LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI, III LIETUVOS TSR MOKSLŲ AKADEMIJA

A MAI LETT IRODALMI NYELV AKADÉMIAI NYELVTANÁNAK MEGJELENÉSE

A. SABALIAUSKAS

A litván és a lett nyelvtanok fejlődési útja három évszázad alatt nagyon hasonló — ugyanazok a kanyarok, ugyanaz a por, amelyet idegen lábak hoztak. A lettek és a litvánok egyaránt, amikor nyelvtanaik történetéről beszélnek, néha megemlítik, hogy O. Mirbach, a lettországi német történész „Briefe aus und nach Kurland...” című művében azt írja: már a XIII. században Vilmos modenai püspök, amikor a Baltikumba érkezett, lefordította Donatus nyelvtanát, az „Ars Donati grammatici urbis Romae”-t. Egyesek általában azt mondják, hogy a nyelvtant lett (zemgalei), mások szerint porosz nyelvre fordította. Természetesen sem a lettek, sem a litvánok nem hisznek ezeknek a szép stílusban írt, ám képzelettel teli „leveleknek”, és nyelvtanaik történetét mégis a XVII. századra teszik. 1644-ben Rigában jelent meg a „Manuductio ad linguam Lettonicam facilis et certa, monstrata à Joanne Georgo Rehehusen”, 1653-ban pedig Königsbergben a „Grammatica Litvanica...in lucem edita à M. Daniele Klein Pastore Tils. Litv.”. A XVII. században még néhány német nyelvű nyelvtan is napvilágot látott: 1654-ben Königsbergben ismét Klein műve, a „Kurtze und gantz deutliche Anführung zur Littauischen Sprache”, 1685-ben Mitaut Hermann Adolfi (Adolphi) „Erster Versuch einer kurtz verfasseten Anleitung zur Lettischen Sprache” című munkája, és ugyanabban az évben Rigában Georg Dressel „Gantz kurtze Anleitung zur Lettischen Sprache” című műve stb. Mindezekre a nyelvtanokra, függetlenül attól, hogy címlapjukon „Lettonica” vagy „Litvanica”, „Littauische” vagy „Lettische” szerepel, ugyanazok a vonások jellemzők; jól láthatók rajtuk a kor társadalmi-politikai viszonyainak bélyegei, amelyben létrejöttek. Mindegyik idegen nyelven, idegen emberek — főként német papok — tollából született, és nem a lett vagy litván nép iránti szeretetből: nem is neki szánták őket, hanem a mesterségbeli társaiknak, hogy azok eredményesebben hirdethessék gondjaikra bízottaknak „Isten igéjét” és az elöljárók iránti engedelmességet. E tekintetben a litvánok talán csak annyiban voltak szerencsésebbek, hogy az idegenek, akik nekik írtak, jobban tudtak litvánul. Emellett az a körülmény is közrejátszott, hogy a legelső litván — bár vallásos tartalmú — írásokat maguk a litvánok írták, és nyelvük jóval színvonalasabb volt, mint a németek által írt első lett könyveké. Talán nem tévedünk, ha azt állítjuk, hogy egészen a XX. századig a mi nyelvtanaink jobbak voltak a lettekéinél. Hiszen D. Klein nyelvtanai sokkal tökéletesebbek például J. G. Rehehūzen és G. Dressel nyelvtanainál, August Schleicher és Friedrich Kurschat művei pedig felülmúlják August Bielenstein és a kor más lett nyelvtanait.

325

¹A helyzet az utóbbi évtizedekben megváltozott. 1922-ben a lett nyelvtan történetében olyan, számunkra még sokáig elérhetetlen csúcs emelkedik ki, mint Jānis Endzelīns „Lettische Grammatik” című műve. 1938-ban megjelent ugyanennek a szerzőnek a „Latviešu valodas skaņas un formas” című munkája. 1951-ben a lettek kiadták lettül J. Endzelīns nagy nyelvtanát, kiegészítésekkel, és most már a mai irodalmi nyelv akadémiai nyelvtanának első kötetét is megkapták².

E kötet megjelenése a Lett SZSZK Tudományos Akadémiája Nyelvi és Irodalmi Intézete Nyelvtani Osztálya munkaközösségének többéves, megfeszített munkája eredménye. A mű szerzői: A. Ahero, A. Bergmanė, A. Blinkena, R. Grabis, M. Lepika, R. Melbiksė, A. Mikelsonė, T. Puorytė, M. Saulė-Sleinė. Szerkesztőbizottság: A. Bergmanė, R. Grabis, M. Lepika, E. Sokolas (felelős szerkesztő). A nyelvtan megírásakor a legnagyobb teher R. Grabisra, a Lett SZSZK érdemes kulturális dolgozójára hárult, aki nemcsak egyes fejezeteket írt és szerkesztett, hanem a nyelvtan elkészítésének egész folyamatát is irányította. A nyelvtan kézirata már 1956-ban elkészült. Az év őszén megvitatták a kéziratot; a Lett SZSZK Tudományos Akadémiája Nyelvi és Irodalmi Intézetének munkatársain kívül felsőoktatási oktatók, tanárok, újságírók és a társadalom különféle képviselői is részt vettek rajta. A kézirat megvitatásában közvetlenül vagy közvetve néhány litván és észt nyelvész is közreműködött. A nyelvtan kéziratának tárgyalásakor számos vitatott kérdés és megoldatlan probléma merült fel. Többek között igen élesen vetődött fel a lett helyesírás reformjának kérdése is. A helyesírási reform, a nehéz szerkesztői munka és néhány egyéb akadály némileg késleltette a nyelvtan megjelenését.

Ilyen terjedelmű mai lett irodalmi nyelvtan most jelenik meg először. Nemcsak ez az első ilyen jellegű lett nyelvtan, hanem általában a balti nyelvek első nyelvtana is. A „mai nyelv” fogalma ebben a nyelvtanban nemcsak az utóbbi évtizedek lett irodalmi nyelvét foglalja magában, hanem az irodalmi nyelv fejlődésének egész időszakát a XIX. század utolsó évtizedeitől kezdve (a nyelvtan kéziratának tárgyalásakor egyesek, például J. Loja professzor, azt javasolták, hogy ez az időszak a XIX. század közepével kezdődjék) napjainkig. A nyelvtan rendkívül gazdag nyelvi tényanyagra támaszkodik — a legkiválóbb lett írók műveire, R. és M. Kaudzīte testvérektől, Apsīšu Jēkabs és Rūdolfs Blaumanis műveitől kezdve a szovjet lett irodalom mestereiig. Széles körben felhasználja a folklórt, a tudományos prózát és a periodikákat is.

Mivel a nyelvtan normatív jellegű, a történeti jelenségeket kevéssé érinti, többnyire csak olyan esetekben, amikor azok közvetlen kapcsolatban állnak egyes

¹ A lett nyelvtanok jellemzéséhez lásd: R. Grābis, Pārskats par 17. gadsimta latviešu valodas gramatikām. — Valodas un literatūras instituta Raksti, 5, 205—266, Rīgā, 1955; R. Grīsle, 17. gadsimta gramatikas kā latviešu valodas vēstures avots. — Valodas un literatūras instituta Raksti, 7, 245—255, Rīgā, 1958; R. Grīsle, Rēhehūzena gramatika un pret to vērstais Einhorna raksts. — Rakstu krājums, veltījums akadēmiķim profesoram dr. Jānim Endzelīnam viņa 85 dzīves un 65 darbu gadu atcerei, 479—526, Rīgā, 1959; J. Endzelīns, Latviešu valodas gramatika, 22—23, Rīgā, 1951; J. Endzelīns, Ievads baltu filoloģijā, 67—68, Rīgā, 1945; A. Bielenstein, Die lettische Sprache, 1, 20—28, Berlin, 1863; J. Niedre, Latviešu literatura, 1, 76—78, Rīgā, 1952.

² Mūsdienu latviešu literārās valodas gramatika, 1, fonētika un morfoloģija, Latvijas PSR Zinātņu Akadēmijas Izdevniecība, Rīgā, 1959, 830 psl.

326

az irodalmi nyelv tényeivel. A nyelvtan szerzői számára meglehetősen összetett feladatot jelentett a jelenségek történeti tárgyalása. A történetiség elemei nélkül aligha lehet, úgy tűnik, a mai lett nyelv átfogó nyelvtanát megírni. E nyelvtan szerzői sem kerülték el a történetiség szempontját. A történetiség azonban nem valamiféle disszonancia a mai nyelv jelenségeihez képest, hanem éppen ellenkezőleg: segít jobban megérteni ezeket a jelenségeket. E történeti szemlélettel elválaszthatatlanul összefüggnek a litván nyelvi elemek is, amelyek a lett nyelv egyes tényeinek megvilágítását segítik. Ebből az alkalomból meg kell jegyezni, hogy litván nyelvi elemek és a lett, illetve litván nyelv viszonyának kérdései számos korábbi lett nyelvtanban is fellelhetők, egyes korábbi lett nyelvtanok szerzőinek a litván és a lett nyelv rokonságáról szóló fejtegetései pedig rendkívül érdekesek, és nehéz megállni, hogy ne idézzük őket. Íme, már a XVIII. században Gothard Fridrichas Stender a nyelvtanában ezt írta: „Die Lettische Sprache ist eine Schwester der Litthauischen. Ich berufe mich nicht bloß auf die Aehnlichkeit ihrer Benennung, indem Litwa, wie die Litthauer ihr Land nennen, und Latwi, wie sich die Letten nennen, ziemlich ähnlich lauten, sondern hauptsächlich auf die Uebereinstimmung beyder Sprachen… Beyde Sprachen, sowohl die Lettische als die Litthauische, sind Abstämmlinge von der Slavonischen”³. Christofas Harderis pedig, G. F. Stender nyelvtanát kiegészítve, még érdekesebben „magyarázza meg” ezt a kérdést: „Nach dieser Hypothese ließe sich nun auch wohl erklären, wie die littauische Sprache eine Schwester der lettischen seyn kann. So wie die Letten ursprünglich ein russischer Stamm waren, so waren die Littauer ein pohlnisches Volk. Noch jetzt ist die russische und pohlnische Sprache sehr verwandt: wahrscheinlich in jenen Zeiten noch mehr. Nimmt man nun an, daß irgend ein Stamm des deutschen Volks sich hier als Kolonie niederließ, so ist es ja ein geringes, auch noch weiter anzunehmen, daß diese Kolonie nicht blos längs dem Ufer der Ostsee, wo die Letten wohnen, geblieben, sondern auch tiefer ins Land zu den Littauern gegangen sey. Wo sie nun ihre Sprache mit der russischen vermischten, da entstand die lettische Sprache; wo sie solche aber mit der pohlnischen vermischten, da entstand die littauische”⁴. A. Bylenšteinas, aki nyelvtanában áttekintette a lett nyelvtanokat, e nyelvtanok hiányosságaként említi, hogy szerzőik nem hasonlították össze a lett nyelvi tényeket a litván és a szláv nyelvek tényeivel („…die fruchtbare Vergleichung mit dem Litthauischen und Slavischen meist ganz unterlässt”⁵). A. Bylenšteinas saját nyelvtanától természetesen nem lehet ezt a hiányosságot számon kérni, mivel ezt

³ Lettische Grammatik, verfasset von Gotthard Friedrich Stender..., Zweyte Auflage... 9—10, Mitau, 1783. (A lett nyelv a litván nyelv nővére. Nem csupán elnevezésük hasonlóságára hivatkozom — arra, hogy a Litwa, ahogyan a litvánok a hazájukat nevezik, és a Latwi, ahogyan a lettek nevezik magukat, meglehetősen hasonlóan hangzik —, hanem elsősorban a két nyelv egyezésére... Mindkét nyelv, a lett és a litván egyaránt, a szláv nyelvek leszármazottja.)

⁴ Megjegyzések és kiegészítések Stender prépost úr lett nyelvtanához, Christoph Hardertől, második, bővített kiadás, 10—11, Mitau, 1809.

(E hipotézis alapján azt is meg lehetne magyarázni, hogyan lehet a litván nyelv a lett nyelv nővére. Ahogyan a lettek eredetileg orosz törzs voltak, úgy a litvánok lengyel nép voltak. Még ma is igen közeli rokonságban áll az orosz és a lengyel nyelv; valószínűleg azokban az időkben még inkább így volt. Ha feltesszük, hogy a német nép valamely törzse itt kolóniaként telepedett le, akkor nem nehéz azt is feltételezni, hogy ez a kolónia nemcsak a Balti-tenger partvidékén maradt, ahol a lettek élnek, hanem beljebb, a litvánok földjére is eljutott. Ahol nyelvüket az orosszal keverték, ott alakult ki a lett nyelv; ahol viszont a lengyellel keverték, ott alakult ki a litván nyelv.)

⁵ A. Bielenstein, Die lettische Sprache, 1, 28, Berlin, 1863.

327

e hiányosságot nem lehet felróni neki, mert — amint azt találóan megjegyezte a lett filológus, Krišjanis Ancytis — nyelvtanát úgy írta meg, hogy az íróasztalára A. Schleicher litván nyelvtanát tette⁶. A. Endzelyno és K. Miūlenbacho lett nyelvi tankönyve, a „Latviešu valodas mācība” tizenhárom kiadást ért meg, és számos litván nyelvi elemet találunk benne; arról nem is beszélve, hogy A. Endzelyno nagy lett nyelvtanából K. Būga arra biztatta „népe testvéreit”, hogy tanulják anyanyelvüket, a litvánt⁷. A mai lett irodalmi nyelv akadémiai nyelvtana sem nélkülözi a litván nyelvi példákat. Ezek a példák kiemelik a lett nyelv sajátosságait, és egyes lett nyelvi jelenségeket — például az első ragozási osztály harmadik csoportjába tartozó igék felosztását — litván példák nélkül egyszerűen lehetetlen volna megérteni. A példákat igen szerencsésen választották meg, a hangmagasság-akcentusokat is feltüntették („kifelejtve” mindössze néhány szót: missingis (120. o.), brīnas (249. o.), antaras (460. o.), daugiau (709. o.)).

A nyelvtan fonetikai fejezete viszonylag rövid — mindössze ötvenöt oldal (17—71. o.). Mindazonáltal tömören és világosan, a szélesebb olvasóközönség igényeihez igazodva, rajzokkal és diagramokkal való túlzott megterhelés nélkül tekinti át a mai lett irodalmi nyelv fonetikai sajátosságait. A hangok artikulációjának leírásakor a szerzők A. Laua docens „A mai lett irodalmi nyelv fonetikai-fonológiai rendszere” című kísérleti munkájára támaszkodtak („Mūsdienu latviešu literārās valodas fonētiski fonoloģiskā sistēma”).

A morfológiát a szóalkotás terjedelmes fejezete vezeti be. Ebben a fejezetben (75—374. o.) a bevezető megjegyzéseken túl a főnevek képzőit tárgyalják, külön kiemelve a szuffixális végződéseket (-a, -e, -is) és az idegen szavak képzőit. Áttekintik az előtagokkal és félprefixumokkal (puspriedēkļiem) képzett főneveket, valamint az összetett főneveket. Ezután külön tárgyalják a melléknevek és az igék képzését. A többi szófaj képzésének nincs önálló fejezete: az ezekre vonatkozó kérdéseket az adott szófaj áttekintésében tárgyalják. A szófajok (vārdu šķiras) fejezete (375—815. o.) sorrendben a főnevet, a melléknevet, a számnevet, a névmást, az igét, a határozószót, az elöljárószót, a kötőszót, a partikulákat és a hangutánzó-indulatszót (izsauksmes vārds) tárgyalja.

Bár ezek a fejezetek a mai lett nyelv jelenségeit tárgyalják, más nyelvek kutatói is sok érdekes tényt találnak bennük. A könyv különösen sok értékes anyagot kínál a litván nyelv kutatóinak, mivel a jelenségek nagy része teljesen megfelel a litván nyelvi tényeknek, ugyanakkor igen érdekesek azok a dolgok is, amelyek teljesen idegenek a litván nyelvtől. Mindkét jelenségcsoport szemléletesen mutatja be két közeli rokon nyelv önálló fejlődését és e fejlődés fő tendenciáit.

Mivel nem vagyok a lett nyelv szakértője, nehéz volna bármi konkrét kifogást emelni a szerzőkkel szemben a mű felépítése, az anyag elrendezése, még kevésbé az egyes nyelvi tények tekintetében. Itt csupán néhány apróságra hívjuk fel a figyelmet, amelyek a mű lapjainak olvasása közben szemet szúrtak.

⁶ K. Ancytis, Egy évszázados nyelvészeti polémika emlékére,—Rakstu krājums, tisztelgés Jānis Endzelīns akadémikus, professzor, dr. előtt 85. életévének és 65. munkássági évfordulójának emlékére, 303, Riga, 1959.

⁷ K. Būga, A nép és a szó, 1, 423—424, Kaunas, 1923.

328

A 44. oldalon a szűk e, ė használatáról szólva nem teljesen pontos a megfogalmazás: „...vedu (no senāka vežu), metu (no senāka mešu) u. c.“ Az olvasó úgy értheti, hogy a lett vedu < vežu, vagyis du < žu stb.

A 106. oldalon az -enis képzős főneveket tárgyalva a ķermenis szó is szerepel; a szöveg megmagyarázza, hogy ez az óporosz nyelvből származó kölcsönszó (ķermens). A lett nyelv történetét kevésbé ismerő olvasó arra gondolhat, hogy a lettek ezt a szót a poroszból vették át, holott Atis Kronvalds (1837–1875) honosította meg a lett nyelvben, több évszázaddal azután, hogy a porosz nyelv kihalt.

A 424. oldalon azt írják, hogy az a szó (alapszó), amelyből a pilns melléknév származik, kihalt, a 155. oldalon pedig ez áll: „piltuvis (blakus verbam pilt ar nozīmi „kļūt pilnam“). Így a pilns és a pilt szó közötti kapcsolat teljességgel tisztázatlan.

A litván visas szót visas hangsúllyal kell ejteni, nem visas hangsúllyal (531. o.); az óporosz vissa alakot pedig (531. o.) helyesebb vissa formában írni.

visų geriausias alakban kell írni, nem visų—geriausias alakban (465. o.).

A lett jā-, amellyel a szükségesség módját (vaizdžibas izteiksme) képezik, J. Endzelīns véleménye szerint⁸ feltehetően (talán!) az io-tövű névmás genitivusának és ablativusának közös régi alakja, nem pedig genitivusé és dativusé, ahogyan a nyelvtanban olvasható (615. o.).

A 704. oldalon talán kissé merészen állítják, hogy a vakar határozószó egyes számú lokatívuszból⁹ származik.

Az sem világos, miért idéznek a nyelvtan szövegében egyes irodalmi emlékekből több kiadást, például: Kaudz. 1 — Mērnieku laiki, Rīgā, 1913; Kaudz. 2 — Mērnieku laiki, Rīgā, 1949; Kaudz. 3 — Mērnieku laiki, Rīgā, 1954, vagy V. L. 3 — Zvejnieka dēls, Rīgā, 1947; V. L. 12 — Zvejnieka dēls, Rīgā, 1956 stb. Mindezek közül vajon melyik kiadás tekinthető a leghitelesebbnek, és melyiket kellene idézni?

A lett nyelv szakemberei, akik nagy érdeklődéssel fogadták az új nyelvtant, kétségtelenül alaposan tanulmányozzák majd, kiemelik erényeit, rámutatnak hiányosságaira és pontatlanságokat találnak benne; már most is elmondható azonban, hogy az említett mű jelentős fejezetet képvisel a lett nyelvtanok történetében, és a nyelvtan szerény szerzői, akik nevüket csak apró betűvel, még a címlapon sem tüntették fel, igen kedvező értékelést érdemelnek.

⁸ J. Endzelīns, Latviešu valodas gramatika, 886, Rīgā, 1951.

⁹ Vö. K. Būga, Rinktiniai raštai, összeállította Z. Zinkevičius, 2, 183, Vilnius, 1959; K. Ulvydas, Lietuvių kalbotyros klausimai, 2, 82, Vilnius, 1959.