Valstybinė lietuvių kalba: teisės aktų nuostatos tarpukariu

Jurgita Venckienė. Állami litván nyelv: a jogszabályi rendelkezések a két JURGITA VENCKIENĖ Lietuvių kalbos institutas világháború közötti időszakban 9 doi.org/10.35321/bkalba.2022.95.02 áLlAmi LitVáN nYeLv: a jOgSzaBáLyI rEnDeLkEzÉsEk a KéT vIlÁgHáBoRú KöZöTtI iDőSzaKbAn1 ESMINIAI ŽODŽIAI: bendrinė kalba, valstybinė kalba, teisės aktai, tarpukaris. aNnOtÁcIó Litvánia államának 1918-as újjáalakulása felgyorsította a litván köznyelv fejlődését. A XiX. század végén és magában a XX. század elején a köznyelv fejlődésének fontos, a nyelv formájára irányuló szempontjait – a norma kiválasztását és kodifikációját – a két világháború közötti időszakban a nyelv funkciójára irányuló szempontok váltották fel, mégpedig a funkciók fejlesztése és a társadalmi elfogadás. A köznyelvet használni kezdték az állami intézményekben, a kialakuló oktatási rendszerben, a közéletben – olyan helyeken, ahol korábban tiltották vagy korlátozták, 1922-ben pedig megkapta az államnyelvi státuszt. A cikk a két világháború közötti Litvánia jogszabályainak a litván nyelv használatával, ismeretével, oktatásával és funkcióinak fejlesztésével kapcsolatos követelményeit tárgyalja; úgy tekintenek rájuk, mint az irodalmi nyelv fejlődését befolyásoló elméleti alapelvekre. ÖSSZEFOGLALÓ a litván állam 1918-as helyreállítása felgyorsította a litván standard nyelv fejlődését. a standard nyelv fejlődésének 19. század végi és 20. század legeleji, formaorientált szempontjait – a norma kiválasztását és a forma kodifikációját – a két világháború közötti időszakban funkcióorientált szempontok váltották fel: a funkció kidolgozása és a közösség általi elfogadás. a standard litván nyelvet használni kezdték a kormányhivatalokban, a kiépülő oktatási rendszerben és a közéletben, ahol korábban tiltott vagy korlátozott volt a használata, továbbá 1922-ben államnyelvi státust kapott. A tanulmány a két világháború közötti litván jogi dokumentumoknak a standard litván nyelv használatára, tanulására, tanítására és funkcióinak kidolgozására vonatkozó követelményeit tárgyalja. ezeket a dokumentumokat olyan elméleti rendelkezéseknek tekintették, amelyek hatással voltak a standard nyelv fejlődésére. 1 A tanulmány a Milyen jelentősége volt az államnyelvi státusnak a litván irodalmi nyelv számára? című előadás alapján készült, amelyet 2022. szeptember 14-én, a Litván Köztársaság Szejmjében az államnyelvi státus 100. évfordulója alkalmából rendezett megemlékezésen olvastak fel. 10 Irodalmi nyelv | 95 BEVEZETÉS 2022-ben emlékeznek meg a litván államnyelv centenáriumáról. A Litván Állam 1922. augusztus 1-jei alkotmányában, amelyet a Kormány Közlönyében2 tettek közzé, a litván nyelv államnyelvi státust kapott: Az Általános rendelkezések című I. fejezet 6. cikke kimondta: „Az állam nyelve – a litván nyelv” (LVk 1922: 1)3. Ugyanezt a rendelkezést megismételték a Litván Állam 1928. évi alkotmányában is, az Általános rendelkezések 7. cikkében (LVk 1928: 1). Így hangzott az 1938. évi alkotmány 7. cikkében is: „Az államnyelv – a litván nyelv” (Vk 1938: 1). Vlado Sirutavičius szerint az első világháború után kialakult közép-európai államokban „az államnyelv eszméje a nemzeti politika fontos eszközévé vált, mind az államiság megszilárdításában, mind a nemzeti kultúra fejlődésének ösztönzésében” (Sirutavičius 2010: 52). Így a nyelv az állami politika részévé vált. Az államnyelvi státusz megadása jelentősen befolyásolta a köznyelv (a továbbiakban – bk) fejlődését. Giedrius Subačius a két világháború közötti időszak bk-ját vulkánkitöréshez hasonlította: „a két litván függetlenség – egyszerűen a litván nyelv vulkanikus nyelvi kitörései és robbanásai, tektonikus törések a nyelvi kifejezésben” (Subačius 2018: 109). Aldonas Pupkis az 1918–1940 közötti éveket a litván bk felemelkedésének legszembetűnőbb időszakának nevezte (Pupkis 2005: 44). Mindazonáltal kevés olyan részletes kutatás létezik, amely a bk államnyelvvé válását követő fejlődését vizsgálná. Ez a tanulmány az ilyen kutatások kezdeti szempontjára összpontosít – a két világháború közötti Litvánia jogszabályainak követelményeire. Ezekre olyan elméleti rendelkezésekként tekintünk, amelyek hatással voltak a bk használatára, oktatására, funkcióinak fejlesztésére és társadalmi elterjedésére. Elsősorban az 1919–1938 között a Vyriausybės Žiniosban közzétett, különböző területekre vonatkozó dokumentumokra támaszkodunk – alkotmányokra, törvényekre és azok módosításaira, alapszabályokra, statútumokra, rendeletekre, eljárási szabályzatokra, utasításokra, továbbá az önkormányzati törvényre (1919) és a parlamenti választási törvényre (1926). A két világháború közötti időszak BK-történetének egyes aspektusai már felkeltették a kutatók figyelmét. Au‑ relija Tamošiūnaitė a BK elfogadását és személyes használatát elemezte (Tamo‑ šiūnaitė 2009, 2011), a litván nyelv hadseregbeli használatának kérdéseit Algirdas Ažubalis, Diana Builienė és Rolanda Kazlauskaitė‑Markelienė vizsgálta (Ažubalis és mtsai 2010), az Antanas Smetona Litván Tudományok Intézetének megalapításáról Dangiras Mačiulis (2002) és Danguolė Mikulėnienė (2021) írt, a terminológiai bizottság tevékenységét Albina Auksoriūtė (2011, 2021) vizsgálta, 2 E kiadvány említésekor a tanulmány megőrzi az akkori helyesírást. 3 Az 1920-ban elfogadott Ideiglenes Litván Állami Alkotmányban az államnyelvet nem említették‑ ta (lásd LLVk 1920: 1–2). Jurgita Venckienė. A litván államnyelv: a jogszabályi rendelkezések a két világháború közötti időszakban 11 Mindaugas Maksimaitis (2007), Alvydas Umbrasas (2001, 2021), az általános iskolák litvánnyelv-programjait és tankönyveit pedig Vaida Buivydienė kutatásai foglalják magukban (2012, 2013, 2015, 2017), a két világháború közötti időszak litván nyelvéről összefoglaló tanulmányt Aldonas Pupkis (2019a, b) tett közzé. 1. A közés államnyelv A kutatók a köznyelvek fejlődésének négy legfontosabb aspektusát különböztetik meg: a nyelvjárási változat kiválasztását (angl. selection of norm), a kodifikációt (angl. codification), a funkciók fejlesztését (angl. elaboration of function) és a társadalom általi elfogadást (angl. acceptance by the community) (Haugen 1972: 252; 1987: 59). Az első két aspektus a nyelv formájára, a második kettő pedig a funkcióra irányul (Haugen 1972: 252; Subačius 2004: 103). A litván BK kezdeteit az illegális sajtóhoz kötik – az Auszra (1883–1886), a Varpas (1889–1905) és más kiadványok szerkesztősége nyelvének alapjául a nyugati aukštaitis nyelvjárást választotta, ezt a nyelvváltozatot a XIX. század utolsó évtizedeiben az értelmiség elfogadta. A Petras Kriaušaitis álnéven aláírt, 1901-ben megjelent Jonas Jablonskis-féle Lietuviškos kalbos gramatika a szimbolikus kodifikáció szerepét töltötte be – a standard nyelv szabályai könnyebben hozzáférhetővé és elsajátíthatóvá váltak. Litvánia államának helyreállítása után a standard nyelv fejlődése felgyorsult. Funkciói gyorsan bővülni kezdtek, és olyan területeken kezdett működni, ahol korábban nem használták vagy korlátozták, nevezetesen az állami hivatalokban, a hadseregben, az iskolákban, a közéletben. A Kaunasban alapított Litván Egyetemen a tudomány nyelvévé vált. A standard nyelv társadalmi elfogadása összefügg a presztízsével. A kutatások azt mutatják, hogy a standard nyelv vonzereje a társadalomban a 19. század végétől nőtt4, de még inkább megnövekedett a független állam helyreállítása után, amikor a litván nyelv G. Subačius szavaival élve „az állami élet mindennapjainak magától értetődő részévé vált” (Subačius 2018: 109). Tehát a litván standard nyelv fejlődése, pontosabban funkcióinak tökéletesítése és társadalmi elfogadása közvetlenül összefügg az állam helyreállításával, valamint azzal, hogy a standard nyelv államnyelvvé – törvény által elismert, az állami közélet hivatalos nyelvévé – vált. A 20. században számos állam alkotmányában rögzítették az államnyelvet, illetve nyelvtörvényeket fogadtak el. Az államivá vált litván köznyelv fejlődését (a funkciók tökéletesítését és a társadalmi elfogadását) különleges bizottságok, tanácsok kezdték koordinálni; új jelenség alakult ki – a nyelvpolitika (Smetonienė 2005: 4 Például a 20. század elején a köznyelv felé irányuló növekvő orientációt a sírfeliratok nyelve mutatja (bővebben lásd Venckienė 2017). 12 BenDrinė kaLBa | 95 24; 2014: 101). A nyelvpolitika megvalósítása során a hatóságok szabályozzák a nyilvános nyelvhasználatot, az állami prioritások kielégítéséhez szükséges nyelvtudási készségek fejlesztését, valamint a saját nyelv tanulásának, használatának jogait és lehetőségeit (kėvalienė, raipa 2007: 47). 2. A LitVán nyelV a jogi aktusOkban Az 1922. évi alkotmány a litván nyelvnek de jure államnyelvi státust biztosított, így az állami politika részévé vált (Smetonienė 2014: 101), azonban de facto már korábban is államnyelvnek tekintették. Ezt számos dokumentum tanúsítja. bár az alkotmány elfogadása előtt viták alakultak ki arról, hogy Litvániában egy vagy több államnyelvet kellene-e elismerni (kelmutis 1922: 2), mindazonáltal a különböző területek dokumentumaiban már 1919-től követelményként szerepelt az állami litván nyelv ismerete és használata. 2.1. Az államnyelv ismeretének és használatának követelményei Az 1919 januárjában közzétett, az Államtanács Elnöksége által aláírt Ideiglenes litván bírósági és működési szabályzatban megállapították, hogy „[a] tárgyalásokat állami nyelven, litvánul folytatják; ezen a nyelven írják a jegyzőkönyveket és a határozatokat”5 (LS 1919: 7). Az ugyanabban az évben kiadott Önkormányzati törvény kimondta: „Valamennyi önkormányzati intézményben az írásbeli ügyintézést állami nyelven, litvánul végzik. Az állami litván nyelv mellett más nyelv használata is megengedett” (SĮ 1919: 2). Így a törvényhozó hatalom, miközben nem tiltotta meg más nyelvek használatát, a litván nyelv közigazgatási intézményekben való használatára törekedett. A kaunasi önkormányzatban 1918–1928 között a nyelvek használatát vizsgáló Pranas Janauskas megállapította, hogy ez a többnyelvű önkormányzat „hosszú ideig különböző szinteken sikeresen használta az orosz nyelvet, és kitartóan ellenállt az államnyelv pozícióinak” (Janauskas 2003: 45). A fordulatot, amikor az orosz nyelvről áttértek az államnyelvre, csak a húszas évek második felében rögzítették. 1922 után több követelmény jelent meg az állami intézmények képviselőivel, a tisztviselőkkel, valamint a kerületi és városi tanácsok tagjaival szemben, hogy szóban és írásban tudjanak litvánul. Például az 1924. december 31-én kihirdetett Községi tanács statútuma kimondta, hogy a község elöljárójának és az igazgatóság tagjainak tudniuk kell államnyelven írni: „§ 8. A község elöljáróját és az igazgatóság tagjait (az elöljáró he‑ 5 Ezenkívül hozzáteszik, hogy ha az ügy résztvevői nem tudnák az államnyelvet, „a bíráknak más helyi nyelveken (lengyelül és belaruszul) is tudniuk kell, és ezeken kell tudniuk kommunikálni” (LS 1919: 7). Jurgita Venckienė. Az államnyelvként használt litván nyelv: a jogszabályi rendelkezések a két világháború közötti időszakban 13 lyettesét és a pénztárost) a községi tanács olyan személyek közül választja, akik tudnak államnyelven írni” (VtS 1924: 2). Az 1929-ben elfogadott Helyi önkormányzati törvény megkövetelte, hogy a körzetvezetőt és a körzet képviselőjét a községi tanácsba olyanok közül válasszák, akik tudnak litvánul olvasni és írni; elöljáróvá szintén csak olyan lakos választható, aki szóban és írásban tud litvánul (VSĮ 1929: 1–2). Az 1936-ban elfogadott országgyűlési választási törvény szerint pedig azok, „akik szóban és írásban nem tudják az államnyelvet”, nem választhatók meg a nemzet képviseletére (SrĮ 1936: 1)6. A jogszabályok előírták, hogy a litván nyelv ismerete nemcsak a kormányzati és közigazgatási intézményekben dolgozók, hanem más területek munkavállalói számára is kötelező. 1925-ben kihirdették az orvosi, állatorvosi, gyógyszerészeti és fogorvosi gyakorlat folytatásának jogáról szóló törvényt, amely kimondta: „annak a személynek, aki Litvániában orvosi, állatorvosi, gyógyszerészeti vagy fogorvosi gyakorlat folytatására jogosultságot kíván szerezni[,] kötelező tudnia litvánul” (MVFOĮ 1925: 7). Az 1929. évi kivándorlási törvény előírta, hogy „[a] kivándorlási hivataloknak a kivándorlókat a kikötőkben fogadó és a kivándorlók szállítmányait kísérő alkalmazottai kötelesek tudni litvánul”, továbbá a kivándorlási könyveket litván nyelven vezetik (eĮ 1929: 1). 1932-ben kihirdették a mozikról szóló törvényt, amely szerint „[a] filmek címeihez és írott szövegeihez kizárólag a litván nyelvet kell használni” (kĮ 1932: 1). Az 1935. évi sajtótörvény tegali Lietuvos pilietis, mokąs žodžiu ir raštu lietuvių kalbą ir gyvenąs Lietuvoje“ (SpĮ 1935: 2). taip pat nurodyta, kad ne lietuvių kalba leidžia‑ mų laikraščių pavadinimai turi būti pateikti ir lietuvių kalba (SpĮ 1935: 1). követelményeket állapított meg a periodikák kiadói számára: „Az újság kiadásához 1935-től litvánul tudniuk kellett a nyomdászoknak és a könyvkereskedések vezetőinek is: A nyomdákról és nyomdai kellékekről szóló törvény kimondta, hogy „[a] nyomda vezetője csak legalább 24 éves, litván állampolgár lehet, aki szóban és írásban tud litvánul” (SSrĮ 1935: 5), a könyvkereskedésekről szóló törvény pedig úgy rendelkezett, hogy „[a] könyvkereskedés vezetője csak legalább 21 éves, litván állampolgár lehet, aki szóban és írásban tud litvánul” (knĮ 1935: 6). Az 1936-ban kihirdetett egyesületi törvény megállapította, hogy a vezetőség litván állampolgárságú tagjainak szóban és írásban tudniuk kell litvánul, továbbá „[a] nyelvtudás ellenőrizhető” (DĮ 1936: 2). Ez a törvény kimondta, hogy csak a litván nyelven írt egyesületi dokumentumoknak van jogi jelentőségük. 1940. április 8-án Kazys Skučas belügyminiszter jóváhagyta a litván nyelvtudás programját és annak ellenőrzési rendjét. A dokumentumban előírták, hogy a litván nyelv szóbeli és írásbeli ismeretét legalább 6 bizonyítja. Az 1926. évi országgyűlési választási törvényben ez a rendelkezés nem szerepelt (lásd: SrĮ 1926). 14 Közös nyelv | 95 4 skyrių pradžios mokslo arba kitos lietuvių mokyklos tolygus pažymėjimas. kitais atvejais lietuvių kalbos mokėjimas tikrinamas. tam „susitarę minis‑ saját vezetőségükből egy-egy képviselőt választanak” (LkP 1940: 2). amint látható, a jogszabályokban az államnyelv használatára vonatkozó rendelkezések már az 1922. évi alkotmány elfogadása előtt megjelentek – jimas valdžios ir kitose įstaigose buvo reglamentuojamas įvairiais dokumen‑ 1919-ben a nyelvtudás és -használat. az ilyen követelmények hatással voltak mind az államnyelvvé vált bk elterjedésére, mind presztízsére – bizonyos tisztség betöltéséhez az egyénnek tudnia kellett litvánul. A. Tamošiūnaitė kutatásai szerint a bk tekintélyének fokozatos növekedése nagyjából a 20. század harmadik évtizedétől zajlott (Tamošiūnaitė 2011: 505). 2.2. Oktatás A kialakítandó nemzeti oktatási rendszernek Dangiras Mačiulis szerint meg kellett szilárdítania a „litván kulturális nyelvi környezetet” (Mačiulis 2015: 17). Elsősorban a lakosság írástudásának és iskolázottságának növelése érdekében 1922. október 6-án az Alkotmányozó Nemzetgyűlés elfogadta az elemi iskolákról szóló törvényt. Ebben kötelező elemi oktatást írtak elő: „Az elemi iskolába minden nemű, 7–14 éves gyermeknek kötelező járnia” (PMĮ 1922: 1). Ezenkívül ez a törvény többek között kimondta, hogy az elemi iskolában „az anyanyelvet, az olvasást és az írást” kell tanítani. Azokban az iskolákban, ahol nem litván nyelven folyt az oktatás, előírták, hogy a litván nyelvet önálló tantárgyként „a második, harmadik és negyedik osztályban” tanítsák, naponta legalább egy tanórában (PMĮ 1922: 1). Három évvel később, 1925. augusztus 5-én közzétették az elemi iskolákról szóló törvény módosítását. az előző változatból megmaradt a nem litván nyelvű iskolákra vonatkozó rendelkezés: ezekben a litván nyelvet önálló tantárgyként a második–negyedik évben kellett tanítani, naponta legalább egy tanórában (PMĮP 1925: 5). A törvénymódosítás az elemi iskolai tanárok nyelvtudására vonatkozó követelményeket is meghatározta: „azoknak, akik szóban vagy írásban nem tudnak litvánul olyan mértékben, amennyire azt az oktatási miniszter által megállapított program megköveteli, a tanítói képesítés csak akkor ismerhető el, ha a megállapított program szerinti litván nyelvi vizsgákat letették” (PMĮP 1925: 6). 1919-ben az Oktatási Minisztérium arra utasította az iskolákat, hogy támaszkodjanak az abban az évben megjelent Jojo Jablonskio litván nyelvtanára, a P. Kriaušaitis és Rygiškių Jonas által jegyzett Lietuvių kalbos gramatika című műre. Etimológia. Első felsőoktatási intézményeink számára (Vilnius, a „Žaibas” nyomdája). A Vyriausybės Žinios című lapban kinyomtatták az Elemi Oktatási Osztály felhívását minden elemi iskolai oktatóhoz, tanítóhoz és tanítónőhöz, amelyben azt kérték, hogy Jurgita Venckienė. Állami litván nyelv: a jogszabályi rendelkezések a két világháború közötti időszakban 15 Az Osztály megállapította, hogy a litván elemi iskolákban nem kellően egységes helyesírást használnak, egyes iskolákban pedig a nyelv sem kellően szabályos. Ezen oktatási [sic!] hibáink kiküszöbölésére az Elemi Oktatási Osztály arra kéri az összes elemi iskolai tanítót és tanítónőt, hogy mind a hivatalos iratokban, mind az oktatás során kövessék azokat a nyelvi szabályokat és helyesírást, amelyeket P. Kriaušaitis és Rygiškiai Jono Lietuvos kalbos gramatika című nyelvtana (Vilnius, 1919, a Litván Tudományos Társaság kiadványa) ismertet (felhívás 1919: 8). Ez a nyelvtan lett a litván nyelv oktatásának fő eszköze Litvánia valamennyi iskolájában (Palionis 1957: 34). Az 1922-ben megjelent bővített nyelvtankiadást: Rygiškių Jono Lietuvių kalbos gramatika. Etimológia. A középfokú oktatási intézmények számára (Kaunas, a „Švyturys” társaság kiadványa) az Oktatási Minisztérium normatív és a litván iskolákban kötelező tankönyvként hagyta jóvá (Zinkevičius 1992: 153). Egy évtizeddel később, 1936. július 29-én a korábbi iskolatörvényeket hatályon kívül helyezték, és kiadták az új Elemi Iskolai Törvényt. Ebben egy korábban nem létező rendelkezést rögzítettek: „Az elemi iskolák oktatási nyelve a litván nyelv” (PMĮ 1936: 1). Ezenkívül kötelező tantárgyként írták elő, hogy azok a gyermekek, akiknek egyik szülője litván nemzetiségű, litván oktatási nyelvű iskolába járjanak. Azokban az iskolákban, amelyekben nem litván nyelven folyt az oktatás, a litván nyelvet mint kötelező tantárgyat a tanulás második évétől kellett oktatni. a harmadik évben litván nyelven kellett oktatni a haza ismeretét, a történelmet és a földrajzot. követelményeket támasztottak az ilyen iskolák igazgatásával szemben – „az ügyvitelt litván nyelven kell vezetni” (PMĮ 1936: 2). az Elemi Iskolákról szóló törvénnyel együtt kihirdették a Középiskolákról szóló törvényt is. Ebben meghatározták, hogy azokban az iskolákban, amelyekben az oktatás nyelve nem a litván, litván nyelven kell oktatni a litván nyelvet és irodalmat, a történelmet, Litvánia földrajzát, a testnevelést és a katonai kiképzést. az ügyvitelt, amint azt meghatározták, az ilyen iskolákban szintén litván nyelven kell vezetni (VMĮ 1936). Litván nyelvet más oktatási intézményekben is oktattak, például a katonai iskolában (lásd kMĮ 1922: 2), valamint az Oktatási Minisztérium posta-, távíróés telefon-tanfolyamain (lásd PttĮ 1924: 1). az ezekben a tanfolyamokban tanulni kívánók számára litván nyelvi vizsgákat is rendezhettek. az állami oktatási rendszer létrehozásakor személyzetet kellett képezni. 1919-ben támaszkodjanak erre a műre: az Oktatási Minisztérium Marijampolėn, Kaunasban, Šiauliaiban, Panevėžysben, Jurbarkasban, Telšiaiban, Ukmergėben és Rokiškisben megszervezte az elemi iskolai tanítók éves (az 1919–1920-as tanévben tartott) tanfolyamait. A Vyriausybės Žiniose közzétették az Elemi Iskolai Tanítók Éves Tanfolyamainak szabályzatát. A dokumentum szerint a tanfolyamokon egyéb tárgyak mellett „a litván nyelvet” is tanítani kell, 16 BenDrinė kaLBa | 95 annak módszertana és gyakorlata” (MĮ 1919: 5). Azokat legalább három gimnáziumi osztályt elvégzett és ezt igazoló bizonyítvánnyal rendelkező személyek látogathatták. Az ilyen okmánnyal nem rendelkezőknek litván nyelvből, hittanból, számtanból és a kezdőfokú földrajzi tananyagból kellett vizsgát tenniük. A litván nyelvi vizsga etimológiából7, tollbamondásból és szöveg-visszamondásból állt (MĮ 1919: 5). 1923-ban az Oktatási Minisztérium kétéves tanítóképző tanfolyamokat alapított, és a Vyriausybės Žiniosban közzétette a Kezdőiskolai tanítók tanfolyamairól szóló törvényt (PMMĮ 1923: 1). A törvény 5. pontja kimondta, hogy ha a tanfolyamokon nem litvánul folyik az oktatás, akkor a litván nyelvet és irodalmat, a földrajzot és a történelmet litvánul kell tanítani: „azokon a tanfolyamokon, ahol az oktatás nem litván nyelven folyik, a litván nyelv és irodalom, Litvánia földrajza és történelme kötelező tantárgyak; ezeket litván nyelven tanítják. „A litván nyelv számára minden osztályban naponta legalább egy órát kell biztosítani” (PMMĮ 1923: 1). így a nemzeti oktatási rendszer kialakítása során szabályozták a litván nyelv használatát az iskolákban (előírták, hogy J. Jablonskis 1919-es és 1922-es nyelvtanait kell alapul venni), megerősítették a tanárokkal szemben támasztott nyelvtudási követelményeket, meghatározták a litván nyelv oktatásának és használatának, valamint az ügyvitelnek a rendjét azokban az iskolákban, amelyekben más nyelven tanítanak vagy oktatnak. Az 1919–1940 között iskolát végzett lakosoknak el kellett sajátítaniuk a köznyelvet. 2.3. A nyelvi funkciók fejlesztése Einar Haugen a köznyelvi funkciók fejlesztéséről szólva mindenekelőtt arra mutatott rá, hogy a modern nyelvnek terminológiára8 van szüksége. Miután a litván köznyelv az állam hivatalos nyelvévé vált, és használata bővült, megkezdték a terminusok létrehozásával való foglalkozást. 1921. március 29-én a Vyriausybės Žiniosban közzétették a Terminológiai Bizottság létrehozásáról szóló rendeletet (tkĮ 1921: 4). Ebben megállapították, hogy a bizottságot az Oktatási Minisztérium mellett hozzák létre „a tudomány minden területének és a gyakorlati élet minden szükségletének terminusai meghatározása és egységesítése céljából” (a terminológiai bizottság tevékenységéről bővebben lásd: umbrasas 2001, 2021; Maksimaitis 2007; auksoriūtė 2011, 2021). Jogszabályok szabályozták a személynevek és helynevek használatát, litvánosításukat, továbbá meghatározták a sajtó nyelvével szemben támasztott követelményeket is. A nevek írásmódjára ügyelve 1920 elején elfogadták az emberek keresztneveinek, vezetékneveinek és ragadványneveinek, valamint a helynevek írásáról szóló rendeletet (ĮVPP 1920: 5). 7 Etimológiának nevezték az iskolai nyelvtan azon fejezetét, amely a fonetikát és a morfológiát foglalta magában (lásd LkŽe). 8 „egy modern, magas kultúrájú nyelvnek minden szellemi és humanisztikai tudományterület, beleértve a tudományokat is, számára terminológiára van szüksége“ (Haugen 1987: 61). Jurgita Venckienė. Litván államnyelv: a jogszabályi rendelkezések a két világháború között 17 A dokumentum kimondta, hogy „[A] dokumentumokban és hivatalos [sic!] iratokban (litván nyelven írottakban) az emberek keresztneveit, vezetékneveit és ragadványneveit, valamint a helyek (falvak, tanyák, városok és mezővárosok) neveit a litván nyelv törvényeinek megszegése nélkül, pontosan úgy kell írni, ahogyan a litván nyelvben ejtik őket, és a litván nyelv fonetikai törvényei szerint” (ĮVPP 1920). Ezenkívül előírták, hogy többé ne használják a más hatóságok által megváltoztatott helyneveket: „azoknak a helyeknek, amelyeket Litvánia idegen uralom alatt dokumentumokban és hivatalos iratokban más néven neveztek, nem azon a néven, amelyen ugyanazon hely lakói nevezik őket, a nép által használt nevet kell meghagyni, és ezt kell használni a hivatalos iratokban” (ĮVVP 1920). Egyelőre nincsenek részletesebb kutatások arról, hogyan működött a törvény a gyakorlatban. Mindaugas Balkus 1918–1940 közötti kaunasi utcanevekről készített elemzéséből ismert, hogy 1919-ben a városi tanács úgy határozott, engedélyezi az utcanevek táblákon való feltüntetését három nyelven (litvánul, lengyelül és jiddisül), és csak 1923 júliusában fogadott el a városi tanács olyan határozatot, amely szerint az utcaneveket kizárólag litván nyelven kellett írni (Balkus 2020: 55). A helyneveket az 1928. június 28-án a Vyriausybės Žiniosban közzétett, a földrendezési munkálatok végrehajtására vonatkozó utasítás is említi. Az utasítás 235. pontja előírta: „a rendezési egységek nem litván vagy eltorzított litván elnevezéseit tisztán litván elnevezésekkel kell felváltani” (ŽĮ 1928: 17). 1938-ban kihirdették a Családnevek törvényét (PĮ 1938)9. Ebben kimondták, hogy a litván családneveket „a köznyelv helyesírása és a Családnevek szótára szerinti alakok alapján” kell írni10. A törvény a családnevek javításának rendjét is meghatározta: „kiigazíthatók” azok a litván családnevek, „1) amelyek szláv képzőkkel rendelkeznek, 2) amelyeket más nyelvekre fordítottak, és 3) amelyeket idegen nyelvek hatása eltorzított” (PĮ 1938: 2). Ezenkívül megállapították, hogy javítani kell a „nyelvjárási” és a „köznyelv szabályaitól eltérő” családneveket. Az 1919. évi Sajtótörvény nem támasztott követelményeket a nyomtatványok nyelvével szemben, az 1935. évi Sajtótörvényben azonban ennek egy külön, II. fejezetet szenteltek. A nyomtatványok nyelvének felügyelete. megkövetelték a nyelv tisztaságát és helyességét: „A litván nyelvű nyomtatványok nyelvének tisztának és helyesnek kell lennie. a nyelv tisztaságát és helyességét az Oktatási Miniszter felügyeli. Ha az Oktatási Miniszter észreveszi, hogy a nyomtatvány nyelve tisztátalan vagy helytelen, erről értesíti a Belügyminisztert” (SpĮ 1935: 2). A törvényben említett esetben – amikor a nyomtatvány nyelve nem megfelelő – 9 egyidejűleg hatályon kívül helyezték a korábban, 1922-ben elfogadott Családnévváltoztatási törvényt (PkĮ 1922). 10 Továbbá előírták, hogy a nem litván családneveket a litván nyelv és helyesírás szabályai szerint írják, de lehet írni „úgy is, ahogyan viselője a saját nyelvén írja, ha ezt kívánja, és ha annak a nyelvnek az ábécéje latin betűs” (PĮ 1938: 2). 24 BenDrinė kaLBa | 95 tuvių kalbos gramatika. Etimológia. Első felsőoktatási intézményeink számára (Vilnius, 1919), később pedig e nyelvtan kibővített kiadását Rygiškių Jono Lietuvių kalbos gramatika címmel normatívként tették közzé. Etimológia. Középfokú oktatási intézmények számára (Kaunas, 1922). Szabályozták a nem litván nyelven oktató iskolákban a nyelvoktatást, és meghatározták a litván nyelv ismeretével kapcsolatos követelményeket a tanárok számára. A köznyelv elterjedésére és presztízsére hatással voltak a litván nyelvnek az állami és más intézményekben, egyesületekben való ismeretére és használatára vonatkozó követelmények is. A köznyelv használatának bővülésével és funkcióinak tökéletesítésére törekedve jogszabályokban szabályozták a tulajdonnevek használatát és megváltoztatását, valamint meghatározták a sajtó nyelvére alkalmazandó követelményeket. ESMINIAI ŽODŽIAI: bendrinė kalba, valstybinė kalba, teisės aktai, tarpukaris. Jurgita Venckienė Lietuvių kalbos institutas Petro Vileišio g. 5, Lt‑10308 Vilnius [email protected]