Кузьмина 1999: 62).

Először is röviden emlékeztetnünk kell arra, hogy S. Daukantas és R. Granauskas egyaránt žemaitiaiak, mindketten Litvánia északnyugati részének lakói, ugyanannak a nyelvnek a használói. Jūratė Sprindytė parafrázisával élve elmondható, hogy nemcsak a „žemaitiai szubsztrátum” köti össze őket (a szülőföldhöz való kötődés, a táj, valamint a helyek, kisvárosok és víztestek nevei, a beszédmód) (Sprindytė 2019: 218), hanem hasonló alkatúak és életűek is. A Dylika juodvarnių, apie Daukantą lakstančių című esszében az író felidézi első benyomását S. Daukantasról:

Az én nyelvjárásomban írtak, vagyis úgy, ahogy én is, hogy mások ne értsék; azt egyedül én találtam ki, hogy mindannyian mosėdiek; egyedül én láttam tisztán, amint Daukantast – aki éppen olyan magas volt, mint én – az apja lovas szekéren viszi át Mosėdisen Kalvarijába; nem tudom, hol álltak meg itatni a lovakat: na ott, a Šačiai felé vezető úton, közvetlenül a kisváros után, az iskola mellett; azt is tudom, hogy az egyik ló pej volt, a másik sötétpej, és egyszer fehér csillag volt a homlokán, mint a kártyalapok ásza. Ilyesmik csakis az enyémek, nem kell mindenkinek elmesélni őket, [...] (Granauskas 2015: 34).

Valószínű, hogy S. Daukantas útja akár ilyen is lehetett, ahogyan az író leírta. Figyeljük meg, hogy az író „látja”: a S. Daukantast az iskolába vivő pej ló homlokán fehér csillag volt, a történész pedig a Būdo álnevét nagyapja, Jokūbas nevéből és a Lauks szóból alkotta: „A Lauks olyan állat, amelynek fehér folt van a homlokán” (lásd Razauskas 2008: 86). Nem lehet ellenőrizni, hogy az író a fehér csillagos pej említésekor összekapcsolta-e azt Jokūbas Laukas álnevével, de a „laukis” mindkettejük szövegében lehetővé teszi számunkra annak felismerését, hogy érzékelték a litván nyelv régiségét,

Straipsniai / Articles

221

ROMA BONČKUTĖ

a saját szellemével való megőrzését, ezért képes volt a történelmet és a munkát a nyelv révén összekapcsolni. Az ősi litvánok ősei, ahogyan S. Daukantas mondja, „indiaiak” még nem kezdték meg a nyelv és a test kapcsolatát, mert ezt a fennmaradt szövegek tanúsítják:

Mert az ősi írások azt hirdették, hogy Litvánia Aukštaitija és Žemaitija népeinek földje az indiaiak földje volt: hiszen az ott talált, csaknem az ő nyelvükön írott könyvek azt mutatják nekünk, hogy az indiaiakkal együtt voltak, amikor e vidékek még lakatlanok voltak; mert e könyvek nyelve nem hasonlít annyira napjaink egyetlen ismert nyelvéhez sem, mint Aukštaitija és Žemaitija nyelvéhez (Daukantas 1845: 8).

S. Daukantast érdekelte a szanszkrit, követte a nyugat-európai tudósok e témában végzett munkáját. Olvashatott a szanszkrit természetes hangokhoz való közelségéről, azoknak az emberi energia és erő fenntartásában játszott fontosságáról stb.

Mint tudjuk, a gyermekek az anyjuktól kapják a nyelvérzéküket; az ő szavaikkal beszélnek, és dallamokat dúdolnak. S. Daukantas szövegei arra engednek következtetni, hogy inkább anyai Odų-vonalával azonosult, amely önmagát a legendás Odinnal kapcsolhatta össze. Figyelemre méltó, hogy Teodor Narbutasnak írt leveleiben (Daukantas 1998: 500) és a Būdė című műben többször is említette Odint mint a litván fejedelmek ősatyját, és hangsúlyozta jelentőségét:

A második törvényhozó Odin volt. A Krisztus születése előtti ötödik században élt, és állítólag Daugava menti lakhelye egy Aģar nevű erőd volt. Odin legyőzte a svédeket, és egész északot uralma alá hajtotta; az egész világon új törvényeket vezetett be, és azt parancsolta az embereknek, hogy harcoljanak ellenségeik ellen, és tiszteljék az Istent (Daukantas 1845: 174).

Anyja kivételes személyiség volt, S. Daukantas tisztelte és szerette őt. Amikor Simon két éves volt, a Daukantas család részt vett a Kosciuszko-felkelésben, és hadjáratot indított Liepāja felé. A családban úgy tartották, hogy Daukantienė élelmet vitt a felkelőknek. S. Daukantas első művében a nőket mint lehetséges címzetteket nevezte meg: „Válaszolok az engem bírálóknak, hogy nem a férfiaknak és az okosaknak írok, hanem azoknak az anyáknak, akik képesek gyermekeiknek atyáik és ősatyáik tetteiről mesélni; írás nélkül sok minden elvész” (Daukantas 1929: 13). A Būdė a litván nyelv megőrzésében az anyának jutó szerepet hangsúlyozza, az anyai ősök vonalát pedig a szöveg több pontján is rögzíti. S. Daukantas gondoskodásának köszönhetően anyját 1847-ben Lenkimai temetőjében, a templom mellett temették el; a XIX. századtól ott csak érdemes személyeket temettek. Ez az önéletrajzi vonatkozás arra késztet, hogy elgondolkodjunk és feltételezzük: S. Daukantas történelem iránti érdeklődésének csírái a családban eredhettek, amikor a kiváló ősökről szóló történeteket hallgatta. Tehát S. Daukantas anyja – a vezetéknevéből ítélve – kivételes ősök leszármazottja volt. A vezetéknév arra utal, hogy a család lehetett

22

Acta Linguistica Lithuanica LXXI

Daukantiškas Granausko alsavimas

a tudás leszármazottja. Ahogyan Vydūnas is hallotta anyjától, Marija Ašmonaitė-től, hogy „családjuk az utolsó litván jósok (krivisek) nemzetségének közvetlen leszármazottja” (Palijanskaitė 2018: 27). R. Granauskas, amikor a Jaučio aukojimą írta, „átélte az átlényegülés csodáját, mintha valóban az ősi kurs jósok egyike lett volna” (Daujotė 2017: 11). Az ő „[a]nyja mégiscsak – már idős volt, együtt éltek a Gerosios Vilties utcában: nem tartott tyúkokat, az erkélyről etette a galambokat, a kutyáknak naponta egy vekni kenyeret vett” (Daujotė 2017: 95), és tudott beszélni a madarakkal... Az anyák mindkettőjüket megtanították látni és megnevezni azt, amit látnak. Egyikük hatására az egyik egész életét a történelemnek szentelte, a másik pedig egész életében szülőföldjén maradt, és műveiben Šauklius lakóit és embereit ábrázolta.

A motina, feleség szó gyakori S. Daukantas szövegeiben. A krónikákból és más történetíróktól átvette azt a nézetet, hogy az ősi litván családban a férfi tisztelte feleségét, és megőrizte iránta a tisztelet és a szeretet érzését („Mindig úgy viselkedtek az asszonyokkal, hogy egész életükben feleségnek nevezték őket” (Daukantas 1845: 61)). A férfiak bíztak feleségeikben, akik pedig, amikor férjük háborúba vonult, nemcsak ukės vilkėjos voltak, hanem az otthon védelmezői is. S. Daukantas megalkotta a Lietuvos žmona összetételt, amelynek ugyanazt a jelentést tulajdonítja, mint az ember szónak: „Azon a napon megláthatták, mi a litván asszony, aki bölcsességben, ravaszságban, jóságban, udvariasságban és kedvességben minden e világon élő nőt felülmúlt” (Daukantas 1845: 54). R. Granauskas szövegeiben mintha továbbírná a Lietuvos žmonos történetét: a férfiak áldozatot mutatnak be, a nők pedig önmagukat áldozzák fel. Ahogyan Violeta Kelertienė megjegyezte: „...Granauskas a női vonal folytonosságát hangsúlyozza.” A férfiak háborúba mentek, a nők pedig otthon maradtak, gondoskodtak a gazdaságról és a gyermekekről, szükség esetén pedig megvédték őket; ezért „az emberiség szenvedésének keresztjére feszített Krisztushoz emelkedik” (Kelertienė 2006: 142). R. Granauskas Kairienėje mintha egész mitikus Litvánia volna.

Žemaitija az erős energetikai zónák vidéke, gazdag a történelmi táj jelképeiben, amelyeket S. Daukantas műveiben kiemelt. Milyen büszkeség tölthette el az ifjú Romualdo szívét, amikor azt olvasta, hogy Mosėdis neve az ősi žemaitiai medė szóból, vagyis az erdő szóból ered, amelyet a történész a litvánok őseinek „Massagetai” nevével kapcsolt össze:

Mert az írnokok, akik latinul írtak, a litván Aukštaitija és Žemaitija népeit mindig régi neveiken nevezték, ahogyan ők a múltban éltek: Geták, Masszagéták és Szamogéták, attól függően, hogy az erdőben vagy a pusztán éltek. Néha trákoknak is nevezték őket. Łasicki 1564-ben, a žemaitiai istenekről szóló művében azt mondja, hogy a žemaitiaiak a Duna vagy az Iszter mellől, erdőkön átkelve érkeztek és telepedtek le itt; ugyanis a Guntinai terület lakóit még ma is Masesnek hívják, és a hely neve Mōsedis, amely a medė, vagyis erdő szóból ered (Daukantas 1845: 10).

Straipsniai / Articles

223

ROMA BONČKUTĖ

Vlagyimir Toporov a mediterrán térség antroposzférájának egységességét vizsgálva hangsúlyozta, hogy a különleges helyet mindig humanizálták, hogy megörökítsék az emlékezetre méltó hősöket. Csak azt jegyezte meg, hogy nem könnyű megállapítani, mi volt fontos: az ember adott-e jelentőséget a helynek, vagy a fontos helyet nevezték-e el egy jelentős hősről (Топоров 1993: 73). Akárhogy is, a névadással a hely átalakult, új hellyé vált, magára öltötte a genus loci szerepét – amikor befogadja a szellemet, és mintegy gyökeret ereszt, megtelepszik. S. Daukantas Žemaitiját Litvánia szívének nevezte. S. Daukantas számára a régi bočių probčių kora nem múlt el, R. Granauskas számára pedig sem S. Daukantasé, sem a bočiųé. S. Daukantas szóbeli kora utolérte az írót: a litvánokat ismét saját földjükön igázták le az erősebb és nagyobb számban érkező betolakodók; egykor a hit könyvével takarózva, ezúttal pedig azt állítva, hogy Žaganyje guberni ősidők óta szláv földek... és a litván mindig idegen urak szolgája. S. Daukantasnak az ókori litvánok szolgaságáról és szabadságáról alkotott képei R. Granauskas számára is megfeleltek és megfelelnek, előképek voltak, hiszen az írót az a vágy hajtotta, hogy „nagyobb művet írjon a litvánok és más balti törzsek által átélt legsúlyosabb törésről – a régi hit elvesztéséről” (Daujotytė 2017: 107).

Mindkettőjüket nemcsak Észak-Žemaitijában csodálták, mindketten a földhöz kötöttség markáns képviselői voltak, mindketten „önmaguk emberei”, mert őseik nemesi vére szabadságra vágyott. Saulius Pivoras kiszámította, hogy S. Daukantas Darbose című művében a laisvė (liuosybė) szó 76-szor, a Būdė címűben 32-szer, az Istorije žemaitiškoje című műben pedig – amelynek amerikai kiadását Lietuvos istorija címmel jelentették meg (1. köt., 1895; 2. köt., 1897), s amelyet R. Granauskas talán szintén olvashatott – 222-szer fordul elő (Pivoras 2018: 94). S. Daukantas nemesi származásáról nemcsak a fennmaradt dokumentumok tanúskodnak (Janulaitis 1913: 244–284), hanem a szövegeiben tükröződő viselkedésmódja is. S. Daukantas Dionüsziosz Halikarnasszeusztól származó mondást Non est generosum hominum res alienas quaerere et pati suas per ignorantiam amitti (A nemes emberek nem áhítoznak mások javaira, és nem tűrik, hogy hanyagság miatt elveszítsék a sajátjukat) epigráfként művei elejére írta, mert nemcsak ő maga gondolta így, hanem másokat is meg akart győzni erről.

Mindkettejük szövegeiben a litván táj fő elemei a következők: erdő, fák, madarak, nap, fű, ház, temető, ösvény, út, víz. S. Daukantas a litvánok – a erdők civilizációja – népének történetét alkotta meg. Az erdő (más néven miškas, medė, šilas, lieknas, tankynas, liepenas, pušynas, eglynas, beržynas, ąžuolynas, žarnai...), mint az ősi litvánok lakóhelye, az egyik legfontosabb vezérmotívum. Az erdő menedék, az ellenségtől védelmező oltalom, az élelem, az öltözet és a lét egyéb szükségleteinek, valamint a javaknak a forrása; emellett a lelki szükségleteket is kielégíti, hiszen benne van a malos otthona, az istenek lakhelye, az örök tűz őrzőhelye, itt zajlanak a vallási szertartások, itt mutatnak be áldozatot az isteneknek.

V. Daujotytė szerint R. Granauskas írásmódját a hely határozza meg:

24

Acta Linguistica Lithuanica LXXI

Daukantiškas Granausko alsavimas

Az embernek saját helye és ideje metszéspontjában, saját érzéki, nyelvi és átfogó esztétikai tapasztalatainak zónáiban kell lennie ahhoz, hogy olyan sűrűségű szöveg jöjjön létre, amely akkora nyomást gyakorol a valóságra, hogy az ne bírja tovább, megrepedjen, és ebben a repedésben, hasadékban, résben vagy akár csak parányi résben valami más jelenjen meg, mint ami megszokott: más dimenziók, másféle viszonyok, egyszerűen valami más, amit a hétköznapi valóság nem tud megmagyarázni. Ebben rejlenek Granauskas mágikus realizmusának elemei vagy metafizikai vonatkozásai (Daujotytė 2017: 67).

S. Daukantas minden művében hangsúlyozta, hogy aki nem mond le saját nyelvéről, az megőrzi szabadságát. A hódítók „maneliusba” zárhatnak, de a belső lelki szabadságot és az identitást – amely mindenekelőtt a nyelvben nyilvánul meg – nem vehetik el. S. Daukantas még kamaszként elhagyta szülői házát, ahol a nyelvi környezetét is maga mögött hagyta; helyet, munkát és barátokat váltott, de megőrizte anyanyelvét, és hatalmas erőfeszítéssel, az élő nyelvre támaszkodva csiszolta írott nyelvét. Mindenekelőtt a litván nyelv lehetséges erőforrásai közül kizárta azokat a vallásos szövegeket, amelyek nem feleltek meg az élő nyelv kritériumainak:

Ez annál is csodálatosabb, mivel nyelvünknek ezt az ősiségét nem testünk ereiben találtuk meg több ezer éven át, egészen a mai napig; mert a mi bölcs kalnėnai és žemaičiai anyáink az erdők sűrűjében, a fák árnyékában, amikor világra hozzák gyermeküket és átadják neki az élet jelét, azt mondják: halj meg, gyermekem, vagy légy becsületes ember, és addig, amíg meg nem halsz, őrizd nyelvünk ősi beszédét, amelyre gyermekeink mind a mai napig büszkék lehetnek, és amellyel dicsekedhetnek (Daukantas 1845: 8).

3. SIMONAS DAUKANTAS RITMUSÁNAK STILIZÁCIÓJA

A romantika eszméinek hatására S. Daukantas nagy figyelmet szentelt a hangzásnak, amely a nyelv dallamosságát meghatározza. „Mivel a romantikusok számára a zene a művészet ideális nyelvének tűnt” (Josipovici 2003: 233), nemcsak dallamos költészetet, hanem prózát is alkottak. S. Daukantas, hogy szövegében az élő nyelvet használja, olyan módszereket keresett, amelyekkel a mondatszerkezetben visszaadható a természetes beszéd ritmusa. Ezért nemcsak a hangzásra, hanem a mondat frázisára is nagy figyelmet fordított, amelyet az egyéni légzésritmus határoz meg.

Ritmus szempontjából S. Daukantas szövegeinek legerőteljesebb részei azok, amelyekben erdőket ír le, amelyekben feltehetőleg apjával együtt járt, amelyekre jól emlékezett és amelyek után vágyakozott, s amelyek leírásai esztétikai gyönyörűséget keltettek (kiemelés – R. B.):

Röviden mondva // wīnō kupļ pōsnaj it nendnēj, kitō tanki eglinaj it kanapinaj niūsoje // o tarp jų koukstai beržinū, liepīnū, klewnū, ouzolūnū, apšzrotų joria-wo // it wīlnys i padebius musdamas. // Kėlėjēs kėlaudams // wīku ar meskų

Straipsniai / Articles

225

ROMA BONČKUTĖ

slėntó táko kėlawo, // nesgi wüşkėlo tinai nebuo; // paskyrą tarp dūnos ir naktis tiktai te numane // nu bitū gaudesio szowosí siōwantū // ar po medū židus użantū, // dīna saulės o naktī zwaisdes ir delczies par lapus nerigieję; // nesgi wissór tinai amžina naktis wiězdetawo, // lapu išskritós // ar žiemą kėlejėy nu zwaizdū kėli te sekę // nesgi paklidusen uppel ir zwaisdes wadowó te buo. // jau pragywenós ten // nu gaidjo ar šonīs baso nómus sawo tagelę atsekī. // Daganoms dergant, // lytus czesant, // tinai nenučiūzsi, // nėgót nu medū rasós ie sódrieksi; // to dėl neišengamas balas ir wersmes nu saulės spindulio negaunamas nu amžių bórgie, // kórios ir wissódiausioms gjūdroms spīnant niekados neizdūwo (Daukantas 1845: 14).

S. Daukantas érzelmi viszonya gyermekkora természetéhez és az ősi litvánok múltjához hatással van a szöveg ritmusára, amelyet mindig a konkrét nyelv szerkezete és az ember fiziológiája határoz meg (Kazlauskienė 2015: 87). A mondat ritmikáját az antik szerzőktől, Kristijonas Donelaitis Metai című művéből és a népdalokból tanulta. A történész hosszú mondatai zengő frázisokra bomlanak, amelyek gyakran a donelaitisi hexametert idézik (lásd Bončkutė 2015: 222–245). A fenti idézetből látható, miként teremt S. Daukantas ritmust. A frázisban hangokat ismétel, a szolgálóelemek különféle, eltérően kifejezett alakjait, amelyeket olykor igenévi alakokkal váltott fel. Az idézetből kitűnik, hogy a ritmus az igék és az igenevek alakjainak köszönhetően tör előre, ezek segítik a szót váratlan kifejezőerővel felragyogni. A szöveg hangzása megmozgatja az olvasó érzelmeit, és ellensúlyozza a nehéz szöveg következtében fellépő jelentésveszteségeket. Látható, hogy a befogadó érzéseit kiváltó esztétikai információt nemcsak a nyelvi jelek, hanem a szöveg ritmusa is közvetíti. Az esztétikai információ szubjektív észlelése a küldő és a befogadó egyéni pszichológiájának, illetve kognitív rendszerének azonosságától függ. A szöveg ritmikus szerkezetében rejlő szubjektív információ az olvasónak közvetíti a szerző személyes viszonyát az ábrázolt dolgokhoz, feltárja a tartalmi szintű információ eredeti értelmezését, és ellensúlyozza az objektív információ elvesztését, ha a befogadó nem fejti meg a szöveg más szintjeit (Гумовская 2018: 195).

R. Granauskas S. Daukantastól örökölte a hallását; a ritmus eredete és a szöveg művészi egésze nemcsak szavakkal, hanem ritmussal is közvetít. Például ez az idézet visszhangként ismétli meg a korábban idézett S. Daukantas-szöveget:

bár reggeltől egész nap, egészen estig utánuk gázolnál a sűrű bozótban, // gázlókon kelnél át // vagy verítékben fürödve // felkapaszkodnál a meredek lejtőn // és éreznéd, // ahogy fogy az utolsó erő is // az öregségtől kiszáradt izmokban, // – ők ezt megértik, // talán még

⁴ „A folyamat megszakítottságát, megszakadását és megújulását, bizonyos jelenségek ismétlődését ritmusnak nevezzük” (Kazlauskienė 2015: 8).

26

Acta Linguistica Lithuanica LXXI

Daukantiškas Granausko alsavimas

jobban megértik, // mert hallgat, // amikor te odaveted nekik a kenyerüket, // hallgat, // amikor újra lefekszel a fűbe, // és később kérdezted // kissé megnyugodva (Granauskas 1975: 21).

R. Granauskas elbeszélésének hangzását ugyanazok az elemek határozzák meg, vagyis a fonetikai, lexikai és morfológiai formák szintjén jelentkező ismétlések, valamint az alany és az állítmány helycseréje. Érdemes még egy idézetet közölni az elbeszélésből:

és mindazt, amit elvettél, // még mindig a kezedben viszed, // de ez még nem volt, // hanem még, abban a valódi mégben, csupán csend van, az erdő vibrálása, egy vízszilánk és az egyik kezed, // amelyben azt a szilánkot tartod, // – félig kiszáradt öregemberkéz, barna bőre alatt kidagadó erekkel, lebarnulva, // bár kerülöd, hogy sokáig járj a napon, a tisztásokon, a vágásterületeken, // ahol remeg a forróságtól a levegő // vagy olyan messze látszanak a kék, zöld erdők, a folyók, a dombok, a kőmezők, a tó kiszáradt völgye, fölötte még mindig vibráló vörös halpikkelyekkel, akár virágszirmokkal [...] (Granauskas 1975: 8–9).

Látható, hogy az alany és az állítmány sorrendjének megváltoztatása – „csupán csend van”, „remeg a levegő”, „látszanak az erdők...” – a mondatszakasz ritmusát meghatározó pontokat jelöli; ezeknél kezdenek hosszabbodni a frázisok, és „[a] megszakítatlan, a sorvégi ritmus szerint hullámzó beszédfolyam, amely a jós gondolatvilágát fejezi ki, önálló jelentésre tesz szert: a nyelv mint őselem, mint megszakítatlan ritmus, amely a világot, a kozmoszt és az embert kifejezhetetlen egységbe kapcsolja, erőt és az örökkévalóság érzését adja az embernek” (Juknaitė 2003: 5).

S. Daukantas nemcsak újraértelmezte a forrásokat, hanem arra is törekedett, hogy a szöveg kifejezésmódját a lehető legközelebb vigye az élő litván nyelvhez. Véleménye szerint minden nyelvnek megvannak a maga sajátos és megismételhetetlen szókapcsolási szabályai, amelyek a nép egyedi jellemét tükrözik; ezért a történelmi források elbeszélésének vagy idézésének illeszkednie kellett a litván nyelv rendszeréhez. S. Daukantas műveire jellemző intellektualitás és polifónia R. Granauskas szövegében is megjelenik: a szerző párbeszédet sző számos olvasott szöveggel (lásd Natopka 2002), a nyelvhasználat szempontjából azonban erőteljesen érezhető S. Daukantas hatása, különösen a szöveg ritmikai szerkezetében. S. Daukantas szövegei jó anyagot szolgáltattak az írónak ahhoz, hogy „átváltozzon”, lásson és átgondoljon, és hatásukra megtalálja saját beszédritmusát.

Loreta Mačianskaitė, aki Juozas Baltušis Icchokas Merre gyakorolt hatásáról írt, megjegyezte:

Hipotetikusan feltételezzük, hogy amitől Baltušist kedvelik – a képek refrénszerű ismétlődése, a filmszerű flashbackek, a ritmus és a szakaszok szimmetriája –, azt Meras műveiből tanulta, míg egyes elemek Granauskastól, Šavelistől, Bronius Radzevičiustól, Saulius Šaltenistől és a lírai próza más mestereitől származnak (Mačianskaitė 2010: 120).

Straipsniai / Articles

227

ROMA BONČKUTĖ

J. Baltušis naplóiban többször is említette R. Granauskast, figyelemmel kísérte munkásságát és nagyra értékelte, segített neki megtenni az első lépéseket:

A prózában, ha R. Granausko kísérletei elbűvölnek és magukkal ragadnak, Saulius Šaltenis annál inkább csalódást okoz a „Riešutų duona” című művével (Baltušis 2018: 610).

A „Komjaunimo tiesa” szerkesztősége lektorálásra küldte Romualdas Granauskas „Veršio akis” című elbeszélését, mert közölni akarta, de félt, és arra kért, hogy írjak hozzá valamiféle rövid bevezetőt, néhány szót. Az elbeszélés tehetségesen van megírva, de nem vállalom a bevezető megírását: minden nagyon homályos, sok a rosszra utaló célzás, amelyek miatt a szerzőt megütheti a baj. Inkább személyesen beszélek vele. Így jobb lesz neki. Óvni kell ezt a fiatal írót. Valóban tehetséges (Baltušis 2018: 699).

Az újságok jó hírt közöltek: Romualdas Granauskas megkapta a Žemaitė nevét viselő irodalmi díjat a „Vidudienio dalis” című elbeszéléséért, ugyanazért, amelyet tavaly nagy lelkesedéssel ajánlottam közlésre a „Jaunimo gretose” lapban, és amely éppen ennek az ajánlásnak köszönhetően jelent meg (Baltušis 2018: 782).

J. Baltušist sajnálattal töltötte el, hogy a Vaga kiadó elutasította R. Granauskas könyvét, amelyet 1973-ban adtak be nyomtatásra (Baltušis 2018: 705). R. Granauskas iránti figyelme alátámasztja L. Mačianskaitė feltevését, miszerint J. Baltušis kései prózájában R. Granauskastól is átvett az elmúlás módozataiból. S. Daukantast, R. Granauskast és J. Baltušist pedig nemcsak a ritmus iránti figyelem, hanem Litvánia természete is szervesen összeköti. Mindkét žemaitis egyetértett a felvidéki J. Baltušisszal abban, hogy „elveszítjük a kapcsolatot, a közvetlen kapcsolatot a természettel, és mérhetetlenül többet veszítünk, mint a természetet. Életünk értelmét veszítjük el” (Baltušis 2018: 1013).

4. ÖSSZEGZÉS

A már az antik retorikai művekben is előforduló asavimo poietos (angolul: poetics of breathing) fogalmára épülő kutatás kimutatta, hogy R. Granauskas alkotói pályája kezdetén megismerkedett S. Daukantas műveivel, felismerte bennük a tartalomban, a történész hiteles fordulataiban, a mondatok szerkezetében és a periódusok ritmusában megjelenő žemaitis gondolkodás- és beszédmódot, majd ezt jelentős mértékben stilizálva, a Jaučio aukojimas című kisregényében egyéni légzéspéldát alkotott. R. Granauskas azzal, hogy a kisregényben kétszer is megemlítette S. Daukantas vezetéknevét, kulcsot adott az olvasónak a megfejtéshez. A S. Daukantas által megjelölt kisregénytartalom, motívumok, szókincs és ritmus segítik az olvasót abban, hogy a történész szövegeinek felhasználásával jobban megértse az író gondolatát.

R. Granauskas ritmikus prózája – a hiteles kifejezésmód fő eleme – hatással volt kortársaira, mindenekelőtt J. Baltušisra, ám ezt a megfigyelést részletesebben is meg kell vizsgálni.

228

Acta Linguistica Lithuanica LXXI

Daukantiškas Granausko alsavimas

FORRÁSOK ÉS IRODALOM

Aristotelis 1990: Poetika. – Aristotelis. Rinktiniai raštai, sudarė Antanas Rybelis, redagavo Ramutė Rybelienė. Vilnius: Mintis.

Baltušis Juozas 2019: Vietoj dienoraščio. 1970–1975. Vilnius: Lietuvos rašytojų sąjungos leidykla.

Bončkutė Roma 2015: Kristijono Donelaičio įtaka Simono Daukanto kalbai. – Knygotyra 64, 222–245

Bončkutė Roma 2019: Simono Daukanto pėdsakas Šatrijos Raganos kūryboje. – Lietuvių katalikų mokslo akademijos metraštis 42, 151–177.

Daujotė Viktorija 2017: Granas: įtrūkstanti tikrovė. Vilnius: Odilė.

Daukantas Simonas 1929: Darbai senųjų Lietuvių yr Žemaičių 1822, spaudai paruošė Vaclovas ir Mykolas Biržiškai. Kaunas: „Spindulio“ bendrovės spaustuvė.

Daukantas Simonas 1955: Būdas senovės lietuvių ir žemaičių. – Rinktiniai raštai, sudarė Meilė Lukšienė, tekstą paruošė Zigmas Zinkevičius. Vilnius: Valstybinė grožinės literatūros leidykla, 155–246.

Daukantas Simonas 1976a: Raštai 1, tekstą paruošė Birutė Vanagienė, sudarė, įvadą ir paaiškinimus parašė Vytautas Merkys. Vilnius: Vaga.

Daukantas Simonas 1976b: Raštai 2, tekstą paruošė Birutė Vanagienė, sudarė, įvadą ir paaiškinimus parašė Vytautas Merkys. Vilnius: Vaga.

Juknaitė Vanda 2003: Romualdo Granausko prozos modernumas. Metodinis leidinys, aprobavo VPU Lituanistikos fakulteto Lietuvių literatūros katedra 2003 10 28. Vilnius: VPU.

Fietz Rudolf 1992: Medienphilosophie: Musik, Sprache und Schrift bei Friedrich Nietzsche. Würzburg: Königshausen und Neumann. Prieiga internete: https://books.google.de/books?id=Tx_daxiWAAc&printsec=copyright&hl=de#v=onepage&q&f=false.

Granauskas Romualdas 1975: Jaučio aukimas. – Duonos valgytojai. Apysaka ir apakymas. Vilnius: Vaga, 5–69.

Hollander Hans 1967: Die Musik in der Kulturgeschichte des 19. und 20. Jahrhunderts. Köln: Volk.

Heine Stefanie 2019: Ebb and Flow: Breath-Writing from Ancient Rhetoric to Jack Kerouac and Allen Ginsberg. – Reading Breath in Literature. Palgrave Studies in Literature, Science and Medicine, 91–112. Prieiga internete: https://www.researchgate.net/publication/32812945_Ebb_and_Flow_Breath-Writing_from_Ancient_Rhetoric_to_Jack_Kerouac_and_Allen_Ginsberg.

Straipsniai / Articles

229

ROMA BONČKUTĖ

Humboldt von Wilhelm: 1836: Übergang zur näheren Betrachtung der Sprache. – Über die Verschiedenheit des menschlichen Sprachbaues und ihren Einfluß auf die geistige Entwicklung des Menschengeschlechts. Faksimile-Druck nach Dümmlers Original-Ausgabe. Preiga internete: https://archive.org/stream/berdieverschied00humbgoog#page/n19/mode/2up.

Janulaitis Augustinas 1913: Simanas Daukantas. Jo gyvenimas, darbai ir vargai (1793–1864). – Lietuvių tauta 2(sąs. 2), 244–284.

Josipovici Gabriel 2003: Modernizmas ir romantizmas. – Pasaulis ir knyga. Vilnius: ALK Mintis.

Kabašinskaitė Birutė 2016: Dar kartą apie lie. auka kilmę. – Baltistica LI(1), 61–79.

Kazlauskienė Asta 2015: Pirminio lietuvių kalbos ritmo dėsningumai. Vytauto Didžiojo universitetas. Prieiga internete: http://talpykla.elaba.lt/elaba-fedora/objects/elaba:8285639/datastreams/MAIN/content.

Kelertienė Violeta 2000: Romualdui G., kurio nebuvo: apie percepciją, pokštus ir buvimą. – Romualdas Grausnas. Kūrybos studijos ir interpretacijos. Atspindžiai, sud. Rimas Žilinskas. Vilnius: Baltos lankos, 69–78.

Kelertienė Violeta 2006: Kita vertus... Straipsniai apie lietuvių literatūrą. Vilnius: Baltos lankos.

Leparskienė Lina 2019: Simono Daukanto istorija – Simono Daukantas istorija. – Būdas [Liaudies kultūra] 3, 1–7.

Mačianskaitė Loreta 2010: Klasikas Juozas Baltušis šalia autsaiderio Icho Mero. – Litunistica 1–4(79–82), 116–128.

Moritz Julia 2006: Die musikalische Dimension der Sprachkunst Hermann Hesse, neu gelesen. Dissertation zur Erlangung des Grades der Doktorin der Philosophie beim Fachbereich Sprach-, Literatur- und Medienwissenschaft der Universität Hamburg. Preiga internete: http://ediss.sub.uni-hamburg.de/volltexte/2006/2765/pdf/Disertation.pdf

Mustekis Audrius 2008: Rašytojas R. Grauskas: „kaip vergas prie girių“. – Lietuvos žinios, vasario 12 d. Prieiga internete: https://www.delfi.lt/kultura/naujienos/rasytojas-grauskas-kaip-vergas-prie-ginu.d?id=15944273.

Nastopka Kęstutis 2002: Paskutinis aukojimas. – Kęstutis Nastopka. Reikšmių poetika. Semioti kos bandymai. Vilnius: Baltos lankos, 217–230.

Pajėdienė Jūratė 2018: Žemaitiškos tapatybės raiška: dėlonė iš Kretingos tarmės žodyno (2011) pavyzdžių. – Acta Linguistica Lithuanica 79, 64–104. Prieiga internete:

230

Acta Linguistica Lithuanica LXXXI

Daukantiškas Granausko alsavimas

http://tapykla.elaba.lt/elaba-fedora/objects/elaba:4051988/datastreams/MAIN/content.

Palijanskaitė Rima 2018: Vydūnas. Regėjimai, darbai, atradimai. Šiauliai: Lucilijus.

Pivoras Saulius 2018: Politinės mąstysenos tradicijos Simono Daukanto istoriografijoje: respublikonizmas ir verslumas. – Darbai ir dienos 70, 90.

Platonas 1981: Valstybė, parengė Jonas Dumčius, Ramutė Jankavičiūtė, Kristina Rickevičiūtė. Vilnius: Mintis.

Ramonaite Valerija 2006: Pirminis Juozo Balččio „Parduotų vasarų“ ritmas. – Acta Humanitarica Universitatis Saulensis. Mokslo darbai. Šiauliai, 307–333. Prieiga internete: http://www.su.lt/images/leidiniai/Acta/Acta_1/Ramonaite.pdf.

Razukas Dainius 2008: „Mėnuo kaktos“. Lauks lietuvių tradicijoje ir kurios netikėtos sąsajos. – Tautosakos darbai XXVI, 86–100.

Subačius Giedrius 2018: Simono Daukanto Rygos ortografija (1827–1834). Vilnius: Lietuvos istorijos institutas leidykla.

Vengris Antanas 1939: Kalbos ypatybės S. Daunto „Būdė“. – Židinys 11, 446–458.

Гумовская Галина Н., 2018: Нейтрализация энтропии эстетической информации художественного текста за счет функционального сбоя ритма. – Известия Южного федерального университета. Филологические науки 1, 191–200. Prieiga internete: http://phil-journal.sfedu.ru/index.php/sfuphil/article/view/1128/1111.

Кузьмина Н[аталья] А. 1999: Интернет и его роль в процессах эволюции поэтического языка. Екатеринбург–Омск. Prieiga internete: http://elar.urfu.ru/bitstream/10995/51/1/1220560.pdf.

Окуджава Булат 2001: Я пишу исторический роман. Надежды маленький оркестрик. Лирика 50е–70е. Москва: ZEBRA.

Топоров Владимир Н. 1993: Змей — человек судьбы. (к «средиземноморской персонологии»). Москва: Радикс.

Эко Умберто 2005: Роль читателя: Исследования по семиотике текста. Пер. с англ. и итал. С. Серебряного. СПб.: Symposium; Москва: Изд-во РГУ.

Straipsniai / Articles

231

ROMA BONČKUTĖ

Granauskas lélegzetíró prózája Daukantas nyomán

ÖSSZEFOGLALÁS

A tanulmány Simonas Daukantas (1793–1864) műveinek Romualdas Granauskas (1939–2014) prózájára gyakorolt hatását vizsgálja, különös tekintettel a szerző Jaučio aukojimas (1975) című elbeszélésére.

A tanulmány olyan kutatók munkáira hivatkozik, akik az intertextualitással, a prózai szövegek ritmusával és a lélegzet poétikájával foglalkoznak.

A tanulmány mindenekelőtt párhuzamot von a két szerző életrajza között, amelyek meghatározták egymáshoz közel álló szemléletüket és világképüket. Granauskas Daukantastól vette át Litvánia történelmének erdők civilizációjaként való értelmezését, valamint azt a megközelítést, amely Žemaitiját különleges genius lociként kezeli, majd ezeket továbbgondolta prózájában; figyelmet fordított továbbá a személyes szabadságra, a nők tiszteletére és az anyanyelv szeretetére. Úgy vélik, Daukantas hömpölygő, periodikus mondatai és nyelvének zengése gyakorolta a legnagyobb hatást Granauskasra, akinek abszolút hallása volt. Granauskas elbeszélésében megtaláljuk a Daukantas Būdas senovės lietuvių, kalnų ir žemaičių című művében meghatározó témát: a litvánok és szülőföldjük kapcsolatát, a természet mély megfigyelésének veleszületett képességét, a környezettel való harmóniában élést, valamint azt a képességet, hogy az ember a napból, a tűzből, a szélből, a földből, a fákból és a vízből merítsen erőt és energiát. Granauskas elbeszélésében nem rejti véka alá Daukantas műveihez fűződő kapcsolatát: megemlíti a történész vezetéknevét, bátran parafrazeálja szövegét, és a történész szókincsét használja. Granauskas Daukantas ritmusteremtő eszközeit alkalmazza: a kifejezések hangjainak ismétlését, valamint az állítmány változatos, ismétlődő és különféleképpen megfogalmazott alakjait, amelyeket olykor igenévi szerkezetek váltanak fel. Granauskas ritmikus prózája más litván írókra is hatott.

Beérkezett: 2019. október 6.

ROMA BONČKUTĖ

Klaipėdos universitetas

Salomėjos Nėries g. 5, LT-9227 Klaipėda, Lietuva

[email protected]

32

Acta Linguistica Lithuanica LXXI