Lietuvių kalba ir visuomenė: bendrasis ir terminologinis aspektai

A litván nyelv és a társadalom: általános és terminológiai szempontok JONAS KLIMAVIČIUS Litván Nyelvi Intézet Straipsnio tema skaičiusiam Simo Karaliūno monografiją Kalba ir visuomenė (1997) gal pasirodytų reikalaujanti tik paprastos dedukcijos. Tačiau literatūros šia tema nepaprastai gausu, daug naujos (apie globalizaciją iki 1997 m. Lietuvoje dar mažai rašyta). Straipsnio autorius taip pat nestokoja minčių, ką ir kaip l i e t u v i š k o j e šios temos problematikoje reikėtų aktualizuoti ir kokius konkrečios situacijos akcentus dėlioti. Vis dėlto beveik viskas straipsnyje, nors siekiama aktualumo, dėstoma daugiausia konceptualumo lygmeniu, be jokios gausios empir ikos ir konkretikos – tai irgi svarbu, reikšminga, tvarkytina, bet tai jau kito lygmens dalykas. Šiuo atžvilgiu straipsnis labai skiriasi ir nuo Ritos Miliūnaitės knygos Apie kalbą ir mus (2006), nors jos tema ir panaši: „Visuomenės gyvenimo pokyčiai, pirmiausia – išorinis ir vidinis laisvėjimas, atsivėrimas pasauliui, nepalieka nuošaly ir kalbos. Kad geriau suvoktume, kas darosi kalboje, kaip mes ją veikiame ir kaip ji veikia mus, atrodo pravartu žvilgterti, kaip sugyvenome su savo kalba pastaruosius penkiolika metų“ (Miliūnaitė 2006: 6). I 1. A globalizáció veszélyharangjának és mozgósító harangjának visszhangja már mintegy 20 éve szól Litvániában is. A nyelvek használatának, változásának, jövőjének, sőt sorsának különféle kérdéseit nagyon közvetlenül a globalizációval kapcsolják össze, miközben egyre gyakrabban Arnold Toynbee szavával élve riadót fújnak. Természetesen lehet és kell is tenni valamit; valamire jutunk is, bár a válaszok nem olyan hangzatosak, ráadásul meglehetősen elvontak. Ez a közvetlenség olyannyira jellemző, hogy gyakran még azt sem igyekeznek megérteni, mi is az a globalizáció. A litván nyelvtudományba a globalizáció visszhangjai késve, töredékes megjegyzések formájában jutnak el. Aldonas Pupkis a Kalbos kultūros studijos 6 című könyve Lietuvių kalba šiuolaikinėje visuomenėje című alfejezetének 6.1. Nemzetközi című szakaszában valamivel részletesebben, bár meglehetősen tömören, ám teljesen pontosan és világosan beszél róla. 56 Jonas Klimavičius | Lietuvių kalba ir visuomenė:… a litván nyelv működésének kontextusa című 6.1.1. szakaszban: Globalizáció (Pupkis 2005: 206–209). Először megjegyzi, hogy ez „a világgazdaság jelensége”, de „alapvetően megváltoztatja az emberek társadalmi kapcsolatait” (Pupkis 2005: 206, 207), majd rátér a nyelvre: „A fogyasztói társadalomban a nyelv új, fogyasztói funkcióra tesz szert. Ez a funkció egyértelműen a vevő felé irányítja a nyelvi aktust – <...>. A nyelv bizonyos esetekben csomagoláshoz kezd hasonlítani – <...>. A fogyasztói funkció a reklámban érvényesül a legmarkánsabban” (Pupkis 2005: 207). „A fogyasztói társadalomban maga a nyelv is áruvá válik, <...> (Pupkis 2005: 208). Az a gondolat, hogy „a globalizáció helyi ellenhatást vált ki és erősíti a helyi identitást” (Pupkis 2005: 208), csupán a nehezen megvalósítható lehetőségek körébe tartozik; lényegében csak globalizációellenes mozgalomról van szó. Miután a globalizációt a litván nyelv nemzetközi működési kontextusának egyik oldalaként (vagyis nem közvetlen tényezőként) értékelte, a következő, 6.1.2. szakaszban – A litván nyelv az Európai Unióban – Pupkis azt állítja: „A litván nyelvet fenyegető veszélyek okai tehát mind belsőek, saját életkörülményeinkben és hozzáállásunkban rejlenek. <...>. <...>. Az Európai Unió intézményeinek politikája teljes egészében kedvező a litván nyelv számára. Nincs egyetlen olyan európai uniós jogszabály sem, amely akár csak valamelyest korlátozná a litván nyelv litvániai használatát. <....>. <...>. Minden ország (állami) nyelvét az Európai Unió hivatalos nyelveivé nyilvánították. Az Európai Unió hivatalos rendezvényein litvánul folyik a kommunikáció, a jogszabályokat és más dokumentumokat lefordítják litvánra. Ez kívülről növeli nyelvünk tekintélyét, és felgyorsítja fejlődését” (Pupkis 2005: 210). Az intézményekben azonban „nem hivatalosan többnyire angolul érintkeznek”, és „számos tudományterületen nemcsak magánjelleggel, hanem hivatalosan is ezen a nyelven kommunikálnak” (Pupkis 2005: 211). Magában Litvániában „az angol nyelvű tudományos publikációk pénzügyi támogatást kaptak, a litván tudományos szövegek viszont nem” (Pupkis 2005: 211). Ezért „aktívan hozzá kell járulni a nyelvek egyenlőségének megszilárdítására irányuló nemzetközi kezdeményezésekhez” (Pupkis 2005: 211). A litván terminológiát a globalizáció visszhangjai külföldi terminológusok által az általunk rendezett konferenciákon tartott előadásain és a Terminologijos žurnale. című folyóiratban megjelent cikkein keresztül érték el. Azt állítják, hogy a globalista és antiglobalista szemlélet mellett már egy harmadik is kialakulóban van: „a globalizáció természetes fejlődése és a közös nemzetközi anyagi és szellemi kultúra a kultúra nemzeti, vagy legalább regionális szintű ápolásával érhető el: <...>” (Leitchik 2006: 34), ám a globális dimenziókról – „a közös világnyelv megteremtéséről” és „a nemzetközi tudományos, műszaki, gazdasági terminológiáról” – sem feledkeznek meg (Leitchik 2006: 34, 34–35). Ezek nagyon elvont értékelések. A nyelvpolitikával kapcsolatos állítások jóval konkrétabbak: „az optimális mesterséges nemzetközi nyelv létrehozása” Terminologija | 2008 | 15 5 7 megteremtése, a gépi fordítás és a leggyakrabban használt nyelvek egyikének nemzetközi kiválasztása”, valamint „a rokon nyelvek terminológiája konvergens fejlesztésének összehangolására irányuló politika lehetőségei” (Griniewicz 2006: 16). Nem világos, miért a problémás gépi fordítást javasolják, miközben megfeledkeznek az egyszerű fordításról, amelyet az európai kultúra már több mint 2000 éve ismer. A terminológiára gyakorolt közvetlen társadalmi-gazdasági globalizációs hatásról beszélni (Fóris 2006: 21) meglehetősen leegyszerűsítő, az pedig, hogy a kis népek nyelvei a világ terminusainak csak egy részét használhatják” (Fóris 2007: 53), aligha függ közvetlenül a globalizációtól. Helytálló gondolatok: „Csak az állami státusszal rendelkező nyelvek használhatók sokoldalúan” és „A terminológia a nyelv fennmaradásának biztosítéka”; a veszélyek – „a globalizáció erősödése” és „a nemzeti nyelvek gyakorlati kiszorítása” (Пустай 2006: 41) – azonban továbbra is fenyegetőek és állandóak. Egy ilyen fenyegető, bolygóméretű jelenség nyelvre (és általában a kultúrára) gyakorolt hatásairól szólva tehát nem elégedhetünk meg a továbbiakban az általánosságokkal – alaposabban meg kell ismernünk magát a jelenséget, annak eredetét, történetét és várható alakulását. Először tekintsük meg az enciklopédikus magyarázatot: globalizáció – „az áruk, a tőke, az emberek, az információ és a technológiák világ országai közötti mozgásának fokozódása, amely hatással van az élet különböző területeire. – – – <...> az Δ hatásainak egyenlőtlensége miatt növekedtek a gazdasági fejlettségbeli különbségek a világban. – – – – Δ kritikusai szerint a világ országai közötti kapcsolatok erősödése kedvezőtlenül hat az egyes országok kultúrájára, elősegíti a hagyományos különbségek eltűnését, a hasonulást, a standardizálódást, illetve a meghatározó világhatalom – az Egyesült Államok – tömegkultúrájának elterjedését más országokban. Az antiglobalisták állításával ellentétben az EU – <...> példája azt mutatja, hogy az áruk, szolgáltatások, személyek és a tőke mozgásának akadályait felszámolva a tagállamok kulturális különbségei nem csökkentek, hanem a sikeres nemzeti kulturális fejlődés irányzatai is világosabban kirajzolódtak (a 21. század elején az ír nyelv népszerűsége, – – – Skócia szerepe az EU politikájában) (VLE VI 2004, Ramūnas Vilpišauskas). Nagyon jóindulatú és meglehetősen optimista meghatározás, de hiányos is. Először is, a fogalom tartalma meglehetősen vázlatosan tárul fel, a jelenség okainak és következményeinek értékelését pedig részben a kívánatos remények és a követendő irányelvek színezik; a bírálatot kizárólag az antiglobalistáknak tulajdonítja. Másodszor, a jelenség eredetének és történetének ismertetése sem mentes a hiányosságoktól, előrejelzés pedig szinte egyáltalán nincs. Egy másik enciklopédikus meghatározás egészen más hangsúlyokat helyez előtérbe: globalizáció – „az emberek és a társadalmi kapcsolatok, elsősorban a gazdasági kapcsolatok intenzívebbé válása és fejlődése, amelynek következtében gyorsan nő a kölcsönös függőség, csökken az államok és határaik jelentősége, a világ pedig egységesebbé válik” (PolEncŽ 2007). 58 Jonas Klimavičius | Lietuvių kalba ir visuomenė:... A globalizációt a nemzetközi vállalatok, az internet, a katonai erők — amelyek képesek „több ezer kilométerre lévő ellenségeket felderíteni és megsemmisíteni” —, valamint a meghatározatlan „stb.” hajtja végre és fejleszti (PolEncŽ 2007). A globalizáció pozitív sajátossága: „A világ »összezsugorodása« növeli az államok kölcsönös függőségét, és egy új, sok közös érdekkel rendelkező világközösséget formál”; negatívum viszont, hogy „a világ homogenizálódása miatt elvész a sokféleség és az életerő” (PolEncŽ 2007). Indokoltan különböztetik meg a globalizmust — „a nemzetközi politika olyan elméletét, amely szerint a nemzetközi politika egységes, az egész bolygó szintjén zajló folyamat, amelyben a meghatározó és döntő szerepet az uralkodó világgazdasági rendszer, a kapitalizmus játssza”; ebben egyes államok dominálnak, mások függő helyzetben vannak (PolEncŽ 2007). Részben már működik a globális kormányzás is — „az egyetemes döntéshozatal és végrehajtás rendszere és folyamatos folyamata” —, vagyis az olyan problémák emberiségszintű megoldása, mint a háború és a béke, a környezetvédelem, a közlekedés és a hasonlók (PolEncŽ 2007). A globalizáció fogalmának genezise kapcsán nem hagyhatom említés nélkül Herbert Marshall McLuhan (1911–1980) kanadai szociológus, irodalomtudós és filozófus 1964-ben megalkotott metaforáját, a globális falut (global village): „Specializált és fragmentált civilizációnk, amelynek központból és perifériából álló struktúrája van, hirtelen átéli valamennyi gépesített részének pillanatnyi egyesülését szerves egésszé. Ez a globális falu új világa” (McLuhan 2003: 103). „A rádió <...> tovább vezet bennünket az implózió, vagyis a reintegráció irányába, visszafelé <...>. Ennek az implóziónak, vagyis összehúzódásnak a szélsőséges formája a parányi, minden oldalról körülölelő térbe zárt űrhajós képe. Ez korántsem tágítja ki világunkat, hanem azt hirdeti, hogy az falunagyságúra zsugorodott” (McLuhan 2003: 284). M. McLuhan ezt a képet 1968-ban a War and Peace in the Global Village (Karas ir taika globaliame kaime) című könyvében bontotta ki: „A szerző már azokban az időkben, amikor még nem létezett sem tömeges számítógépesítés, sem internet, felismerte, hogy a legújabb kommunikációs eszközök megváltoztatják a korábbi idő- és térfelfogást” (Kopaliński 2001). A litván diskurzusban a globális falu meglehetősen ritka és valahogy szokatlan – ez úgynevezett, vagyis mitikus, például: Egy másik említésre méltó modell, <...>: Európa nem állam, mivel az állami intézmények lassan eltűnnek, a rendszert a rend önműködően működteti, az emberek pedig a mindennapi élet legfontosabb feladatait saját kis helyi közösségeikben oldják meg. Ilyen Európa akkor jöhet létre, ha a világ valóban az úgynevezett globális falu irányába fejlődik, és ez egyáltalán nem valószínűtlen NŽA 2008 6 286 (ugyanaz az E. Vareikis, aki M. B. Steger könyvét, a Globalizacija címűt fordította). <...> a világ valóban egyre inkább a mitikus globálisra fog hasonlítani Terminologija | 2008 | 15 59 a saját helyi közösségeivel NŽA 2008 3 139 (E. Vareikis). A globalizáció kezdeti tartalma korántsem volt rózsás: „Ez a globalizáció megváltoztatja a világot: a maffia nagyobb hatalomra tesz szert; terjed a kábítószercsempészet; a termelés korszerűsítésével csökken a munkahelyek száma; a technikai forradalom árt a demokráciának, mert sok millió társadalmon kívüli ember jelenik meg; az emberek a termelési szférából a szolgáltatási szférába áramlanak; a szakszervezetek felbomlanak; a gazdaság egyre inkább privatizálódik; nő a kutatásra és fejlesztésre, valamint az információs technológiára fordított kiadás; a költségvetési, monetáris és kincstári politika egyre inkább nemzetközivé és globálissá válik” (Kopaliński 2001). Akkoriban különösen kiemelkedett egy terület, amelyet hasonló, de különálló terminussal neveztek meg: globalizmus — „a hidegháború 1958–1990 közötti szakasza, amikor a két szuperhatalom, az USA és a Szovjetunió, a világpolitika vezető szerepéért versengett <...>” (Kopaliński 2001). Egyébként a globalizmus ma a „globalizáció ideológiája és propagandája” jelentésben használatos. Felidézhetjük még e terület egyik legkorábbi fogalmát, Hruscsov globális bombáját. Amikor 1971-ben Kurt Waldheim, a későbbi ENSZ-főtitkár (1972–1981), a Der Österreichische Weg című könyvét írta, még nem említette a globalizáció fogalmát; csupán a tudományos és műszaki fejlődés rendkívüli üteméről, az ipari forradalom világméretű kibontakozásáról (Вальдхайм 1976: 216), valamint az elszigeteltség leküzdéséről írt: „Сегодня мир пронизывают потоки информации в виде образов, звуков, широких миграций товаров, людей, стилей, идей, изобретений и – в последнее время – общественного мнения“ (Вальдхайм 1976: 217). Kurt Waldheim javára kell írni, hogy a jelenség másik oldalát is jól látta: „тенденция к большему единству на нашей планете сопровождается глубокой заинтересованностью в сохранении самобытности народов, культур и наций. <...>, другой чертой является стремление групп, культур, наций и языков противостоять нивелирующей тенденции, <...>. Таким образом, возникают очертания мира, в котором будет и больше единства, и больше разнообразия, больше внимания к будущему и к прошлому, больше богатства и больше забот о сохранении природы, культуры и искусств“ (Вальдхайм 1976: 220). „Мир, справедливость и прогресс на нашей планете не требуют единообразия и сокрушения ценностей, унаследованных от прошлого“ (Вальдхайм 1976: 221). A globalizációval foglalkozó szakirodalom hatalmas. Az elsőként Manfred B. Steger, az amerikai Illinois állami egyetem professzora 2003-ban írt könyvét kell említenünk— 60 Jonas Klimavičius | Lietuvių kalba ir visuomenė:... vét, a Globalization: A Very Short Introduction címűt, Oxford University Press (Globalizacija. Labai trumpas įvadas, 2008, 208 o.). Egy nagyon tömör bevezetőt nehéz még tovább sűríteni, de nincs más választásunk, mint megpróbálni. Az első lépés a téma alapvető fogalmi apparátusának: g l o b á l i s: globális piac 61, 75, 84, 103 (és a piac integrálása 89), globális piacok 102 (és nemzetközi piacok 102), globális pénzügyi piacok 9, globális devizapiacok 80, globális tőkepiacok 102; globális cserék 144, globális pénzügyi tranzakciók 80; globális befektetők 172; globális gazdaság 89, 102, globális gazdasági rend 69, a gazdaság globális fejlődése 102, globális rend 149; globális áruforgalmak 66, globális áru- és eszmeáramlás 12; óriásvállalatok és globális stratégiáik 86; globális kapcsolatok 43, globális kölcsönös függőség 24, 67; a globális és a lokális közötti függőség 27; globális hálózatok 40, 101, a politikai kölcsönös függőség globális hálózata 99; globális infrastruktúra 63, globális internet 164; globális médiarésztvevő [Al Jazeera] 23; globális kapitalizmus 85, 101, globális fogyasztói kapitalizmus 120; a kereskedelmi termékek globális terjeszkedése 58; globális társadalmi struktúrák 101, globális társadalmi kölcsönhatások 42, globális együttműködés 195, globális erők 173, globális problémák 113, globális tézisek 148, globális jelenségek 21; globális folyamatok 25, globális gazdasági folyamat 184, globális cselekvések 36, globális környezet 12, 142, globális szint 85, globális lépték 134, globális színtér 118; gyorsan g l o b a l i z á l ó d ó világ 19, g l o b a l i z á l t v i l á g 105; globális világ 36, egész globális világunk 36, globális Dél 27, globális Észak 40; globális irányítás 106, globális irányító egységek 105, globális hatalmi struktúrák 177 [A XXI. század elején a világ a modern nemzetállamok rendszere és a globális kormányzás posztmodern formái közötti átmeneti helyzetbe került 106]; a globális hatalmi struktúrák jellegét a „globális civil társadalom” is alakítja 109; globális városok 103 [„Globális városok”, mint Tokió, London, Niu- Terminologija | 2008 | 15 61 York és Szingapúr inkább egymással törekszenek szorosabb kapcsolatba kerülni, mint saját országuk sok (vagy valamennyi?) városával 107]; perspektívájában – globális parlament 111; integrált globális jogrendszer, amely globális szinten is működhet 111; a globális demokrácia megvalósításának kulturális lehetősége 111 és számos pejoratív kifejezés: globális gazdasági depresszió 66, globális gazdasági instabilitás 72, globális gazdasági visszaesés 83; globális spekulánsok 80, a munkavédelem globális csökkenése 76, globális léptékű konfliktus 195; az ember globális hatása a környezetre 136, a környezet globális degradációja 135 / a környezet globális degradációja 136 // a természeti környezet globális degradációja 175, a környezet degradálódása 136; globális felmelegedés 137, globális klímaváltozás 142, a globális hőmérséklet emelkedése 138; globális terrorista hálózat 104–105 [a Kalasnyikov az ő választott globális fegyverük 26]; globalizáció, például: a társadalmi kapcsolatok globális kiterjedése 34–35,... és a szervezett bűnözés globalizációja 26,... A könyv szerzője így magyarázza a globalizáció és a globalitás közötti különbséget: „<...>, a folyamat és a feltételek ügyetlen összekapcsolása ahhoz, hogy végbemenjen, egy logikátlan meghatározás felé vezet, amely nem sok mindent magyaráz meg. Tegyük fel, hogy az a széles körben elterjedt vélemény, miszerint a g l o b a l i z á c i ó (f o l y a m a t) megteremti a feltételeket a még nagyobb g l o b a – l i z á c i ó (f e l t é t e l e k) számára, nem teszi lehetővé az ok és a következmény (=eredmény) megkülönböztetését. Ezért azt javaslom, hogy a g l o b a l i t á s fogalmát használjuk annak a társadalmi helyzetnek a meghatározására, amelyet a g l o b á l i s gazdaság, politika, kultúra és természeti környezet kölcsönhatásai és tendenciái jellemeznek, <...>. Tehát nem szabad azt állítanunk, hogy a g l o b a l i t á s állapotot jelent – egy végpontot, amely gátolja a további fejlődést” (Steger 2008: 28–29). A globalizáció – „a »-izáció« képzővel ellátott más igei főnevekhez hasonlóan” (Steger 2008: 30) – folyamatot jelöl. Globalizacijos terminas pradėtas vartoti XX a. septintajame dešimtmetyje (Steger 2008: 28), nors globalizacijos istorija sparti globalių mainų plėtra šuoliu pradėjusi aštuntajame dešimtmetyje (Steger 2008: 44). Bár a globalizáció kifejezést csak a jelenkorhoz kapcsoljuk, a világban már régóta „egyre több a kölcsönös kapcsolat, ami lehetővé teszi a közös 62 Jonas Klimavičius | Lietuvių kalba ir visuomenė:... visiems žmogiškąją prigimtį“ (Steger 2008: 12), todėl „globalizacija yra tokia pat sena, kaip ir pati žmonijos istorija“ (Steger 2008: 45). Globalizacijos chronologija (Steger 2008: 46) pradedama, kai žmonės pasiekė kiekvieno žemyno įvairias vietas. Skiriami jos 4 periodai: priešistorinis (10 000 m. pr. Kr.–3500 m. pr. Kr.), priešmodernėjimo (3500 m. pr. Kr.–1500 m.), ankstyvasis modernėjimo (1500 m.–1750 m.), modernėjimo (1750–1970) ir dabartinis (nuo 1970); laikotarpį nuo 1960 m. kai kas apibūdina kaip „radikalios politikos taisyklių ir valdymo „deteritorializacijos“ (Steger 2008: 95) laiką. A jövőbe ugorva emlékeztethetünk: „a globalizáció visszafordíthatatlan” (Bill Clinton) (Steger 2008: 152). És hozzáfűzhetjük: de!.. Kezdetnek a globalizáció 4 (3+1) sajátosságát említhetjük: 1) „sokféle társadalmi folyamat együttese” (Steger 2008: 10), 2) „nem egyszerűen objektív jelenség, hanem vélemények sokasága” (Steger 2008: 10), és „a globalizáció fogalmi megragadása önmagában is folyamatos folyamat, nem pedig statikus állapot” (Steger 2008: 30), 3) „földrajzilag korlátozott és egyenetlen folyamat” (Steger 2008: 40), 4) különválik tőle az „ideológia, amely neoliberális értékekkel és jelentésekkel ruházza fel a globalizáció koncepcióját” (Steger 2008: 145) – ez a globalizmus. Manfred B. Steger először is rámutatott a „globális jelleg alapvető meghatározhatatlanságára” (Steger 2008: 29), majd a következő meghatározást javasolja: „A globalizáció olyan többdimenziós társadalmi folyamatok együttese, amely létrehozza, megsokszorozza, differenciálja és intenzívebbé teszi a társadalmi kölcsönös függőséget és a társadalmi cserét, miközben lehetővé teszi a helyi és a távoli közötti erősödő kapcsolatok mélyebb megértését” (Steger 2008: 36). Roland Robertson, a Pittsburghi Egyetem szociológiaprofesszora, nagyon tömören így fogalmaz: „A globalizáció mint fogalom a világ összezsugorodásának és a világ mint egység iránti növekvő tudatosságnak az eszméjéből ered” (Steger 2008: 33). Még tömörebben fejezi ki a közismert mondás: „A globalizáció összenyomja a teret és az időt” (Steger 2008: 35). Most már részletesebben is foglalkozhatunk a globalizáció (bár a lehető legtömörebb) szerkezetével, amelyben megtaláljuk a számunkra legfontosabb kulturális és nyelvi globalizációt is: G a z d a s á g i (69) vagy g a z d a s á g (74) globalizáció gyakran, különösen a kritikusok, „a vállalatok globalizációjaként” vagy „felülről jövő globalizációként” (84) jellemzik. Ha a gazdasági globalizációt motornak, a technológiákat pedig üzemanyagnak neveznénk, Terminologija | 2008 | 15 63 a pénzügyek – az oxigén, a világpiacok – az utak, akkor a politikai globalizáció (94) a motorok – a kerekek vagy a lánctalpak – szerepét töltené be. Nincs értelme tovább időzni ennél, csupán egy markáns gondolatra érdemes felhívni a figyelmet: „<...>, Wilson akarata ellenére törvényesítette azokat a radikális nacionalista erőket, amelyek a nagyhatalmakat egy újabb globális méretű háborúba taszították” (Steger 2008: 99). A globalizációt visszafordíthatatlannak hirdetik, de háborúk nélkül (noha ma már csak helyi háborúkról van szó)?.. Kulturális globalizáció (112) egyes kommentátorok véleménye szerint „a kortárs globalizáció lényegét alkotja” (Steger 2008: 113), mások – a pesszimista hiperglobalisták – szerint „nem egy olyan kulturális szivárvány felé közeledünk, amely a világ kultúráinak különbségeit tükrözi. Inkább egy egyre inkább homogenizálódó populáris kultúra terjedésének vagyunk tanúi, =Matome<...>” (Steger 2008: 114). Goethe már megalkotta a világirodalom fogalmát (Fridental is 1977: 651), amely elterjedt és meghonosodott, ám lényege – az eredetiség és az egyediség, a nemzeti jelleg és különösen az egyetemesség – miatt V. Bielinszkij már ebben az értelemben használta a világköltő kifejezést is (Bielinskis 1948: 288–289), ezért a globális kultúra (113) fogalma szörnyű contradictio in adjecto. Bár a könyv szerzője szerint „az amerikai populáris kultúra terjedése látszólag megállíthatatlan” (Steger 2008: 115), az új amerikai „Francis Fukuyama nyíltan üdvözli az angol-amerikai értékek és életmód terjedését, a világ amerikanizálódását a demokrácia és a szabad piac terjedéséhez hasonlítva” (Steger 2008: 118), a „kulturális imperializmusnak” (Steger 2008: 11) – az amerikai populáris kultúra áradatának – való ellenállásra irányuló erőfeszítések nem lankadnak, és részben eredményesek; az idősebb amerikai, Roland Robertson pedig azt állítja, hogy „a kulturális globalizáció mindig helyi kontextusban nyilvánul meg”, „nem »globalizációról«, hanem »globális és helyi elemek kölcsönhatásáról« van szó”, és „elutasítja a kulturális homogenizáció tézisét” (Steger 2008: 120). Más kérdés a kulturális „hibridizáció, amely leginkább a divatban, a zenében, a táncban, a filmben, az étkezési kultúrában és a nyelvben szembetűnő” (Steger 2008: 120) [egyébként az újlitvánok étkezési kultúrája szolgai, majomszerű és rettenetesen eklektikus...]. A globális kulturális áramlatok (120, 122) kétségtelenül léteznek, a globális kulturális tér (122) nehezen képzelhető el, a globális kultúra pedig kulturális elszegényedést jelentene (a rossz lehetőségek közül a legjobbat véve). A média mint kulturális jelenség – ha csupán kereskedelmi, azaz nem kulturális –, csak akkor tekinthető globális médiának (122): „a globális kereskedelmi médiapiac kialakulása globális oligopóliumot ösztönöz” (Steger 2008: 123) – ekkor a tévéműsorok globális »fecsegőpiaccá« válnak (Steger 2008: 123), az általuk „terjesztett értékek nemcsak biztosítják a populáris kultúra vitathatatlan kulturális hegemóniáját, hanem a társadalmi élet depolitizálását is előmozdítják, gyengítik 64 Jonas Klimavičius | Lietuvių kalba ir visuomenė:... bendruomenės vidinius ryšius“ (Steger 2008: 129). Žurnalistikos doktrina – žinių ir verslo interesų atskyrimas – paminama ir pakasama. A nyelvek globalizációja (129) lényegében a nyelvhasználat globális tendenciáit jelenti (129): a nyelvek számának csökkenése a világ egyes részein, a nyelvek vándorlása (a migránsokkal együtt), a turizmus, és különösen az internet szerepe egyes nyelvek terjedésében és térnyerésében, a nemzetközi tudományos publikációk „a globális intellektuális diskurzus nyelvein” (Steger 2008: 130). Nő az angol, a kínai, a spanyol és a francia nyelv jelentősége, az angolt pedig a XXI. század lingua franca nyelveként tartják számon (132). A globalizáció ideológiai dimenziója (143) a már említett globalizmus (145). A globalizáció reklámja (145) öt szlogenre épül: 1) a globalizáció a piac liberalizációját és a globális integrációt jelenti (Steger 2008: 148), 2) a globalizáció elkerülhetetlen és visszafordíthatatlan (Steger 2008: 152) [„úgy tűnik, hogy a globalisták erői újjáélesztik a XIX. századi paradigmát az angol-amerikaiak élcsapatként betöltött szerepéről” (Steger 2008: 155)], 3) senki sem felelős a globalizációért – azt a „piac láthatatlan keze” határozza meg (Steger 2008: 155), 4) a globalizáció mindenkinek előnyös (Steger 2008: 158), azonban: „Még a Világbank adatai is azt mutatják, hogy az egyes nemzetek közötti jövedelemkülönbségek gyorsabban nőnek, mint bármikor korábban” (Steger 2008: 159), 5) a globalizáció elősegíti a demokrácia terjedését világszerte (Steger 2008: 166), azonban: „Minél több ország válik demokratikussá, az amerikai üzleti élet annál inkább a diktatórikus országokat választja” (Steger 2008: 169). A következtetés tehát nagyjából szlogenellenes: „A globalizáció számos meggyőző meséből áll, amelyek a neoliberális nézeteket terjesztik, formálják a kollektív tudatot és a közkeletű identitásfelfogást” (Steger 2008: 170). A Kihívások a globalizmus számára című fejezetben (171–195) ez áll: „A globalizmus – korunk uralkodó ideológiája – sok ember fejébe ültette a világban a globalizáció neoliberális felfogását, amelyet aztán a nagy hatalmú politikai intézmények és gazdasági vállalatok tovább erősítettek és megerősítettek” (Steger 2008: 171). Bár ezt a jelenséget „amerikai típusú globalizációnak” (173) vagy a világ amerikanizálódásának (173) tekintik, az amerikai hagyományos berendezkedésre leselkedő veszély is felismerhető: „Az utóbbi években Amerikában jelentősen megnőtt a nacionalista szervezetek száma, <...>. <...>. A globalizmust idegen és istentelen ideológiának tartva, amely fokozatosan elnyeli országukat, attól tartanak, hogy a transznacionális erők könyörtelenül rombolják a „hagyományos amerikai életmódot” (Steger 2008: 176). És meglehetősen megalapozottan születik meg a kritikus következtetés: „Az ideológiai jelszavak és a valós emberi tapasztalat közötti különbségek a domináns paradigma válságához vezethetnek” (Steger 2008: 171). A globalizáció fogalmi apparátusa itt lényegesen kiegészül: Terminologija | 2008 | 15 6 5 idegen és istentelen ideológiának, amely fokozatosan elnyeli országukat, tekintve, attól tartanak, hogy a transznacionális erők könyörtelenül rombolják a „hagyományos amerikai életmódot” (Steger 2008: 176). És meglehetősen megalapozottan születik meg a kritikus következtetés: „Az ideológiai jelszavak és a valós emberi tapasztalat közötti különbségek a domináns paradigma válságához vezethetnek” (Steger 2008: 171). A globalizáció fogalmi apparátusa itt lényegesen kiegészül: globalisták 151–153, 155, 166, 174; antiglobalisták 173, 175, 207, antiglobalista szövetség 185, antiglobalista mozgalmak 198, antiglobalista tiltakozások 170, antiglobalista nézetek 176, antiglobalista nem kormányzati szervezetek 175; hiperglobalisták 101–103, 205, optimista hiperglobalisták 118, a hiperglobalisták tábora 95, a határok nélküli világ hiperglobalista jövőképe 104, hiperglobalizáció 205, 206 (2x); a vagyon és az életminőség globális különbségei 171, globális egyenlőtlenség 174, 200, „a globalizáció áldozatai” 179, vállalati globalizáció 180, globális szolidaritás 173, „globalizáció alulról” 174. A dologhoz az is hozzátartozik, hogy „még azok sem tudnak kilépni a globalizációs folyamatból, akik ellenzik a modernizációt, noha nyilvánosan elítélik azt. Nézeteik terjesztéséhez és új hívek megnyeréséhez az antimodernistáknak a globalizáció eszközeit (– módszereit) kell használniuk” (Steger 2008: 25). A 8. fejezet, A globalizáció jövőjére vonatkozó előrejelzések (196–201), tanulságosan a múlttal kezdődik: „a globalizáció «aranykora» az 1860 és 1914 közötti időszak volt, <...>. <...>. <...>. Nagy-Britannia – a világ legnagyobb szuperhatalma – az egész világon elterjesztette politikai rendszerét és kulturális értékeit. A brit birodalom által ellenőrzött piac megteremtésére irányuló összehangolt erőfeszítések azonban a globalizáció elleni kegyetlen visszacsapássá váltak, és az első világháborúval végződtek” (Steger 2008: 197). Karl Polanyi a The Great Transformation című tanulmányában azt az álláspontot képviseli, hogy az antiglobalista „partikuláris protekcionizmus” hirtelen a legszélsőségesebb olasz fasizmus és német nemzetiszocializmus formájában jelent meg” (Steger 2008: 198)1. Amikor arról esik szó, hogy a globalizáció valóban demokratikus és egyenlőségen alapuló világrenddé válhat-e, az egyéb intézkedések mellett megemlítik a globális fejlődési tervet (201). Zbigniew Brzezinski neves amerikai politológus könyvének, a A világ ellenőrizhetetlenné vált című műnek egyértelműen kritikai irányultságú alcíme van: Globális zűrzavar a XXI. század küszöbén (Vilnius, 1998, XVI+240 o.). Magáról a globalizációról benne 1 Ez a szörnyű múlt óvatosságra int a jobb jövő ilyen reményével kapcsolatban: „A globalizációs hullám után rendszerint mindig a nacionalizmus hulláma következik – ezt mutatja Európa történelme” (Vaišnienė 2004: 7 48). 66 Jonas Klimavičius | Lietuvių kalba ir visuomenė:... nem szerepel (csak a politikai erkölcs globalizálódását említi, 91), de a globális jelenségből nagyon sokféle van: globális politika XIV, 99, 221, globális politikai ébredés XI, 53, 54, 75, 95, 154, az emberiség globális ébredése XIII, globális politikai közösség 51, globális politikai perspektíva 55, globális politikai konszenzus 84, globális politikai erő 87, globális konszenzus 226, globális politikai folyamat 91(2x), 92, 94, 99, 130, 147, 152, 153(2x), 223, 227, globális folyamat 100, globális politikai kölcsönös függési folyamat 97, a politika globális miniatúrája 97, globális politikai súly 134, globális politikai problémák 220, globális geopolitikai dinamika 200; globális hatalom XIV, 48, 85 (Harmadik rész. Páratlan globális hatalom 85–148), 87, 90, 97, 105, 117, 152, 164, 197, 207, 225, Amerika globális hatalma 100(2x), a globális hatalom szerkezete 3, a globális hatalom eltolódásai 154, globális tehetetlenség 97; globális uralom (: Amerika globális hatalma még nem jelenti Amerika globális uralmát) 100; globális gazdasági befolyás 87, globális gazdasági prosperitás 211, globális gazdasági és pénzügyi fölény 121, globális gazdasági vezető szerep 124, globális gazdasági megosztottság 210; globális katonai képesség 87, globális kulturális és ideológiai vonzerő 87, globális vonzerő 115, globális elsőbbség 103, globális tekintély 102, 116, 127; globális szuperhatalom 97, 124, 125, a globális megváltás küldetését betöltő állam 83–84, globális konföderáció 152, globális hierarchia 37, 97, globális anarchia 197, globális káosz (Negyedik rész. A globális káosz problémái 149–200), globális katasztrófa 185; globális rendszer 198, globális valóság 153, globális status quo 199, 206; globális stabilitás 133, globális instabilitás XIV, 167, globális szerep 129(2x), globális figyelem 193, globális hatás 100, globális befolyás 206, globális együttműködés 100, 200, globális konszenzus 48, globális ügyek 206, globális beszélgetések 94, 132; globális gondolkodás 94, globális felfogás XV, globális nézetek 226; globális szegénység XVI, globális igazságtalanság 77, globális egyenlőtlenség 115, 154, 182, 183, globális különbségek 84, a tömegek globális lázadása 198, globális összetartás 77, globális társadalmi összetartás 77, globális törésvonal 211, 226; globális változások X, 89, 111, 151, 231, globális ideológiai kihívás 155, globális társadalmi problémák 81, globális oktatási csere 94; Terminologija | 2008 | 15 6 7 globális televízió 49, globális környezetvédelem 221; globális amerikai vezetés 101, globális amerikai fölény 111, globális amerikai előnyök 115, globális japán vezető szerep 125, globális japán státusz 129; globálisan jelentős értékrendszer XIV, globálisan pusztító 151, globálisan felelősebb 224. Amint látjuk, Brzezinski céltudatos és megalapozottan kritikus szemlélete negatív fogalmakban nyilvánul meg – globális tehetetlenség, globális instabilitás, globális igazságtalanság, globális egyenlőtlenség, globális szegénység, globális gazdasági megosztottság, globális zűrzavar, a tömegek globális felkelése. E kritikát a globális szellemi válság 230 (és az egyetemes szellemi válság 54) koronázza meg. A remény irányát erkölcsi felszólítás jelöli ki: „<...> az emberiségnek, ha saját sorsát akarja irányítani, erkölcsi iránytűre és a mérték vagy az egyensúly érzékére van szüksége” (Brzezinski 1998: 228). E globális elméleti és kritikai globalizációs áttekintés végén elmondhatjuk, hogy globális törekvések már a tárgyalt jelenségek kialakulása és megszilárdulása előtt is léteztek. Például: <...> a forradalmak ösztönzői számára a változások és átalakulások zűrzavara az egyetlen kedvelt közeg; kenyér nélkül is megvannak, csak adj nekik valami globális, világméretű eszmét (Pasternakas 1991: 315). Másfelől a globalizációt semlegesítheti, sőt meg is állíthatja Samuel P. Huntington (1927–2009) 1996-os könyvében, a Civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása (The Clash of Civilizations and The Remaking of World Order) című műben kidolgozott „koncepció, amely szerint a hidegháború, valamint az annak idején uralkodó liberalizmus és kommunizmus közötti ideológiai szembenállás megszűnését követően a nemzetközi konfliktusokat elsősorban a Nyugat és a keleti kereszténység, a konfucianizmus, az iszlám, a hinduizmus és más civilizációk közötti kulturális és civilizációs különbségek határozzák meg” – „az egyes civilizációkhoz tartozó államok regionális tömbökbe tömörülnek” (PolEncŽ 2007). Zygmunt Bauman (sz. 1925-ben Lengyelországban), a nagy-britanniai Leedsi Egyetem 1971–1990 közötti professzora, később tiszteletbeli professzora által 1998-ban írt Globalizáció: az emberre gyakorolt következmények című könyve (2002; 2. kiadás: 2007, Vilnius, 208 o.) nem sok fogalmat ad hozzá; összességében kevés van belőlük: „globális emberek” 9, globális elitek 11, globális elit 84, globális elit 152, globális elit 189, „globalizált” elit 154, az elit „globális jellege” 189, globalizált értelmiségiek 9, globális üzletemberek, globális kulturális menedzserek és globális tudósok 136, globalizált csúcs 10, a globális erők fölénye 187, globalizálódó világ 118, „globalizálódó” világ 153, „globalizáló” világ 153; 68 Jonas Klimavičius | Lietuvių kalba ir visuomenė:… globalizált gazdaság 11, a gazdaság minden aspektusának „globalizálása”, globális vállalatok 106, globális pénzügyek 106, 181, globális pénzügyi piacok 103, globális tőke 106; a piacok és az információ globalizálása 109, globális információs hálózat 32; globális törvények 198, „globális politika” 97, „globális rend” 91, 98, globális ügyek 92, 93, globális jelenségek 156, globális szabadságok 192, globális mozgásszabadság 107, 183, globális horizontok 98, globalizáló tendenciák 105, „globalizáló” folyamatok 109, globális szimbólumok 154, „globális színtér” 97, 99; globális kezdeményezések és tervek 94, globális következmények 94. Újdonságot jelentenek az ellentétpárok: globalitás és lokalitás 183, a hierarchia globális és lokális pólusai 183; „lokális” globalizált világ 9; belső és globális piac 102; a helyi szegénység globális okai 115: A g l o b a l i z á c i ó éppúgy szétválaszt, mint ahogy egyesít; egyesítve választ szét <...>. <...>, megkezdődik a „l o k a l i z á c i ó” folyamata, amely kijelöli a teret 8. <...> egyre gyorsabban megszakad a kommunikáció az egyre g l o b á l i s a b b és területen kívüli elitek, valamint az egyre inkább l o k a l i z á l ó d ó többi ember között 10. <...> a „g l o b á l i s rend” képe szertefoszlott, és a helyi rendek összesített számává vált, <...> 98. A vagyon g l o b á l i s, a szegénység pedig l o k á l i s, <...> 115. A g l o b á l i s pénzügyi erőforrások vándorlása 116 és az általuk helyben hátrahagyott nyomok <...> – a helyi gazdaságok összeomlása 116. G l o b á l i s törvény, l o k á l i s rend (fejezetcím) 156. A befektetők választásának g l o b á l i s dimenziója, összevetve a munkaerő-szolgáltatók választási lehetőségeinek szigorúan l o k á l i s korlátaival, megteremti azt az aszimmetriát, amely viszont megalapozza az előbbiek uralmát 159. Egyébként ez az ellentét egyúttal egység is – a glokalizáció: „Ami egyeseknek szabad választás, az másokra kegyetlen sorsként nehezedik. És mivel ezeknek a „másoknak” a száma szüntelenül nő, és egyre mélyebb kétségbeesésbe süllyednek a kilátástalan létezés miatt, beszélhetünk „glokalizációról” (Roland Robertson találó kifejezése, amely a „globalizáló” és a „lokalizáló” döntés felbonthatatlan egységét fejezi ki, – <...>” (Bauman 2007: 109). Ezt a fájdalmas és igazságtalan szembeállítást gyakran másképpen is kifejezik: „<...> a technológiai fejlődés eltörli az időbeli / térbeli távolságokat, nem homogenizálja az emberi létet, hanem inkább polarizálja. – – – Egyeseknek ez a jelentések létrehozásának szabadságát ígéri, másokat pedig értelmetlenségre kárhoztat. Jelenleg egyesek, ha úgy akarják, Terminologija | 2008 | 15 6 9 elutazhatnak – mindegy, honnan, mások pedig tehetetlenül figyelik, amint egyetlen lakóhelyük kicsúszik a lábuk alól” (Bauman 2007: 33). „<...> a globalizáció paradoxon: miközben egy kis csoportnak rendkívül sokat nyújt, a világ lakosságának kétharmadát kiszorítja és marginalizálja” (Bauman 2007: 111). „A világ és lakói széles körben ismert és egyre aggasztóbb polarizációja <...> – ugyanennek a globalizációnak a következménye” (Bauman 2007: 143). „Ha egész népektől veszik el erőforrásaikat, ezt »a szabad kereskedelem ösztönzésének« nevezik; ha családoktól és közösségektől veszik el megélhetésük forrásait, ezt »létszámcsökkentésnek« vagy egyszerűen »racionalizálásnak« nevezik” (Bauman 2007: 186). <...> az „alul” tapasztalható fragmentáció és eltávolodás, valamint a „felül” zajló globalizáció ikertestvérek (Bauman 2007: 193). Bauman tehát meglehetősen meggyőző globalizációellenes platformot kínál. Brzezinskihez hasonlóan ő is globális zűrzavarról beszél: „A globális zűrzavar képe talán egy új felismerést tükröz (amelyet megkönnyített, de nem feltétlenül idézett elő a blokkok politikájának hirtelen vége), miszerint azok a dolgok, amelyek korábban szilárdan ellenőrzöttnek tűntek <...>, valójában féktelenek és esetlegesek” (Bauman 2007: 91). „A globalizáció Kenneth Jowitt »új világrendbeli zűrzavarának« [így címezték a szerző könyvét] másik elnevezése” (Bauman 2007: 93). Bauman a globalizációt nem egy jó ötlet megvalósításának kudarcaként vagy eltorzításaként, hanem lényegét tekintve hibás jelenségként értelmezi: „a világ ügyei bizonytalanok, irányíthatatlanok és magukra hagyottak” (Bauman 2007: 92). A globalizációt az eredeti univerzalizáció eszméjétől való eltérésként fogja fel, amely „a rend megteremtésének reményét, szándékát és eltökéltségét jelentette”, „a világ megváltoztatásának és jobbá tételének szándékát hirdette, a változásokat és fejlesztéseket pedig globális, az egész emberiségre kiterjedő léptékben kívánta elterjeszteni” (Bauman 2007: 93). Bauman elmagyarázza, hogyan jutottunk idáig; számunkra itt csak a kedvezőtlen következmény fontos: „A »globalizáció« nem az, amit mindannyian, vagy legalábbis a legkezdeményezőbb és legötletesebb emberek akarnak és remélnek tenni. A globalizáció az, ami mindannyiunkkal történik” (Bauman 2007: 94). A szerző fájdalmas iróniával beszél az állam tehetetlenségéről is a globalizáció mindenhatóságával szemben: „A globalizáció kabaréjában az állam sztriptízt ad elő, és a műsor végén mindössze a legszükségesebb dolgok maradnak nála – saját elnyomó hatalma <...> –, így a nemzetállam egyszerűen a mega-vállalatok biztonsági szolgálatává válik...” (Bauman 2007: 103). „A gyenge kváziállamokat könnyű rávenni arra, hogy (hasznos) helyi rendőrőrsökként működjenek; <...>” (Bauman 2007: 106). „A szegénységet kriminalizálják” (Bauman 2007: 190), a „bebörtönzés pedig inkább a foglalkoztatás alternatívája: mód arra, hogy megszabaduljanak a lakosság jelentős részétől 70 Jonas Klimavičius | Lietuvių kalba ir visuomenė:... dalies (ar ją neutralizuoti), <...>“ (Bauman 2007: 169). Tai globalizacijos atstumtieji bei globalizacijos atliekos (171). Most, amikor már Litvániában is könyvek születnek arról, hogy az értékek nélküli politika erkölcstelen (Jokubaitis 2008), Gianfranco Girotti monsignore, a Vatikáni Apostoli Penitenciária régense a globalizációval összefüggő társadalmi bűnökről beszél: „A genetikai manipuláció, a környezetszennyezés, a társadalmi egyenlőtlenség, az elviselhetetlen társadalmi igazságtalanság: ezek az emberiség horizontján felbukkanó új bűnformák, mintha a globalizáció megállíthatatlan folyamatát koronáznák meg. — — — Röviden: a bűnbánat ma inkább társadalmi síkon értelmezendő, különösen azután, hogy a társadalmi kapcsolatok meggyengültek és bonyolultabbá váltak. Ez pedig a globalizáció egyik következménye” (Nuodėmė 2008: 12 6). Ezen áttekintések és értékelések tömör következtetése a következő lehet: a globalizáció történelmileg törvényszerű jelenség, ám elkerülhetetlen velejárója a számos negatív következmény is, köztük a világ nyelveinek gyors, nagymértékű és hirtelen megritkulása, valamint világnyelvekre, regionális nyelvekre, hivatalos / állami nyelvekre és szűk funkciójú otthoni nyelvekre történő besorolásuk (ezek mind örök folyamatok), bár a fennmaradó nyelvek szókincsére vagy nyelvtanára nem közvetlenül hat, hanem csupán végzetes kontextusként vagy kedvezőtlen háttérként. A litván diskurzusban a globalizáció és a globalizmus értékelése csak időnként kap racionális hangsúlyt: „A nemzeti kultúrát nem az elzárkózás, hanem az expanzivitás, a modern nemzetek közegébe való belépés és az ahhoz való bölcs nyitottság menti meg. A nemzeti örökségről ma, de még inkább holnap gondolkodva az igenlésnek kell elsőbbséget adni, nem a tagadásnak (Treinys 2000: 18). Ezt azonban nem lehet egyedül, »jóindulatú cserepartnerek, kulturális szövetségesek« nélkül megtenni; ezek olyan »emberek és nemzetek, amelyek nem akarják elveszíteni saját arculatukat, és nem akarnak csupán a McDonald’s- és Teletubbies-kultúra fogyasztóivá válni« (Treinys 2000: 18). Nem lehetnek szövetségesek a terrorista globalizációellenesek, akik »a nemzeti jelleget a bosszú, a terror vagy az agresszió más formáinak eszközévé akarják tenni, ezért <...> a teljes globalizáció apologétái számára kézenfekvő érvként szolgálnak a nemzeti identitás ideológiájának bármiféle megnyilvánulása ellen« (Treinys 2000: 20). A közbeszédben igen kevés példa akad a globalizáció és a globalizmus fogalmára, például: globalizálódó világ MokslL 2008 6 2, globalizált gazdaság NŽA 2008 11–12 480, a világ pénzügyi rendszerének globalizálása Vd 2008 45 13, tömeges globalizáció Vd 2008 24 53, a globalizáció cunamija Vd 2008 15 38, a globalizáció sötét oldala NŽA 2008 11–12 501, „globális hatalom” Vd 2008 31 41, globális rend NŽA 2008 11–12 501, globális kereskedelem L ir M 2008 44 3, Terminologija | 2008 | 15 7 1 globális kultúra GŽ 2008 1 1 25, globális divat L ir M 2008 44 3, globális biztonság NŽA 2008 11–12 501, globális pragmatikus béke NŽA 2008 6 286. Manapság nagyon aktuálisak a negatív jelenségek: globális felmelegedés Sav su TV 2008 33 15, globális méretű fenyegetések MokslL 2008 16 7, globális válság Sav su TV 2008 11 6, a globális kapitalizmus válsága NŽA 2008 11–12 501, globális pénzügyi válság Sav su TV 2008 46 16, globális drágulás Sav su TV 2008 11 6, globális élelmiszerigény Sav su TV 2008 11 7. A fogalmak ilyen csekély száma a globalizáció jelentésének hiányos megértéséről árulkodik. Leginkább az antiglobalisták zavargásairól és randalírozásáról írnak és mutatnak be képeket. Csak Donatas Katkus merészeli kijelenteni: Kulturális antiglobalista vagyok L ir M 2008 44 3. Végül két, kifejezetten nyelvi megjegyzés. A fő fogalom, a globalizáció rendszerszerűen megköveteli a globális melléknevet (de nem a globalizációs alakot), nem pedig az egyetemes szót, például: korrupciós világjárvány, globális megvesztegetés Vd 2008 51 45, valamint mellette az egyetemes vesztegetés – mintha nem ugyanazt jelentené. Erősen kérdéses, hogy helyes-e az informatika internacionalizáció terminusát – „a szoftver és adatstruktúrái oly módon történő megtervezése, hogy mindez könnyen alkalmazható legyen különféle nyelvekhez és kultúrákhoz” EncKompŽ 2005 – a globalizáció szóval felcserélni, például: „Sok reményre adnak okot az információs technológiák tudásmenedzsmentben való alkalmazásának lehetőségei, ahol a lokalizáció fogalma egyre fontosabbá válik <…>. <…> A lokalizáció a termék nyelvhez és kultúrához való adaptálását jelenti. A lokalizáció nem azonos a globalizációval (a piaci stratégiák valamennyi régió követelményeihez való igazításával) vagy az internacionalizációval (olyan termék – például szoftver – előállításával, amely a különböző helyek követelményeihez igazítható)” (Crystal 2005: 148). A globális név, globális változó kifejezések nem kifogásolhatók. 2. Minden figyelemnek kizárólag a globalizáció hatásaira (kihívásaira) való összpontosítása nagyon helytelen nemcsak egyoldalúsága miatt, hanem azért is, mert más fontos tényezőket hallgat el. Nem egyetlen ilyen tényező volt, és nem is egyformák voltak. A vasfüggöny mögött virágoztak a 20. század ellenszenves jelenségei, amelyek legalább részben a nyelv egészének és a konkrét nyelvek – különösen a kisebbek – működését kedvezőtlenül befolyásoló irracionális háttérhez sorolhatók: a fogyasztás kultusza és a tőke koncentrációja – „ez a 20. századi demokrácia bársonyos zsarnoksága. – – – Ma az ember vásárlással fejezi ki létének értelmét. A hipermarketek a vásárlás kultuszának szentélyei. – – – A 20. század végi kapitalizmus szükségleteket teremt, <…>”; fogyasztói társadalom – „A fogyasztói társadalomban szükségképpen léteznie kell ket- 72 Jonas Klimavičius | Lietuvių kalba ir visuomenė:... fajtáinak rabszolgái: a megszokás rabszolgái és az irigység rabszolgái”. Így írta Ivan Illich (Illich; sz. 1926) a „Tools of Conviviality” (1973) című könyvében”; tömegtársadalom – „a modern társadalom kritikai értékelése – gerinctelen, konformista, eszmények és hagyományos értékek nélküli, kizárólag anyagi hasznot szem előtt tartó, passzív, elidegenedett, bürokratizálódott, a propagandának és a reklámnak engedelmeskedő társadalom. <...>“; eldobható civilizáció – „pazarló, takarékosság nélküli, esztelen, meggondolatlan XX. századi civilizáció, amely egyre több dolgot szerez be, még olyanokat is, amelyekre alig van szükség, s amelyeket egyszeri használat után ki kell dobni, <...>. – – –“; marketing (angolul marketing) – „<...>. Megköveteli, hogy <...> elemezzék a fogyasztó pszichológiáját, és tudják befolyásolni azt, ösztönözzék a társadalom igényeit <...>“; reklám – „— — — A XX. századi reklám már nem az ész érvein alapul. Ritkán beszél a termék tulajdonságairól, gyakrabban a fogyasztó jellemére apellál, gyengeségeit, álmait, vágyait és félelmeit veszi célba”. „<...> A XX. század 8. évtizedében virágzott fel a televíziós reklám művészete, amely ravaszabb retorikát és kifinomultabb stílust alkalmazott. A televíziós reklám módszereit a politikai propaganda is átvette: fontosabbá vált számára a politikus televíziós képe (image), mint az, amit mondania kell. A 9. évtizedben a televíziós reklám módszerei már számos játékfilmet is befolyásoltak – <...>“; agitátor – „Az agitátor művészete abban áll, hogy olyan ostobának tetteti magát, mint a hallgatói, hogy azok azt higgyék, olyan okosak, mint ő” (Karl Kraus (1874–1936), osztrák drámaíró, költő és publicista), <...>“; tömegmédia (angolul mass media) – „a társadalom tájékoztatásának eszközei, <...>. Az elmélet szerint a média csak akkor hatékony, ha sok hallgatója (olvasója, nézője) van, akik kellően műveltek ahhoz, hogy megértsék és érdeklődéssel fogadják a kapott információkat. A valóságban azonban <...> az információk többsége nem annyira tudásra, mint inkább olcsó szórakozásra vágyik. Ezért a főként reklámból élő médiaszervezők kénytelenek silányabb, alacsonyabb színvonalú információkat közölni, <...>. Mindez feltehetően elszegényíti a kevésbé ellenálló információfogyasztók, különösen a gyermekek és a fiatalok értelmét, és rontja az ízlésüket”; tömegkultúra (angolul mass culture) – „az Egyesült Államokban a XX. század 5. évtizedének elején megjelent kifejezés: a modern urbanizált társadalomra jellemző szellemi, művészeti és szórakoztató kiadványok összességét jelenti, amelyeket a média juttat el a tömegekhez. E kiadványokat alacsony szellemi, esztétikai és erkölcsi színvonallal, a művek elvulgarizálásával és leegyszerűsítésével vádolják <...>“; Terminologija | 2008 | 15 7 3 háromperces kultúra – „rövid, felszínes üzenetek áradata, amely elárasztja a rádióból, televízióból, internetről tájékozódó átlagos információfogyasztót, és kizökkenti a sodrából; az egyszerű polgár már nem képes három percnél tovább figyelmesen követni egyetlen témát sem. Ezt tudva a televíziós műsorvezetők (...) még a legérdekesebb, legtartalmasabb szakértői kommentárt is három perc után félbeszakítják, nem engedve, hogy eljusson a lényegig <...>“; sztárcsinálás – „<...>. A filmsztár legértékesebb tulajdonságává nem annyira a színészi képesség és a tehetség vált, hanem az aurája, a körülötte kialakuló légkör, az a képesség, hogy személyes bájával, fizikai vonzerejével és szexualitásával elcsábítsa a közönséget. Hollywoodban <...> olyan szakemberek dolgoztak, akik képesek voltak a sztárt elérhetetlen álomfiguraként megalkotni, akivel a néző azonosulni kíván, a modern mitológia egyik, a divattal és a szokásokkal együtt változó archetípusaként. – – –“ (Kopalįnski 2001). Mindezen jelenségek közös nevezője az ember és életének leegyszerűsítése. A század idézetei jól kiegészítik és kiemelik a hasonló torzulásokat: „A mai hírességeket sem megszégyeníteni, sem megalázni nem lehet. Amit valaha szégyennek és megalázásnak neveztek, azt ma reklámnak hívják” (P. J. O’Rourke (P. J. Rourke; sz. 1947) „Gine War a Chanse” („Adj esélyt a háborúnak”; 1992) című könyvéből) (Kopalįnski 2001: 79). „(Ami) érdekes, ma fontosabb az igazságnál; ami különös és izgalmas, legyőzi a valódit. <...>. Valójában századunkban semmi sem olcsóbb az igazságnál. Az igazság pedig kétségkívül kötelez.” Így vélekedett René Daumal (René Daumal; 1908–1944) francia író <...>“ (Kopalįnski 2001: 173). Filosofas Karlas Raimundas Popperis (1902–1994) paskutiniame savo darbe – esė Nepiktnaudžiauti televizija (paskelbtame 1995 m.) nustatė televizijos maro diagnozę: „<...> televizija yra blogio jėga, ji galėtų tapti gėrio jėga. Deja, tai beveik neįtikimas dalykas. Priežastis paprasta: apskritai bet kokią kultūrinę jėgą yra be galo sunku priversti tarnauti gėriui“ (Popper 1995: 14). Kol televizijų konkurencija buvo nedidelė, tol ir paklausa buvo maža, tad „pirmaisiais savo gyvavimo metais laidų kokybei televizija buvo kur kas reiklesnė“ (Popper 1995: 15). Dabar gausybė k o m e r c i n i ų televizijų varžosi, kad „prisiviliotų kuo daugiau publikos, o šis siekimas, savaime suprantama, jokių auklėjamųjų tikslų neturi“ (Popper 1995: 14). Žiūrovų masėms jų nė nereikia – tik circenses. Kultūros paklausa nedidelė... Transliuotojams rūpi pelnas, o jį užtikrina reklama, duodama į tas laidas, kurių žiūrimumo rodikliai aukšti. Popperis greičiausiai klysta, kad transliuotojai n u o š i r d ž i a u s i a i įsitikinę, jog rodyti reikia tai, ko žmonės nori. Žiūro- 74 Jonas Klimavičius | Lietuvių kalba ir visuomenė:... különösen a gyermekek és serdülők, valamint a nyugdíjasok televíziófüggősége valóban egészségtelen. Paradoxon: a termelési verseny biztosítja az áruk minőségét, a televíziók közötti verseny viszont rontja a műsorok minőségét. Nem sokkal kedvezőbb a kultúra amerikanizálódása – „A XX. századi kultúra egyik legfontosabb fejleménye, hogy megváltozott a transzatlanti hatás iránya. Az Egyesült Államok kultúrája, amelyet a század elejéig Európa táplált, később maga árasztotta el Európát és az egész világot azzal a gazdasági és politikai befolyással együtt, amelyet két világháború és az azok nyomán bekövetkező európai hanyatlás eredményezett, annál is inkább, mert az Egyesült Államok sokat tett azért is, hogy megnyerjék ezeket a háborúkat, és újjáépítsék mindazt, amit azok leromboltak.” E kultúra jelenségei: a jazz, a rock, a popzene, a hollywoodi filmek, a westernek, a sorozatok, a thrillerek, a bűnügyi filmek, az autók, a pimasz reklámok, a szappanoperák, a gyorsétel és a farmernadrág. „Az angolszász befolyás hatására a nyelv felismerhetetlenségig megváltozik” (Kopaliński 2001). Franciaország megpróbál ellenállni, de az eredmény a franglais – „olyan francia nyelv, amely tele van angol szavakkal és kifejezésekkel. Ezt a nevet, amely a francia français (franciául) és az anglais (angolul) szó összevonásából született, 1965 körül René Etiemble, a Sorbonne-i Egyetem összehasonlító nyelvészet professzora tette népszerűvé, <…>. A professzor arra buzdított, hogy az angol szavakat francia szavakra cseréljék, <…>. <…>. A mai Lengyelországban a „Gazeta Wyborcza” újság 1996 novemberében kezdeményezte az angol kifejezések lengyelesítését, és az olvasók is segítették, az eredmények azonban nem túl biztatóak: <…>“ (Kopaliński 2001). Egy másik következmény a fából faragott nyelv – „olyan nyelv, amely tele van közhelyekkel és elcsépelt fordulatokkal. <…>“ (Kopaliński 2001). A vasfüggöny leomlása után ezek a jelenségek Litvániába is betörtek; az ország kimerült szellemisége számára sajnos minden, ami Nyugatról érkezett, csak jónak tűnt. Igaz, nem volt minden ismeretlen. Egyes dolgokat primitív módon támadott a szovjet Amerika-ellenes propaganda, másokról valamennyit tudni lehetett a komolyabb litván filozófiai diskurzusból, megint mások pedig az emigrációból voltak ismertek. A komoly kritika azonban gyakran késve érkezett. Már 1969-ben az Egyesült Államokban Jonas Aistis, a litván esszéirodalom egyik úttörője és éles szemű publicistája ezt írta: „A reklám napjaink egyik nagy hatalma; előtte minden felekezetnek, minden trónnak és minden államnak meg kell hajolnia” (Aistis 1991: 418). Meg kell említeni továbbá a Litván Nyelvi Intézet és a Litván Nyelvi Társaság az utóbbi években tanúsított kritikai erőfeszítéseit is (RekK 2004). Bár ezen a reklámnyelvvel foglalkozó területen a reklámnyelv apologetikus értékeléseiből sincs hiány. Terminologija | 2008 | 15 75 Reklamos sesuo mada į XX a. mitų (Kopaliński 2001) tarpą nepateko, nes smarkiai reiškiasi nuo daug anksčiau. Jau rusų rašytojas N. Gogolis, Romoje lygindamas senojo meno grožį su savo laiku, rašė: „Ir kokia netauri, žema prieš šitą didingą, gražią prabangą pasirodė jam dabar XIX šimtmečio prabanga, smulki, niekinga prabanga, tinkanti tik krautuvės puošti – <...>. – – Kokie menki atrodė jam prieš šitą pastovią palaimingą prabangą, supančią žmogų daiktais, kurie kilmina ir auklėja jo sielą, nūdieniai smulkmeniški papuošalai, kuriuos laužo ir išmeta lauk nenuorama mada, tasai keistas, nesuprantamas XIX amžiaus padarinys [t. y. reiškinys], prieš kurį tyliai nusilenkę išminčiai, šitas žudyt ojas ir griovėjas visko, kas kolosalu, didinga, šventa“ (Gogolis 19541: 236). Savo kūrybos ataskaitoje Šešiasdešimt mano literatūrinio gyvenimo metų prancūzų akademikas A. Maurois teigia, kad dėl mados išpuolių pasidarė nuoseklus moralistas: „Tokiu metu, kai mada reikalavo nepaisyti doros normų ir dėsnių, be kurių negali egzistuoti jokia visuomenė, aš tiesiog savaime pasijutau priverstas, profesijos įpareigotas jas ginti. Todėl tapau moralistu. Vėliau rašiau romanus, biografijas, tačiau manyje romanisto ir biografo nugarkaulį sudaro moralistas“ (Morua 1991: 18). Kitam prancūzui – mokslinių esė knygos Viduramžių vaizduotė autoriui Jacques’ui Le Goffui mados gynimas ir gyrimas (gal pergy­rimas) irgi neišeina be naikinamos kritikos: „Po Roland’o Barthes’o esu pasiryžęs ginti madą. Ji dėmesinga naujovei, modernumo variklis, gali būti atsinaujinimo priemonė. Tai istorijos varomoji jėga. Kaip kiekvienas reiškinys, ji gali išsigimti ir nugrimzti į snobizmą – tiesą sakant, jaudinantį iškrypimą vyrų ir moterų, kurie stengiasi sustabdyti bėgantį laiką ir atitolinti mirties grėsmę apgailėtinu ir beviltišku noru visada būti mados viršūnėje ir užmiršti laiko jausmą, diena iš dienos keisdami išvaizdą“ (Le Goff 2003: 26). Šitai yra nuolat. O išlyga – daugiau teorinė: „Tačiau mada – tai pirmiausia Zeitgeist, laiko dvasios, apraiška, susiejanti išvaizdą su giluminiais istoriniais poslinkiais“ (Le Goff 2003: 26). Mados uniformizmas ir meninė, štampinė kalba – kalbos uniformizmas yra susiję paliegusios mūsų laiko dvasios ženklai. Vėl galima prisiminti mūsų guvųjį J. Aistį: „Kultūra turi kruvinu prakaitu išeiti iš tautos iščių. Kita vertus, mada visada išeina iš mados. – – – Labai madingi dalykai, išėję iš mados, yra juokingi ir kvaili“ (Aistis 1991: 476). Csak a vasfüggöny leomlása után jutottak el hozzánk Nyugatról a gonosz birodalmában folytatott saját életünkről szóló, csaknem fél évszázados igazságok: újbeszél (angolul: newspeak) – „az új, monopolhatalom által megalkotott 76 Jonas Klimavičius | Lietuvių kalba ir visuomenė:... nyelv, amelynek szavai jelentése az állam hivatalos politikai nézeteivel együtt változik. Újbeszélben nemcsak kifejezni, de megfogalmazni sem lehet a hűtlen nézeteket, mert nincsenek hozzájuk szükséges szavak. A terminus George Orwell (1903–1950) „1984” című regényéből származik; gondolatrendőrség – „George Orwell „1984” című regényében ábrázolt pártintézmény, amely figyeli a külső párttagok gondolatait. Ha bármilyen eltérést észlel a kijelölt „vonaltól” (=usi. – J. K.), gondoskodik arról (=ji. – J. K.), hogy a vétkest letartóztassák, megkínozzák (a Szeretetminisztériumban), majd megsemmisítsék”; kettősgondol (angolul: doublethink) – „két egymással ellentétes gondolat vagy vélemény egyidejű tudomásulvétele és mindkettőbe vetett tudatos hit. A terminus George Orwell (1903–1950) angol író „1984” című regényéből (1949) származik; az újbeszél „leigázott elmére” gyakorolt hatását írja le; „A leigázott ész” – „Czesław Miłosz könyve (1953), amelyben a szerző a Lengyel Népköztársaság íróinak pszichés védekező mechanizmusait elemzi; ezek arra késztetik őket, hogy a hivatalos propagandának megfelelő jelszavakat hirdessenek, valódi gondolataikat és érzéseiket pedig gondosan elrejtsék, <...>” (Kopaliński 2001). Az elme leigázása az ürességgel (a vallás nélküli környezettel) és az élet céltalanságának abszurditásával kezdődik, az új élet szükségességén át halad, és a kötelező sikerhez vezet (Miłosz 1995: 20, 22, 24, 30). A sikernek azonban vannak szomorú következményei is: „a mélyben még mindig megmaradtak a régi erkölcsi és esztétikai követelmények, ezért az ember megkettőződik” (Miłosz 1995: 36) – „mindenki mindenki előtt szerepet játszik, és mindenki tudja a másikról, hogy szerepet játszik” (Miłosz 1995: 76); „Hamis volna azt állítani, hogy az értékek már nem kettőződnek meg, az ellenállás azonban érzelmi jellegű, és ritkán képes helytállni a racionalizált reflexek versenyében” (Miłosz 1995: 244). Az ezt megelőző, pusztító korszakot tömören két rettenetes korszakos mondással, értékszimbólummal lehetne jellemezni – keletről: хлам (limlom) – a художники, литераторы, артисты, музыканты szavak rövidítése (mozaikszó); nyugatról: Wenn ich Kultur höre… entsichere ich meinen Browning (szerzője Hans Johst, terjesztője Hermann Göring). David Glencross csak 1988. 11. 26–27-én mondta ki a helyes, korszakos gondolatot: „Hihetetlen, hogy bármely hatalom pisztoly után nyúlna, ha meghallja a „kultúra” szót. Azt hiszem, inkább egy szótár után kellene nyúlnia” (Kopaliński 2001: 197–198). A két antagonisztikus táborra polarizálódott világ fluktuáló és Terminologija | 2008 | 15 77 a stagnáló harmadik világgal2 való átalakulás, a sztálini birodalom szétesése, amelyben Brezsnyev idején már nyíltan tervezték és hirdették a nyelvek közeledését és összeolvadását, Litvánia függetlenségének helyreállítása és a litván nyelv államnyelvvé tétele (államnyelvvé nyilvánítása és állami támogatásban részesítése, használatának és fejlesztésének programjai és tervei), a nemzeti újjászületés, a társadalom demokratizálódása és a civil társadalom kialakulása, Litvánia európai és transzatlanti integrációja és az azt kísérő anglicizáció, valamint a számítógépesítés és az internet elterjedése – sok konkrétabb tényező; jelentőségük a nemzeti identitás és öntudat, a kultúra és a nyelv, a tudomány és a nyelvészet, a nyelvművelés és a terminológia szempontjából már 20 éve meghatározó, és még sokáig az lesz: korszakos jelentőségű. II 3. Az anyagi világ egységes. Bár a táj, a növény- és állatvilág, az éghajlat és az ezekkel összefüggő életmódbeli különbségek számosak és jelentősek, egyrészt az emberek csökkentik ezeket (ez is a globalizálódás bizonyos formája), másrészt az ember alkotta tárgyi valóság már igen kiterjedt és nem annyira különböző. A logika az egész értelmes világban egy és ugyanaz, bárhol több van belőle, máshol kevesebb. A világ létének harmadik formája – a nyelv (Лукшите 1981: 166) – hatalmas sokaság, amely pontosan nem számlálható össze (3000 vagy 7000?). Minden élő nyelv etnikai vagy nemzeti – anyanyelv. A nemzet jellege, szelleme, szokásai és életmódja szintén velünk született. Csak képesnek kell lenni arra, hogy ezt megérezzük és megértsük az okait. Íme egy igen találó meglátás: „A szokások különbségei minden cselekedetből és lépésből kiütköztek. Az emberek gesztusai földrajzi övezeteket, szélességi és hosszúsági köröket tükröztek; a pásztorok, földművesek, kereskedők, tengerészek mindennapjai nyilvánultak meg bennük; a spártai kezében a sütőnyárs úgy mozgott, mint a harci lándzsa, az argoszi a padon úgy ült, mintha lovon ülne, az erdők lakóját pedig csendes járásáról lehetett felismerni” (Parandovskis 1984: 118). 2 A „harmadik világ” kifejezést (fr. Tiers monde) 1950 körül használta Alfred Sauvy francia szociológus és demográfus: így nevezte a több mint 130 posztkoloniális afrikai, latin-amerikai, ázsiai és óceániai államot, megkülönböztetve őket a fejlett piacgazdaságú országoktól és az akkori (1990-ig fennálló) kommunista blokk országaitól” (Kopalįnski 2001). Egyébként később egészen másfajta harmadik világ is megjelent: „K. Popper szerint [Popper K. Objective Knowledge: An Evolutionary Approach, Oxford, 1972] a „harmadik világ” az eszmék általános világa, amelyet a logika szabályai kapcsolnak össze. Magában foglalja az emberiség történelme során létrehozott valamennyi elméletet és koncepciót, valamint azokat is, amelyeket még ezután alkotnak meg, továbbá az összes hipotézist, feladatot és egyenletet – a megoldottakat, a megoldás alatt állókat és a megoldandókat” (Joninas 1987: 69). Másféle a harmadik lét is: „А. Ф. Лосев говорит, что „языковое и словесное бытие есть третий вид бытия, наряду с чисто логическим и чисто вещественным, или материальным“ [Лосев 1976, с. 399] (Лукшите 1981: 166). 1959-ben Charles P. Snow megfogalmazta a két kultúra – a humán tudományok művelői és a természettudósok – konfliktusát, 1995-ben pedig John Brockman a Harmadik kultúra című könyvében azokról írt, akik átveszik „az értelmiségi elit küldetését: válaszokat keresni az emberiséget ősidők óta nyugtalanító kérdésekre: mi az élet, kik vagyunk, merre tartunk (...) <...>” (Kopalįnski 2001). 78 Jonas Klimavičius | Lietuvių kalba ir visuomenė:... Az anyanyelv és más, velünk született dolgok őrzik identitásunkat. A teljes tisztaságot azonban nem biztosíthatják, hiszen körülöttünk idegen nyelvek és mindenféle idegen hatás van: „És mégis, e sokféleség ellenére az anya-Görögország szinte egyneműnek tűnt a fantasztikus gyarmatok kavargó sokaságában: Afrika, Ibéria, Gallia, Illíria, Szkítia, Szarmácia, Szíria, Egyiptom a történelem és a civilizáció titokzatos mélységeiből árasztotta illatát a görög városok százaira, <...>. A barbárokkal való mindennapos érintkezés során, a karavánutakon, a kikötők zajában idegen gondolatok, babonák, vétkek tapadtak az emberhez, ahogy az utca pora befurakszik a bőr pórusaiba” (Parandovskis 1984: 118–119). „A számtalan nyelvjárásra és beszédváltozatra széthullott nyelv, amely a gyarmatokon idegen gyomokkal burjánzott be, rettenetes félreértéseket okozott” (Parandovskis 1984: 119). Anyanyelvünk, a litván, a folyamatos alárendelő kétnyelvűség körülményei között igen sokat érintkezett a lengyel nyelvvel; valósággal elárasztotta az, olyannyira, hogy csak a félreeső, az egyház és az udvar árnyékától megkímélt kis nyelvi szigeteket érintette kevésbé. Ezért számos idegen szót vett át, és anyanyelvi területeinek, beszélőinek jelentős részét elveszítette – nemcsak a főurak és a nemesek, hanem a nép körében is. A következményeknek csak egy kis részét sikerült felszámolni; nagyobb részük visszafordíthatatlan veszteség. A Lengyel–Litván Nemzetközösség felosztása után ugyanez kezdődött az orosz nyelvvel (az abból származó kölcsönszavakból már korábban is bőven volt), és két évszázadon át tartott, mindössze rövid enyhülésekkel (de teljes megszakítások nélkül) az I. és II. Köztársaság idején. Most, a függetlenség visszanyerésével, megkezdődött az angol nyelvvel való érintkezés korszaka. Ezért hasznos legalább valamelyest belülről is megismerkedni ezekkel a nyelvekkel – azzal, hogyan értik és értékelik őket maguk az oroszok és az angolok. Elsősorban az (ön)kritikai szempont érdekel. Közismert az orosz–francia kétnyelvűség, pontosabban az orosz felsőbb rétegek franciául beszélése. Ehhez szorosan kapcsolódik a köznyelvi orosz nyelv elhatárolása attól a jelenségtől, amelyet просторечие néven neveznek – „a szépirodalmi nyelv normájába nem tartozó szavak, kifejezések, fordulatok és ragozási formák; gyakran szépirodalmi művekben és a társalgási beszédben használják őket meghatározott hangulat megteremtésére” – angolul popular language, németül Volkssprache (Ахманова 1966); lettül vienkāršruna (ValTV 1963) – bár a разговорная речь, обиходно-разговорная речь – sarunvaloda (ValTV 1963), ellenben a vienkāršruna – šnekamoji kalba (LaLieŽ 1977). A német Volkssprache megfelelője is kétséges. Az orosz просторечие meglehetősen pontatlan és túl tág litván megfelelője a neliteratūrinė šneka – „a nagyvárosok lakóira jellemző beszéd, amely kisebb-nagyobb mértékben eltér az irodalmi nyelv normáitól. E beszéd lexikai, nyelvtani és fonetikai sajátosságai nyelvjárási Terminologija | 2008 | 15 79 és az irodalmi nyelvi elemek keveredése, valamint gyakran más nyelvek észrevehetően nagyobb hatása miatt is.” Vö. жаргонная речь – angolul non-standard speech, popular language (Gaivenis, Keinys 1990). Pontatlan a просторечие szót köznyelvi beszédnek fordítani: Gudavičius 2000: 40, népi, köznyelvi beszéd RLKŽ II 1967. Az orosz просторечие elválaszthatatlan a простонародье ’köznép’ jelentésű főnévtől – prasčiokai, prastuomenė RLKŽ II 1967, prastuomenė RLKŽ III 1984, простолюдин ’közember’ jelentésű főnév – prasčiokas, prastuolis, neprivilegijuoto luomo žmogus RLKŽ III 1984, простонародный ’köznépi’ jelentésű melléknév – prasčiokiškas, prastuoliškas, prastuomeniškas, prastuomenės: простонародная речь – prasčiokiška [prastuomenės] kalba RLKŽ III 1984, tehát a просторечие – prastakalbė, prasta [prastuolių] kalba is (nem könyvnyelvi, irodalmi) RLKŽ III 1984 (prast. – a prastakalbė szó, kifejezés – просторечное RLKŽ I 1982: 15), prastakalbė – просторечие LRKŽ 1988. Nem szabad elfelejteni, hogy a prastakalbė orosz eredetű szakkifejezés, amelyet kizárólag az orosz nyelvre alkalmaznak. Mivel az orosz просторечие megengedett az irodalmi művekben, az orosz írók hevesen küzdöttek a nyelv népi jellegéért – orosz voltáért. V. Bielinskis a Irodalmi álmok című művében (1834) az okot is igen jól felismerte: „Vagyis a n é p, vagy helyesebben szólva a n é p t ö m e g e és a t á r s a d a l o m nálunk külön utakon jártak. Az előbbi megmaradt ősi, zord és félig vad életmódjánál, és tovább énekelte szomorú dalait, amelyekben lelkének nyomorúsága és öröme egyaránt kitört; az utóbbi, úgy tűnik, megváltozott, ha nem is javult, mindent elfelejtett, ami orosz, e l f e l e j t e t t m é g o r o s z u l b e s z é l n i i s; <...>” (Bielinskis 1948: 71). „<...> a felsőbb osztályoknak okuk volt megvetni az anyanyelvet, mert az írott nyelv összeütközésben állt a beszélt nyelvvel” (Bielinskis 1948: 95). Bielinskis látta az orosz purizmus sokféleségét, és árnyaltan ítélte meg, magát a purizmust pedig általában mérsékelten értékelte: „A »haladás« szót természetesen különösen kedvezőtlenül fogadták azok az orosz nyelvi puristák, akik minden idegen szót felháborodva, az anyanyelv ortodoxiájában eretnekségnek vagy szakadásnak tekintettek. Ennek a purizmusnak megvan a maga jogos és komoly alapja; mégis egyoldalúság, amely végletekig jutott” (Bielinskis 1948: 530). „Kétségtelen, hogy az orosz nyelv idegen szavakkal való szükségtelen, kellő alap nélküli tarkítása ellentétes a józan ésszel és az egészséges ízléssel; <...>. Az ellenkező véglet, vagyis a korlátlan purizmus azonban ugyanolyan következményekkel jár, mert a végletek találkoznak” (Bielinskis 1948: 532). Az orosz felsőbb rétegek úrhatnám franciáskodását N. Gogol is kritikusan értékelte: „N város hölgyei kitűntek <...>, a szavak és kifejezések rendkívüli óvatos és illedelmes használatában. <...>. Semmiképpen sem lehetett azt m 80 Jonas Klimavičius | Lietuvių kalba ir visuomenė:... ondani: »Ez a pohár vagy ez a tányér bűzlik«, <...>. Hogy az orosz nyelvet még előkelőbbé tegyék, a szavak csaknem felét teljesen száműzték belőle, ezért nagyon gyakran a francia nyelvhez kellett folyamodni; franciául viszont más volt a helyzet, ott olyan szavak is megengedettek voltak, amelyek sokkal durvábbak voltak az említetteknél” (Gogol 19542: 183). A fájó igazság kimondásakor a keserű iróniától sem riad vissza: „De bár a szerző félénk tisztelettel hajol meg ama üdvös haszon előtt, amelyet a francia nyelv Oroszországnak nyújt, s ugyanilyen tisztelettel hajol meg felsőbb rétegeink dicséretes szokása előtt is, amelynek képviselői a nap minden órájában ezen a nyelven fejezik ki gondolataikat, természetesen a haza iránti nagy szeretetből – mégsem mer egyetlen idegen nyelvi fordulatot sem beilleszteni ebbe az orosz költeménybe” (Gogol 19542: 211). A felsőbb rétegek oroszai, akiknek „soha egyetlen tisztességes orosz szavát sem hallani, franciával, némettel és angollal viszont annál bőkezűbben halmoznak el <...>, miközben minden lehetséges kiejtési módot megőriznek: franciául orron át és motyogva beszélnek, angolul úgy ejtik a szavakat, ahogyan a madár, sőt arcuk is madárszerűvé válik”, igen különös módon viszonyulnak az anyanyelv ápolásához: „Feltétlenül azt akarják, hogy minden a legszigorúbb, legtisztább és legnemesebb nyelven legyen megírva – egyszóval azt kívánják, hogy az orosz nyelv egyszerre, készen megmunkálva szálljon alá a felhőkből, és közvetlenül a nyelvükre telepedjen, nekik pedig ne kelljen mást tenniük, mint kinyitni a szájukat és kinyújtani a nyelvüket” (Gogol 19542: 190). Az orosz forradalom viharának gyülekezésekor a köznépi beszédet már (1914-ben) a műveletlenség és a barbárság rettenetes fenyegetéseként értelmezték: „A súlyos napokban <...> a barbár és a vadember gajdolva rontott rá mindarra, ami drága nekünk, és sebes rohamának talán legelső céljául az orosz beszéd megsemmisítését, csodálatos, elbűvölő, szabad nyelvünk bemocskolását és arcul ütését tűzte ki, <...>” (Соболев 2001: 330). A forradalom korának nyelve a legkülönfélébb változások és a legváratlanabb sajátosságok keveréke volt: „A forradalmi korszak nyelvének jellegzetes vonásai között a különböző kutatók a kölcsönszavak és -kifejezések bőségét, a különféle rövidítések nagy számát, egyrészt a durva, sértő és trágár, másrészt a magasztos és archaikus szókincs használatát, a különböző eszközökkel (körülírásokkal, metaforákkal stb.) elért fokozott kifejezőerőt és érzelmességet, a szónoki beszédhez való intonációs közelséget, a hivatali stílus hatását, a sablonosságot emelték ki; sok kortárs a legelemibb írástudatlanságra is panaszkodott (ez elsősorban az újságnyelvre vonatkozik Terminologija | 2008 | 15 81 elsősorban az újságnyelvre)“ [*Lásd például: Винокур Г. О. Культура языка. Очерки лингвистической технологии. М., 1925; Горнфельд А. Т. Новые словечки и старые слова. <...>. Петербург, 1922; Гус М., Загорянский Ю., Каганович Н. Язык газеты. М., 1926; Селищев А. М. Язык революционной эпохи. <...>. М., 1928; Mazon A. Lexique de la guerre et de la révolution en Russie (1914–1918). Paris, 1920; Mendras Ed. Remarques sur la vocabulaire de la révolution russe [<...>. Paris, 1925. P. 257–269] (Риникер 2001: 638–639). Ez a nyelvi hanyatlás döntő fordulata, noha később valamelyest lelassult, visszafordíthatatlan maradt. 1962-ben, A. Puskin halálának 125. évfordulóján tartott ünnepi megemlékezésen A. Tvardovszkij még az írók bekal By stę – безъязыклость, azaz „nyelvnélküliség”, továbbá a „скудость, сглаженность и обезличение языка” (Твардовский 1979: 14, 15) jelenségéről is mert beszélni. Az a törekvése, hogy „вопрос об охране языка должен встать в государственном масштабе” (Твардовский 1979: 14), természetesen a legkisebb visszhangra sem talált, mivel a hatalom minden szinten éppen a nyelv megrontásának élvonalában állt. A szovjet pangás és összeomlás éveiben a nyelvi hanyatlás egyre megszilárduló visszaesésként ismétlődött: „Az utóbbi évtizedekben a zsargon szókincse aktívan behatol a beszédkommunikáció valamennyi területére – az irodalomba (szépirodalomba és publicisztikába), a tömegtájékoztatási eszközök szövegeibe, a parlamenti beszédbe stb. Ezzel összefüggésben sokan az orosz nyelv zsargonizálódásáról beszélnek” (КРусР 2003: 1862). Az angol nyelv – egykori birodalmi és gyarmati nyelvként, ma pedig vezető nemzetközi és világnyelvként – fontos tárgya annak a kérdésnek, hogy mely sajátosságok teszik ilyenné, emelik fel és tartják fenn ezt a státuszát. Az angol Thomas Stearns Eliot amerikaiként kendőzetlenül kijelenti: „Minden nyelvnek megvannak a maga erőforrásai és lehetőségeinek korlátai”, noha „arra törekszik, hogy lehetőségeit a lehető legteljesebben kibontakoztassa” (Eliot 1990: 4 222). Azt állítva, hogy „a nyelv érettsége egybeesik a gondolkodás és a szokások érettségével” (Eliot 1990: 4 222), az angol nyelv érettségét igen sajátosnak és atipikusnak látja: „Angliában nincs sem klasszikus korunk, sem klasszikus költőnk; ha megértjük, miért van ez így, nyomban megszűnik a sajnálkozásunk; <...>. Az angol nyelv géniusza nem testesített meg ilyen eszményt – mindig más céljai voltak” (Eliot 1990: 4 222). Ezt pedig örvendetes sikernek tekinti: „<...>, nem volt-e szerencsénk, hogy olyan nyelvünk van, amely a klasszikus megteremtése helyett a múlt gazdag változatosságával és a jövő előre sejthető újdonságaival büszkélkedhet?” (Eliot 1990: 4 224). Eliot jól szemlélteti az anyanyelv sajátosságát az összehasonlítás révén: „<...>, a neolatin nyelvek közelebb kerülhetnek a klasszikushoz – nem azért, mert latin eredetűek, hanem mert homogénebbek az angolnál, és már 82 Jonas Klimavičius | Lietuvių kalba ir visuomenė:... természetüknél fogva az általános stílus felé hajlanak; az angol nyelv összetevőit tekintve a nagy nyelvek közül a legváltozatosabb, inkább a sokféleség, mint a tökéletesség felé hajlik, több időre van szüksége, hogy kibontakoztassa képességeit, talán még több kiaknázatlan lehetőség rejlik benne. Talán minden más nyelvnél nagyobb képessége van arra, hogy változzék, miközben mindvégig önmaga marad” (Eliot 1990: 4 224). Ahelyett, hogy a klasszikushoz, a normához (standardhoz) közeledne, „nagy szabadságot enged a stílus változatainak: úgy tűnik, ebben a nyelvben egyetlen korszak és természetesen egyetlen író sem képes normákat rögzíteni. A francia nyelv sokkal erősebben kötődik a normatív stílushoz, és a XVIII. századra véglegesen megszilárdult, de benne is ott rejlik az esprit gaulois* [*hatalmas szellem], az a gazdag forrás, amely Rabelais-t és Villont jellemezte” (Eliot 1990: 4 225). Eliotnak az anyanyelvéről, az angolról mondott dicséretét nem racionálisan megalapozott állításként, hanem „ősi hűségként” is értelmezhetjük (Chesterton 1998: 76): „Az emberek nem azért szerették Rómát, mert nagy volt. Azért lett nagy, mert az emberek szerették” (Chesterton 1998: 77). Eliotnak azonban volt egy másik szerelme is, amely Angliába vezette: a klasszikus nyelvek és az antik kultúra. „Mindkét holt nyelvhez vissza kell fordulni: éppen az a fontos, hogy holtak, mert csak haláluk után vehettük át örökségüket; a halál ténye önmagában nem adna nekik semmiféle értéket, ha Európa valamennyi népe nem volna örökösük” (Eliot 1990: 4 225). És éppen ott, ahol Eliot az első (és talán egyetlen igazi) klasszikust, Vergiliust találja, aki megalkotta a klasszikus mércéjét, ott található a nyelv igazi eszménye is: a norma (standard), nem pedig a korlátlan sokféleség és a végtelen változás lehetősége. Eliot csupán azt sajnálja, hogy az újkorban ez az örökség meglehetősen problematikussá, sőt valótlanná és torzulttá válik: „Korunkban, amikor az emberek, úgy tűnik, minden eddiginél inkább hajlamosak összetéveszteni a bölcsességet a tudással, a tudást pedig a tájékozottsággal <...>, a provincializmus új formája alakul ki, <...>. Ez nem a hely, hanem az idő provincializmusa: számára a történelem csupán olyan nyilvántartás, amely az ember alkotta, elavult és kidobott eszközöket tartja számon; a világ kizárólag az élők tulajdona, amelyben a halottakat semmiféle résztulajdonosi jog nem illeti meg. <...> mindannyian, a földkerekség valamennyi lakója provincialistának bizonyulhatunk, és akik nem akarnak azok lenni, azoknak nincs más választásuk, mint remetévé válni. <...> ez [a provincializmus] arra ösztönöz bennünket, hogy közömbösek legyünk akkor, amikor világos és sértetlen dogmát vagy standardot kellene fenntartanunk, <...>” (Eliot 1990: 4 226). Tehát van anyanyelv és vannak idegen nyelvek. Sok nyelvet tudni annyi, mint sok kulccsal rendelkezni egyetlen zárhoz (Voltaire). A két nyelvet tudó ember két emberrel ér fel – tartja a francia bölcsesség (Crystal 2005: 50). A többnyelvűség azonban nem gyakori. Az idegen Terminologija | 2008 | 15 83 nyelvek ismeretének sok fokozata van: lehet fordítani, írni, beszélni, jól vagy valamennyire érteni. „Amikor megtanulunk egy másik nyelvet, új szemléletet nyerünk a világról, <...>” (Gudavičius 2000: 19). Ivan Bunin, aki több nyelvet tudott, és angol, francia, lengyel és ukrán nyelvből fordított irodalmi műveket, határozottan kijelentette: „Пишите на том языке, с которым родились и выросли. Двух языков человек знать не может“ (Бунин 2001: 224). A nyelvek működésének egyik hatalmas problémája a nyelvek együttélése és érintkezése. A nyelvek elszigetelt együttélése aligha volt valaha is jellemző, hiszen a békés kapcsolatok – az exogámia és az árucsere –, valamint a háborúk és a foglyok ejtése is régi jelenségek. A nyelvek közötti kommunikáció tehát nyelvi érintkezésekben, kétnyelvűségben (különféle formákban), fordításban, tükörfordításokban, kölcsönszavakban, idegen szavakban, végül pedig asszimilációban (egyének, illetve egy törzs vagy nép körében) nyilvánul meg. A fordítás a nyelvek közötti kommunikáció legkulturáltabb és legegyenrangúbb módja. Hosszú és gazdag a Szentírás, valamint a szépirodalmi és tudományos irodalom fordításainak története. A fordítások mindenekelőtt új tartalmakat – fogalmakat, szavakat, jelentéseket – hoznak (Genzelis 1980: 90). Az anyanyelv lehetőségeit is gazdagítják: az anyanyelvbe öltöztetett idegen tartalom biztosítja „a mélyebb megértés lehetőségét” (Laumenskaitė 2007: 11–12 551). A kétnyelvűség kétféle lehet: koordinatív és szubordinatív. Az anyanyelv és egy regionális vagy nemzetközi nyelv bilingvizmusa közelebb áll a koordinatív kétnyelvűség típusához, míg az anyanyelv és egy birodalmi nyelv bilingvizmusa a szubordinatív kétnyelvűség típusához. A Római Birodalom bukása, a klasszikus latin eltűnése és a vulgáris latin hanyatlása után két hullámban terjedt el a kétnyelvűség Európában. Az egyik a klasszikus latin és az anyanyelv funkcióinak megoszlása és párhuzamos használata volt. Más kétnyelvű formák is léteztek: „A középkorban például regionális nyelvek voltak a latin, az arab és az ószláv. Ezeket az akkori hivatalos intézmények használták: az egyház, a tudományos intézmények és az állami kancelláriák. <...>. A nyelvválasztást a felekezetek határozták meg: a katolicizmus a latint, az iszlám az arabot, az északi népek ortodox egyháza pedig az ószlávot használta. <...>. <...>, a latin pedig általában csak írott nyelv volt; egyetlen nép sem beszélte. A középkori Nyugat- és Közép-Európa valamennyi írója, költője és filozófusa latinul írt. <...>. A filozófiában csak az újkorban mondtak le a latin nyelvről. Ez az átmeneti időszak sok kétnyelvű kulturális személyiséget hozott létre. Dante olaszul írta az „Isteni színjátékot”, filozófiai értekezését, „A monarchiáról” című művét pedig latinul. F. Bacon és R. Descartes két nyelven írták filozófiai értekezéseiket: a tudományos közösség számára latinul, hazájuk olvasói számára pedig anyanyelvükön” (Genzelis 1980: 92). 84 Jonas Klimavičius | Lietuvių kalba ir visuomenė:... A következő hullámot a közvetítő nyelv (it. közvetítő nyelv – a frankok, a később Nyugat-Németország és Kelet-Franciaország lakosságának alapját képező nyugat-germán törzsek nyelve; tágabb értelemben az európai keresztények nyelve) teremtette meg; konkrétan – 1. „Kevert nyelv, pidzsin. Alapja az olasz nyelv, provanszállal, spanyollal, portugállal, továbbá franciával, göröggel és arabbal keveredve. A 11–19. században használták a Földközi-tenger térségében, főként Észak-Afrikában (a mai Marokkóban, Algériában, Tunéziában, Líbiában, azaz a Maghreb országaiban), különböző nyelveket beszélő zsidók és kereskedők nemzetközi kereskedelmi nyelvként, valamint kalózok, foglyok, gályarabok, rabok és Európából érkezők is. Ismert szinonim elnevezése a sabir („tudom”; fr. savoir, sp. saber); <…>”, később pedig tágabb értelemben 2. „Különböző anyanyelvű emberek bármely közös nyelve, amennyiben a nyelvnek csak egy funkcióját tölti be – a kommunikáció eszköze. Egy adott ország vagy régió legtekintélyesebb, legbefolyásosabb vagy gazdaságilag leghatalmasabb népének (etnikai csoportjának, közösségének) nyelve. Leggyakrabban a kereskedelemben használatos, de lehet a kultúra (pl. a latin) vagy a diplomácia (pl. a francia) nyelve is. A 20. században az ilyen nyelvet nemzetközi vagy globális nyelvnek is kezdték nevezni (pl. International English, Global English, Globish) [valamint 4. „nemzetközi kommunikációra szánt, mesterségesen létrehozott nyelvek” (volapük, eszperantó, latino sine flexione, ido (az eszperantó reformált változata), occidental, novial, interlingua 2 stb.)] (VLE XIII 2008, Laima Kalėdienė). Itt nagyon helyesen emelik ki a lingua franca lényegét – hogy csupán a kommunikáció funkcióját tölti be. Egyébként – és sajnos – ezt, vagyis a pusztán kommunikációs funkciót általában a nyelv egészére is kiterjesztik: „a kommunikációs eszköznek a társadalmat kiszolgáló eszközként való értelmezése túlságosan szűk”, hiszen „a társadalom kialakulása ezt az eszközt társadalmi termékként, kollektív alkotásként feltételezi, amely elválaszthatatlanul összefonódik az egyén beszédtevékenységével” (Лукшите 1981: 164). Még a nyelv meghatározásaiban is előfordul, hogy tévesen csak ezt az egy funkciót tüntetik fel. Vagy nem egészen körültekintően ezzel kezdik: nyelv – 1. „Az emberek közötti kommunikációra használt jelek (vagy szimbólumok) rendszere, az a képesség, hogy információs eszközként használjuk”; és csak ezután következik: „A nyelv egyéni és társadalmi jelenség: az emberek kommunikációjának, egyúttal az egyén gondolkodásának, kifejezésének és alkotásának eszköze, azaz társadalmi és megismerő funkciókat egyaránt betölt. <…> – társadalmi természeténél fogva ∆ egyben kognitív és ismeretelméleti jelenség is. – – –” (VLE IX 2006, Axel Holvoet). Merészebben szólal meg a Litvániában egyébként még mindig félénk (akárcsak a pszicholingvisztika, még nem szerepel az LKENc 1999-es és 2008-as kiadásában, noha a szociolingvisztika igen) etnolingvisztika, antropológiai nyelvészet, kulturális nyelvészet – „a nyelvtudomány azon ága, amely a nyelv és az azt használó közösség kultúrájának kapcsolatait vizsgálja, különösen a csoportmentalitással és a hagyományos viselkedéssel való összefüggéseit. A nyelv... Terminologija | 2008 | 15 85 ...tudományának az az ága, amely a nyelvnek az azt használó közösség kultúrájával való kapcsolatait vizsgálja, különösen a csoportmentalitással és a hagyományos viselkedéssel való összefüggéseit. <...>. <...>. A nyelv rögzíti a társadalom által elismert valóságismeretet és sajátos világképet. Ugyanakkor segít elemezni, osztályozni és értelmezni a kultúrát, megőrizni a közösség múltjának emlékezetét, <...>. – – –” (VLE V 2004, Vincas Urbutis). Az etnolingvisztika alapja E. Sapir és B. L. Whorf hipotézise, amely „két elvből áll: a nyelvi determinizmus elvéből (a nyelvünk meghatározza a gondolkodásunkat) és a nyelvi relativizmus elvéből (egy adott nyelv bizonyos sajátosságai nem találhatók meg más nyelvekben)” (Crystal 2005: 60). Tágabb értelemben a nyelv a kultúra alapjaként és a kulturális fejlődés feltételeként jelenik meg, a kultúra tartalmának rögzítőjeként; azt is felismerik, hogyan tükröződik a nemzet a nyelvben, mennyire sajátos és viszonylagos a nemzeti nyelv világképe – nem a valóság tükre, hanem annak értelmezése (Gudavičius 2000: 7, 8, 10, 11), még ha ez csupán „relativizmus az univerzalizmus meghatározott keretei között” is (Gudavičius 2000: 43). Így „az etnolingvisztika tárgya a nemzet a nyelvben, a nemzet mentális és szellemi életének nyelvi tükröződése, mivel a nyelv a nemzet egyik alapvető ismertetőjegye” (Gudavičius 2000: 10). Még a nyelv és a kultúra „szerkezetének és funkcionális törvényszerűségeinek izomorfizmusa” is feltárul (Gudavičius 2000: 40). Az anyanyelv természeténél fogva nemzeti, a nemzeti irodalmak újjáéledése pedig megszilárdította a nemzeti nyelveket. „<...>, a felvilágosodás filozófiájának eszméi hatására az államnyelvek kerültek előtérbe” (Genzelis 1980: 93). „A népek eredete a nyelvekben rejlik” (Crystal 2005: 48), az állam pedig maga a nyelv: „XIV. Lajost átfogalmazva Pluche [1751-ben] azt állítja, hogy l’etat c’est la langue” (Eco 2001: 310). Bár az államnyelvek vagy hivatalos nyelvek száma talán valamivel meghaladja az államokét, a nyelvek teljes számánál mégis sokszorosan kevesebb. A nem államnyelvek nem élveznek védelmet, de nem értéktelenek. Einar Haugen 1971-es The ecology of language című tanulmánykötetében az ökológiai gondolkodást a nyelvre is alkalmazta: ahogy „az emberi ökológia feladata, hogy megpróbálja összekapcsolni az emberi közösség szerkezetét a környezetével” (Crystal 2005: 13), úgy a nyelvökológiát a nyelv és környezete közötti kapcsolatokként, a nyelvhasználók közös tudatának a társadalmi és természeti környezettel való összekapcsolódásaként írják le (Crystal 2005: 104). A ökonyelvészet (Crystal 2005: 9), vagyis a „zöld nyelvészet” (Crystal 2005: 39) elkerülhetetlenül a preventív nyelvészet, vagy a perilingvisztika (Crystal 2005: 93), sőt a klinikai nyelvészet felé is fordul (Crystal 2005: 150). Ismerünk élő és holt (kihalt) nyelveket. Az anyanyelv megőrzése vagy elvesztése, ritkán pedig visszaszerzése, a nyelv halála, ritkán pedig újjáélesztése túlmutat a nyelvtudomány határain. A litván nyelv 86 Jonas Klimavičius | Lietuvių kalba ir visuomenė:... ...elhalt testvére a porosz nyelv. Maga a litván nyelvterület nyugaton és különösen délkeleten megfogyatkozott; a peremvidéken fennmaradt nyelvszigetek továbbra is élő Tróját jelentenek a nyelvészek számára, de életük törékeny. Sok évszázad után, amely alatt ismeretlen számú nyelv tűnt el vagy pusztult ki, a 20. század végén, még mielőtt a világ összes élő nyelvét pontosan megszámolták volna (3000, 6000 vagy 6900–7000), kihirdették a nyelvi ökológiai katasztrófa veszélyét (csak minden tizedik maradhat fenn), és 1996-ban közzétették a nyelvi jogokról szóló barcelonai egyetemes nyilatkozatot (Crystal 2005: 97). A nyelvek nem azért halnak ki, mert betegek vagy megöregednek; ritkán azért, mert beszélőik mind vagy többségükben eltűnnek vagy elpusztulnak, hanem kulturális asszimiláció következtében. A mechanizmus egyszerű, és néha meglehetősen gyorsan működik: „Három nagy szakasz van. Az elsőt az jellemzi, hogy óriási nyomás nehezedik az emberekre, hogy a domináns nyelven beszéljenek. <…>. Lehet „felülről lefelé irányuló”, <…>; vagy „alulról” jövő, – – – (Crystal 2005: 84). Egyébként a felülről érkező nyomás ellenállást válthat ki, míg az alulról jövő nyomás – az anyagi jólét vagy a kulturális fölény – akár könnyebben is asszimilálhat. A második szakasz a kétnyelvűség, végül: „Egy nemzedék alatt, néha pedig mindössze egy évtized alatt a virágzó kétnyelvűség észrevétlenül tudatos felemásnyelvűségbe (self-conscious semilingualism), majd egynyelvűségbe megy át” (Crystal 2005: 85). Magától értetődik, hogy ebben a mechanizmusban csak az asszimilálódó nyelv beszélői kétnyelvűek: „A kulturális dominanciájuk hosszú évszázadai alatt az ő [egynyelvűek] gondolkodásmódjukban az a nézet alakult ki, hogy másoknak kell megtanulniuk az ő nyelvüket, nekik pedig nincs szükségük más nyelvekre. Megfigyelték, hogy az egynyelvű és az egynyelvűséghez ragaszkodó népek azok, amelyeknek egykor sok gyarmatuk volt, és vallási terjeszkedést folytattak” (Crystal 2005: 51). „Az egynyelvűség egyszerűen a gyarmatosítók hosszú hagyományának részeként vált megszokott életmóddá” (Crystal 2005: 85). Ezért mondja D. Crystal: „<…> el kell tűnnie a dominancia fogalmának” (Crystal 2005: 86). A világ természeténél fogva többnyelvű, és ez sikerének záloga: „éppen azért népesítettük be a bolygót, mert képesek vagyunk különböző környezetekhez alkalmazkodó, különféle kultúrákat létrehozni” (Crystal 2005: 40). „A nyelvi világ sokféleségének eltűnése valószínűleg nagyobb veszteség, mint a biológiai világ sokféleségének csökkenése, mert a nyelv szerkezete az emberi intellektuális képességekről tanúskodik (A Veszélyeztetett Nyelvek és Megőrzésük Bizottsága 1984: 5)” (Crystal 2005: 41). A legfontosabb, hogy az emberiség nyelvi örökségének egy része vész el: „Az emberiség teljes bölcsessége egyetlen nyelvben sem található meg, és egyetlen nyelv sem képes az emberiség valamennyi tudását közvetíteni” (Crystal 2005: 58). A haldokló nyelv kitörlődik a múltból, az emberek elveszítik személyes történelmüket, a nemzet pedig elveszíti a szívét (Crystal 2005: 48, 41, 43). Terminologija | 2008 | 15 87 D. Crystal szerint a nyelvnek mint a kultúra részének kétféle felfogása létezik: „a nyelv a nemzeti hovatartozás kötelező jegye” és „a nemzeti hovatartozás nem kötelező jegye” (Crystal 2005: 125, 126). Ezen vitatkoznak azok is, akik szerint nem kötelező: „<...>, Walesben heves vita folyik arról, hogy lehet-e valaki walesi a walesi nyelv ismerete nélkül” (Crystal 2005: 46). Több mint nyilvánvaló, hogy a második felfogás nagyon kevés példára támaszkodik, ha nem éppen kivételekre – szerencsétlenekre, és csak időnként elfogadhatókra. Tragikusan nyilvánvaló, hogy a porosz nyelv eltűnésével a porosz nép is eltűnt; amikor pedig a litván főnemesség és nemesség tömegesen áttért a lengyel nyelvre, a litván népből eltűnt ez a rend, csupán néhány elszigetelt tagja maradt, ezért a 20. századi Litvániát a nép soraiból származó emigránsok építették újjá, és ők teremtették meg a modern litván nemzetet. Kétlem, hogy a nyelvészek dolga volna eldönteni, mely nyelveknek kellene kihalniuk. Egyrészt ezt senki sem tudja pontosan (talán a nagy nyelvek pusztulnak el, és valamely távoli dzsungelben élő kis nyelvek maradnak fenn), másrészt nem volna-e jobb arról beszélni, hogyan maradhatnak fenn a nyelvek. A Litván Irodalmi Társaság (Litauische literarische Gesellschaft), amely 1879-ben Tilsitben alakult, és céljául egy kihaló nép nyelvi és kulturális örökségének összegyűjtését tűzte ki, sírásók társaságának csúfolták (Zemlickas, Kaunas 2008: 3 9). A nyelvészek talán megelégedhetnének ennyivel: az államnyelvi vagy hivatalos nyelvi státusszal rendelkező nyelvek minden lehetséges funkciót és stílust kifejlesztenek; amelyeknek van írásbeliségük, irodalmuk és iskolájuk, azoknak van jövőjük, de kevésbé és szűkebb körben működnek; az írásbeliséggel, irodalommal és iskolával nem rendelkezők pedig a beszélt nyelv szintjén maradnak, bár jövőjük így is hosszú lehet. A nemzeti nyelvek uralma nélküli világ mégis létezik, bár másként, de szintén kétnyelvűként: „Teljesen lehetséges és (...) kívánatos az a világ, amelyben az emberek legalább két nyelven beszélnek – a saját népük nyelvén és egy nemzetközi lingua franca nyelven. Két nyelv – két különböző cél. Az egyik arra szolgál, hogy megőrizze az identitást, a másik arra, hogy az embert megértsék. E célok nem mondanak ellent egymásnak” (Crystal 2005: 37). A valóság azonban messze van a lehetőségektől és szükségletektől. Az alárendelő kétnyelvűség is tovább él. Bár „a világ lakosságának fele legalább két nyelven beszél” (Crystal 2005: 51), „az EU-ban az emberek 47,3 százaléka egyetlen idegen nyelvet sem beszél”, és „a britek kétharmada nem beszél semmilyen idegen nyelvet”; „Luxemburgban az ilyen emberek aránya mindössze 2,2 százalék, Dániában pedig 12,3 százalék” (TautGyvY 2008: 49 29). Az Európai Unió eszménye – két idegen nyelv ismerete – a nyilatkozatok ködébe vész, ha nem pusztán délibáb. Az UNESCO kurír főszerkesztőjének, Eduardo Glissanónak a nyelvek közötti kommunikációról alkotott értékelése: „То, что человек говорит на своем языке, не исключает его способности понимать других людей и ценить их культуры...” és a formula: „Я говорю с тобой на твоем языке,” 88 Jonas Klimavičius | Lietuvių kalba ir visuomenė:... но понимаю тебя на своем“ (Глиссан 1983: 8 9) tam tikrais atvejais galėtų būti dar pagerinta – kalbu su tavimi savo kalba, tave klausau tavo kalba: „Daugiakalbė Europa – <...> tai žemynas, kuriame žmonės galėtų susitikti ir kalbėtis kiekvienas savo kalba ir suprasti kito kalbą“ (Eco 2001: 320). Tai būtų visiška bendravimo lygybė. 4. A litván nyelv használatának, funkcióinak és magának a rendszernek a változásairól sokat és sok helyütt írnak (nem csupán a nyelvtudományban). A litván nyelvészet elmélete világosan kimondja, hogy „a nyelv polifunkcionális jelenség” (Karaliūnas 1997: 119), valamint „hagyomány és kulturális jelenség” (Karaliūnas 1997: 48). Egy régen kialakult, de mélyen meggyökeresedett tévhit is magyarázatot kap: „Az a felfogás, hogy a nyelv a kommunikáció fő eszköze, az európai nyelvészeti hagyományban <...> 1930 körül <...>. <...>. A nyelvi funkciók vizsgálata ekkor került át a pszichológiából a nyelvészet illetékességi körébe. Miután elismerték, hogy a nyelv a kommunikáció eszköze, a másik végletbe estek: eltúlozzák és abszolutizálják a nyelv kommunikációs szerepét, a kommunikációs funkciót tekintik a nyelv egyetlen funkciójának” (Karaliūnas 1997: 109). Egyesek még azt is gondolják, hogy „a nyelv monofunkcionális jelenség, és a nyelvhasználat minden egyéb célja a kommunikációs funkció megnyilvánulása” (Karaliūnas 1997: 109). A „nyelv kommunikatív funkciója azonban, úgy tűnik, függ a nyelv más funkcióitól, például a jelölő és reprezentatív funkciótól. Ahhoz, hogy valamit elmondhass, közölhess valakivel, előbb meg kell jelölnöd, meg kell nevezned” (Karaliūnas 1997: 110). Ez a két funkció összefügg: „<...> a Darstellungsfunktion egyszerre értelmezhető kommunikatív és reprezentatív (R. Jakobson terminológiájával: referenciális) funkcióként. <...>. A kérdéssel foglalkozó szakirodalomban a nyelv kommunikatív és reprezentatív funkcióját nagyon gyakran nem különítik el élesen, hanem általában a nyelv szimbolikus funkciójának nevezik” (Karaliūnas 1997: 134). Azt, hogy „az emberi nyelv alapvető tulajdonsága a reprezentáció”, az is mutatja, hogy „az állati kommunikációban van expresszió és apelláció, de nincs reprezentáció” (Karaliūnas 1997: 190). S. Karaliūno dar skiriama etninė kalbos funkcija (Karaliūnas 1997: 159) – tapatinamoji-vienijamoji, tautinio atribojimo, tautinės individualybės, kalbos tautinio priklausymo funkcija (Karaliūnas 1997: 163, 164). Nors „bendroji tautos kalba ir kalba, kaip etninio priklausymo reiškėja, yra skirtingi dalykai“, bet tik gana retais atvejais „vartojamoji kalba ir kalba – etnoso reiškėja – nesutampa“ (Karaliūnas 1997: 164) ir pastarosios „netekimas laikomas pirmąja tautybės praradimo pakopa“ (Karaliūnas 1997: 168). Terminologija | 2008 | 15 89 A nyelv és a társadalom kapcsolatának kettőssége nyilvánvaló: „Nem a nyelvi szabályozók, hanem a társadalom határozza meg a nyelvtervezés bevezetésének sikerét, bár nélkülük nem volna tudatos nyelvtervezés, csak a nyelv természetes fejlődése” (Grumadienė 1996: 13). Csakhogy itt nem kettős, hanem egyszerűen kétértelmű a társadalomról alkotott felfogás: „Jelenleg sok nyelvi szabályozó hagyományosan továbbra is a köznyelv absztrakt használójához igazodik, holott a társadalom nem egységes” (Grumadienė 1996: 13). A köznyelvet azonban nem az egész heterogén társadalom használja, hanem csupán egy része – a művelt réteg –, bár ez sem egységes; ráadásul a köznyelvet nem használó társadalom nagyobbik része többnyire a köznyelvvel szemben álló, olykor annak ellentmondó tényező. Nem véletlenül állapítják meg, hogy „a társadalom általános hozzáállása és a nyelvi műveltség hiánya” olyan „tényező, amely célul tűzi ki a társadalom nyelvi tudatosságának fejlesztését” (Miliūnaitė 2006: 63). Pranas Kniūkšta már 1994-ben megállapította a társadalom nyelvi helyzetének romlását: „A kétnyelvűség által kikezdett alapok, a felbomlott fegyelem és a konjunkturális nyelvrontás összezavarta és lerontotta a mai nyelvhasználatot” (Kniūkšta 2001²: 199). „A társadalom nyelvi kultúrája mindmáig nemigen javul” (Mikulėnienė 1998: 8). Rita Miliūnaitė, eloszlatva a nyelv természetes fejlődéséről szóló mítoszt, amelyet egyes újságírók és kultúrakutatók a társadalomnak, sőt némely nyelvésznek is sugallnak, ezt mondja: „Az elmúlt évtized köznyelvét tekintve nem állíthatjuk, hogy természetes módon változik: más nyelvek hatása igen erős” (Miliūnaitė 2006: 166). Pontosabban fogalmazva elmondható, hogy az orosz nyelv hatása megváltozott – már nem külső, hanem belső, tehetetlenségi jellegű; az angol nyelv hatása pedig inkább belőlünk fakad – a litvánok angol nyelvűségéből, és szintén nem felülről, hanem alulról: az angol nyelv gyenge, gyakran nem is angol anyanyelvűek által használt változatából. Nem az absztrakt köznyelvhasználót, hanem annak nagyon is konkrét nem használóit vagy megrontóit veszi célba Albertas Rosinas, amikor azt kérdezi: Vajon az állam megvédi az államnyelvet? „Az alacsony írástudást és a félműveltséget pártolók nemcsak a tisztviselők minden szintjén találhatók meg, hanem számos újságíró, tudós, oktató, valamint az új kiadók vezetőinek egy része között is; felelőtlenül jelentetnek meg régi, rossz nyelven írt, illetve új, szerkesztetlen kiadványokat, <…>” (Rosinas 1992: 2 28). Itt ismét eszünkbe juthat, hogy az állam maga a nyelv: „Ha az állam nem védi meg államnyelvét az alacsony írástudásúak és félműveltek önkényétől, nem érdemli meg az állam nevet” (Rosinas 1992: 2 8). A függetlenség visszaállítása után felidézték a Az államnyelv jogi védelme 1918–1940 között: című munkát: „Az állam az 1935-ös sajtótörvényben megkövetelte a 90 Jonas Klimavičius | Lietuvių kalba ir visuomenė:... a sajtó munkatársainak őrizniük kell a litván nyelv sajátosságait, gondoskodniuk kell eleven voltáról és helyességéről” (Rosinas 1998: 10). Arra törekednek, hogy megszilárdítsák és bővítsék a nyelvtervezés elméleti alapjait – mindenekelőtt „konstruktív módon kidolgozzák az általános nyelvfejlesztési elméletet, figyelembe véve a litván köznyelv használatának feltételeit és a társadalom igényeit, valamint felhagyva a védekező jellegű taktikával (...)” (Rosinas 1996: 6). Természetesen a nyelvvédelemről egyáltalán nem mondanak le – az Állami Litván Nyelvi Bizottság (VLKK) közigazgatási úton reagál a litván nyelv jogainak megsértésére, a Nyelvi Felügyelőség fő feladata pedig éppen a védelem és az oltalom. Az elméleti alapokat bővíthetné a háború után Nyugat-Európában népszerűvé vált nyelvkritika, amely kettős – filozófiai és stílus- vagy szövegkritikai – jellegű, és a normákat, valamint a hiányos nyelvhasználatot is vizsgálja (Rosinas 1996: 4–5), Litvániában azonban ilyen – legalábbis ezen a néven – nincs; még az elméletíró A. Pupkis (2005) sem említi, és általában is alacsony a konstruktív kritika szintje Litvániában. Jóllehet a VLKK-ra bízták „az államnyelv szabályozásának területeit: a tudományos (normatív), a közigazgatási és a jogi területet”, és jóllehet „a nyelvi igazgatás magában foglalja mind a nyelvhasználatot, mind a nyelv (nyelvek) használatát” (Mikulėnienė 1996: 18), „...az államnyelvi státusz de fakto megvalósítása terén még nem történt meg minden”, ezért a kormánytól azt kérték, hogy teremtse meg a Tudományos és Tanulmányi Törvényben rögzített rendelkezés megvalósításának feltételeit: „Az állam mindenkor elismeri a litván nyelv alapkutatásainak elsőbbségét” (Rezoliucija 1996: 242 3). Magát a bizottságot alighanem inkább a nyelvtervezés (Bronius Savukynas kifejezésével: nyelvszabályozás), annak céljai, stratégiája és elméleti alapjai foglalkoztatják (Kniūkšta 1995: 3–5), bár ezek nem egészen újak: „A rendszerszerűség mintegy belülről, tisztán nyelvi szempontból teszi lehetővé a nyelvi jelenségek értékelését, a célszerűség pedig kívülről, társadalmi szempontból” (Kniūkšta 1996: 15). Újabb fejlemény az intézményesített – közigazgatási – nyelvtervezés, ám ennek van egy visszája is: „A bizottság tevékenysége nem a hétköznapi nyelvtervezés ellentéte, <...>. Másfelől azonban a nyelvtervezést keretek közé és bürokratikus korlátok közé szorítják, és nemcsak a társadalmat, hanem a nyelvészek jelentős részét is eltávolítják tőle” (Kniūkšta 2001: 7). Sikerült megszervezni egy fontos alapelemeit tekintve jó dolgot: „1996-tól minden felsőoktatási, középfokú és szakiskolában kötelezővé tették a nyelvművelés és a szaknyelv tantárgyat (...)” (Mikulėnienė 1998: 8). Most már módosítani és megerősíteni is szeretnék ezt a tantárgyat, sőt továbbfejlesztenék: „A mesterképzésben külön program alapján oktatott terminológiai alapismeretek kurzusa lenne megfelelő, <...>” (Akelaitis 2008: 12 5). A középiskola számára jó célokat tűznek ki: „1) a nyelv mint nemzeti érték felfogásának kialakítása, 2) a tanulók megismertetése a köznyelv rendeltetésével és funkcióival, Terminologija | 2008 | 15 91 3) a köznyelv tanulására irányuló motiváció ösztönzése, 4) a tanulók anyanyelvükbe és annak teremtő erejébe vetett bizalmának erősítése” (Miliūnaitė 2006: 63). De hogyan valósítható ez meg, ha „az általános iskolák litván nyelvi tantervéből eltűnt a nyelvművelés rendszerszerű oktatása” (Akelaitis 2008: 12 4)? Az új nyelvi jelenségek, valamint a régebbi dolgok új értelmezésének összképe egyelőre meglehetősen felszínes, szétszórt és hiányos. Három jeles nyelvész különböző időpontokban megfogalmazott összegző következtetései azonban nagyon világosak, nagyon hasonlóak és nagyon szomorúak: „fájdalmasan és fenyegetően recseg anyanyelvünk törzse” (Ambrazas 1990: 2 6). „Az államnyelv alig lélegzik” (Vitkauskas 2008: 17 7). A harmadik szerző szerint a „közvetlen prédikálás” és a „beszélő vagy író szégyenérzetére való apellálás” teljesen hatástalan; nem marad más, csak az irónia (Rosinas 2005: 3). Mivel a nyelvi változások és a konkrétabb tényezők, okok közötti összefüggések nem eléggé világosak, aligha születhetnek pontosabb ajánlások arra, miként szabályozzuk megfelelően a változásokat, különösen azokat, amelyek nem kívánatosak (megbontják a rendszert stb.). Az imperatívusz uralkodik – kell –, nem pedig a cselekvés irányelvei: hogyan. A tágabb nyelvhasználati és nyelvfejlesztési projektek jobban láthatók (és könnyebben bemutathatók), még ha gyakran teljesen hétköznapiak is. Állíthatjuk, hogy a litván nyelv polarizálódik: fennmarad – bár aligha erősödik – a tökéletes köznyelv még mindig széles, de egyre vékonyabb rétege, miközben terjed a meglehetősen agresszív szlengréteg és maga a köznyelv szlengessé válása. Egy rossz szlengszótár (Zaikauskas 2007) értékelésekor a felindult recenzensnek nem futotta köznyelvi eszközökre – bátran nyúlt a férfi szlenghez (Mataitytė 2007: 28), amely vegyes társaságban nem megengedett. Mit is várhatnánk – a szleng szeretete régi: „Marija Mašiotaitė-Urbšienė emlékirataiban szemléletesen írja le, hogy a két világháború közötti Kaunasban divatos volt vegyes orosz–litván szlengben beszélni – és mindez nem az alsóbb néprétegekben, hanem a legfelsőbb hatalmi körök környezetében történt!” (Sakalavičiūtė 2007: 8–9 398). A litván nyelv valóban romlik, eldurvul: „leginkább az összetett, finom és kifejező nyelvi jelenségek vannak veszélyben. Ezek először, <...>, nem állják a primitívebb szerkezetek és durvább jelenségek versenyét” (Piročkinas 2004¹: 8 4). A litván nyelv állami oltalmának elve megvalósul, de nem egészen következetesen. Közben egy alternatív nyelvelmélet is próbál kialakulni, amelyet az az ál-elv támaszt alá, hogy sokat lehet javítani, de... Vagyis javítsuk, amennyire lehet, amíg nincs ellenállás. A normázásból nagyon hiányzik a rendszerszerűség; számos döntés ad hoc. Meglepődve – örömmel, de egyben bizalmatlanul – olvassuk az új kulturális miniszter, Remigijus Vilkaitis álláspontját: „A helyes litván nyelvnek 92 Jonas Klimavičius | Lietuvių kalba ir visuomenė:... „a nyilvános térben, az állami intézményekben, az iskolákban dominálni” (Vd 2008 48 20). Be fogják-e tartani? A társadalom nyelvhez való viszonya nagyon tág téma. Egy általános megállapítással lehetne kezdeni: „Így sajátos olló alakul ki: a nyelvészek egyre többet írnak a nyelvhelyességről, egyre több tanácsot adnak, a társadalom pedig egyre kevésbé él ezekkel a tanácsokkal” (Piročkinas 20042: 9 7). Ezt az általánosítást jelentősen pontosítani kell – a helyzet rétegzett, és nem úgy fest, ahogyan kellene. A nyelvészek egy része kizárólag elméleteket ír (meglehetősen kompilatív jellegűeket), mindenféle tanács nélkül, csak fehér kesztyűben dolgozik, nem piszkolja be az ujjacskáit konkrét javításokkal. A szélesebb társadalom nem közvetlenül – a nyelvészek cikkeiből, írásaiból a Kalbos kultūroje, a Terminologijoje, a Gimtojoje kalboje, a Gimtajame žodyje című kiadványokban – jut tanácsokhoz, hanem közvetítők révén: szótárakból, kézikönyvekből, nyelvi tanácsadó könyvekből, füzetekből. Nagy jelentőségük volna itt a közvetítő személyeknek is – az önkormányzatok nyelvi lektorainak, a könyvkiadók, a média, a minisztériumok stb. szerkesztőinek. Ám sajnálattal kell megállapítani, hogy nem elegen vannak, nyelvi szempontból alkalmatlanok, sőt diszkvalifikálják magukat, hanyagok és jogfosztottak. E fontos közvetítő láncszem nélkül pedig a társadalom „közömbös többségét” (Piročkinas 20042: 9 7) megmozdítani – csak nyitott szemmel álmodozás... Bizonyos közvetítők a brüsszeli litván nyelvi szakemberek is. A Seimas Hivatala konferenciát rendezett A litván nyelv az Európai Unió terében címmel (Urnėžiūtė 2008: 12 20–24). Az innen érkező hangok azonban, amelyek szerint így a litván nyelv „lehetőségekhez jut, és nyitottá válik a változásokra” (Morkus 2008: 7–8 347), mivel ők a nyelvet és a terminológiai rendszert a l a k í t j á k (Morkus 2008: 7–8 348, 349), némi aggodalomra is okot adnak. A társadalom, pontosabban a köznyelv használóinak, illetve azoknak a nyelvi tudatossága és az ezen alapuló aktivitása, akiknek ilyeneknek kellene lenniük, nem kielégítő. Sok a rosszindulatú aktivitás, sőt az agresszivitás is. De mindenekelőtt fel kell idéznünk Jonas Basanavičius feledhetetlen szavait az 1883-as Aušra című lap Előszavából: „<...>: Litvánia lassanként elenyészik, mert nyelve is elenyészik” (Basanavičius 1970: 695). És nem mondhatnánk, hogy most már egyáltalán nem enyészik. Jonas Aistysról sem szabad megfeledkeznünk. Ötletesen védte az Kossu álnevét, ám durván támadta és sértegette az összes nyelvészt; érett korában bevallotta: „nem tudom jól a saját nyelvemet” (Aistis 1991: 310), végül pedig kimondta a nagy, de szörnyű igazságot is: „A litván nem fordít különösebb gondot két dologra: anyanyelvére és népe történelmére” (Aistis 1991: 457). Amint viszont mégis foglalkozni kezd vele, nem egy ember ír le szörnyű ostobaságokat. A legkönnyelműbben akkor teszik ezt, amikor mögöttük státuszuk révén befolyással bírók állnak Terminologija | 2008 | 15 9 3 akik csakis az okos Nyugat lehetnek – akkor aztán nem kell gondolkodni, például: „A tok pisin Pápua Új-Guinea hivatalos nyelve, ismertebb nevén Pidgin English (egyszerűsített angol, szleng). Az angol, német és portugál nyelvi elemek keverednek benne a szigeten élő őslakosok által használt 720 teljesen különböző nyelvvel. E nyelv szabad fejlődésére alapozva, amelyet nem szabályoznak az akadémiai nyelvtani szabályok, <...>” (Tok pisin 2003: 37 52). A szabad pidzsin dicsérete mintha szemrehányás volna a nyelvészek által korlátozott litván nyelvvel szemben – jó szándékú tudatlanság, V. Bielinskis szavaival. De hát mi van akkor, ha a tanultabbak mélyebbre tekintenek: „<...> a könyv ismét visszaszorul, a nyelv elszegényedik. Még a nagy hagyományokkal rendelkező britek is arra panaszkodnak, hogy sajtójuk nyelve egyre szegényesebb. A legnagyobb példányszámú bulvárlap, a The Sun pedig még egy külön számítógépes programot is bevezetett, amely ügyel arra, hogy a szövegben ne legyenek túl hosszú, nyolcbetűs szavak. Ha túl sok van belőlük, és túl kevés a négybetűs szócska, a számítógép automatikusan visszaküldi a szöveget a szerzőnek” (Gadeikis 2005: 6 4). Néha a keserű tapasztalatból kiindulva sikerül magukhoz térniük: „A spanyolokkal a munkáról – magyarázzák a férfiak – remekül megértjük egymást. A filmes zsargon nemzetközi, egy szó innen, egy szó onnan... De amikor <...> megpróbálunk <...> az életről beszélgetni – megáll a tudomány, semmi sem megy. <...>” (Vd 2005 3 57). A legfiatalabb nemzedék már régóta provinciális újlitvánoknak tartja őket; én korábban úgy jellemeztem őket azokkal a ki nem mondott, de minden fennhéjázásukból mintegy kiszűrődő szavakkal: előttünk özönvíz volt, legfeljebb Greimas, de Jablonskis semmiképpen. Az Európai Parlament Tájékoztatási Irodája által meghirdetett, leendő, de már pályakezdő újságíróknak szóló esszépályázaton a legtöbb érdeklődést a Többnyelvűség az EU-ban: lehetőség vagy törés? téma keltette (Vd 2008 48 46). Legyen, bár a megfogalmazás mintha kizárna egy harmadik lehetőséget. De miért kell egy minőségi folyóiratként hirdetett, bár már hanyatló kiadványnak gyerekes, jó szándékú tudatlanságokat közölnie, például: „<...> meg kellene érteni, hogy más nyelvekből átvett és meghonosított szavak elsajátítása hasznos a nemzetünk számára. Reménytelen próbálkozás ezeket litván új szavakkal helyettesíteni, amelyek gyakran egyszerűen abszurdul hangzanak” (Vd 2008 48 47). Ugyanakkor ugyanez a folyóirat helyesen írja, hogy még a legtehetségesebbeknek, sőt a poliglotáknak is „nehézséget okoz a litván nyelv”, konkrétan pedig a nemzetközi szavak helytelen használata (Laurinėnaitė 2008: 15 49, 50). Talán azért, mert a litván nyelv presztízse alacsony, és a nemzetiséggel, a hazafisággal együtt még le is értékelik? A nyelvészeket pedig olykor alaposan elpáholják. Íme, Renata Baltrušaitytė újságírónő élvezettel pellengérezi ki, hogyan „magyarázta meg az ellenséget a szakembereknek” Vytautas Petkevičius a kodėlčiuką című művében, és hogyan nem állták a sarat a „litván morfológia tudósai” (Vd 2008 51 52). D. Crystal 94 Jonas Klimavičius | Lietuvių kalba ir visuomenė:... A Kalbos mirtis című könyv fordítása Dalia Zabielaitei számára nem vet fel semmiféle kapcsolatot a litván nyelv hanyatlásával vagy pusztulásával, csupán dühös szembeállítást: „a nyelvi problémák tágabb mezejét tárja fel, mint az, amelybe a nyelvészek szűk oktatási purizmusa bezárja” (NŽA 2005 10 502). A Naujojo židinio–Aidų nyelvészeket ostorozó kritikája Tomo Daugirdas sivár írásaiban kimondhatatlanul furcsán van elméletiesítve. Emberinek tűnő hangon kezdi: „Mit jelent számunkra ma a litván nyelv: a litván identitás alkotóeleme, a gondolat- és információcserét segítő eszközök egyike [,] vagy a gondolkodás és a kifejezés ellenőrzésének módja?” (Daugirdas 2004: 11 535). Az identitás alkotóeleméről ezután egy szót sem szól, viszont sokat beszél „az ember világához és a másik emberhez való viszonyának eszközéről”, az „információ adásának és fogadásának eszközéről” (Daugirdas 2004: 11 535, 536). A cikk egész pátosza pedig egy nem tudni ki által és hogyan létrehozni próbált litván nyelvi bálvány ellen irányul; az ellen, hogy a nyelvészek állítólag olyan nyelvet hoznak létre, „amely az igazság lakhelye és a világ lényegének kifejeződése”, holott „a világ sokféle, sokféle jelentésű vagy értelmetlen”; az ellen, hogy a litván nyelv tisztasága és hitelessége csak a nyelvészek „fejében létezik”; az „elképzelt normák” sokasága ellen; azok ellen a nyelvészek ellen, akik „a nyelvi börtön felügyelőivé kívánnak válni, amelybe a mai litván társadalmat zárják”, mert a szovjet korszak után „eltűnt minden külső fenyegetés” a nyelvre nézve, most pedig... a nyelvészek miatt „a litván nyelvet további elfajulás fenyegeti, a litvánokat pedig a „szavuk vesztése” sorsa” (Daugirdas 2004: 11 535–536). Az ember azt hinné, valami kötekedő, de felelőtlen fecsegést olvas, nem pedig „a vallás, a kultúra és a társadalmi élet havi szemléjét” – nyoma sincs az elemi műveltségnek vagy a keresztény felebaráti szeretetnek... A legvisszataszítóbb, amikor rosszindulatúan egészen konkrét, nem létező dolgokat tulajdonítanak a litván nyelvészeknek, például: „megpróbálták betiltani a külföldi cégek védjegyeit” (Daugirdas 2004: 11 536). A szerző állítólag a nyelvészek által alkotott megfelelőket és tükörfordításokat bírálja (?!), csakhogy a példa anekdotikusan sértő: „Vajon miért nem nevezzük még ma sem a pedagógust az oly pontos(i) és szép [?! – J. K.] javasolt litván megfelelővel, „gyermekvirágoztatónak”, amely némileg a „gyermekgyilkosra” emlékeztet?” (Daugirdas 2004: 11 535). Ki javasolta, és vajon minden javaslattevő nyelvész?! Jonas Varnauskas paklausė tiesiai – Ima šokas nuo gimtosios kalbos? (NŽA 2005: 3–4 140–141) ir ar čia taisomas išmaltas „bromininkų kelias“ (Varnauskas 2005: 3–4 140) – be „kontrolės“, be „kalėjimo“, tik vedantis į ištautėjimą. Tomas Daugirdas azonban nem nyugszik – ismét arról ír, mit kell tenni azért, hogy „a nyelv megfelelő és kézre álló eszköz legyen” (Daugirdas 2008: 1–2 8). A szerző sivár okoskodásba kezd a számítógépes „egérről”, amely nem rágja el a vezetékeket, külseje pedig emlékeztet Terminologija | 2008 | 15 9 5 az igazit, ahelyett hogy felidézné, milyen fürge, ügyes (az a kisegér, hopp, máris a seprű alatt). Itt emlékeztet a ki tudja, ki által javasolt egér-helyettesítőkre is – mutató és szökevényke –, továbbá az ismeretlen nyelvészek által javasolt laptopos szót a hordozható számítógép helyett, és azt is, hogy „a nyelvészek [ugyan melyikek?! – J. K.] által javasolt »drótvakaró« sokkal többet mondana <...>, mint a »trolibusz«” (Daugirdas 2008: 1–2 8). Írt és kiírt mindent, most meg kalapból ír... És minduntalan bálványok kísértenek – hol a nyelv, hol a hazafiság bálványai (Daugirdas 2005: 3–4 121–122). Ír, ír, és a végén mégis eléri, hogy a nyelvészből mumus legyen. Ekkor R. Baltrušaitytė újságíró közvetíteni kezd – felsorolja a sztereotípiákat: 1) a litván nyelvet ma nagyobb veszély fenyegeti, mint a szovjet korszakban; 2) leginkább a fiatalok és a szleng rontják a nyelvet; 3) a nyelvész mumus (Baltrušaitytė 2004: 7 46) –, leültet egy kultúrakutatót (és újságírót), egy írót (és jogászt), velük szemben pedig két nyelvésznőt, hogy megcáfolják ezeket a sztereotípiákat, hogy az előbbiek minden nyelvészt vádoljanak, az utóbbiak pedig ne védjék őket, csak mentegetőzzenek – nem, nem mi ketten, legfeljebb réges-régen egyikünk volt fekete „pupkinista”, de mindketten „lerombolták a szigorú, választást nem engedő nyelvi normák mítoszát” (Baltrušaitytė 2004: 7 46). Szomorú látvány mindegyikük: az egyiknek a helytelenség nem számít, csak legyen kifejező – a kisvárosokból és a szlengből –, neki marketing kell, nem pedig rinkodara; ő maga – a „rinkodara” szót használva – nyelvtani hibákat vétene... (Savukynas 2004: 7 46, 47, 48). A másik, aki orosz sajtót olvas, nagy szakértő módjára még mindig úgy véli, hogy „ők sokkal kevésbé félnek mindenféle idegen szótól”; ebből „nem csinálnak tragédiát, sok mindent könnyedén elfogadnak” – „ott értik, hogy a nyelv mindenekelőtt a kommunikáció eszköze”, és hogy „a szlengben szép litván kifejezések születnek” (Puklevičius 2004: 7 46). Az egyik nyelvésznő szerint a szovjet korszak nyelvészei a hibásak, mert „két nemzedéknek vették el a kedvét a litván beszédtől” [??!! – J. K.], a „szleng pedig nem rossz, csak hagyni kell, hogy alkossák”; az átvágott szó „az adott kontextusban [a miniszterelnökre!] teljesen elfogadható” [Savukynas dicséri: „a nyelvészek vezetői [azaz a nyelvész funkcionáriusok] már toleránsak” 47], a bambalis, amelyet „három éve Žemaitijában hallott”, már „a köznyelv egyik eleme” (Smetonienė 2004: 7 47, 48); Savukynas viszont nem találja meg, „hiába lapozgatja a szótárakat”, pedig egyikük sem veszi a fáradságot, hogy utánanézzen az LKŽ-ben, ahol már réges-rég szerepel az észak-žemaitiai bambalis: 1. „tejesedény, <...>, kanna”, 2. „petróleumtartály”. És csak az egyik nyelvésznő teszi hozzá: „A társadalmat már nem érdekli a nyelv kialakulásának folyamata”; „a nyelv szókincse szegényes azért is, mert a fiatalok nem olvasnak”; „mindig ellent fogok mondani azoknak, akik szerint a litván nyelv nem alkalmas a modern világra, nem lehet már rajta megértetni egymást”; „a saját nyelvünket csak mi magunk pusztíthatjuk el – senki más” (Vaišnienė 2004: 7 46, 48). Vajon ő már inkább kis mumus?.. 96 Jonas Klimavičius | Lietuvių kalba ir visuomenė:... Ir mokinys, pasak Smetonienės, ne prieš šimtą metų sukurtas (Okmanas 2004: 8 40), o vartotas jau ir K. Sirvydo, Krauzės žodyne, ir A. Juškos dainose (Drotvinas 2001: 113, 114, 115). A nyelvészeket, általában az akadémiai közösséget régóta emészti egy extralingvisztikai rák. Ők hallgatnak, a lengyel kolléga viszont megszólal: „A kávézóban üldögélve a litván nyelvészek képesek feltárni a tudományban tapasztalható számos hazai visszásságot, de mindebből nem lesz a sajtóban társadalmilag jelentős vita. Vagyis mintha két rendszerben élnénk – egy magán- és egy hivatalos rendszerben. Ez nem jó a tudomány számára. <...>. <...>. Csak egy következtetést lehet levonni: ha valaki nyíltan kinyilvánítja a véleményét, úgy érzi, kockára teszi tudományos karrierjét. – – – Ez a korrupció egy bizonyos fajtája, és erről ki kell mondani az igazat” (Smoczyński 2008: 13 5). Nem kommentárokra, hanem cselekvésre van szükség. Van némi ok az optimizmusra, sőt sikerekre is. A litván nyelvészek, általában a bölcsész- és társadalomtudományok művelői mernek szembeszállni a kultúraellenes globalizációval, és győznek. Két sikert említek. Nagy erőfeszítések és hosszú küzdelmek után végre érvényre jut az a nyilvánvaló igazság, hogy a lituanisztika fő nemzetközi (és egyetlen belső) nyelve a litván. Ezért többé nem szükséges, hogy a lituanisztikai kutatásoknak – amelyek elsősorban a litván társadalomnak szólnak – kötelezően angolul kelljen megjelenniük. E tudományágak nemzetközi adatbázisa, a Lituanistika litván nyelven, az összefoglalók pedig angolul készülnek (a projektet két nő – Ingė Lukšaitė és Danguolė Mikulėnienė – végzi; örömömre szolgál, hogy az erősödő nem felé tett erkölcsi előlegeim legalább ebben az esetben kiválóan megtérülnek). Itt az ideje felidézni: „A nemzet az anyák kezében van” (Aistis 1991: 160). Időnként örülhetünk annak, hogy nem is nyelvésznőtől tanulhatjuk meg, mi a norma: „<...>, észrevétlenül abba a veszélybe kerülhetünk, hogy a normát meghatározó kiindulópontnak tekintjük a statisztikai tényt: <...>”, noha „az emberi norma alapja az, ami jó az embernek, ami a természetéből fakad; erről pedig sokkal megbízhatóbban tanúskodik az antropológia, mint a statisztikai adatok” (Laumenskaitė 2007: 11–12 550). A terminológus nyelvészek létszáma aránytalanul alacsony. Elkerülhetetlen, hogy minden területre kiterjedjenek. A modern nyelvtudományban a terminológusoknak az állomány egytizedét kellene alkotniuk. Megjelenik azonban a Terminologija című tudományos folyóirat (14. száma jelent meg), a XIII. számtól kezdve nemzetközi (háromnyelvű). Nemzetközi konferenciákat rendeznek. Mégis, mennyiségi áttörés látható. Összegyűlt némi tapasztalat. Növekszik az utánpótlás. A Litván Állami Nyelvi Bizottság támogatásával és a Terminológiai Központ közreműködésével jelentős terminológiai munka folyik. Terminologija | 2008 | 15 97 A litván nyelv és írásbeliség társadalma, a nyelvtudomány és a terminológia új útra lépve, a válaszutaknál meg-megállva talán közeledik ahhoz a félig vak vezetőhöz, aki képes lesz kielégíteni a nyelvészek és a társadalom igényeit. Csak le kell küzdeni a természetet, amely „azzal ajándékozta meg a halandókat, különösen a valamivel értelmesebbeket, hogy megunják azt, ami a sajátjuk, és nagyra becsüljék azt, ami idegen” (Erazmas 1963: 45). KÖVETKEZTETÉSEK 1. A nyelvek használatának, változásának, jövőjének, sőt sorsának kérdéseit gyakran, de nagyon leegyszerűsítően a globalizációval hozzák összefüggésbe, miközben egyre-másra felbukkan egy másik, gyakrabban használt szó is (Arnold Toynbee-é): kihívások. A válaszok nem ilyen hangzatosak, és sokszor még arra sem veszik a fáradságot, hogy megértsék, mi is az a globalizáció. Eredete és fogalmi apparátusa alapján megkülönböztethetjük a kulturális globalizációt, azon belül pedig a nyelvek globalizációját, vagyis a nyelvhasználat globális tendenciáit. Megkülönböztetjük továbbá a globalizmust – a globalizáció ideológiáját, illetve a bolygószintű nemzetközi politika elméletét – és az antiglobalizmust, amelynek egyelőre hiányzik az egyértelműbb és pozitívabb elméleti alapja, miközben túl sok az agresszív tiltakozó, sőt terrorista cselekmény. A globalizáció tehát csak a nyelvhasználatra jelent meglehetősen közvetlen fenyegető tényezőt, a nyelv működésének és használatának viszont kedvezőtlen hátteret teremt. 2. Az egész figyelmet kizárólag a meghatározatlan globalizáció hatására összpontosítani nagyon helytelen, nemcsak az egyoldalúság miatt, hanem azért is, mert így megfeledkezünk vagy hallgatunk más, fontosabb és konkrétabb tényezőkről. Ezekből régen is sok volt, és ma is van. A vasfüggöny mögött virágoztak a XX. század alattomos jelenségei, amelyeket szintén meg kell különböztetni: egyrészt a nyelv általában, valamint az egyes nyelvek, különösen a kisebb nyelvek működésének kedvezőtlen, irracionális hátterétől, másrészt a közvetlen tényezőktől – ilyen a fogyasztói és tömegtársadalom, az eldobható civilizáció, a marketing, a reklám, az agitáció, a tömegtájékoztatás, különösen a televízió elüzletiesedése, a tömegkultúra, a háromperces kultúra, a divat, a sztárcsinálás, továbbá a kultúra amerikanizálódása (popzene, hollywoodi filmek, westernek, sorozatok, thrillerek, szappanoperák,...). E jelenségek közös nevezője az ember és az élet lebutítása, konkrétan pedig a fából vaskarika nyelv. Miután a szovjet Amerika-ellenes propaganda súlyosan megtépázta, a litván filozófiai diskurzusban pedig némileg tudományosan értékelték őket, a vasfüggöny leomlásakor ezek a jelenségek özönvízszerűen árasztották el Litvániát, amelynek lelkileg elcsigázott lakói számára sajnos minden, ami Nyugatról érkezett, csak jónak tűnt. Nyugatról jutottak el hozzánk a csaknem fél évszázados igazságok is a gonosz birodalmában folytatott saját életünkről – az újbeszél, a gondolatrendőrség, a kettős gondolkodás, az elme leigázása. Eljutottak, de nem hatottak kellőképpen. A gonosz birodalmának széthullása, Litvánia függetlenségének visszaállí- 98 Jonas Klimavičius | Lietuvių kalba ir visuomenė:... tása és a litván nyelv államnyelvvé tétele, a nemzeti újjászületés, a társadalom demokratizálódása és a civil társadalom kialakulása, Litvánia európai és transzatlanti integrációja, valamint a túlzott, bár nem hivatalos anglicizálódás, továbbá a számítógépesítés és az internet elterjedése – ezek ma nagyon konkrét tényezők, amelyek jelentősége a nemzeti identitás és öntudat, a kultúra és a nyelv szempontjából már 20 éve meghatározó, és még sokáig korszakos jelentőségű lesz. 3. Minden nyelv etnikai vagy nemzeti – anyanyelv. A mi anyanyelvünk, a litván, több évszázados, folyamatos alárendelő kétnyelvűség körülményei között igen sok kapcsolatba került a lengyel nyelvvel – azzal valósággal elárasztották a litván nyelv egész területét. A következményeknek csak egy részét sikerült felszámolni, a nagyobb részük (és a nyelvterület egy része) helyrehozhatatlan veszteség, noha ezek a kapcsolatok már régen csaknem megszakadtak. Két évszázadon át az orosz nyelv végzett hasonlóan pusztító munkát a litván nyelvterületen. Most az angol nyelvvel való érintkezés kora következett el: a nyelvterület nem vész el, viszont a litván nyelv használóinak egy része igen. Ezért érdemes belülről is megismerni ezeket a birodalmi, gyarmati és nemzetközi nyelveket (és mint linguae francae), vagyis azt, hogyan értelmezik és értékelik őket maguk az oroszok és az angolok. Fontos nem elfelejteni, hogy a linguae francae lényege mindössze a kommunikációs funkció betöltése. Ez nem elegendő ahhoz, hogy egy nemzeti nyelv éljen és fennmaradjon – éppen ettől halhat meg. A litván nyelvnek van egy halott testvérnyelve, a porosz; maga a litván nyelvterület nyugaton és délkeleten is megcsonkult, sőt az államhatárok között sem összefüggő. A nagy nyelvek beszélői elméletben vitathatják, hogy a nyelv a nemzeti és állami lét kötelező vagy nem kötelező jellemzője-e. A litván erről csak szerencsés vagy szerencsétlen (a saját szempontjából!) kivételekről beszélhet. Egy régi, csaknem általános rend ad biztosítékot: kizárólag az államnyelvként működő nemzeti nyelv biztonságos, vagyis: az állam a saját nyelvét jelenti. Noha a világ kétnyelvű (többnyire szintén csak a kommunikációs funkció értelmében), a kétnyelvűség nem a nagy, hanem a kis nyelvekre jellemző, és alárendelő, tehát nem veszélytelen. 4. A litván nyelvtudomány elméletében a kommunikációs eszköz funkcióját már nem tekintik sem az egyetlen, sem akár a legfontosabb funkciónak, S. Karaliūnas pedig a nyelv etnikai funkcióját is megkülönbözteti. Mégis, mindenféle újságírók, kultúrakutatók és egyéb időben megrekedt vidéki gondolkodásúak (előttünk vízözön volt) csak úgy, a kalapjukból előhúzva beszélnek a nyelvről mint kommunikációs eszközről; a nyelv korlátlan fejlődését követelik, kodifikációellenes nézeteket, a zsargon jogait és előnyeit, valamint hasonló, jó szándékú tudatlanságokat hirdetnek, ütlegelik a nyelvészeket, és mumust csinálnak belőlük. Néhány nyelvészt is megfélemlítenek, mert hiányzik a legelemibb szolidaritás és műveltség. A litván nyelvészek mégis mernek kihívást intézni a kultúraellenes globalizációhoz, és olykor győznek is. A terminológus nyelvészek létszáma aránytalanul csekély. De megjelenik a Terminologija | 2008 | 15 9 9 a tudományos folyóirat Terminologija (a XIII. számtól nemzetközi). A litván nyelv állami védelmének elve megvalósul, de nem teljesen következetesen. ŠALTINIAI GŽ – Gimtasis žodis (žurnalas). L ir M – Literatūra ir menas (savaitraštis). MokslL – Mokslo Lietuva (laikraštis). NŽA – Naujasis židinys-Aidai (mėnraštis). Sav su TV – Savaitė (su TV) (savaitraštis). Vd – Veidas (savaitinis žurnalas). LITERATŪRA Aistis J. 1991: Milfordo gatvės elegijos, Vilnius. Akelaitis G. 2008: Dėl specialybės kalbos dalyko ir jo programų. – Gimtoji kalba 12, 3–6. Ambrazas V. 1990: Kamieno braškėjimas. – Gimtoji kalba 2, 5–7. Baltrušaitytė R. 2004: Kalbos normintojas: tikras ar išgalvotas baubas [pokalbis]. – Veidas 7, 46. Baltrušaitytė R. 2008: Perspektyviausia literatūra. – Veidas 51, 52–53. Basanavičius J. 1970: Rinktiniai raštai, Vilnius. Bauman Z. 2007: Globalizacija: pasekmės žmogui. Vertė V. Rubavičius, Vilnius. Bielinskis V. 1948: Rinktiniai raštai. Vertė Z. Kuzmickis, Kaunas. Brzezinski Z. 1998: Nevaldomas pasaulis. Globalinė sumaištis XXI amžiaus išvakarėse. Vertė A. Survila, Vilnius. Chesterton G. K. 1998: Ortodoksija. Vertė R. Drazdauskienė, Vilnius. Crystal D. 2005: Kalbos mirtis. Vertė E. Šidlauskaitė ir G. Gailiūtė, Vilnius. Daugiakalbystė 2008: Nuo energetikos iki daugiakalbystės. – Veidas 48, 46–47. Daugirdas T. 2004: Kalba be žado. – Naujasis židinys-Aidai 11, 535–536. Daugirdas T. 2005: Aukos patriotizmas. – Naujasis židinys-Aidai 3–4, 121–122. Daugirdas T. 2008: Kančios dėl kalbos. – Naujasis židinys-Aidai 1–2, 7–8. Drotvinas V. 2001: Iš žodžio mokinys istorijos. – Terminologija 8, 112–118. Eco U. 2001: Tobulos kalbos paieškos Europos kultūroje. Vertė I. Tuliševskaitė, Vilnius. Eliot T. S. 1990: Kas yra klasikas? Vertė E. Pakštytė. – Proskyna 4, 220–226. EncKompŽ 2005: Enciklopedinis kompiuterijos žodynas, Vilnius. Erazmas 1963: Erazmas Roterdamietis. Pagiriamasis žodis Kvailybei, Vilnius. Fóris A. 2006: Terminology and social-economic globalization: Terminija ir socialinė-ekonominė globalizacija. – Tautinių kalbų terminologija ir globalizacija. Tarptautinės mokslinės konferencijos pranešimų tezės, Vilnius, 21: 21–22. Fóris A. 2007: Terminology and social-economic globalization. – Terminologija 14, 49–60. Frიდენტalis R. 1977: Getė. Vertė E. Vengrienė ir J. Kilius, Vilnius. Gadeikis L. 2005: Redaktoriaus laiškas. – Veidas 6, 4. Gaivenis K., Keinys S. 1990: Kalbotyros terminų žodynas, Kaunas. Genzelis B. 1980: Kultūrų sąveika ir paribio kultūros. – Laikas ir idėjos, Vilnius, 88–106. Le Goff J. 2003: Viduramžių vaizduotė. Vertė D. Bučiūtė, Vilnius. Gოგolis N. 19541: Raštai 3. Vertė M. Miškinis, Vilnius. Gogolis N. 19542: Raštai 5. Vertė M. Miškinis, Vilnius. Griniewicz S. 20061: Terminology in the era of globalisation: Terminologija globalizacijos eroje. – Tautinių kalbų terminologija ir globalizacija. Tarptautinės mokslinės konferencijos pranešimų tezės, Vilnius, 25–26: 26–27. Griniewicz S. 20062: Terminology in the Era of Globalisation. – Terminologija 13, 10–16. Grumadienė L. 1996: Kalbos tvarkybos sėkmės laidas – ryšys su visuomene. – Lietuvių kalbos tvarkyba: teorinės ir praktinės problemos. Seminaro tezės, Vilnius, 13–14. Gudavičius A. 2000: Etnolingvistika, Šiauliai. Jokubaitis A. 2008: Politika be vertybių, Vilnius. 100 Jonas Klimavičius | Lietuvių kalba ir visuomenė:... Joninas L. 1987: Dvi „Meistro ir Margaritos“ realybės. – Problemos 36, 59–71. Karaliūnas S. 1997: Kalba ir visuomenė (Psichosociologiniai ir komunikaciniai kalbos vartojimo bruožai), Vilnius. Kniūkšta P. 1995: Kalbos tvarkybos tikslai ir strategija. – Kalbos kultūros diegimo praktika ir metodika. Jono Jablonskio konferencijos pranešimų tezės, Vilnius, 3–5. Kniūkšta P. 1996: Apie kalbos tvarkybos strategiją. – Lietuvių kalbos tvarkyba: teorinės ir praktinės problemos. Seminaro tezės, Vilnius, 15–17. Kniūkšta P. 20011: Paprastoji ir administracinė kalbos tvarkyba. – Kalbos vartosena ir tvarkyba. Jono Jablonskio konferencijos pranešimų tezės, Vilnius, 7–8. Kniūkšta P. 20012: Kalbos vartosena ir tvarkyba, Vilnius. Kopaliński W. 2001: Žodynas. XX amžiaus įvykiai, sąvokos ir mitai. Vertė V. Kvietkauskas, Vilnius. LaLiėŽ 1977: J. Balkevičius, J. Kabelka. Latvių–lietuvių kalbų žodynas, Vilnius. Laumenskaitė E. 2007: Ir du taps vienu kūnu. – Naujasis židinys-Aidai 11–12, 550–556. Laurinėnaitė J. 2008: Vaikščiojanti enciklopedija: ar lengva tokiam būti. – Veidas 15, 48–50. Leitchik V. 2006: Globalization and problems of terminology: Globalizacija ir terminijos problemos. – Tautinių kalbų terminologija ir globalizacija. Tarptautinės mokslinės konferencijos pranešimų tezės, Vilnius, 32–34: 34–35. LKEnc 1999: Lietuvių kalbos enciklopedija. Parengė K. Morkūnas, redagavo V. Ambrazas, Vilnius. LKEnc 2008: Lietuvių kalbos enciklopedija. Antrasis patikslintas ir papildytas leidimas, sudarė K. Morkūnas, redagavo V. Ambrazas, Vilnius. LRKŽ 1988: A. Lyberis. Lietuvių–rusų kalbų žodynas, Vilnius. Mataitytė I. 2007: Rec.: E. Zaikauskas. Kalbos paribiai ir užribiai: lietuvių žargono žodynėlis. McLuhan M. 2003: Kaip suprasti medijas. Žmogaus tęsiniai. Vertė D. Valentinavičienė, Vilnius. Mikulėnienė D. 1996: Kalbos tvarkyba: norminimas ir administravimas. – Lietuvių kalbos tvarkyba: teorinės ir praktinės problemos. Seminaro tezės, Vilnius, 18. Mikulėnienė D. 1998: Valstybinės kalbos statusas de jure ir de facto: jo įgyvendinimo ir tvarkybos problemos. – Valstybinė kalba ir integracija (Estija, Latvija, Lietuva). Seminaro tezės, Vilnius, 7–8. Miliūnaitė R. 2006: Apie kalbą ir mus. Straipsniai ir pokalbiai, Vilnius. Miłosz Cz. 1995: Pavergtas protas. Vertė A. Grybauskas, Vilnius. Morkus J. 2008: Lietuvių kalba Europos Sąjungoje. – Naujasis židinys-Aidai 7–8, 347–349. Morua A. 1991: Esė. Vertė J. Mikelinskas, Vilnius. Nuodėmė 2008: Nuodėmė vis labiau tampa kolektyvine. – Savaitė 12. Okmanas J. 2004: Lietuviškas kompiuterinis biuras. – Veidas 8, 40. Parandovskis J. 1984: Olimpijos diskas. Vertė D. Urbas, Vilnius. Pasternakas B. 1991: Daktaras Živaga. Vertė A. Mikuta, Vilnius. Piročkinas A. 20041: Publicistiniai pasvarstymai apie lietuvių kalbą atgavus nepriklausomybę. – Gimtasis žodis 8, 2–6. Piročkinas A. 20042: Didelės ir mažos kalbininkų nuodėmės. – Gimtasis žodis 9, 2–7. PolEncŽ 2007: Politikos mokslų enciklopedinis žodynas. Ats. red. A. Jankauskas, Vilnius. Popper K. R. 1995: Nepiktnaudžiauti televizija. Vertė J. Kunčius. – Kultūros barai 6, 14–16. Puklevičius A. 2004: Kalbos normintojas: tikras ar išgalvotas baubas [pokalbis]. – Veidas 7, 46–48. Pupkis A. 2005: Kalbos kultūros studijos, Vilnius. ReklK 2004: Reklamos kalba, Vilnius. Rezoliucija 1996: Akademikai pritarė rezoliucijai dėl lietuvių kalbos. – Lietuvos aidas 242, 3. RLKŽ II 1967: Rusų–lietuvių kalbų žodynas. Paruošė V. Baronas ir V. Galinis, Vilnius. RLKŽ I 1982: Rusų–lietuvių kalbų žodynas. Sudarė Ch. Lemchenas, Vilnius. RLKŽ III 1984: Rusų–lietuvių kalbų žodynas. Sudarė J. Kardelytė, J. Macaitis, A. Mankevičienė, Vilnius. Rosinas A. 1992: Ar valstybė gins valstybinę kalbą? – Lietuvos aidas 2, 8. Rosinas A. 1996: Kalbos priežiūra, kalbos kritika ir kalbos kultūra. – Gimtoji kalba 10, 1–7. Rosinas A. 1998: Valstybinės kalbos teisinė globa 1918–1940 metais. – Valstybinė kalba ir integracija (Estija, Latvija, Lietuva). Seminaro tezės, Vilnius, 9–10. Rosinas A. 2005: Tik prasėu be isterijos, 2005. Sakalavičiūtė K. 2007: Tarpukario Lietuvos periodika: ar rusiška spauda lygu rusų spauda? – Naujasis židinys-Aidai 8–9, 391–398. Savukynas V. 2004: Kalbos normintojas: tikras ar išgalvotas baubas [pokalbis]. – Veidas 7, 46–48. Smetonienė I. 2004: Kalbos normintojas: tikras ar išgalvotas baubas [pokalbis]. – Veidas 7, 46–48. Terminologija | 2008 | 15 101 Smoczyński W. 2008: Laringalai mano moksliniame gyvenime (Su prof. V. Smočinskiu kalbėjosi G. Zemlic-kas). – Mokslo Lietuva 13, 4–5; 14, 6–7. Steger M. B. 2008: Globalizacija. Labai trumpas įvadas. Vertė E. Vareikis, Vilnius. TautGyvY 2008: Tautinio gyvenimo ypatumai. – Savaitė 49. Tok pisin 2003: Atvyksta J. Stromgrenas. – Veidas 37, 52. Treinys M. 2000: Tautiškumo ir globalizacijos sankirta: problema ir sprendimai. – Lietuvių tauta ir pasaulis. Lietuvių tautos savimonė ir tautiškumas: dabarties vaizdas ir perspektyva 1, Kaunas, 16–20. Urnėžiūtė R. 2008: Vertėjai ir kalbos Europos Sąjungos institucijose. – Gimtoji kalba 12, 20–24. Vaišnienė D. 2004: Kalbos normintojas: tikras ar išgalvotas baubas [pokalbis]. – Veidas 7, 46–48. ValTV 1963: Valodniecības terminu vārdnīca. Sastādījuši R. Grabis, Dz. Barbare, A. Bergmane, Rīgā. Varnauskas J. 2005: Ima šokas nuo gimtosios kalbos? – Naujasis židinys-Aidai 3–4, 140–141. Vitkauskas V. 2008: Kitaip yra, sudėtingiau! – Mokslo Lietuva 17, 7. VLE V 2004: Visuotinė lietuvių enciklopedija 5, Vilnius. VLE VI 2004: Visuotinė lietuvių enciklopedija 6, Vilnius. VLE IX 2006: Visuotinė lietuvių enciklopedija 9, Vilnius. VLE XIII 2008: Visuotinė lietuvių enciklopedija 13, Vilnius. Zaikauskas E. 2007: Kalbos paribiai ir užribiai: lietuvių žargono žodynėlis, Vilnius. Zemlickas G., Kaunas D. 2008: Europos pilietis – Jurgis Zauerveinas. – Mokslo Lietuva 3. Ахманова О. С. 1966: Словарь лингвистических терминов, Москва: „Советская энциклопедия“. Бунин И. А. 2001: И. А. Бунин: pro et contra, Санкт-Петербург: Издательство Русского Християнского гуманитарного института. Вальдхайм К. 1976: Австрийский путь, Москва: „Прогресс“. Глиссан Э. 1983: Вавилонская башня. – Курьер ЮНЕСКО 8, 7–9. КРусР 2003: Культура русской речи. Энциклопедический словарь-справочник, Москва: „Наука“. Лукшите Н. 1981: К проблеме предмета лингвистики. – Kalbotyra XXXII/3, 162–169. Пустай Я. 2006: Терминология – гарант сохранения языка: Terminija – kalbos išlikimo garantas. – Tautinių kalbų terminologija ir globalizacija. Tarptautinės mokslinės konferencijos pranešimų tezės, Vilnius, 40–41: 41. Риникер Д. 2001: „Окаянные дни“ как часть творческого наследия И. А. Бунина [публикуется впервые]. – Иван Бунин: pro et contra, Санкт-Петербург: Издательство Русского Християнского гуманитарного института, 625–650. Соболев Ю. В. 2001: «Ред. на кн.:» Ив. Бунин. „Иоанн Рыдалец“. – Иван Бунин: pro et contra, Санкт-Петербург: Издательство Русского Християнского гуманитарного института, 330–334. Твардовский А. 1979: Слово о Пушкине. – А. С. Пушкин. Стихотворения, Москва: „Художественная литература“, 5–23. THE LITHUANIAN LANGUAGE AND SOCIETY: GENERAL AND TERMINOLOGICAL ASPECTS Questions of the usage of languages, their changes, their future and even their fate are often very directly linked with globalization. Another word frequently used is challenges (by Arnold Toynbee). Answers are not so loud and often there are no attempts made to understand what globalization is. Its genesis and concepts allows us to separate cultural globalization and within it – globalization of languages, i.e. global tendencies of the usage of languages. Also globalism – an ideology of globalization or a theory of global international politics – stands out together with anti-globalism, which at least for now has a confused and negative theoretical background and is associated with too many aggressive actions of protest and even terror. Thus globalization is a rather direct threatening factor for the usage of languages and an unfavourable background for the functioning and usage of the language. Concentration of everybody’s full attention only on the impact of undefined glo- 102 Jonas Klimavičius | Lietuvių kalba ir visuomenė:... balization is wrong not only because of its one-sidedness, but also because other more important and specific factors are forgotten or hushed up and they are and were abundant. On the other side of the iron curtain the ugly phenomena of the 20th century were flourishing, directly impacting upon as well as causing a negative background for the functioning of language in general and small languages in particular. Such phenomena include consumer and mass society, disposable civilization, marketing, advertising, agitation, mass media and especially commercialisation of television, mass culture, three minute culture, fashion, creation of stars, Americanization of culture (pop music, Hollywood films, westerns, TV serials, soap operas,...). In general terms a common denominator of these phenomena is their tendency to make a man and a life primitive, specifically the creation of a wooden language. These phenomena, strongly attacked by soviet anti-American propaganda and to some extent evaluated in Lithuanian philosophical discourse after the fall of the iron curtain swept into Lithuania, to the weary spirit of which everything coming from the West seemed to be good. At the same time fifty year old truths about our own life in the evil empire – new language, thought police, double think, enslavement of the mind – reached us from the West as well. These truths reached us, but did not have the right impact on us. Together with such things as the disintegration of the evil empire, restoration of the independence of Lithuania, status of the Lithuanian language as a state language, national rebirth, democratisation of the society and the creation of a civil society, European and transatlantic integration of Lithuania, came unofficial Anglization, computerization and internetization which are now very specific factors, the importance of which to national identity and self-awareness, culture and language has been considerable for twenty years and will remain crucial and epochal for a long time. Every language is ethnic or national – native. Our native language – Lithuanian – for a few centuries under the conditions of continuous subordinate bilingualism had very many contacts with the Polish language – the whole area of the Lithuanian language was flooded with it. Only a few consequences have been eliminated, and although contacts with Polish have for some time been almost broken, the majority of losses are, like loss of national territory, irreversible. For two centuries a similar destructive work in the Lithuanian language area was done by the Russian language. Now a new era of contacts with the English language has arrived – territory is not being lost, but a part of the Lithuanian language speakers are. Therefore it is useful to get acquainted with these imperial, colonial as well as international languages (and linguae francae) from inside – how they are perceived and judged by Russians and English themselves. It is important to remember that the essence of linguae francae is only the performance of the communicative function. This is not enough for the national language to live and survive – it could cause death. The Lithuanian language has a dead sister – the Prussian language. The area of the Lithuanian language has crumbled away in the west and in the south-east and it is not even continuous within the state borders. Speakers of a big language can have a theoretical discussion if the language is or is not an obligatory element of nationality and statehood. A Lithuanian can speak here only about lucky or unlucky (for himself!) exceptions. Only the old nearly universal order provides guarantees: only a national state language is safe or: a state is its own language. Although the world is Terminologija | 2008 | 15 1 0 3 bilingual (mostly in that communicative function), bilingualism is a characteristic not of big, but of small languages and it implies subordination, thus some dangers. In the theory of Lithuanian linguistics, the communicative function is considered to be neither the only, nor the main one. Simas Karaliūnas separates the ethnic function as well. Various journalists, specialists of culture and other provincials of the time (avant nous, le Déluge) are talking only about the means of communication, demanding unrestricted development of the language, declaring anticodification attitudes, rights and validity of jargon and similar good willed ignorance and demonising linguists. They defeat some linguists because of the lack of solidarity and culture of the latter. Lithuanian linguists dare to challenge anti-cultural globalization and sometimes win. The force of terminologists is small, but they publish the scientific (international from the 13th issue) magazine Terminologija (Terminology). The principle of state protection of the Lithuanian language is being implemented although not consistently. Gauta 2008-12-15 Jonas Klimavičius Lietuvių kalbos institutas P. Vileišio g. 5, LT-10308 Vilnius E. paštas: [email protected] 104 Jonas Klimavičius | Lietuvių kalba ir visuomenė:…