Kalbos ir teksto atmainas įvardijančių terminų problemos

T E R M I N O L O G I J A I R D A B A R T I S Rūta MARCINKEVIČIENĖ Vytauto Didžiojo Egyetem A nyelvi és szövegváltozatokat megnevező terminusok problémái 1. Įvadas Az utóbbi időben új terminusok jelentek meg, és néhány korábban használt terminus tartalma is megváltozott, ezért szükségessé vált azoknak a nyelvészeti terminusoknak a felülvizsgálata, amelyek közvetlenül kapcsolódnak a különféle nyelvtípusokhoz, egységekhez és változatokhoz. Ezt a legcélszerűbb szisztematikusan elvégezni, azokat nem elszigetelten, hanem csoportokban és párokban tárgyalva, hogy kirajzolódjanak a terminusok jelentései közötti hasonlóságok és különbségek. A tárgyalt nyelvészeti terminusok fő kategóriái is szembeállíthatók egymással. Az egyik a nyelvet mint rendszert foglalja magában, bár a nyelvhasználatra is irányulhat; a másik a nyelv alapvető kommunikációs egységéhez, a szöveghez kötődik. A tanulmány célja, hogy tárgyalja a nyelvi változatokat megnevező terminusok mindkét kategóriáját, rámutasson meghatározásuk problémáira, és részletesebben jellemezze a kevésbé tárgyalt terminusokat. E cél eléréséhez három forrásra támaszkodunk: a rendelkezésre álló tájékoztató kiadványokra – szótárakra és kézikönyvekre –, a nyelvészeti munkákra, valamint egyes terminusok használatára a Vytautas Magnus Egyetem mai litván nyelvi szövegkorpuszában, amely az 1994–2004 közötti sajtóanyagot foglalja magában. 2. A nyelvi rendszer változatainak elnevezései Az első kategóriába tartoznának a régóta megnevezett és meghatározott, problémamentesen használt nyelvtípusok (mivel a nyelvhasználat összhangban áll a meghatározásokkal): az köznyelv, vagy irodalmi nyelv, valamint a nyelvjárás, vagy dialektus. A dialektusok két csoportra oszthatók: területi, vagy földrajzi, illetve társadalmi és szakmai dialektusokra. Ez utóbbiak közé tartoznak a szakmai vagy társadalmi zsargonok, az argó és a szleng (Palionis 1985: 16– 7 20). A két említett nyelvtípus közül a irodalmi nyelv a korpuszban csaknem négyszer gyakrabban fordul elő, mint a köznyelv (2615, illetve 736 alkalommal). Egyébként a KTŽ 1990 a nyelvtípust tipológiai alapon határozza meg: „a nyelvi sajátosságok összessége, amely alapján a nyelveket tipológiai osztályozás során csoportosítják”. Így Jonas Palionis tankönyvében és a KTŽ 1990-ben eltér a nyelv típusának felfogása. Egy másik, nem teljesen problémamentes különbségtételt a beszélt és az írott (könyvnyelvi) nyelv terminusok jelölik; ezek a szóbeli és írásbeli kommunikációként értelmezhetők. Néha összekeverik őket az írásbeli és a beszélt (KTŽ 1990) nyelv terminusokkal. A élő nyelv és írott nyelv terminusokat is használják; a szociológiai dichotómiával, vagyis a rendszer és a használat szembeállításával összefüggésben pedig a nyelv és beszéd, illetve nyelv és megnyilatkozás terminusokat. Hogyan nevezzük összefoglalóan ezt a terminuscsoportot? A DLKŽ 2000 a nyelv jelentését így adja meg: 3. „a gondolatkifejezés rendszerének bizonyos változata: Köznyelvi (irodalmi) nyelv. Írott, beszélt nyelv. Újságnyelv. Költői nyelv. Verses nyelv. Maironis, Žemaitė nyelve. Élő, természetes, világos, csiszolt nyelv.” (kiemelés tőlem – R. M.). A lexikográfusok tehát a „változat” terminust javasolják, egyébként a köznyelvre (irodalmi nyelvre) is, amelyet J. Palionis „típusnak” nevezett. A megadott szókapcsolatokból látható, hogy a DLKŽ a „változatot” nagyon tágan értelmezi. A nyelvészeti terminológusoknak pontosabban kellene meghatározniuk a nyelvtípus, a változat, a fajta és néhány további általánosító terminus jelentését. Maga a nyelv szó azonban szükségképpen több terminológiai jelentéssel bír: a gondolatok szóbeli kifejezésének rendszere (anyanyelv), az említett rendszer egyik változata (költői nyelv), a beszélgetés, vagyis a beszélt nyelv egy bizonyos műfajának szinonimája (beszédbe elegyedni), valamint a nyilvános beszéd megnevezése (beszédet mondott). A nyelvhasználat területei (szférái) szerint megkülönböztetnek művészi és nem művészi nyelvet. Az utóbbi ugyanezen kritérium alapján tovább osztható hétköznapi és szakmai nyelvre, ez pedig tudományos és hivatali nyelvre. A használati területek szerint megnevezett nyelvfajtákat, kiegészítve a publicisztika nyelvével, funkcionális stílusoknak nevezik (Župerka 1997: 78). Külön kellene tárgyalni a hétköznapi és a szakmai nyelv szembeállítását. Ez két kritériumcsoport alapján elkülönített nyelvfajtákat foglal magában: a magánjelleg és a nyilvánosság, vagyis a személyes és a hivatalos kommunikáció kritériumait, továbbá az általános és a szakosodott jelleg ismérveit. A hétköznapi nyelv, amelyet beszélt nyelvnek is neveznek, ellentétpárja a nyilvános nyelv. A nyilvános és a hétköznapi, vagyis beszélt nyelv együtt alkotja a korábban említett beszélt nyelvet (Ko- 8 ženiauskienė 1999: 42). Taigi terminas sakytinė kalba gali būti suprantamas ir kaip šnekamosios kalbos sinonimas, ir kaip platesnės reikšmės žodis, apibrėpiantis tiek viešą, tiek privačią sakytinę komunikaciją. Skirtumas tik tas, kad šnekamoji kalba gali būti ir užrašyta, o sakytinė tik pasakyta, ištarta. Net ir užrašyta šnekamoji kalba netampa rašytine, nes išlaiko savitą struktūrą ir leksiką (apie loginius ir lingvistinius sakytinės ir rašytinės raiškos skirtumus žr. Nauckūnaitė 2003). A hétköznapi és szakmai nyelv szembeállításának másik tagja a szakmai nyelv. Erre a terminusra egyre gyakrabban van szükség. Összefoglalóan jelöli az egyes konkrét tudományterületek és a társadalmi élet területeinek – például a jogi, a közigazgatási és más – nyelvhasználatát. Ezenkívül igen alkalmas arra, hogy a széles körben elterjedt, ma már csak betűszóval jelölt angol terminust, az LSP – Language for Specific Purpose terminust magyarra fordítsuk (szó szerinti fordításban: egy meghatározott célra szolgáló nyelv). Az angolban ennek a terminusnak az ellentéte is használatos, szintén betűszóval: LGP – Language for General Purpose (általános, vagy egyszerű célra szolgáló nyelv). A számítógépes nyelvészetben és más területeken meghonosodott és elterjedt az LSP szinonimája, a sublanguage (szóalkotási mintáját követve: alcélnyelv). Ezzel bármilyen korlátozott témájú nyelvet jelölnek – például az időjárás-előrejelzések, a navigációs rendszerek vagy a táviratok nyelvét –, amelyet érdemes volna megkülönböztetni a tágabb jelentésű szakmai nyelvtől, és talán speciális nyelvnek nevezni, anélkül hogy összetévesztenénk a szaknyelvvel, amelyet a hallgatóknak oktatott, konkrét szakterületükhöz kötődő litván nyelvként értelmeznek. A litván nyelvészetben nemrégiben a domén terminust is használni kezdték a nyelvhasználati terület megnevezésére. Ez a terminus a különböző nyelvek kölcsönszavainak kutatásában bevett, különösen akkor, amikor a domének elvesztéséről, a nyelvhasználati területek visszaszorulásáról van szó (bővebben lásd Vaicekauskienė 2004: 10). Így több terminus is létezik valamilyen sajátos, speciális nyelv megnevezésére. Sajnos a litvánban nincs olyan terminus, amely az egész nem speciális vagy nem szakmai nyelvet meghatározná. Sem a hétköznapi, sem pedig a köznyelv terminus nem megfelelő erre; új terminusra volna szükség, akár az általános jellegű, általános vagy egyszerű nyelv kifejezésre. A Litván Nyelvi Bizottság dokumentumaiban megjelent a Language for General Purpose megfelelőjeként a általános környezet nyelve, ez azonban nem illik jól a szaknyelv mellé. Bárhogyan nevezzük is, a hétköznapi és szakmai nyelv két különböző ismérv alapján kialakított szembeállítását két részre kellene bontani- 9 : a nyilvánosság ismérve szerint hétköznapi vagy magánjellegű és nyilvános nyelvre, a specializáltság ismérve szerint pedig általános jellegű, általános, egyszerű és szakmai, illetve szaknyelvre. Különösen jól illene egymáshoz az egyszerű nyelv és szakmai nyelv terminuspár. Úgy tűnhet, hogy a régóta meghonosodott funkcionálisstílus-elnevezések használatakor (tudományos, hivatali, publicisztikai, hétköznapi, művészi) nincs többé szükség hasonló, például hivatali vagy hétköznapi nyelv terminusokra. A nyelv azonban nem azonos a stílussal; ezt olyan kifejezések is mutatják, mint a tanórai nyelv stílusa (Župerka 1997: 83). A nyelv itt egy bizonyos nyelvváltozatként értendő, a stílus pedig ennek a nyelvnek a sajátosságaként, bizonyos jellemzőiként. Egyébként a stílus terminus a filológiában két különböző dolgot jelent: az egyéni, más néven szerzői stílust és a funkcionális stílust, amely „a nyelvhasználat kollektív szokása a kommunikáció különböző területein” (Župerka 1983: 11), vagyis egy bizonyos nyelvváltozatot, amelyet nem szabad összetéveszteni egy konkrét szöveg stílusával. Az angolban ebben az esetben két terminust használnak: style és functional style (stílus és funkcionális stílus), vagy gyakrabban style és register (stílus és regiszter). A regiszter a funkcionális stílushoz hasonlóan a nyelvhasználat fajtáit jelöli a nyelvi tartalom, jelleg vagy funkció alapján, amelyek így vagy úgy magát a nyelvi formát is meghatározzák (Halliday et al. 1964: 77; Leckie-Tarry 1993: 28). A regiszter terminus használatakor az angolban különböző dolgokra gondolnak – tág tevékenységi területekre, például a jogra, a tudományra, a vallásra. Ebben az esetben a regiszter terminus a diskurzus szinonimája. Más esetben a regiszterek a beszélt és írott nyelvváltozatokat jelölik, de leggyakrabban a regiszter a nyilvánosság–magánjelleg skáláját és az azon elhelyezkedő nyelvfajtákat jelenti; vö. M. Joos széles körben ismert regisztereit: frozen, formal, informal, colloquial, intimate (Joos 1961), vagyis rituális, formális, informális, hétköznapi. A regiszter terminus már a litván nyelvre fordított irodalomelméleti művekben is megjelent, természetesen az angolban használt jelentésében (Hawthorn 1998; PMLS 2000). Nyelvészek is tárgyalják, a funkcionális stílussal összevetve (Vladarskienė 2000). Ezért érdemes volna elgondolkodni azon, hogy nem kellene-e a regiszter terminust meghatározni és beemelni a saját nyelvészeti terminusrendszerünkbe a hétköznapi vagy magánjellegű, illetve nyilvános nyelv skálájának fokozataira. Más szóval a regiszter a nyelvváltozatok magánjelleg–nyilvánosság vagy hivatalosság–intimitás szempontú megnevezésére szolgáló elfogadott terminus lehetne. 10 3. A nyelvi kommunikációs egységek elnevezései A stílus terminust mindkét, a nyelvtípusok, -fajták és -változatok sokféleségét megnevező terminuskategóriában használják. Érthető egyrészt az egész nyelv stílusaként, másrészt egy konkrét szöveg stílusaként. Ez utóbbi kategória, vagyis a nyelvi kommunikációs egységeket jelölő terminusok a szöveghez kapcsolódnak. Ide tartozik az alapvető szöveg terminus, amely leginkább a diskurzussal és a nyelvvel szembeállítva határozható meg; ez utóbbi a nyilvános beszédként vagy beszédként értelmezhető (Koženiauskienė 1999: 42). A terminuspár másik tagjai a szövegtípus és a műfaj. A szöveg és diskurzus, valamint a szövegtípus és műfaj terminuspárokat részletesebben kell jellemezni, mivel ezeket a széles körben használt terminusokat a nyelvészek nem tárgyalták, noha a szöveg- és korpusznyelvészeti, a nyelvészeti szöveg- és műfajelemzési, retorikai, stilisztikai és más nyelvészeti munkákban használatosak. A nyilvános beszédeket a retorikai szakkönyvek tárgyalják (Koženiauskienė 1999; Nauckūnaitė 2000), ezért itt nem foglalkozunk ezzel a terminussal. A terminusok meghatározásának több, egymást kiegészítő módja van. Az egyik a terminusokat használó különböző szerzők felfogásaira támaszkodik, egy másik, ezt kiegészítő mód pedig tényleges nyelvi, különösen szaknyelvi használatukat is figyelembe veszi. A szóban forgó terminuspárok esetében mindkét módszert alkalmazzuk, előbb azonban ellenőrizzük, hogyan határozzák meg e terminusokat a szótárak és enciklopédiák, hiszen ezek a szavak nemcsak nyelvészeti terminusok, hanem a mindennapi szókészlet részei is. 3.1. Tájékoztató kiadványok áttekintése Az általános magyarázó szótárakban csak néhány számunkra fontos szó szerepel. A DLKŽ 2000 a szöveget a következő jelentésekkel határozza meg: 1. „összefüggő nyelvi képződmény”, 2. „a rajzoktól, ábráktól stb. megkülönböztetett szöveges rész”, 3. „zenemű szövege”; a műfaj pedig „a műalkotások szerkezeti sajátosságok szerinti felosztásának egysége”. Két idegenszó-szótár hasonlóan írja le a szöveget, néhány további, sajátos jelentést is hozzáfűzve [az itt nem releváns, nyomdai és számítógépes szövegjelentéseket is feltüntetik (TŽŽ 2001a; TŽŽ 2001b)]. Ezek a szótárak a műfajt a DLKŽ 2000-hez hasonlóan határozzák meg, a diskurzust pedig nagyon elvontan, mindössze két tudományág terminusaként jellemzik 11 terminus – [fr. discours – beszéd, nyelvtípus, szöveg] 1. nyelvt. „valamilyen rendszer szerint megszerkesztett, rendszerint valamely tárggyal kapcsolatos gondolatot kifejező, kifejtett megnyilatkozás”, 2. „a szemiotikában: valamilyen jelentéssel bíró nyelvi vagy nem nyelvi folyamat”. Ahogy várható is, az általános szótárak nem terminológiai, hanem csupán általános, és a terminusok közül is csak néhány szöveg, műfaj, diskurzus jelentését adják meg; ezek nem tükrözik az e szavakkal megnevezett dolgokról alkotott, jelentősen megváltozott felfogást. A szakfilológiai kiadványoktól többet várhatnánk, de csalódnunk kell, mert itt is hiányos az információ. A KTŽ 1990 a négy terminus közül csupán egyet határoz meg: a szöveget. Ez „olyan beszédmű vagy beszédrészlet, amely a nyelvi hangok vagy írásjelek sorozatát alkotja, és meghatározott tartalmat közvetít. Terjedelme nincs korlátozva.” Az LKE 1999-ben nincs műfaj-, diskurzus- és szövegtípus szócikk, a szöveget pedig csak két szempontból jellemzi: írott formája és összefüggősége alapján, vagyis a) „a nyelv leírt szakaszaként”, illetve b) „jelentésükben összefüggő mondatok összességeként”. Ugyanitt három szövegtípust is megad: elbeszélés, leírás, okfejtés. Ezzel szemben az LLE 2001 és a lefordított irodalomelméleti kézikönyvek meghatározzák a műfaj és a diskurzus fogalmát, a szövegét és szövegtípusát azonban nem. Ennek talán az az oka, hogy hagyományosan ezeket a terminusokat inkább az irodalomtudományhoz, mint a nyelvészethez kapcsolják. A műfajt itt hagyományosan és igen szűken, csupán „a fő irodalmi (kiemelés tőlem – R.M.) műnemek – a líra, az epika és a dráma – kisebb felosztásaként határozzák meg, amely szerkezetileg hasonló művek csoportjait fogja össze”. Jeremy Hawthorn Modern irodalomelméleti kézikönyvében (Hawthorn 1998) a műfaj jelentését ugyan szintén a műfaj mint irodalmi típus vagy alkategória hagyományos értelmére korlátozza, de fogalmának határait kiterjeszti: „a műfaj társadalmi, irodalmi és nyelvi kategória is”. A szerző számára elfogadható álláspontként mutatja be Anne Cranny-Francis feminista műfajkutató nézetét: „bár a műfaj általa adott meghatározása szövegszerű elemekre (konvenciókra, formulákra, terjedelemre) épül, kutatásai társadalmi, történelmi és ideológiai kérdéseket is felvetnek” (ugyanott). A műfajnak ez a felfogása, amint később kifejtjük, közel áll a műfaj interdiszciplináris meghatározásához. A diskurzust a műfajjal ellentétben az irodalmi enciklopédiák sokkal változatosabban jellemzik. Az LLE 2001 a diskurzus fogalmának három jelentését is megadja 12 mai: 1. „beszélgetés vagy vita filozófiai, politikai, vallási, irodalmi vagy hasonló témáról; tudományos mű, értekezés”, 2. „A nyelvészetben a diskurzus minden olyan nyelvi szakaszt jelent, amely nagyobb a mondatnál. E tekintetben a diskurzus és a szöveg fogalmát gyakran szinonimaként használják. Diskurzusnak tekinthető bármilyen nyelvi tevékenység – vers, bibliai kommentár, újságvezércikk vagy pohárköszöntő”, 3. „A modern kultúraelméletekben diskurzusnak nevezik az egyéb, nem verbális kifejezési formákat is (film, reklám, zenemű, rítus). Tágabb értelemben diskurzusnak nevezhető az adott társadalmi tevékenységre jellemző megnyilatkozások, állítások (verbális és más, például vizuális vagy gesztusnyelven kifejezett) összessége (orvosi, jogi, politikai diskurzus stb.)”. Jau minėtame J. Hawthorne Moderniosios literatūros teorijos žinyne (Hawthorn 1998) diskursas pristatomas per atskirų autorių deklaruojamus požiūrius ir iš jų darbų išryškėjusią termino diskursas vartoseną, kuri, beje, ne visada sutampa su tų pačių autorių pateikiamomis apibrėžtimis, kitaip sakant, autoriai ne visada nuosekliai vartoja savaip apibrėžtus terminus. Pastarasis terminų reikšmės suvokimo būdas, kai žiūrima ne tiek apibrėžčių, kiek realios vartosenos, yra artimas žemiau taikomam tekstynų lingvistikos metodui. J. Hawthorno žinyne pabrėžiama paini ir dviprasmiška diskurso vartosena. Lingvistikoje, ypač pragmatikoje, diskursu vadinama vartojama kalba, o ne kalba kaip abstrakti sistema. Anot Michaelo Stubbso, palyginti su tekstu, diskursas implikuoja platesnę sąvokos apimtį, be to, gali implikuoti sąveiką, nors nebūtinai. Cituojama Michaelo Foucault samprata, pagal kurią diskursai – „didelės pranešimų grupės“, taisyklių valdomos kalbos sritys, kurioms būdingos tam tikros „strateginės galimybės“. Tos taisyklės, konvencijos ir sistemos kontroliuoja, kaip, kada, kur ir kas kalbama viename ar kitame diskurse, pavyzdžiui, medicinos. Anot M. Foucault, kiekviena visuomenė tam tikru būdu kontroliuoja, atrenka, organizuoja ir paskirsto diskursų produkciją, o šių diskursus kontroliuojančių procesų tikslas yra saugoti nuo „jėgų ir pavojų“. Šiame leidinyje dar pristatoma E. Benveniste’o, R. Fowlerio ir M. Bachtino diskursui teikiamos prasmės. Dviejų pastarųjų autorių pozicijoms, šalia kitų aspektų, yra būdingas diskurso kaip ideologijos supratimas, pagal kurį diskursas įtvirtina įsitikinimus, vertybes ir kategorijas (Stubbs 2001: 165). 13 Az idézett kiadványokat összefoglalva elmondható, hogy a szöveg bennük mindössze három jellemző alapján van meghatározva: koherenciája, korlátlan terjedelme és verbális jellege szerint. A DLKŽ 2000 és a KTŽ 1990 tágabban határozza meg a verbális jelleget – kimondott és írott szóként –, az LKE 1999 pedig szűkebben, csupán írottként. A műfaj meglehetősen tömör meghatározása szerint a művészet, illetve kizárólag a művészet egyik ágának, az irodalomnak a műveit felosztó kategória; ehhez hozzáteszik elemzésének valamivel tágabb, azaz társadalmi, nem csupán nyelvi vagy irodalmi szempontját. A legátfogóbb meghatározást a diskurzus kapja, ráadásul az LLE 2001-ben és a fordításban megjelent kézikönyvekben nagyon hasonló módon. A diskurzus sokrétű használatát hangsúlyozva felsorolják, hogy ezzel a terminussal a következőket jelölik: a) vitát, olyan művet, amely kölcsönhatást vagy dialogikusságot feltételez; b) bármilyen verbális szöveget, másként fogalmazva, egy adott kontextusban használt nyelvet, illetve nem verbális műveket is; c) a társadalmi tevékenységre jellemző megnyilatkozások összességét, bizonyos ideológiailag elkötelezett nyelvi területeket. 3.2. A nyelvészeti munkák áttekintése A nyelvhasználat változatait megnevező terminusok meghatározásának másik módja a legjelentősebb teoretikusok munkáinak áttekintése lehet, amelyek részletesen ismertetik ezeket a terminusokat és az általuk megnevezett fogalmakat. Elöljáróban el kell mondani, hogy a tájékoztató kiadványok és a különböző szerzők nézetei nem szükségszerűen esnek egybe. Emellett a meghatározások terjedelme is jelentősen eltér: a tájékoztató kiadványok szótári definícióitól a fogalmak átfogó és részletes leírására törekvő monográfiákig terjed. 3.2.1. A szöveg elméleti felfogása A szöveg fogalmát különféleképpen értelmezik és határozzák meg, különböző jellemzőit vagy létrejöttének feltételeit megadva. Talán M. Halliday adja a legátfogóbb meghatározást: a szöveg a nyelv bármely funkcionális használata, a valós nyelv bármely olyan példája, amely a nem nyelvi helyzet kontextusában valamilyen szerepet tölt be. A szöveg nem annyira a felszínen látható szavakból és mondatokból áll, hanem inkább azokból a jelentésekből, amelyeket a szavak kódolnak, majd dekódolnak; ezért a szöveg szemantikai egység. A szöveget alapvetően nem annyira terjedelme, mint inkább eltérő szerkezete különbözteti meg a nyelv más szemantikai egységeitől (morfémától, szótól, szókapcsolattól vagy mondattól), 14 a kontextussal való kölcsönhatása, valamint létrehozásának és megértésének sajátosságai. E tekintetben a szöveg egyedülálló, és a nyelvnek nincs hozzá fogható másik képződménye (Halliday, Hasan 1991: 10). Arra a kérdésre, hogy mitől szöveg a szöveg, sokféle válasz adható. Mindenekelőtt nyelvtanilag helyes mondatokból áll, de önmagukban ezek nem elegendők. A mondatok között kapcsolatnak kell lennie. Ezt az olvasónak érzékelnie és értelmeznie kell tudnia. A mondatok közötti kapcsolat létrehozásában és felismerésében a szövegalkotó eszközök (text-forming devices) is segítenek, vagyis azok a szavak és kifejezések, amelyeket a mondatokban találunk. De ez sem minden: e nyelvi elemek mellett a szöveg koherenciáját nem nyelvi tényezők is megteremtik, azaz a tárgyi tartalomhoz és a szöveg mondanivalójához kapcsolódó nem nyelvi kompetencia. E felfogás szerint tehát a szöveg több mondatból álló, összefüggő nyelvi megnyilatkozásként írható le (Nunan 1993: 4–5). Teun van Dijk (1998: 39) szerint csak azok a mondatsorozatok tekinthetők szövegnek, amelyek bizonyos makrostruktúrával rendelkeznek. A makrostruktúra itt a szöveget átfogó tematikus és propozicionális vázat jelenti, amely a nyelvi elemeket egységes szöveggé kapcsolja össze. M. Halliday rámutat a szöveg fogalmának alapvető meghatározatlanságára. Számára szöveg minden, aminek egy adott helyzetben jelentése van; a szöveget folyamatos szemantikai választásként értelmezi (1978: 136–137). A kontextus, a helyzet tehát a szöveg létrehozásának és megértésének egyik biztosítéka. Társadalmi szempontból a szöveg elválaszthatatlan a kontextustól, amely etimológiai értelemben az együtt járó szövegeket jelenti, bár valójában nem csupán ezek, hanem a nyelvi és nem nyelvi helyzet teljes kontextusa fontos. Éppen a kontextus késztet arra, hogy a szövegre kétféleképpen tekintsünk: termékként és folyamatként, vagyis zárt, autonóm képződményként, illetve a kontextus által meghatározott képződményként. A szöveg folyamatként való értelmezése a szöveg interaktivitásából és a jelentések meghatározására kínált lehetőségéből fakad, és leginkább a párbeszédben válik nyilvánvalóvá. A szöveg egyfelől bizonyos tárgyként, másfelől egy konkrét helyzet és környezet által meghatározott eseménysorként is felfogható. Mind a szöveg, mind a kontextus szemiotikai jelenség, a jelentésközvetítés bizonyos módja, ezért a szöveg annak alapján is meghatározható, ahogyan a helyzet kontextusához kapcsolódik, illetve ahogyan az emberek a helyzet kontextusából kiindulva következtetnek a szöveg jelentésére. Úgy vélik, hogy a szöveget és általában a nyelvet funkcióik és céljaik alakítják (Halliday, Hasan 1991: 11–12). Hasonlóképpen Tony Bex is kizárólag a kontextuson keresztül tekint a szövegre. Szerinte a szövegek nem lehetnek autonómok és a kontextusoktól függetlenek, mindig 15 a nyelvi interakció része. Még az írott szöveg sem csupán termék, hanem egy folyamat része. A szövegek alkotói azokat a sajátos nyelvi kifejezőeszközöket választják, amelyeket azok a helyzetek befolyásolnak, amelyekben szövegeik létrejönnek; ezeket a nyelvi eszközöket pedig a szövegek címzettjei felismerik és értelmezik (Bex 1996: 51). M. Stubbs a szöveg valóságosságát, természetességét és hitelességét hangsúlyozza. Szövegnek nevezi a természetes módon létrejött, összefüggő, valós kontextusokban használt beszélt vagy írott nyelvet. A szövegek általában hosszabbak egy mondatnál, és meghatározott szerkezetük van. Léteznek azonban egymondatos szövegek is (Távozás, Festve, Ebédidőben zárva), amelyeket kontextusuk tesz szöveggé. Ez pedig azt jelenti, hogy a valóságosan használt nyelv a társadalmi cselekvés része, ezért vizsgálni kell a nyelv és a kultúra kölcsönhatását (Stubbs 2001: 5–6). Hasonlóan, ám valamivel részletesebben határozzák meg a szöveget a szövegnyelvészet úttörői is (Beaugrande 1981: 1). A szöveget olyan kommunikációs eseményként írják le, amely több feltételnek – a szöveg hét kritériumának – felel meg. Meghatározásuk szerint a közlekedési tábla, az újságcikk, a vita vagy a regény olyan szöveg, amely megfelel bizonyos műfajok vagy szövegtípusok szabályainak. A felsorolt műfajok mindegyikének sajátos nyelvi jegyei vannak, meghatározott funkciókat töltenek be, és létrehozásuk, illetve befogadásuk sajátos helyzetéhez kötődnek. E szerzők szerint a szöveg jelentésének létrehozására és befogadására vonatkozó feltételek belső és külső tényezőket egyaránt magukban foglalnak. Egyes verseket bizonyos körülmények, előfeltevések, elvárások vagy a műfaj ismerete nélkül nem lehet szövegként (és nem helyesírási gyakorlatként) értelmezni. Tehát a különböző műfajú szövegekkel szemben különböző követelményeket támasztunk, és csak ezek alapján ismerjük fel az adott műfaj szövegeit szövegként. Ezek a feltételek, vagyis a szöveg azonosításának kritériumai, a szöveg összefüggőségét kétféle szinten ragadják meg: a felszíni, szintaktikai szinten (cohesion, microstructure), illetve a mélyebb, szemantikai szinten (coherence, macrostructure). Az összefüggőség az intertextualitáshoz kapcsolódik: egy szöveg más szövegekkel fennálló kapcsolatai magyarázhatják az adott szöveget, és megkönnyíthetik annak befogadását és értelmezését. A szöveg további feltétele az intencionalitás, amely a szövegalkotók nézeteit és céljait foglalja magában. E jegy alapján az alvás közbeni beszéd nem szöveg, a telefonkönyv viszont igen. Az intencionalitás tükörképe a szöveg elfogadhatósága, amely lehetővé teszi, hogy egy adott nyelvi produktumot bizonyos körülmények között szövegként értelmezzünk. Az elfogadhatóság összefügg a szöveg konvencionalitásával, mivel a szokatlan szövegek elfogadhatatlanok lehetnek, és előfordulhat, hogy nem szövegként értelmezzük őket 16 mert az olvasó számára érthetetlenek, összefüggéstelenek vagy más módon elégtelenek. A szöveg informatív jellege az új információ mennyiségét és közlésének módját, valamint az új és a régi információ szövegbeli kapcsolatait jelöli; szituációhoz kötöttsége, vagyis a szöveg létrejöttének és befogadásának helyzetével való kölcsönhatása pedig meghatározza, hogy a szöveg diskurzussá, azaz kontextusban értelmezett szöveggé válik. Az első kritérium, az összefüggőség belső, a többi külső. E szövegfelfogásokat összefoglalva megállapítható, hogy a szöveg terminus olyan szemantikus, összefüggő, meghatározott szerkezetű, a verbális vagy nem verbális kommunikáció kontextusához szorosan kapcsolódó, természetes, meghatározott célt szolgáló, bármilyen terjedelmű beszélt, írott, sőt nem verbális nyelvi egységet jelöl. 3.2.2. A diskurzus elméleti felfogása Ha a szöveget tágabb értelemben, kontextusában értelmezzük, egy másik terminussal is megnevezhetjük: diskurzusnak. Etimológiailag a diskurzus terminus a latin discurrere igéből (1. „szétfutni, szétszóródni”) vagy az abból képzett discursus főnévből (3. „beszéd, okfejtés”) származik. A hagyomány szerint Aquinói Tamás használta elsőként ezt a terminust a filozófiában: számára az intellektust vagy gondolkodást jelentette, szembeállítva az egyszerű intuícióval. A diszkurzív azt jelentette: fogalmakban gondolkodó. Ugyanez a szembeállítás T. Hobbes, G. W. Leibniz és I. Kant műveiben is megtalálható. Idővel a diskurzus az intellektuális vitát, majd később a párbeszédet is jelentette (Titscher ir kt. 2000: 20). Ma a diskurzus terminus a szöveg szinonimájaként is használható, de gyakrabban kissé másként, tágabb értelemben fogják fel: társadalmilag orientált nyelvként, kontextusban értelmezett szövegként. Hagyományosan a szöveget inkább az írott nyelvhasználat egységeként értelmezik (bár nem feltétlenül), míg a diskurzus a beszélt és az írott nyelvi változatot egyaránt magában foglalja. Mindkét esetben a szöveg, illetve a diskurzus összefüggősége és szemantikai jellege kerül előtérbe. David Nunan a szöveget írott kommunikációs eseményként határozza meg, a diskurzust pedig e kommunikációs esemény kontextusban történő értelmezéseként (Nunan 1993: 6). M. Foucault a diskurzus és a szöveg kapcsolatát a rendszer és annak konkrét megnyilvánulása vagy példája, a társadalmi és az egyéni, valamint a makrostruktúrák és a mikrostruktúrák viszonyaként írja le (lásd Stubbs 2001: 230). 17 T. Bex a diskurzust valamivel elvontabban érti: az egyedi szövegeken vagy szövegcsoportokon túlmutató, a társadalmi viselkedést is magában foglaló jelentésként, mivel a diskurzus jelentése a nyelven kívül, a diskurzust használó társadalomban rejlik. A jelentés tehát megegyezés kérdése: nem kizárólag a nyelv kódolja, hanem a kommunikáló emberek hozzák létre és ellenőrzik bármely adott pillanatban (Bex 1996: 51). Hasonlóképpen T. van Dijk is nemcsak kontextusba ágyazott szövegként, hanem társadalmi cselekvésként határozza meg a diskurzust (2001: 17–21). Norman Fairclough a diskurzus többféle értelmezését sorolja fel: a szóbeli párbeszédet, amelyet az írott szövegekkel állítanak szembe; a kimondott vagy leírt nyelvet; a nyelvhasználat szituációs kontextusát; az olvasó vagy az író és a szöveg közötti kölcsönhatást; sőt akár a stílust vagy a műfajt is, például a média diskurzusa (e szerzőnek köszönhetően a media discourse kifejezés meghonosodott és elterjedt az angol nyelvben). Ő maga azon a véleményen van, hogy a diskurzus – a szóban és írásban használt nyelv, amelyet a társadalmi gyakorlat egyik formájaként értelmezünk – a különálló kommunikációs esemény és az azt keretező helyzet, intézmény, illetve társadalmi struktúra közötti dialektikus kapcsolatra hívja fel a figyelmet. A diskurzus tehát társadalmilag meghatározott jelenség, amely magában foglalja a helyzeteket, a társadalmi identitással rendelkező egyéneket, valamint az egyének vagy csoportjaik közötti kapcsolatokat. A diskurzus nemcsak tükrözheti, hanem alakíthatja is a valóságot, ideológiai hatást gyakorolhat, legitimálhatja a hatalmi pozíciókat és a társadalmi egyenlőtlenséget (Fairclough 1992: 3). Nyilvánvaló, hogy a diskurzust cselekvésként, a társadalmi élet alkotóelemeként értelmezik. A diskurzus kifejezést rendszerint arra a társadalmi tevékenységre használják, amelynek során nyelvi és egyéb szemiotikai erőforrásokból (nonverbális mozdulatokból, hangmodulációkból stb.) jelentéseket hozunk létre. Ez a kifejezés, összefüggésben egykori „megnyilatkozás” jelentésével, a kölcsönhatást és az értelmezést hangsúlyozza. A diskurzus magában foglalja a résztvevőket, azokat a helyzettípusokat, amelyekben szövegeket használnak, valamint azokat a társadalmi rendszereket és struktúrákat, amelyekre támaszkodva a szöveg létrejön és értelmezhető. A társadalmi tevékenységhez kapcsolódó beszéd- és írásmódokat, illetve nyelvi és szövegbeli formákat jelöli (Titscher és mtsai 2000: 20). 3.2.3. Szöveg és diskurzus A szöveg után megjelenő és jelentős fejlődésen átment diskurzus kifejezés leginkább csak a szöveggel összevetve határozható meg. A diskurzus nu- 18 sokkal elvontabban és tágabban határozható meg, a dialogikusságát, interaktivitását és a társadalommal való kapcsolatait hangsúlyozva. A két kifejezés, a szöveg és a diskurzus, amelyek korábban különböző dolgokat – az írásbeli, illetve a szóbeli kommunikációt – jelöltek, ma olykor szinonimaként használatosak. Az angol nyelvben a terminushasználat e változásához az a meghonosodott nézet járult hozzá, hogy a szöveg nem akkor válik szöveggé, amikor a szerző megírja, hanem amikor az olvasó értelmezi. A szöveg jelentésének ez az interaktív, az író és az olvasó által közösen létrehozott felfogása igen közel hozta a szöveget a diskurzushoz, amelyet egyfajta párbeszédként értelmeznek. Egyes diskurzuselemzők szerint e kifejezések jelentésbeli különbségei már csaknem eltűntek (Widdowson 1995: 161). Mások új jelentéskülönbségeket fedeznek fel (Garret, Bell 1998: 3). A szöveg kifejezést eredetileg leggyakrabban a diskurzusfolyamatok rögzített formáinak megnevezésére használták; ezek kommunikációs eseményeket foglalnak magukban, de nem korlátozódnak rájuk. A szöveg megtestesíti a nyelv valamennyi alacsonyabb szintjét és az egyéb jelentésképző erőforrásokat, például a műfaji konvenciókat és elvárásokat, valamint a diskurzusközösségnek a diskurzustípusok formáival és funkcióival kapcsolatos egyéb elvárásait. A szöveg sajátos szerkezettel rendelkezik, amely lehetővé teszi, hogy egészként értelmezzük. Annak megértése, hogy ki kinek mit és milyen körülmények között mond, lehetővé teszi, hogy a szöveget társadalmi kontextusához kapcsoljuk, és egészként értelmezzük. A diskurzus kifejezést egy bizonyos típusú vagy szakterülethez kötődő beszédmód megnevezésére is használják, vö.: akadémiai, politikai diskurzus. Az így értelmezett diskurzus esetében az egyedi szövegek csupán a széles körben elterjedt diskurzusmodellek konkrét megnyilvánulásai, vagyis az általános és a konkrét kölcsönhatásában állnak (Stillar 1998: 147). Mindazonáltal a szöveg és a diskurzus kifejezéseket eltérően értelmezik. E különbséget a hozzájuk kapcsolódó tudományterületek, vagyis a szövegnyelvészet és a diskurzuselemzés közötti eltérések is hangsúlyozzák. A hagyományos szövegnyelvészet a szövegek belső, nyelvi jegyeiből indul ki, míg a diskurzuselemzés a külső, társadalmi és kulturális jellemzőkre összpontosít. A nyelvészeti szövegelemzés a szintaktikai, szemantikai és pragmatikai szinteket öleli fel, míg számos szociológiai módszer ezek közül csak egyetlen szinttel foglalkozik. A különböző tudományágak legújabb munkái leginkább a szöveg és a diskurzus funkcionális aspektusait hangsúlyozzák; valamennyire jellemző a szabályszerűségek, rendszeres ismétlődések és mintázatok közös keresése (a szöveg funkcióiról és műfajairól bővebben lásd Marcinkevičienė 2004). 19 A két tárgyalt terminus, ahol szinonimaként használhatók, verseng egymással, és az egyik terminus háttérbe szorítja a másikat. A nyelvészek gyakrabban választják a szöveg, a filozófusok, szociológusok és irodalomtudósok pedig a diskurzus használatát. Glenn Stillar például szívesebben használja a szöveg terminust, hogy hangsúlyozza annak konkrétságát és anyagiságát, valamint konkrét diskurzusként való megnyilvánulásának jelentőségét. Általában azonban a szöveg és a diskurzus fogalma kiegészíti egymást, mivel a diskurzust annak konkrét szöveges megnyilvánulásán keresztül, egészként fogjuk fel. A diskurzuselemzés tárgya pedig a társadalmi tevékenységet és társadalmi viszonyokat tükröző szöveg, vagyis a diskurzus bizonyos megnyilvánulásai. A diskurzussal kapcsolatos különféle nézeteket összefoglalva elmondható, hogy a kontextushoz, a társadalmi viselkedéshez, a nyelvhasználat konkrét helyzetéhez és az általa meghatározott nyelvhasználati sajátosságokhoz kapcsolódik. A diskurzust tehát a szöveghez hasonlóan, használati kontextusában értelmezzük, azzal a különbséggel, hogy a diskurzus esetében a kontextus jóval tágabb, és társadalmi jelenségeket is magában foglal; ezért a diskurzus társadalmi, a társadalom által meghatározott jelenség. 3.2.4. A műfaj meghatározásai A műfaj terminus jelentésrendszeréről és használati sajátosságairól részletesebben máshol írtam (lásd Marcinkevičienė 2004), ezért itt csak a legfontosabbakat foglalom össze röviden. Először is el kell mondani, hogy a műfaj terminus mai használata jóval tágabb, hiszen nemcsak a műalkotások műfajairól, hanem bármilyen szöveg – például egy panasz – vagy bármilyen médium műfajairól is szó van. Még tágabb értelemben bármilyen társadalmi cselekvés műfajok szerint osztályozható, vö.: az óra, az esemény műfaja. Ez az elvontabb használat megfelel a műfajkutatás irányzatainak is. Az irodalomtudományban kialakult műfajelmélet mára más területekre is átterjedt. Az elmúlt néhány évtizedben nagyobb figyelmet fordítottak a szépirodalmon kívüli, különösen a sajtóműfajok elemzésére; sok írás foglalkozott a filmekkel és az internet új műfajaival – a hipertextussal, az e-mail-üzenetekkel és a vitákkal. A műfaj fogalmának másik megkülönböztető jegye az a törekvés, hogy összekapcsolja a nyelvi szabályszerűségeket az emberi tevékenység szabályszerűségeivel. Más szóval az új műfajfelfogás magában foglalja a társadalmi-elemzés tárgyát képező diskurzustípusokat, 20 nėje ir kultūrinėje kalbos vartojimo plotmėje (Freedman 1994a: 3). Štai Guntheris Kressas teigia, kad įprastinės bendravimo formos lemia konvencines tekstų formas, t. y. tam tikrus specifinius žanrus. Žanrai turi savo formą ir reikšmę, atsiradusią dėl tuo žanru koduojamų socialinių bendravimo formų tikslų, funkcijų ir reikšmių. Todėl žanrai atspindi būdingiausias bet kurios bendruomenės socialines progas ir bendravimo formas (Kress 1989: 19). Žanro analizė turi būti siejama su konvencijų tyrimais. A társadalom és a benne népszerű műfajok kölcsönhatása abban is megmutatkozik, hogy a társadalmi élet változásai új műfajokat hoznak létre, és fordítva: az új műfajok felgyorsítják a társadalom fejlődését. Ezért a mai műfajkutatás az új retorikára épül – arra irányuló kutatásokra, hogy miként érhetők el a kommunikáció retorikai céljai különféle műfajok segítségével. A műfaj jelentése nem csupán az adott műfajba tartozó szövegek tartalmát jelenti: a műfajnak funkciója is van. A műfaj rendszerint valamely szertartás vagy társadalmi cselekvés része; az adott szertartás bizonyos korlátozásokat támaszt, amelyek a műfaj sajátosságainak alapját adják (Freedman 1994b: 59–60). A műfaj inkább kapcsolódik a kommunikációhoz, mint a szöveg vagy a diskurzus; még társadalmi cselekvésként is meghatározzák. Bár a műfajokat a diskurzus formája és más hasonlóságok (a közönség, a gondolkodásmód, a helyzetek) alapján ismerik fel és határozzák meg, a műfajt nem a diskurzus formája vagy tartalma, hanem az a retorikai cselekvés határozza meg, amelynek végrehajtására szolgál. A műfaj tehát egy tipikus retorikai cselekvést képvisel (Miller 1994a: 23–24). Mivel a nyelvhasználat bizonyos szabályszerűségeit és mintáit tükrözi, a műfaj kulturális életünk alapvető alkotóeleme. Ezért a kultúra jellemezhető az abban elterjedt műfajok összességével, maga a műfaj pedig a társadalmi élet sajátos és igen fontos részének, kommunikációs struktúrája egyik aspektusának, az intézményi hatalmi struktúra egyik formájának tekinthető (Miller 1994b: 68–71). Minél összetettebb és sokszínűbb egy társadalom, annál több műfaja van, annál változatosabb a műfaji repertoárja (Miller 1994a: 36). Ugyanez az egyénekre is igaz. A műfaj társadalmi cselekvésként való felfogása meghatározza a műfaj szöveghez, kontextushoz és diskurzushoz való viszonyát. A szöveg jelentését és értelmezését nemcsak az a diskurzus határozza meg, amelyhez tartozik, hanem a konkrét műfaj is. Mindkettőt társadalmi tényezők határozzák meg: a diskurzust az azt létrehozó intézmények – például a publicisztikai szövegeket a média –, a műfajt pedig a szokásos kommunikációs- 21 helyzetek, amelyekben megjelenik. Mind a műfaj, mind a diskurzus sajátos, társadalmilag meghatározott jelentéssel bír, ezért a szövegek kettős meghatározottságúak: a diskurzustípus és a konkrét műfaj korlátozásai egyaránt meghatározzák őket. A diskurzusok és a műfajok egyaránt az adott társadalom struktúrájából és a benne zajló különféle folyamatokból erednek; a műfajok a társadalmi alkalmak konvencionális kísérői, amelyeken keresztül a társadalmi élet zajlik. A diskurzus határozza meg, mi hangzik el, a műfaj pedig azt, hogyan történik mindez, a kontextus által meghatározott formák betartásával. Bár a diskurzus és a műfaj egyaránt meghatározza a szöveg nyelvi megformálását, mégis különböző dolgok: a vallási diskurzus például a helyzettől és a közönségtől függően különböző műfajokban jelenhet meg; vö. a pap prédikációját és az ötödikeseknek szóló hittankönyvet. A szöveg jelentésének és formájának e két forrásában sok a közös. Először is mindkettő társadalmi és kulturális eredetű; másodszor, az egyes társadalmi intézmények, amelyek egy bizonyos diskurzust létrehoznak, többé-kevésbé állandó műfajkészlettel rendelkeznek. Egyes diskurzusok nem egyeztethetők össze bizonyos műfajokkal (vö. Kress 1989: 20–29). Mindenesetre a műfaj szűkebb szemantikai terjedelmű terminus, mint a szöveg vagy a diskurzus, mivel ezeket saját műfajaik jellemzik, nem pedig fordítva. Így a műfaj fogalma a szöveg és a diskurzus fogalmához hasonlóan kibővült, és a társadalmi kontextus több jelenségét foglalja magában, mint korábban. A műfaj értelmezése e tekintetben változott a leginkább, mivel a műfaj már nem csupán a műalkotások műfaji konvencióit jelentette, hanem a kommunikáció valamennyi típusát, amelyeket az egyes típusokra jellemző kommunikációs célok határoznak meg. A tág értelemben vett műfaj tipikus társadalmi cselekvéseket, kulturális-ideológiai jelenségeket jelöl. 3.2.5. Műfaj és szövegtípus Sok kutató nagyon hasonlóan jellemzi a szövegtípus és a műfaj viszonyát. Azt állítják, hogy a szövegek közötti különbségek különböző szövegtípusok vagy diskurzusok jellemzőiként értelmezhetők. Maguknak a szövegeknek a belső különbségeit (szerkezetük és tartalmuk alapján) szövegtípusoknak vagy diskurzustípusoknak nevezik, míg a műfajokat vagy regisztereket külsőleg meghatározott szövegosztályokként értelmezik (Östman, Virtanen 1995: 246–247). A szövegtípusok és a műfajok megkülönböztetése tehát megfelel a szövegek belső és külső jellemzői közötti különbségnek. A belső jellemzők nyelviek (formálisak vagy szemantikaiak), a külsők pedig kommunikációs célt és témát jelölnek. 22 Ugyanakkor nehéz következetesen alkalmazni a jellemzőtípusok ilyen megkülönböztetését, és a belső, valamint a külső jellemzők gyakran együtt járnak (Pilergaard, Frandsen 1996: 2–3). Az írás céljai vagy a szövegek funkciói alapján hagyományosan retorikai szövegtípusokat különböztetnek meg. Számuk és változatosságuk a célok általánosságától függ. Leggyakrabban 3–5 tiszta retorikai szövegtípust különítenek el: leírás (description), elbeszélés (narration), kifejtés (exposition) és érvelés (argument). Más szerzők ezekhez még hozzáadják a ösztönzést (hortatory type) és az utasítást (instruction). A litván szerzők munkáiban a szövegtípusok háromtagú osztályozása honosodott meg: leírás, elbeszélés, értekezés vagy okfejtés (Koženiauskienė 1999: 155–178; Sirtautas, Grenda 1988: 185). A szövegtípusok abban is különböznek a műfajoktól, hogy a szövegtípusoknak még nincs általánosan elfogadott osztályozásuk, ezért a különböző szerzők által megadott különféle szövegtípusokat köztes, nem pedig végleges kategóriáknak kell tekinteni. A műfajok ezzel szemben egy adott nyelvi közösségben elfogadott szövegosztályozások. A szövegtípus és a műfaj közötti további különbség, hogy a szövegtípusok meghatározásához gyakran elegendő a szöveg egyes része, annak valamely töredéke, míg a műfaj már az egész szöveg sajátossága (Pilergaard, Frandsen 1996: 3). A műfajok és a szövegtípusok sokféleképpen kölcsönhatásban állnak egymással, vagyis a műfajok nem feleltethetők meg a szövegtípusoknak: egy műfaj szövegei különféle típusokból állhatnak, és egy szövegtípus különböző műfajokban is felhasználható, például az elbeszélés mesékben, hírekben, naplókban és tudományos kísérletek leírásaiban fordul elő. És fordítva, a napló nemcsak elbeszélést, hanem más szövegtípusokat is magában foglal (Östman, Virtanen 1995: 246–247; Lee 2001: 41; Vestergaard 2000: 151–175). 3.3. A szöveg, a műfaj és a diskurzus használata a korpuszban A különböző szerzők által adott szöveg- és diskurzus-definíciók áttekintése után megvizsgálhatjuk, hogyan használják ezeket a szavakat a nyelvben, és meggyőződhetünk arról, hogy az elméleti tételek miként és milyen mértékben tükröződnek a tényleges használatban. Más szóval azt kell megvizsgálni, hogy a terminusokat nem másként határozzák-e meg, mint ahogyan valójában használják őket. E szavak használatát a legcélszerűbb korpuszban ellenőrizni. Ebben az esetben azonban bizonyos módszertani problémák merülnek fel. Ezek egyike a különböző nyelvekből adódik. 23 Bár a szöveg és a diskurzus nemzetközi szavak, használatuk sajátosságai nyelvenként eltérhetnek; vö. az apátia nemzetközi szó angol és litván nyelvű használatának elemzésével (Marcinkevičienė 2002: 81–93). E terminusok definícióit angol nyelvű szerzők munkái tárgyalják, használatuk elemzéséhez pedig a litván nyelv korpuszát alkalmazzák. Egy másik probléma, hogy a terminushasználat vizsgálatához a szövegnyelvészeti és diskurzuselemzési szakmunkákból álló speciális korpuszra lenne szükség, amelyben a vizsgált szavak terminusként szerepelnek. A litván nyelv korpusza általános jellegű, ezért az egyes szerzők számára elfogadott és jellemző terminushasználat, valamint az általuk megnevezett fogalmak értelmezése nem mindig egyezik a széles körben elterjedt használattal. Litván nyelvű speciális nyelvészeti korpuszt azonban nem lehet létrehozni, mivel az említett nyelvészeti ágak Litvániában teljesen újak. E problémák ellenére érdemes megvizsgálni a tárgyalt szavak használatát, abban a reményben, hogy a) a nyelvtől függő használati különbségek nem túl jelentősek, és b) még egy általános korpusz is feltárhatja a terminushasználat bizonyos sajátosságait. A korpusz vizsgálatakor először is az tűnik fel, hogy használati gyakoriságuk eltérő. A szöveg sokkal gyakrabban és változatosabb kontextusokban fordul elő: egyes számban 14412, többes számban pedig 10902 alkalommal; a diskurzus esetében ezek a számok 1467, illetve 238. Emellett a diskurzus használata filozófiai, irodalomtudományi és kultúratudományi szakszövegekre korlátozódik, amelyekből kirajzolódik a diskurzus litván felfogása. Tág értelemben a diskurzus bizonyos sajátosságokkal rendelkező nyelvként vagy beszédként, illetve beszédmódként értendő (például: a társadalom intézményeit összekapcsoló diskurzus, a mai diskurzusok érvekkel telítettek, intézmények és diskurzusok, megjelenni különféle diskurzusokban, az erőltetett marxista filozófiai diskurzus keretei között), amely egyes szerzők szövegeit, illetve azok összességét is magában foglalja (például: Hegel vallásról szóló diskurzusai, meghatározza Nyka diskurzusának retorikáját, a szerző meggyőző retorikai diskurzust szőtt, Beauvoir diskurzusának két forrását ismerhetjük fel). Szűkebb értelemben a diskurzus az egyes társadalmi tevékenységi vagy tudományterületeket jelöli (társadalmi, tudományos, politikai, filozófiai, kortárs társadalmi diskurzus, művészeti szakemberek diskurzusa, a hivatali diskurzusok nyelve, a neoromantikus diskurzus kritikájának fejlődése), vagy olyan szóbeli kommunikációt, amely bizonyos sajátosságokkal rendelkezik (dekonstruktív, intelle 24 lektuális, kritikai, erkölcsi, erotikus, hivatalos, totalitárius, interdiszciplináris, ideológiai, mai tudományos diskurzus, a spekulatív és a költői diskurzus között, a posztmodern diskurzus szabályai nem teszik lehetővé). Bizonyos kontextusokból kirajzolódik a diskurzus nyilvános, vitázó jellege (vö.: nyolc éve nem volt komoly diskurzus az új zenéről, az utóbbi diskurzus markáns példája a vita, tehetetlennek bizonyult a diskurzus valamennyi eseményének ellenőrzésében, a litván „nyilvános értelmiségi diskurzus”, a nyilvános diskurzusban csak a férfi arroganciájának cinikus (és néha naiv) megnyilvánulását találjuk), valamint a diskurzus és a szöveg szinonim használatának lehetőségei is, vagyis olyan kontextusok, amelyekben a diskurzus jelentősebb jelentésváltozás nélkül helyettesíthető szöveggel (ez a diskurzus a valóságról beszél, a frázistól a diskurzusig: a versig, a filozófiai esszéig, ezért megpróbálom fegyelmezni saját diskurzusomat, a metaforizáció áthat minden diskurzust: a mindennapi élet, a tudomány, a költészet, a filozófia és mások diskurzusát). Más szóval, a diskurzus általános jellegű korpuszban megfigyelhető használata megerősíti a megadott jelentéseket: a) a használt nyelv, bármilyen szóbeli szöveg, b) egy adott nyelvi terület, c) interaktív, vitázó kommunikáció. A szöveg esetében némileg más a helyzet. Használata, a leggyakoribb állandósult szókapcsolatok alapján ítélve, egyenletesebb. A leggyakoribb jelzők a szöveg szóbeli, különösen írott formáját jelölik (szóbeli, megírt, olvasott szöveg), azt a nyelvet, amelyen íródott (litván, eredeti szöveg, angol, orosz nyelvű szöveg), műfaját, jellegét vagy konkrét művet (dal, könyv, határozat, nyilatkozat, eskü, hirdetmény, saját beszéd szövege; liturgikus, régi, szakmai, vallási, szépirodalmi, művészi, bibliai szövegek). További gyakori kifejezések: szövegelemzés és -értelmezés, a szöveg szerkezete, a szövegben szerepel, a továbbiakban a szöveg szerint, a szövegben a szavak helyén. A nem terminológiai szöveghasználat tehát nem tanúskodik a szövegfogalom egyes olyan elemeiről, amelyeket az elméletalkotók tulajdonítanak neki, például arról, hogy a szöveg lehet szóbeli vagy akár nem verbális is. A tényleges litván nyelvhasználatban az írott szöveg hagyományos felfogása uralkodik. Hasonlóképpen a műfaj is, bár meglehetősen tág értelemben határozzák meg, a korpuszban leggyakrabban a szokásos jelentésében szerepel, vagyis bizonyos művészeti alkotásosztályok megnevezésére. A leggyakoribb állandósult szókapcsolatok: irodalmi, operett-, regény-, költészeti, prózai műfaj; műfaj és stílus, szöveg és műfaj, műfajú alkotás, műfaj vagy műnem, téma és műfaj, különféle 25 műfajról és tartalomról, különféle, eltérő műfajokról. A használat további példái azt mutatják, hogy a műfaj szóval a) művészeti alkotásokat, leggyakrabban szövegeket, illetve b) médiaműfajokat vagy általában rendezvényeket neveznek meg: a) könyvműfajok szerint javasolt együtthatók: gyermek- és ifjúsági könyvek; különféle stílusú, típusú és műfajú szövegek példáinak felhasználása; ez az első litván nyelvű kálvinista kiadvány az igehirdetés műfajában; ez egy teljesen új műfaj lesz Litvániában – az abszurd opera; könnyű műfajú, popzenével átitatott; bizonyos műfajú, alkalmi, ünnepi jellegű beszédek; a mágikus realizmus műfajába kalandozik; b) a műsor műfaja ezt megköveteli; a legkevésbé népszerű műfaj a publicisztika és az esszé; ezt az ilyen rendezvények műfaja, jellege határozza meg; nem idegenkedik a publicisztika műfajától, esszéket ír; új televíziós műfajokat is kipróbálni. Amint a példákból látható, a műfaj kifejezést gyakran meghatározatlanul és szinonimikusan használják a stílusra (publicisztikai műfaj), az irodalmi irányzatra (realizmusműfaj), továbbá a szóbeli nyelvi alkotások megnevezésére is. A műfaj gyakori használata más, fajtát jelölő főnevekkel együtt (típusok, fajták, stílusok), az egyes fajták kisebb egységeinek megjelölése nélkül, szintén a műalkotás műfajának jelentésénél tágabb jelentést jelez. Így e főnév tényleges használata a négy elemzett terminus közül a legtávolabb esik a hagyományos, szótárakban és kézikönyvekben megadott jelentéstől, és közel áll a teoretikusok műfajról alkotott tág meghatározásához. Egyébként a műfaj szó a korpuszban jóval ritkábban fordul elő, mint a szöveg, de gyakrabban, mint a diskurzus: egyes számban 2041-szer, többes számban ennek felében, 1027-szer fordul elő. A szövegtípus terminus nem fordult elő a korpuszban. 4. Következtetések 1. A tanulmány áttekintette a nyelvi rendszert megnevező terminuspárok némelyikét és az azokat összefoglaló terminusokat: a) n y e l v t í p u s o k: köznyelv, vagy irodalmi nyelv, és nyelvjárások, vagy dialektusok (földrajzi és társadalmi, illetve szakmai); b) n y e l v v á l t o z a t o k: nyelv és beszéd, illetve beszélés; beszélt és írott, illetve könyvnyelvi nyelv; szóbeli és írásbeli nyelv; élő nyelv és írott nyelv; c) a nyelv f a j t á i használati területe szerint: szépirodalmi és nem szépirodalmi 26 nyelv, amelynek része a hétköznapi és a szakmai nyelv, az utóbbié pedig a tudományos és a hivatali nyelv; szaknyelv (szakterületi, szakmai nyelv, nyelvi domén, illetve terület) és általános, általános jellegű nyelv; nyilvános és magánnyelv; d) funkcionális stílusok: tudományos, hivatali, publicisztikai, hétköznapi, szépirodalmi. 2. E nyelvészeti terminusok különböző forrásokban található meghatározásainak összehasonlításakor néhány probléma merült fel. Nem világos, melyik összefoglaló szóval – változat, típus vagy fajta – kell megnevezni a nyelv teljes funkcionális és strukturális változatosságát jelölő szavakat. Emellett a terminus használati tendenciái alapján pontosabban kellene meghatározni a nyelvtípust, valamint megnevezni a szaknyelvet, szakterületi, szakmai nyelvet vagy nyelvi domént, illetve területet, amelynek ellentéte az általános jellegű nyelv, az általános vagy egyszerű nyelv; talán meg lehetne honosítani a regiszter kölcsönszót, amely a nyilvános és a magánnyelv különféle szintjeit jelöli. 3. Részletesebben tárgyalta a legfontosabb kommunikációs nyelvi egységgel – a szöveggel – kapcsolatos terminuspárokat: e) szöveg és diskurzus; f) szövegtípus és műfaj. Ezeket három forrás alapján elemezte: e terminusok általános jellegű és szakmai filológiai kézikönyvekben – szótárakban, lexikonokban és enciklopédiákban – szereplő meghatározásai; az általuk megnevezett fogalmak leírásai a szövegnyelvészeti, diskurzuselemzési és kommunikációelméleti munkákban; továbbá e szavak használata egy általános jellegű szövegkorpuszban. 4. Kiderült, hogy a szöveget és a műfajt tágabban kell meghatározni, hogy e terminusok meghatározásai ne csupán az általuk megnevezett dolgok elméleti felfogásának, hanem a nyelvhasználat megváltozott valóságának is megfeleljenek. A diskurzust és a szövegtípust a szövegnyelvészet és a diskurzuselemzés legújabb művei alapján kellene meghatározni, és fel kellene venni a nyelvészeti terminusok közé. 5. A tanulmány célja néhány nyelvészeti terminus problémáinak rendszerszerű tárgyalása volt, a tárgyalt kérdésekkel kapcsolatos vita és javaslatok reményében. 27 LITERATŪRA Beaugrande de R. 1981: Introduction to text linguistics. New York–Amsterdam. Bex T. 1996: Variety of written English: texts in society: societies in text, London and New York. DLKŽ 2000: Dabartinės lietuvių kalbos žodynas, Vilnius. Fairclough N. 1992: Discourse and Social Change, Cambridge. Freedman A. 1994a: Locating Genre Studies: Antecedents and Prospects. – Genre and the New Rhetoric. Ed. by A. Freedman and P. Medway, London, 3–20. Freedman A. 1994b: Anyone for Tennis? – Genre and the New Rhetoric. Ed. by A. Freedman and P. Medway, London, 43–66. Garret P., Bell A. 1998: Media Discourse: A Critical Overview. – Approaches to Media Discourse. Ed. by A. Bell and P. Garret, Malden, USA and Oxford, UK, 2–20. Halliday M. A. K. 1978: Language as Social Semiotic, London. Halliday M. A. K., Hasan R. 1991: Language, Context, and Text Aspects of Language in a Social-semiotic Perspective, Oxford. Halliday M. A. K. ir kt. 1964: Halliday M. A. K., Macintosh A., Strevens D. D. The Linguistic Sciences and Language Teaching, London. Hawthorn J. 1998: Moderniosios literatūros teorijos žinynas, Vilnius. Joos M. 1961: The Five Clocks, Bloomington. Koženiauskienė R. 1999: Retorika: iškalbos stilistika, Vilnius. Kress G. 1989: Linguistic Processes in Sociocultural Practice, Oxford. KTŽ 1990: Gaivenis K., Keinys S. Kalbotyros terminų žodynas, Kaunas. Leckie-Tarry H. 1993: The specification of a text: register, genre and language teaching. – Register Analysis: Theory and Practice. Ed. by M. Ghadessy, London and New York, 26–42. Lee D. YW. 2001: Genres, Registers, Text Types, Domains, and Styles: Claryfying the Concepts and Navigating a Path Through the BNC Jungle. – Language Learning and Technology 5/3, 37–72. LKE 1999: Lietuvių kalbos enciklopedija, Vilnius. LLE 2001: Lietuvių literatūros enciklopedija, Vilnius. Marcinkevičienė R. 2002: Polygaminieji tekstynai – šalinis tarptautinių žodžių vartosenai tirti. – Kalbotyra 51 (3), 81–93. Marcinkevičienė R. 2004: Spaudos žanrų tipologija (Vakarietiškoji patirtis). – Darbai ir dienos 38, 191–234. Miller C. R. 1994a: Genre as a Social Action. – Genre and the New Rhetoric. Ed. by A. Freedman and P. Medway, London, 23–42. Miller C. R. 1994b: Rhetorical Community: The Cultural Basis of Genre. – Genre and the New Rhetoric. Ed. by A. Freedman and P. Medway, London, 67–78. Nauckūnaitė Z. 2000: Iškalbos mokymas, Kaunas. Nauckūnaitė Z. 2003: Loginiai ir lingvistiniai sakytinės ir rašytinės kalbos skirtumai. – Žmogus ir žodis 1/5, 78–83. Nunan D. 1993: Introducing Discourse Analysis, London. 28 Östman J.-O., Virtanen T. 1995: Discourse Analysis. – Handbook of Pragmatics (Manual). Ed. by J. Verschueren, J.-O. Östman, J. Blommaert, Ch. Bulcaen, Amsterdam/Philadelphia, 239–253. Palionis J. 1985: Kalbos mokslo pradmenys, Vilnius. Pilergaard M., Frandsen F. 1996: Text Type. – Handbook of Pragmatics (Manual). Ed. by J. Verschueren, J.-O. Östman, J. Blommaert, Ch. Bulcaen, Amsterdam/Philadelphia, 1–13. PMLS 2000: Pagrindinės moderniosios literatūrologijos sąvokos, Vilnius. Sirtautas V., Grenda Č. 1988: Lietuvių kalbos sintaksė, Vilnius. Stillar G. 1998: Analyzing Everyday Texts. Discourse, Rhetoric, and Social Perspectives, London. Stubbs M. 1993: British Traditions in Analysis. From Firth to Sinclair. – Text and technology. In Honour of John Sinclair. Ed. by M. Baker, G. Francis and E. Tognini-Bonelli, Amsterdam/Philadelphia, 1–33. Stubbs M. 2001: Words and Phrases. Corpus Studies of Lexical Semantics, Malden, USA and Oxford, UK. Titscher S. ir kt. 2000: Titscher S., Meyer M., Wodak R., Vetter E. Methods of Text and Discourse Analysis, London. Tolson A. 1996: Mediations. Text and Discourse in Media Studies, London. TŽŽ 2001a: Vaitkevičiūtė V. Tarptautinių žodžių žodynas, Vilnius. TŽŽ 2001b: Tarptautinių žodžių žodynas. Ats. red. A. Kinderys, Vilnius. Vaičekauskienė L. 2004: Naujųjų lietuvių kalbos svetimžodžių norminimo teorija ir praktika. Daktaro disertacija, Vilnius. van Dijk T. A. 1998: Opinion and Ideologies in the Press. – Approaches to Media Discourse. Ed. by A. Bell and P. Garret, Malden, USA and Oxford, UK, 23–63. van Dijk T. A. 2001: Discourse, Ideology and Context. – Folia Linguistica 35/1–2, Berlin, 11–40. Vestergaard T. 2000: From Genre to Sentence: the Leading Article and its Linguistic Realization. – English Media Texts – Past and Present. Language and textual structure. Ed. by F. Ungerer, Amsterdam / Philadelphia, 151–175. Widdowson H. 1995: Discourse Analysis. A Critical View. – Language and Literature 4.3. Vladarskienė R. 2000: Apie funkcinius stilius ir registrus. – Acta Linguistica Lithuanica 42, 132–140. Župerka K. 1983: Lietuvių kalbos stilistika, Vilnius. Župerka K. 1997: Stilistika, Šiauliai. SOME PROBLEMS OF language AND text RELATED TERMS Summary The paper deals with two groups of Lithuanian linguistic terms. One group consists of the terms referring to different types and sorts of language as a system, e.g. 29 literary, standard language, language and speech, written and spoken, public and private language, functional styles, etc. Another group comprises the names of the communicative units of language, i.e. text, discourse, text type, and genre. The first group is merely overviewed pointing out the need to have more consistent generic names, and some equivalents for widely spread linguistic terms in English, such as language for general purpose vs language for specific purpose, and register. The second group of terms is analysed using three different sources: dictionaries and encyclopedias, theoretical papers, and the Corpus of Contemporary Lithuanian Language. Analysis of different sources revealed the discrepancy between the theoretical approaches to the notions mentioned above, definitions of the terms in general and specific dictionaries, and their usage in the general corpus. It was suggested to widen the definition of the terms text and genre in order to make them compatible with the most recent theoretical approaches as well as everyday usage. The other two terms discourse and text type were suggested to be included in the list of linguistic terms and defined. Rūta MARCINKEVIČIENĖ Vytauto Didžiojo universitetas Donelaičio g. 58, LT-44248 Kaunas E. paštas [email protected] Gauta 2004-09-09 30