MINDAGAS STROCKIS

Vilniusi Egyetem

Kutatási területek: klasszika-filológia, digitális filológia, a litván nyelvi hangsúlyozás története.

DOI

Rita Miliūnaitė

A NYELVI NORMÁK ÉS ÖNSZABÁLYOZÁSUK AZ INTERNETES KÖZÖSSÉGBEN

MONOGRÁFIA

Vilnius: Lietuvių kalbos institutas, 2018, 512 p. ISBN 978-609-411-219-5

Rita Miliūnaitė monográfiája több mint tízévnyi kutatás gyümölcse, amely a litván nyelv internethasználatának megfigyelésére és elemzésére irányult. Aki ez idő alatt szintén figyelemmel kísérte a litván nyelv információs technológiákban való használatát (még ha nem is kutatási céllal, hanem pusztán személyes érdeklődésből), ezt megerősítheti.

Röviden összefoglalva, a monográfia a következő kérdést vizsgálja: létezik egy olyan nézet, hogy az elektronikus eszközök ártanak a litván nyelv helyességének, helyesírásának, hagyományainak és az ezekhez kapcsolódó szempontoknak; valóban ennyire rossz a helyzet? Az információs technológiák nem hoznak létre pozitív jelenségeket is? A monográfiában összegyűjtött anyag bizonyítja, hogy az interneten, még az anonim hozzászólásokban is működnek bizonyos nyelvi önszabályozási folyamatok: a helytelen nyelven írt vélemények (akár névtelenek, akár aláírtak) negatív olvasói értékelést, elutasítást és gúnyt váltanak ki, sőt olykor igen találó és hozzáértő javításokat is. A nyelvi kérdések iránti érdeklődés és azok internetes megvitatása szintén jelen van, különösen viták, különféle internetes csoportok és hasonló formák keretében.

A monográfia érdekes anyaga három részre tagolódik. Az első rész közel áll ahhoz, amit a kérdés történetének és a kutatások áttekintésének neveznénk; a második rész elsősorban az elmúlt évek nyilvános megnyilatkozásainak és vitáinak szentelődik.

Straipsniai / Articles

283

MINDAUGAS STROCKIS

Litvániában az úgynevezett nyelvi ideológiákról, de a kérdés történetéhez kapcsolódó anyagokat is tartalmaz; a harmadik rész a szerző internetes nyelvhasználat-megfigyelésének beszámolója, amelyet az említett önszabályozási jelenségnek szentel, amely rendszerint az úgynevezett replikákban (vagyis az internetes hozzászólók litván nyelvi helytelenségekre vonatkozó megjegyzéseiben) nyilvánul meg.

A monográfiában kifejtett történeti és elméleti áttekintés hosszú és részletes: elméleti (mondhatni enciklopédikus jellegű, számos érdekes részlettel szolgáló) bevezetést ad a nyelvek normázásáról, standardizációjáról, preskriptivizmusról és deskriptivizmusról, a standard nyelv fejlődéséről, a normatív nyelvészetről stb.; megmagyarázza e fogalmak finom különbségeit és jelentésárnyalatait. A nyelvi ideológiákról szóló második rész szintén részletes és alapos. Különféle kérdéseket tárgyal: a standard nyelvek kialakulásától egészen a Litvániában napjainkban zajló vitákig a nyelvi liberalisták és a normázók között, és így tovább. Ha valaki azt állítaná, hogy az ott említett tények némelyike múlandó, és aligha maradandó értékű, jogosan lehetne azt válaszolni, hogy az interneten található adatok nem örök érvényűek, összegyűjtésük, rendezésük és áttekintésük pedig önmagában is értékes kordokumentum.

A szerző szerint az internetes nyelv eltávolodásának fő oka a 20. századi könyvekben rögzült formáktól az úgynevezett d(st)andardizáció, az említett önszabályozási folyamatok pedig a de-standardizáció ellenhatásai (14. o.). Természetesen felmerül a kérdés, hogy mi is volt ez a nyelvi standardizáció. A szerző szerint a nyelvek standardizációját a 18. századi Európában virágzó normatív szemlélet hozta létre (20. o. és máshol; kezdetét olykor a 16. századra teszik, 185. o.). A recenzens hozzáfűzhetné, hogy az említett korabeli szemléletet az a tény is meghatározta, hogy a klasszikus nyelvek (a latin és az ógörög), amelyeket akkoriban fontosnak tekintettek, jelentős mértékben standardizáltak voltak; a modern európai nyelveket azonban leginkább a 19. századi birodalmak központosított oktatási rendszere standardizálta. Például még a 17. században is úgy vélték, hogy a különféle helyesírási részletek, amelyeket mindenkinek ismernie kell, inkább a nyomdai szedő és a korrektor, mintsem a szerző feladatkörébe tartoznak; később úgy döntöttek, hogy ezeket az iskolákban tanítják, vagyis mindenki számára kötelezővé váltak, és már elképzelhetetlen volt, hogy ez másként is lehetne².

¹ Például egy 1608-ban kiadott nyomdai korrektori kézikönyvben láthatjuk, hogy a szavak egybe- vagy különírása, illetve a nagybetűk használata (a német nyelvben) a nyomdász dolga (24–26. o.), a kéziratok szerzőit pedig arra biztatják, hogy maguk helyezzék el a szövegeikben a diakritikus jeleket (a latin nyelvben), hogy ezzel megkönnyítsék a nyomdász munkáját (33. o.). Forrás: Hornschuch Hieronymus 1608: Ὀρθοτονογραφία, Hoc est: Instructio operas typographicas correcturis [...]. Lipsiae.

² Hasonlítsuk össze például a „helyes” litván gondolatjel hosszáról vagy az idézőjelek formájáról újra és újra fellángoló vitákat. A számítógépek megjelenésével minden író mintegy saját nyomdájának szedőjévé vált, így ezek a tipográfiai jellegű viták néha a pedantéria komikus magasságaiba emelkednek,

284

Acta Linguistica Lithuanica LXXX

Rita Miliūnaitė

A nyelvi normák és kölcsönhatásuk az internetes közösségben.

A kérdés történetének tárgyalása a monográfiában az újkorral kezdődik; az ókori nyelvekről nem esik szó, mivel jelentős fokú standardizáció és a modern nyelveknek tulajdonított egyéb vonások jellemezték őket (például a monográfiában említett koinē kifejezés az ógörög κοινή szóból ered, amelynek jelentése: „közös”, és ez a jelenség természetét is jelzi). Egyébként az ókori nyelvek standardizációja némileg másként zajlott, mint a mai nyelveké: Atikában nem léteztek a mai nyelvi akadémiákhoz, bizottságokhoz vagy tanácsokhoz hasonló intézmények, a standardizációs folyamatok azonban az akkori oktatáson keresztül mentek végbe; a legnagyobb hatást a klasszikus szerzők művei gyakorolták, amelyek nyelvét mintaszerűnek és követendőnek tartották. Az ókori nyelvek egészen a 19. századig igen fontosak voltak Európában, és ez az új nyelvek standardizációjáról való gondolkodásra is hatással volt. A szanszkrit története is sok érdekes anyaggal szolgálhatott volna azok számára, akiket érdekel a nyelvek standardizációja (maga az elnevezés „tökéletesített” vagy „rendezett” jelentésű, a szanszkrit nyelv legrégebbi normatív műve pedig az i. e. első évezred közepén keletkezett). A modern litván nyelv és különösen annak internetes használata valószínűleg nem is volt feltétlenül szükséges a monográfiában tárgyalt témákhoz; a klasszikus ókor örökségétől azonban nem lehet teljesen eltekinteni: a 91. oldalon elismerik, hogy „a nyelvi norma két összetevőből álló [vagyis a valós és a kodifikált] felfogása Európában az ókortól kezdve fejlődött ki”.

A monográfia a 75., valamint a 184–185. oldalon említi azokat a 16. és 17. századi dátumokat, amikor egyes mai európai nyelvek akadémiáit megalapították. Ezeknek az akadémiáknak Litvániában a megfelelője, mutatis mutandis, az 1961-ben alapított Litván Nyelvi Bizottság (76. o.). Hozzá lehetne tenni, hogy a két világháború közötti időszakban Litvániában Terminológiai Bizottság (1921–1926) is működött, amelyben Antanas Smetona elnök és más neves személyiségek dolgoztak; ezt az intézményt a monográfia csak a 76. oldal 45. lábjegyzetében említi; talán érdemes volna bővebben is szólni róla.

Dar kita vertus, net ir Danieliaus Kleino Lietuvių kalbos gramatikos (1653) pratarmėje įskaičius galima rasti nors ir lakoniškai išreikštų, bet iš esmės tokių pat kalbos standardizavimo idėjų, kuriomis vadovavosi ir to meto Vakarų Europos akademijų kūrėjai, pavyzdžiui: Ergo. Excolamus unam aliquam Dialectum, quae communissima, omniumque optima esse censetur („Taigi ištobulinkime kurią nors vieną tarmę, kuri visų yra laikoma bendriausia ir geriausia“). Vadinasi, ir lietuvių kalbos, ir kitų kalbų standardizavimo ištakos yra kiek senesnės, nei galėtų susidaryti įspūdis iš monografijoje paminėtų datų.

Sajnos, mint köztudott, napjainkban a nyelvészeket gyakran gúnyolják. A monográfia ezt is megemlíti, és lényegében elismeri, hogy egyes nyelvészek által alkotott új szavakkal vagy más javaslataikkal szembeni negatív hozzáállás, valamint az ebből fakadó

például, hogy a lábjegyzet sorszáma a vessző előtt vagy után álljon-e, illetve hogy az ékezetes i betűn az ékezetjel alatt legyen-e pont is.

Recenzijos / Reviews

285

MINDAUGAS STROCKIS

A nyelvészek által kigúnyolt esetet maguknak a nyelvészeknek az átgondolatlan döntései is előidézhették. A könyv borítóján maga a híres „šnygčio” eset látható. A könyv szövege is tárgyalja: „Šnygis csak azt ültette el az emberekben, hogy amint megjelenik az interneten egy cikk, amelynek címében szerepel az említett kutyaszó, biztosra vehető, hogy a kommentelők nem hagyják szó nélkül” (394. o.). Bár a monográfia szerzője ezt nem mondja ki egészen nyíltan, a bemutatott anyagból mégis kirajzolódnak e szóháború okai és a megoldás lehetőségei: még ha a használatra javasolt szó (ebben az esetben talán nem is használatra javasolt, hanem sokak által használtként érzékelt) a nyelvtudomány valamennyi formális kritériuma szerint megfelelőnek tűnik is, a nyelvhasználók többsége számára viszont elfogadhatatlan, bölcs dolog volna mérlegelni, megéri-e erőltetni a bevezetését, nehogy az e kezdeményezés okozta kár (bizalomvesztés, gúny, a „nyelvészek” tekintélyének csökkenése) meghaladja a belőle származó hasznot (a formális helyesség vagy hasonló előnyét). Bár, mint említettük, a monográfia ezt a gondolatot nem mondja ki közvetlenül, olvasás közben az a benyomásunk támad, hogy olykor a sorok között húzódik meg, és ez nagyszerű.

Érdemes azt is megemlíteni, hogy a nyelvészek sikertelen döntésein való gúnyolódás régebbi jelenség a litván kultúrában, mint a XXI. század eleje. Például a két világháború közötti Terminológiai Bizottságnak tagja volt Stasys Dabušis (1889–1974), talán a folklórbeli „különc nyelvész” első előképe, aki meg nem honosodott új szavakat alkotott, ezek pedig a „nyelvi” gúnyos népköltészet részévé váltak. Bár a monográfia többször is említi a mai gúnyos „kalbinai”, „kalbšiai” és hasonló szavakat (különösen a 228. o.-on), érdekes felidézni, hogy a Smetona-korabeli, a mai „kalbinis” megfelelőjének számító szó a „kalbatais” volt (228. o., 142. jegyzet). Úgy tűnik, nemcsak a litván nyelv iránti szeretet (amely olykor fájdalmas és veszekedésekkel terhes), hanem a „kalbinui” vagy „kalbataisui” iránti, túlságosan is könnyen előkerülő gúny is régi jelenség a litván kultúrában.

Mindazonáltal, bár a nyelvészek javaslatai ellen Smetona idején is és most is voltak szarkasztikus megjegyzések, a társadalom általános hozzáállása a nyelvi helyességhez nem ilyen negatív. Ezt a monográfia számos összegyűjtött adattal bizonyítja. Néhány idézet: „Bár a társadalom nyelv iránti érdeklődése nem lankad, sőt talán éppen ellenkezőleg – növekszik” (14. o.); „a nyelvi normákat maguk a nyelvhasználók szabályozzák »alulról«, nem pedig »felülről« írják elő” (23. o.); „[az internetes kommentelők] nyelvérzékükkel és a litván nyelv kifejezőeszközei finom árnyalatainak észrevételére való képességükkel olykor felülmúlják az internetes sajtócikkek hivatásos szerzőit” (449. o.). A szerző mindezeket az állításait meggyőzően támasztják alá a valódi internetes hozzászólásokból vett idézetek. Igaz, maguk az internetes válaszolók olykor sajnos nem tartják be az általuk másoktól számon kért követelményeket, és miközben másokat korholnak a hibáikért, maguk is különféle nyelvi förmedvényeket használnak (mintha ez a nyelvi megfelelője volna annak, amikor valaki ököllel az asztalra csap); ilyen példákat is találunk a monográfiában.

Végül a szerző arra a következtetésre jut, hogy legalábbis a litván nyelv internetes helyessége iránti érdeklődés nem csökken. A recenzens saját megfigyelései alapján ezt

286

Acta Linguistica Lithuanica LXX

Rita Miliūnaitė

A nyelvi normák és önszabályozásuk az internetes közösségben.

megerősíteni. A litván nyelvben erős életerő rejlik, egészséges önszabályozó folyamatok működnek, és ezt a monográfia meggyőzően mutatja be.

A monográfia azt is elismeri, hogy egyes nyilvánvaló problémák, például a diakritikus jelek elhagyásának okai egyszerűek és technikai jellegűek: „A »šepasis« írás az interneten néhány okból terjedt el, és még ma is használatos. A diakritikus jelek nélküli írás egy olyan szokásból ered, amely még abból az időből származik, amikor az elektronikus kommunikációs eszközök (mobiltelefonok, elektronikus levelezés stb.) nem tudták kezelni a litván írásjeleket; egyes eszközök (gyakrabban a mobiltelefonok) felhasználói pedig mindmáig nem képesek kihasználni a már létrehozott technikai lehetőségeket” (333. o.). Röviden: minden a korai készülékek tökéletlensége miatt kezdődött, később pedig afféle kulturális szokássá vált. Azt is hozzá lehet tenni, hogy azon a szinten, amelyen más nyelvek már túljutottak az orrhangjelölő betűkön és a szabványos helyesírás egyéb diakritikus jelein, a litván nyelvben még mindig használatosak a hangsúlyjelek: bár technikailag már léteznek a használatukhoz szükséges lehetőségek, nincs kényelmes billentyűzet, és kulturális szokás sem alakult ki. A monográfia 364. oldalán például olyan példákat idéznek, amelyekben a hangsúlyt nagybetűkkel jelölik, és ez senkit sem háborít fel – pedig az intonációs jeleket ma már elvben akár telefonon is be lehet írni (csak nincs megfelelő, kényelmes billentyűzet, és persze hiányzik a szokás vagy a mindennapi szükséglet).

A monográfia számos találó meglátása között elismeri, hogy a nyelvi kultúra kifejezés lényegében a keleti blokk terméke (34. o.), amelyet nagyon nehéz nyugat-európai nyelvekre lefordítani (ezt mindenki tudja, aki valaha is fordított angolra oklevélmellékletet, még mielőtt központilag kezdték volna fordítani őket). Ezért különösen üdvözlendő a monográfia szerzőjének döntése, hogy a normatív nyelvészet kifejezést használja.

A monográfia alapos, megalapozott és értékes; egyszerre rejlik benne egy tízéves kutatás gondossága, találó meglátások sora és egy korszak értékes dokumentuma, mindenekelőtt pedig megalapozott következtetésekre jut: „Vajon teljesen objektíven nézve van-e valamiféle értelme és gyakorlati haszna az internet nyelvi jelenségeinek? Úgy gondoljuk, igen. Az internetes közösségnek a sajtómunka minőségére gyakorolt hatását maguk az újságírók is elismerik” (438. o.).

Hogyan kezeljük tehát a litván nyelv helyes használatának kérdését az interneten és a mindennapi életben egyaránt? A monográfia maga is figyelemre méltó felismeréseket rejt; talán még hangsúlyosabban is ki lehetett volna emelni őket. Nézzük meg ezeket az idézeteket: „Az angol nyelvű elektronikus diskurzusban leggyakrabban azok ostorozzák magukat az angol helytelen használata miatt, akiknek nem az angol az anyanyelvük, mivel ez az internetes lingua franca globális szinten a kulturális tőke egyik formájának számít” (127. o., az idézet kiemelése tőlem). „David Crystal [neves brit nyelvész] azon csodálkozik, hogy az angol nyelvkönyvek még mindig nagyon keresettek, és az embereket ugyanazok a dolgok foglalkoztatják, mint 250 évvel ezelőtt” (183. o., az idézet kiemelése tőlem).

Így válik világossá, hogy a litván nyelv helyessége akkor virágzik majd a leginkább, amikor „a kulturális tőke egyik formájává” válik. A monográfiában összegyűjtött adatok

Recenzijos / Reviews

287

MINDAUGAS STROCKIS

azt mutatja, hogy fokozatosan azzá is válik, még ha időnként címkék és normaképzők vitái, illetve egyes nyelvi javaslatokról szóló kívülállói megjegyzések meg is zavarják. Talán a mai nyelvészek (és e recenzió szerzője maga is közéjük tartozik, a VLK egykori tagjaként), akárcsak smetonai elődeik, olykor elfelejtenek kívülről tekinteni önmagukra. Mindazonáltal egy kis szerénység, némi mértékletesség és elnézőbb hozzáállás, egy kicsivel több bölcsesség ahhoz, hogy a fontos dolgokat elválasszuk a lényegtelenektől, kevesebb dorgálás és több érdekes magyarázat végül mindent a helyére tesz. Ha bölcsen, nyugodtan, de határozottan járunk el, kiküszöböljük a billentyűzetek technikai hiányosságait, és időnként megálljt parancsolunk egy-egy elhamarkodott ötletnek, minden rendben lesz, a litván nyelvi kézikönyvek pedig még sok évszázadon át kelendők lesznek. Mindezt meggyőzően bizonyítja Rita Miliūnaitė kiváló monográfiája.

Beérkezett 2019. május 26-án.

MINDAUGAS STROCKIS

Vilniusi Egyetem

Universiteto g. 5, LT-01131 Vilnius, Lietuva

[email protected]

288

Acta Linguistica Lithuanica LXX