Bendrinės kalbos normintojai ir besikurianti skaitmeninio modernizmo visuomenė

KALBA RITA MILIŪNAITĖ Litván Nyelvi Intézet A KÖZNYELV NORMÁINAK KODIFIKÁTORAI ÉS A KIALAKULÓ DIGITÁLIS MODERNIZMUS TÁRSADALMA Litvániában erős hagyományai alakultak ki a nyelvi normák kodifikálásának és a köznyelv felügyeletének: kodifikációs művek készülnek és jelennek meg, normatív adatbázisok jönnek létre, írott nyelvi szövegeket szerkesztenek, különféle kiadványok nyelvhasználatáról szóló recenziókat tesznek közzé. A normakodifikátorok egész nemzedékei nevelkedtek fel, akik aktívan hozzájárultak és hozzájárulnak a köznyelvi normák megállapításához, bevezetéséhez és működéséhez. Ez jelentős részben ellensúlyozta és ellensúlyozza más nyelvek – előbb a szláv, most már az angol – hatását. A köznyelv normáinak kodifikálása tehát Litvániában a nyelvtudomány egyik markáns, a társadalom számára talán leginkább látható területe. Ezért az emberek a nyelvészeket elsősorban azokkal azonosítják, akik a nyelv helyességével foglalkoznak. Idővel megváltozott a normakodifikátorok társadalmi szerepe, a velük szemben felmerülő problémák és a köznyelv használóihoz fűződő viszonyuk. Munkamódszereik azonban valószínűleg a legkevésbé változnak. Ez az egyik oka annak, hogy az utóbbi időben felszabadultabbá vált társadalom nem fukarkodik a nyelvészeket illető negatív jelzőkkel a jelenlegi nyelvpolitika és a konkrét normakodifikációs tevékenység miatt*. Leginkább két dolgot vetnek a szemükre: 1) állítólag zárt nyelvészközösség működik, és abnormális döntéseket hoz; 2) a nyelvészek állandó tiltásokkal megnehezítik a társadalom életét, túl sokat akadékoskodnak, és ahelyett, hogy kizárólag nyelvkutatással foglalkoznának, korlátozzák a véleménynyilvánítás szabadságát. Általában * A cikk még a 2011 elején kezdődött, a nyelvi normák kodifikálásának értelméről és módszereiről szóló vitát megelőzően készült. (A szerző megjegyzése a cikk levonatának olvasásakor – R. M.) 98 KALBOS KULTŪRA | 83 a nyelvhelyességgel kapcsolatos nyilvános megjegyzéseket bármikor és bárki ízekre szedheti1. A társadalom egy része már egészen más, és más világban él, mint néhány évtizeddel ezelőtt. A különféle világnézeti rendszerekben úgynevezett paradigmaváltás zajlik. A mai globalizáció, az internet térnyerése és az új információs technológiák gyors fejlődése, valamint a különféle, gyakran szélsőségekig fokozódó ideológiák (feminizmus, politikai korrektség, genderizmus2, antis szexizmus stb.) aktívan hatnak a nyelvhasználatra, és a nyelvi normák kodifikátorai számára is új feladatokat jelentenek. Ezért nem meglepő, hogy a hagyományos normakodifikációs eszközök egyre kevésbé felelnek meg a társadalom igényeinek. Másfelől, ahogy a kutatások mutatják, a társadalomban igény van a standardra, és elégedetlenséget vált ki a litván nyelv eltorzítása is. Az emberek szívesen vitatkoznak nyelvi kérdésekről, csupán azokat a módszereket bírálják, amelyekkel a nyelvi normák kodifikátorai bevezetik vagy megváltoztatják a normákat. Ez a helyzet arra ösztönöz, hogy közelebbről szemügyre vegyük a normakodifikátorokat, és belülről vizsgáljuk meg munkájuk problémáit, különösen azért, mert ilyen kutatásokból szinte egyáltalán nincs. A cikk a mai társadalomban, az internet térnyerésével összefüggő változások figyelembevételével azt vizsgálja, hogy a normakodifikátoroknak merre kellene irányítaniuk tevékenységüket ahhoz, hogy munkájuk eredményei elfogadhatóbbak legyenek a társadalom számára. 1. A KÖZNYELV NORMÁZÓI. TEKINTÉLYEK ÉS SZUBJEKTUMOK A nyelvi szakirodalomban különféle sémák és modellek találhatók azokról az aktív társadalmi erőkről, amelyek hatással vannak a normázási folyamatra. A szociolingvisztikában a nyelvi normák elméleti kérdéseinek tárgyalásakor olykor egy svéd származású 1A közelmúlt egyik jellegzetes példája az internetes kommentelők reakciója arra a panaszra, amelyet egy Rimvydas Ž. néven bemutatkozó sportrajongó nyújtott be az Állami Litván Nyelvi Bizottsághoz Robertas Petrauskas, a törökországi világbajnoki kosárlabda-mérkőzést élőben közvetítő TV3 sportkommentátora miatt, aki állítólag helytelenül használta a nugriūti igekötős igét a pagriūti helyett (az igekötő egyértelműen megkülönbözteti a jelentéseket). Lásd: www.delfi.lt: <http://sportas.delfi.lt/wbc2010/krepsinio-aistruolis-apskunde-netaisyklingai-kalbanti-komentatoriu.d?id=36165731> (megtekintve: 2010. 09. 06., 1242 hozzászólás); www.balsas.lt: <http://www.balsas.lt/naujiena/500696/kalbos-komisija-sulauke-skundo-del-netaisyklingos-krepsinio-komentatoriaus-kalbos> (megtekintve: 2010. 09. 06., 9 hozzászólás). Amikor a panasz tényét közzétették az internetes hírportálokon, a kommentelők ahelyett, hogy elismerték volna, hogy a kommentátornak ki kellene javítania magát, hatalmas áradataikkal hevesen támadták a levél szerzőjét, azt kérdezve, hogy egyáltalán hogyan merészel ilyen jelentéktelen dolgokon akadékoskodni. Kétségtelen, hogy Litvániában a kosárlabda kultusza összehasonlíthatatlanul erősebb a nyelv iránti tiszteletnél, ám ezek a hozzászólások egyértelműen megmutatták azt is, mennyi türelmetlenség halmozódott fel a társadalom legalább egy részében a nyelvi korrekciókkal szemben, amely aktívan jelen van az internetes térben. 2 Apie genderizmo sąsajas su kalbos pokyčiais žr. Patackas, Žarkus 2010. R. MILIŪNAITĖ. Bendrinės kalbos normintojai ir besikurianti skaitmeninio modernizmo visuomenė 99 suomio filosofo Georgo Henriko von Wrighto (Wright 1963) normos samprata, pagal kurią skiriami normų autoritetai ir normų subjektai3. Šis skyrimas svarbus kalbant apie normintojų ir visuomenės santykius. A normák tekintélye olyan szereplő, aki előírást ad, vagyis normatív erőt kölcsönöz a normának. A normatív erő a normák alanyaihoz szól: a tekintély irányítja őket, engedélyez vagy megtilt számukra bizonyos cselekvéseket. A nyelvtervezés elméleti szakirodalmában bevett, hogy a nyelvtervezőket, vagyis a nyelv fejlődésére tudatosan ható aktív erőket négy csoportba sorolják (vö. Haarmann 1990: 120–121; Baldauf 2006: 151–154): • hivatalos politikai szint – az ország vezetésének döntései, • intézményi szint – állami intézmények (tudományos, oktatási stb.), • társadalmi szerveződések szintje – különféle szervezetek (egyesületek) és csoportok, • az egyének szintje – egyes személyiségek. A köznyelvi litván nyelv fejlődésének és normázásának elmúlt valamivel több mint száz éve során az egyik figyelemre méltó változás éppen a normázók felfogásának és társadalmi szerepének átalakulása volt: a tekintélyes személyiségtől előbb a szervezett kollektívumig, majd az állami nyelvtervezési és normázási intézményekig. Maga a normázási munka a köznyelvi litván nyelv hajnalán, a XVII–XVIII. századi Kelet-Poroszországban, valamint az Aušros és a Varpo idején is kollektív munka volt (lásd Pupkis 2010: 13). A XIX. század végén és a XX. század elején pedig a művelt réteg körében Jonas Jablonskis emelkedett ki leginkább olyan tekintélyes személyiségként, aki lerakta a köznyelvi litván nyelv normáinak alapjait – vagyis az egyéni szint került előtérbe (Pupkis 1995: 2): Litvániában, mivel nem volt hagyományos arisztokráciája (a XX. század elejéig lényegében vagy elpolonizálódott, vagy eloroszosodott), nem alakult ki a más országokra jellemző presztízsnyelv. Igaz, legalább néhány évtizedig Jablonskis és írásai szolgáltak a presztízsnyelv mércéjeként, de ez is főként a nyelvi normázók és a nyelvtanárok körében, nem pedig az egész társadalomban – a társadalom ugyanis az újságok és könyvek korántsem mintaszerű nyelvét tekintette példának. J. Jablonskis halála (1930) után a normázók szervezett kollektívumának korszaka következett. A két világháború közötti Litvániában aktívan működött a Litván Nyelvi Társaság, amelynek tagjai (Pranas Skardžius, Antanas Salys, Petras Jonikas, 3 Dar žr. Ammon 2004: 277; Takahashi 2004: 173–174 – apie normų propaguotojus, pasipelnytojus iš normų, normų piktadarius, normų aukas ir kt. 100 KALBOS KULTŪRA | 83 Leonardas Dambrauskas és mások megvitatták a köznyelv normázásának elméleti alapjait, és gyakorlati normázó munkát végeztek (lásd Miliūnaitė 1991: 7–21). Ezzel a következő szintre léptek. A szovjet időkben a normázó munkát az akkori Litván Nyelv- és Irodalomtudományi Intézet, a felsőoktatási intézmények tanszékei, valamint az 1960-as években a Tudományos Akadémia mellett létrehozott Litván Nyelvi Bizottság végezte. Bár a munka már kollektív volt, továbbra is kiemelkedtek markáns, tekintélyes személyiségek, akiknek a társadalomra gyakorolt hatását jelentős részben a média is alakította: Kazys Ulvydas, Juozas Pikčilingis és mások. A függetlenség visszaállítása után a Nyelvi Bizottság állami bizottsági státuszt kapott, és létrejött az állami nyelvfelügyeleti szerv, az Állami Nyelvi Felügyelőség is. Így Litvániában ma a normázó munka legnagyobb súlya az intézményi szintre nehezedik, az egyes, a társadalomra erős hatást gyakorolni képes tekintélyek pedig eltűntek. A tekintélyek kérdése azonban nem ilyen egyszerű. A tekintélyekhez – jelképes módon leginkább J. Jablonskishoz – való viszonyon keresztül a nyelvészek nézetei közötti kisebb-nagyobb ellentét is megmutatkozik (Pupkis 1995: 3): Jablonskis tekintélye sajnos mára teljesen elhalványult a társadalomban, a normázók munkáiban pedig túlságosan ritkán hivatkoznak Jablonskisra, gyakran csak akkor, amikor a szerzők véleménye egybeesik a nagy nyelvész állításaival. Más esetekben könnyedén lemondanak a köznyelv legnagyobb normázójának véleményéről, és nem mindig világos, általánosan meg nem vitatott kritériumokra próbálnak támaszkodni. Magát a normázási hagyományt is elfelejtik: Jablonskistól – Balčikonison, Skardžiuson, Salison és Jonikán át – egészen napjainkig. J. Jablonskis eszméinek támogatói és a Jablonskis utáni nemzedékből eredő eszmék közötti ellentétet Bronys Savukynas már „népiek” és „modernisták” vitájaként nevezte meg (Diskusija 2005): Ma már nem térhetünk vissza ahhoz a litván köznyelvhez, amelyet Jonas Jablonskis 1922–1930 között éppen meghonosított. Ez a modell már elavult, kinőttük, és nem felel meg a XXI. század igényeinek. Maga a köznyelv fogalma is megváltozott. Jablonskis a népnyelvet tekintette a norma egyetlen forrásának. A „Gimtoji kalba” (1933–40) már megfogalmazta azt az elvet, hogy a köznyelv fő kritériuma a jelenlegi használata. A szovjet korszakban, amikor megalakult a Honismereti Társaság mellett működő Litván Nyelvi Szekció, és a „Mūsų kalba” kiadását tervezték, ismét megjelentek az „élő népnyelv” kritériumának hívei, akik máig aktívak. [...] A nyelvművelő munka továbbra is főként J. Jablonskis javításainak újbóli meghonosításából áll. De azt is látni és hallani kell, amiről Jablonskis még csak nem is álmodott. [...] Tehát arra kell törekedni, hogy a köznyelv presztízse növekedjen a társadalomban. Presztízse már jelentősen visszaesett. A visszaesés pedig maguknak a nyelvészeknek – a „népieknek” és a „modernistáknak” – a vitáiból és nézeteltéréseiből ered. R. MILIŪNAITĖ. Bendrinės kalbos normintojai ir besikurianti skaitmeninio modernizmo visuomenė 101 A hagyománnyal való elfogadható viszony megtalálása olyan feladat, amely minden normázó nemzedéktől újra és újra erőfeszítést kíván. Ma valószínűleg már senki sem beszél „Jablonskis javításainak vak újbóli meghonosításáról”, de megmaradnak az alapvető, hagyományos és az idő próbáját kiállt elemek, amelyeknek a társadalmi élet megváltozott körülményeihez igazodva új értelmet lehet és kell adni. A fél évszázadon át tartó szovjet megszállás miatt Litvániában a jelenségek változása a kultúra egészében továbbra is egyenetlen; a Nyugatról érkező különféle ideológiák és kulturális irányzatok pedig a korábbi nézetrendszerek által hátrahagyott sokrétű rétegeken keresztül törnek utat maguknak, és meglehetősen hosszú ideig párhuzamosan élnek a korábbi korszakok jelenségeivel. Ezért nem meglepő, hogy a XXI. század elején még mindig beszéltek népiekről és modernistákról, a mai litván köznyelvi normázó tevékenységben pedig a romantikus ideológia nyomai is fellelhetők (lásd Vaicekauskienė 2008: 36), noha Nyugat-Európa kultúrájában már a XX. század második felében megkezdődött az átmenet az ipari társadalomból a fogyasztói társadalomba, és a kultúrában a XX. század utolsó három évtizedében a modernizmust posztmodern tendenciák váltották fel (vö. Lyotard 2010: 17; Žmuida 2010: 189). Ha a posztmodernizmust tágabban értelmeznénk – nem csupán kulturális és művészeti jelenségként, hanem általában a gondolkodás és a cselekvés olyan módjaként, amely csak az „itt és most”-ot állítja, és a világgal szemben szkeptikus szemlélet jellemzi (lásd Pennycook 2006: 62–63) –, azt mondhatnánk, hogy Litvániában csak az utóbbi időben, jelentős késéssel, váltak egyre inkább a fiatalabb nyelvésznemzedékek híveivé. 2. A KÖZNYELV RIVÁLISAI. TEKINTÉLYELLENESEK ÉS ÚJ ÉRTELMISÉGIEK A modernizmus olyan eszményeket emelt piedesztálra, mint a racionalitás, az objektivitás és a haladás, a posztmodernizmus pedig azt kérdezi, vajon ezek az eszmények egyáltalán létezhetnek-e (vö. http://lt.wikipedia.org/wiki/Postmodernizmas). Ezért válik napjaink társadalmában meglehetősen élessé a nyelvi normák kodifikálóinak tekintélyével kapcsolatos kérdés is. Korábban a normák címzettjeire, vagyis a társadalomra, meglehetősen passzív erőként volt szokás tekinteni, amelynek csupán végre kell hajtania a normakodifikálók döntéseit. Ma azonban már mást látunk. Változik a viszony a normakodifikálók és a normák címzettjei között: a tekintélyeket – köztük J. Jablonskist – tekintélyellenessé próbálják tenni, munkájukat pedig leértékelni vagy akár nyíltan kigúnyolni. A társadalomban egyre több elégedetlenség hallatszik a normakodifikálókkal szemben, és egyre többen kételkednek munkájuk értelmében 102 KALBOS KULTŪRA | 83 (vö.: „Bár sokáig magam is csak közvetve találkoztam a nyelvi kontroll gyakorlóival, a nyelv szabályozásának jelenségét mindig igazságtalannak, értelmetlennek és általában valamiképpen különösen ocsmányan sértőnek éreztem”; Azguridienė 2009: 276). Jonas Klimavičius így ír az új litván értelmiségiek e posztmodern nemzedékéről (a szóban forgó irányzatra jellemző folyóirat, a Naujasis židinys-Aidai egyes írásait idézve) (Klimavičius 2008: 94): A legfiatalabbakat provinciális újlitvánoknak tartja; már régen úgy jellemeztem őket azokkal a ki nem mondott, de egész önteltségükből mintha áradó szavakkal, hogy előttünk özönvíz volt, nos, hacsak nem Greimasról van szó, de Jablonskisról semmiképpen. Kiderül azonban, hogy J. Jablonskis is ott volt. Az új értelmiségiek szemében mégis... a kulturális szélsőségesség autokratikus úttörőjévé válik: „a normák demokratikusságának hiánya, az egyéni és helyzethez kötött nyelvi kifejezés korlátozása, valamint a normakodifikálás konzervatív alapelvei miatti elégedetlenség éppen azt engedi feltételezni, hogy a nyelv standardizálásában a kulturális szélsőségesség csírája rejlik” (Vaicekauskienė 2010: 170), hiszen a kijelentés lábjegyzete így szól: Érdekes, hogy az autokratikus nyelvtervezéssel szembeni ellenállás már a húszas években megjelent, amikor ismert írók fellázadtak az ellen, amit szavaikkal Jablonskis „diktatúrájának” neveztek, és követelték a jogot, hogy a köznyelvi nyelvváltozatot ne kizárólag a helyesség mércéjére támaszkodva alakítsák. A szovjet korszakban ezt az ellenállást „nyelvjárási anarchiának” nevezték. Az ilyen gondolatok nem tűnnének különösnek, inkább magától értetődőnek látszanának, ha megértenénk kialakulásuk hátterét – a gondolkodási paradigma változását. Legfeljebb azon lehet elgondolkodni, mekkora súlya és értelme lenne az efféle állításoknak, ha nem száz, hanem három-négyszáz évnyi kodifikált litván köznyelvi felügyeletre és működésre tekintenénk vissza, ahogyan ez nem egy nyugat-európai ország köznyelvére jellemző (vö. Milroy, Milroy 1999: 24–33; Subačius 2004). Talán a valamivel több mint száz év egyszerűen hálátlanul rövid időszak, ha az ezalatt felépült litván köznyelvi építményt egyetlen kézmozdulattal a feje tetejére lehet állítani. Anélkül, hogy a cikk a posztmodernizmus teljes problematikáját – még a nyelvészettel, azon belül konkrétabban a nyelvtervezéssel kapcsolatos részét is – áttekintené (bővebben lásd Pennycook 2006: 60–76), csupán annyit kell megjegyezni, hogy a posztmodern álláspont lényege a peremhelyzetben levés, a szubjektív tapasztalatok és az egyénnek a kollektív megegyezéssel szembeni előtérbe állítása; a posztmodern kultúrát és művészetet a töredezettséggel és játékossággal, az iróniával, a hibriditással, az eklektikussággal, az intertextua- R. MILIŪNAITĖ. Bendrinės kalbos normintojai ir besikurianti skaitmeninio modernizmo visuomenė 103 nihilizmussal és narcisztikussággal, amikor eltűnnek az idő és a tér határai, értelmét veszti a kronológia és a lineáris analitikus gondolkodás, és elhatárolódnak az általános elméletektől (vö. Pennycook 2006: 60; Arnatkevičiūtė 2006; Baranova 2006). A posztmodernistákra általában jellemző a kultúrával, identitással, történelemmel vagy nyelvvel kapcsolatos modern előfeltevések radikális újraértékelése, a megszilárdult értékek demitologizálása, annak hangoztatásával, hogy mindez a modernizmusra és annak az autoritarizmus, illetve totalitarizmus felé való elhajlására adott reakció (lásd Kasparavičius 2010). A posztmodernizmus egyik irányzata, a szkepticizmus, számos hagyományosan ápolt fogalmat és gondolkodásmódot vesz célba: a férfit, a nőt, az osztályt, a fajt, az etnikumot, a nemzetet, az identitást, a tudatot, a nyelvet, a hatalmat, a politikát és másokat nem egyetemes, hanem egy adott esetre létrehozott fogalmakként fogadja el (vö. Pennycook 2006: 62). A posztmodernizmus pozitívumait mérlegelve azt mondják, hogy „[a] posztmodernizmus célja nem az volt, hogy kijelentsük: sikeresen boldogulhatunk az előttünk járó nemzedékek által felhalmozott bölcsesség nélkül, hanem az, hogy újra előhívjuk a múlt pozitív értékeit. [...] A posztmodernizmus pozitív vonásai abban a szándékában rejlenek, hogy felszínre hozza azt az elrejtett kincset, amely egy alkalmatlan módszer, nézőpont vagy stratégia felszíne alatt rejlik” (Clark 2010). Ma azonban a posztmodernizmus fogalmát leggyakrabban a korábbi nemzedékek értékeinek, törekvéseinek és céljainak csaknem teljes elutasításáról szólva használják: „Sajnos legrosszabb formájában a posztmodernizmus csupán újabb ürügynek bizonyul az önkényeskedésre és minden korlátozás lerázására, az újonnan elfogadott kulturális normák leple alatt. [...] A posztmodern kultúra legnagyobb kihívása az, hogy lehetővé teszi a világos viszonyítási pontoktól való teljes elzárkózást [...]” (Clark 2010). Litvániában a posztmodern szemléletmódok a posztszovjet időszakban kezdtek erősebben érvényesülni, amikor kialakultak az úgynevezett szabadpiaci viszonyok, s velük együtt átvették a kései kapitalizmus valamennyi torzulását is. Úgy vélik, hogy a posztmodernizmus a posztszovjet országokban jóval mélyebbre hatol, mint Nyugaton, mert itt a relativizmus és a nihilizmus nem elméleti, hanem gyakorlati jellegű (lásd Žukauskaitė 2002 és az ott hivatkozott A. Sverdiolas-tanulmányt). Ezt a kulturális gondolkodás természetes fejlődésének tekinthetjük, hiszen Litvániában, mint említettük, csak mostanában szilárdul meg egy olyan értelmiségi nemzedék, amely közel áll a posztmodernizmus eszméihez: lebontják a nemzeti mítoszokat, és eltűnik a nyelvhez kötődő egyetlen identitás. Eugenijus Žmuida, bár Alfonso Nyka-Niliūnas modern alkotásának a litván kultúrában elfoglalt helyéről ír, a későbbi posztmodern irodalommal összehasonlítva, jóval szélesebb körű megállapítást tesz, és mintegy a mai Litvánia posztmodern állapotáról készít pillanatfelvételt (2010: 194–195): 104 KALBOS KULTŪRA | 83 A posztmodern ember felmentette magát a nyomasztó kötelezettségek alól. [...]. A posztmodernizmus deszakralizálja magát a művészetet, sem a világban, sem önmagában nem keresi az értékeket. Minden egyformán relatív, egyszerre fontos és jelentéktelen. Minden liberalizálódik. A lehető legötletesebben játszani, anélkül, hogy jelentőséget tulajdonítanánk neki, de hasznot húzva belőle – talán ez az egyetlen jelszó. Karnevál hierarchikus értékek nélkül, vagy csak egyetlen értékkel: az élvezettel. [...] A posztmodern létben jelentőségüket vesztik a haza és a szülőföld fogalmai [...]. Nem fontos, hol élsz, hiszen az egyik ország alig különbözik a másiktól; hazád lehet az a hely, amely jó közérzetet és hétköznapi kényelmet biztosít, és a lehető legkevesebb idealista elköteleződést követeli meg. Azt mondhatjuk, hogy a társadalom alapjait érintő legmarkánsabb mai változások jórészt azért mennek végbe, mert gyorsan szétszakad az emberi identitást korábban egyértelműen meghatározó föld–nemzet–nyelv kapcsolat; a nemzeti hovatartozás elválik a területtől. Ezt elkerülhetetlennek tekintve (és gyakran ellenállni sem látva okot) a liberális irányzatra jellemző gondolatot hangoztatják, miszerint „a gondolkodó személyiség fontosabb a kollektívánál, a közösségnél, a nemzetnél”; és társadalmunkban most „lebontják a XIX. század és a Smetona-korszak anakronisztikus állami és nemzeti tudatát, amelyet a szovjet korszak konzervált, s amelynek lebontása már régóta időszerű. Új állami és nemzeti tudatnak kell kialakulnia” (Venclova 2010). Andrius Martinkus elismeri, hogy a történelem demitologizálása önmagában szükséges, ugyanakkor feltárja e folyamat másik oldalát is: a felelősségtől és az elköteleződéstől való félelmet (Martinkus 2003): Hiszen úgy tűnik, mintha a régi mítoszok lebontói és a tabuk ledöntői nagyszerű, rettenthetetlen fickók lennének, akik magasztos kulturális küldetést teljesítenek, s „konzervatív”, „puritán” társadalmunkat a „normális” élet és a „civilizált” világ felé vezetik. A helyzet az, hogy a jó származás, a tiszteletre méltó múlt éppúgy, mint a magas tisztség, kötelez, és olyan felelősség vállalására késztet, amelyet általában nem várnak el a sors által jobban sújtott, gyengébb oktatásban részesült és kevesebb élettapasztalattal rendelkező egyénektől. Itt van elásva a kutya. [...] hazánkban a régi mítoszok bírálata és Litvánia romantikus múltja idealizálásának gúnyolása mögött (amely – el kell ismerni – nem mentes a naivitástól) gyakran a litván államiság története, a litván nemzet múltja, valamint történelmi törekvései és ambíciói által ránk rótt felelősségtől való félelem rejlik. Litvánia valós, sem meg nem szépített, sem le nem kicsinyített történelme nagyobb elköteleződést követel meg némelyektől, mint az önnön alkotói impotenciáját azzal vigasztaló magatartás, hogy kicsik és jelentéktelenek, elmaradottak vagyunk, örökké a Nyugatot utolérni igyekvő, örök diákok. És valóban, soknyelvű társadalmunkban, amely a provincializmus és a globalizmus között hányódik, a posztmodernizmus szélsőséges megnyilvánulásai is virágzanak. A körülmények szerint változtatott identitás képmutatássá, a felelősség közömbösséggé válik, a kri- R. MILIŪNAITĖ. Bendrinės kalbos normintojai ir besikurianti skaitmeninio modernizmo visuomenė 105 …szerűség – nihilizmussal. A litván nyelv szintjén az egyik legmarkánsabb ütközési pont az egyéni szabadság és a köznyelvi normák „diktatúrája” közötti ellentét. A nyelv egy határok nélküli világba kerül, ahol minden normatív beavatkozás az egyén szabadságának korlátozását jelenti. Ezért nem meglepő, hogy ironizálva, gúnyolódva és idézetekkel manipulálva támadják a litván köznyelv normáit hagyományosan gondozó irányzatot, amely a nyelv mérsékelt fejlődésének támogatására és – egyes más európai országokéhoz képest – meglehetősen szigorú köznyelv-felügyeleti politika folytatására törekszik. Ezzel a konfrontatív magatartással a kodifikált köznyelvi normák alapvető liberalizálásának szándékát hirdetik (lásd Vaicekauskienė 2008, 2010). A nyelvi normákat gondozókat a posztmodern társadalom peremére próbálják szorítani, az úgynevezett tradicionalisták közé, akik még mindig „elsősorban a nemzeti emlékezetre, szokásokra és a világlátás értékeire alapozzák az identitást, az emberi jogokat és az egyéni szabadságot a kollektív nemzeti erkölcsnek rendelik alá, a más kultúrák és a globalizáció iránti nyitottságot pedig elsősorban a nemzeti identitást fenyegető veszélyként értelmezik” (Švarplys 2010). Csakhogy a posztmodernisták által hirdetett egyéni szabadság látszólag sehová sem vezet. Ezért tünetértékű L. Jonušys válasza L. Vaicekauskienė normatív ideológiákról szóló cikkére (Jonušys 2010; Vaicekauskienė 2010): Ez a tudományos történeti áttekintés a „legszentebb szent” elvet, a nyelvi normák előíró szemléletű szabályozását veszi célba. Ez érdekes, de két dolog hiányzik belőle: az összehasonlító perspektíva (hiszen mindegyik nyelvet normázzák kisebb-nagyobb mértékben mind a mai napig), valamint a gyakorlati javaslatok – engedjünk meg bármit, bármilyen formában? És éppen akkor, amikor a litván kulturális élet új nemzedékében a posztmodern ideológia – a posztszovjet társadalmi gondolkodás természetes elmozdulásaként – lendületbe jön, Nyugat-Európában, felismerve, mivel fenyeget az egyéni szabadság elsőbbsége (amely a multikulturalizmus konfliktusos megnyilvánulásainak is utat nyit) a társadalom közös törekvéseivel szemben, kihirdetik: a posztmodernizmus meghalt4. A XXI. század elején a posztmodern, ironikus fogyasztói társadalomból lassanként egy új, digitális társadalom kezd kibontakozni. 4 Különféle források ezt konkrét dátumokhoz és eseményekhez is kötik: a 2001. szeptember 11-i, az Egyesült Államokban végrehajtott terrortámadás (az eltérített repülőgépek leromboltak két felhőkarcolót, az úgynevezett ikertornyokat) alapjaiban változtatta meg a világközösséget, és a posztmodernizmust állítólag a romjaik alá temették; 2007-ben meghalt Jean Baudrillard, a posztmodernizmus egyik leghíresebb teoretikusa és ideológusa; 2010-ben pedig a „Wikileaks” weboldal által nyilvánosságra hozott, különösen a nagyhatalmak politikáját kompromittáló kiszivárogtatott információk alapjaiban változtatták meg az emberiség nyilvánosságról, valamint a digitális technológiák arra gyakorolt hatásáról alkotott véleményét. 106 KALBOS KULTŪRA | 83 3. ÚTON A DIGITÁLIS MODERNIZMUS FELÉ A XX. század végére világszerte kezdték elismerni, hogy a posztmodernizmus kiment a divatból. Új kulturális jelenségek és irányzatok jelentek meg (összefoglalóan mindegyiket posztposztmodernizmusnak nevezik), de egyik sem vált uralkodóvá5. Ez érthető: amíg egy új korszak még csak elkezdődik, nehéz pontosan meghatározni legfontosabb jellemzőit, de kétségtelen, hogy a változások nagy része a globalizációval és az új technológiák, különösen az internet elterjedésével függ össze. A posztmodernizmus lehetséges átalakulásairól szóló elképzelések közül kiemelkedik a digitális modernizmus koncepciója. Ez az egyik módja annak, hogy strukturáljuk a kultúra tág értelemben vett változásait a kortárs társadalomban. Segítségével jobban megérthetjük azokat a teljesen új folyamatokat is, amelyek a nyelv társadalombeli működésével és fejlődésének tudatos befolyásolásával kapcsolatosak. Nos, mi is az a digitális modernizmus? Alana Kirby, a kortárs brit kultúrakutató 2006-ban olyan cikket publikált, amelyben azt állította: „A posztmodernizmus meghalt és el van temetve.” (Kirby 2006). A posztmodernizmusra adott reakcióként új, a tekintélyek és a tudás létrehozásának módját meghatározó paradigma lép a helyébe, amelyet az új információs technológiák és a jelenkori társadalmi erők visznek előre, és amely nyilvánvalóan megváltoztatja a posztmodern társadalom sztereotípiáit. Kirby először pszeudomodernizmusnak nevezte, néhány évvel később pedig digitális modernizmusra keresztelte át (angl. digimodernism). 2009 őszén jelent meg az Egyesült Államokban a szerző könyve: Digitális modernizmus: hogyan rombolják le az új technológiák a posztmodernizmust és alakítják át kultúránkat. Alana Kirby gondolatai új kontextust teremtenek nemcsak a kultúrakutatás, hanem a nyelvészet, a szociológia és a szociolingvisztika eszméinek újragondolásához és kutatásához is. Filozófiai irányzatán keresztül a kulturális posztmodernizmus a posztstrukturalizmushoz, vagyis a strukturalizmus dekonstrukciójához kapcsolódott. Kirby szerint a posztmodernizmusból kiindulva ezt a nyelvfelfogást ki kell szorítani, vagy ki kell egészíteni egy másikkal, de ez már a jövő kérdése. A XX. század végén és a XXI. század elején az új technológiák sok megszokott dolgot a digitális térbe helyeztek át. A digitális modernizmus mint kulturális jelenség lényege a szöveg és az új technológiák találkozása. 5A posztposztmodernizmus jelentősebb megnyilvánulásai közé tartozik az altermodernizmus (Nicolas Bourriaud), a transzmodernizmus (Michail Epštein), a posztmillenializmus (Eric as Gansas), a hipermodernizmus (Gillesas Lipovetsky’is), a performatizmus (Raoulas Eshelmanas) és mások. Bővebben lásd: http://www.answers.com/topic/post-postmodernism, továbbá http://www.tate.org.uk/britain/exhibitions/altermodern/manifesto.shtm (megtekintve: 2010. 08. 17.). R. MILIŪNAITĖ. Bendrinės kalbos normintojai ir besikurianti skaitmeninio modernizmo visuomenė 107 …technológiák, amelyek Kirby szemében átstrukturálták a szerzőt, az olvasót és a szöveget, valamint a közöttük fennálló kapcsolatokat is. A jelenlegi kulturális termelés arra utal, hogy a posztmodernizmus már nem kortárs művészet; csupán maradványairól beszélhetünk. A brit egyetemeken vizsgált posztmodern szépirodalommal megismerkedve Kirby arra a következtetésre jut, hogy ezek a szövegek egy másik világban születtek, ahol még nem volt számítógép, internet, elektronikus levelezés vagy mobiltelefon. Kirby szerint az új kulturális termékek, mivel nem tartósak, nem rendelkeznek maradandó értékkel: kizárólag a jelenben jönnek létre, a múlt vagy a jövő bármiféle érzete nélkül. Ezért az optimisták számára a kultúra demokratizálódásának tűnnek, a pesszimisták számára viszont elviselhetetlen banalitásnak és értelmetlenségnek. A brit kultúrakutató, tekintettel a technológia gyors fejlődése és a humán tudományok lemaradó előrehaladása közötti, már régóta világszerte megfigyelhető aránytalanságokra, nem rejti véka alá az új kultúrával szembeni kritikus álláspontját. Mindazonáltal szeretnénk azt hinni, hogy tartalmának kezdetlegessége csak átmeneti, amíg az új technológiák működését próbálgatják, és nagyobb hangsúly kerül a formára; idővel tehát tartalmasabb, érettebb alkotásoknak kell születniük. Ráadásul éppen most kezd felnőni a digitális modernizmus által nevelt első nemzedék, és Litvániának itt már nem kellene nagyon lemaradottnak éreznie magát: az általános mobilitás és az elektronikus kommunikáció jelentősen kiegyenlítheti társadalmunk fejlődésének a fejlettebb országokétól történelmileg kialakult különbségeit. Az alábbiakban a digitális modernizmus néhány legfontosabb jellemzőjét vesszük sorra, egyúttal azt is mérlegelve, hogy a jelenlegi társadalmunkban megjelenő formái hol nyitnak új lehetőségeket a nyelvi normák kodifikálói számára. 3.1. Szöveg Kirby szerint a digitális modernizmus lényege a szöveg forradalma, a szövegmechanika újbóli felfedezése, az új, digitális forma elsajátítása és lehetőségeinek feltárása. A szöveg mindennek középpontjává, a kulturális termékek paradigmatikus formájává vált. A digitalizáció és a kulturális, illetve művészeti formák találkozásából tehát új típusú szöveg jön létre. Jellemzői: instabil, nem tartós, rövid életű, előrehaladó módon kibontakozó, véletlenszerűségeken alapuló, befejezetlen (van kezdete, de nincs vége). Például ha egy publikációban internetes címet hivatkozásként adnak meg, rendszerint feltüntetik a megtekintés dátumát is, mert a szöveg lényegesen megváltozhat, vagy maga az oldal egyszerűen megszűnhet. 108 KALBOS KULTŪRA | 83 A véletlenszerűség a szöveg többirányúságát eredményezi; az állandó változás miatt elvész a konkrét, kézzelfogható szöveg maradandó értéke. Az egyik legjellemzőbb példa a mindenki által ismert, internetes önkéntesek által a világ különböző nyelvein közösen, úgynevezett wiki elv alapján létrehozott, folyamatosan változó – bővülő és szerkesztett – internetes enciklopédia, a Wikipédia, amely 2001 óta működik. Demokratikus munkafeltételeket teremtettek benne, autoriter döntések nélkül; bár van alapítója a webhelynek, nincs egyetlen, kizárólagos adminisztrátora. Egyébként nemcsak litván, hanem žemait nyelvű Wikipédiaváltozatunk is van (lásd az ábrát). A hagyományos nyelvjárások az internetre költöznek: így néz ki a žemait nyelven írt Wikipédia logója. Ennek az új kultúrának a célja, hogy magas minőségű termékeket hozzon létre, ám nem annyira új tartalmakból, mint inkább abból, ami már rendelkezésre áll. A digitális modernizmus hipotézise szerint a számítógépesítés átalakította, vagy még át fogja alakítani mindaz általunk ismert textualitásformát, méghozzá nem csupán az internetkultúrában (Kirby 2006)6. Litvániában a standard nyelv kodifikációs művei szintén átkerülnek az elektronikus közegbe, és új lehetőségeket kínálnak a felhasználóknak (akik, mint említettük, már nem csupán passzív olvasók). Az embereknek megbízható, kényelmesen használható, korszerű szoftveres eszközökkel és egymással összekapcsolt felületekkel ellátott, folyamatosan frissülő internetes információra van szükségük. A nyelvi kodifikációs termékeket – adatbázisokat, online szótárakat, korpuszokat és hasonlókat – is inkább erre kell irányítani. A litván nyelvű interneten már jó néhány ilyen található, ez azonban még csak az első lépés, amelyben elkerülhetetlen a töredezettség és a széttagoltság. A kodifikálók elsődleges célja ezért az kell legyen, hogy könnyen hozzáférhetővé tegyék 6 Ilyen átalakuláson maga a nyelv is keresztülmegy, hiszen az ember alkotta sokrétű eszköz. Kirby láthatóan nem beszél a nyelv digitális térben végbemenő konkrét átalakulásairól, de ha körülnézünk, ezt világosan észrevehetjük. A nyelv mint a textualitás egyik formája, az elektronikus közegbe kerülve az utóbbi időben korábban elképzelhetetlen változásokon megy keresztül (a szöveg hipertextussá válik, új internetes műfajok, sajátos stílus alakul ki stb.). Az elektronikus közegben a hagyományos nyelvi formák is dekonstruálódnak, a megszokott szavak átalakulnak. A litván nyelvben például új jelentést kaptak az olyan szavak, mint a egér, a webhely és a hálózat. Még így is felismerjük a szavak eredeti alakját: blog, weboldal, podcast, webinárium („internetes szeminárium”), wikinómia („a wiki elve alapján létrehozott gazdaság, vagyis rajgazdaság”) és így tovább. R. MILIŪNAITĖ. Bendrinės kalbos normintojai ir besikurianti skaitmeninio modernizmo visuomenė 109 az interneten már rendelkezésre álló információkat, hogy azokból minőségileg új tartalmat lehessen létrehozni, a munkába az internetes közösséget is bevonva. A digitális termékek litvániai fejlesztésének technikai feltételei kedvezőek, mivel elismert tény, hogy más európai országokhoz képest hazánkban széles körben elterjedtek az elektronikus eszközök (mind az internet, mind a mobiltechnológiák), ami a társadalom újdonságok iránti nyitottságát mutatja. 3.2. A szerző és az olvasó A posztmodernizmus – akárcsak korábban a modernizmus és a romantika – nagy jelentőséget tulajdonított a szerzőnek. A posztmodernizmust látványosságként képzelték el, amellyel szemben az egyén tehetetlenül ült – akár a mozi vagy a televízió képernyője előtt, ahol a valóság problémáit vizsgálták; a fogyasztó pedig csak az előre elkészített szöveggel és annak jelentéseivel rendelkezhetett, de létrehozni nem tudta azt. Más szóval olvastak, hallgattak, néztek. A digitális modernizmus „fogyasztója” maga is aktív: ír, kattintgat az egérrel, választ, küld vagy tölt le valamit. Noha a digitális modernizmusnak tulajdonított egyes jegyek a posztmodern kultúrában is felfedezhetők („[a] műalkotásnak nem feltétlenül van szerzője, vagy maga a közösség lehet az”, „[b]árki, aki bekapcsolja a számítógépet, művésszé válhat – verset írhat, zenét szerezhet vagy közzéteheti a fényképeit. Alkotni és azonnal publikálni.”; lásd Žmuida 2010: 194), ez azonban valószínűleg csupán azt mutatja, hogy az egyik állapotból a másikba való átmenet folytonos. A digitális modernizmus újraalkotja a kultúra régi formáit: ahhoz, hogy egy kulturális termék létrejöjjön, elengedhetetlen az egyén részvétele – a teremtésbe való fizikai beavatkozása. Például a TVR-műsorok egy része – a valóságshow-k, a lottóműsorok, valamint a társkereső csatornák és hasonlók – azoknak a nézőknek és hallgatóknak a közreműködésével működik, akik élő adásban telefonálnak vagy üzeneteket írnak, és részben magát a műsor tartalmát és menetét is meghatározzák7. Ide tartoznak a számítógépes játékok is, amelyekben a játékosok saját tartalmat hoznak létre, valamint a zenemű-gyűjtemények, amelyeket a szerzői CD-kkel ellentétben (vagyis a kompozíció és az eszme szempontjából egységes 7 Ugyanez mondható el az újságírás új műfajáról is: az interneten valós időben közzétett tudósításokról (különösen a sporteseményekről), amelyek reagálnak az olvasók itt közzétett kommentjeire (vö. Chovanec J. Online quasi-interactions: Male bonding in live text commentary. – Negotiating Transnational Space and Multilingual Encounters. Sociolinguistics Symposium 18, abstracts, 2010, elérhető az interneten: <http://www.southampton.ac.uk/ss18>; megtekintve: 2010. 11. 05.). Például egy sportkommentátor élőben, írásban közvetíti a mérkőzést az interneten, miközben idézeteket illeszt be azokból az üzenetekből, amelyeket a mérkőzést szintén interneten követő nézők küldenek neki. A tudósítás szerzősége tehát már nem kizárólag az újságíróé: e célból ideiglenes, virtuálisan kommunikáló csoport jön létre. 110 KALBOS KULTŪRA | 83 zenei szöveget), maga a hallgató állítja össze digitális adathordozókon, saját ízlésének megfelelően. Még a nézők és a hallgatók kifejezések sem olyan pontosak már, hiszen gyakran nem pusztán passzív szemlélői a valóságnak. Így a szöveg befogadója válik a legfontosabbá: részleges vagy teljes szerzővé lesz. Egyetlen hagyományos szerző többé nincs; gyakran csak a termék kezdeti paramétereit vagy legalább az alkotóelemek sorrendjét határozza meg, szerepe pedig elhalványul, többnyire háttérbe szorul. Az internetes oldalak például gyakran nem annyira személyre szabottak, hogy mindenki tudja, ki hozta létre vagy tartja karban őket. A szerzőség többé nem különálló és egyéni dolog: sem magasztalják, sem teljesen el nem vetik, hanem sokrétűvé és részben vagy teljesen névtelenné válik, ismeretlen számú felhasználó között terjed, kiszámíthatatlan helyeken; maga az alkotott termék pedig minden alkalommal más, megismételhetetlen. Ez összefügg az internetfelhasználók számának növekedésével. A nyelvi normákat alakítóknak sokkal nagyobb mértékben kellene kiaknázniuk a társadalomnak ezt az aktivitását, mint eddig. Vannak jó példák. Újszerű és váratlan volt a számítástechnikai terminusokról 2003-ban csaknem néhány hónapon át folyt internetes vita, amelyet az akkor készülő Kompiuterijos terminų žodyno szerzői szerveztek. Minden érdeklődő számára lehetőséget biztosítottak a vita részvételére és javaslatok benyújtására, amiből a szótár valóban profitált8. Összességében azonban még nincsenek értékes internetes vitáink, amelyekben szakemberek is részt vennének, nem csupán a társadalom mindenért felháborodó képviselői – feltehetően az alacsony színvonalú nyilvános online kommunikációs kultúrától tartva. 3.3. Kapcsolatok és attitűdök Mint említettük, Kirby szerint a digitális modernizmus nemcsak a szöveget, a szerzőt és az olvasót változtatja meg, hanem a köztük lévő kapcsolatokat is. A kulturális kommunikációs formák változásával, valamint azzal, hogy az új műfajok átalakítják a beszéd (írás) hagyományos jellegét, a szöveg olvasóinak (felhasználóinak) szokásai is megváltoznak. A számítógép 8 A www.svarstome.lt weboldalon 2003-ban ezt írták: „Amikor október 3-án megkezdődött a Számítástechnikai terminusok magyarázó szótárának tervezetéről szóló vita, ahogy az várható volt, senki sem maradt közömbös. Heves indulatok dúlnak annak megvitatásakor, hogy egyáltalán szükség van-e új szavakra egy olyan területen, mint a számítástechnika, mely terminusok lennének pontosabbak, melyek elfogadhatatlanok... Alig több mint 10 nap alatt több mint kétszáz vélemény érkezett. Érdekes módon különösen magas az aktivitási mutató: ebben a témában 212 vélemény érkezett, miközben 344 különböző látogató kereste fel (a terminológiai téma összesen 857 látogatójából). Minden negyedik látogatónál többen hagyják ott a véleményüket, a látogatók mintegy 60%-a pedig nem csupán egyszeri látogató: rendszeresen visszatér a vitafórum weboldalára.” Összesen 4159 szerző látogatta meg a weboldalt, közülük 1684 volt különböző (bővebben lásd <http://www.musicalia.lt/svarstome/terminija/details.php?pid=3> (megtekintve: 2010. 09. 27.). R. MILIŪNAITĖ. Bendrinės kalbos normintojai ir besikurianti skaitmeninio modernizmo visuomenė 111 folyamatos használatra késztet, mert az internet a folytonos újdonság illúzióját kelti. A szöveghez való viszony többé nem lineáris, amikor az ember elejétől a végéig, sorrendben halad, hanem körkörös (igaz, ez már nem Kirby gondolata9): az interneten gyakran ugyanazokon a helyeken kalandozunk, abban a reményben, hogy új dolgokra bukkanunk. Megváltozik a szerző vagy az olvasó érzelmi viszonya a valósághoz: az ironikus posztmodern megfigyelőtől az aktív, őszinte cselekvő felé tolódik (ez az őszinteség például a litván blogokban is jól megfigyelhető). A posztmodern önelégült gyönyörködést felváltja a hit, a bizalom, a párbeszéd. Az új generáció tagjai szabadok, önállóak, találékonyak, kifejezőek és dinamikusak, nyitottak a világra. Számukra a posztmodernizmus és minden, ami előtte volt, elitistának (vagyis távolinak és korlátozónak), ostobának tűnik, hiszen akkor hivatalos hangnemben, monológokat mondva kommunikáltak. Az internetes közösség különösen fontos jellemzője az altruizmus. Ez ellentéte a posztmodernizmus által kifejlesztett egoizmusnak. Már nem a fogyasztók, hanem az alkotók lépnek aktívan színre, akik meg akarják osztani tudásukat másokkal, szeretnék, ha meghallgatnák őket, vagy legalább nyilvánosan elmondanák a véleményüket. A Viki elv alapján működő weboldalak alkotói posztmodern képmutatás nélkül hangsúlyozzák, hogy munkájuk lényege a társadalom javát szolgálja10. Az internet megteremti a feltételeket ahhoz, hogy szabadon és nyilvánosan (akár névtelenül is) beszélhessünk az embereket foglalkoztató különféle kérdésekről. Ezért nem meglepő, hogy a nyelvi vitákban, a cikkekhez fűzött hozzászólásokban és a fórumokon11 jól látható a használat számos problémája, amellyel újságírók, írók, fordítók, szerkesztők, tanárok stb., végső soron pedig mindenki szembesül, aki a köznyelvi litván nyelvet használja írásban. Az is jól látható, hogy az emberek igyekeznek önzetlenül segíteni és tanácsot adni egymásnak. Emellett a blogokban, a közösségi hálózatokon és az internetes fórumokon zajlik a mai nyelv valódi, korlátlan, ellenőrizetlen és kiszámíthatatlan alkotó tevékenysége. Új szavak és új stilisztikai kifejezőeszközök születnek. Ezt kutatni és ösztönözni kell. Minden eddiginél kedvezőbb lehetőségek nyílnak arra, hogy megmutassuk a társadalomban rejlő nyelvi alkotóerőt. 9 Lásd: Adams T. Az elektronikus könyvek a nagy irodalom végzetét jelzik előre? – Šiaurės Atenai, 2010. 01. 29. 10 Hasonló elven és hasonló indíttatással működik az említett, 2006 végén létrehozott, és nemrég „az első emberi hírszerző ügynökségként” híressé vált „Wikileaks” internetes weboldal, amely a nagyszabású bűncselekmények leleplezéséhez szükséges információkat hozza nyilvánosságra (http://wikileaks.org; bővebben lásd: Lietuvos rytas, 2010. 07. 27.), valamint a litván www. ekspertai.eu weboldal. 11 Például az egyik legnépszerűbb internetes fórum, a www.supermama.lt külön témákat tart fenn litvánt tanító tanárnők, fordítónők, szerkesztőnők stb. számára. 112 KALBOS KULTŪRA | 83 Az ilyen altruista együttműködésben rejlő lehetőségeket – a problémák felvetését és megoldását – a kodifikátoroknak is a lehető legteljesebben ki kell használniuk: kezdeményezniük kell, irányt kell mutatniuk, világos célokat kell megfogalmazniuk, és mindenekelőtt kreatív környezetet kell teremteniük a litván nyelv támogatásához. Természetesen nem mondhatjuk, hogy a litvániai nyelvi normák meghatározói egyáltalán nem próbálnak kapcsolatot teremteni a társadalommal. Vannak jó kezdeményezések az Állami Litván Nyelvi Bizottság és más nyelvi intézmények részéről. Igyekeznek meghonosítani az országos nyelvi tollbamondás és a különféle vetélkedők hagyományát, valamint új szavak alkotására kérik az embereket (idegen szavak litván megfelelőinek létrehozására). Ám a társadalom bizalmának és tekintélyüknek visszaszerzéséhez még sok munkára és időre lesz szükség. 4. ZÁRÓ MEGJEGYZÉSEK A normatív folyamatba közvetett módon egyre többen kapcsolódnak be. Képesek-e a nyelvi normák meghatározói elviselni a vélemények sokféleségét? Lehet-e ezt valahogyan kezelni? Ezekre a kérdésekre úgy próbálhatunk választ adni, ha tisztázzuk és rendszerezzük a nyelvi normák meghatározóinak konkrétabb problémáit, és megoldási módokat keresünk. A litván köznyelv kialakulásának története során nemcsak a nyelvi normák meghatározóinak szerepe változott jelentősen, hanem az általuk vizsgált problémák is. Kezdetben a köznyelvek fejlődésének törvényszerűségei alapján kellett dönteni a köznyelv alapjáról, kodifikálni az alapvető normákat, és fejleszteni a funkcionális stílusokat. Jelenleg, figyelembe véve a digitális társadalom tárgyalt kilátásait, a litvániai köznyelvi normák meghatározói előtt álló legfontosabb problémák, illetve újonnan megoldandó feladatok a következőképpen foglalhatók össze: • a kodifikáció tudományos alapja: hogyan újítható meg a kodifikáció elmélete, és miként határozható meg a hagyományhoz való viszonya? • nyelvhasználati kutatások: miként vonhatók be és értékelhetők az interneten működő medialektusok? • a nyelv modernizálásának lehetőségei: hogyan igazítható a litván köznyelv a jelen igényeihez (beleértve a szókincs bővítését, új szakkifejezések megalkotását, valamint a közigazgatási nyelv szókészletének és szintaxisának korszerűsítését, ami különösen összefügg az EU-dokumentumok fordításával)? • a kodifikációs folyamat megszervezése: hogyan szabályozható a kodifikáció változása, és hogyan térhetünk át a nyelvtervezésre? • a normatív munka folytonossága és kilátásai: hogyan képezhetők nyelvtervezési szakemberek? R. MILIŪNAITĖ. Bendrinės kalbos normintojai ir besikurianti skaitmeninio modernizmo visuomenė 113 • a normálók és a nyelvhasználók kapcsolata: hogyan lehet új, kölcsönös bizalmon alapuló kapcsolati formákat kialakítani? E kérdések megvitatásához nagy hasznára válna egy nyelvészekből álló fórum, ám a létrejöttéhez szükséges feltételek talán még csak most érnek be. KÖVETKEZTETÉSEK A posztszovjet litván társadalomban az utóbbi időben megfigyelhető jelenségek – a litván identitás és a nemzeti mítoszok lebontása, a tekintélyek tekintélyellenes szereplőkké változtatása, valamint a hagyományos normatív tevékenység bírálata és a köznyelvi normák liberalizálására irányuló törekvés, hogy azok ne korlátozzák az egyén szabadságát és önkifejezését – a posztmodern gondolkodás természetes kialakulásával és térnyerésével magyarázhatók. A 21. század elején azonban a világban már a posztmodern, ironikus fogyasztói társadalom végét emlegetik, valamint új kulturális, művészeti és filozófiai irányzatokról beszélnek, amelyek kialakulását a globalizáció és az új információs technológiák fejlődése, különösen az internet elterjedése ösztönzi. Litvániában is megfigyelhetők ilyen új jelenségek. A posztposztmodernizmus új irányzatai közül a digitális modernizmus lényege az új információs technológiák által meghatározott változások a kultúra általános formáiban. A digitális modernizmus fogalmát bevezető brit kultúrakutató, Alan Kirby hangsúlyozza, hogy ez nem ideológia, hanem a posztmodernizmussal szemben fellépő kulturális erőtér: a számítógépesítés hatása a kultúrára, a művészetre és a szövegiségre. Itt szó sincs sem emberi jogokról vagy szabadságokról, sem felelősségről. Ezért a szerző egyelőre nem ad egyértelmű választ arra a kérdésre, hogy mi a tekintély, és milyen szerepe van az új digitális társadalomban. A digitális modernizmus egyes kibontakozó megnyilvánulásait kritikusan szemlélve sem lehet azonban figyelmen kívül hagyni az általa ösztönzött társadalmi folyamatokat. A normálók számára fontos az új lehetőségek mérlegelése, hiszen az új digitális társadalom fejlődési törvényszerűségeinek megismerése segíthet abban, hogy jobban alkalmazkodjanak e társadalom igényeihez. A kibontakozó digitális modernizmus körülményei között különösen fontossá válik a nyelvi közösség aktív erőként betöltött szerepe. Igaz, Litvániában ez többnyire továbbra is a normálók kérlelhetetlen bírálójaként működik, de 114 KALBOS KULTŪRA | 83 kedvező feltételek alakulnak ki a normálók és a társadalom közötti ellentét enyhítésére. A nyelvi normák alakítóinak ki kell használniuk ezt a kodifikációs folyamat fejlesztésére: módokat kell keresni arra, miként lehet strukturálni az új használati normák kialakulásának és terjedésének spontán folyamatát; be kell vonni az aktív nyelvhasználókat a normák kialakításába és megvitatásába; tudatosan kell irányítani a társadalom alkotóerejét; a társadalom számára hozzáférhető digitális kodifikációs műveket kell létrehozni és folyamatosan frissíteni, minőségükre – az adatok megbízhatóságára és a változásokra adott gyors reagálásra – összpontosítva. LITERATŪRA Ammon U. 2004: Standard Variety. – Sociolinguistics. An international handbook of the science of language and society. Eds. U. Ammon, N. Dittmar, K. J. Mattheier, P. Trudgill, 2nd ed., V. 1, Walter de Gruyter, 273–283. Arnatkevičiūtė L. 2006: Lietuvių esė postmodernizmo situacijoje: Rolandas Rastauskas. – Lituanistica 65 (1), 63–72. Azguridienė G. 2009: Kaip aš likau be vardo. – Naujasis židinys-Aidai 7, 275–276. Prieiga per internetą: <http://www.aidai.lt/db/get_file_nza_article.php?id=1442> (žiūrėta 2010 10 27). Baldauf R. B. Jr. 2006: Rearticulating the Case for Micro Language Planning in a Language Ecology Context. – Current Issues in Language Planning 7(2–3), 147–170. Prieiga per internetą: <http://espace.library.uq.edu.au/eserv/UQ:121324/HCA10UQ121324.pdf> (žiūrėta 2010 11 01). Baranova J. 2006: Postmodernism in Lithuanian literature. – Athena 3, 135–155. Clark J. 2010: Postmodernusis pasaulis. [Vertė K. Pulokas]. – www.bernardinai.lt, liepos 18. – Prieiga per internetą: <http://www.bernardinai.lt/straipsnis/2010-07-18-jeff-clark-postmodernusis-pasaulis/47604> (žiūrėta 2010 07 20). Diskusija 2005: Iš diskusijos „Lietuvių kalba ir Lietuvos kultūra ateities Europoje: raidos perspektyvos“ Lietuvos Respublikos Seimo Konstitucijos salėje 2005 m. vasario 14 d. – Literatūra ir menas, gegužės 6. Haarmann H. 1990: Language planning in the light of a general theory of language: A methodological framework. – International Journal of the Sociology of Language 86 (1), 103–126. Jonušys L. 2010: Žodžių valstybėse. – Šiaurės Atėnai, liepos 16. Kasparavičius A. 2010: Kultūra, politika, moralė ir laimė. – www.balsas.lt, rugsėjo 18. Prieiga per internetą: <http://www.balsas.lt/naujiena/502487/kultura-politika-morale-ir-laime> (žiūrėta 2010 09 19). R. MILIŪNAITĖ. Bendrinės kalbos normintojai ir besikurianti skaitmeninio modernizmo visuomenė 115 K i r b y A. 2006: The Death of Postmodernism And Beyond. – Philosophy now. November / December. Issue 58. Prieiga per internetą: <http://www.philosophynow.org/issue58/58kirby.htm> (žiūrėta 2010 09 04). K i r b y A. 2009: Digimodernism: How New Technologies Dismantle the Postmodern and Reconfigure Our Culture. New York. K l i m a v i č i u s J. 2008: Lietuvių kalba ir visuomenė: bendrasis ir terminologinis aspektai. – Terminologija 15, 56–104. L y o t a r d J. F. 2010: Postmodernus būvis, Vilnius: Baltos lankos. M a r t i n k u s A. 2003: Principai, kompleksai ir baimė. – Šiaurės Atenai, rugsėjo 9. M i l i ū n a i t ė R. 1991: Kalbos norminimo teorija „Gimtojoje kalboje“ (1933–1941 m.). – Kalbos kultūra 61, 7–21. M i l r o y J., M i l r o y L. 1999: Authority in language: Investigating Standard English, 3rd ed., London: Routledge. P a t a c k a s A., Ž a r s k u s A. 2010: Nauj kalbė, arba Juodoji kalbos magija. – Lietuvos žinios, liepos 12–13. Prieiga per internetą: <http://www.lzinios.lt/lt/2010-07-12/poziuris/naujakalbe_arba_juodoji_kalbos_magija.html> ir <http://www.lzinios.lt/lt/2010-07-13/poziuris/naujakalbe_arba_juodoji_kalbos_magija_ii.html> (žiūrėta 2010 10 15). P e n n y c o o k A. 2006: Postmodernism in Language Policy. – An introduction to language policy: Theory and method. Ed. T. Ricento, Blackwell Publishing, 60–76. P u p k i s A. 1995: Prestižinė kalba ir Jablonskio autoritetas. – Gimtoji kalba 12, 1–4. P u p k i s A. 2010 [1984]: Prie lietuvių kalbos kultūros teorijos ištakų. – Lietuvių kalbos normintojai ir puoselėtojai, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos centras, 11–17. S u b a č i u s G. 2004: Standartinių (bendrinių) kalbų istorijos chronologija. – Metmenys 84, 97–115. Š v a r p l y s A. 2010: Ar Grainio liepa yra Lietuvos sprendimas globaliame pasaulyje? – www.delfi.lt, rugpjūčio 2. Prieiga per internetą: <http://www.delfi.lt/news/ringas/lit/article.php?id=35059615> (žiūrėta 2010 08 03). T a k a h a s h i H. 2004: Language norms. – Sociolinguistics. An international handbook of the science of language and society. Eds. U. Ammon, N. Dittmar, K. J. Mattheier, P. Trudgill, 2nd ed., V. 1, Walter de Gruyter, 172–179. V a i c e k a u s k i e n ė L. 2008: Preskriptyvumas ir deskriptyvumas (skolinių) norminimo politikoje. – Darbai ir dienos 50, 31–41. V a i c e k a u s k i e n ė L. 2010: Lietuvių kalbos norminimo šimtmetis. – Naujasis židinys-Aidai 5–6, 165–172. 116 KALBOS KULTŪRA | 83 Venclova T. 2010: Aš dūstu. – IQ. The Economist partneris Lietuvoje, liepa. Prieiga per internetą: <http://www.delfi.lt/news/ringas/lit/article.php?id=34549563> (žiūrėta 2010 07 23). Von Wright G. H. 1963: Norm and Action. A Logical Inquiry, London: Routledge & Kegan Paul. To paties turinio paskaitos 1958–1960 m.: Gifford Lectures. Prieiga per internetą: <http://www.giffordlectures.org/Browse.asp?PubID=TPNORM&Cover=TRUE> (žiūrėta 2010 09 15). Žmuidā E. 2010: Alfonsas Nyka-Niliūnas ir modernizmas. – Naujasis židinys-Aidai 5–6, 189–195. Žukauskaitė A. 2002: Postmodernizmas, kapitalizmas ir regresyvi istorija posovietinėje arealybėje. – Menotyra 2 (27), 4–8. Gauta 2010 11 08 PRESCRIBERS OF STANDARD LANGUAGE AND THE EMERGING MODERN DIGITAL SOCIETY Summary The article presents the changing perception of language prescribers and users, or authoritative personalities and target audiences, and their role in the development of Standard Lithuanian. One of the changes involves a shift from an authoritative personality (Jonas Jablonskis) to an institutionalized state authority or, currently, an anti-authority. The criticism of authorities and the traditional standardization process as well as different attempts to apply liberal unrestrictive norms could be accounted for by a natural development of post-modern ideas and shifts in the post-soviet Lithuanian society. The beginning of the 21st century, however, marks the end of the post-modern consumer society and brings out new artistic and philosophical cultures and directions whose appearance has been mainly stimulated by globalization and new technologies, the Internet among them. One of the most distinctive interpretations of the postmodern transformation is the concept of the digital modernism. It proposes a structural view of cultural changes in the modern society. The author of the article relies on the ideas of the modern British culturologist Alan Kirby to distinguish peculiarities of the digital modernism. These peculiarities may contribute to a better understanding of social processes and, consequently, ease the current tension between language prescribers and the society at large. R. MILIŪNAITĖ. Bendrinės kalbos normintojai ir besikurianti skaitmeninio modernizmo visuomenė 117 The digital modernism relates cultural shifts to the increased role of the digital text in private and public life. Clearly, the new IT technologies have essentially changed the nature of the author, addressee (reader) and the text itself. Realizations of the digital modernism, one of them being the rise of the language community as an active force, provides grounds for a new standardization products and allows to involve in the standardization process the most active members of the community. RITA MILIŪNAITĖ Lietuvių kalbos institutas P. Vileišio g. 5, LT-10308 Vilnius [email protected] 118 KALBOS KULTŪRA | 83