Lietuviškos matematinės terminologijos istorijai

a művelet eredménye. Az osztás eredményét németül Quotientnek nevezik, ez latin eredetű szó, amely a német számára semmit sem mond arról, hogy ezt a számot melyik művelettel kapták; lengyelül az osztási hányadost iloraznak nevezik, de ezen a néven a szorzó is nevezhető volna, amely szintén azt jelenti, hogy a megadott számot hányszor (ile razy) kell megszorozni (vagy venni). A szorzót és az osztót ezekben a nyelvekben úgy nevezik, ahogyan a korábbi litván kiadványokban írták: daugintojas, dalytojas (ez nem egy bizonyos számot, hanem a szorzási vagy osztási műveleteket végző embert jelenti). Mi szigorúan elhatároztuk, hogy elkerüljük az ilyen logikátlanságokat, és a műveletekben részt vevő számokat lehetőleg rövidebb főnévi alakokkal nevezzük meg (pl. dėmuo, dėmenys, nem dedamieji, sudedamieji); a számokat, amelyekkel szoroznak vagy osztanak, sajátos eszközökként kezeljük, és elnevezéseiket az élő nyelv formái szerint alkotjuk meg (pl. adiklis, kabiklis), mégpedig: daugiklis, daliklis, és a törteknél ezeknek megfelelően —skaitiklis, vardiklis. Ezért a szorzás eredményét is sandaugának határoztuk el nevezni. Nem kevés gondot okozott számunkra az elöljárószók használatának kérdése a szorzási és osztási műveletek megnevezésekor. Korábban ezt mondták: szorozni, osztani 5-tel, vagyis szorozni, osztani öttel. Világos volt, hogy az első szerkezet egyáltalán nem illik a litván nyelvhez. A második szerkezet helyes, és akkor lehetne használni, amikor a szorzó vagy az osztó konkrét pozitív egész szám, általánosabb esetekben és betűkkel jelölt számokkal végzett műveleteknél azonban kényelmetlen, mert minden alkalommal hozzá kellene tenni „„számmal” ir stb. J. Jablonskis felidézte az élő nyelv kifejezéseit: padalyti, išmatuoti iš akies: ji moka išvirti pietus iš knygos, vagyis „ahogy a szem mutatja- ”, „ahogy a könyv mutatja- ”. Következésképpen a padauginti iš daugiklio szerkezet választandó, azaz „ahogy a szorzó mutatja- ”. Mindannyian nagyon megörültünk ennek a javaslatnak. J. Jablonskisnak az iš elöljáró használatára vonatkozó javaslata osztás esetében sem váltott ki lelkesedést a matematikusokból. Azt jelezték nekem, hogy az iš elöljárószó használata három különböző művelet esetében nemcsak nyelvi stilisztikai szempontból lesz kényelmetlen, hanem a matematikai nyelv megértését is megnehezíti; gyakran kell majd használni a számmal való osztás kifejezést és hasonlókat. Felhívták a figyelmet arra, hogy az osztásban a művelet értelmezése és végrehajtása szempontjából két meglehetősen különböző eset rejlik: a) egyenlő részekre osztás és b) űrtartalom szerinti osztás (tartályos osztás). Az első (a) esetben természetes az į elöljárószó használata į (pl.. 5 részre osztani), a második (b) esetben pedig a po elöljárószóé (pl., 35 kg-ot 5 kg-os adagokra elosztani, szétosztani). Konkrét, különösen a megnevezett, mért számok esetében a művelet lényegétől függően egyik vagy másik elöljárót kell használni, az általános, betűvel jelölt számok esetében azonban jobban illik a po elöljáró. Ezért javasoltam, hogy az ilyen általános műveletek esetében a po, ne pedig az iš elöljárót alkalmazzuk. J. Jablonskis tekintélye döntött, de még most is úgy gondolom, hogy jobb lett volna meghagyni a po elöljárót. Az új litván algebrai terminusokat (pozitív, negatív számok stb.), amennyire emlékszem, M. Šikšnys javasolta, és valamennyien gyorsan elfogadtuk. Sokat gondolkoir dtak, sőt vitatkoztak is az egyenleten. To a terminus a korábbi litván írásokban nem fordult elő. Más nyelvek példájára felmerültek a lygybė, lyginys terminusok; felmerültek a lygmė, lygmuo terminusok. Úgy tűnt, hogy a legmegfelelőbb terminus az „lygtis” lesz. J. Jablonskis meglehetősen szigorúan ellenezte az egyes számú formát, és a ir „lygtys” alakot javasolta. Azzal magyarázta, hogy itt két rész kölcsönhatásáról, su egyenrangúságáról és egyensúlyáról van szó; ilyen esetekben az élő nyelvben ir többes számú főneveket használnak, például: szán, olló, torkolat. Sokat kellett győzködni J. Jablonskist arról, hogy a matematikusok számára fontos, hogy ezt a fogalmat 197 egyes számban fejezzék ki, hogy világos legyen: nem több, hanem egyetlen egyenletről van szó. J. Jablonskis engedett, és elfogadták a „lygtis” terminust. A számtan és az algebra többi terminusa (pl. a törtek, közös nevezőre hozásuk, az arányok, a logaritmusok stb.) nem okozott nagyobb nehézségeket, és nem váltott ki vitákat. E munkák eredményeinek nyomdai előkészítését M. Šikšnys? vállalta; Emlékirataink szerzőjének sokat kellett dolgoznia a geometriai és trigonometriai terminológia területén is. Az egyik első kérdés a vonalak elnevezése volt. Világos volt, hogy a „tiedusis“, „kreivusis“, „statmenasis“ terminusok megtartása nyelvi szempontból sok kényelmetlenséget és matematikai értelemben bizonytalanságot okozna. Érezhető volt az igény, hogy ezeket az objektumokat ne melléknévi formában, hanem rövidebb főnevekkel nevezzük meg. Én a „kreivė“, „tiesė“, „statmuo“ elnevezéseket javasoltam. Mindenki egyetértett ezzel, jóllehet ezek nem az élő nyelvből átvett szavak voltak. Vita folyt az érintő elnevezéséről. Ennek az egyenesnek a melléknévi elnevezési formája nem kevés bizonytalanságot, sőt kétértelműséget is okozhatott volna: vajon olyan egyenesről van-e szó, amely érint valamit, vagy amelyet valami érint. A „tiesė“, „kreivė“ mintájára azt javasoltam, hogy az érintőt „liesnė“-nek nevezzük, ahogyan az élő nyelvben mondják: „rėksnė“, „dėsnė“ (tyúk). Behatóbban megvizsgálva ennek az egyenesnek a lényegét (őt, de nem őt érintve), J. Jablonskis úgy döntött, hogy a legmegfelelőbb lietéja néven nevezni, ezzel hangsúlyozva bizonyos aktivitását. Az analógia alapján a kertamoji elnevezést kirtėja váltotta fel. A kör és sugarának megnevezésére addig a ratas és stipinas szavakat használták, A. Jakštas-- Dambrauskas a ratilas terminust használta. Hamarosan elfogadták a jelek szerint J. Jablonskis által javasolt apskritimas és spindulys terminusokat, de a radiusas használatát is engedélyezték. J. Jablonskis javaslatára elfogadták a skritulys terminust is: „a kör által határolt síkidom”. Amennyire emlékszem, a plokštuma terminus nem váltott ki vitákat. Számomra már kezdettől fogva nem tűnt egészen megfelelőnek. A plokštuma bármely felület sík részét kellene jelentse (pl. hegyvidéken egy bizonyos körülhatárolt síkságot, egy összehajtott tetőn a sík részt — a pihenőt és így tovább). A végtelen sík felületet síknak nevezni éppoly pontatlan, mint az egyenest — egyenességnek, a görbét pedig — görbeségnek nevezni. Úgy tűnt számomra, hogy olyan terminusra van szükség, amely nem a felület tulajdonságát, jellegét, hanem magát a végtelen felületet jelenti; ilyen szó-terminus lehetne (terminus technicus) a ploksmé, plokštis. Az élő nyelvben is bőségesen vannak ilyen képzésű szavak, amelyek bizonyos általánosított fogalmakat jelentenek, például: tėkmė, gelmė, kilmė stb. Egyes matematikusok a plokšmė terminust mindmáig használják, belőle könnyen képezik a plokšminis melléknevet (a plokštuminis helyett), és ez semmiféle félreértést nem okoz. A trigonometriai terminusok rendezése nem okozott nagy nehézségeket. Alapul a nemzetközi terminusokat vették, csupán a litván végződéseikről és ragozásukról voltak eltérő vélemények. Azt javasolták, hogy a sinus, cosinus szavakat a litván nyelvben is alanyesetűnek tekintsék, és ennek megfelelően ragozzák: sinus, sinaus, sinui stb. Úgy tűnik, J. Jablonski úgy rendelkezett, hogy ezeket alanyesetben litvánosítani kell, vagyis sinusas, cosinusas alakban kell írni. Ekkor kijelentették, hogy a tangens, cotangens, sekans elnevezése legyen: tangensas, contangensas, és ne tangentas, cotangentas..., ahogyan azt J. Jablonskis követelte, arra a szabályra hivatkozva, hogy a litván alanyeseti végződéseket az idegen nyelvű szó birtokos esetének tövéhez kell kapcsolni. Az élő nyelv példái sem segítettek, + Zr. M. Šikšnys, Aritmetikos ir algebros terminų žodynėlis, Kaunas, 1919, 47 p. 198 N