Jono Jablonskio dėmesys stiliui

REGINA KOŽENIAUSKIENĖ Vilniusi Egyetem JONAS JABLONSKIS FIGYELME A STÍLUSRA BEVEZETÉS A litván nyelv stilisztikája előszavában Juozas Pikčilingis ezt írja: „Amikor arra keressük a választ, kitől érdemes stílust tanulni, tekintetünk először ugyanazokra a forrásokra irányul, amelyekre Jonas Jablonskis támaszkodott.” (Pikčilingis 1971: 3). Ehhez hozzá kell tenni, hogy a stilisztikus tekintete nemcsak ugyanazokra a forrásokra, hanem mindenekelőtt maga Jonas Jablonskis írásaira irányul. J. Pikčilingis stilisztikai munkái valóban tele vannak J. Jablonskis-idézetekkel, példákkal, javításokkal és szerkesztésekkel. J. Jablonskis írásai a gyakorlati stilisztika valóságos iskoláját jelentették számára: „Stilisztikusként folyton hozzá kell visszafordulnom, és ellenőriznem kell magam: vajon a helyes úton járok-e...” (Marčiulionytė 1991: 23). J. Pikčilingis J. Jablonskis stilisztikához való hozzájárulását számos alkalommal méltatta konferenciákon, televíziós műsorokban, rádióadásokban és interjúkban1. Legutóbb a „Éljen a nyelv lelkiismerete” című ünnepi cikkével tisztelgett előtte (Pikčilingis 1990: 5–6), amelyet a köznyelv megteremtője születésének 130. évfordulójára írt. Be J. Pikčilingio, apie J. Jablonskio pažiūras į stilių yra rašę Jonas Palionis (1959: 43–47), Arnoldas Piročkinas (1975: 4–11; 2000: 162–163), o apžvalginėje monografijos dalyje „Apie lingvistinės lietuvių stilistikos formavimąsi“ – Vaida Knabikaitė (2006: 50–63). Tačiau J. Jablonskio atliktų darbų mastas toks didelis, o stilistų tyrimai tokie fragmentiški ir epizodiški, kad jų laukia dar gana daug darbų. J. Jablonskio dėmesys stiliui atsiskleidžia įvairiais aspektais: 1) praktinės stilistikos, t. y. stiliaus kultūros; 2) minties logikos ir stiliaus santykio; 3) kalbos etikos, iš jos – ir etinės stilistikos. Kiekvienas iš jų galėtų būti medžiaga atskirai temai. Antra vertus, dėmesio nusipelno ir paties J. Jablonskio rašymo stilius, buvęs pavyzdžiu to meto rašytojams – ne tik literatams, bet ir laikraštininkams, vertėjams, recenzentams, vadovėlių autoriams. Iš minėtų aspektų straipsnyje paminėsiu tik vieną kitą ryškesnį kalbininko dėmesio stiliui ženklą. Pamė- 1 Apie tai yra sakęs interviu pats J. Pikčilingis (žr. Marčiulionytė 1991: 23). 66 KALBOS KULTŪRA | 83 ...megpróbáljuk jellemezni magának J. Jablonskisnak a stílusát is (erről a kérdésről úgy tűnik, mindeddig egyáltalán nem írtak). J. Jablonskis logikusan mérlegelt, tömör értelmezései az egyes megnyilatkozásokról, valamint az írókkal folytatott figyelmes vitája arra enged következtetni, hogy nemcsak a nyelvhelyesség és a logikusság, hanem a stílusosság kritériumai, a stíluskövetelmények általános alapelvei is foglalkoztatták. A köznyelv normáinak megállapítóját a nyelv helyessége és tisztasága éppúgy érdekelte, mint a pontosság, az egyértelműség, a gördülékenység, az elevenség és a tömörség. J. Jablonskis által említett valamennyi nyelvi tulajdonság – gördülékeny, világos, széles körben érthető, illendő, megvalósítható – egyúttal a stílusos nyelv általános jellemzője is. J. Jablonskisnak a stilisztikai javításokról vallott nézete egy-egy megjegyzéséből vagy bővebb kommentárjából derül ki: „A szövegből kiragadott egy-egy mondat vagy szó javítása, magának a szövegnek a nélkül, úgy látszik, kevés értékkel bír az olvasó számára” (JablR IV 1935: 222); „Az általam összeírt nyelvi példák között sok olyan szó van [...], amelyet itt, a tárgyalt írásban, csupán nem a megfelelő helyen használtak. Maguk a szavak használatosak a nyelvben” (JablR IV 1935: 328); „ehhez az egész népnyelvjárást is a lehető legjobban kellene ismerni” (JablR IV 1935: 114). „Az a szerző, aki azt akarja, hogy az olvasó megértse, írásának megfogalmazásakor tudnia kell azt is, kinek ír. A kevés műveltségű embereknek úgy kell írnia, hogy megérthessék; műveltebb embernek írva bonyolultabb, választékosabb kifejezésekkel is élhet...” (JablR V 1936: 37). Ezek a megjegyzések az objektív stílustényezők magyarázataként értelmezhetők: bizonyos nyelvi és stilisztikai eszközök kiválasztásakor, használatakor vagy javaslatakor fontos figyelembe venni az egész szöveg tartalmát, kontextusát és a beszédhelyzetet, a nyelvhasználat területét, valamint a címzettet, életkorát és műveltségét. Vö. „Ha [Jonas Jablonskis] egy iskolai tankönyvet bírál, természetesen gyakran elmondja véleményét annak pedagógiai szempontú alkalmasságáról is...” (Balčikonis 1935: VII). J. Jablonskis emellett elismeri, hogy a szerkesztőnek jól kell értenie a szerző gondolatát, és fontos, hogy a szöveg javításakor ne torzítsa el azt. Ezek a megjegyzések a mai nyelvészeti stilisztika számára is időszerűek. AZ ILLOGIKUS GONDOLKODÁS KRITIKÁJA A A litván nyelv stilisztikája című mű egyik leghosszabb fejezetét, „A stílusos nyelvhasználat általános követelményei” címűt, J. Pikčilingis „A nyelvi kultúra a gondolkodás kultúrája” című alfejezettel kezdte, vagyis a logikus gondolkodással, a nyelvi világossággal és pontossággal mint a jó stílus alapjával, lényegében J. Jablonskis javításaira támaszkodva, az ő gondolatait idézve R. KOŽENIAUSKIENĖ. Jono Jablonskio dėmesys stiliui 67 kritikus gondolkodására alapozva. J. Jablonskis kortársai kiemelik vaslogikáját: „A tanítványoknál különösen nagy figyelmet fordított a logikus gondolkodás fejlesztésére.” (Jokantas 1921: 541); „Természetesen mindenütt kritikus volt a szemlélete, hiszen nagy logikájú ember volt, aki sokat látott és gondolkodott.” (Smetona 1930: 44). Még a műalkotásokban is — ahogyan J. Jablonskis mondta —, a mesealkotásokban meg kell őrizni a gondolati tartalom logikáját; a képeknek hihetőnek, a valóságtól el nem távolodónak kell lenniük. Itt emlékeztetni kell arra, hogy klasszika-filológiát végzett és antik retorikát tanult, amely a szöveg nyelvének egyik legfontosabb sajátosságaként az igazságot, az igazságosságot (latinul veritas), a valószerűséget (latinul veri similis) emeli ki. A Olvasókönyvben a méhekről szóló téves írásra bukkanva a nyelvész türelmesen elmagyarázza, hogy a méhek „nem töltik meg »saját mézes pocakjukat«, semmit sem öntenek »a saját csövükön át«, és semmit sem osztanak szét a kis nővérkéiknek!... Beszéljünk a gyerekekkel is világosan, de a tankönyvben úgy fogalmazzunk, hogy a gyerekek megértsenek bennünket, és egészséges legyen számukra az a tudomány, amelyet átadunk nekik” (JablR II 1933: 224). Amint ebből a példából látható, a recenzens éberségét, logikus gondolkodását és igazságkeresését nem altatják el a kedves kicsinyítő képzők (pocakocska, csövecske, nővérkék). Amikor ugyanabban a könyvben ezt a mondatot találja: „a sas tölgyfákon rak magának fészket”, J. Jablonskis két eltérést is észrevesz benne, és azt írja, hogy semmiképpen sem szabad így fogalmazni egy iskolai tankönyvben: az ilyen madarak nem rakják, hanem csak „összehordják, vagy más módon készítik fészküket; másfelől a sas csak valahol messze, magas sziklákon rak fészket, ahol, úgy tűnik, tölgyek sincsenek” (JablR II 1933: 225). J. Pikčilingis, J. Jablonskis hagyományát követve, ezt írja: „A stilisztikai javítás előtt a mondatot ellenőrizni kell a logikai ítéletalkotás követelményei szerint, különben az egész stilisztikai »díszítés« értelmetlenné válhat” (Pikčilingis 1971: 36). Természetesen nem helyes „minden kijelentést mesterségesen a logika kaptafájára húzni [...]. A nyelv nem mindig kedveli a túlzott logizálást. Különösen ott nem, ahol érzelmi hatást kell kifejtenie” (ugyanott, 42), vagyis a szépirodalmi művekben. SZÉPIRODALMI SZÖVEGEK SZERKESZTÉSE J. Jablonskis leginkább a szláv (orosz, lengyel) nyelvek hatása miatt elkövetett nyelvi hibákat javította. A nyelvész több cikkében is rámutat az ilyen hibák objektív okaira. Ezeket a szavakat Vincas Krėvė-Mickevičiushoz, Juozas Tumas-Vaižgantashoz, Faustas Kiršához és más írókhoz intézte: a litván írók 68 KALBOS KULTŪRA | 83 azért távolodtak el saját népük nyelvétől, mert orosz iskolákban tanultak, oroszul vagy lengyelül beszéltek és írtak, hozzászoktak ahhoz, hogy gondolataikat az orosz irodalom fordulataival, olykor pedig lengyel frazeológiával fejezzék ki. Nem egy közülük hosszabb ideig élt és dolgozott Oroszországban, „ott pedig bőven alkalma nyílt arra is, hogy jól elfelejtse ezeket az idegenszerűségeket” (JablR IV 1935: 335). A helyesírási, központozási, nyelvtani és lexikai hibák sokaságának javítása közben (az egyes lexikai elemeket és szókapcsolatokat is beleértve) a nyelvész a nyelv sajátosságait és a stílus kérdéseit is érintette, de ezeket nem különítette el kifejezetten. Az anyanyelvtől és a stílusérzéktől elválaszthatatlan litván nyelvi sajátosság különösen jól megmutatkozik, amikor idegen nyelvről fordítanak az anyanyelvre: „A nyelvész itt a két írónk stílusára irányíthatná figyelmét, megnézhetné, mennyire sikerült ezt az egész fordítást nyelvünk szavaival és mondataival kifejezni” (JablRR II 1959: 416) – írja J. Jablonskis Krėvė által szerkesztett, Petro Vaičiūnas-féle fordításról. Egy másik recenziójában, B. Grigaitytė Skvorcov-kiadványról készített fordításáról írva, Nuostabūs skruzdės gyvenimo atsitikimai, J. Jablonskis hiányolja a nyelvi elevenséget: azt, hogy „az olvasó a »fordítást« maga előtt tartva úgy érezze, mintha otthon volna, és közvetlenül Litvánia gyermekeinek, a mi népünknek szánt írással volna dolga” (JablRR II 1959: 241–242). Olyan fordítói munkát szeretett volna látni, amely „dicséri mesterét” (JablRR II 1959: 292), ezért maga türelmesen kijavította a fordítás minden egyenetlenségét, és javított a stílusán. Azt sem tévesztette szem elől, hogy kinek szánták a fordítást. Például nem rótta fel az idegen eredetű vagy tájnyelvi szavakat, csak azt mondta, hogy tudni kell őket megfelelően használni: „csak ott, ahol nélkülük nem boldogulunk” (JablR IV 1935: 144). „A fordító kedvelhet vagy használhat bizonyos, a saját tájnyelvéből való, sokak számára érthetetlen szavacskákat, de mégsem kellene ezeket erővel beletuszkolni az iskolának szánt fordításba: megnehezítik a szöveg megértését.” (JablRR II 1959: 243). Egy másik recenziójában stilisztikai szempontból hasonlóan írt az idegen szavak használatáról is: a tanuló számára e „gonosz bogáncsok” nélkül a mondatok sokkal világosabbak, érthetőbbek, elevenebbek és emberibbek volnának… J. Jablonskis bírálta a fordított szövegek nagy hibáját: a szó szerinti fordítást. A nyelvész arra tanított, hogy a gondolatot, ne pedig a szavakat fordítsuk le; ezt különösen a frazeológiára vonatkoztatta. Ő maga a különféle szókapcsolatokat meglehetősen ötletesen és stílusosan, litván szerkezetekkel ültette át. Ezt az 1908-ban fordított, M. Bogdanov orosz nyelvű füzetéből, a Visuomenės įnamiai címűből is megítélhetjük. Íme néhány példa: zabrošennaja dereuška – menkiausias kaimelis; kruglyj god – ištisi metai; mucha-babucha – muselė-pasiutėlė; durak-durakom – kaip koks vėpla; važnoje lico – didelis daiktas; suščij vzdor – tušti plepalai stb. „Valójában ezekben a fordításokban benne volt J. Jablonskis egész nyelvtudománya [...], a frazeologizmusok és a” R. KOŽENIAUSKIENĖ. Jono Jablonskio dėmesys stiliui 69 a sajátos szókapcsolatok fordítása azt mutatja, hogy a fordító képes felfogni mind az idegen, mind a saját nyelv szellemét. Itt mindenekelőtt a szó szerinti fordítást kell kerülni…” (Vasili auskaitė 1970: 154–155). J. Jablonskis szerint még néhány, ma már meghonosodott frazeologizmus is javításra szorult: laužyti rankas: laužydama rankas (= grąžydama rankas) sako... (JablR IV 1935: 327), iš proto išeiti (= iš galvos išeiti) (JablL 1985: 28, 29). Krėvė Skirgailoje című művében fennakadt ezen a frazeologizmuson: turėti omenyje (= turėti galvoj, akivaizdoj): Hát te azt a németet tartod észben? (JablR IV 1935: 327). A laužyti rankas, iš proto išeiti, turėti omenyje frazeologizmusokat, noha valójában fordítások, a néphagyományban és a legjobb írók műveiben is megtaláljuk2. A frazeologizmusokban előforduló idegenszerűségeket, sőt a nem egészen érthető szavakat sem szokták javítani; a helytelen szintaxist sem szerkesztik át. J. Jablonskis azonban az ilyen dolgokat is kijavította. Például, amint A. Piročkinas (2000: 153) megjegyezte, Vaižgantas szerkesztésekor J. Jablonskis a viso svieto pirkl ys szókapcsolatot erre javította: viso pasaulio pirklį. Vaižgantas szövege J. Jablonskis által javított szöveg Tücsök sem ciripelt. Tepl aveno az az egyetlen nagy fekete lepke. Aki hozzászokott ahhoz, hogy lássa, miként rezgeti meg valamilyen munka a levegő hullámait, és hangot kelt, annak ez a bebalsis plav enimas nagy szárnyakkal, kai amikor még a kis légy is, a levegőben repülve, zvembia, még félelmetesebbé tette a csendet, és még inkább a kísértetek világába emelte a gyermekek képzeletét, amely itt, Valiulis halma körül kezdődik; rajta át lépünk be abba az elátkozott országba, ahol a lelkek mozdulatlanul fekszenek: élnek vagy halottak? Ahol még ha futkároznak is, nem tudni, céllal vagy céltalanul, gyvom ar negyvom kojom taposnak; vygais vagy élettelen szárnyakkal, mint az a gedulo lepke, röpködnek a levegőben.” Tücsök sem ciripelt. Egyetlen fekete lepke tepleveno nagy szárnyakkal. Ennek bebalsiškas jo plevenimas – aki hozzászokott ahhoz, hogy lássa és hallja, miként rezgeti meg bármely cselekvés a levegő hullámait, és kelt hangot, kaip ahogy még a kis légy is, a levegőben repülve, zvimbia – még félelmetesebbé tette a csendet, és még erősebben a kísértetek világába emelte a gyermekek képzeletét, amely itt, Valiulis halma körül kezdődik: rajta át lépünk be abba az elátkozott országba, ahol a lelkek mozdulatlanul fekszenek, élők vagy holtak; ahol ha futkároznak is, nem tudni, céllal vagy céltalanul, gyvomis ar negyvomis kojomis taposnak a földön; gyvais vagy élettelen szárnyakkal, mint az a gedulo lepke, röpködnek a levegőben. (JablRR II 1959: 403) 2 Pavyzdžiui, Frazeologijos žodynas (FŽ 2001: 570) teikia tokius laužyti rankas (reikšme „labai sielvartauti“) pavyzdžius: Taip nelaužyk sau rankų, kaip beržo šakas kad laužo užrūstintas vėjas Mair. Tik Zubrys vienas netylėjo, baltas rankas laužė Krėv. Laužo baltas rankeles jau-nopi martelė ir gailias ašaras lieja Vien. Labiausiai verkė jauna mergelė po sodą vaikščiodama, rankeles laužydama Tvr. Motina rankas laužė, o vaiko jau nėr Grv. 70 KALBOS KULTŪRA | 83 Ezen a ponton érdemes egy pillantást vetni J. Jablonskis kísérletére, amellyel Vaižgantas szövegét javította. Vaižgantas néhány általa szerkesztett mondatát J. Palionis, A. Piročkinas és V. Knabikaitė már tárgyalta, ezért itt Vaižgantas szövegének egy még nem elemzett részletét mutatom be. J. Jablonskis maga is elismerte e szerző egyéniségét és eredetiségét: „Másoktól stílusában is különbözik” (JablRR II 1959: 399). Látható, hogy J. Jablonskis még a szöveg meglehetősen óvatos érintései után is eltüntette Vaižgantas anaforikus párhuzamait: a nečiRškė / teplav(en)o mondatkezdéseket, valamint a kedves tájnyelvi teplaveno, plavenimas3 formákat. A szinonimák kiválasztása is kétségeket ébreszt. Tegyük fel, hogy Vaižgantas lakioja szava finomabb, költőibb (amikor a könnyű, légies, a képzelet teremtette kísértetek világáról van szó), és alighanem jobban illik ide, mint a stílusában semleges skraido. Ráadásul a három szótagú lakioja ritmikailag is jobban lezárja az egész bekezdés végét, mint a két szótagú skraido. Az oru skraido kifejezéssel mintha nem volna helyénvaló azt írni a „gyász pillangójáról”, hogy bebalsis plavena, mert a javítás után immár hallható a zajos r, r hangok (oru skraido) alliterációja. Még az írásjelek javítása is (amelyre J. Jablonskis a legnagyobb figyelmet fordította) megváltoztatja a mondat intonációját. Például a szórend megváltoztatásával (kur guli nejuda, gyvos ar negyvos, dv asios), és a kérdőjel elhagyásával eltűnik az izgalmas dilemma: kur dvasios guli nejuda: gyvos ar negyvos? Ami leginkább izgatja az olvasót, ami elállítja a lélegzetét (gyvos ar negyvos?), azt Vaižgantas teljesen indokoltan a mondat végére helyezi, így az olvasó kíváncsiságát a lehető legtovább fenntartja; a kérdőjel pedig itt nélkülözhetetlen, „a kétség, a különféle gyötrő töprengések [...], a rejtélyes gondolatok megtestesítésének, ábrázolásának jelképe” (Abaravičius 2002: 168). A szerkesztett szövegben ebben az esetben elvész Vaižgantas találgatásának titokzatossága és az esztétikai elbeszélés meggyőző ereje. A lexikát, a szintaxist, a morfológiát, a szórendet, valamint a helyesírást és az írásjeleket kétségkívül nem csupán a nyelvhelyesség érdekében javította: J. Jablonskis nyilvánvalóan a gondolat nagyobb világosságára, gördülékenységére és elevenségére törekedett. Kevés javítást végzett, és azokhoz is bátortalanul nyúlt, ám amint ez a Vaižgantas-szöveg nem rövid részlete mutatja, J. Jablonskis javításai megváltoztatták az író kifejezésmódját. „A stílus az adott szerzőre jellemző kifejezőeszközök összessége és azok ismétlődése; a gondolatok és érzések közvetítésének módja, amely a szavak kiválasztásában, használatában és mondatokká fűzésének sajátosságaiban nyilvánul meg.” (Pikčilingis 1971a: 6). J. Jablonskis saját bevallása szerint nem szeretett beleavatkozni az író stílusába: „a stílus kérdését hajlok magukra az írókra hagyni – nekem leggyakrabban 3 Vö. J. Balčikonis szövegével: Az emberek azt hitték, hogy ott hattyú verdesett a szárnyaival (LKŽ X 118). R. KOŽENIAUSKIENĖ. Jono Jablonskio dėmesys stiliui 71 pati stiliaus kalba terūpi“ (JablR V 1936: 72), tačiau, kaip matėme, net mažiausias žodžių tvarkos pakeitimas keičia rašytojo stilių. Štai, rodos, be reikalo pataisytos net ir daugiskaitos įnagininko galūnės gyvomis ar negyvomis kojomis, nes nebelieka šnekamojo stiliaus intonacijų: plg. gyvom ar negyvom kojom. Nekeliantis abejonių dalykas čia yra J. Jablonskio pastebėta teksto rinkėjų klaida: vygais / gyvais, gal dar nekliūva redaktoriaus prirašytas žodis žemę [mina], nors ir be jo mintis visiškai aiški, todėl belieka pritarti J. Palioniui, kad „[...] savaip perdirbdamas, perstilizuodamas atskirus Vaižganto sakinius, vietomis kiek nublandkino originalų „vaižgantišką“ stilių [...], šitoks tų sakinių pertvarkymas (dalyvinių ar padalyvinių lyčių įvedimas, kai kurių žodžių pakeitimas ir kt.) kiek modifikavo ir patį Vaižganto stilių: perstilizuotieji sakiniai jau nebe tokie glausti ir išraiškingi, jau nebe tokie „vaižgantiški“ (Palionis 1959: 46–47). Panaši ir A. Piročkino nuomonė: „Jablonskis labai rūpestingai ieškojo stilistiškai adekvačių norimai išreikšti minčiai, piešiamam vaizdui pakaitalų. Tačiau ne visada jam tai pavyko padaryti [...]. Apskritai reikėtų pasakyti, kad kiekvienas redaktoriaus įsikišimas į tokio rašytojo kaip Vaižgantas kalbą yra įsikišimas ir į stilių.“ (Piročkinas 2000: 162). Azt, hogy J. Jablonskis nem volt mindig meggyőződve egyes írói szövegek (többnyire nem eredeti, hanem fordításból származó szövegek) javításának helyességéről, az ezeket kísérő megjegyzések is mutatják: talán megfelelőbb volna, úgy vélem és így tovább. Felismerve, milyen nehezen húzható meg a határ a megfelel / nem felel meg között, például Krevė Skirgaila című művének javításai esetében, ezt írja: „Ha a szerző vagy valaki más valóban nem értene egyet e helyen végzett javításaim némelyikével, és nyilvánosan vitába akarna szállni velem miattuk, kész volnék megindokolni ezeket a javításokat, vagy szükség esetén visszavonni őket, esetleg itt-ott engedni, s talán egyetérteni »ellenfelemmel«.” (JablRR II 1959: 312). Mégsem állíthatnánk semmiképpen, hogy J. Jablonskis nem járult hozzá az írói stílus fejlesztéséhez. Még a javításokon megsértődő, azokkal egyet nem értő írók is arra kényszerültek, hogy vitatkozzanak, pontosabb, elevenebb, világosabb litván szót és litván szintaktikai szerkezetet keressenek, alaposabban átgondolják, és figyelmesebben mérlegeljék, mit és hogyan írjanak. J. Jablonskis udvariasan, tapintatosan emlékeztette az írókat, hogy legalább azokat a javításokat fogadják el, amelyekkel egyetértenek; helyes beszédével és kifogástalan stílusával pedig kétségkívül fegyelmezte a túl nagy szabadságot kedvelő, „mindenféle korlátozás nélkül” író irodalmárokat. A nyelvész szavaival élve, a licentia poetica (JablR IV 1935: 304) még a költészetben sem helyettesítheti a nyelvi szabályokat: 72 KALBOS KULTŪRA | 83 „A fordítónak azt tanácsolom, hogy végre a saját nyelvét is tanulja komolyan: nyelv nélkül nincs irodalom...” (JablR IV 1935: 305). Švietimo darbe (1924, Nr. 12) című írásában, Fausto Kirša nem túl sikerült fordításáról (J. I. Kraszewski Vitolio rauda című művéről) szólva J. Jablonskis retorikai kérdéssel vezet le egy, a stiliszta tollára méltó analógiát: „Recenziómat befejezve kérdést teszek fel a fordítónak: hogyan tekintene egy festő munkájára, amelyből kitűnik, hogy a festő nem ismeri és nem is igyekszik megismerni a színek jelentőségét a festészetben, a festmény anyagát és formáját?” (JablR IV 1935: 305). AZ ÚJSÁGOK STÍLUSÁNAK JAVÍTÁSA Az akkori újságok nyelvezete, mondhatni, teljességgel gyenge volt, tele idegen szavakkal, tükörfordítású szintaktikai szerkezetekkel, nehézkes kifejezésekkel. J. Jablonskis számára elsősorban a logikai, helyesírási, központozási és nyelvtani hibák kijavítása volt fontos; megemlíti az Oroszországból átvett frazeologizmusok fordításait is: Íme a tény az arcon (JablR II 1933: 364); tegyél fel neki egy kérdést oldalbordával (ugyanott); Hallgass, mert te nem vagy illetékes (JablR V 1936: 63). A Lietuvos žinios napilap nyelvezetéről a nyelvész így írt: „Úgy vélem, arra kellene törekedni, hogy egy újság szerzőinek nyelve egységes legyen, és csak a stílusuk különböztesse meg őket egymástól.” (JablR IV 1935: 181). Elismerte tehát nemcsak az írók, hanem az újságírók stílusának sokféleségét is, a stílusbeli hiányosságokat azonban észrevette, mert azt kívánta, hogy az újságok nyelve „egységesebb, szebb, helyesebb” legyen (JablR IV 1935: 187), hogy „az újságok és az írók [...] ezeket a megjegyzéseket, a m e n n y i b e n e g y e t é r t e n e k v e l ü k, a jövőben is hasznosítsák” (JablR IV 1935: 182). J. Jablonskis megjegyzései és észrevételei az újságok stílusbeli hiányosságairól igen találóak: „A napilapban időnként előfordulnak [...] c) olyan meglehetősen hosszú mondatok is, amelyek egyebek mellett túlságosan emelkedett, nem egészen jó, nem egészen helyes stílusban vannak megfogalmazva (X, 1 és 2). Az ilyen »hibák« az egyszerű ember számára – akinek pedig elsősorban az írót kell szem előtt tartania – nem lesznek egészen érthetők; kijavításuk sem könnyű.” (JablR IV 1935: 181). A rövid mondatokban leginkább nyelvi hibákat és homályos megfogalmazásokat javított. Például az ilyen logikátlan mondatokat: A politikai körülményeknek köszönhetően sok tanárnak abba kellett hagynia a tanítást; A tanárok gyűlése befejeződött, J. Jablonskis – ahogyan mondani szerette – emberi nyelvre javította: A politika R. KOŽENIAUSKIENĖ. Jono Jablonskio dėmesys stiliui 73 körülményei, viszonyai miatt sok tanárnak abba kellett hagynia a tanítást; a tanárok gyűlése bezárult, véget ért (JablR IV 1935: 177). Úgy tűnik, csupán a nyelvezetet javította, a stílusbeli kérdésekre még nem tért ki; J. Jablonskis azonban minden oda nem illő szóra legalább két helyes megfelelőjavaslatot tesz (körülményei és viszonyai; bezárult és véget ért), amelyek közül a szerző kiválaszthatja a pontosabbat, megfelelőbbet. A talált hosszabb újságmondatokban a nyelvi kérdések mellett a stílust is javította: A Lietuvos žinios mondatai Javított mondatok 1. Mit látunk ma? Talán nem a munkaterhük alatt túlságosan meggörnyedt vállak kiegyenesedését? Talán nem a jogokért folytatott küzdelmet és a már kivívottak melletti szilárd kiállást? 1. Mit látunk ma? Talán nem a meggörnyedt vállak túlságosan megfáradt kiegyenesedését? Talán nem a jogokért folytatott küzdelmet és a győztesek határozott védelmét? 2. Van egy szervezetünk, amelynek egyik óriási szárnya átnyúlik az Atlanti-óceánon, a másik pedig Keleten szüntelenül üldöztetik (JablR IV 1935: 177). 2. Van egy szervezetünk, amelynek egyik óriási szárnya átnyúlik az Atlanti-óceánon, a másik pedig Keleten folyamatosan, szakadatlanul, megállás nélkül felemeltetik, elsüllyesztetik (?). Az újság szerzőjének mondatai helytelenek, ezért gondolatuk is homályos. J. Jablonskis által átdolgozott első mondat gördülékenyebbé vált a szórend javításának és a retorikai kérdések végén álló nyelvtani alakok összecsengésének köszönhetően: kiegyenesedését / védelmét. A második mondatban a szüntelenül helyett több helyes, szinonim szót javasolt – folyamatosan, szakadatlanul, megállás nélkül –, a teljesen homályos „bėginamą” szó helyett pedig ezt: felemeltetik, elsüllyesztetik (?). A kérdőjel azt mutatja, hogy J. Jablonskis maga is kissé kételkedett ebben a javításban; másrészt talán teret hagyott a szerző választásának. A nyelvész többnyire csak az általa helyesebbnek, jobbnak vélt szót javasolta, több lehetőséget is felsorolt, és toleránsan elismerte, hogy még nem merítette ki a nyelv és a stílus valamennyi gazdagságát: „Ezeket a gondolatokat természetesen másképpen is ki lehet fejezni; csak arra kell mindig törekedni, hogy azokat az emberek nyelvének szabályai szerint fogalmazzuk meg.” (JablRR II 1959: 210). Jono Jablonskis javításai nagy segítséget jelentettek az akkori sajtó munkatársainak, személyes példája pedig legalább ekkora hatást gyakorolt: nemcsak újságszerkesztő volt, hanem sajátos, kiművelt stílusban írt cikkek és recenziók aktív szerzője is. „Honnan tanulnának a munkatársak emberi módon írni az újságba, ha az újság nyelvezetével és munkájának egész megszervezésével nem mutat nekik jó példát?” (JablR IV 1935: 186). 74 KALBOS KULTŪRA | 83 JONO JABLONSKIS KÜLÖNLEGES STÍLUSÁRÓL J. Balčikonis azt írja, hogy amikor összegyűjtötték Jonas Jablonskis valamennyi írását – amelyeket „majdnem fél évszázadon át” írt, olykor álnéven, gyakran pedig mindenféle aláírás nélkül –, nem volt különösebben nehéz megállapítani, mi származik az ő tollából: „[n]em történhetett nagy tévedés, mert az ő nyelve nemcsak helyességében, hanem különleges stílusában is különbözik a többi íróétól (kiemelés tőlem. – R. K.) (Balčikonis 1932: VII). Mindazonáltal a litván nyelvtudományban mindmáig úgy tűnik, nem tárgyalták, pontosan miben különleges a stílusa. J. Jablonskis szövegeit stílusuk szempontjából értékelve valóban nemcsak nyelvének helyessége, logikussága és világossága tűnik fel, hanem gördülékenysége, gyakori, gondolkodásra késztető retorikai kérdései és különösen kedvelt körmondatai is. Kortársa, Motiejus Gustaitis a körmondatot „a stílus teljességének, avagy kiteljesedésének” nevezte. Hallgassuk meg J. Jablonskis retorikai kérdésekkel megformált stílusteljesítményeit – ritmusos körmondatait. Hiszen „annak ellenőrzésére, hogy egy mondat eurythmikus-e, hangosan kell felolvasnunk” (Pikčilingis 1971: 255). A klasszikus retorikában a körmondat jelentésbeli, ritmikai és hanglejtésbeli szempontból egyaránt követendő mondatszerkesztési mintának számított. A körmondatok megalkotásának művészetét J. Jablonskis a Moszkvai Egyetemen klasszika-filológiát tanulva sajátította el, feltehetően és jól érezhetően Cicero beszédeiből és leveleiből. J. Jablonskis körmondatai a beszélt nyelv hangzását idézik4; halljuk a mondat ritmusos hullámzását, amelyet „kerek, művészien elrendezett mondatok” fejeznek ki (Gustaitis 1923: 77). És valóban – a logikus gondolat eleven láncolata mintha körbeérne; csak akkor válik teljesen világossá, amikor a körmondat gondolatának kezdete végül összekapcsolódik a befejezéssel, és mintegy egyetlen lendülettel fejezi ki az összetett gondolati egységet: Magam valóban a „háború” szót használom, de csak azért, mert az emberek nyelvéből – Juška dalainak és szótárának nyelvéből, a poroszországi emberek nyelvéből – ismerem ezt a „háborút”; csak ennyit tudok róla. (JablRR II 1959: 111) Tárgyaljunk meg részletesebben egy hosszabb körmondatot: Még egy kérdésre kell választ adni: megfelel-e a szóban forgó tankönyv az elemi iskolánk céljaira – az iskola második tanévére? Ahelyett, hogy erre a kényes kérdésre válaszolnék, most csak azt jegyzem meg, hogy tanítóinknak már ideje valóban gondoskodniuk arról, hogy népünk szabad iskolája 4 Felicija Bortkevičienė a Lietuvos žiniose című lapban (1930 02 25) azt írta, hogy „Jablonskis ajkán a litván nyelv a legszebb zeneként csendült fel”. R. KOŽENIAUSKIENĖ. Jono Jablonskio dėmesys stiliui 75 bizonyára hamarosan igazán jó nyelvtudományi tankönyvek születnének a gyermekek nevelésének szolgálatára: nagy szükségünk van rájuk, ha komolyan akarunk beszélni iskolánk, nemzetünk jövőjéről, ha fontos számunkra az iskola, fiatal nemzedékünk, szülőföldünk élete és boldogsága... (JablR II 1933: 91) A mondat ritmikus, eleven, van kezdete – egy retorikai kérdés –, és van vége – világos, a mondat egyenrangú tagjaival megfogalmazott válasz. A mondat periodikus, gazdag a hanglejtési egységek felsorolásában, hasonló hosszúságú mondattagok ismétlésében és fokozásában. A periódus első része nyugodtabb, visszafogottabb, megállapító jellegű (eljött az ideje [...] gondoskodni). E periódusrész egyetlen kifogásolható eleme talán a szórend, amely kissé javítható a túlságosan hosszú mellékmondati tagban (hogy szabad nemzeti iskolánk valóban hamarosan jó nyelvtudományi tankönyveket kapjon...). A kettőspont után következő második periódusrész (nagy szükségünk van rájuk) megindokolja, kifejti, miért van szükség jó tankönyvekre; érzelmileg emelkedik, fokozódik, igen ritmikus, értelmes szünetek tagolják, és hasonló hosszúságú, egyenrangú mellékmondati tagokból áll: nagy szükségünk van rájuk, ha komolyan akarunk beszélni iskolánk, nemzetünk jövőjéről, ha fontos számunkra az iskola, fiatal nemzedékünk, szülőföldünk élete és boldogsága... A fiatal litván nemzedéket J. Jablonskis metaforikusan a szülőföld életének és boldogságának nevezi. Sem a metaforikus, sem az allegorikus beszédmód (amely egyébként mindig világos, logikus, nem homályos) nem idegen tőle. Íme, mit ír J. Jablonskis a Lietuvos žinios című lapban (1914, 111. szám) az anyanyelvről (azt a gondolatot, hogy az anyanyelv „Litvánia utolsó vára”, ugyanebben a napilapban olvasta, és nem maradt 5közömbös iránta). A szerzővel egyetértve szépen kibontotta ezt egy periódusban: Nagyszerű, szép gondolat! Ha most nem gondoskodunk erről, ha most magunk nem ismerjük fel, hogy rosszul cselekszünk, amikor romboljuk ezt a várat – később, egy idő múltán, sokkal nehezebb lesz helyrehozni e nagy vár lerombolását. (JablR IV 1935: 182) 5 J. Pikčilingis taip pat šią mintį yra plėtojęs (žr. Marčiulionytė 1991: 24), kalbėdamas apie gimtojo žodžio bičiulių draugiją „Aidija“: „Mano mintis buvo, kad reikia traukti pavyzdžiu, reikia žodžio, kalbos švenčių. Juk, anot V. Hamilttono, „žodis – tai pilis gimtojoji žemė“, tad kiekvienas turim būti atsakingas už tos pilies tvirtumą.“ 76 KALBOS KULTŪRA | 83 M. Gustaitis a Stilistika című művében ezt írja: „A grammatikai és szintaktikai szabályokon kívül a periódusnak feltétlenül szüksége van még két feltételre: belső vagy logikai feltételre, amely a gondolat szigorú egységében nyilvánul meg, valamint külső – stilisztikai – feltételre, amely a gondolat teljes és gördülékeny kifejtését kívánja meg.” (Gustaitis 1923: 78). A grammatika, különösen a szintaxis szakértője, J. Jablonskis tökéletesen megfelel ennek a M. Gustaitis által felállított két feltételnek. Folyton hangsúlyozva, hogy „az íróknak maguknak kell elkezdeniük gondoskodni arról, hogy írott nyelvünk a) könnyű, szép, világos, széles körben érthető, és b) helyes legyen (az emberek, az olvasók nyelvének szabályait kell követnie)” (JablR IV 1935: 144), J. Jablonskis helyes nyelvhasználatával, könnyed, gördülékeny stílusával jó példát mutatott Litvánia valamennyi írástudó értelmiségijének: Ha a kritikus számára e kérdésben semmit sem mond néhány szintaktikai jegyzetem [...], vajon nem mond-e neki legalább valamit az, hogy ezt a „jobbágynyelvet” igen széles körben használják a „jobbágyság kovászából” kikerült lettek és német sajtójuk, hogy egykor a nagy római hősök, hadvezérek (C. J. Caesar...), valamint más népek elnyomói, sanyargatói és tanítói is használták? Tisztelt Pilet úr! A „mesélő nyelv” nem a jobbágyság maradványa. Nem a jobbágyság a hibás! Azért nem értjük ezt a nyelvet, és azért nem használjuk ott, ahol kellene, mert mi magunk nem ismerjük eléggé saját nyelvünket, és semmibe vesszük a nép nyelvének törvényeit... Legalább legyünk őszinték. (JablRR II 1959: 100) Elismerve, hogy J. Jablonskis rendkívül helyes, világos, tiszta nyelven írt, és M. Gustaitis stílusfelosztására támaszkodva6, el kell mondanunk (amint azt az idézett példák is mutatják), hogy a nyelvész jól ismerte mind a „komoly”, mind a „periodikus”, az „ékes”, az „egyszerű”, a „magasztos”, a „tréfás” és más stílusok követelményeit. J. Jablonskis nagyon jól érezte, mikor milyen stílusban kell írnia: mikor illik az egyszerű, nyugodt, visszafogott stílus (így írt nyelvtudományi kérdésekről), és mikor az ünnepélyes, emelkedett (például így köszöntötte a Vilniaus žinios megjelenését a „Mūsų šventė ir mūsų rūpestis” [Ünnepünk és gondunk] című cikkben (JablR I 1932: 73). Valóban, olykor, különösen ellenfeleinek adott válaszaiban, J. Jablonskis gondolata finoman szellemes, M. Gustaitis szóhasználatával élve, tréfás stílusban ragyogott fel 6 M. Gustaičio Stilistikoje (1923) skiriamos devynios stiliaus rūšys: I. Atskilasis, periodingasis ir mišrasis; II. Paprastasis, dailusis ir vidutinis; III. Liaudies ir meningi liaudiškas; IV. Lietuviškasis ir nelietuviškasis; V. Plast ingasis ir abstraktinis; VI. Rimtasis, juokaujamasis ir aukštasis; VII. Bendrinis ir individinis; VIII. Laiškinis; IX. Nau joviškieji. Toks alogiškas stilių skirstymas ne vienu pagrindu šiandien, be abejo, kelia tam tikrų abejonių, bet J. Jablonskio amžininkas M. Gustaitis nurodo ir lietuviškojo stiliaus pavyzdį: „Idėm lietuviškajam kalbos stiliui pakraipą davė Jablonskis“ (Gustaitis 1923: 201). R. KOŽENIAUSKIENĖ. Jono Jablonskio dėmesys stiliui 77 stílusban. Ahogyan Viktoras Vaičiūnas orvos elbeszéli, J. Jablonskis még súlyos betegen, féloldali bénulással is tudott tréfálkozni, és mindig jókedvű volt. „Nyíltságával és egészséges humorával [...] hamar mindenkit meghódított.” (Lukėnaitė-Griciuvienė 2009: 39). J. Jablonskis írásaiban bőven találhatók példák a tréfás stílusra. Kazys Bizauskas tankönyvét tárgyalva, amely az irodalom és a stilisztika magasabb rendű kérdéseiről szól, és bírálva a szerző túlságosan bonyolult fogalmazásmódját, valamint a stilisztikai terminusok zavaros használatát, némi iróniával ezt írja: „Nekünk, egyszerű embereknek nagyon nehéz megértenünk ezeket a felfoghatatlan különbségeket.” (JablR II 1933: 181). Miután J. Palukaitis tankönyvében az Žiburėlis című kötetbe illesztett versek nyelvezetében számos hiányosságot, helytelen szintaktikai szerkezetet és oroszból szó szerint fordított részt talált, J. Jablonskis nagy tapintattal ezt írja: „A »nem ihletett« emberek nyelvében megjelölt kifejezéseket, úgy tűnik, ilyen-olyan szavak is helyettesíthetnék...” (JablR IV 1935: 219). A javítások után mégis hozzáteszi, hogy „[n]em szabadna megengednünk, hogy a versek túlságosan eltávolodjanak az emberek nyelvétől!” (JablR IV 1935: 220). Amikor a nyelvész szigorú ellenfele, Druskius7 egyik cikkében indulatosan és idegesen felkiáltott: „Meghalok, és nem felejtem el a Rygiškių Jonas tudományát átkozó cikkeket, [...] úgy belém vésődtek!”, J. Jablonskis a rá jellemző lelki nyugalommal, tréfálkozva és szokásához híven gördülékeny, periodikus stílusban így válaszolt: „Arra kérném a cikk szerzőjét, hogy »a halál óráján« mégis kímélje meg a »tiszteletre méltó nyelvészt«; felejtse el annak bűnét vagy csupán »találmányát«, és bocsásson meg érte: akkor bizony lesznek fontosabb dolgok is, amelyeket nem árt haldokláskor az embernek a fejében és a szeme előtt tartania.” (JablR IV 1935: 172). Így kér bocsánatot alázatosan a halálosan megsértett Druskiustól a „bolhás bűnös”, imádságos hanghordozást idéző stílusban. A mai funkcionális stílusok szempontjából értékelve J. Jablonskis stílusát, összefoglalóan elmondható, hogy nyelvi kérdésekről szóló cikkei közérthető tudományos stílusban, világosan, tárgyilagosan és tapintatosan íródtak. A. Piročkinas is ezt írja: „Úgy tűnik, a többi javítás is hasonló volt. Mindent nagyon tapintatosan, finoman, barátságosan mondott el.” (Piročkinas 1978: 75). Még a legszigorúbb bírálatokra és sértésekre is – amelyekből számos, sőt igen kategorikus is akadt, például: „A kéretlen stílusjavítókra a mai íróknak és költőknek egyáltalán nincs szükségük” (JablR V 1936: 66); „akiknek maguknak a leghalványabb fogalmuk sincs a stílusról” (JablR V 1936: 62); „hosszú időre megölték a litván könyvet” (JablR V 1936: 7 Druskius – Adomas Jakštas (valódi neve Aleksandras Dambrauskas). 78 KALBOS KULTŪRA | 83 61) és más hasonló vádakra J. Jablonskis visszafogottan, higgadtan és elvhűen tudott reagálni, a vádakra pedig mindig logikusan, érvekkel alátámasztva és összefoglalóan válaszolt. A társadalmi, kulturális és oktatási kérdésekről szóló cikkeket, többnyire újságok számára, J. Jablonskis publicisztikai stílusban írta; ebben a rá jellemző intellektuális nyelv visszafogott expresszív eszközökkel társul (amint az idézett nyelvi példák mutatják, nemcsak szabályosan és logikusan, hanem érzelmesen, szemléletesen és ékesszólóan is tudott fogalmazni). Az ellenfeleinek olykor tréfás stílusban válaszoló J. Jablonskis végérvényesen megcáfolta egyes írók jellemzését, miszerint csupán száraz grammatikus, szamogit dogmatikus lett volna, aki semmit sem ért a stílus árnyalataihoz. AZ ETIKAI STILISZTIKA KEZDETEI Az etikai stilisztika kutatása Litvániában még csak most kezdődik. K. Župerka stilisztikus így ír: „Át kellene tekinteni nyelvészeink munkáit, amelyek a nyelvi etika kérdéseit tárgyalják; így képet kaphatnánk a litván etikai lingvisztikáról, abból pedig már világosabban ki lehetne emelni az etikai stilisztikát.” (Župerka 2005: 28)8. J. Jablonskis írásaiból is annyi nyelvetikai példa gyűlt össze, hogy külön előadás anyagául is elegendő volt9. Ezek közül legalább néhányat kiemelek, amelyek a jelen cikk témájához kapcsolódnak: a nyelvész a stílusbeli kifejezésmódra hívja fel a figyelmet, amikor a szöveg szerzőjének (fordítójának, vitapartnerének) nyelvhasználatát az etikai stilisztika szempontjából értékeli. A nyelvész a következő megfogalmazást bírálta: Bulgária Trákiájában csaknem 500 ezer lakos van fej (JablR IV 1935: 131). A stilisztikában azt a trópust, amikor az egész embert valamely testrésze helyettesíti (ez esetben a fej), szinekdochének, illetve pars pro toto-nak nevezik. A társalgási nyelvben vagy műalkotásokban az ilyen szinekdochék teljesen helyénvalók: Nézz ki az ablakon – csak fejeket látni (azaz sok embert). J. Jablonskisnak viszont azért szúrt szemet az említett mondat, 8Apie etinę stilistiką taip pat žr. Koženiauskienė R. Šnekamosios kalbos ir žargoninės leksikos paskirtis viešajame žurnalisto diskurse. – Kalbos kultūra, 2009, 82, 126–137. 9J. Jablonskis nyelvi etikáját a cikk szerzője részletesebben a M. Romerio Egyetem Bölcsészettudományi Karának szervezésében megrendezett „A modern világ dinamikájának kihívásai a bölcsészettudományok számára” című nemzetközi tudományos konferencián 2010. december 3-án elhangzó „Retorikai kultúra: a hagyomány folytonosságának jelentősége (J. Jablonskis nyelvi etikájának kezdetei)” című előadásában tárgyalja; az etikai stilisztikáról pedig ez az első írás. R. KOŽENIAUSKIENĖ. Jono Jablonskio dėmesys stiliui 79 nyilván azért is kifogásolta, mert az embereket fejjel számolják, mint a jószágot (példák a társalgási nyelvből: A tehenekkel és üszőkkel együtt nyolc fej lesz, amit egész télen ki kell ganézni Sml; Tehenet tehénfejért cserélünk Ml)10. Bár a bírált mondatot – a többihez hasonlóan – kiragadták a szövegkörnyezetéből, néhány mondatból arra lehet következtetni, hogy ez a Viltis napilap népszámlálásról szóló cikke, tehát tárgyilagos, nem pedig szépirodalmi stílusú szöveg; ezért a nyelvész azt javasolta, hogy semleges megfogalmazásra cseréljék: A bolgár Trákiában csaknem 500 ezer ember él, illetve csaknem 500 ezer lakos van. J. Jablonskis finoman érzékelte a szavak etikai-stilisztikai árnyalatait. Nyilvánosan bírálta Povilas Žaldokas, Apolinaras fia, litván tiszteletlen megfogalmazását a rioglinti szóval: Litván testvérek, ne bámészkodjunk, és ne engedjük, hogy a lengyelek rioglinti (!) lengyel feliratot helyezzenek el Vilniusban, Litvánia fővárosában, az „Hajnal-kapu” Istenanya-képe fölé! A szövegkörnyezettől függetlenül is rioglinti egyértelműen pejoratív szó, jelentése: „csúnyán elhelyezni, felállítani; ügyetlenül járni, vonszolni magát”. A szövegből látszik, mennyire tiszteletlen a Litvániában lengyelül beszélő emberekkel szemben. J. Jablonskis így ír: „Ha litván feliratról lett volna szó, Apolinaras fia bizonyára a „rioglinti” szó nélkül is boldogult volna.” (JablR I 1933: 102). A tárgyalt példák azt mutatják, hogy a Nyelv Pátriárkája11 nagy műveltségű ember volt, aki jól értette a stilisztika, s azon belül az etikai stilisztika kérdéseit. ÖSSZEFOGLALÓ KÖVETKEZTETÉSEK Jonas Jablonskis a nyelvi hibák javításával egyúttal a köznyelv stilisztikai normáinak kritériumait is formálta. Ez csupán megerősíti azt a gondolatot, hogy a nyelv és a stílus elválaszthatatlanok, hogy a stíluskultúra nem létezhet a gondolat és a nyelv kultúrája nélkül, irodalom pedig nyelv nélkül nincs. A mű nyelvét és stílusát értékelve J. Jablonskis elsősorban a gondolati tartalom logikájára figyelt, és bírálta a kitalált, a valóságtól túlságosan elrugaszkodott képeket. Logikus gondolkodása nem fogadta el azokat a stilisztikai „ékességeket”, amelyek ellentmondanak a gondolkodás logikájának. 10 A beszélt nyelvben ilyen kifejezés emberekre vonatkoztatva is lehetséges: A család hét feje (heten) – mindannyiuknak enniük és öltözködniük kell Sml. A nemeseknek maguk alatt írott fejeik voltak (jobbágy embereik voltak) Grśl. (LKŽ III 79). 11 Taip savo interviu Joną Jablonskį pavadino J. Pikčilingis (žr. Marčiulionytė 1991: 24). 80 KALBOS KULTŪRA | 83 Az eredeti vagy fordított szépirodalmi művek szerkesztésekor J. Jablonskis különösen érzékenyen érintette a stilisztikai kérdéseket, mondván, hogy azok még számára sem teljesen világosak, és elismerve az írók jogát a stílusbeli sokféleséghez. Még ha nem is értettek egyet egyes javításokkal, az íróknak vitatkozniuk, polemizálniuk, az igazságot keresniük, és jobban átgondolniuk kellett, mit és hogyan írjanak. J. Jablonskis folyamatos figyelme az írók (irodalmárok, újságírók, tankönyvszerzők) nyelvére és stílusára jó eredményeket hozott: a litván nyelv egységesebbé, helyesebbé, élőbbé és könnyedebbé vált. A mai funkcionális stílusok szempontjából értékelve J. Jablonskis saját stílusát elmondható, hogy nyelvi kérdésekről szóló cikkei népszerű tudományos stílusban, világosan, tárgyilagosan és tapintatosan íródtak. A nyelvész visszafogottan, józanul, logikusan és meggyőző érvekkel tudott reagálni ellenfelei vádjaira. J. Jablonskis a társadalmi, kulturális és oktatási kérdésekről szóló, többnyire újságoknak írt cikkeiben publicisztikai stílust használt, amelyben rá jellemző intellektuális nyelvezet párosul visszafogott expresszív stilisztikai eszközökkel. A tárgyalt példák azt mutatják, hogy Jonas Jablonskis nemcsak a nyelvhez, hanem a stilisztikához is jól értett. A nyelvi és stilisztikai javításokkal és magyarázatokkal, valamint azzal a képességével, hogy helyesen, logikusan és világosan, gördülékeny, könnyed és meggyőző stílusban írjon, a nyelvész élő példájával másokat is magával ragadott. Összefoglalóan elmondható, hogy Jonas Jablonskis különböző módokon megnyilvánuló stílus iránti figyelme hatással volt mind az írókra, mind a stilisztika kutatóira, és különösen sokat tett a gyakorlati stilisztika javára. ŠALTINIAI FŽ 2001: Frazeologijos žodynas, Vilnius: Lietuvių kalbos institutas. JablR I 1932: Jablonskio raštai 1, Kaunas: Švietimo ministerijos leidinys. JablR II 1933: Jablonskio raštai 2, Kaunas: Švietimo ministerijos leidinys. JablR IV 1935: Jablonskio raštai 4, Kaunas: Švietimo ministerijos leidinys. JablR V 1936: Jablonskio raštai 5, Kaunas: Švietimo ministerijos leidinys. JablRR II 1959: J. Jablonskis. Rinktiniai raštai 2, Vilnius: Valstybinė politinės ir mokslinės literatūros leidykla. JablL 1985: Jono Jablonskio laiškai, Vilnius: Mokslas. LITERATŪRA Abaravičius J. 2002: Skyrybos stilistika, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas. Balčikonis J. 1932: Prakalba. – Jablonskio raštai 1, VII–XXVIII. R. KOŽENIAUSKIENĖ. Jono Jablonskio dėmesys stiliui 81 Balčikonis J. 1935: Prakalba. – Jablonskio raštai 4, VII–VIII. Gustaitis M. 1923: Stilistika. Vadovėlis literatūros teorijai, Marijampolė. Jokantas K. 1921: Jablonskis Mintaujoj, Revely, Pskove. – Lietuvos mokykla 12, 540–543. Knabikaitė V. 2006: Lingvistinės lietuvių stilistikos raida XX amžiuje, Vilnius: Mintis. Lukėnaitė-Griciuvienė E. 2009: Konstancijos ir Jono Jablonskių šeima, Lietuvos nacionalinis muziejus. Marčiulionytė I. 1991: „Žodis – tai pilis gimtojoj žemėj“ (interviu su J. Pikčilingiu). – Gimtoji kalba 3, 23–25. Palionis J. 1959: J. Jablonskio kalbiniai taisymai. – J. Jablonskis. Rinktiniai raštai 2, 43–47. Pikčilingis J. 1971: Lietuvių kalbos stilistika 1, Vilnius: Mintis. Pikčilingis J. 1971a: Kas yra stilius, Vilnius: Mintis. Pikčilingis J. 1975: Lietuvių kalbos stilistika 2, Vilnius: Mintis. Pikčilingis J. 1990: Teatgyja ji, kalbos sąžinė. – Mūsų žodis 2, 5–6. Piročkinas A. 1975: Jablonskis ir kalbos stiliai. – Mūsų kalba 6, 4–11. Piročkinas A. 1978: J. Jablonskis – bendrinės kalbos puoselėtojas, Vilnius: Mokslas. Piročkinas A. 1986: Jono Jablonskio kalbos taisymai, Kaunas: Šviesa. Piročkinas A. 2000: Jonas Jablonskis redaguoja Vaižgantą. – Archivum Lithuanicum 2, 162–163. Smetona A. 1930: Atsiminimų bruožai. – Kalba 1(2), 37–44. Vasiliauskaitė S. 1970: J. Jablonskis – frazeologinių junginių vertėjas. – Pergalė 3, 154–157. Župerka K. 2005: Tekstas etinės stilistikos požiūriu. – Žmogus ir žodis 7(1), 28. Gauta 2010 10 29 82 KALBOS KULTŪRA | 83 JONAS JABLONSKIS’ CONCERN ABOUT THE LANGUAGE STYLE Summary When editing literary texts of other writers, Jonas Jablonskis gave a particular attention to stylistics matters. Although he admitted that certain stylistic issues remained unclear to him, he did recognize the writers’ right to stylistic variation. J. Jablonskis’ constant attention to the written word of writers, newspaper reporters, textbook authors yielded good results: the Lithuanian language was becoming more standardized, correct and expressive. From the modern perspective of functional styles, the style of J. Jablonskis could be described as popular science writing—his articles on language are written in clear, objective and non-biased language. His responses to opponents are moderate, sensible, logical and argumentative. J. Jablonskis’ articles on social, cultural and educational issues (mostly for the newspapers) are written in the publicistic style which combines the intellectual discourse with moderately expressive stylistic means. Some of his texts are written in witty humourous style which denies the opinion that he was a conservative and dogmatic grammarian insensitive to stylistic subtlety. It is possible to conclude that the distinctive features of Jonas Jablonskis’ style are an exceptionally correct usage of Lithuanian, transparent and logical expression of ideas as well as easiness in writing and ability to formulate ideas in fluently flowing syntactical periods, showing his fondness for rhetorical questions that focus the reader’s attention and encourage him to think. REGINA KOŽENIAUSKIENĖ Vilniaus universitetas Universiteto g. 3, LT-01513 Vilnius [email protected] R. KOŽENIAUSKIENĖ. Jono Jablonskio dėmesys stiliui 83