„Standartinė kalba?“

BENDRINĖ KALBA 90 (2017) www.bendrinekalba.lt ISSN 2351-7204 ALDONAS PUPKIS A STANDARD NYELV? A Lietuvių kalba internetes tudományos folyóiratban (www.lietuviukalba.lt) 2016-ban jelent meg Irena Smetonienė, Antanas Smetona és Audrius Valotka „A standard nyelv terminusáról” című cikke (a továbbiakban: Smetonienė és mtsai 2016). Ebben felvetik a kérdést: „nem lenne-e célszerű a köznyelv terminusa helyett a standard nyelv terminusát használni?” (1. o.). Mivel a cikk következtetései azt foglalják össze, hogy „a standard nyelv terminusát kell használnunk” (kiemelés tőlem. – A. P.), érdemes alaposabban megvizsgálni, miért, milyen érvek alapján javasolják a litván nyelvészeti terminológiában egy meglehetősen forradalmi döntés meghozatalát. A cikk Bevezetésében megjelölik, miért vetik fel ezt a kérdést. A szerzők számára a külső okok tűnnek a legfontosabbnak, amelyek a külföldi tudósokkal való kommunikációból fakadnak: állítólag azért kezdtünk el nem érteni egymást velük, mert a nyelvészettudományunkban nem vitattuk meg kellőképpen a terminusokat (azok fogalmát, valamint a terminusok szinonímiáját). Konkrét példákat is adnak olyan terminusokra, amelyeket a szerzők véleménye szerint nem vitattunk meg kellőképpen (és amelyek miatt valószínűleg nem értjük meg egymást): hogyan értelmezzük a kölcsönszó és az 1 idegenszerűség, az újítás, az új szó és a neologizmus terminusát, hogyan magyarázzuk a nyelvpolitika és a nyelvtervezés viszonyát, hogy a morfológia kérdéseiről szólva célszerűbb-e a žymiklis vagy a markeris terminust használni, mit kezdjünk a stilisztika területén versengő hivatali, szakmai és adminisztratív stílus terminusaival. A kívánatos használat irányát is megfogalmazzák: „[e]gyre inkább a nemzetközi, nem pedig a litván terminus választására hajlunk, mert így könnyebb megértetni magunkat más országok tudósaival” (Smetonienė és mtsai: 2016: 1). Hasonló a helyzet a köznyelv és a standard nyelv terminusaival is. A szerzők véleménye szerint „a standard nyelv terminusa jobban tükrözi egy adott nyelvváltozat normatív jellegét, állami státuszát, hivatalosságát, a nyelvi rendszer következetes és törvényszerű megismerését, valamint e megismerés eredményeinek alkalmazását a nyelv standardizálásának és a nyelvpolitikának a folyamataiban” (Smetonienė és mtsai 2016: 1). Az utóbbi két terminusról – a köznyelvéről és a standard nyelvéről – a következőképpen elmélkednek: „Nyilvánvaló, hogy a tartalom megváltoztatása nélkül bármelyik terminust könnyű egy másikkal helyettesíteni (ez csupán megegyezés és célszerűség kérdése 1 Nehéz megérteni, milyen logika alapján kerültek a meg nem vitatott terminuspéldák csoportjába a nyelvpolitika és a nyelvtervezés közötti kapcsolatok: a szóban forgó cikk egyik társszerzője nemrégiben részletes tanulmányt tett közzé (lásd Valotka 2015) e fogalmak tartalmi viszonyairól. ALDONAS PUPKIS. Standard nyelv? | 2 BENDRINĖ KALBA 90 (2017) www.bendrinekalba.lt ISSN 2351-7204 kérdése), <...>, [a] nemzetközi gyakorlat pedig azt mutatja, hogy a helyi terminus helyi is marad, és a problemų verčiant jį į kitas kalbas“ (Smetonienė ir kt. 2016: 1). Autoriai stengiasi įžvelgti ir abiejų terminusok „tartalmi különbségét idézi elő, amely a nyelvfejlődés különböző szakaszainak megnevezésében nyilvánul meg”. Számukra fontos érvnek tűnik az is, hogy a köznyelvet a szerzők állítása szerint tudományos munkákban és dokumentumokban az angol common language kifejezéssel fordítják, ez azonban „a standard nyelv fejlődésének korai szakaszát tükrözi, amely még nem érte el a modern nyelv szakaszát” (Smetonienė és mtsai 2016: 2), így ez volna a kodifikáció előtti szakasz. Azonban legalább a tudományos munkákban használt terminusok tekintetében ez az állítás teljesen megalapozatlan (lásd a táblázatot). TÁBLÁZAT. A terminusok köznyelv, standard nyelv használatának (fordításának) adatai az internetes Lituanisztikai Adatbázis kulcsszórovatában 2 Litván kulcsszó Angol kulcsszófordítás Esetszám 1. köznyelv standard language 1503 2. köznyelv common language 64 3. köznyelv literary language 45 4. standard nyelv standard language 56 Másrészt, ha a bendrinė kalba kifejezést standard language-ként fordítjuk, tisztázatlan marad utóbbinak a common language-hez való viszonya. Ezért sok mérlegelés nélkül, de egy másik írás (Cizikaitė 2002) állításaival manipulálva, a szerzők a 2. oldalon azt írják, hogy a bendrinė kalba / common language a nyelv kodifikáció előtti szakaszát jelöli, holott Dalia Cizikaitė azt állítja, hogy éppen a common language, vagyis a közös nyelv jelenti ezt a kodifikáció előtti szakaszt. Ez az alábbiakban közölt mindkét cikk idézeteiből látható. 2 Megtekintve 2017. június 1–4-én. 3 Ebbe a számba nem számítottuk bele azt a csaknem 20 esetet, amikor csupán a köznyelv szerepel, az angol terminus megfelelője pedig sem a kulcsszavak, sem az annotációk között nem található (itt és másutt a számolás során jelentéktelen eltérés keletkezhetett). 4 Ez a terminus rendszertelenül fordul elő, és nem mindig világos, ki írta be az adatbázisba (például Jonas Klimavičius Terminologija (2000) és Arnoldas Piročkinas Gimtoji žodis (2004) című kiadványában megjelent cikkeinek kulcsszavai egyáltalán nincsenek feltüntetve, más cikkeket Lengyelországban vagy a litván tudományos világban kevéssé ismert kiadványokban publikáltak). 5 A terminusokat esetlegesen használják, nem rendszerszerűek (vö. a 4. lábjegyzettel). 6 Közöttük vannak a Giedrius Subačius által a Res Balticae <...> című, 2002-es gyűjteményben közzétett cikkben megadott kulcsszavak is: köznyelv (standard nyelv). A Lituanisztikai adatbázisba nem került be Subačius másik írása, a 2004 m. paskelbtas Metmenų žurnale, – to straipsnio antraštėje rašoma panašiai: „Standartinių (bendrinių) kalbų istorijos „kronológia” (84. köt., 97–115. o.). ALDONAS PUPKIS. Standard nyelv? | 3 BENDRINĖ KALBA 90 (2017) www.bendrinekalba.lt ISSN 2351-7204 (1) Smetonienė és mtsai. 2016: 2: Ha azonban a bendrinę kalbą Standard language-ként fordítanánk, továbbra is fennmaradna a common language-hez való viszony problémája. A bendrine kalba / common language kifejezéssel jelölt „nyelvi fázist kodifikáció előttinek lehetne nevezni. Ez a köznyelv fejlődésének egyik korai szakasza, amikor még nincsenek a nyelvi kódokat (normákat) rögzítő, általánosan elismert művek (nyelvtanok, szótárak) (Cizikaitė 2002: 274; helyesen p. 275. – A. P.). (2) Cizikaitė 2002: 274–275: A common language (közös nyelv) terminus a literary és national language kifejezésektől eltérően <...> meglehetősen ritka. <...> a common language a köznyelv korai, a modern nyelv fejlődési szakaszát még el nem ért, ám a dialektustól már egyértelműen különböző fázisát tükrözte <...>. A nyelvnek ezt a szakaszát kodifikáció előttinek lehetne nevezni. Ez a köznyelv fejlődésének egyik korai szakasza, amikor még nincsenek a nyelvi kódokat (normákat) rögzítő, általánosan elismert művek (nyelvtanok, szótárak). Mások állításainak ilyen pontatlan értelmezése, a szerzők számára meghamisított adatok bemutatása indítja azt a gondolatot is, hogy arra a következtetésre jussunk: „amikor így mutatkozunk be a világnak, kissé furcsának (őszintén szólva – elmaradottnak) tűnünk” (Smetonienė és mtsai 2016: 2). Ezen állítások ekvilibristikáját nem egyszerű kibogozni, és nem könnyű eligazodni a gondolatok zűrzavarában sem, amelyet a bekezdés utolsó szava foglal össze – elmaradottak vagyunk. Ezért tisztázni kell, miért vagyunk elmaradottak – a fordításra való képtelenség, a terminusok összekeverése vagy valamilyen más ok miatt? A tanulmány első fejezetében (valamiért résznek nevezik, noha később fejezetekről esik szó) „A terminusok használata más országokban” egy közel másfél évtizeddel ezelőtt egy tudományos folyóiratban közzétett, Cizikaitė irodalomtörténész (nem nyelvész) által írt cikket ismertetnek az angol köznyelv terminusának történetéről és annak litván nyelvi megfelelőiről (Cizikaitė 2002: 273–284). El lehet csodálkozni azon, hogy a recenzált tanulmány szerzői miért nem közvetlenül, hanem egyetlen közvetítőn keresztül tekintenek először más angol nyelvű országokra, ahelyett hogy saját nyelvtörténeti örökségük felé fordulnának. Másfelől maguk is utánanézhettek volna a tárgyalt terminusok tartalmának és meghatározásainak nemcsak a Cizikaitė által említett, hanem más országok nyelveiben is (különösen hiányzik a német nyelvi terminus fejlődésének elemzése, mivel annak jelentős, suomių, norvegų, vengrų ir kt. kalbų terminų apžvalgos). Cizikaitės straipsnis nėra kuo nors talán még meghatározó hatása is lehetett (és volt!) a litván nyelv e területének terminológiájára, továbbá az észt nyelvé, amely különleges, de röviden áttekintendő, mivel az említett szerzők egyetlen forrásként erre támaszkodnak. ALDONAS PUPKIS. Standard nyelv? | 4 Nem lehet nem egyetérteni a szerző azon állításával, hogy a BENDRINĖ KALBA 90 (2017) www.bendrinekalba.lt ISSN 2351-7204 standard nyelv terminusa kiszorította a korábbi terminusokat az angol nyelvben (Cizikaitė 2002: 280), egyre gyakrabban átveszik más európai nyelvek gyakorlatában is, és nem egy helyen alapvetővé válik. Ehhez még hozzá lehet fűzni egy másik szerző állításait, miszerint „a standard nyelv terminusa egy »specifikus nyugati fogalmat képvisel, amelyet a kulturális hagyomány terjesztett el« (Birštonaitė 2002: 266), továbbá hogy »a nemzeti vagy közös nyelv fogalmai <...> egyáltalán nem felelnek meg az egykori Brit Birodalom nyelvi helyzetének« (Birštonaitė 2002: 265). Dalia Cizikaitė cikkének következtetései meglehetősen ellentmondásosan vannak megfogalmazva. A szerző a litván nyelv e területhez kapcsolódó terminusáról szólva azt állítja, hogy „a bendrinė kalba, az angol common language-től eltérően, teljes értékű terminus“ (Cizikaitė 2002: 280), amelynek „meghatározásaiban megtaláljuk csaknem az összes fontos, valamint ugyanazokat a szémákat, amelyekkel az angol standard nyelv rendelkezik: nemzeti, normázott, standard, közös, írott és beszélt formával rendelkező, példaszerű, számos szférában használatos. Tehát amit az angol nyelvészetben standard English-nek neveznek, azt a litván nyelvészetben a bendrinė kalba terminusával írják le. Ez illett leginkább a litván nyelv új korszakának és a nyelv XIX. század elején kialakult új felfogásának a megnevezésére“ (Cizikaitė 2002: 281). Ám a végső következtetésben már az áll, hogy „a »írott nyelv«, »köznyelv« és »irodalmi nyelv« terminusok túl szűkek a kodifikált és normatív litván nyelv megnevezésére. A »köznyelv« terminus különösen kényelmetlenül használható több nyelv történetének összehasonlításakor” (Cizikaitė 2002: 281–282). A recenzált tanulmány második fejezete a terminusok változását tekinti át Litvániában. Ez az áttekintés szűkszavú, hiányos és szelektív. Néha az a benyomás támad, hogy szofisztikus trükkökhöz folyamodtak: csak olyan eseteket ismertetnek, amelyek a szerzők számára hasznosak, és a változás áttekintését 1980-nál (pontosabban 1972-nél) lezárják. Mindenekelőtt meglepő, hogy egyáltalán nem tekintették át prof. Arnoldas Piročkinas egyik, e terminus fejlődését talán legátfogóbban leíró tanulmányát (1970), amelyben megállapítást nyer, hogy az »írott nyelv« terminust talán nem is először Frydrichas Kuršaitis kezdte használni (ehhez magam hozzáteszem, hogy August Schleicher litván nyelvészeti írásaiban is megtalálható a Schriftsprache terminus. – A. P.), nem pedig Jonas Jablonskis, amint az a recenzált tanulmányból kitűnhet. Ezenkívül Jablonskis említésekor egy tudományos munkában illő lett volna megadni, hogy hol rögzítette ezt a választást és a beszélt nyelvtől való tudatos elkülönítést. Másfelől, Piročkin cikkének „elfeledésével” nem kapunk sok információt az említett terminus megjelenéséről, alakjának változásáról, más terminusokról, végül pedig a cikk szerzőjének, Piročkinnak az álláspontját sem ismerjük meg. ALDONAS PUPKIS. Standard nyelv? | 5 Az írott nyelv terminusának rövid említése után, tartalmának BENDRINĖ KALBA 90 (2017) www.bendrinekalba.lt ISSN 2351-7204 kifejtése nélkül, meglehetősen részletesen írnak a Pranas Skardžius által 1927-ben megalkotott és a használatba bevezetett közös nyelv terminusáról. Ezúttal mintha a megkülönböztető jegyek módszerére próbálnának támaszkodni. Mind Skardžius idézésekor, mind parafrazálásakor pabrėžiama tos kalbos atmainos b e n d r u m o ypatybė (požymis): „termino kūrėjui buvo svarbu különösen hangsúlyozzák a nyelv közösségi jellegét – mint az államot egyesítő aspektust <...>. Valójában akkor ez volt a legjobb választás, megfelelt az akkori Litvánia politikai és történelmi szellemének is” (Smetonienė és mtsai 2016: 6; a kiemelés tőlem. – A. P.). Ezután az 1950-ben a közös nyelv terminusát felváltó orosz (= az orosz nyelvből lefordított. – A. P.) irodalmi nyelv terminusáról írnak. Azt állítják, hogy egyáltalán nem volt jobb (valószínűleg a köznyelvnél, de nem mondják meg, miért), Litvániában semmiféle hagyománya nem volt (holott az ő és analógjainak használata akár 100 évre is visszanyúlt; lásd Piročkinas 1970: 31). Az ilyen értelmetlen változtatással sem a litvániai, sem a külföldön élő nyelvészek nem voltak elégedettek: erről Pranas Skardžius és Petras Jonikas többször is írt, és a litvániai nyelvészek is aktívan vitáztak róla (ez utóbbi állítás a szakirodalomból számomra nem ismert – a viták csaknem 20 évvel később kezdődtek). A köznyelv terminusát 1969-ben kezdték újra használni, és megjelölik, hol használták először. Nem minden nyelvész értett ezzel egyet, több vitacikk is megjelent. Közülük különösen figyelemre méltó Jonas Palionis (1975) véleménye, miszerint a terminus meghonosodásán túl különösen fontos az, hogy „a litván köznyelv terminusának más, különösen a szovjet népek nyelveire történő lefordításakor vagy az adott népek irodalmi nyelvére vonatkozó terminus megfelelőit kellene használni, vagy minden egyes esetben meg kellene magyarázni a köznyelv terminusával jelölt fogalmat” (Palionis 1975: 32). A tárgyalt cikk szerzői bevallják, hogy Palionis e szavai váltak cikkük vezérmotívumává: „lehetetlen a köznyelv terminusát tisztességesen használni más nyelveken, igaz, most már Nyugaton” (Smetonienė ir kt. 2016: 7). De a viták ellenére (= az ideológiai és bürokratikus ellenállás ellenére. – A. P.) a köznyelv terminusa meghonosodott, és ez „nagy ideológiai győzelem volt, amely a litván nyelvészek szilárd gerincét mutatta” (Smetonienė ir kt. 2016: 7; a kiemelés tőlem. – A. P.). A visszaadott terminus később „más szemákkal” gazdagodott (Jonikas (1972: 1) említi azt az állítást, miszerint köznyelvnek „az egész nemzet számára szánt kulturális és civilizációs nyelvváltozatot lehet nevezni”), de Jonikas véleménye szerint ennek a terminusnak hiányosságai is vannak: állítólag nehéz pontosabban meghatározni a „közösségiség” fogalmát, mivel közösségi jelleggel bír a külön család, a falu és a plébánia beszéde is. Aleksas Girdenis (1973: 45) a köznyelvet a nemzet közéletének nyelveként határozta meg; a „nyilvánosság szemája” átkerült a Lietuvių kalbos enciklopedija (1999, 2008) című műbe is. Ám itt rögtön arra a következtetésre jutnak, hogy a terminus tartalmának ilyen bővítése (mintha ez valamiféle ALDONAS PUPKIS. Standartinė kalba? | 6 BENDRINĖ KALBA 90 (2017) www.bendrinekalba.lt ISSN 2351-7204 kivétel lenne a terminológiai munka gyakorlatában), valamint a világszerte terjedő standard nyelv terminusához való közelítése „nem jó, mert más országokban a standard nyelvre úgy tekintenek, mint egy elért (? – A. P.) szakaszra, vagyis nekünk is ezt a kérdést szem előtt tartva kellene megvitatnunk, hogy a litván nyelv szintén nem áll egy helyben, hogy a köznyelv is fejlődésének egy bizonyos időszaka volt, de ez – más országokhoz hasonlóan – véget ért” (Smetonienė és mtsai 2016: 8). A harmadik fejezet címe: „Miért használatos ma Litvániában a standard nyelv terminusa?” Ebben világosan és logikusan megmagyarázva kellene megtalálnunk, miért nem egészíthető ki az elterjedt, hagyományos köznyelv terminusa új szemákkal, miért érte el (vagy lépett át egy új fejlődési időszakba) valamennyi vagy legalábbis sok (a tanulmány szövegkörnyezetéből így tűnhet) nyelv fejlődése az új fejlődési időszakot, és hogyan kellene ezt jellemezni, miért ért véget vagy ér véget a köznyelv fejlődésének régi szakasza mind az angol nyelvben, mind a posztszovjet és más posztkoloniális országok, valamint a fejlődő államok nyelveiben, és miben nyilvánul ez meg? Tehát az egész világon bekövetkezett volna a nyelvek fejlődésének fordulópontja (egyenesen forradalma), amelyet – ha nem a tárgyalt tanulmány szerzői vettek észre elsőként Litvániában (vagy ezt a gondolatot Cizikaitė-tól (2002), esetleg Giedrius Subačius 2002-es tanulmányából kölcsönözték, jóllehet az utóbbit nem vették fel az irodalomjegyzékbe) – úgy döntöttek, hogy nekünk sem kellene lemaradnunk e folyamatokról, ezért lépést kellene tartanunk az angol nyelvvel (a Brit Birodalom hagyományával), és át kellene vennünk az abban széles körben meghonosodott terminust. Ráadásul ez az új terminus a „nyelvi rendszer következetes és törvényszerű megismerését, valamint e megismerés alkalmazását a nyelv standardizálásának és a nyelvpolitikának folyamataiban” is tükrözné (Smetonienė és mtsai 2016: 1). Ez valóban újszerű gondolat: a terminus változása alapvetően ösztönözhetné a nyelvtudomány egész területének kutatásait, mert – úgymond – a köznyelv terminusa erre nem képes. Sajnos sem ebben, sem más kérdésekben nem találunk részletesebb magyarázatokat a tanulmányban. Csupán nehezen érthető fejtegetésekben bővelkedik, amelyeket többnyire különböző forrásokból vagy szerzőktől származó idézetek formájában közöl, így itt nem marad más hátra, mint néhány, e megfontolásokból következő észrevételt megfogalmazni, és megkísérelni értékelni a tanulmány szerzői által előterjesztett javaslatot. Több mint különösnek tűnt, amikor a recenzált tanulmányban azt olvastam, hogy éppen én közelítettem már 1980-ban, a Kalbos kultūros pagrindai című munkámban, a bendrinė kalba fogalmát az akkor Európában már használatos standardinės kalbos terminushoz (vajon akkor én már felismertem a litván köznyelv fejlődésének megkezdődött új szakaszát?). Ráadásul abban a könyvben a szerzők még a standardinės kalbos terminus litvániai használatára vonatkozó javaslatomat is felfedezik (Smetonienė ir kt. 2016: 8; kiemelés tőlem. – A. P.). Az ilyen felfedezésekről olvasva feltétlenül emlékeztetni kell a gondolatnak a Kalbos kultūros pagrindai című munkában megfogalmazott eredeti változatára: „A bendrinė kalba a nyelv žargonų, sociolektų) pirmiausia skiriasi tuo, kad ji yra sunorminta, daugiau ar mažiau apdorota ALDONAS PUPKIS. Standard nyelv? | 7 BENDRINĖ KALBA 90 (2017) www.bendrinekalba.lt ISSN 2351-7204 más változataitól (nyelvjárásoktól, rendszer. E megkülönböztető jegy a kodifikációban, vagyis rögzített szabályok meglétében nyilvánul meg. a bendrinė kalba sajátosságai, amelyeket különböző szerzők megjelölnek, nem feltétlenül abszolút érvényűek, és nem minden nyelvre vagy nem minden korszakra jellemzőek” (Pupkis 1980: 7). Az e nyelvváltozat megnevezésére használatos, különféle hiányosságokkal rendelkező terminusok közül „[a] bendrinė kalba sajátosságát legjobban a standardinės kalbos terminus mutatná (a standartas szót a „Tarptautinių žodžių žodynas” „norma, pavyzdys” jelentésben magyarázza; e szó jelentheti a „sablon, minta” fogalmát is – a bendrinė kalba nem sablonos, mintaszerű nyelv), a litván nyelvtudományban azonban ennek semmilyen hagyománya nincs” (Pupkis 1980: 8). Tehát itt semmiféle „közelítést”, semmiféle „javaslatot” valóban nem vagyok képes felfedezni. Amikor a szerzők az általam megadott köznyelvi terminusokról és annak sajátosságairól beszélnek, mindezt szabad átköltés formájában rendezik el, és azt állítják, hogy akkoriban én a köznyelv négy jellemzőjét különböztettem meg: 1) szabványosított, többé-kevésbé kidolgozott nyelvi rendszer; 2) kodifikáció – rögzített szabályok; 3) írott forma és monológ; 4) legfontosabb funkciója – a kommunikatív. A könyvben azonban ezek a jellemzők (sajátosságok) kissé eltérő sorrendben vannak elrendezve, és az elrendezés nem teljesen olyan, amilyet a szerzők megalkottak. Már említettem, hogy más szerzők gondolatainak sajátos értelmezése e tanulmány egyik jellegzetessége, amely miatt számos egyéb állítása és következtetése is kétségbe vonható. Tovább olvasva például úgy tűnhet, hogy a köznyelvről és annak terminusáról csak azt az egyetlen egy alkalmat beszéltem, és ez volna végleges véleményem. De az én nézeteim, akárcsak nem egy másik nyelvész nézetei, nem valamiféle megmerevedett beton, hogy idővel ne változhassanak. Miért nem esik például egyetlen szó sem a köznyelv (fogalmának és terminusának) meghatározásáról a Kalbos kultūros studijos (2005) című munkámban? Abban, úgy vélem, anélkül, hogy jelentősen eltérnénk az 1980-as felfogástól, bizonyos értelemben előrelépés történt, és az áll, hogy a köznyelv a nemzeti nyelv nemcsak tudatosan kimunkált, hanem történelmileg kialakult változata is, amelyet az egész nemzet kommunikációs, gondolkodási, politikai, gazdasági és kulturális élete szükségleteinek kielégítésére, valamint a nemzeti identitás és reprezentáció kifejezésére használnak (Pupkis 2005: 30). Itt, merem állítani, éppen hangsúlyosabban kerülnek előtérbe a köznyelv funkciói, amelyek között különösen fontosak a nemzeti identitás és reprezentáció funkciói. A szerzők nyilvánvalóan nem találták szükségesnek tanulmányozni más litván nyelvészeknek a köznyelvről – annak terminusáról, sajátosságairól, meghatározásairól, kialakulásáról, történetéről stb. – szóló könyveit és tanulmányait sem. A tanulmány egyáltalán nem tesz említést a litván nyelv legnevesebb történészeinek, Jonas Palionisnak és Zigmas Zinkevičiusnak a könyveiről, az azokban használt terminusokról, korszakolásról stb., továbbá Pranas Kniūkštas és Albertas Rosinas korábbi tanulmányairól, valamint Jonas Klimavičiusnak, Rita Miliūnaitėnek és másoknak e század elején született munkáiról, amelyekben így vagy úgy számos, a tárgyalt tanulmányhoz kapcsolódó kérdést vizsgálnak. ALDONAS PUPKIS. Standardnyelv? | 8 Visszatérve a szerzők által minduntalan hangsúlyozott, számukra BENDRINĖ KALBA 90 (2017) www.bendrinekalba.lt ISSN 2351-7204 állítólag nem egészen érthető köznyelvi sajátosságok k ö z ö s s é g é h e z (emlékeztetni kell arra, hogy Cizikaitė 2002: 280 a közösséget társadalmi jelenségnek tartja, nem pedig régebbi korok jelenségének lingvistiniu bendrinės kalbos požymiu) galima prisiminti, kad ja abejojančių jie tariasi radę ir iš (felidézendők a már említett Jonikas-féle kételyek, ő azonban (1972: 1) habozás nélkül „az egész nemzet számára szánt kulturális és civilizációs nyelvfajtának” nevezte a köznyelvet). Ez a „közösség”, kulturális és civilizációs jellege közvetlenül korrelál Girdenis (2000: 316) köznyelvi „nyilvánosság” fogalmával („A köznyelv (irodalmi nyelv) a nemzet közéletének (az írás, az iskola, az irodalom, a tömegkommunikációs eszközök) nyelve”). Ugyanezt hangsúlyoztam a Nyelvművelési tanulmányaimban (2005) is. És éppen itt, igaz, közvetve, az említett idézetektől elszakítva, a szerzők megfogalmazzák, mit is kívánnak valójában elérni: „Valójában a hagyományokat mi magunk alakítjuk, és ma már nincs szükség és értelme annak hangsúlyozására, hogy csupán a közösséget emeljük ki, vagy felsoroljuk azokat a szférákat, amelyekben a normatív nyelvet használni kell” (Smetonienė és mtsai 2016: 8), és azt javasolják, hogy az általam 1980-ban említett sajátosságokra helyezzük a hangsúlyt, amelyeknél a köznyelv k ö z ö s s é g e nem jelenik meg annak legfontosabb sajátosságaként. Ha azonban a k ö z ö s s é g e t nyelvészeti, nem pedig társadalmi jelenségnek tekintjük, el kell ismernünk, hogy magának a köznyelvnek a lényege, amint írja Giedrius Subačius (2003: 63), a nyelvi formák integrációjának eszméjén, vagyis az egységesülés és egységesítés kifejeződésén alapul, amelyre az adott nyelvet használó társadalom vagy közösség megszilárdulásához van szükség. Tehát a közösségiség sajátossága nem valamiféle hiba vagy tartalom nélküli konstrukció, hanem a társadalmat összefogó, azt egyesítő eszme, amely napjainkban egyáltalán nem egyeztethető össze a neoliberalizmus széles körben terjesztett dezintegrációs tételeivel. Az általánosítás útján továbbhaladva még néhány alapvető kérdést meg kell tárgyalni. Először is, amint említettem, a szerzők számára talán az a legfontosabb, hogy a köznyelv fogalmával állítólag lemaradtunk Nyugat-Európához képest, amely a nyelvek fejlődésében messze előrehaladott. Itt mintha a terminusok változásának belső szükségleteit próbálnák megoldani, de teljesen összezavarodnak. Azt állítják, hogy különböző terminusokkal a nyelvek fejlődésének különböző szakaszait nevezik meg, amelyek e nyelvek minőségi szintjét mutatják. Így gondolkodni logikailag lehetséges volna, de a cikkben nem tisztázták a tárgyalt téma két alapvető összetevőjét: 1) mely litván nyelvi fejlődési szakaszokról van itt szó, mik ezek kronológiai határai, 2) mivel mérik (vagy már megmérték-e) a litván nyelv minőségét (ez utóbbi esetről egyáltalán nem esik szó, még azt sem magyarázzák meg, mire gondoltak, mi ennek az állításnak a tartalma). ALDONAS PUPKIS. Standard nyelv? | 9 BENDRINĖ KALBA 90 (2017) www.bendrinekalba.lt ISSN 2351-7204 Ha a köznyelv terminusa a modern nyelv szakaszát még el nem érő standard nyelvi fázist tükrözi, akkor mikor kell meghúzni e modern nyelv határát? Mikortól kezdve, az 1918-ban helyreállított Litvánia lietuvių kalbą galima pradėti laikyti modernia – nuo Aušros laikų, nuo Varpo? Bet gali būti, kad ir függetlenségének kezdetétől normált nyelv államnyelvvé válásával és funkcionális nyelvi stílusainak gyors fejlődésével? Csakhogy akkor a köznyelv terminusa még nem is létezett. Akkor talán 1927-től, amikor megjelent a köznyelv terminusa? Vagy talán a jabonszkiai korszak előtti korszakra gondolnak, esetleg még régebbi időszakra (ahol a köznyelv terminusát lámpással sem lehet megtalálni)? Másfelől nézve 7 összekeverednek a történelmi dátumok: pontosan meg kellett volna jelölni azt az időt, amikor a standard nyelvnek ez az új szakasza elkezdődött (Nyugat-Európában és Litvániában), ha én már 1980-ban, a Kalbos kultūros pagrindai című műben a köznyelv terminusának fogalmát – ahogy a szerzők írják – „közelítettem az Európában akkor már használatos standard nyelv terminusához” (Smetonienė és mtsai 2016: 8). Tehát ha a terminus megválasztását a „nyelv minőségi szintjének” kellene meghatároznia, akkor ki magyarázza el 8 nekünk, milyen szintről van itt szó, és ki győz meg arról, hogy a szerzők által tárgyalt terminusok és az általuk megjelölt szintek nem mondanak ellent egymásnak? Meggyőződésem, hogy ez a zavar nem alakult volna ki, ha a szerzők a litván nyelvészet terminusaihoz a litván nyelvészet forrásaiból közelítettek volna, nem pedig elsősorban külföldi gyakorlatra támaszkodtak volna. A mi nyelvészetünkben e terület terminusai már régóta megszilárdultak, és elegendő lett volna akár csak Palionis munkáiba betekinteni, hogy minden a helyére kerüljön. Íme, A nyelv története című könyvében Palionis (1995) az úgynevezett nemzeti kor előtti időszak írásainak nyelvét írott nyelvnek nevezi, részletesen beszél a litván közös írott nyelv kialakulásáról a XIX. század végén – a XX. század elején, és a könyv további részében is csak az utóbbi terminust használja (Palionis 1995: 3–5). Egyébként hangsúlyozza, hogy itt „a korábbi hagyományt és a jelenlegi használat tendenciáit követve lemondtak az irodalmi nyelv terminusról (noha véleménye szerint nem különösebben rossz), és helyére visszaállították az írott nyelv és a közös nyelv terminusait. „Az utóbbi terminust azonban csak az Aušra idejétől kialakult, az egész litván nemzet számára közös írott és beszélt („standard”) nyelv jelentésében használják” (Palionis 1995: 7). Ha Cizikaitė tanulmányát még alaposabban elolvasták volna, akkor nem lett volna nehéz megérteni, hogy az általa említett common language terminus, amelyet zárójelben a „közös nyelv” szavakkal fordítottak, majd pedig úgy magyaráztak, hogy ez egyszerűen ʹbármilyen 7 Valamivel korábban Smetonienė (2014) ezt világosabban fogalmazta meg: a standard nyelv (kezdete) szempontjából legfontosabb éveknek 1922 tekintendő, amikor az alkotmányban a litvánt államnyelvvé nyilvánították, az Oktatási Minisztérium Jablonskis nyelvtanát standardként ismerte el, Kaunasban pedig egyetemet alapítottak. E kijelentéssel kapcsolatban a kérdést itt másképpen kellene megfogalmazni: a nyelvtörténeti periodizáció a külső politikai, társadalmi vagy kulturális körülményektől függ-e, még ha azok nagyon fontosak is a társadalom életében, vagy magának a nyelvnek a szerkezetében (rendszerében) és használatában bekövetkező minőségi és/vagy mennyiségi változásoktól? 8 Támaszkodni lehetett volna akár a Nyelvművelési tanulmányok című könyvemben bemutatott, a jelenlegi kodifikált litván nyelv fejlődését ábrázoló sémára is, vagy meg lehetett volna vitatni azt (lásd Pupkis 2005: 45–46). ALDONAS PUPKIS. Standard nyelv? | 16 BENDRINĖ KALBA 90 (2017) www.bendrinekalba.lt ISSN 2351-7204 LITERATŪRA B i r š t o n a i tė R . 2002: Kai kurie anglų, slovakų ir lietuvių šnekamųjų standartinių kalbų formavimosi bruožai. – Archivum Lithuanicum 4, 265–272. C i z i k a i t ė D . 2002: Anglų kalbos terminai common language, national language, literaly language, Kingˊs language, standard language ir jų lietuviški atitikmenys. – Archivum Lithuanicum 4, 273–282. G i r de n is A . 1973: Bendrinė kalba. – Mūsų kalba 3, p. 45–47. – Tas pats: Aleksas Girdenis. Kalbotyros darbai 1, 2000, 316–318. J o n i k a s P . 1972: Lietuvių bendrinės rašomosios kalbos kūrimasis antrojoje XIX a. pusėje. Čikaga: Pedagoginis lituanistikos institutas. K a l ė di en ė L . 2013: Urnėžiūtė R., Valskys V. Dvidešimtoji Jono Jablonskio konferencija. – Gimtoji kalba 10, 21–24. P a l i o n i s J . 1975: Literatūrinė kalba, bendrinė kalba ar kaip kitaip? – Kalbos kultūra 29, 28–32. P a l i o n i s J . 1995: Lietuvių rašomosios kalbos istorija. Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidykla. P i r o č k i n a s A . 1970: Literatūrinės kalbos terminas ir jo analogai. – Kalbos kultūra 19, 25–32. P u p k i s A . 1980: Kalbos kultūros pagrindai. Vilnius: Mokslas. P u p k i s A . 2005: Kalbos kultūros studijos. Vilnius: Gimtasis žodis. S k a r d ži us P. 1997: Rinktiniai raštai 2. Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas. S m e t on i e nė I . 2014: Kalbos vieta valstybių politikoje: standartinių kalbų susikūrimas. – Parlamento studijos 16. Prieiga internete: http://www.parlamentostudijos.lt/Nr16/16_kalba_2.htm. S m e t on i e nė I ., S m e t o n a A ., V a l o t k a A. 2016: Dėl standartinės kalbos termino. – Lietuvių kalba 10. Prieiga internete: www.lietuviukalba.lt. S u b a či u s G . 2003: Standartinė kalba – valdžios nuosavybė. – Kultūros barai 12, 63–64. V a l o t k a A . 2015: Kalbos planavimo ir kalbos politikos terminai. – Parlamento studijos 18, 84– 101. Prieiga internete: www.parlamentostudijos.lt/Nr18/files/5. Beérkezett: 2017. 06. 20. ALDONAS PUPKIS [email protected]