Lazūnų tarmės tekstai

LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI, II LIETUVOS TSR MOKSLŲ AKADEMIJA LAZŪNAI1 NYELVJÁRÁSI SZÖVEGEK J. SENKUS A nyelvjárás főbb sajátosságairól lásd a „Kai kurie Lazūnų tarmės ypatumai” című tanulmányt (Lietuvos TSR Mokslų akademijos darbai, A sorozat, 1, 183–194, 1958). További és részletesebb ismereteket, illetve egyes magyarázatokat később kívánunk közölni. Ezenkívül remélhetőleg később további, 1958-ban lejegyzett szövegeket is előkészítünk kiadásra. Az itt közölt szövegeket 1952–1955-ben jegyezték le a nyelvjárás alábbi beszélőitől (Jūrotiškiai járás, Belorusz SZSZK): Audzevičiūtė Viktorija, szül. 1892, Dervagiai (Dievergiai, Gervagiai) falu; Buikos Juzepa, szül. 1872, Lazūnai falu; Jarmalavičienė Antanina, szül. 1856, Lazūnai falu; Kemeišis Jonas, szül. 1912, Ūosiagiriai falu; Maceikienė Marija, szül. 1870, Joskūnai (Jaskūnai, Jaskevičiai) falu; Labočius Juzikas, szül. 1884, Vāld(z)ikai falu; Varnelienė Marija, szül. 1889, Pasaliai (Pāsalis) falu; Varnelis (Varnelė, Varaniukas) Jonas, szül. 1902, Pasaliai falu. A szövegeket A. Laigonaitė, J. Paulauskas és e sorok szerzője jegyezte le. Az utóbbinak kellett a szövegeket kiadásra előkészítenie, egyes eltérések, bizonytalanságok kiküszöbölésével… Az eltérések egy részét, különösen ha azok magában a nyelvjárásban is megvannak, meg kellett hagyni. Ritkább szavak és szláv jövevényszavak kisszótára is készült. Az itt közölt szövegek fonetikai átírásában csak néhány, az irodalmi nyelv írásjegyeitől eltérő, feltétlenül szükséges jelet alkalmaztunk, például: b̥, t̥, l̥, ȧ; ė (nem váltakozó hosszú hangok). A szövegek elsősorban a nyelvjárás morfológiájának, szintaxisának és lexikájának bemutatását szolgálják. Bizonyos szempontból a nyelvjárás fonetikája szempontjából is fontosak. Emellett e szövegek más szempontokból is jelentősek, például folklorisztikai, történeti és néprajzi szempontból. Amint ezekből a szövegekből és az említett tanulmányból kitűnik, Lazūnai és a szomszédos falvak nyelvjárása a dzūkiai punininkai nyelvjáráshoz tartozik. E fonetikai sajátosságok meglehetősen szembetűnőek, bár természetesen akadnak szabályos és szabálytalan kivételek is. Egyes beszélők nyelvének fonetikája jobban eltorzult és megrongálódott, másoké kevésbé, de mindannyiuk beszédére már igen erősen hatott a belorusz és a lengyel nyelv. Ez 1 A helyiek kiejtése szerint Lazūnai, Lazūnus (Lazūnān, Lazūnus). Egyesek szerint a litván köznyelvi alakot így kellene írni: Lazūnai (vö. a laza kiejtést a köznyelvi lazda helyett), de mivel e helynév etimológiája még nem tisztázódott véglegesen, itt a Lazūnai alakot használjuk. Vö. a fent említett tanulmányt, valamint P. Arumaa, Litauische mundartliche Texte aus der Wilnaer Gegend, Dorpat, 1930. 215 Ez a szótárban is nyilvánvalóan megmutatkozik. A litván nyelv története és dialektológiája számára az anyag legnagyobb részét a nyelvjárás morfológiája szolgáltatja — különösen kiemelendők a négy fennmaradt helyhatározói eset és a felszólító mód alakjai. Némelyikük az összehasonlító nyelvészet számára is jelentős. Az itt közölt szövegek közül talán azok a legértékesebbek, amelyeket Pasaliai és Dervagiai falvak nyelvjárási beszélőitől jegyeztek le: ugyanis e falvak a fent felsoroltak közül valószínűleg a leginkább litván jellegűek, noha itt is csak az idősebbek tudnak jobban litvánul, vagy beszélik a nyelvet. A „Lazūnai nyelvjárás” és a „Lazūnai nyelvjárás szövegei” elnevezést itt hagyományból használjuk. Azokban a falvakban, amelyek lakóitól az itt közölt szövegeket lejegyezték, a mindennapokban használt hivatalos nyelv a belorusz. Emellett e falvak lakóinak többsége lengyelül vagy oroszul is tud, a lakosság jelentős része azonban litvánnak, néhányan pedig lengyelnek vallják magukat. Szinte mindannyian helybéliek. Megjegyzendő, hogy egyes helyiek, akik nem tudnak litvánul, a nyelvet žagūnų, illetve žagūnska nyelvnek nevezik, mintegy gúnyolva és lekicsinyelve azt. Amint már említettük, az itt közölt szövegekben sok eltérés fordul elő, különösen fonetikai. Ezek leginkább azért alakultak ki, mert: 1) magukra a nyelvjárás beszélőire és a szövegek adatközlőire is jellemző ez a változatosság (gyakran ugyanaz az ember is eltérően ejti ugyanazt a dolgot); 2) a szövegeket nem egyetlen személy (lejegyző), hanem többen jegyezték le, és köztudott, hogy ilyen esetben mindig adódnak különbségek. Részben ugyanez mondható el a magnetofonnal rögzített szövegekről is. A szövegek kiadásra való előkészítésekor arra törekedtünk, hogy csak a legnagyobb és legnyilvánvalóbb eltéréseket egyenlítsük ki, például egyes mássalhangzók megkeményítését, ám ezt is óvatosan tettük, többnyire csak az adott vidékről származó, jelenleg Vilniusban élő nyelvjárási beszélőkkel való egyeztetés után, például J. Maceikával, aki Lazūnai faluból, és J. Petrauskasszal, aki Daunoriai (Dauroniai) faluból származik. * * * Három fivér volt: kettő okos, a harmadik ostoba. Ez az ostoba fogta a talicskát, és elindult; ment a mezőkön, kutatott, kutatott — és egy egész kocsira való pénzt talált. Hazajött, és eldicsekedett okos testvéreinek. „Nézzétek, egy egész kocsira való pénzt találtam.” A testvérek azt mondják: „Várjunk, míg besötétedik, akkor indulunk.” Befogják a lovat, és elindulnak a paphoz; az egyiküket ott hagyják a kapuban várni, a többiek pedig kimennek a mezőre. Azt mondták neki: „Amikor a pap elmegy, akkor füttyents.” A pap néha kimegy a kapun. Amikor a pap a kapunál van, ő akkor fejbe vágja a papot. A pap elaludt. Ő elment az okos testvéreihez a mezőre, és már mondja is: „Ráfüttyentettem a papra.” Erre azok azt kérdezik: „Mit tettél?” A pénzzel hazavitték. Gödröt ástak az udvaron, és elásták a papot. A papné keresi egyik nap, aztán a másik nap is. A pap nincs sehol. Ekkor a papné összehívta a szomszédait, és lakomára hívta őket a pap miatt, inni és enni. Az okosak az asztalnál ülnek, isznak és esznek. Az ostoba pedig a kemencepadkán ülve azt mondja: „Enni-inni van kivel, de füttyenteni nem volt kinek.” A papné hallgatja, mit mond az ostoba. Az ostobát kérdezik: „És hol a pap?” Az ostoba azt mondja: „Az udvarban el van ásva.” Erre az okosak felállnak az asztaltól, gyorsan kiássák a papot, felnyergelik a lovakat, és abba a gödörbe ásnak. Ekkor az ostobát fogták és elvezették abba az udvar- 216 … ahol kiásták a kis hordócskát. A bolond fogta a gereblyét, és elkezdte kiásni a hordócskát. Ás — tovább ás. Kiásta a szarvak hegyéig. Kérdezi: „Hát önök, hordócska, szarvakkal vannak?” Azok azt mondják: „Ás, tovább ás.” Kiásta a kapáig. Erre megkérdezi: „Hát önök, hordócska, kapákkal vannak?” Azok azt mondják: „Ás!” Tovább ás. Kiásta a szakállakig. „Hát a mi hordócskánk szakállas?” Akkor ő kecskét ragadott, azt a szarvánál fogva kihúzta a gödörből, és a lába elé dobta. Erre azok azt mondták: „Amilyen bolond voltál, olyan is maradsz.” * * * Volt egy öregember, és meghalt a felesége. Új asszonyt vett el. De ez a fiatalasszony nem a nagyapja kedvéért ment hozzá, hanem a vagyonáért. No, akkor nagy lett a zűrzavar. Az öreg megkérdezi: „Mi bajod van, miért fekszel?” Az asszony azt mondja: „Egyáltalán nem vagyok jól. A szomszédasszony volt itt, és azt tanácsolta, hogy menj el tizenkét kilométerre, és vegyél egy korsó mézet. De be kell burkolózni bundákba, kendőkkel és pelenkákkal be kell takarni magad, és bottal kell tizenkét kilométert gyalogolni.” Nagy hőség volt odakint. Hát az öreg felöltözött, és elindult. Hozott tésztát mézzel. Kérdezi: „Mit csináljak?” Fogta, és megkóstolta. Az asszony azt mondja: „Hát, nem lesz belőle semmi segítség — a füvet nem szabad megkóstolni.” Az asszony megette a tésztát mézzel. És a nagy zűrzavar egyáltalán nem csillapodott. Akkor az öreg azt mondta: „Hát, te csak nagy zűrzavart csinálsz.” Erre az asszony azt mondta: „A szomszédasszony azt tanácsolta, hogy pelenkázzam be a gyereket, vegyek fel bundát és kendőt, és menjek át a szomszédhoz, hogy a kutyáját megfuttassam, hadd izzadjon meg.” Az öreg a kutyát végigkergette a mezőkön; a kutya elfáradt és hazafelé indult. Az öreg addig rúgta, míg az útra lökte; amikor a kutya elkezdett ugatni, végre megizzadt. Az öreg visszahozta, és megkérdezte: „Mit csináljak vele?” Az asszony azt mondta: „Meg kell borotválni.” Az öreg felállította, és elkezdte borotválni. Borotválta — kész is volt. Akkor az asszony azt mondta: „Kóstold meg!” Az asszony azt felelte: „A maradékot nem szabad megkóstolni, mondtad.” Az öreg erre nagyot nevetett, felrázta a lepedőt, és addig csapkodta az övet, amíg elnevette magát; így hát most is egészséges. J. Labočius gyűjtéséből, 1952-ben lejegyezte J. Senkus. Volt egy öregasszony, és volt három unokája. Az öregember nem akarta, hogy a gyerekek nagyra nőjenek. Fogta a kis szánkót, beleültette a gyerekeket. Odakint nagy hideg volt, sok hó. Fújt a szél. A szán vitte a gyerekeket. Már majdnem megfagytak. Jött a farkas. „Állj meg, öreg! Hová viszed a gyerekeket?” — „Az öregasszonyom nem akarja, hogy megegyem őket.” A farkas jól fejbe vágta az öreget a mancsával, az öreg pedig hanyatt esett. A farkas agyonütötte az öreget. A gyerekeket leemelte a szánról, és azt mondta: „Gyerünk! Hol laktok?” A gyerekek azt mondták, hogy ott laknak. A farkas húzta a szánkót, a gyerekek ültek rajta. Hazavitte őket. Megkérdezte az öregasszonyt: „Kinek a gyerekei ezek?” — „A mieink.” — „És hol van az anyjuk?” — „Az anyjuk meghalt: árvák, nincs se anyjuk, se apjuk.” A farkas azt mondta az öregasszonynak: „Ha ételt adsz a gyerekeknek, eljövök, és téged is megeszlek.” Az asszony azt felelte: „Felnevelem őket.” Akkor leült a farkas. Az öregasszony szalonnát és pálinkát hozott. A farkas megette, és inni is kapott. Megitta a pálinkát, megette a szalonnát, aztán azt mondta az öregasszonynak: „Na, neveld csak őket, de téged azért megeszlek.” A farkas elment az asszonytól. A gyerekek ott maradtak. Eltelt két nap, és a farkas visszajött körülnézni. Az öregasszony felnevelte a lányokat, és férjhez adta őket. Én is ott voltam a lakodalomban, bort és mézet ittam, de nem volt semmi baj. 15. Kalbotyros klausimai II. 217 Volt egy nagyapának (nagyapónak) egy fia. A fiú a nagyapja nyomdokaiba lépett. Nem akarta, hogy a fiú a világra kerüljön. Egy zsidó jött az ablak alá, és szólt: „Mit adsz el nekem?” A fiú azt mondta: „Vannak talpaim.” A zsidó eljött vásárolni, és megkérdezte: „Hol vannak a talpaid?” A fiú azt mondta: „A kemencében.” A zsidó megkérdezte: „Mit kérsz a talpakért?” A fiú azt felelte: „Amit adsz, nekem jó; adj százat, eladom.” A ravasz zsidó elővett kétszázat, és odaadta, a nagyapa pedig a kemencében feküdt. A zsidó megkereste a táskáját, és azt mondta az öregnek: „Gyere le a kemencéről!” Az öreg leereszkedett. A zsidó befogta, bekötötte, és elvezette a kocsijához, felültette, és hazavitte. Az öreg azt mondta a zsidónak: „Menjünk Jujonba.” Ivjonba értek, ő elment, és a zsidónak felírta az összes földjét és házát — mindent, amit feljegyzett. A zsidó hazajött, és elindult a fiúért — ki akarta dobni a házból. A fiú csak nézett: lám, kikergelik a házból! Aztán így szólt: „Mit tettél?” — „Én ezt tettem, de te adtál el engem.” Aztán könyörgött a nagyapának, hogy csókolja meg a kezét, hátha hagy neki egy kicsit. A zsidó azt mondta, hogy nem kell, és nem kérte a nagyapát. Volt egy macska és egy nyúl. Mindketten elmentek a lakodalomba. A zenészek megkérték a nyulat, hogy táncoljon, a macska pedig csak állt, és „vurr-vurr-vurr”-t csinált. Dorombolt is. A nyúl odafutott a macskához: „Mit táncoljunk?” A macska azt mondta: „Amit akarsz.” — „Táncoljunk angolost.” A nyúl elment a macskával táncolni. A nyúl fürge volt, a macska viszont nem olyan. A macska jól pofon vágta a nyulat. A nyúl elesett, és elterült a földön. No, a nyúl már haldoklott. A macska továbbállt. A nyúl felkelt és elfutott. „Ha megütsz — mondta —, akkor egyedül táncolj!” Volt egy lány, akinek gyereke volt. A gyerekei rakoncátlanok voltak. Azt mondta neki: „Feleségül veszlek.” Aztán fogott valami füvet, és bekente vele a lányt. A lány megszállta az apja házát. „Apácskám, áss ki, mert élve temettek el.” Kiásta, a lány pedig élt. Aztán azt mondta, hogy a világ nagy lesz, de sok benne a bolond. „Ebből a világból nem lesz jó, mert ez a világ bolond, az pedig, ahová engem temettek, maga is feltámad.” A férfi hazament, és lefeküdt aludni. Többé nem kelt fel. A lány azt mondta az apjának: „Nézd, ő nem kel fel, mert nem volt tisztességes, én viszont tisztességes és igazságos lány vagyok.” Három évig feküdt, a negyedikben pedig felkelt a lánya. A lánya elment a világba. A fiú is rosszul kelt fel, és sok embert temetett el. Volt egy öregasszony. Kotlóst tett a tojásokra, és kikeltette a kiscsibéket. Leült egy kövecske mellé, és így szólt: „Mit fogunk csinálni, hogyan neveljelek fel titeket? Nincs sem gabonám, sem szalmám, sem kenyerem, csak vizem.” A kiscsibék azt felelték neki: „Nézd, anyácska, ne búsulj: mindnyájatokat felnevellek, és mindnyájatokat felnevelem, nekem mindenem van — kenyerem is, gabonám is, de vizem nincs.” A többi kiscsibe megszólalt: „Nézd, mi nem iszunk vizet, tejet iszunk; van tehénkénk, majd legeltetjük, és mindnyájatokat felnevelem.” A kiscsibék növekedtek, növekedtek, és amikor tojni kezdtek, az öregek tojásokat raktak, sokat raktak, felhalmozták, összetörték, és kiköpték. Ilyen gazdag öregasszony lett 218 A csirkécskék nem tudták, hová tegye ő a javait. Garasokkal megtömi a zsebeit, de amikor eljön az éjszaka, azok a garasok mind elvesznek. Ahogy az öregasszony panaszkodni kezdett, a fejébe vette, és bolondot csinált belőle. Az a bolond két évig volt ilyen, a harmadik évben pedig az öregasszony meghalt. Ezek a csirkécskék világgá mentek csavarogni. Amit találtak, az az enyém, amit nem találtak meg, az nem volt az övék. Ha tudtam volna, elcsaltam volna. A szomszédasszonyok kettesével beszélgettek. Az egyik azt mondja: „Adjon neked az Isten két gyermeket.” És adott is az Isten. Erre ő azt mondta: „Amíg élek, soha nem foglak elhagyni.” Lakodalom volt, és leült az asztalhoz a násznép. Ott volt egy ilyen varázsló. Nem adtak neki pálinkát. Azt mondta: „Ahogy ti ültök, úgy repültök majd szét.” Elment az ajtóhoz, és megállt. Mindnyájukkal így tett — a lányokkal és a fiúkkal is. Mindannyian fává változtak, a menyasszony pedig elbújt a pincébe, virággal, fátyollal. A menyasszony apja és anyja jajveszékelt — mi lesz most? Leültették ezt a varázslót, és gyógyítani kezdték. A többi lány és fiú nem tért vissza, ő pedig azt mondta: „Kibújj a pincéből!” Ő kibújt, de a násznép eltűnt. Egy ember kilenc évig farkas volt. A kilencedik évben hazajött, és átmászott a kerítésen. Az az öv is elszakadt rajta, és emberré változott. Minden szőre lehullott, csak egy farka maradt. Még néhány évig élt, aztán a farkával együtt halt meg. Őrlök, őrlök kölest; anyám kását főz — maszkickani fazékban finom kását. Ennek adott, annak adott, ennek nem adott. Itt egy dombocska, itt egy kincsecskéje, finom kis vize. A. Jarmalavičienė után 1952-ben lejegyezte A. Laigonaitė és J. Senkus. Májuska, madárka, ne üldögélj a tölgyfán — lecsap rád2 a kis sólyom, megtépázza a tolladat, szétkergeti a mi gyermekeinket. Megyek sétálni, megyek mulatni: most az én napom van, most az én szabadságom — a magam anyácskája, a magam apácskája mellett. Kisasszonykák, szomszédasszonykák, ne kukucskáljatok az ablakon át — kukucskáljatok a kis ablakon át: milyen szép az én barátnőm, mint a mák a kertben, mint a rózsa a kertben. 2 te < a te < téged 219 * * * — Csengett, csengett, ahogy a hold felkél. Miért ugrálsz olyan magasra, te leányka? — Miért ne ugrálnék, miért ne énekelnék — megígérte a bátyjának, hogy férjhez adja a fiatalemberhez. M. Maceikienė elbeszéléséből 1952-ben lejegyezte A. Laigonaitė és J. Senkus. Járja, járja az utakat egyik faluból a másikba, és mindenütt Asilkas hirdeti: „Maguk az emberek a maguk urai. Lám, mindent az élet ad az embereknek, nekik való jót is.” Ilyen mondása volt: „Edd a kenyeret, és adj az embereknek; edd a kenyeret, de az embereket ne nyeld le.” Asilkas tanítani kezdte az embereket, hogy tudjanak élni, és mindenkinek jó legyen. És elment ez az igazság az egész világon. A földesurak megrettentek, és megparancsolták, hogy fogják el Asilkast. Sokáig keresték, de sehol sem találták. Íme, hét testvér földesúr akart lenni. Összebeszéltek, hogyan adják ki, és a földesurak felkeresték ezeket a rablókat, testvéreiknek nevezték őket. Hajlongtak és birtokokat, sok pénzt és mindenféle jóságot ígértek. A rablók beleegyeztek, hogy kiszolgáltatják az embereket, ha azok kiadják nekik Asilkast. A földesurak összegyűjtötték a kozákokat, és rátámadtak Asilkasra. Asilkas mit sem sejtett, aludt. Itt a kozákok rátörtek. Kötéllel és dróttal megkötözték a kezét, és a földesurakhoz vitték. Sok ember gyűlt össze, sajnálták Asilkast, de nem tehettek érte semmit. A kozákok a birtokra vitték Asilkast, az emberek pedig utánuk mentek. Lehajtották a fejüket, az asszonyok pedig jajgattak, veszekedtek, kövekkel és botokkal harcoltak. Azonnal összegyűltek a földesurak, és úgy járkáltak, fejüket rázva, mint a farkasok. Lám, elfogták Asilkast, nevetnek, kiabálnak, dörzsölik a kezüket, és azon tanakodnak, milyen büntetést szabjanak ki. Az egyik azt mondja: „Húzzák le elevenen a bőrét”, a másik így szól: „Akasszák fel a nyelvénél fogva, hogy az egész világ megtudja.” Miközben azon tanakodtak, és a büntetésen töprengtek, Asilkas megijedt, megrántotta a kötelet, és azt mondta az embereknek, hogy fogják meg a földesurak ördögeit, akkor az embereknek nem esik bántódásuk. Asilkas ezt mondta, majd elugrott — csak úgy pattant ki a dologból, mint egy labdácska a földre. A földesurak megijedtek és megremegtek, Asilkas pedig, azt mondják, vígan mulatozott a világban. J. Buika elbeszéléséből3 1952-ben lejegyezte J. Senkus. Az erdőbe megy, hazaviszi, a görbébe szúrja (találós kérdés: az erdőbe megy, hazaviszi, a görbébe dugja). Söpröget, seperget, a sarokban áll (seprű). Az udvar közepén a bél trombitál (fecskendő). A kapu tele van bárányokkal, egy kos béget (a templomban sok ember van, egy pap prédikál). A görbe ruhadarab, mint a szarv, ne mondd meg (a tyúk fenekénél). Az udvar közepén a csillagok trombitálnak (a kéményen át jönnek, amikor fagy van). 3A szöveg fontos az összehasonlításhoz: ugyanaz a szöveg, de teljesebb változatban, az ő elbeszéléséből P. Arumaa jegyezte le, lásd P. Arumaa, Litauische mundartliche Texte aus der Wilnaer Gegend, 38-40, Dorpat, 1930. 220 A kamrában lakik, a haja vörös (sárgarépa). Kisasszonyka, göndörke, piroska, ahogy ránézel, könnyei peregnek, sírni támad kedve (hagyma). A kisúr húsz kapitányt kerül meg (káposzta). Megesküdhetem, hogy itt ezer van (mák). Négy darab, két darab, századmagával halad (tehén). A kerítés mögött — tralialia (nyelv). Az egyik mondja: „Világosíts meg, Istenem”, a másik mondja: „Ne világosíts meg, Istenem”, a harmadik azt mondja: „Ha nappal és éjszaka van — hunyd be a szemed”. „Göndörke, maszatoska — az egész világot befedi (tű). Mindannyian a gödörnél, krumplival (kanállal a tál mellett). Télen-nyáron egyforma (lucfenyő). Görbe, egy kicsit (kályha). M. Varnelienė 1952-ben jegyezte le, A. Laigonaite és J. Paulauskas. Menj, lelkem, menj, kedvesem, nehéz lesz, nehéz a világban élni; talán már nem találkozunk többé, talán már nem is leszünk. Nincs bátyám, nincs nővérem: nincs kihez odafordulnom, nincs kivel beszélgetnem a saját rokonaimon kívül. Ha volnának rokonaim, velük tanácskozhatnék, velük beszélhetnék: elmondanám a magam bajait. Elmúltak az én napjaim, elmúltak az én fiatal éveim. Nem voltam egészséges, soha nem voltam jól, s talán már nem is leszek az. Így nem kívánom a fiatal napokat, de amikor eljön hozzám az anyám, és magához vesz, mert szomorú vagyok. Ó, te, fiam, nehéz, én kicsikém, nehéz, úgy akartalak felnevelni, hogy te őrizd a teheneimet, míg felnősz, nehéz, kenyeret keress nekem, etesd öreg anyádat, nehéz, hallgass rám, hogy örömömet leljem benned. Leánykám, ha felnősz, orsót pörgetsz, szövőszéknél szősz, a vásznat feltekered, és én felöltöztetlek a vőlegény számára. Burgonyát ültetünk, aztán feltöltögetjük, aztán kiássuk, vásárba megyünk, aztán eszünk. Lent törünk, aztán rázzuk, aztán fonjuk, aztán szövünk, aztán fehérítjük, aztán inget varrunk, a fiúknak nadrágot, a lányoknak ruhácskákat és ingecskéket, s felöltöztetjük őket férjhez menendőknek. A teheneket őrizzük, hogy tejet adjanak, és legyen mit adni nagyanyának és anyának. Íme, ilyen a mi életünk, íme, ilyen a mi létünk. Én magam kisfiú vagyok, a fiam még kisebb. A kémény mellett ültem, színes szalagokat raktam össze. Én azokat a szalagokat a nénikémnek, a nénikém nekem egy kis cipót. Én azt a cipót a patakba, 221 nekem a patak halacskákat adott. Én azokat a halacskákat megsütöm, a sült halacska berúgott és bepisilt, és három királyt látott, akik bepisiltek és beszartak. * * * Már fiatal koromtól fogva megyek, anyám házához. Idegen anyák nem akarnak anyámnak nevezni, de a menyasszony anyját annak nevezik. Új lábaimon állok és új kötényben. Az idegenek elcsábítottak, nekem pedig, a fiatalnak, hallgatnom kell. * * * Ó, a legények olyan ravaszak: korán megcsalogatják a lányokat, aztán elveszik őket, és elfelejtik. Előre sietnek a fiatal napok, akkor sehol sem vagyok tisztességes, sehol sem maradok: se a legények, se a lányok nem fogadnak be, és nincs társaság. Kézzel átfordítja, a kezével elhajítja, az életet megszorítja. * * * — Hová, hová, hová — hová mész? — Kaszát kalapálni, szénát kaszálni. — És kinek kaszálod azt a szénát? — Tehenet etetek, gyerekeket nevelek és táplálok, hogy felnőjenek, és hogy öregkoromban rám tekintsenek. * * * A rozs nő, aztán kalászol, aztán megsűrűsödik, majd beérik. Akkor aratunk, aztán szekérrel hordjuk a kévéket, majd kicsépeljük, zsákokba töltjük, aztán őrölünk és kenyeret sütünk. V. Audzevičiūtė-től 1952-ben A. Laigonaitė és J. Paulauskas jegyezte le. Tavasszal előkészíti az ekéket és az eketesteket, megjavítja a szekereket, a kovácsműhelybe viszi, és nekilát a munkának. Aztán dolgozik — a fa alkatrészeket elrendezi, ezeket nevezik kocsirudaknak. Aztán kimegy a mezőre, felboronálja a földet, keresztet vet (keresztet vet), megvizsgálja a lovakat és életet kér, hogy Isten adja meg, hogy jól dolgozzanak, hogy Isten adjon jó termést. Aztán eljön az az idő, amikor trágyát hordanak, előkészíti a szekeret és befogja a lovakat, és a szekeret a földekre viszi. Aztán burgonyát, árpát, búzát vet. Aztán eljön a szénakaszálás, előkészíti a kaszákat. Ha nincs kasza, elutazik Ju(v)jōnba, kaszát vesz. Kimegy az erdőbe, kivág egy kaszanyelet, nyelet készít hozzá, majd kikalapálja a kaszát, a tarisznyába teszi a fenőkövet, és kimegy a rétre szénát kaszálni. Aztán, amikor két-három napig állt, előkészíti a gereblyéket, befogja a lovat a szekérbe, és a rétre hajt; nekilát, a széna megszáradt, gereblyézi, kévébe rakja, kévéket rak. Aztán már eljön Szent Anna estéje. Előkészíti a sarlókat, elviszi a kovácsműhelybe, megélezi vagy új sarlókat készíttet. Aztán jól előkészíti ezeket a sarlókat, hogy semmiféle fennakadás ne legyen. Amikor elment aratni, ott maradt, és egy nap alatt körülbelül három, két és fél vagy négy és fél kévét aratott, ahogy sikerült. Aztán mandlikba rakja, és amikor száraz a rozs, behordja a csűrbe. Aztán, amikor megérkezik az ősz, előkészíti a cséphadarókat, elkészíti hozzájuk a kis kötéseket, ahol a cséphadaróhoz csatlakoznak, kiszárítja 222 és csépelt. Vagyis, akinek malomba kellett mennie, elvitte Jánoshoz, a malomban őrölték meg, és a malomban őrölték a gabonát. De a legtöbben nem a malomban csépeltek, hanem cséphadaróval. Az emberek, mondhatni, nagyon szegényen éltek, kevés földjük volt, ezért a legtöbben kézzel csépeltek. Mert már sok év telt el azóta, hogy a svédek itt jártak, én pedig jól nem emlékszem, hogyan és hol voltak. Hallottam, ahogy az öregek mesélték. Voltak ilyen svédek. Jártak a falvakban, és embereket hurcoltak el. Nemcsak embereket vittek el, hanem az asszonyoktól is levágtak egy darabot. Akkor ettől az apjuk és az anyjuk nagyon megharagudott rájuk. Ilyen bolondokat adtak nekik, és ettől a bolondságtól kezdtek aztán megbolondulni. Akkor elkezdték a lovakat összeterelni. A lovak feje nem fordult vissza, hanem a farkukat fordították vissza, két-három ló, egyetlen ló mellé. Aztán elkezdtek eltűnni, és mind eltűntek. Később valahol Szloboda mögött volt a sírjuk, ahol eltemették őket, és ott aranyat ástak el. Néhány ember odament, és elkezdte kiásni. Azt mondták: „Ne nyúljatok azokhoz a sírokhoz—nem szabad: amit nem te tettél oda, azt ne bolygasd.” És senki sem nyúlt hozzá. Sok év telt el azóta, ahogy az öregek mesélték valamikor. Amikor közeledik a karácsony, karácsony estéjén összegyűlik az egész család, már a karácsonyesti vacsorára. A szénapadlásról hoznak egy kis csomó szénát, az asztal alá teszik, és azt a szénát szétterítik az asztalon, letakarják az abroszt, majd ostyákat tesznek az asztalra, és az anyuka vagy a nagymama megáldja ezeket az ostyákat, mindenkinek oszt belőlük az egész családnak, ahányan vannak a házban, és ők már azt mondják, hogy adja meg az Isten, hogy mindannyian megérjük a következő karácsonyt, és mindannyian egészségesek és élők legyünk, és legyen esküvő, minden legyen jól. Akkor hozzák, az asztalra teszik a kenyeret, köleskását, gombát, heringet. Ha nincs hering, akkor hering nélkül is megvannak. Az árpadarából készült kása neve páncukas. Akkor mindezt az asztalra teszik, felállítják, és már esznek is. Mindent tisztára elfogyasztanak. A mákot már este kitették. Mindannyian elmondják az imádságokat, és kérik Istent, hogy adjon mindenkinek egészséget és mindenféle jót, nekik és az állatoknak is. Akkor fogják azt a szénát. Nem mindenki, de a legtöbben húzogatják azt a szénát. Az egyik rövidebbre húzza, de mind egyformára húzzák, és akinek rövid jut, azt választják ki, azután elmesélik, hogy az az ember, akár nő, meg fog halni. Hát, ilyen történt az én elbeszélésemben is. Lazūnaiban volt egy pap, Petkevičius, azt hiszem, jól nem tudom megmondani, azt hiszem, Petkevičius. Harminchat éves volt, és meghalt. Akkor ő is kihúzta a szénát, és neki jött ki a rövidebbik vége. Azt mondta mindenkinek: „Én már hamarosan meghalok—emlékezni fogtok a szavamra.” Ott volt még egy hetet, aztán meghalt. Valdzikába vitték—kórházba szállították. Ott volt, majd hazajött, lefeküdt, és keresztbe fordult. Azt mondta, amikor megvizsgálták azt a kórt (nagyon rossz volt a kór, nem tudom), előbújt neki az ágyból, onnan, ahol feküdt, egy tetű és megcsípte, és nagyon megijedt. Ettől a rémülettől aztán rátört a kór, és meghalt. Hát így. 223 A lányok, amikor már esteledik, egyikük megy, a másik áll, oldalra figyel, kezében egy pálcával, amennyit még nem számolt meg. Ha vásznat fog, akkor a legényhez megy férjhez, ha pedig egy üres pálcát fog, akkor özvegyhez megy. Hát így. Aztán leülnek erre a kandallópiszkálóra, és elindulnak vele—végighúzzák a lábuk között a piszkavasat. Elmennek oda, ahol a sült malac van, leteszik a piszkavasat a földre, és figyelik, melyik oldalon ugatnak a kutyák, mert arra, mondják, a fiatalabbikhoz megyünk. Volt egyszer egy anyuka lánya. Elment az a lány az esti összejövetelre, és a legények táncolni vitték. De nem tudott jól táncolni. A legények megkérdezték tőle: „Miért táncolsz ilyen rosszul?” Azt mondta: „Nem vagyok egészséges—nagyon rosszul érzem magam.” „Mi bajod van?”—kérdezte Pakauskas. „Magam sem tudom. Valahogy—mondta—nem érzem jól magam.” „Akkor miért nem mész orvoshoz?” „De—mondta—el kell mennem az orvoshoz.” Elment az orvoshoz, és beszélt az orvossal: „Én—mondta—beteg vagyok.” „Mi bajod van?” Azt mondta: „Magam sem tudom.” Azt mondta: „Elmentem egyszer az esti összejövetelre, és ott a legények úgy megvertek, amikor félholtra vertek, most pedig—mondta—minden tagom fáj, nincs olyan egészségem.” Nagyapám idejében volt lakodalom, és eljöttek a menyasszonyért. Amikor összegyűltek a menyasszonyért, hogy elvigyék, az új menyasszonyt egy másik portáról hozták, ráadták a fátylat, a fejére pedig koszorút tettek. A koszorút a fejére tűzték, és bevezették. Két legény vezette, egyik az egyik oldalán fogta hónalj alatt, a másik a másik oldalán, úgy vezették be a házba. A zenészek mögöttük mentek és játszottak, a menyasszony pedig meghajolt. Az asztal mellett meghajolt, aztán sírni kezdett. A vőlegény a házban állt, és oldalról nézte. Nagyapám erre azt mondta: „Miért nem hajolsz meg? Te is térdelj az egyik térdedre, és te is segíts neki sírni.” Az semmit sem tudva letérdelt az egyik térdére. Azt mondta: „Te nem tudod, miért sír. Az örömtől sír.” Régen, mesélik az öregek, nem volt eke, hanem faeke volt, azzal szántottak. Kimentek az erdőbe, kivágtak egy nyírfát vagy tölgyet, olyat kerestek, amelyik görbe. Aztán azt kifaragták, megszárították—ezt nevezték ragočiusnak. Aztán két szarvát deszkával körülverték, és borjúigát készítettek, a nyakára tették. Manapság, ha lóval szántanak, vezetik a gyeplővel, de a borjúval nem lehetett. Befogják az igába. Amikor a végén a barázdán mennek, maguktól fordulnak. A barázda végére érnek. Volt egy tarka borjú, a másik meg foltos. És azt mondogatták: „Zavernis!”, a bal vagy a jobb felé. A borjú már tudta. Az egyik azt mondta, „jobbra”, a másik meg, „balra”, azok megfordultak és mentek, semmi sem kellett. Ilyen igába voltak fogva. Egy nap, amikor kimennek a földre, egy egész darabka földet felszántanak. Az öregek azt mondják, akkor sokan szántottak borjakkal, akárcsak lovakkal. Hát így. 224 A leneket kitépik, a magokat lecsipkedik, átszitálják, a fejecskéket hordóba teszik és megszárítják, a szárakat pedig—ilyen magas, nagy állványokat készítettek, körülbelül három méter magasakat—azokra az állványokra rakják száradni. Ha esik az eső, a szénapadlás alatt is előkészítik a helyet. Aztán leszedik a leneket, beáztatják, hogy a mosáshoz való kenderköteg nagyobb legyen, és kevesebbet kelljen fehéríteni. A lent a cséplőházban törték. Előbb befűtötték a cséplőházat, beállították, általában öt, négy, ha nagyobb volt a cséplőház, akkor hat törtetőt. Egy nap alatt, általában, tizenöt kötegnyit törtek; néha húsz kötegnyit is, ha nagyobb volt a cséplőház. A lent karácsony körül fonták. Karácsonytól újévig semmilyen munkát nem végeztek. Régen így mesélték. Fonalat szőnek. A szövőszékeket felállítják a házban; azok már készen állnak, hogy az anyagot megszőjék, és úgy szőjék meg, hogy húsvétig, amíg ki nem mész a szabadba, ezek a szövőszékek már el legyenek téve. A vásznat tavasszal, már májusban, amikor meleg az idő, nagyok a nappalok, és harmatos, akkor hozzák ki. Fogják a vásznakat, összehajtják, benedvesítik, aztán az összes ruhaneműt, a ruha vásznát, és az ilyen vásznat lúggal leöntik, hamuval megáztatják, aztán már két-három napig áll. A vásznat kiviszik, a tavaszi harmatban teregetik, amikor már meleg van, nagyok a nappalok és süt a nap, akkor kiterítik a harmatra. Két-három napig kint hagyják, aztán kádba viszik, beáztatják, majd újra. Így csinálják egy teljes héten át—két hétig fehérítik. Ha két hétig van kint, de két és fél hétig, akkor szépen kifehéredik, mint a papír; ha durva, akkor három hétig kell szellőztetni, sőt még tovább. Vásárok is voltak, és a nagyobbak az összes ünnep idején. Akkor volt Márton-nap, aztán újév, aztán a „rabnūčos”, majd azok után a hatvanadvasárnap, kilencvenedvasárnap és Péter napja. Márton-napkor és ezeken az ünnepeken olcsóbbak voltak a lovak. Az öregek azt mesélték, hogy elmentek Jujōnba, és azt mondták: vettem egy kis kancát, egy korsó körtéért hoztam el. Ha az a tél után is megmarad, akkor perežimkasnak nevezik. Apám Jujōnba ment. Éjszaka vitte eladni a lent. Elindult, de nagyon nagy sötétség támadt, és elkezdett szakadni az eső. Mennydörgött, és villámlott. Az emberek ismerősökhöz hajtottak be. Ő is behajtott az udvarukba, és bekopogott az ablakon. „Alės, Alės, nyisd ki az ajtót, gyere ki!” „Ki az—te vagy az, Stāška?” „Én vagyok.” „Hát tudod, Stāška—mondta—most már én sem találom a holmimat.” „Miért—mondta—ijedtél meg ennyire, mi vagy te, kisgyerek vagy valami?” Azt mondta: „Nem vagyok gyerek—semmi, de—mondta—nagyon félek, az asszony—mondta—nincs otthon, csak egyedül vagyok, úgyhogy—mondta—egész testemben reszketek, mint a nyárfalevél, és sehol sem találom a holmimat. Tüzet kellene—mondta—gyújtani, és—mondta—félek, a gyufát sem találom.” Ő azt mondta: „Miféle ember vagy te már ilyen…” 225 bátor ember.” Nos, így mondja az: „Ott állnak, — mondja, — a szerszámok a szekerek és a kocsik mellett, de, — mondja, — én nagyon megkívántam őket.” Volt egyszer egy Jėdas Antōsius és egy Džidorius. Ők nagyon jól tudtak ilyen meséket. Amikor összegyűltek, elkezdték mesélni ezeket a meséket, egész éjjel ültek, és semmit sem akartak csinálni. Mindannyian nagyon jól tudtak mesélni. Volt egy nagybátyám. Így beszéltünk egymás között litvánul. Köztünk mindannyian litvánul beszéltünk. Ha valahová hívnak, vagy valami munka akad, vagy valahová el kell menni, kovácsműhelybe, malomba vagy csűrbe, akkor mindig, amikor összegyűltünk, mindannyian litvánul beszéltünk. Lazūnaiban volt malom. Megőrölték a lisztet, mindent elvégeztek. Azt hiszem, már jó néhány év eltelt, már tizenöt is talán, hogy nincs, mert a nagybátyám meghalt. Na, akkor, mondhatnám, nem gondolkodtunk, mert az ember manapság már nem forgat mindent a fejében, akkor viszont sokféle dalt tudtunk, mesét is tudtunk mesélni. Nos, mostanra mennyi idő eltelt. Most jól beszélnek, a testvéremék is jól beszélnek, ő nagyon jól beszél litvánul, de ezek a fiatalok semmit sem beszélnek. Az öregek még jól beszélnek. Most, ha elmegyünk Valdzikuba, ott az öregek mind litvánul beszélnek. Titkūnaiban, Lazūnaiban és Udgudionysban még vannak, most Itrēnuosban is — mindenfelé. Bōkštoban viszont már nincs litván, mind oroszul beszélnek nálunk. Az öregek mind összegyűlnek, és az öregekkel együtt litvánul is beszélgetnek. Amikor beköszönt az ősz, előkészítik a tűzifát. Ha karácsony után leesik a hó, akkor már rendbe teszed a lovakat, a hámokat, a nyergeket, mindent. Nos, előkészíted a sok fát, felaprítod, széthasogatod, és egész évre elegendő lesz. Nálunk rosszak a földek. Követ — alig látni, szinte egyáltalán nincs a földben nálunk; víz sincs. Azt mondják, ha a föld nem agyagos, jobban nő a búza és a zab, a rozs viszont nem nagyon terem. A rozs szára nagyon hosszúra nő, de kalász alig van rajta, és amikor csépelnek, egészen keveset csépelnek ki belőle. Ha csapadékosabbak az évek, akkor sem terem semmi. Az emberek Vilniusba mennek, kilencedikén és, úgy látszik, hatodikán is Vilniusba járnak. Vannak, akik Kalvārijosba mennek imádkozni. Ha fáj a lábuk, talán fizetnek is valamennyit: felteszik őket a kocsira, odaviszik, a csomagjaikat felrakják, aztán elindulnak. Három napra mennek el, és három-négy, talán öt nap múlva térnek haza. 226 *** Az apám nagyon beteges volt, és kevés földünk volt. Nekünk pedig hat gyerekünk volt, úgyhogy kenyérből, mondhatni, nem jutott elég, és rosszul éltünk, bár azért nem is volt olyan nagyon rossz. Apám beteges volt, és elküldték Vylniusba szolgálni. 1954-ben J. Kemešistől magnetofonnal rögzítették. A felvételt 1958-ban J. Senkus és A. Vidugiris írta le, kissé rövidítve és a nem világos részeket kihagyva. Egy gazdag kereskedő éjszakára betért egy szegény emberhez. Nála szállt meg. Éjszaka gyereke született annak az embernek. A kereskedő a padon feküdt az ablak alatt. Hallgatózott. Az ablak alatt két nő arról beszélgetett, milyen sorsot adjanak ennek a gyereknek. Az egyik ezt mondja: „Ennek a nemesúrnak a szerencséjét.” A nemesúr hallja: „Ilyen szegény embernek ekkora szerencse!” Reggel felkelt. „Mutasd meg nekem azt a gyereket.” Megnézte a gyereket. „Add el nekem, megveszem.” Olyan szegények voltak. A nemesúr sok pénzt adott neki, ők pedig eladták a gyereket. A nemesúr magával vitte a gyereket. Elvitte az erdőbe, és bölcsőstül felakasztotta egy nyírfa alá; télen, nagy hidegben, fagyban akarta elpusztítani. Egy pap kocsin hajtott arra. Hallja, hogy a gyerek mozog. A pap odaszól a kocsisnak: „Menj, nézd meg, mi történik ott.” A kocsis odanézett, látta, hogy a gyerek a bölcsőben ringatózik, a nyírfácska fölé hajolt, így melegedett, és didergett. A pap így szólt: „Hozd a kocsira.” Magukkal vitték a gyereket. A pap orgonistának taníttatta. Tizenhat-tizenhét éves volt. Ez a nemesúr elment ahhoz a paphoz, aki befogadta a gyereket, és az orgonista szépen énekelt. A nemesúr megkérdezte: „Hol szereztél ilyen orgonistát?” A pap azt mondta: „Az erdőben találtam.” Erre a nemesúrnak fájni kezdett a szíve — ez az ő sorsa lett volna. A nemesúr elment a paphoz, és megkérte. „Add el, add nekem ezt az orgonistát; van egy lányom, összeházasítom őket.” Akkor a pap azt mondta az orgonistának: „Menj ahhoz a nemesúrhoz.” A nemesúr írt neki egy levelet, azzal, hogy útközben senkinek se mutassa meg, mit írt bele. Azt írta bele, hogy amikor bemegy a házba, vágják le a fejét, és akasszák fel. Ment, mendegélt az úton, és találkozott egy öregemberrel. „Hová mész?” „A nemesúrhoz megyek.” „Mutasd meg a levelet.” „Kedves öregapám, nem szabad.” „Csak a kezemben tartom.” Az öreg megnézte a levelet, aztán visszaadta. Amikor az öreg megnézte, megváltoztatta: azt írta át, hogy amikor belép a házba, mindjárt össze kell házasítani őket. Amikor odaért, átadta a levelet a nemesúr feleségének. Az asszony megnézte a levelet, és hozzákényszerítette a saját lányához. Amikor a nemesúr hazatért, azt mondta: „Mutasd meg nekem azt a levelet.” Odaadták neki. A kezébe vette és elolvasta. Így lett a szegényből nemesúr. Annak a nemesúrnak két almafája volt. Télen-nyáron virágoztak. Az egyik fehéren, a másik pirosan virágzott. A nemesúr elgondolkodott a saját ismerősén: „Indulj útnak, menj el egy jósnőhöz, aki megmondja, mit kell tenni ezekkel az almafákkal, miért virágoznak.” Az ismerőse útnak indult, és elment. Ment, mendegélt. Az út mentén egy ember állt. Megkérdezte: „Hová mész?” „Egy varázslóhoz megyek.” Az, aki az út mellett állt, azt mondta: „Kérdezd meg tőle, meddig kell még itt állnom.” Ment tovább. Odaért a kastélyhoz. „Hová mész?” — kérdezték tőle. „Egy varázslóhoz megyek.” „Kérdezd meg a lányaimról.” 227 A lány eltűnt — kiment a tornácra, és eltűnt a tornácról. Kérdezősködik utánuk. Megy, csak megy. Ismét a kastélyhoz ért. Abban a kastélyban nincs víz. „Hová mész?” Az így felel: „A varázslókhoz megyek.” „Kérdezősködj utánunk, ebben a kastélyban nincs vizünk.” Az megint továbbmegy. Az erdőben lát egy embert egy tuskón, fél lábon állva, és kiabál. „Hová mész, öcsém?” „A varázslókhoz megyek.” „Kérdezősködj utánam, meddig kiabáljak még ezen a tuskón.” Az odaér, ahová mennie kellett. Hazaér a házba: nincs ott senki, csak egy lány, a többiek nincsenek — elszéledtek. Az a lány, aki eltűnt a tornácról, azt mondja neki: „Hová mentél innen? Itt agyonütlek.” Ő elkezdi elmesélni neki, mi történt vele az úton. Mindent elmondott, tisztán, hogy mi történt vele az úton. Az ágy alá fordította, a pokróc alá, ő pedig várja, hogy megérkezzenek a varázslók. Éjjel megérkeztek a varázslók, a lány pedig lefeküdt. „Ó, mennyit álmodtam!” „És mit álmodtál?” — kérdi. Az meg a pokróc alól hallgatózik. Elmeséli az álmát: „Megyek, csak megyek. Egy hídon áll egy ember nappal és éjjel, mert bolond. Le kell vetnie magáról a ruháját, másra kell dobnia, aztán továbbmennie, s akkor a másik léphetne a helyére. A lány eltűnt, hogy összeszedje a kastély összes kulcsát, és háromszor körbefussa a kastélyt, akkor a lány megjelenne a tornácon.” Akkor a lány megkérdezi tőle: „Nincs víz a kastélyban.” „Bolondok — fehér kanca van a kastélyban: ülj fel rá, lovagold körbe hatszor, és lesz víz. A tuskón fél lábon kiabáló embernek pedig azt kell mondani: »Barátom, kelj fel«, és ennyi.” És hallgatózik a sarokból. „Az egyik almafa fehéren virágzik, a másik pirosan.” A varázsló azt mondta: „A fehér alatt ezüst van, a piros alatt arany. Ki kell ásni és elvenni.” Korán felkelt, és hazaindult. A lány beszélgetett vele, és arra kérte, ne feledkezzen meg róluk. Elment ahhoz az emberhez, aki a tuskón állt. „Barátom, kelj fel!” Mindketten elindultak. Eljutottak ahhoz a kastélyhoz, ahol nem volt víz. „Lovagoljátok körbe a kastélyt háromszor, és lesz víz.” Fogta a kancát, háromszor körbelovagolta, és víz fakadt. Akkor szekeret és lovat adtak neki a kastélyból. Mindketten felültek, és elindultak. Megérkeztek ahhoz a kastélyhoz, ahol a lány eltűnt. „Gyűjtsétek össze a kastély összes kulcsát, és fussátok körbe a kastélyt háromszor, akkor megjelenik a lány.” Összeszedte a kulcsokat, körbefutott, és a lány megjelent a tornácon, ahol korábban volt. J. Varnelio után 1955-ben lejegyezte J. Paulauskas. A RITKÁBB SZAVAK ÉS A SZLÁV JÖVEVÉNYSZAVAK MAGYARÁZATA angliežas — egyfajta tánc apkånčioti — befejezni, bevégezni apsisėgti — felöltözni astanovka — zavar; megállás; hiány bačiuška — pravoszláv pap (atyuska) bášlikas — fejfedő, rendszerint a burnoshoz varrva be parõs — idő előtt, időnek előtte blūdas — kábultság bostva⟨bagov⟩a — vagyon būlava — buzogányos úr, nagygazda bufklėti (vufklėti) — dorombolni, morogni, pörögni burnõsas — hosszú posztóköpeny, katonaköpeny būtuvė — állapot, élet cvietas — szín cickà — mellbimbó, mell cata — pár čeraunykas — varázsló, bűbájos čėrtas — ördög čītoti — olvasni černoknežnikas — varázsló, bűbájos dábaros — most dasdairýti — nézni, felügyelni daspėdinėti — érni, beérni 228 degù — meleg van drabežà — apróság dūkas — lélek, köd džà, da — ó gyventuvė — élet gòðnas, -à — jó, ártatlan išlazduoti puselės — elnáspálcázni, megütni išdantýti — fogakat csinálni išliečyti — meggyógyítani ištaisyti — kibocsátani iš žà (<žà) stalo — az asztal mellől išživyti — eltartani (vö. lengyel wyżywić) Iujà, Jujà, Juvjà, Ivjà — egy település neve kapitas — pata kaptōnas — felsőruha, kabát karuliuoti — lógni kavàkas <kavalkas — darab (lábfejé) kāzlas — kecskebak kleñčyti — térdre kényszeríteni; megesküdni kmorà — felhő korà — bírság, büntetés krosuoti — virágzásnak indulni; szárba szökkenni (gabonáról); festeni krūlickas,-à (krūlickas,-à) — gömbölyded (kerek) krūgū — körül, körbe kuliẽšė — árpagyöngy- (burgonyás) leves kvãras, -à — beteg, betegeskedő laidýti — fejni lañ (föld) — folyó laš ka — ágy liš, lyš — csak, csupán liška, lyška — páratlan lobas — gödröcske lòðnas, -à — termékeny, jó lopà — mancs, láb mačiula — gödör (belaruszból) maladìežius — ifjúság malankà — villám malatornìa — cséplőgép mandliùs — púp mātiuška — pravoszláv pap (baciūska) felesége, anyuka maskeláitis, -ė — apró, picike màškickas, -à — apró mėdžias — erdő mėsàedys — a karácsonytól a nagyböjtig tartó időszak moterýnė — feleség nàta, nàtai — nagyon nenàto — nem nagyon, nem egészen padvildinėti — becsapni pakuōpti — elásni, betemetni, eltemetni pancōkas — lásd: kuliẽšė pastrañkai — az eke vagy a borona mellett, a szarvak helyett használt kötelek; hangafű pàtikas — nem hosszú rúd patrãba — ügy, szükséglet pėrezimkas — a telet átvészelt piẽ — -nál/-nél, -hoz/-hez pilnyti — őrizni, őrködni pōdlas — senkinek sem kellő tárgy, rossz ember pražnōčyti — kijelölni preslōvija — közmondás prikležėtyti — felhalmozni; megesküdni, megígérni priskilyti — odahúzódni; odaférni; odacsavarodni prisileidinėti — a kalászban szemek jelennek meg, a kalász megtelik pristūlyti (-inti) — odahúzódni radnàšis, -ōji — sajátja, rokona rabnỳčios — gyertyaszentelő ünnepe rasivítóti — elbúcsúzni raspūsnas, -à — pajkos, komolytalan, zabolátlan, romlott rėda(s) — sor rìezvas, -à — gyors ridlius — ásó rōdyti — tanácsolni rodzi — kielégíteni (vö. szl. radzi) rukavėtis — a kasza nyele sčėstis — szerencse sėdnāvytis — vetni sekšmė — szerencse, mese sėničkas, -à — öregasszonyka serčikas — gyufa sialà — falu skariai — gyorsan skatyña — háziállatok skāže — mondja skōra — gyorsan skōterė — istállófedés, asztalterítő šl ančius — szövés, nem áztatott, hanem napon kifektetett lenrostból szőtt anyag smōrina — a lenfejecske szárának egy része smuškà — kis bunda, prém stonāvytis — felállni, felkelni 229 strielītis — vadász sumarnavóti — elpusztítani sumiklyti — vízbe nyomni (alámeríteni) ščėlėlis — kis lyuk (vö. fehérorosz щылина „lyuk“) šėtōtis — hánykolódni što — hát mi, hát mit šusponis — kabát, dolmány švirkšnis — emelőkar švýrkštelti (-erti) — odacsapni, megütni, lesújtani tūsti — kiteríteni a megszőtt vásznat fehérítésre tūnas — bot, karó ūdaučas (ūdaučis) — özvegyember ūkrapu apmukinti — forró (forrásban lévő) vízzel leönteni ūkoti — kiabálni ūokolo (ōkolo) — körül uražėjus — termés ūtarýti (ūtarýti, vutarýti) — beszélni važiuóti — szállítani vandravóti — csavarogni, utazgatni večerinka — táncos mulatság vėlias — fátyol, áttetsző anyagból készült kendő vėstis — boldogulni vėžas<vėždas — bot, rúd žāras — gyorsan, mindjárt zbitkavótis — gúnyolódni zbridytis — nem kedvelni, gyűlölni, irigykedni, undorodni zgadā — béke znōkorius — jós, varázsló žāisti — játszani že — lám, hogy žyvai — gyorsan A LAZŪNAI NYELVJÁRÁS SZÖVEGEI Ю. Ю. СЕНКУС Összefoglaló A gyűjtemény dialektológiai szövegeket (elbeszéléseket, meséket stb.) tartalmaz, amelyeket a Belorusz SZSZK Juratisi járásában, Lazūnai falu környékén fekvő litván falvakban gyűjtöttek. A szövegek gyűjtésére 1952 és 1955 között került sor. Az előszó rövid tájékoztatást ad azokról a helyi lakosokról, akiknek szájából a szövegeket lejegyezték, valamint a keleti dzsuk nyelvjáráscsoportba tartozó helyi nyelvjárásról. A nyelvjárás részletesebb sajátosságait a „A lazūnai nyelvjárás néhány sajátossága” című tanulmány ismerteti (A Litván SZSZK Tudományos Akadémiájának közleményei, A sorozat, I, 1958). Befejezésül a ritkább szavak és a szláv jövevényszavak magyarázatát közli (szótár).