ACTA LINGUISTICA LITHUANICA

LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI XLI (1999)

Szemlék. Recenziók. Megjegyzések. Vélemények. Recenziók. Megfigyelések. Áttekintések. Recenziók. Megjegyzések

A LITVÁN ANTROPONIMIKA JELENTŐS MUNKÁJA

Alvydas Butkus. Lietuvių pravardės, Kaunas, 1995: Aesti, 464 P.

Új litván antroponimikai munkák valóban ritkán jelennek meg. Ezért különösen részletesen kellene megvitatni és értékelni őket. A. Butkus ragadványnevekről szóló munkájával azonban ez nem történt meg. D. Sviderskienė annotációján¹ és J. Liutkutė recenzióján² kívül úgy tűnik, erről a jelentős kutatásról többet nem írtak.

A „Lietuvių pravardės” olvasása közben, valamint e tanulmány viszonylag gyakori felhasználása során különféle litván antroponimikai és toponimikai munkák készítésekor, e sorok szerzőjének olyan gondolatai támadtak, amelyeket ebben a recenzióban kíván kifejteni³.

A. Butkus könyve antroponimikánk teljesen új munkája, és ezt mindenekelőtt a választott kutatási tárgy, a litván ragadványnevek határozza meg. Ezekről eddig valóban nem írtak ilyen részletesen: Ž. Urbanavičiūtė és V. Žičkutė jelentős tudományos cikke⁴ mellett csupán néhány, ragadványnevekkel foglalkozó népszerűsítő írás jelent meg. Igaz, a ragadványnevekről, illetve a ragadványnévi eredetű személynevekről egyes történeti antroponimikai munkákban is szó esik⁵, ez azonban természetesen nem függ össze a mai ragadványnevek átfogó értékelésével vagy kutatásával.

A mű két részből áll. Az elsőben a szerző a litván ragadványnevek elemzését adja közre (19–134. o.), a második rész pedig az összegyűjtött ragadványnevek nagy szótára, amely mintegy 22500 antroponimát rögzít (135–462. o.). A könyvnek ez a felépítése kétségtelen előnye, mivel a ragadványnevek tudományos vizsgálata és annak következtetései, valamint a vizsgált személynevek itt mellékelt teljes korpusza valóban elválaszthatatlanul összetartoznak. Emellett éppen ez tette lehetővé a szerző számára, hogy ne terhelje túl az első részt-

¹ Baltistica 31(1), 1996, 128–129.

² Liutkutė J. Új a régiről. – Darbai ir dienos 2(11), 1996, 246–248.

³ A könyv egyik címoldalán feltüntették, hogy V. Macijauskienė a munka egyik lektora. Amit a „Lietuvių pravardės” megjelenése előtt mondtak, az e munka kiadását javasló, rövid, tömör ajánlás volt. A könyv részletesebb értékelését itt közöljük.

⁴ Urbanavičiūtė Ž., Žičkutė V. Litván ragadványnevek. – Kalbotyra 26(1), 1974, 55–61.

⁵ Vö. Zinkevičius Z. Lietuvių antroponimika, Vilnius: Mokslas, 1977; Maciejauskienė V. Lietuvių pavardžių susidarymas, Vilnius: Mokslas, 1991 stb.

232

… részeit, a vizsgált és a munka téziseit szemléltető adatokkal, valamennyi csúfnevet szótárban közölve⁶.

A munka első része, amelyet az előszó monográfiának nevez (7. o.), a „Bevezetésből”, 12 fejezetből és a „Záró megjegyzések” című alfejezetből áll. A munka céljai határozták meg ezt a szerkezetet.

A csúfneveket, akárcsak más tulajdonneveket, különböző szempontokból lehet vizsgálni. A recenzált munka szerzője a litván csúfnevek motivációinak kutatására összpontosította a figyelmet, miközben néhány csúfnév (családi, töltelékszóként használt, a lakóhelyet jelölő csúfnevek) képzési kérdéseire is kitért. A motivációk osztályozása során tizenegy csoport jött létre; mindegyiket a munka tizenegy fejezete egyikében tárgyalja (beleértve a „Motiválatlan csúfnevek” című alfejezetet is), a tizenkettedik fejezet pedig a legjellemzőbb és leggyakoribb csúfnévmotivációk alapján megrajzolt litván portréját mutatja be.

Tekintettel arra, hogy ez a munka a litván csúfnevek első átfogó vizsgálata, a szerzőnek sok mindent mintegy elsőként kellett elmondania. Így a „Bevezetés” tárgyalja a csúfnév fogalmát, vitába száll az e kérdésben más nézetet valló külföldi nyelvészekkel, végül pedig a csúfnév következő meghatározását adja: „csúfnévnek az a nem hivatalos személynév tekinthető, amely tájékoztat a csúfolt személy valamely sajátosságáról” (21. o.). A munka következetesen ragaszkodik ehhez a csúfnévfelfogáshoz. A megadott meghatározást lényegében nem vitatva felvethető, hogy nem volna-e jobb a a csúfolt személy sajátossága helyett a személy sajátossága kifejezést használni⁷.

A „Bevezetés” ezután magyarázatot ad a csúfnevek kialakulására és használatuk okaira, megkülönböztetve az onomasztikai (objektív) és a pszichológiai (szubjektív) okokat. Hozzátehető, hogy a legtöbb esetben e két ok elválaszthatatlanul összefügg, és kiegészíti egymást: az onomasztikai ok teszi szükségessé a csúfnév kialakulását, amelynek megvalósulását a csúfnevek használatának pszichológiai oka segíti elő.

Ugyanitt, a „Csúfnevek motivációi” című alfejezetben szó esik a csúfnevek motivációjának összetett problémájáról. A szerző abból indul ki, hogy a csúfnevek más nevektől eltérően „autentikus onomasztikai motivációval rendelkeznek” (26. o.). A továbbiakban azt állítja, hogy a csúfnevek „hidat képeznek a közszókincsből az onomasztikai szókincsbe”, továbbá „kétségkívül fogalommal is rendelkeznek” (uo.). Az elmondottakból világos,

⁶ Igaz, a könyv első részét olvasva néha (különösen azokban az esetekben, amikor a szerző állításai és érvei kétségeket keltenek, vagy másként is értelmezhetők) több példa is hasznos volna. Ezt az igényt többek között a litván antroponímia jelenlegi fejlettségi szintje is indokolja, amely azt tanúsítja, hogy nem ritkán éppen az anyag, vagyis az összegyűjtött és bemutatott adatok jelentik az egyetlen érvet a kutatás állításainak alátámasztására.

⁷ Vö. a más antroponímiai munkákban és terminológiai szótárakban található, csúfnév terminusra vonatkozó meghatározásokkal. Lásd Gaivenis K., Keinys S. Kalbotyros terminų žodynas, Kaunas: Šviesa, 1990, 154; Maciejauskienė V. Lietuvių pavardžių susidarymas, 17–18.

233

milyen álláspontot képvisel a dolgozat a ragadványnevek tulajdonnévi szóként való értékelésekor. Mivel azonban a könyv a ragadványneveket éppen keletkezésük indítékai szerint osztályozza és vizsgálja, kívánatos lett volna a ragadványnévi motiváció összetett problémájának bővebb tárgyalása és kommentálása.

A ragadványnév indítéka valamely jellegzetes személyi tulajdonság megnevezése, amely ily módon egyedivé teszi viselőjét. Ezek a tulajdonságok sokfélék, a dolgozat pedig tíz csoportba sorolja őket: fizikai tulajdonságok, rokonság, tevékenység, a beszéd tartalma, jellem, asszociációk, lakóhely, vagyon, származás és nemzetiség, egyéb indítékok (26–27. o.). Ez a könyv szerzőjének véleménye (más kutató talán másféle osztályozást adna), amellyel egyet lehet érteni. Kétségre csupán a hatodik csoport megnevezése adhat okot – asszociációk –, amely a túlzott elvontságával különbözik a többitől. Különösen, hogy itt csak „az ember keresztnevének vagy vezetéknevének hangalakja, ritkábban jelentése által kiváltott asszociációkról” van szó (27. o.), míg a 25. oldalon az szerepel, hogy az asszociációk bizonyos előfeltételt jelentenek ahhoz, hogy „a közszó névvé váljon”. Tehát úgy tűnik, a ragadványnevek keletkezésekor az esetek többségében nem lehet meglenni asszociációk nélkül.

A könyv szerzőjének egyik célja az volt, hogy feltárja a litván ragadványnévi indítékok földrajzi sajátosságait is. E célból nyelvészeti, néprajzi, folklorisztikai és történeti kritériumokat ötvözve a következő litván etnográfiai régiókat különíti el: Užnemunė, Dzūkija, Aukštaitija, Közép-Litvánia és Žemaitija; határaikat nagyon részletesen meghatározza (29–30. o.). Ezután bemutatja a ragadványnévi indítékok legfontosabb eltéréseit és használatukat Litvánia különböző területein (30–31. o.). Kiderül, hogy Dzūkijában és Aukštaitijában a rokonság a ragadványnevek leggyakoribb indítéka, Žemaitijában, Užnemunėben és Közép-Litvániában pedig a fizikai tulajdonságok. Továbbá a tevékenység által motivált ragadványnevek Užnemunė lakói és a közép-litvániai litvánok körében gyakoribbak, a dzūkiaiaknál pedig jóval ritkábbak. Žemaitijában és Közép-Litvániában másuttinál gyakoribbak azok a ragadványnevek, amelyek keletkezését az illető beszédének tartalma határozta meg stb. A szerző statisztikai képet ad a ragadványnévi indítékok gyakoriságáról Litvánia különböző területein (százalékosan összesítve). Ezek igen érdekes adatok.

A „Bevezetés” a ragadványnevek képzésének és a motivációval való kapcsolatának kérdését is tárgyalja (31–34. o.), végül pedig áttekintést ad a ragadványnevek kutatásáról (ez inkább a „Bevezetés” elejére illett volna, például a ragadványnév fogalmának tárgyalása után vagy annak megvitatása előtt).

A könyv a motivációk szerint osztályozott ragadványneveket az indítékok hierarchikus rendjében tárgyalja. Így a dolgozat első fejezete azokat a ragadványneveket veszi szemügyre, amelyek leggyakoribb keletkezési indítéka az érintett személy valamely fizikai tulajdonsága (a fejezet címe: „Ragadványnevek fizikai tulajdonságok alapján”). Az itt bemutatott ragadványneveket rendkívül részletesen és precízen osztályozza: 1. Külső megjelenés (további bontásban: a fej és az arc jellemzői, magasság, testalkat, karok és lábak, öltözet, testtartás, a külső megjelenés egyéb sajátosságai). 2. Beszéd (kiejtés, hangminőség, a beszédszervekkel képzett nem beszédhangok). 3. Motorika (további bontásban: járás és egyéb mozgások). 4. Képességek (fürgeség, lassúság, erő, gyengeség, siketség és némaság, gyenge látás, egyéb tulajdonságok).

234

5. Élettan.

Ezek alkotják a fejezet ragadványnév-osztályozásának kereteit. Az egyes alfejezetek ragadványneveit ezután még tovább bontja, például a kiejtést a következőkre: selypítés, gyors beszéd, érthetetlen beszéd, dadogás, suttogás, egyéb kiejtésbeli sajátosságok (51–52. o.); a fej és az arc jellemzőit pedig haj, szakáll és bajusz, arc, arcrészek, fej, nyak csoportokra (az arcrészeket például tovább bontja: orr, szem, fogak, száj, ajkak, fülek, áll) stb.

Ilyen részletesen és rendkívül precízen osztályozza nemcsak az első, hanem a többi fejezet ragadványneveit is. A dolgozat harmadik fejezete például azokat a ragadványneveket tárgyalja, amelyek az érintett személy tevékenységéből erednek (a fejezet címe: „Ragadványnevek tevékenység alapján”). Először öt indíték szerint csoportosítja őket (mesterség és szolgálat, kedvtelés, üzlet, helyzet, jelenlét), a hatodik csoportba sorolva azokat a ragadványneveket, amelyek a személy tevékenységével összefüggő egyéb indítékok alapján keletkeztek. Ezután az első indítékcsoportot (mesterség és szolgálat) tovább bontja: a) mesterség, foglalkozás (68. o.), b) szolgálat, tisztség (72. o.); az a) alcsoport pedig további részletezésben szerepel: kovácsok, szabók, cipészek, kerékgyártók, kocsikerék-készítők, asztalosok, kádárok stb. (még mintegy 20 mesterség- és foglalkozásnév!) (68–72. o.).

Minden fejezetben megadja az egyes indítékok alapján keletkezett ragadványnevek gyakoriságát, és statisztikai adatokat is közöl.

Elismerésre méltó a dolgozat szerzőjének alapossága és leleményessége, amelyre kétségkívül szükség volt a ragadványnevek ilyen részletes osztályozásához és a könyvben közölt adatok statisztikai feldolgozásához. Ezért sok elismerő szó illeti, amelyekkel egyúttal az elvégzett munkával való egyetértésünket is kifejezhetjük.

Ha a ragadványneveket keletkezési indítékaik szerint egy másik kutató osztályozta volna, talán most valamelyest eltérő csoportosítás állna rendelkezésünkre. Egy ilyen részletes, a legapróbb részletekig lebontott osztályozás során ugyanis korántsem könnyű elkerülni egy-egy ragadványnév túlzottan szubjektív értékelését. A 36. oldalon például a szerző nem ért egyet azzal az elvvel, hogy a lopást motiváló ragadványneveket a jellemvonást, jellembeli sajátosságot kifejező ragadványnevek közé sorolják. A könyvben az ilyen típusú ragadványnevek a harmadik fejezetben szerepelnek, amely az e ragadványnevek keletkezését meghatározó, tevékenységet leíró indítékokat tárgyalja. Az üzlet címet viselő harmadik indíték-alfejezet az árusításra, lopásra, vadászatra, halászatra, gyűjtögetésre és egyéb üzleti tevékenységekre tagolódik; a lopás indítékánál pedig a következő ragadványnevek szerepelnek: Avininkas, Vištinis, Šūrvagis, Vištavagis (az ellopott tárgyak megnevezése alapján), Lāpė, Vānagas (a tyúktolvajok ragadványnevei) és így tovább. Nem lenne-e célszerűbb az ilyen ragadványneveket helyzetinek nevezni, hiszen ezeket a következő, „Helyzet” című alfejezet tárgyalja? Mivel a könyv kizárólag falusiak ragadványneveit vizsgálja, feltehető, hogy valaki csupán egyszer vett el valami idegen dolgot, és ezután egész hátralévő életére „ráragadt” az ehhez az eseményhez kapcsolódó ragadványnév.

235

További ilyen kételyeket is fel lehetne vetni, de ezek semmiképpen sem cáfolják a munka szerzőjének álláspontját, csupán egy-egy ragadványnév újabb szubjektív megítélésének, egy eltérő vélemény megfogalmazásának esetei.

A „Lietuvių pravardės” című könyv második része a „Pravardžių žodynas” [Ragadványnév-szótár] (135–462. o.). Az itt közölt személynevek (mintegy 22 500) valóban hatalmas kincset jelentenek a litván antroponímiában, és tanúsítják, mennyi munkát fektettek ragadványneveink rendszeres és módszeres gyűjtésébe. Annál is inkább, mert feljegyzésük valóban nem könnyű (nehéz kideríteni a ragadványnevek keletkezésének valódi indítékait, segíteni kell az adatközlőnek egy bizonyos pszichológiai gát leküzdésében stb.).

A szótárban a ragadványnevek ábécérendben szerepelnek; megadják motivációjukat, lokalizációjukat (környéknyi pontossággal) és egyéb adatokat. Ahogyan a „A szótár felépítése” című fejezetben olvasható: „... a ragadványneveket a köznyelvbe ültették át” (137. o.). Ez alatt a ragadványnevek normálását kell érteni, röviden jelezve az eljárást: a morfológiai nyelvjárási sajátosságokat tiszteletben tartották, a fonetikai nyelvjárási alakok közül pedig azokat hagyták meg, amelyek motiválják a ragadványnevet (pl. Alyvos Vumždis, Kuoti-nas); a ragadványnevek hangsúlyozását normálták (kivételek csak azokat a ragadványneveket érintik, amelyek főnévvé nem vált töltelékszóból keletkeztek, pl. Supranti Ūfa, valamint azokat, amelyeknek nyelvjárásiasan hangsúlyozott képzőik vannak, pl. a kaunasiak -aitė, -ybė stb.) (138. o.).

A ragadványnevek tulajdonnevek. Helyneveink, keresztneveink és családneveink mellett a litván névállomány elválaszthatatlan részét alkotják. Ismeretes, hogy a helyneveket a két világháború közötti Litvánia nyelvészei által kialakított hagyomány bizonyos elveit követve normalizálják; e hagyomány legfontosabb alapelveit a háború utáni nyelvészek normatív munkái közül több is rögzítette. A hivatalos köznyelvi használat számára a helynevek nem nyelvjárási, hanem köznyelvi kiejtését javasolják, vagyis azt tekintik normatívnak. A köznyelvbe csak a nyelvjárások szabályos fonetikai sajátosságait ültetik át. Minden egyéb – a szabálytalan fonetikai változások, a szóalkotási sajátosságok és hasonlók – megmarad a helynevekben⁸.

Ugyanezen elvek szerint normalálják és javasolják a hivatalos köznyelvi használatra a litván keresztneveket is.

Családneveink esetében más a helyzet. Ezeket nem normalálják, aminek az az oka, hogy családneveink nemcsak nyelvi, hanem jogi tények is. Így hivatalosan egyaránt használatosak a szabályos köznyelvi alakok, a nyelvjárási alakok, valamint a litván családnevek különféleképpen eltorzított, elszlávosított stb. változatai⁹.

A ragadványnevek normalálásának kérdéseiről eddig – úgy tűnik – sehol sem esett bővebben szó (itt kizárólag a litván ragadványnevekről van szó). A szerző által elmondottakból

⁸ A helynevek normalálásának alapelveiről bővebben lásd: Vanagas A. Vietovardžių norminimo principai. – Gimtoji kalba 4, 1991, 11–14.

⁹ Bővebben lásd: Lietuvių pavardžių žodynas 1, Vilnius: Mokslas, 1985, 16–18; Maciejauskienė V. Lietuvių pavardžių vartosena. – Gimtoji kalba 7, 1994, 1–3.

236

arra enged következtetni, hogy a helynevek normatív rögzítésénél igyekeztek ragaszkodni a már kialakult elvekhez. Igaz, kivételt tesznek azokkal a fonetikai nyelvjárási jelenségekkel, amelyek – mint állítják – „motiválják a ragadványnevet” (138. o.). Úgy tűnik, így járnak el mind a szabályos, mind a rendhagyó nyelvjárási fonetikai sajátosságok esetében (az itt közölt két példából ez nem derül ki). Ezzel mintha elismernék, hogy a ragadványnevek mint igen sajátos szavak (személynevek) másképpen is normatívvá tehetők, mint például a litván helynevek.

A ragadványnevek n e m h i v a t a l o s személynevek, amelyek szigorúan meghatározott környezetben, többnyire annak a falunak a területén használatosak, ahol a ragadványnévvel illetett személy él. Az adott nyelvjárás területén kialakult alakjaik természetesen tükrözik az adott nyelvjárás minden sajátosságát és egyediségét. Mi haszna a ragadványnevek normatív rögzítésének? Különösen, ha sem egyenként, sem összességükben nem kerülnek majd soha a köznyelv hivatalos használatába. Ha a szótárban a ragadványnevek hiteles, nyelvjárási alakjai szerepeltek volna, felbecsülhetetlen forrásává vált volna az eltűnő litván nyelvjárások adatainak. A ragadványnevek mellett feltüntetett lokalizációs adatok szükség esetén megkönnyítették volna a személynevek köznyelvi alakra történő átírását, és a szakemberek ezt sok esetben nehézség nélkül elvégezhették volna. A ragadványnevek szótári közlésének még egy módja említést érdemel: a normatív alakú személynevek után meg lehetett volna adni azok nyelvjárási formáit. Így, a dialektológiai szempontból igen szükséges adatok rögzítésével, a munka nagyobb tudományos értékre tett volna szert, ráadásul a litván ragadványnevek iránt érdeklődő valamennyi olvasó is könnyen használhatta volna.

A ragadványnevek normatív rögzítéséről itt kifejtett gondolatok semmiképpen sem kívánták kétségbe vonni a szerző választott elvét és álláspontját (ez a kutató joga). Csupán arra szerettük volna felhívni a figyelmet, hogy a ragadványnevek normatív rögzítésével összefüggő egyes kérdések mindenképpen részletesebb tárgyalást érdemelnek, amely hiányolható a „A szótár felépítése” című alfejezetből.

A ragadványnevek (ahogyan a helynevek) normatív rögzítésével összefügg a tulajdonnevek hangsúlyozása is.

A litván helyneveket a köznyelvben úgy hangsúlyozzák, ahogyan azok az emberek ejtik, akik azon a helyen élnek, ahol a helynév kialakult és használatos. Tehát tiszteletben tartják a helynevek hiteles hangsúlyozását, és természetesnek tekintik, hogy azonos képzésű és eredetű helynevek, amelyek Litvánia különböző vidékein használatosak, eltérően hangzanak (pl. Jõnalaukis falu, Jonava járás és Jonãlaukis falu, Ignalina járás; Lengvėniškės falu, Prienai járás és Lengveniškės falu, Zarasai járás). Csak azokat a helynévi hangsúlyozási eseteket teszik normatívvá, amelyek szabályos hangsúly-visszahúzódással függenek össze¹⁰.

Hasonlóképpen értékelik az egyazon családnév Litvániában igen gyakori hangsúlyozási változatait is (pl. Bálnanosis, Balñanosis, Balnanõsis; Dargūžis és Dargužis). Ezeket

¹⁰ Lásd még Vanagas A. A helynevek normatív rögzítésének elvei (2). – Gimtoji kalba 5, 1991, 4–7.

237

egyenértékűnek és helyesnek tekintik, és valamennyi alakot a köznyelvi használat számára ajánlják¹¹.

Úgy tűnik, ugyanezeket a hangsúlyozási elveket kellene a ragadványnevekre is alkalmazni. Tehát ezeket a személyneveket a köznyelvben úgy kellene hangsúlyozni, ahogyan azok az emberek ejtik, akik azon a helyen élnek, ahol a ragadványnév kialakult és használatos. Ezért nem teljesen világos, mire gondol a könyv szerzője, amikor azt állítja, hogy a szótárban közölt ragadványnevek hangsúlyozása normatív, és megemlíti a már említett kivételeket (138. o.). Ez a bizonytalanság nem merülne fel, ha a kutató részletesebben kifejtette volna álláspontját a ragadványnevek hangsúlyozásának és normatív rögzítésének (vagy elmaradásának) sajátosságairól.

Elismerve a „Lietuvių pravardės” időszerűségét, szükségességét és értékét, elmondhatjuk, hogy a könyv valóban sok dicsérő szót érdemel. Másfelől egy új onomasztikai munka megjelenése lehetőséget ad arra, hogy megvitassunk néhány, e tudományterület kutatásával kapcsolatos kérdést. Ezért az ismertetőben már elmondottakon túl szeretnénk még egy-két dologra felhívni a figyelmet.

A litván onomasztika nyelvtudományunk viszonylag fiatal ága, ezért e témakör munkáinak szerzői gyakran szembesülnek a terminushasználat problémáival.

Az onomasztikai kutatás tárgyát a tulajdonnevek, vagyis az onimák alkotják. Az onima terminust, amelyet az orosz onomasztikai terminológiai szótárban is megadtak és meghatároztak¹², különböző országok tudósainak munkáiban használják, természetesen a litván kutatók is. Az onimáknak tehát a litván nyelv valamennyi tulajdonnevét (helyneveket, személyneveket stb.) kell nevezni. A tulajdonnevek, vagyis az onimák összességét pedig az onímia terminussal jelöljük¹³. Következésképpen semmi kétség nem férhet ahhoz, hogy a ragadványnevek is onimák. Ezért nem érthetünk egyet a recenzált könyv szerzőjével, amikor onimának nevezi azokat a szavakat, amelyekből a ragadványnevek származtak (vagy származtathatók) (25. o.). Annál is inkább, mert a terminus onima ilyen használatának azzal való magyarázata, hogy a ragadványnevek közszavakból és tulajdonnevekből egyaránt eredhetnek, egyáltalán nem meggyőző (lásd a 25. o. lábjegyzetét). A szerző szerint az onimák nemcsak tulajdonnevek, hanem köznevek is. Vö. például az alábbi állításokkal: „Az onimák itt állatnevek: Bebras, Lapė, Voverė...” (37. o.); „Onimákként a kampós csőrű madarak neveit veszik át (a leggyakoribb ragadványnév: Vānagas)...” (41. o.); „Az onimák itt kis állatok nevei: Cýrule, Puokis...” (45. o.); „Ritkábban az onimák személynevek és állatjelölő köznevek (Rickus,... arklys, gaidys)” (76. o.) stb. Ez alapvetően ellentmond az onomasztikai terminológiában meghonosodott onima fogalmának. Igaz, olykor a ragadványnév alapjául szolgáló szavakat nem onimának nevezik, hanem másképpen írják körül, például motiváló szó (31. o.), a ragadványnevek köznévi alapjai (75., 96., 99. o.), de erre a célra leggyakrabban az imént említett onima terminust használják.

¹¹ Bővebben lásd Maciejauskienė V. A litván családnevek használata, 5–6.

¹² Подольская Н. Словарь русской ономастической терминологии, Москва: Наука, 1978, 95.

¹³ Žr. Jakaitienė E. Lietuvių kalbos leksikologija, Vilnius: Mokslas, 1980, 86.

238

Itt arra is érdemes felhívni a figyelmet, hogy a különféle szavakból keletkezett ragadványnevek töveinek felsorolásakor a könyvben ezeket nagybetűvel írják, például: Balt-, Juod-, Rud-, Žil- (37. o.), Murz-, Žebr- (39. o.), Maž-, Trump- (45. o.), Klib-, Šlub- stb. (54. o.) és így tovább. Antroponimikai munkáinkban ilyen esetekben a személynevek töveit (szárait) kisbetűvel szokás írni¹⁴.

A rokonsági ragadványnevek egyik típusáról, vagyis a patronimikus ragadványnevekről szólva a tėvavardis és a patronimas terminusok is szerepelnek (21., 57. o. stb.). Szinonimaként használják őket, abból kiindulva, hogy mindkettő ugyanazt a fogalmat jelöli: az apa keresztnevéből, vezetéknevéből, ragadványnevéből vagy hasonlóból képzett személynevet. Ez arra utal, hogy a könyv nem ért egyet e terminusok megkülönböztetésének elvével, amely szerint eltérő terjedelmű fogalmakat jelölnek (a patronimas az apa bármely személynevéből, vagyis keresztnevéből, vezetéknevéből, ragadványnevéből vagy írói álnevéből képzett valamennyi származék, a tėvavardis pedig az apa keresztnevéből patronimikus képzővel képzett származék)¹⁵.

A patronimikus ragadványnevekről olvasva még egy-két vitatható állításra is felfigyelhetünk. Például a 21. oldalon ez áll: „a litván nyelvben a tėvavardis általában kétszavas (pl. Adomo sūnus) vagy egyszavas birtokos esetű (Adomo)”. A tėvavardis már említett értelmezése szerint (az apa keresztnevéből patronimikus képzőkkel alkotott személynév) nem helyes kétszavas tėvavardisről (és egyszavas birtokos esetű alakról) beszélni. Amit a szerző itt tėvavardisnak nevez, azt az apa keresztnevére utaló megjelölésnek vagy hasonlónak lehetne nevezni. Vagy például: a 60. oldalon említett összetett tėvavardžiai: Sūnelio Aldoną (az apa ragadványneve Sūnelis), Žento Jūlius (az apa ragadványneve: Žentas). Amint látható, összetett ragadványnevekről van szó, amelyek egyik összetevője az apa ragadványnevére utal.

Nem egészen elfogadható az sem, hogy az antroponimikai munkában nem különítik el a patronimákat és a matronimákat (az anya keresztnevéből képzett alakokat). A szerző szerint ez „az egyszerűség kedvéért” történik (57. o., lábjegyzet). Ezt az elvet azonban nem követik következetesen, és helyenként említik a matronimákat, vagyis az anyaneveket is (pl. 59. o.: metronimus, metroniminių priesagų; itt a met- a mat- helyett feltehetően sajtóhiba).

Valószínűleg az olyan esetekkel sem lehet egyetérteni, amikor a szerző a szokásos patroniminė priesaga terminust egy rövidebbel helyettesíti: patropriesaga (59., 64. o. stb.) (apai képző?), vagy a patroformantas terminust használja (124. o.), illetve a parazitinis žodis helyett azt írja: parazitzodis (84., 87. o.) és így tovább.

Amint már említettük, a ragadványnevek vizsgálatának választott szempontja miatt a munka nem tárgyalja részletesen a ragadványnevek képzését, bár egyes fejezetek foglalkoznak vele. Ilyen például „A ragadványnevek képzése és annak viszonya a motivációhoz” című fejezet (31. o.).

¹⁴ Plg. Kuzavinis K., Savukynas B. Lietuvių vardų kilmės žodynas, Vilnius: Mokslas, 1987; Lietuvių pavardžių žodynas, Maciejauskienė V. Lietuvių pavardžių susidarymas ir kt.

¹⁵ Žr. Maciejauskienė V. Op. cit., 17.

239

Itt az áll, hogy a ragadványnevek képzésük szempontjából „elsődlegesekre és derivátumokra oszthatók (31., 33. o. stb.). A további fejtegetésekből arra lehet következtetni, hogy az olyan ragadványnevek is, mint a Baltakys, Išverstakis, Kreivažandis és hasonlók, a derivátumok csoportjába tartoznak, bár két tőből álló ragadványneveknek, olykor pedig összetételeknek nevezik őket. Ha feltételezzük, hogy az említett ragadványnevek létező vagy potenciális közszóból keletkeztek, képzésük szempontjából elsődlegesnek minősíthetnénk őket. Derivátumoknak azonban semmiképpen sem nevezhetők (a derivátum, vagyis származékszó olyan szó, amely „egyetlen alapszóra épül, és képzőelemet tartalmaz”¹⁶). Ezek kompozitumok, vagyis összetett ragadványnevek¹⁷. Úgy tűnik tehát, hogy a könyv e fejezetében a derivációt a szóalkotási módok összességeként értelmezik. Ezt a felfogást a könyv második fejezete („Rokonsági ragadványnevek”) is megismétli: „A ragadványnevek másik fele derivátum, ezek egyharmada összetétel, amely az após személynevéből (leggyakrabban családnevéből) és egy közszóból áll vö (65. o.). Ezt az elvet azonban nem követik következetesen.

A ragadványnevek képzéséről szólva a könyv hetedik fejezetében („Ragadványnevek a lakóhely alapján”) a származékszavakon kívül már kompozitumok is szerepelnek (111., 113. o.). Ez utóbbiak közé sorolja az összetett (Kalno Juodėlis, Jonis Šilinis) és a két tőből álló ragadványneveket (Miškāpet ris, Plikbalis, Vienasėdis) (113. o.). Összetett ragadványnevek (Antano Pašily s, Sūnelio Aldonā) a 60. oldalon is szerepelnek; a kompozitumokról, összetételekről és összetett ragadványnevekről a 116., 117. oldalon és másutt is szó esik. Úgy tűnik tehát, hogy a ragadványnevek képzésének tárgyalásából hiányzik a következetesség.

Az összetett ragadványneveket összetételeknek (32., 38., 65. o. stb.) vagy két tőből álló ragadványneveknek (32., 38., 113. o. stb.) nevezik. A összetett ragadványnév és az összetétel terminus használatával egyetértve kétségbe vonható a két tőből álló ragadványnév használatának célszerűsége. A litván antroponímiában a két tőből álló megnevezés a régi balti személynevekre használatos (pl. Algirdas, Mindaugas, Vytautas stb.).

Megemlíthető még néhány, a ragadványnevek képzésének tárgyalásához kapcsolódó pontatlanság. A női ragadványnevek képzéséről szólva például az -ienė képzőt említi (Kūgelienė, Žirafienė), összehasonlításul pedig közszói alakokat hoz fel: sukčiuvienė, snaudžiuvienė (67. o.). Ezekben azonban -(i)uvienė képző található. Nem pontos a Motė ragadványnevet a Motiejus név végződéses származékaként minősíteni.

Befejezésül felvetném azt a kérdést, lehetnek-e motiválatlanok a ragadványnevek (vö. a könyv tizenegyedik, „Motiválatlan ragadványnevek” című fejezetével). A „Ragadványnevek motivációi” című alfejezetben a szerző ezt állítja: „... az a vélemény, hogy motiváció nélkül nem létezhet ragadványnév, túlságosan kategorikus, hiszen vannak elfelejtett motivációjú ragadványnevek” (26. o.). Nyilván fontosabb az, hogy ragadványnév motiváció nélkül nem keletkezhet, de a már létrejött ragadványnév (még ha motivációja ismeretlen, elfelejtett stb.) természetesen létezhet. Ez

¹⁶ G a i v e n i s K., K e i n y s S. A nyelvészeti terminusok szótára, 47, 225.

¹⁷ Plg. U r b u t i s V. Žodžių darybos teorija, Vilnius: Mokslas, 1978, 283; V a n a g a s A. Lietuvos TSR hidronimų daryba, Vilnius: Mintis, 1970, 25.

240

vajon a motiválatlan ragadványnevek fogalma nem mond-e ellent a ragadványnév értelmezésének? Hiszen ha az olyan ragadványnevek esetében, mint a Bebras, Erkė, Kreidaklynis (119. o.) stb., nem jegyezték fel a személynevek kiválasztásának motivációit, az nem jelenti azt, hogy ezek a litván ragadványnevek összességétől eltérő módon keletkeztek volna, vagyis hogy motiválatlanok lennének.

A „Lietuvių pravardės” értékelésekor mindenekelőtt arra törekedtem, hogy felhívjam az olvasók figyelmét ennek az új litván antroponímiai munkának az érdemeire. Az itt megfogalmazott polemikus megjegyzések vagy a szerzőétől eltérő vélemények egyes kérdésekről talán hasznára válnak e sajátos litván személynévanyag további kutatásának.

Vitalija Maciejauskienė

Benita Laumane. Zeme, jūra, zveivietas. Zvejniecības leksika Latvijas piekrastē. Rīga, 1996: Zinātne, 397 lpp.: il., [8] lp. kr. il.

Az elmúlt néhány évben számos jelentős balti onomasztikai munka jelent meg. Kétségtelenül ezek közé tartozik B. Laumane lett nyelvész 1996-ban kiadott könyve, amely a Balti-tenger környéki lettországi területek halászati szókincsének vizsgálatával foglalkozik¹. A munka összefoglalja és kiegészíti a szerző korábbi tanulmányait².

El kell mondani, hogy ez az első ilyen jellegű munka a balti onomasztikában (és általában a nyelvészetben): a tengerparti vidék meglehetősen sajátos területének közszói és tulajdonnévi szókincsét nagyon sokoldalúan és részletesen vizsgálja. Igaz, a litvániai Balti-tenger partvidékének helyneveiről is születtek írások³, ezek azonban inkább csak a toponímiával ismertetnek meg, nem pedig annak részletes elemzését nyújtják.

B. Laumane könyve egy „Előszóból”, egy „Bevezetésből” és három nagy fejezetből áll: „A halásztelepülések és kikötők nevei” („Zvejniekciemu un valgumu nosaukumi”), „A domborzati formák elnevezései” („Reljefa apzīmējumi”), valamint „A halászhelyek nevei” („Zvejvietu nosaukumi”). Ezek a fejezetek több részletesebb alfejezetből állnak.

A bevezetésben (5–16. o.) a Balti-tenger partvidékének sokoldalú jellemzése olvasható: áttekinti a halásztelepülések kialakulásának történetét, a halászat fejlődését, a lakosság etnikai összetételét és annak változásait. A történeti források adatai-

¹ A könyv kétségkívül részletes recenziót vagy alapos ismertetést érdemelne. Ezúttal azonban csak a bemutatására szorítkozunk.

² Plg. Лаумане Б. Семантика и структура названий тоней побережья Латвийской ССР. – Baltu valodas senāk un tagad, Rīga: Zinātne, 1985, 115–127; Laumane B. Zvejvietu nosaukumi Latvijas PSR piekrastē, Rīga: Zinātne, 1987 ir kt.

³ Lásd: Гуделис В. Список географических названий залива Куршю марес и прилегающей к нему территории. – Куршю марес, Vilnius, 1959, 541–546; Vanagas A. Mūsų pajūrio vandenvardžiai. – Baltija, Vilnius: Mintis, 1984, 72–77; Razmukaitė M. Kuršių nerijos ir Kuršių marių vietų vardai. – Kalbos kultūra 69, 1997, 74–81.

241