Ona Vaičiulytė-Romančuk. „Gramatyka języka litewskiego. Wybrane zagadnienia morfologii i fleksji z ćwiczeniami“

ONA VAIČIULYTĖ-ROMANČUK A LITVÁN NYELV NYELVTANA. A MORFOLÓGIA ÉS A RAGOZÁS VÁLOGATOTT KÉRDÉSEI GYAKORLATOKKAL Warszawa: Ex Libris Galeria Polskiej Książki Sp. z. o. o., 2006, 244 p. A nyelvtan szerzője, Ona Vaičiulytė-Romančuk (furcsa, de a vezetékneve nincs feltüntetve a borítón), a Vilniusi Egyetemen végezte litván tanulmányait. 1985–1990 között a Litván Nyelv és Irodalom Intézet mai litván irodalmi nyelvvel foglalkozó részlegén, 1990-től 1995-ig pedig a Litván Nyelvi Intézet Nyelvtani Osztályán dolgozott. 1994-ben védte meg doktori disszertációját, amelynek alapján elkészítette a Tikriniai vardai Gervėčių apylinkių tarmėje című monográfiát (1996, Vilnius: Lietuvių kalbos institutas). Jelenleg a Varsói Egyetem Általános Nyelvészeti és Baltisztikai Tanszékén dolgozik. Egyebek mellett litván nyelvtant és dialektológiát tanít. Amint az előszóból és a hátsó borítóból kiderül, a nyelvtant a legkülönfélébb olvasóknak szánják, a kezdőktől a litván nyelvet középszinten beszélőkig. A nyelvtani ismereteket igyekeztek a lehető legegyszerűbben bemutatni, a lényeg eltorzítása nélkül. A szerző munkáját a litván nyelv nyelvtani kompendiumaként mutatja be: nem törekedett a litván nyelvtani rendszer részletes leírására, csupán a nyelvtani szerkezet főbb, legjellemzőbb vonásait kívánta bemutatni. Didaktikai célokat is szem előtt tartott: a nyelvtan fő fejezetei gyakorlatokkal zárulnak, a megoldások pedig a könyv végén találhatók. Felhívja a figyelmet a litván nyelvtanok, különösen a tankönyvi célúak hiányára Lengyelországban. A recenzált nyelvtan bibliográfiájában (igaz, válogatott bibliográfiáról van szó) mindössze két lengyel tétel szerepel: Jan Otrębski fél évszázada megjelent nyelvtanának harmadik kötete, valamint Axel Holvoet leíró litván nyelvtanának kiadatlan előadásjegyzetei. Mindez mutatja Ona Vaičiulytė-Romančuk nyelvtanának időszerűségét. A nyelvtan a vizsgált anyagot szófajok szerint rendezi el. A hét bemutatott szófaj sorrendje a következő: főnév, melléknév, számnév, névmás, ige, határozószó és elöljárószó. Az egyes szófajok nyelvtani kategóriáit, ragozását és képzését következetesen tárgyalja. Külön- O. VAIČIULYTĖ-ROMANČUK. Gramatyka języka litewskiego. Wybrane zagadnienia morfologii i fleksji z ćwiczeniami 301 fejezetben szerepelnek a névszók hangsúlyozási paradigmái. A nyelvtan gyakorlati, nem elméleti jellegű, ezért nem találunk benne nyelvtani szakkifejezésekre vonatkozó meghatározásokat vagy fogalmi magyarázatokat (például arra, hogy mi a főnév, a nyelvtani kategória stb.). A recenzió további részében áttekintjük a nyelvtan tartalmát. Kitérünk a tárgyalás módszertanára, az előnyökre és hátrányokra, valamint a vitatható vagy kétséges kérdésekre. 1. A könyv első fejezete némi ismeretet nyújt a litván nyelvről. A balti törzsekkel és nyelveikkel kezdi, megemlíti a Zietelában beszélt litván nyelvjárást, valamint annak kapcsolatát a litván, porosz és jatving nyelvekkel, általános adatokat közöl a litván nyelv használatáról, és tárgyalja a litván nyelvjárásokat (megadja megkülönböztető sajátosságaikat). A könyv legelejére illesztett rész a még felkészületlen olvasó számára túlságosan bonyolultnak tűnik. A litván nyelvjárások sajátosságait célszerűbb lett volna a könyv végén tárgyalni. 2. A nyelvtan második fejezete a litván ábécét tárgyalja, és a litván nyelv hangtani szerkezetéről (magánhangzók, mássalhangzók és hangkapcsolatok) közli a legfontosabb tudnivalókat. A litván helyesírás jellemzésekor pontatlanul azt állítja, hogy fonetikus, történeti helyesírási elemekkel (11. o.)1. Kiemeli a magánhangzók (rövid: hosszú) és a mássalhangzók (kemény: lágy) legfontosabb fonológiai szembenállásait, valamint a kettőshangzók és hangkapcsolatok szerkezetét. A nyelvtan az [ie]-t és az [uo]-t kettőshangzónak tekinti, nem pedig váltakozó magánhangzóknak, ahogyan a Litvániában megjelenő számos újabb munkában2. A fejezetben a litván példák fonetikus átírásában is előfordulnak apró hibák (egyes mássalhangzók lágyságának jelöletlensége a dzingsėti, septy-ni, grėbti szavak átírásában, az [o] hosszúságának jelöletlensége a brolį alak átírásakor stb.). 1 Aleksas Girdenis a litván helyesírás alapelvének a morfológiai (vagy morfofonológiai) elvet tartja, a fonetikai és a történeti elvet pedig másodlagosnak (vö. Ambrazas, szerk. ¹1994: 20); Adelė Valeckienė a litván helyesírás két fő elvét nevezi meg: a fonológiai és a fonetikai, illetve a morfológiai vagy morfofonológiai elvet (vö. Morkūnas, szerk. ¹1999: 521). 2 Aleksas Girdenis szerint „az egyfonémás kettőshangzókat [ie, uo] többnyire [...] különálló fonémáknak (nem fonémakapcsolatoknak) tekintik” (Ambrazas, szerk. ¹1994: 23). A mai litván nyelv nyelvtanában ezek a litván magánhangzórendszer részeként szerepelnek (ugyanott); vö. még Girdenis 1995: 174t; Morkūnas, szerk. ¹1999: 57. 302 KALBOS KULTŪRA | 81 3. A főnévről szóló fejezet a litván szókincs archaikus jellegének hangsúlyozásával kezdődik, és örökölt főnevekre hoz példákat. Ezután viszonylag részletesen tárgyalja a főnevek tulajdonnevekre és köznevekre való felosztását, amely alig különbözik a lengyelétől (24–25. o.). A főnév nyelvtani kategóriái közül a nemet, a számot és az esetet vizsgálja. A főneveket nemük szerint egyetlen eset, a singularis nominativus alapján sorolja osztályokba, ezért további ismérveket kell keresni az -is végű főnevek nemének meghatározásához. Ehhez a nőnemű főnevek singularis nominativusának végződését veszi alapul (27. o.), a singularis genitivus és különösen a singularis dativus alakjairól pedig még csak említést sem tesz. A hím- és nőnemű főnevek megfelelő táblázataiban a mássalhangzó-tövű főnevek -uo végződését tünteti fel (26., továbbá 30. o.). Ezt az iskolai nyelvtan hagyományával indokolja. Pontosabb volna azonban az akmuo, sesuo és hasonló alakok végződéseit nem ragoknak, hanem tővégeknek tekinteni3; ez jobban megfelelne történetüknek és mai morfémaszerkezetüknek. A nyelvtan a közös neműnek nevezett substantiva communia (naktibalda, nenuorama, mėmė stb.) nem egészen pontosan két nemű főnevekként nevezi meg (rzeczowniki dwurodzajowe). A főnevek számának tárgyalása szintén a kategória egykori háromtagú rendszerére vonatkozó történeti megjegyzésekkel kezdődik. Kétségesnek tűnik, hogy a csak az időfogalmak közé sorolt többes számú (pluralia tantum) pietūs főnév, illetve az atostogos szó ünnepeket és szertartásokat jelölő szemantikai csoportba sorolása indokolt-e (32. o.). A nyelvtan minden fenntartás nélkül hetedik esetként kezeli a vocativust, és nemcsak a főnevek, hanem a melléknevek, a számnevek és egyes névmások paradigmatábláiban is feltünteti4. Kétséges, hogy egy gyakorlati nyelvtanban érdemes volt-e minden posztpozicionális lokatívuszt megadni: az adessivus és az allativus nélkül legalábbis biztosan meg lehetett volna lenni, a rudeniop, vakarop és hasonló alakokat pedig határozószóknak lehetett volna tekinteni5. A nyelvtan jó vonásaként említhető egyes esetvégződések beszélt nyelvi rövidülésének tárgyalása (33–34. o.). A főnevek ragozásának leírása nem az újabb és következetesebb Dabartinės lietuvių kalbos gramatikoje (vö. Ambrazas, szerk. 11994: 69t), illetve a Lietuvių kalbos enciklopedijoje (vö. Morkūnas, szerk. 11999: 385) bemutatott 3 Éppen így, bár következetlenül, magyarázza a megfelelő alakokat a Dabartinės lietuvių kalbos gramatikoje (vö. Ambrazas, szerk. 11994: 76). 4 Ebben az esetben lehetséges kompromisszumot kínál a Dabartinės lietuvių kalbos gramatika: a vocativus alakját hagyományból itt is feltünteti a főnevek paradigmatábláiban, az esetkategória leírásában azonban kifejti, hogy ez az alak nem jelöl szintaktikai viszonyokat (vö. Ambrazas, szerk. 11994: 68). 5 Egyébként a Dabartinės lietuvių kalbos žodynas negyedik kiadásában valóban így szerepelnek (vö. Keinys, szerk. 42000: 665 és 906). O. VAIČIULYTĖ-ROMANČUK. Gramatyka języka litewskiego. Wybrane zagadnienia morfologii i fleksji z ćwiczeniami 303 a paradigmatáblák tővégek szerinti osztályozása helyett a régi, iskolai ragozási osztályozást követi, amely egyetlen eset, a singularis nominativus végződésein alapul. A leírásban több pontatlanság is megfigyelhető. A szerző szerint az egyes számú vocativus -au végződését az első ragozási osztályba tartozó, foglalkozás- és szakmaneveket alkotó -tojas képzős szavak kapják (36. o.), ez a végződés azonban azonos jelentésű, -ėjas képzős származékokra is jellemző. Azt állítja, hogy a második ragozási osztályba tartozó férfi családnevek, mint a Butvilà, Dìrkė és társaik, többes számban az első ragozási osztály szerint ragozódnak, vagyis többes számú nominativusuk Butvilaĩ, Dirkiaĩ és így tovább (37. o.). Ezzel nem lehet egyetérteni. A köznyelvben a megfelelő családnevek szabályos, második ragozási osztálybeli alakokat vesznek fel, vagyis Bùtvilos, Dìrkės és így tovább; az említett, első ragozási osztály szerinti alakokat pedig nyelvjárási vagy beszélt nyelvi (esetleg gyűjtő többes számú) változatoknak kell tekinteni (vö. Stundžia 1981). A főnévképzés leírása a Dabartinės lietuvių kalbos gramatika nyomán készült. Téves azonban az az állítás, hogy a litván nyelvtanokban a képzőt (przy-rostek) a képzőelemet és a végződést együtt magában foglaló szóképző toldaléknak szokás tekinteni (40. o.); ezért a szerző a nyelvtan egészében a képzők és az eltérő nemű alakok végződéseinek sorozatait (pl. -el-is és -el-ė; -uk-as és -uk-ė) külön képzőkként kezeli.6 Néhány további megjegyzés a főnévképzésről. A szerző szerint az -elis, -elė képzős származékok a köznyelvi kicsinyítő képzős szavak egyötöde és fele közötti részt teszik ki (40. o.). Valójában Vincas Urbutis alsó becslése arányukra kétötöd (vö. Ambrazas, szerk. 11994: 88). A kicsinyítő képzőkről szóló fejezet végére egy kitérő került a litván személynevek képzéséről (43–44. o.). A személynévképzést külön is lehetett volna tárgyalni, nem pedig a köznevekkel együtt. A szerző az -ius végződést a cselekvő megnevezésének kategóriájában az egyik legtermékenyebb képzővégződésnek tekinti (45. o.), a Dabartinės lietuvių kalbos gramatika viszont azt állítja, hogy az ebbe a kategóriába „tartozó -ius végződésű származékok száma nem nagy” (Ambrazas, szerk. 11994: 113). Sokkal termékenyebbek más végződések. Vaičiulytė-Romančuk szerint a helynevek, például požemis, užjūris, už-sienis, a lengyelhez hasonlóan elöljárós szerkezetekből keletkeztek (49. o.). A litván nyelvtudományban más vélemény az uralkodó7. 6 Hasonlóképpen a középfok hím- és nőnemű alakjainak -esn-is és -esn-ė formánsait is két külön képzőnek tekinti (vö. 58. o.). 7 Vincas Urbutis és Stasys Keinys az ilyen főneveket a megfelelő prefixumokkal képzett származékoknak tartják (vö. Urbutis 1978: 220; Ambrazas, szerk. 11994: 146, 148; Keinys 1999: 80), vagy vegyes képzésű szavaknak (vö. Urbutis 1978: 290). A szerző értelmezését talán egyedül Antanas Smetona támasztja alá (vö. 2005: 85–86). 304 KALBOS KULTŪRA | 81 4. A melléknév leírása nem sokban tér el a Dabartinės lietuvių kalbos gramatikos elméleti alapelveitől. Érdekesek és értékesek azok a megjegyzések, amelyek a litván és a lengyel melléknevek ragozási paradigmái és az élő kategória közötti eltérő kapcsolatra vonatkoznak (56. o.). Felhívja a figyelmet a lengyel nyelv fokozáskategóriájának kifejezésére jellemző szuppletivitásra. A főnevekhez hasonlóan a melléknevek ragozási osztályait is az iskolai gyakorlat alapján különítik el, ezért két azonos példát kell közölni a III. ragozási osztályba tartozó nőnemű melléknevek ragozására (didelė és stiklinė). A mutató névmási és az egyszerű melléknevek ragozását pontatlanul hasonlítják össze: „A névmási melléknevek paradigmái szabályosabbak, mint az egyszerű mellékneveké” (kiemelés tőlem. – A. J., 67. o.)8. A közölt ragozási példákból hiányoznak a III. ragozási osztályba tartozó melléknevek (didysis, –ioji stb.) (vö. a 4. táblázattal, 210. o.). A melléknévképzés leírása jelentősen eltér a Dabartinės lietuvių kalbos gramatikoje közölttől. Mindössze három, a szerző véleménye szerint gyakoribb képzési kategóriát választottak ki: a kicsinyítő képzős alakokat (zdrobnienia), a tulajdonság fokának különbségét (zmiana natężenia cechy), illetve a hasonlóságot (podobienstwo) kifejező képzett alakokat. A –ingas, –inga képzővel alkotott származékok a második kategóriába, a –inis, –inė képzővel alkotottak pedig a harmadikba kerültek9. A nyelvtan a melléknevek prefixális képzésénél csak melléknevekből képzett származékokat tárgyal (vö. Ambrazas, szerk. 11994: 224t). 5. A számnevekről szóló fejezetben a többes számú főnevekkel kapcsolatban minden fenntartás nélkül helyeslik a vieneri gyűjtőszámnév használatát (85. o.)10. A vienetas szót a nyelvtan gyűjtőszámnévként írja le (87. o.), jóllehet azt is megjegyzi, hogy csak főnévként használatos11. A gyűjtőszámnevek közé sorolták a számnevet is 8Vö.: „A névmási alakok ragozása nagyobb mértékben egységesült, mint az egyszerű alakoké” (Ambrazas, szerk. ¹994: 185; kiemelés tőlem. – A. J.). 9A Dabartinės lietuvių kalbos gramatikoje az –ingas, –inga képzővel alkotott származékok a belső tulajdonságot kifejező melléknevek közé kerültek (Ambrazas, szerk. ¹994: 197t), a –inis, –inė képzővel alkotott származékok pedig az elkülönítő, más néven fajtajelölő melléknevek közé (Ambrazas, szerk. ¹994: 209t). 10Még a normatív Dabartinės lietuvių kalbos gramatika sem ennyire szigorú, és a köznyelvben az ilyen esetekben a vieneri alakot a tőszámnévvel, a vieni alakkal egyenértékűnek tekinti (vö. Ambrazas, szerk. ¹994: 241). 11Egyébként Otrębski nemcsak a vienetas, hanem a Dabartinės lietuvių kalbos gramatikos által gyűjtőszámnévként bemutatott szavakat is számnévi eredetű gyűjtő főneveknek tekintette (vö. 1956: 174). O. VAIČIULYTĖ-ROMANČUK. Gramatyka języka litewskiego. Wybrane zagadnienia morfologii i fleksji z ćwiczeniami 305 tucat (ugyanott), noha a szerző korábban már főszámnévként adta meg és ragozta (vö. 81. o.). Kétséges a sorszámnevek képzőjének, a -t-as, -t-a formánsnak az összevetése a tàs, tà mutató névmásokkal (88. o.). Pontatlan a milijonas főszámból képzett milijoninis alakot sorszámnévnek tekinteni (90., 92. o.), mivel melléknév. 6. A nyelvtan hat névmáscsoportot tárgyal: a személyes, a birtokos, a mutató, a kérdő, a vonatkozó és a határozatlan névmásokat. Ismerteti jelentésüket, valamint ragozási és hangsúlyozási paradigmáikat12. Örömteli meglepetés az a rövid fejezet, amely a társadalmi viszonyok személyes névmásokkal történő kifejezését tekinti át. Tárgyalja a tu, jūs, tamsta, pats/pati névmások használatát. A nyelvtan a tas/ta mutató névmást a deiktikus rendszerbe sorolja, olyan tagként, amely a távolságot (a beszélőtől mért távolságot) jelöli (99–100. o.). A távolsági tengelyen grafikusan a šis/ši, šitas/šita és az anas/ana névmások közé helyezi. A magyarázatot a következő mondat szemlélteti: Ez a könyv fehér, az kék, amaz pedig sárga. A tas/ta névmás jelentésének ilyen értelmezése nem felel meg a használatára vonatkozó részletesebb vizsgálatok következtetéseinek13. A határozatlan névmások csoportján belül megkülönbözteti a referenciális és nem referenciális névmások szembeállítását (zaimki referencjalne i niereferencjalne). Az ide tartozó névmások jelentését nem egészen pontosan adja meg: a kaž- formánst tartalmazó névmások valóságosan létező, de meghatározatlan dolgokra utalnak (realnie istniejący, ale nieokreślony przedmiot), a nors formánst tartalmazók pedig hipotetikus dolgokra (przedmiot hipotetyczny)14. 7. A főnév- és melléknévragozási hangsúlyozást a könyv külön, hetedik fejezete tárgyalja. Először néhány általános tudnivalóra emlékeztet a litván nyelv hangsúlyozásáról és annak jelöléséről. Erre nem volt szükség: a nyelvtan nem olyan 12 A tas, toks mutató névmások paradigmáiban indokolatlanul szerepelnek a megszólító eset alakjai is; vö.: „a névmásoknak nincs megszólító esetük, mivel rendszerint nem állnak megszólításként” (Ambrazas, szerk. ¹994: 256). 13 Vö.: „a tas névmás a távolság szempontjából közömbös: közeli és távoli objektumra egyaránt utalhat” (Rosinas 1996: 59); „A Tas, ta semleges tag. A beszélőtől távolabb és közelebb lévő dologra is utalhat” (Ambrazas, szerk. ¹994: 263). 14 A. Rosino nuomone, „įvardžiai su nors yra neutralūs egzistavimui“ (Rosinas 1996: 116). 306 KALBOS KULTŪRA | 81 nagy, szükség esetén pedig könnyű fellapozni a fonetikai fejezetet. A litván nyelv hangsúlyozását morfológiai jellegűként írja le: a hangsúly helye a szó morfémaszerkezetétől függ. Ez a litván hangsúlyozási rendszer újabb koncepciója (vö. Stundžia 1995; Ambrazas, szerk. ¹1994: 49). A főnév- és melléknévragozási hangsúlyozás gyakorlati leírásához mégis a hagyományos, négy hangsúlyozási paradigmát tartalmazó modellt kellett választani. A főnév- és melléknévragozás negyedik hangsúlyozási paradigmájához (113. o.) csak egyetlen példát ad meg (a vaikas főnevet), amely történetesen a bemutatott hangsúlyozási séma összes kivételét szemlélteti... 8. A terjedelmes igei fejezet először röviden áttekinti a litván igerendszert. Ezután a tranzitivitást, a visszaható alakokat és a cselekvésnemet tárgyalja; ezek – a Dabartinės lietuvių kalbos gramatikoje foglaltakhoz hasonlóan – nem minősülnek grammatikai kategóriáknak. A tranzitivitást az ige, nem pedig a mondat vagy akár a diskurzus jellemzőjének tekinti (vö. Hopper, Thompson 1980). A tranzitivitás jelölése alapján szembeállítja azokat az igéket, amelyek alakja nem különbözteti meg a tranzitivitási jelentéseket (ezek kontextustól függnek), azokkal, amelyek megkülönböztetik őket. Az utóbbiak három csoportra oszlanak: az elsőbe azok az igék tartoznak, amelyekben a tranzitivitási oppozíciót a tő magánhangzójának váltakozása jelöli; a másodikba azok, amelyek tranzitivitását kauzatív és kuratív képzők jelölik; a harmadikba pedig azok, amelyek intranzitivitását a visszaható képző jelöli. Ez a felosztás a Dabartinės lietuvių kalbos gramatikos című műből származik (vö. Ambrazas, szerk. ¹1994: 83–288). Kissé leegyszerűsíti a tranzitivitási kategória képét, mivel nem foglalja magában azokat az igéket, amelyek egyáltalán nem képesek tranzitivitási oppozíciót kifejezni (būti, atrodyti, gulėti stb.). A visszaható képző a tranzitivitási kategória részévé válik, és az intranzitivitás kifejezésének egyetlen eszközévé15. A nyelvtan ugyanakkor külön is tárgyalja a visszaható alakokat. Bemutatja a visszaható képző és a tőmagánhangzó-váltakozás kölcsönhatását: kelti: kilti: keltis (119. o.). Az utóbbi két intranzitív alak jelentéskülönbsége nem kap kellő hangsúlyt: mindkettő állapotot vagy spontán cselekvést jelöl. Nem magyarázza meg, hogy a részes eset jelentésű visszaható képző nem változtatja meg az ige tranzitivitását (vö. Ambrazas, szerk. ¹1994: 288). Jól kiemeli a litván... 15 Ezeket az alakokat hasonlóképpen magyarázza a Dabartinės lietuvių kalbos gramatika is (vö. Ambrazas, szerk. ¹1994: 287–288). A litván igék visszaható alakjainak másfajta értelmezése is lehetséges: beilleszthetők a nem kategóriájába, és a medium kifejezőeszközeinek tekinthetők (lásd Holvoet, Semėnienė 2004). O. VAIČIULYTĖ-ROMANČUK. Gramatyką języka litewskiego. Wybrane zagadnienia morfologii i fleksji z ćwiczeniami 307 A litván és a lengyel nyelv visszaható igéi passzív jelentéseinek különbségei (man nesimiega: nie mogę zasnąć stb.). Az ige további nyelvtani kategóriáit – az időt, a személyt és a számot – nem tárgyalja külön, csupán röviden áttekinti az igeragozás ismertetésekor. A felszólító mód harmadik személyű alakjait, teeinie, tesimokai stb., a kívánságot kifejező permisszívusz sajátos alakjainak tekinti (150–151. o.)16. A felszólító jelentésű alakokat (tepasako) és szerkezeteket (tegul pasako) nem közvetlen idézetekként (vö. Ambrazas, szerk. 11994: 306), hanem a felszólító mód kifejezőeszközeiként mutatja be. A cselekvő és szenvedő szerkezet tárgyalásakor azt állítja, hogy minden igei (és melléknévi igenévi) cselekvő alaknak van szenvedő megfelelője (156. o.)17. A visszaható, igekötős igék a nem visszaható igékhez hasonlóan alkotnak szerkezeti ellentétpárokat; a visszaható, igekötő nélküli igéknek pedig összetett, nem visszaható szenvedő alakok felelnek meg, például: Ramunė šukuojasi plaukus: Plaukai yra Ramunės šukuojami (158. o.)18. Kétséges a visszaható igealakok képzésének magyarázata19: a szerző szerint a visszaható -si- képzőnek van -is/-s változata, a gydytis, suktis típusú alakok képzését azonban a létrejött geminátákban az egyik i kiesésével magyarázza: *gydyti-is → gydytis (159. o.)20. A nyelvtan a továbbiakban a melléknévi igenévi alakokat tárgyalja. Bemutatja igei és melléknévi tulajdonságaikat. Nem hiányoznak a litván nyelv régies és újabb melléknévi igenévi alakjaira vonatkozó diakrón megjegyzések sem. Részletesen ismerteti… 16 Ezeket már Dabartinės lietuvių kalbos gramatikoje kihalófélben lévő, régies alakokként jellemezték (Ambrazas, szerk. 11994: 305, 309). A Dabartinės lietuvių kalbos szövegkorpuszban (http://donelaitis.vdu.lt) e recenzió szerzője az első alakra hét előfordulást talált, a másodikra pedig egyetlen (!) példát sem. 17 Dabartinės lietuvių kalbos gramatikoje kifejtik, hogy egy cselekvő alaknak több szenvedő megfelelője is lehet, és fordítva (Ambrazas, szerk. 11994: 320 sk.). A cselekvő és szenvedő szerkezet viszonyát Holvoet és Semenienė (2004) hasonlóképpen magyarázza, számukra azonban a szerkezeti ellentét csupán szemantikai, és nem alkot ragozási kategóriát. 18 Vö.: „ezeket a semleges nemű visszaható, illetve a hím- vagy nőnemű nem visszaható alakok helyettesítik” (Ambrazas, szerk. 11994: 325). 19 A felosztás indokolatlan: a feltételes és a felszólító módot – a megfelelő nem visszaható alakokkal együtt – egy csoportban tárgyalja, a kijelentő módot pedig külön, az összes többi mód ismertetése után. Ismétlések is előfordulnak: például a visszaható képző előtti magánhangzó-váltakozásról a 159. oldalon és a 160–161. oldalon is szó esik (másodszor). 20 Az ilyen alakok képzését jóval egyszerűbben magyarázza a Dabartinės lietuvių kalbos gramatikoje: „Az igekötő nélküli igék főnévi igenevei ennek a formátumnak a [-s(i)] rövid változatát, a -s-t a főnévi igenév képzőjéhez kapcsolják: prausti – prausti-s…” (Ambrazas, szerk. 11994: 383). 308 KALBOS KULTŪRA | 81 az aktív és passzív igenévi alakok időbeli formáinak váltakozását és hangsúlyozását tárgyalja, valamint megjegyzéseket fűz egyes igenévi alakok gyakoribb használatához. Külön foglalkozik a szükségességet kifejező igenévvel, továbbá a mai nyelvben igen ritkán használt visszaható és határozott igenévi alakokkal21. Nem indokolt valamennyi múlt idejű, többes számú aktív igenévi alakot (még a hímneműeket is!) a megfelelő, határozatlan nőnemű alakokból származtatni: „od tematu imiesłowu rodzaju żeńskiego, na przykład: dirbusi [...] → dirbusieji [...], dirbusiosios [...]“ (183. o.)22. A nyelvtan jól kiemeli a féligenév és a határozói igenév használatának különbségeit. Az ige nem ragozott alakjainak áttekintését a célhatározói igenévről és a módhatározói igenévről szóló alfejezetek zárják. Kétséges, hogy egy kis terjedelmű, a mai litván nyelvet tárgyaló gyakorlati nyelvtanban szükséges volt-e magyarázni a célhatározói igenév (supinum) képzését, jelentését és használatát23. A módhatározói igenév a nyelvtanban igealaknak, nem pedig határozószónak minősül (vö. Ambrazas, szerk. 11994: 413). Ez a döntés mind a módhatározói igenevek jelentése, mind meghatározott használati köre szempontjából kétséges, és módszertani szempontból sem indokolható. Az igei fejezet a szóképzés tárgyalásával zárul. Röviden áttekinti a képzés alapjául szolgáló szófajokat, a képzést kísérő tőmagánhangzó-váltakozást és a képzőelemeket. Kétségeket ébresztett a meglehetősen ritka, képzővel alkotott duratív igék (aušėti, brydoti, glūdoti stb.) tárgyalása (190. o.). 9. A szerző a határozószót ragozhatatlan szófajként határozza meg, ugyanakkor megjegyzi, hogy sok határozószónak vannak fokozott alakjai. Vajon a határozószók fokozása ragozásnak vagy képzésnek minősül? Mivel a nyelvtan a képzéstől elkülönítve tárgyalja, arra lehet következtetni, hogy nem tekinti képzésnek. Következésképpen a legtöbb határozószó fokozással ragozható?24 21 A mai litván nyelv korpusza (http://donelaitis.vdu.lt) a nyelvtanban megadott visszaható alakok közül egyetlen előfordulást sem tartalmaz: raššis ir rašysiąsis, illetve a határozott alakra, dirbusiosios sem található példa. 22 Vö.: „A határozott képző a hímnemű egyes számú alanyeset hosszú alakjaihoz járul, amelyek végződésének magánhangzója megnyúlt: [...] múlt idejű dirbusys-is, tylėjusys-is, raši usys-is [...]“ (Ambrazas, szerk. 11994: 367). 23 Maga a szerző is felhívja a figyelmet ennek az alaknak a nyelvjárási jellegére, és megadja a köznyelvi megfelelőjét: a főnévi igenevet (187. o.). 24 A mai litván nyelv nyelvtana megkerüli a problémát: a határozószót „nem ragozható és nem személyragozható önálló szófajként” határozza meg (Ambrazas, szerk. 11994: 410). O. VAIČIULYTĖ-ROMANČUK. Gramatyka języka litewskiego. Wybrane zagadnienia morfologii i fleksji z ćwiczeniami 309 A határozószók képzésének tárgyalásakor az -ai és -iai külön képzőként szerepelnek (a függelékben is, 233. o.), az -aip és -iaip pedig egy képző változataiként; az -ui képző -iui változatáról viszont egyáltalán nem esik szó (vö. pramaišiui, pasroviui). Kérdéses, hogy a határozószóvá vált elöljárós szerkezetek felsorolásában (200. o.) szükséges volt-e megadni a ritkán használt ligi laikui példát. A nyelvtan külön felsorolja a főnév régi helyhatározói eseteiből eredő határozószók egy csoportját (199. o.). A többi mellett itt szerepel a namõ, amelyet a namõn alakból származtat, valamint a namiẽ, amelyet a namiẽp alakból eredeztet (helyesen: namiép). E formák történeti magyarázata szükségtelen, ráadásul komoly kétségeket vet fel25. A határozószók fokozott alakjai az alapfokú alak tövéből képződnek (pontosabb volna azt mondani, hogy a tőből)26. A képzési szempontból elemezhetetlen határozószók felsőfokú alakjait az -iausia képzővel javasolja képezni: daug > daugiausia, pirmà > pirmiausia (201. o.). A mai litván nyelv nyelvtana is hasonló javaslatot tesz (Ambrazas, szerk. 11994: 417), de ezt néhány konkrét szóra korlátozza (daugiausia, pirmiausia, pirmučiausia). Nem pontos tehát minden esetben a képzési szempontból elemezhetetlen alapalakokhoz kötni ezt a szabályt (vö. anksti: anksčiausiai és sok más példa); emellett a nyelvészek által megfogalmazott szabály nem felel meg a tényleges nyelvhasználatnak27. 10. Az elöljárószókat elsődlegesekre és másodlagosakra, egyszerűekre és összetettekre osztják; tárgyalják a ritka utópozíciókat (dėka, dėlei, link, vietoj) és az elöljárószók vonzatát. Kétségeket – más esetekhez hasonlóan – az elsődleges és másodlagos elöljárószók történeti alapú megkülönböztetése keltett. Valóban hasznos néhány elöljárószót a megfelelő igekötőkkel összehasonlítani (bementem a szobába, kimentem a teremből), ehhez azonban nincs szükség történeti alapozásra. Az összes példában a hangsúly az elöljárószókra esik. Erre nem volt szükség, mert eltorzítja a kifejezés hangsúlyát és a mondat intonációját. 25 Kazimieras Būga a namõ alakot határozószóvá vált birtokos esetnek tartotta, és ebből vezette le a namon alakot (hozzátoldott -n-nel) (Zinkevičius, szerk. 1959: 183). A namie alakot is különféleképpen magyarázzák: egyesek régi (posztpozíció nélküli) helyhatározói esetnek tekintik (vö. Zinkevičius 1980: 209). 26 A mai litván nyelv grammatikája nem zárja ki annak lehetőségét, hogy a felsőfokú határozószók az ugyanilyen fokú melléknevekből származzanak: „nem egy -iausiai képzőről, hanem a -iai-ról beszélhetünk” (Ambrazas, szerk. 11994: 417). 27 A mai litván nyelv korpuszának (http://donelaitis.vdu.lt) adatai szerint a daugiausiai, pirmiausiai alakok az írott (többnyire szerkesztett!) nyelvben széles körben használatosak, bár ritkábban, mint az ajánlott daugiausia, pirmiausia alakok. 310 KALBOS KULTŪRA | 81 11. A függelékekben 35 táblázat található a különböző szófajok ragozásáról és alakképzéséről. Bár némelyik csupán megismétli a megfelelő fejezetek paradigmáit, egy helyen összegyűjtve könnyebben megtalálhatók, és valóban hasznosak. Nem kívánatos, hogy a táblázatokban szereplő információ eltérjen a nyelvtan törzsszövegében ismertetettektől. Sajnos ez az első táblázatban (206–207. o.) így történt. Az ötödik főnévragozási osztály hím- és nőnemű főneveinek egyes számú alanyeseti végződése a táblázatban nulla, míg a nyelvtan a hagyományos értelmezés alapján a -uo végződést adja meg (26. és 30. o.). A nyelvtan előbb a számneveket tárgyalja, majd az névmásokat; a táblázatokban fordítva: először a névmások, aztán a számnevek ragozását foglalja össze. A tizenkilencedik táblázatban (225. o.) – más esetekhez hasonlóan – a lágyságot jelölő i-t nem a jövő idő képzőjéhez (vagyis –si-uo-si), hanem a végződéshez kell kapcsolni: –s-iuo–si. E táblázatban a jövő idő második személyű alakjából teljesen hiányoznia kellene a lágyságjelnek. A 34. táblázat (233. o.) az egyszerű és visszaható, nem pedig – ahogy a feliratban szerepel – a névmási melléknévi igenév alakjait tekinti át. 12. A nyelvtanban gondosan hangsúlyozták az összes litván példát. Ez jól sikerült; mindössze néhány kisebb hiba van: Mėnuō (42. o.) – helyesen: Mėnuo; namięp (199. o.) – helyesen: namiep. Szedési hibából is alig akad (talán csak formy a 150. oldalon – helyesen: formy, stopień wyższs a 201. oldalon – helyesen: stopień wyższy). Jó, hogy a lengyel szakkifejezések mellett az esetek többségében megadják a litván megfelelőiket is. A nyelvtan végén hasznos lett volna egy litván szakkifejezésmutató. A recenziót befejezve megállapítható, hogy Ona Vaičiulytė-Romančuk nyelvtana jól adja vissza a litván nyelv fonológiai és morfológiai szerkezetét. A nyelvtan elméleti alapjai mértéktartóan konzervatívak. Rendszeres, következetes, világos – úgy tűnik, megtalálható benne minden, amit az ilyen nyelvtanokban általában keresnek, sőt némi fölösleges anyag is. Leginkább a szintaxis alapjai hiányoznak. Az ismertetett nyelvtan megfelel rendeltetésének: hasznos tankönyv lesz a litván nyelvet tanuló, lengyelül beszélő és olvasó diákok számára nemcsak Lengyelországban, hanem Litvániában is. Remélem, hogy a recenzióban kifejtett megjegyzések hasznára válnak a szerzőnek a nyelvtan további kiadásainak előkészítésekor. O. VAIČIULYTĖ-ROMANČIUK. Gramatyka języka litewskiego. Wybrane zagadnienia morfologii i fleksji z ćwiczeniami 311 LITERATŪRA Ambrazas V., red. 11994: Dabartinės lietuvių kalbos gramatika, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidykla. Girdenis A. 1995: Teoriniai fonologijos pagrindai, Vilnius: Vilniaus universitetas. Holvoet A., Semėnienė L. 2004: Rūšies kategorija: mediumas ir pasyvas. – Holvoet A., Semėnienė L., red. Gramatinių kategorijų tyrimai, Vilnius: Lietuvių kalbos institutas [Lietuvių kalbos gramatikos darbai 2], 35–60. Hopper P. J., Thompson S. A. 1980: Transitivity in grammar and discourse. – Language 56, 251–299. Keinys S. 1999: Bendrinės lietuvių kalbos žodžių daryba, Šiauliai: Šiaulių universiteto leidykla. Keinys S., red. 42000: Dabartinės lietuvių kalbos žodynas, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas. Morkūnas K., sud. 11999: Lietuvių kalbos enciklopedija, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas. Otrębski J. 1956: Gramatyka języka litewskiego 3. Nauka o formach, Warszawa: Państwowe Wydawnictwo Naukowe. Rosinas A. 1996: Lietuvių bendrinės kalbos įvardžiai, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidykla. Smetona A. 2005: Pagrindinių darybos būdų skyrimo klausimu. – Acta Linguistica Lithuanica 52, 83–89. Stundžia B. 1981: Daugiskaitiniai asmenvardiniai oikonimai ir jų reikšmė linksniavimo bei kirčiavimo sistemų rekonstrukcijai. – Lietuvių onomastikos tyrinėjimai // Lietuvių kalbotyros klausimai 21, 185–198. Stundžia B. 1995: Lietuvių bendrinės kalbos kirčiavimo sistema, Vilniaus universitetas. Urb utis V. 1978: Žodžių darybos teorija, Vilnius: Mokslas. Žulys V. 1969: Vadinamųjų nekaitomųjų įvardžių vieta lietuvių kalbos gramatinėje sistemoje. – Baltistica 5(2), 167–177. Gauta 2008 08 26 ARTŪRAS JUDŽENTIS Vilniaus universitetas Universiteto g. 5, LT-01513 Vilnius Lietuvių kalbos institutas P. Vileišio g. 5, LT-10308 Vilnius [email protected] 312 KALBOS KULTŪRA | 81