LIETUVIŲ KALBOS SANDAROS TYRINĖJIMAI

LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI, XXVI (1987)

PRANAS KNIŪKŠTA

AZ IRODALMI NYELV KAPCSOLATAI AZ ÉLŐ NYELVVEL

Juozas Balčikonis születésének századik évfordulója fontos esemény nyelvtudományunk számára és a nyelvművelés ünnepe. Jelképes, hogy a születése óta eltelt évek felölelik a mai litván irodalmi nyelv teljes történetét. J. Balčikonis akkor látta meg a napvilágot, amikor a sajtó véglegesen meghatározta a köznyelv alapját és elveit, amelyeket később Jonas Jablonskis rögzített és fejlesztett tovább. J. Balčikonis a köznyelvi irodalmi nyelvvel együtt nőtt fel és éretté. Nézeteit részben J. Jablonskis munkái és eszméi formálták, részben pedig ugyanazok a társadalmi körülmények, amelyek a litván irodalmi nyelvre is hatottak.

J. Balčikonis nézeteihez leginkább J. Jablonskis azon elve állt közel, hogy az irodalmi nyelv alapja az élő nyelv. J. Balčikonis ezt a nyelvhasználat minden területén alkalmazta – a fordításban, a nyelvhelyességi javításokban, valamint a közép- és felsőfokú oktatásban –, és egész életében ragaszkodott hozzá. Működésének hat évtizede alatt a litván irodalmi nyelv véglegesen kialakult és fejlődött; valamelyest maga a nyelv is változott, csakúgy, mint elmélete és végül a nyelv más területeihez fűződő viszonya, de a professzor élő nyelvbe vetett bizalmát semmi sem ingatta meg.

J. Balčikonis stratégiája egyszerű és világos volt: úgy beszélj és írj, ahogyan a szüleid és a szomszédaid beszélnek. A mai szemszögből az irodalmi nyelvre tekintve ez a hozzáállás kissé egyoldalúnak tűnhet, de a professzor nagyon eredményesen alkalmazta: megfelelt az akkori körülményeknek és igényeknek. Ezt a módszert akkor alakította ki, amikor az irodalmi nyelv kifejezésmódjait szinte teljes egészében a népi beszélt nyelvből merítette, és a társadalom csaknem egésze a nyelvi pályáját a nyelvjárásokkal és helyi beszédváltozatokkal kezdte. Az irodalmi nyelvnek és használóinak nem volt más megbízható támaszuk. Kívülről főként idegen szavak és más nyelvek mintájára primitíven létrehozott mondattani kuszaságok törtek be. J. Balčikonis mindenekelőtt attól a betegségtől igyekezett megóvni a fiatal nemzedéket, amelynek át kellett kelnie a nyelvjárás és a köznyelvi irodalmi nyelv közötti válaszúton. A legjobb immunitást ez ellen az élő nyelv nyújthatta, a professzor gyakorlatai pedig afféle gyógyító tornát jelentettek, amelyet semmilyen gyári gyógyszer nem pótolhat. A professzor konkrét példákkal is tanított, de még inkább az intuíció és a nyelvérzék fejlesztésével. Ha az élő nyelv pozíciói szilárdak, szabályok és bizonyítások nélkül is támaszkodhatunk rá.

Az „így beszélnek az emberek” elve soha nem korlátozta az irodalmi nyelvet. Idővel egyre inkább szükség lett más támaszokra és érvekre is. A társadalmi körülmények, a társadalom igényei és a nyelvi változások új nyelvi problémákat teremtenek, a nyelvhasználat pedig egyre bonyolultabbá válik. Olyan újítások jelennek meg, amelyeket már nem lehet egyszerűen az élő nyelv negatív ellenpólusának tekinteni. Az irodalmi nyelv számára már nem elegendő

115

az, ami közvetlenül a hagyományos nyelvből meríthető. Ennek mintájára új szavak és kifejezések születnek, bővülnek a szóalkotás és a mondattan lehetőségei. Az irodalmi nyelv önállóbb rendszerré válik, egyre inkább saját erőforrásaira támaszkodik, saját példáit és törvényszerűségeit veszi figyelembe. A nyelvi ösztön alsóbb szintnek kezd számítani, a magasabb szintre pedig a nyelvtan kerül saját szabályaival, amelyeket meg kell tanulni és észben kell tartani. Az élő nyelv közvetlen hatása elveszíti döntő jelentőségét, és már nem tudja háttérbe szorítani a nyelv tudatos szabályozását. A falusi emberek beszélt nyelvéből vagy hiányoznak a szükséges megfelelő alakok, vagy azok már nem elégítik ki a megnövekedett nyelvi igényeket. A nyelv új hajtásokat hoz, amelyeket más módszerekkel kell ellenőrizni.

A hagyományos élő nyelv elve azért is korlátozottá válik, mert egyre többen nőnek fel nélküle. Ők nem tanulhatnak abból, „ahogyan az emberek beszélnek”. Egy ideig figyelmen kívül lehet hagyni a nyelvjárás nélküli nyelvhasználók érdekeit, de hosszú távon velük is kezdeni kell valamit. Ha felügyelet nélkül hagyjuk, nyelvhasználatuk városiasodása az egész nyelvre hatni kezd. J. Balčikonis ezt elkerülhetetlen rossznak tartotta, és – amint az L. Dambriūnui írt leveléből kitűnik – túlzottan dramatizálta: „Félelem fog el, mi lesz a nyelvünkkel, ha sorsát a városokban felnőtt nemzedék veszi a kezébe – nyelvjárás és élő nyelvérzék nélkül. Hogy mi lesz, azt Dr. Algirdas Margeris szemléletesen megrajzolta az „Amerikos lietuviai ir angliškųjų skolinių žodynas” című művében¹.

A professzor által feltett retorikai kérdés ma már egészen valóságosnak tűnik, de sem nyelvi, sem társadalmi szempontból nem érthetünk egyet a vita sugallta válasszal. Maga az élet követeli, hogy ezt a kérdést a jelen szemszögéből vizsgáljuk meg, és vonjuk le belőle a saját következtetéseinket.

A városokban felnőtt nemzedék már ma is sokféle, a nyelvhasználattal kapcsolatos munkát végez. Számos nyelvjárás nélküli írónk és újságírónk, litván nyelvet és irodalmat tanító tanárunk, irodalomkritikusunk és szerkesztőnk van.

A professzor nyelvérzék gyengülése miatti aggodalma alapvetően indokolt volt. A sajtóból, különösen pedig a nem publikált írásokból és a beszélt nyelvből látjuk, hogy gyorsan nő azoknak a száma, akiknek kezd hiányozni. Egyre újabb torz szójelentéseket találnak ki, furcsa, mesterséges mondattani szerkezeteket alkotnak, össze nem illő szóalakokat és jelentéseket kapcsolnak össze. A gyengülő nyelvi érzékről tanúskodik a -iškas képzős melléknevek helytelen használata (gyveniškas patyrimas), valamint az -inėti képző vakon való hozzátoldása az igékhez (Likus penkioms minutėms, atsilikimėjome penkiais taškais). A nyelvérzékkel rendelkező ember habozás nélkül azt mondja: buvome atsilikę. Az összetett igealakok használata (illetve használatuk képtelensége) jól mutatja az ember nyelvi érzékét. Ugyanez mondható el az állítmány eszközhatározói alakjáról és a melléknévi szavak főnévszerű használatáról is (iš pasakyto matyti, nurodytą reikia vykdyti). A nyelvi süketséget az ilyen igealakok használata mutatja: Nuvykau stebėti Duisburge įvykusias pasaulio pirmenybes. Hogyan lehet megfigyelni azt, ami már megtörtént?

Az ilyen nyelvi gondokért részben kétségkívül a városi környezet élő nyelvi forrásoktól való elszakadása felelős. De a várost a rossz nyelvvel azonosítani, és mindenért kizárólag őt okolni vi-

¹ Balčikonis J. Rinktiniai raštai. – V., 1982, t. 2, p. 260—261.

116

… baj lenne, az sértő és igazságtalan is. Nyelvi szemetet falusi származású szerzők írásaiban is találunk, a mai faluban pedig olyan nyelvi hulladékot is hallhatunk, hogy K. Saja szavaival élve „még hallgatni is szégyen”². Ma már nem annyira a város és a falu, hanem az élő és a mesterséges, vagy ami még fontosabb — a valódi és az eltorzított nyelv ellentéte válik meghatározóvá. A legnagyobb veszélyt nem egyszerűen a mesterséges, hanem a szerencsétlenül eltorzított nyelv jelenti.

Már nem elég azt mondani, hogy az irodalmi nyelv alapja az élő nyelv. Ha eltávolodunk tőle, nem feltétlenül követünk el halálos bűnt. Az egykor uralkodó ilyen szemléletet megingatta a funkcionális stílusok elmélete és a szakterületek gyakorlati nyelvhasználata. Bármilyen jól is ismeri valaki az élő nyelvet, és bármilyen találékonyan használja annak nyelvi tényeit, a szakszókincs és a szakmai stílusok mondattana nélkül nem tudja megvitatni az űrhajózás vagy a politikai gazdaságtan tudományos problémáit, nem írhatja meg a „Polgári törvénykönyvet”, és nem fordíthatja le a „Közúti közlekedési szabályokat”. Itt az élő és a szaknyelv, más szóval a mesterséges nyelv ellentétét nem a nyelvhasználó, hanem a funkcionális stílus határozza meg.

A közös irodalmi nyelvhez vezető saját útját keresi az a nemzedék, amely az élő nyelvjárások közvetlen hatása nélkül nőtt fel. Saját társadalmi környezetének nyelvjárására nem támaszkodhat. Biztos alapokat az iskolában kap, az iskola azonban a száraz normák keretei közé szorítja az embert. A nyelvtanok, tankönyvek és normatív művek tanácsai nem nyújtanak mindent, amire a tudatos és művelt nyelvhasználónak szüksége van. Keresi a nyelvhez fűződő saját viszonyát, saját lelki alkatához és igényeihez igazítja, igyekszik a maga módján alakítani. Keresi a sablonok elkerülésének módját, megpróbálja valahogy betömni az élő nyelv kifejezésmódjainak elvesztése miatt keletkezett réseket. Meglévő tartalékaiból új kombinációkat hoz létre: módosítja a szavak kapcsolódási árnyalatait, különböző szakterületek és történelmi korszakok jelenségeit kapcsolja össze, a kifejező, szintetikus formáktól a logikus, analitikus leírások felé halad. Különféle módokon a kifejező és rugalmas nyelv illúzióját teremti meg, amely vigaszt és elégedettséget nyújt azoknak, akik gyermekkoruktól fogva nem érintkeztek az élő nyelv forrásaival, mégis önmagukat akarják kifejezni a nyelv segítségével, és alkotó szóval megszólalni.

Nem csoda, hogy az élő nyelv hatása az irodalmi nyelvre fokozatosan gyengül. Ez objektív és elkerülhetetlen jelenség, akárcsak az élő természet pusztulása a vegyszerek hatására, vagy az izmok elernyedése a technika korában. A nyelv régi és új jelenségei közötti viszonyt azonban az objektív ellentmondásokon túl az emberek szubjektív beállítottsága is összezavarja. Megszoktuk, hogy bizalmatlanul beszéljünk az újdonságokról pusztán azért, mert a hagyományos nyelvben nem voltak jelen. A nem hagyományos nyelvi irányzat hívei sokáig és nehezen küzdöttek azért, hogy egyenrangúak legyenek mindenkivel.

Most már az ellenkezőjét is kezdjük érezni: az élő nyelvre lenézően, mintha elavult dolog volna, kezdenek tekinteni. Aki mesterséges stílus miatt bírálatot kap, nem egy esetben már azzal vág vissza, hogy ő újszerűen, „európai módra” írt. Még azt is merik a sajtóban hirdetni, hogy a mai litván nyelv bajaiért… „a parasztok nyelve” a felelős. J. Balčikonis idejében, az ő eszméinek hatása alatt álló közegben ilyen gondolatot nehéz lett volna elképzelni; ma viszont a komoly nyelvészek azzal kezdik a vitát az ilyen nézet képviselőjével, hogy ők is „nemegyszer pontosan ugyanezt állították”, holott valójában nem ezt tették. Hiszen az egyik dolog az irodalmi nyelv különféle funkciói, amelyek közül egyet a köznyelv önmagában nem tud betölteni, egészen más pedig a szépirodalmi nyelv korlátlan lehetősége.

² Saja K. Atsakymai į „Kalbos kultūros“ klausimus. — Kalbos kultūra, 1976, sąs. 31, p. 7.

117

Az egyik dolog azt keresni, miként lehetne kibővíteni és gazdagítani az élő nyelvet, a másik pedig büszkén elfordulni tőle.

Az élő nyelvvel szembeni beállítottság sok kárt okozhat. Ha kijelentjük, hogy a hagyományos nyelv elavult, könnyen igazolhatjuk a tőle való mindenféle eltávolodást, figyelmen kívül hagyhatjuk törvényszerűségeit, és úgy írhatunk, ahogy éppen eszünkbe jut. A mai írások tanúsága szerint az egyéni nyelvi alkotás jó része valóban átlépi a megengedett határokat, és sérti a litván nyelv szellemét, olykor pedig a kötelező szabályokat is. Amikor a szerző már nem érzi kapcsolatát az élő nyelvvel, még az egyszerű nyelvi normákat is a nyelvtanok és írott kézikönyvek ajánlásai alapján kell ellenőrizni. Az író vagy úgy kezd egyéni nyelvet teremteni, hogy átlépi az általános normákat és nyelvi tendenciákat, vagy nyelvtanilag kifogástalan, de lendület és egyéni zamat nélküli stílusban ír.

A rugalmas és természetes egyéni stílus megalkotásának legbiztosabb módja, ha alkotó módon használjuk fel azt, ami az élő nyelvben már létezik. Fel kell túrni a nyelv mélyrétegeit, be kell járni a még el nem taposott ösvényeket, ki kell bogozni a használat összegabalyodott hurkait, és a mindennapi szavakból magunknak kell új csomókat kötni. Mindezt finoman kell tenni, hogy el ne vágjuk azokat a gyökereket, amelyeket a megmozgatott szó a nyelvi rendszerbe eresztett. Éreznünk kell, mi és hogyan alakult ki itt az évszázadok során, mihez szabad hozzányúlni, és mihez nem. Ezt az érzéket mindmáig leginkább a falusi emberek hagyományos beszéde fejleszti. Magában őrzi a nemzet szemléletét, gondolkodásmódját és ízlését, és a legkevésbé érintették a sztereotípiák és az idegen hatások. A falusiak nyelvét nem megszokásból vagy érzelgősségből értékeljük, hanem azért, mert az felel meg leginkább egész nyelvünk lényegének és alapjainak. Akiknek az irodalomhoz mellékutakon kell eljutniuk, azok számára az élő nyelvet leginkább a népköltészet és a klasszikus irodalom, valamint a családban ápolt beszéd pótolja. Mindez segít kialakítani a nyelvi érzéket, amely nélkül nehéz megtalálni az egyéni nyelv megfelelő viszonyát mind a szabályokhoz, mind az ezek által meg nem kötött élő nyelvhez. Természetesen a népköltészet nem helyettesítheti a funkcionális stílusokat, és nem elégítheti ki az emberek mindennapi beszédének közvetlen szükségleteit sem; csupán fejleszti és ébren tartja azt a nyelvi érzéket, amelynek hiányát egyre inkább tapasztaljuk.

A nyelvészeknek is vannak már bizonyos konfliktusaik az élő nyelvvel, noha annak jelentőségét nagyon is jól értik és elismerik.

J. Balčikonis nem beszélt a köznyelv és a szabályok ellentmondásáról: vagy olyan bizonyítéknak tekintette az élő nyelvet, amelyet nem kell tovább magyarázni, vagy az abból levezetett szabállyal támasztotta alá álláspontját. Leggyakrabban azt a szabályt ismételte, hogy a részeshatározó főnévi igenévvel akkor illik össze, ha az egy cselekvés végrehajtásának eszközét jelöli. Talán nem fedte le az élő nyelv összes esetét, de nyilvánvalóan annak példáiból vezették le. Ha az élő nyelv nem értett egyet valamely általánosabb szabállyal, J. Balčikonis a tényleges nyelvhasználatot támogatta. Egész gyakorlati nyelvművelő tevékenysége ilyen volt. Elméletben ezt az álláspontját a Bilso-tó nevével kapcsolatban így fejtette ki: „ahogyan az élő nyelvben ejtik, úgy kell használni”, majd ironikusan hozzáteszi: „A tények előtt a metatónia törvényeinek is el kell hallgatniuk”³. J. Balčikonis, akárcsak K. Būga, nem gyanakodott az autentikus nyelvi tényekre.

³ Balčikonis J. Rinktiniai raštai. — V., 1978, t. 1, p. 384.

118

és nem tiltotta használatukat az irodalmi nyelvben, függetlenül attól, hogy a hivatali szabályok kiterjedtek-e rájuk vagy sem.

Napjainkban a nyelvi norma megalkotásának munkája szigorúbbá és racionálisabbá vált. Mindent feltétlenül szabályok szerint akarunk mérni, azok alapján kodifikálni és értékelni azt, amit a gyakorlatban használnak. A szabályok formálisabbá, szélesebb körűvé és mesterségesebbé válnak. Érthető, hogy ez megkönnyíti az új nyelvi jelenségek szabályozását. Egyszerűbbé teszi a kifejezésmódok szabványosítását, például a terminusalkotás eszközeinek, valamint a jogi és hivatali nyelv sablonjainak rögzítését. A rendszerezés kiterjesztése eljut arra a határra, ahol összeütközésbe kerül az élő nyelvvel. A túlzott normalizálás veszélye abban rejlik, hogy minden nyelvi jelenséget be akarunk illeszteni a szabályokba, ami pedig nem fér bele, azt igyekszünk „kijavítani”, vagy nem normatívnak nyilvánítjuk. Ezek közé az élő nyelv legártatlanabb tényei is bekerülnek. A sajtóból gyakorlatilag már kiűzték a többes számú számnév vieni alakját, amelyből hiányzik az -er- képző. Fellépnek a pirmutinis, paskutinis melléknevek határozott alakjai ellen, arra az általános állításra hivatkozva, hogy az -inis képzős mellékneveknek nincs határozott alakjuk. A normát sértőnek minősítik a mašina, Europą szavak hangsúlyozását, jóllehet ez az ejtésmód elterjedtebb, mint a mašiną, Europą. Egyre újabb állítólagos hibákat keresnek és találnak, például azt, hogy melioracija hibásan ejtett szó.

Az ilyen tevékenység révén a nyelv többet veszít, mint nyer. Soha nem fért bele a formális szabályokba, és most sem fér bele. K. Ulvydas ezt találóan fogalmazta meg: „Semmilyen szabály, még ha tudósok tucatjai dolgoznának rajta évtizedeken át, sem képes átfogni, kimeríteni és teljes egészében megoldani a beszélt nyelv használatának valamennyi lehetséges esetét”⁴. Ahhoz, hogy a nyelvművelés és a kodifikáció munkája ne kerüljön összeütközésbe az élő nyelvvel, fenn kell tartani a kodifikált és a tényleges nyelvhasználat egyensúlyát. Óvatosan kell bánni azzal, ami ténylegesen létezik a nyelvben, de nem illeszkedik az írott szabályokhoz. Egy felszínesen szabálytalannak tűnő jelenség egészen természetessé válhat, ha más szemszögből tekintünk rá. Egy másik, semmivel sem rosszabb, csupán kevésbé formális és közvetlen szabály szépen összekapcsolhatja a nyelvi rendszerrel.

A vieni számnevet az -er- képző nélkül is értelmezhetjük többes számú számnévként, mivel a többes szám minden ilyen számnévre jellemző alak. Ez jól látható a sorban második számnév részes és eszközhatározói esetében: egyszerű (alap-) alakjaik kettes számúak — dviem, dviem —, többes számú alakjaik pedig hím- és nőnemű többes számúak — dvej iems, dvejoms; dvejais, dvejomis. Ugyanez érvényes a sorban harmadik számnévre: trims — trejiems, trejoms; trimis — trejais, trejomis. Ezeket a számneveket egy további jegy is megkülönbözteti: az -ej- képző, amely megadja a többes számú számnevek szükséges hangalakját. Egyes alakok nélküle egyáltalán nehezen alkothatók, például: dv(e)joms, dv(e)jais. A „négy” számtól kezdve mind az alap-, mind a többes számú számnevek alakjai többes számúak, ezért egyetlen megkülönböztető jegyük az -er- képző lesz, például: penki, penkios — penkeri, penkerios. Úgy kezdjük elképzelni, mintha ez minden többes számú számnévhez szükséges volna: a vieni számnevet átalakítjuk

⁴ Ulvydas K. Dabartinės lietuvių literatūrinės kalbos skyrybos principai. — Kalbos kultūra, 1963, sąs. 5, p. 15.

119

vieneri alakra, Krėvė „Gilsėje” című művében pedig egy hasonlóan átalakított trejeri számnevet is találunk: Už trisdešimt trejerių metų atsiminsiu…⁵ Kétségtelenül kitalált, alkalmi alakról van szó. Ugyanott, hat sorral lejjebb ez áll: trisdešimt treji metai, néhány oldallal később pedig vieni meteliai. A vieni számnévnek nincs szüksége az alakokat megkülönböztető -er- képzőre, mert a szám szerinti alak egyértelműen megkülönbözteti az alap-számnévtől. Az vienas alapszámnév jelentéséből adódóan nem állhat többes számban; erre csak a többes számú alaknak van szüksége.

A Europa szó ejtését és hangsúlyozását mesterségesen megnehezítették. Van egy szabályunk, amely szerint a nemzetközi szavak o hangja rövid, ezért a hangsúlynak az utolsó, rövid szótagra kell áthelyeződnie: prozà, sofà, az általános szabályosság kedvéért pedig az Europà alakra is. Sok nyelvjárás ezt a szót litvánosította: hosszú o-val ejti, és kezdő hangsúllyal hangsúlyozza: Európa. A népies Európa ejtés éppoly szabályos, mint a normatív Europà, és ami a legfontosabb, természetesebb és könnyebben használható, mert megóv a hangsúlyozási hibáktól.

Amikor a nyelvben létező, természetes tények nem illeszkednek egy megfogalmazott, átfogó szabályhoz, nagyobb toleranciát kell tanúsítani a normaváltozatok iránt. A szerkesztőknek és korrektoroknak nem kell feltétlenül vieni alakból vieneri alakot csinálniuk. A labą dieną köszönésre bátran válaszolhatunk tárgyesetű alakkal: lãbą diẽną. Teljes mértékben indokolhatók azok a nemzetközi szavak, amelyekben hosszú, kezdő hangsúlyos o van, például: Európa ir sofà. A mãšina sem véletlenül terjedt el: az élő nyelv hajlama áll mögötte, hogy a három szótagú nemzetközi szavak első szótagját hangsúlyozza. Ezt a hajlamot nem vizsgálták és nem írták le, de világosan érezhető. Olyan szavak mutatják, mint a tãlentas ir prõcentas. Ezért teljesen érthetők a széles körben elterjedt hangsúlyváltozatok: kònkursas, tránsportas, trìmestras, vàgonas, amelyek a mãšina alakhoz hasonlóan J. Balčikoni számára sem keltettek semmilyen kételyt. Nem szabad tudatlannak nevezni valakit azért, mert így ejti ezeket a szavakat. A túlzott „helyesség” jegyében megtiltjuk az embereknek, hogy taksìu-val utazzanak, és pensnè-vel járjanak.

Az élő nyelv ártatlan szavait támadva aláássuk az emberek saját nyelvükbe vetett bizalmát, és károsítjuk nyelvérzéküket. Mivel nem értik, miért javítják ki a beszédüket, az emberek elkezdenek eltérni megszokott beszédmódjuktól, és sokkal súlyosabb hibákat vétenek. Amíg a normatív nyelv támaszkodhat az élő nyelvre és a nyelvérzékre, nem elfojtani, hanem támogatni kell.

AZ IRODALMI NYELV ÉS A NÉPI BESZÉD KÖLCSÖNVISZONYA

Összefoglaló

Az irodalmi nyelv alapja és forrása a népi beszéd. Az irodalmi nyelv népi jellegének szenvedélyes híve volt J. Balčikonis. A népi beszéd példáira építette a nyelvi gyakorlatot, és a nyelvérzéket is ezek alapján nevelte. A nyelv népi jellegének elvét sikeresen alkalmazta a nyelvi tevékenység minden területén.

A mai irodalmi nyelv számára ez nem az egyetlen elv. Az irodalmi nyelvnek saját erőforrásai is vannak, és saját törvényszerűségei, szabályai szerint fejlődik.

⁵ Krėvė V. Apsakymai ir padavimai. — V., 1955, p. 31.

120

Az új nemzedék jelentős része a hagyományos népi beszéd közvetítése nélkül sajátítja el az irodalmi nyelvet; új utakat keres az irodalmi nyelvhez és saját beszédmódja fejlesztésének új módszereit kutatja. A falu nyelve — a város nyelve szembeállítás napjainkra elveszíti értelmét; időszerűvé a természetes és az irodalomellenes nyelv szembeállítása válik.

Ez azonban nem jogosít fel arra, hogy lebecsüljük a népi beszéd jelentőségét, vagy még inkább, hogy megvetően viszonyuljunk hozzá. Az ilyen szemlélet csak kárt okozhat: elősegítheti a nem normatív jelenségek elterjedését az irodalmi nyelvben, vagy annak elszegényedéséhez vezethet. A nyelv lehetőségeinek korlátozását okozhatja a túlzott normalizálás és túlzott standardizálás is, vagyis azok a kísérletek, amelyek az irodalmi nyelvből mindent ki akarnak irtani, ami nem felel meg a merev szabályoknak. Egyrészt az ilyen jelenségeket gyakran más, nem ennyire formális törvényszerűségek határozzák meg, másrészt az irodalmi nyelvben egy-egy népi beszédbeli forma normaként, de még inkább a norma változataként is létezhet...