Lietuvių literatūrinės kalbos balsinės ir dvibalsinės fonemos

LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI, IV LIETUVOS TSR MOKSLŲ AKADEMIJA A litván irodalmi nyelv magánhangzó- és kettőshangzó-fonémái V. VAITKEVIČIŪTĖ I. A FONÉMA Mivel bármely nyelv fonémarendszerének meghatározása és a fonémák jellemzése a fonéma elméletén alapul, ezért a litván irodalmi nyelv magánhangzó- és kettőshangzó-fonémáinak összetételét vizsgálva először, ha röviden is, meg kell jelölni a fonéma és változatai értelmezésének általános alapjait, amelyekből itt kiindulunk. Minden nyelv alapját annak nyelvtani szerkezete és szókészlete alkotja, amelyek segítségével mondatokban fejezzük ki gondolatainkat. A mondatot leggyakrabban szócsoportok vagy különálló szavak alkotják, de néha egyetlen hang is alkothatja, például: A? Lakti, megkívántad. Még kevés neked, hogy tegnap ittad a könnyeinket! Krėv ŠP 102. Ó! — nem hagyta befejezni a felindult tanító —, össze sem lehet hasonlítani! Cvir R II 132. A szavak morfémákból — tőből, előtagból, képzőből és ragból — tevődnek össze. A morféma a szó legkisebb, jelentéssel bíró alkotóeleme. A morfémákat a nyelv különálló hangjai, a fonémák alkotják. Fonémáknak azokat a történetileg kialakult hangtípusokat nevezzük, amelyek megkülönböztetik a szavakat, azok alakjait vagy a morfémákat, és amelyek kiejtése nem függ attól a fonetikai helyzettől, amelyet a szóban elfoglalnak. Például a magánhangzók ž: ō, i: a stb. önálló fonémák, mivel szavakat különböztetnek meg: lýtas: lótas (vö. lótį), ritù: ratù stb.; kiejtésük eltérései ezekben a szavakban nem függnek a környező hangok hatásától, hiszen mindegyik szópárban a két magánhangzó ugyanazon mássalhangzók között áll. Bár a fonéma megkülönbözteti a szavakat, azok alakjait és a morfémákat, rendszerint önmagának nincs jelentése, kivéve azokat az eseteket, amikor egyedül egy teljes mondatot, szót vagy morfémát alkot (vö. a litván nyelv indulatszavai: O!, A! stb.). Az ilyen esetek azonban viszonylag ritkák a nyelvben. Ugyanazt a fonémát a különböző szavakban a szomszédos hangok hatása, a szóban elfoglalt helye, a szóhangsúly, a hanglejtés stb. miatt eltérően ejtjük, és több hangzó megvalósulása van. Azokat a különböző hangzó megvalósulásokat, amelyek a hangnak a pozicionális körülményekhez való alkalmazkodásától függenek, de egyetlen hangtípust — egy fonémát — alkotnak, a fonéma változatainak nevezzük. Például a hátsó nyelvállású magánhangzó ō a saũso szóban stb., valamint az erősen előretolt, hátsó nyelvállású magánhangzó ō a saũsio szóban stb. az ō fonéma két változata, nem pedig két önálló fonéma, mivel nincsenek olyan szavak, amelyek különbsége kizárólag e magánhangzóktól függ. 19 A fonéma változatai tehát konkrét beszédhangok, amelyek valamelyest különböznek egymástól, de nem különböztetik meg az adott nyelv szavait, azok alakjait vagy morfémáit. A beszédhang bármely fonéma egyik változata, a fonéma pedig valamennyi változat együtt és minden egyes változat külön-külön is, mivel mindegyikben felismerjük valamelyik fonémát. A változat tehát nem a fonéma különálló, annak határain kívül létező eleme: csupán a fonéma létezésének egyik formája; a fonéma pedig nem egy elszigetelt beszédhang, hanem összetett fogalom, hangcsoport, a fonéma valamennyi változatának összessége, amely nem azonos egyik változattal sem. A fonéma és változatai dialektikus egységet alkotnak. A fonémák közötti különbségek nem a kisebb vagy nagyobb fokú fonetikai eltéréstől függenek: egy fonéma változatainak fonetikai tartománya rendkívül nagy lehet, és fordítva, két önálló fonéma változatai között a különbség rendkívül kicsi is lehet. Bizonyos körülmények között azonos hangok különböző fonémák változatai lehetnek, eltérő hangok pedig ugyanazon fonéma változatai1. Bármely nyelv fonémakészlete nem állandó, folyamatosan, bár nagyon lassan változik. Emiatt egy változat önálló fonémává válhat, és fordítva: egy önálló fonéma elveszítheti funkcióit, majd eltűnhet. Bármely hang fonémikus jellege akkor mutatkozik meg a legvilágosabban, ha a nyelvben vannak olyan, különböző jelentésű szópárok, amelyek csupán egy hangban különböznek (vö. šuo: šiuo stb.). Ha a nyelvben nincsenek ilyen szópárok, a hangokat csak akkor tekintjük önálló fonémáknak, ha kiejtésük nem függ a fonetikai helyzettől. A fonémák árnyalatai háromfélék: a) A szóhangsúlytól, valamint a hangsúlyos és hangsúlytalan szótagok intonációjától függő árnyalatokat pozicionálisnak nevezzük, például: az višta szóban álló a és az višta szóban álló a (egyes számú megszólító eset) a fonéma két árnyalata; a dýgę szóban álló ž (múlt idejű, cselekvő melléknévi igenév) és a dýgę szóban álló ž (‘mocsári mohafaj’, egyes számú tárgyeset) a ž fonéma két árnyalata (bővebben lásd „A magánhangzó-fonémák és osztályozásuk” című fejezetet). b) A szomszédos fonémák hatásától függő árnyalatokat kombinatorikusnak nevezzük. Erre példa lehet az ō fonéma két árnyalata: a hátulsó képzésű ō a kemény p, s mássalhangzók után a kùmpo, saĩso szavakban stb., valamint a hátulsó képzésű, előrébb képzett ō a lágy p, s mássalhangzók után a kùmpio, saĩsio szavakban stb. c) A beszédmódtól függő árnyalatok, amelyet a beszélgetés célja, körülményei és a beszéd érzelmi tartalma határoz meg. A beszédmódnak két fő típusát különböztetjük meg: a gondos és a társalgási beszédmódot. Gondos beszédmódnak a beszédfolyam valamennyi hangjának kissé lassított, pontos kiejtését nevezzük, a megállapított kiejtési normák betartásával. Társalgási beszédmódnak a hangok különösebb érzelmi színezet nélküli, gyorsabb tempójú kiejtését nevezzük. Ebben a beszédmódban a litván nyelv hangsúlytalan magánhangzói és kettőshangzói jobban megrövidülnek, mint gondos beszéd esetén. A litván irodalmi nyelv fonémakészletének meghatározásakor a gondos beszédmódot vesszük alapul. 1 Lásd А. А. Реформатский, К проблеме фонемы и фонологии. — «Известия АН СССР, Отделение литературы и языка», 9, вып. 5, 472, 1952. 20 II MAGÁNHANGZÓ-FONÉMÁK ÉS OSZTÁLYOZÁSUK A mai irodalmi litván nyelvnek 12 magánhangzó-fonémája van: ī, i, ē, e, ė, ō, ū, u, ō, ɔ, a, ā, amelyek önálló hosszú ī, ē, ē̇, ū, ō, ā és rövid i, e, ė, u, ɔ, a fonémákra oszlanak. A ī: i; ē: e; ē̇: ė; ū: u; ō: ɔ; ā: a fonémák a hosszú és rövid fonémák párjait alkotják. A hosszúság a litván magánhangzók elsődleges fonémikus jellemzője, mivel a hosszú fonémák és megfelelő rövid párjaik szavakat, azok alakjait és morfémáit különböztetik meg, például: az ī: i fonémák a līs: lis, tīko: tiko; ē: e szavakat különböztetik meg; az mēs: mes; ā: a a kās: kās, māno: māno; ū: u szavakat; az būtas: būtas, jūs: jūs; ō: ɔ pedig a jōtas (vö. jōti): jōtas szavakat (a betű neve); a hangsúly szerepéről a fonémában lásd alább. A ē̇ fonéma hosszú, és nincs rövid párja. A ė fonéma, amely csak nemzetközi szavakban fordul elő, minőségileg összevethető a litván nyelv ē fonémájával: mindkettő zárt, a beszédszervek nagyfokú feszítésével ejtik, de a ē̇ sokkal hosszabb a ė-nél, és valamivel előrébb képzett. Mennyiségileg a ė alig különbözik a litván szavak rövid, nyílt e² fonémájától, amelynél zártabb, és attól eredetét tekintve különbözik: a ė a fakultētas: fakultetē szavakban, valamint a második ė a universitētas: universitētē szavakban stb. Hangsúlyos és hangsúlytalan helyzetben egyaránt rövid, míg a litván szavak hangsúlytalan rövid e fonémája gyakran váltakozik a hangsúlyos hosszú ē fonémával, például: metù: mēta, lesù: lēsa. Ezenkívül a litván szavak e fonémájának nyíltsága nagymértékben függ a szó többi szótagjának hangképző elemeitől (lásd a ė fonémát), a nemzetközi szavak e fonémája viszont nem függ tőlük, árnyalatai pedig általában nagyon alig érzékelhetők (lásd a ė fonémát). Ezen okokból a nemzetközi szavak e hangját a litván nyelvben önálló fonémának tekintik. A litván nyelvi fonémakészlet meghatározásakor igen fontos tisztázni a hangsúly és az intonáció fonémához való viszonyát: vajon a hangsúly és az intonáció önálló fonéma vagy szótagjelölő, esetleg az egész szó tulajdonsága-e. Az irodalmi litván nyelvben – más nyelvekhez hasonlóan – rendszerint a szó egyik szótagja hangsúlyos, a többi pedig hangsúlytalan. A hangsúlyos szótag a legintenzívebb (legerősebb), a többi szótag pedig kevésbé intenzív. Mint ismeretes, a litván nyelvben a hangsúly helye a szóban többnyire nem állandó, és a hangsúly helyének megváltozása önmagában is meghatározhatja a szó vagy alakjának jelentését (itt csak azokat az eseteket véve figyelembe, amelyekben a szótaghanglejtés azonos), vö. a svērė (múlt idő, 3. személy): svērė „ilyen szántóföldi gyomnövény”, višta (egyes szám, megszólító eset): vištà (egyes szám, alanyeset) szavakat stb.). A hangsúlynak tehát egyértelmű fonológiai szerepe van. Azok a szavak azonban, amelyek csak a hangsúly helyében különböznek, például višta: vištà stb., két jellemzőben térnek el egymástól: nemcsak abban, hogy az első szó i hangja hangsúlyos, a másodiké pedig nem, hanem abban is, hogy az első szó a hangja hangsúlytalan, a másodiké pedig hangsúlyos. Vagyis a hangsúlyos i nincs szembeállítva a hangsúlytalan i-vel azonos fonetikai helyzetben; azonos helyzetben nem is fordulhatnak elő, mivel a višta szó hangsúlyos i hangja szükségképpen összefügg ugyanazon szó következő szótagjának hangsúlytalan a hangjával, a vištà szó hangsúlyos à hangja pedig szükségképpen ugyanazon szó megelőző szótagjának hangsúlytalan i hangjával függ össze. Vagyis a szavak hangsúlyos és hangsúlytalan hangjai a fonetikai helyzettől függenek. Ha fonémának azokat a hangzó típusokat tekintjük, amelyek szavakat, azok alakjait vagy morfémáit különböztetik meg, és kiejtésük nem függ a szóban elfoglalt fonetikai helyzetüktől, 2 Vö. V. Vaitkevičiūtė, Lietuvių kalbos balsių ir dvibalsių ilgumas, arba kiekybė. — „Lietuvių kalbotyros klausimai“, 3, 210, Vilnius, 1960. 21 A hangsúlyos és hangsúlytalan hangot nem tekinthetjük önálló fonémáknak; a hangsúly pedig a fonéma jelölője. Azt, hogy a hangsúly nem egy külön fonéma jelölője, az is mutatja, hogy a nyelv bármely hangja a többi hangtól elszigetelten is kiejthető, miközben minden minőségi és mennyiségi jegyét megőrzi, a hangsúlyos és hangsúlytalan hangot azonban külön nem lehet kiejteni, mert a hangsúly az egész szó relatív intenzitásától függ. Egy elszigetelt magánhangzó vagy kettőshangzó intenzitását semmihez sem lehet viszonyítani. Következésképpen a hangsúly olyan fonológiai eszköz, amely túllép a hang határain, az egész szóhoz kapcsolódik, és az egyes elemeit egységes egésszé kapcsolja össze. A hanglejtés viszonya a fonémához jóval összetettebb, mint a fonéma viszonya a hangsúlyhoz3. A litván irodalmi nyelvben minden szótagnak van hanglejtése. A legvilágosabban hallható hanglejtése a hangsúlyos szótagnak van, amelyet a legnagyobb intenzitással ejtünk ki. A hangsúlytalan szótagok hanglejtése, bár valamelyest kiegyenlítődött, a hangsúly előtti szótagoké közel áll a hangsúlyos szótagok ereszkedő hanglejtéséhez, a hangsúly utániaké pedig az emelkedőhöz4. Mivel a litván szó minden szótagjára jellemző hanglejtés átfogja a szótagot alkotó hang teljes, elejétől a végéig tartó szakaszát, a szótagalkotó hang jelölőjének is tekinthetnénk. Ha például szembeállítjuk az apklótas szót (vö. klótą): apklõtas ‘takaró’; lópo (3. személy, egyes szám, jelen idő): lõpo (egyes szám, birtokos eset); áukštas: aũkštas; kiẽtis ‘egy bizonyos gyomnövény’: kiẽtis ‘keménység’ stb. szavakat, az emelkedő és ereszkedő hanglejtést az ō magánhangzó, illetve az au, ie stb. kettőshangzók jelölőjének tekinthetnénk, az ō: õ magánhangzókat, valamint az áu: aũ és hasonló kettőshangzókat pedig önálló fonémáknak. Ha azonban figyelembe vesszük, hogy a litvánban csak a hangsúlyos szótagok emelkedő és ereszkedő hanglejtése állítható szembe egymással, továbbá hogy a szó hangsúlyos szótagja csak az egész szó alapján határozható meg, akkor a hanglejtést olyan, a szótaghoz és a szótagalkotó hanghoz kapcsolódó fonológiai eszköznek kell tekintenünk, amely azonban túllép a szó fonémaszerkezetén, és az egész szóhoz tartozik. Ezért a litvánban az eltérő hanglejtésű magánhangzókat és kettőshangzókat, például az á: ã, ė: ẽ, áu: aũ alakpárokat stb., nem tekintjük önálló fonémáknak, csupán ugyanazon fonéma két változatának. A hangsúly és a hanglejtés hatására bizonyos mértékben változik a szótagalkotó hang intenzitása, hangmagassága, a hangsúlyos és hangsúlytalan szótagok szótagalkotó hangjainak 3 Az általános fonetikában nincs egységes álláspont a hanglejtés fonémára gyakorolt szerepéről: egyes nyelvészek az eltérő hanglejtésű hangokat egy fonéma változatainak, mások pedig önálló fonémáknak tekintik. Az eltérő hanglejtésű hangokat egy fonéma változatainak tekintik a lettek (vö. А. Г. Л а у, Фонетически-фонологическая система современного латышского литературного языка, автореферат, 9, Рига, 1954 és Mūsdienu latviešu literārās valodas gramatika, 1, 20—26, Rīgā, 1959). A szovjet nyelvtudományban a szerb-horvát nyelvek hanglejtésének és a fonémának a viszonyát illetően szintén ez az álláspont érvényesül (vö. П. С. К у з н е ц о в, О фонологической системе сербо-хорватского языка. — «Известия Академии Наук СССР, Отделение литературы и языка», VII, вып. 2, 130, 1948 és П. С. К у з н е ц о в, К вопросу о фонологии ударения. — «Доклады и сообщения филологического факультета Московского ордена Ленина государственного университета имени М. В. Ломоносова», вып. 6, 17, 1948). Az ellentétes álláspontot képviseli A. Isačenko (lásd A. I s a č e n k o, Zur phonologischen Deutung der Akzentverschiebungen in den slavischen Sprachen. — „Travaux du Cercle linguistique de Prague“, 8, 178—179) és mások. A litván nyelv vonatkozásában J. Dambrauskaitė minden indoklás nélkül az eltérő hanglejtésű hangokat önálló fonémáknak tekinti (lásd J. D a m b r a u s k a i t ė, Lietuvių kalbos foneminės balsių sistemos nustatymas. — „Vilniaus Valst. ped. in-to Mokslo darbai (istorija ir filologija)“, 3, 221—240, Vilnius, 1957). 4 Általánosságban a hangsúlytalan, hangsúly előtti és utáni szótagok hanglejtését erre a célra szentelt kísérleti munkában kellene megvizsgálni. 22 a hangmagasság viszonya, a hang időtartama5, a kiejtés energiája, a beszédszervek feszültsége stb. Ezek a változások azonban viszonylag jelentéktelenek (vö. į: i, ō: ō stb.). Valamivel inkább magára vonja a figyelmet az a, ā, ę, ē. Mivel a hangsúlytalan a, e magánhangzók többnyire rövidek, a hangsúlyosak pedig hosszúak, például a kasà: kãsà, nešù: nèša szavakban stb., úgy tűnhet, hogy az a, e magánhangzók mennyiségét és minőségét alapvetően csak a hangsúly és a hanglejtés változtatja meg, amelyek hatására létrejönnek az ā, ē hosszú fonémák, amelyek a rövid a, e fonémákkal alkotnak párt. Ha azonban figyelembe vesszük, hogy számos példa van arra, amikor az a, e rövid, hangsúlyos magánhangzó-fonémák ugyanabban a fonetikai helyzetben szembeállíthatók az ā, ē hosszú, hangsúlyos fonémákkal (vö.: kãšti: kãstas, kãšiu: kãsą, mãno: mãno, távo: távo (vö. tãvas); nèšti: nèša, nèšti: nèštas, mèsti: mèstas, mès: mẽs, rãšti: rãštas, trẽšti: trẽšti stb.), továbbá hogy az ā, ē hangsúlytalan hosszú fonémák< an, en minőségükben csak annyiban különböznek ugyanazon ā, ē hangsúlyos hosszú fonémáktól, amennyiben minden más hangsúlytalan fonéma különbözik ugyanazon hangsúlyos fonémától (vö. az ā, ē fonémákat a žąsìs, kẽstė (határozószó) szavakban, illetve az ā, ē fonémákat a žãstas ‘a kar könyök és váll közötti része’, kẽstės ‘rudacskák, amelyekkel a falat, a szalmát hordják’ szavakban), akkor az a, ā, e, ē fonémák esetében sem tekinthetjük kivételesnek a hangsúly és a hanglejtés hatását. A hangsúly és a hanglejtés által előidézett, fent említett változások következtében minden litván hosszú magánhangzó-fonémának 4 pozicionális változata különíthető el: a) hangsúlyos, emelkedő hanglejtésű, nagyon intenzíven és energikusan ejtett, a szájfal izmainak erős megfeszítésével; b) hangsúlyos, ereszkedő hanglejtésű, az elsőnél kevésbé intenzíven és energikusan ejtett, a szájfal izmainak valamivel kisebb megfeszítésével; c) hangsúlytalan, hangsúly előtti, teljesen kis intenzitással, a szájfal izmainak megfeszítése nélkül ejtett; hanglejtése közel áll a hangsúlyos szótagok szótagalkotó hangjainak ereszkedő hanglejtéséhez; d) hangsúlytalan, hangsúly utáni, amely a hangsúlytalan, hangsúly előttitől csak hanglejtésében különbözik; ez közel áll a hangsúlyos szótagok szótagalkotó hangjainak emelkedő hanglejtéséhez. Minden rövid magánhangzó-fonémának 3 pozicionális változata van: a) hangsúlyos, nagyon intenzíven és energikusan, a szájfal izmainak erős megfeszítésével, rövid hanglejtéssel ejtett; b) hangsúlytalan, hangsúly előtti, az első változatnál kevésbé intenzíven és energikusan ejtett, a szájfal izmainak kisebb megfeszítésével, a hangsúlyos szótagok ereszkedő hanglejtéséhez közel álló hanglejtéssel; c) hangsúlytalan, hangsúly utáni, intenzitásában és a szájfal izmainak feszültségében a hangsúlytalan, hangsúly előtti változathoz hasonló, hanglejtése azonban közel áll a hangsúlyos szótagok emelkedő hanglejtéséhez. Minden olyan magánhangzó-fonémának, amely a vegyes kettőshangzó első összetevője, a kiejtés energiája és intenzitása hasonló a fent megadott hosszú és rövid magánhangzó-fonémák változatainak jellemzőihez, de az eltérő hanglejtés lehetővé teszi, hogy a vegyes kettőshangzók minden magánhangzó-fonémájának 4 pozicionális változatát különböztessük meg6: a) akut hangsúllyal, nagyon intenzíven és energikusan ejtve, a szájfal izmait erősen megfeszítve; 5 Lásd: V. Vaitkevičiūtė, A litván nyelv magánhangzóinak és kettőshangzóinak hossza, vagyis mennyisége. — „Lietuvių kalbotyros klausimai“, 3, 209—216, Vilnius, 1960. 23 b) cirkumflex hangsúllyal, nem olyan intenzíven és energikusan ejtve, mint az elsőt, a szájfal izmait kevésbé megfeszítve; c) hangsúlytalan, hangsúly előtti helyzetben lévő, olyan intonációjú, amely közel áll a hangsúlyos szótagok cirkumflex intonációjához, intenzív ejtés és a szájfal izmainak megfeszítése nélkül; d) hangsúlytalan, hangsúly utáni helyzetben lévő, olyan intonációjú, amely közel áll a hangsúlyos szótagok akut intonációjához, intenzív ejtés és a szájfal izmainak megfeszítése nélkül. A litván nyelv magánhangzó-fonémáit a két fő aktív beszédszerv — a nyelv és az ajkak — működése alapján osztályozzuk a magánhangzók ejtésekor. A nyelv vízszintes mozgása alapján a magánhangzó-fonémák elülső és hátulsó sorúak: a) Az elülső sorú fonémák ejtésekor a nyelv előre mozdul, a szájüreg elülső részében kis rezonátor, a nyelvgyök mögött pedig meglehetősen nagy rezonátor alakul ki. A nyelv hegye az alsó fogaknak támaszkodik, a nyelvhát középső része a kemény szájpad felé emelkedik, a nyelv szélei pedig érintik a szájpad széleit. A litván nyelvben a következő elülső sorú fonémák vannak: ī, i, ē, e, ę, ē̇. b) A hátulsó sorú fonémák ejtésekor a nyelv eltávolodik az elülső alsó fogaktól. A nyelvgyöknél kis, a szájüreg elülső részében pedig meglehetősen nagy rezonátor alakul ki. A nyelvhát hátsó része kissé a lágy szájpad felé emelkedik. A litván nyelvben a következő hátulsó sorú fonémák vannak: ū, u, ō, ɔ, a, ā. Az a, ā fonémák ejtésekor a nyelv a hátulsó sorú fonémák közül ezeknél mozdul leginkább előre. Ezért korábban középső sorú fonémáknak is nevezték őket. Az a, ā fonémákat azonban a hátulsó sorú fonémák közé kell sorolni, mivel ejtésükkor a nyelv hegye kissé eltávolodik az elülső alsó fogaktól (az eltávolodás mértékéről lásd a Fonema a és Fonema ā szócikket), akárcsak a hátulsó sorú fonémák ejtésekor, a nyelvhát hátsó része pedig kissé a kemény szájpad hátsó széle felé emelkedik (vö. a 20. és 22. ábrát a 13. és 15. ábrával). Ezenkívül az a, ā előtt, akárcsak a többi hátulsó sorú fonéma előtt, a kemény mássalhangzók nem lágyulnak. A nyelv e két vízszintes helyzet egyikét felvéve egyidejűleg függőlegesen is a kemény szájpad felé emelkedik. A nyelv függőleges mozgása alapján a magánhangzó-fonémák: a) Felső nyelvállású, vagyis zárt (szűk) fonémák. E fonémák ejtésekor a száj kevéssé nyílik ki, a nyelv pedig nagyon magasra emelkedik a kemény szájpad felé. A litván nyelvben a következő felső nyelvállású fonémák vannak: ī, i, ū, u. Közülük a hosszú ī, ū valamivel zártabb, mint a rövid i, u. b) Középső nyelvállású fonémák. E fonémák ejtésekor a száj közepesen nyílik ki, a nyelv szélei pedig kissé érintik a kemény szájpad széleit. A litván nyelv középső nyelvállású fonémái: ē, e, ę, ē̇, ō, ɔ. Az elülső sorú középső 6 Az l, m, n, r folyékony mássalhangzók – amelyek a vegyes diftongusok második összetevőjeként szerepelnek – helyzeti változatairól lásd: V. Vaitkevičiūtė, A litván irodalmi nyelv mássalhangzó-fonémáinak rendszere. — „Lietuvių kalbotyros klausimai“, 1, 44, 45, 46, 62, 64, Vilnius, 1957. 24 Nyelvállás Sor Elülső sorozat fonémái Hátsó sorozat fonémái hosszúak rövidek hosszúak rövidek nem ajakkerekítésesek ajakkerekítésesek nem ajakkerekítésesek ajakkerekítésesek Felső nyelvállású fonémák iīū Középső nyelvállású fonémák eėoc Alsó nyelvállású fonémák aā 25 a nyelvállású fonémák közül a legzártabb az ė, a legnyíltabb az ę, az e és az ė fonémák pedig köztes helyet foglalnak el közöttük. A hátsó sorozat hosszú ō fonémája zártabb, mint az ɔ. c) Alsó nyelvállású fonémák. Kiejtésükkor a száj szélesre nyílik, a nyelv pedig egyáltalán nem érinti a kemény szájpadlást. Ide tartoznak az a, ā fonémák. Az ajakartikuláció szerint, amelytől a szájüreg előtti rezonátor mérete függ, a magánhangzó-fonémák két csoportra oszthatók: a) Ajakkerekítéses (labiális) fonémák. Kiejtésükkor az előrecsücsörített, lekerekített ajkak megnövelik a szájüreg előtti rezonátort. A litván nyelvben a következő ajakkerekítéses fonémák vannak: ū, u, ō, o. b) Nem ajakkerekítéses (nem labiális) fonémák. Kiejtésükkor az ajkak nem kerekednek, nem csücsörödnek előre, és a szájüreg előtti rezonátor nem növekszik meg. A litván nyelvben a következő nem ajakkerekítéses fonémák vannak: ī, i, ė, e, ę, ē, a, ā. Megjegyzés. A nem ajakkerekítéses magánhangzó-fonémák kiejtésekor az ajkak szintén részt vesznek, de részvételük passzív: a felső nyelvállású, nem ajakkerekítéses magánhangzó-fonémákat az ajkak megfeszítése nélkül ejtjük ki, a középső és alsó nyelvállásúakat pedig az ajkak hosszanti irányú enyhe megfeszítésével (vö. az ajakartikulációt az ī és ā kiejtésekor a tỹrė és tārė szavakban, illetve az ī és ė kiejtésekor a gīrą és gērą szavakban). A magánhangzó-fonémák osztályozását az 1. táblázat szemlélteti (lásd a 25. oldalt). III AZ ELÜLSŐ SOR MAGÁNHANGZÓ-FONÉMÁI 1. A felső nyelvállású fonémák Az ī fonéma. A mai helyesírásban kétféleképpen jelölik: az eredendően hosszút y-nal, a megnyúlt ī-t pedig — miután az utána következő n kiesett — į-vel, kivéve azokat az igéket, amelyek tövében n infixális nazális mássalhangzó volt, például: bỹra < bīra, dỹla < dīla, gỹja < gīnja, ỹra < īra, lỹja < līnja, kỹla < kīla, rỹja < rīnja, sỹla < sūīla, šỹla < šīla stb.; etimológiailag ezeknek is ī-vel kellene íródniuk. Az ī fonéma az elülső sor összes felső nyelvállású fonémája közül a legzártabb. Kiejtésekor a nyelv hegye az alsó fogakhoz ér, a nyelvhát elülső és középső része pedig a kemény szájpadlás felé emelkedik. A nyelv oldalai jobban érintik a kemény szájpadlás peremét, mint bármely más magánhangzó-fonéma ejtésekor (lásd az 1. ábrát, és vö. a 3. és 5. ábrával). A szájüreg elülső részében a nyelv és a kemény szájpadlás között keskeny, hosszúkás rezonátor keletkezik, a hátsó részben pedig, a nyelvgyök közelében, valamivel nagyobb (lásd a 2. ábrát). Az ī fonéma legjellemzőbb kombinatorikus árnyalatai a következők: a) a nyelvhátulsó g, k mássalhangzók után kissé hátrébb képzett, zárt ī, például: gỹrė, kȳla, tōki stb.; b) a nyelvelülső l, n, d, t, s, š, z, ž és más mássalhangzók, a j, valamint az ajakhangok (m, b, p, v) után kissé előrébb képzett, zárt ī, például: tỹli, lydėti, įž, mylėti stb.; 1. ábra. ī ē 26 c) a m, b, p, v ajakhangok között kissé ajakkerekített ī, például: pỹpke, pỹ-pė stb. A žemaitiai nyelvjárásokban az ajakhangú ū előtt ajakkerekített ī is előfordul, például: apyūš- ris ‘hajnal előtti derengés’, apyūšriais ‘hajnalodáskor’ Grg, SInt stb. 2. ábra. ī ē Az i fonéma. Elülső sorú, felső, de az ī-nél valamivel alacsonyabb nyelvállású fonéma. Kiejtése az ī-éhez hasonló: a nyelv hegye az alsó fogakhoz ér, a nyelvhát elülső és középső részének oldalai a kemény szájpadlás felé emelkednek, és annak peremét sokkal kisebb mértékben érintik, mint az ī ejtésekor (lásd a 3. ábrát), maga a nyelvhát pedig hosszanti irányban erősen behorpad. Ennek következtében a szájüreg elülső és hátsó részében a nyelv és a kemény szájpadlás között az ī fonémáénál jóval tágasabb elülső és hátsó rezonátor jön létre, amelyek minőségi különbséget teremtenek az i és az ī fonéma között (lásd a 4. ábrát, és vö. a 3. ábrát az 1. ábrával). 3. ábra. i ima Az i fonéma legjellemzőbb kombinatorikus árnyalatai a következők: a) a nyelvhátulsó g, k mássalhangzók után kissé hátrébb képzett i, például: giria, kitas, kitas stb.; b) a nyelvelülső l, n, d, t, s, š, z, ž és más mássalhangzók, az ajakhangú m, b, p, v, valamint a j után kissé előrébb képzett i, például: lūpa, tikras, tyli, ji stb.; c) nem egészen zárt i azokban a szavakban, amelyek más szótagjainak hangalkotó elemei a hátsó sorú a, ā, o, ō, u, ū magánhangzók, valamint az ai, au, ui, uo kettőshangzók, például: kitą, surūko, kitą, lipu, laidū, laukį, milui, pilūosi stb.; 27 d) nagyon zárt į azokban a szavakban, amelyek más szótagjainak alkotó hangjai az ī, į, ė stb. elülső sorozatú magánhangzók, valamint az ei, ie kettőshangzók, pl.: kitį, žylį, brė, pėkti, plėkti stb. 4. ábra į ima e) nagyon ajakkerekített į az ō, ū, u ajakkerekített magánhangzók előtt, valamint az m, b, p, v ajakhangok között, pl.: prašė, priurzgė, priūžė, pipiras stb. 2. Középső nyelvállású fonémák É fonéma. Az elülső sorozatú, középső nyelvállású fonémák közül ez a legzártabb hosszú fonéma. Kiejtésekor a nyelvhát elülső és középső részének szélei kevésbé érintik a kemény szájpadlás széleit, mint az ī, į ejtésekor (lásd az 5. ábrát), ezért a szájüreg elülső és hátsó részében viszonylag az ī, į fonémák rezonátorainál valamivel tágabb rezonátorok alakulnak ki (lásd a 6. ábrát, és vesd össze az 5. ábrát az 1. és 3. ábrával). 5. ábra ė Az ė fonéma legjellemzőbb kombinatorikus változatai a következők: a) kissé hátrébb képzett ė a g, k hátulsó nyelvháti mássalhangzók után, pl.: gėrė, sėgė, kėlė stb.; b) kissé előrébb képzett ė az l, n, d, t, s, š, z, ž stb. elülső nyelvhangok, az m, b, p, v ajakhangok és a j után, pl.: lėlė, nėrė, vėdė, pylė, grėbėjėlė stb.; c) nagyon zárt ė azokban a szavakban, amelyek más szótagjainak alkotó hangjai a felső vagy középső nyelvállású zárt magánhangzó-fonémák: ī, į, ū, u vagy ė stb., pl.: gėlė, mėtė, mušė stb.; 28 d) a fent megadottnál valamivel nyíltabb ė olyan szavakban, amelyek más szótagjainak szótagalkotó hangjai az a, ā vagy ē nyílt magánhangzó-fonémák, pl.: kalė, kėlės stb.; c) kissé ajakkerekített ė az m, b, p, v ajakhangok között, pl.: vėpso, vėmė stb. 6. ábra. ė ė fonéma. Rövid, elöl képzett, középső nyelvállású fonéma, amely csak nemzetközi szavakban fordul elő. Kiejtésekor a nyelv hegye az alsó fogakat érinti, a nyelv elülső és középső részének szélei a kemény szájpad felé emelkednek, és annak peremét valamivel kisebb mértékben érintik, mint a litván szavak ė hangjának ejtésekor (lásd a 7. ábrát, és vesd össze az 5. ábrával). A szájüreg elülső részében a nyelv és a kemény szájpad között kis, de széles rezonátor alakul ki, a hátsó részben pedig, a nyelv gyökénél, a ė fonéma rezonátoránál valamivel nagyobb és kissé szélesebb rezonátor. A nemzetközi szavak nyílt és zárt végén, néha pedig a képzőben és a tőben a ė-t a litván nyelv elöl képzett, középső nyelvállású e fonémája váltja fel, pl.: ateljė, reziumė, idėja, helėnas, orchidėja, saracėnai, perigėjus, rėja ‘a hajó árbocának keresztfája’ stb. (kiejtését lásd fentebb). A ė fonémának két alig észrevehető kombinatorikus árnyalata van: 7. ábra. ė költő a) kissé hátrébb képzett ė a g, k hátsó nyelvállású mássalhangzók, az i magánhangzó stb. előtt, pl.: egzamìnas, ekonòminis, kėksas, geodėzinis stb.; b) kissé ajakkerekített ė az m, b, p, v ajakhangok között, pl.: hemòlis, membra-nà, memuārai stb. 29 e fonéma. Rövid, elülső sorozatú, közepes nyelvállású, az ė-nél valamivel nyíltabb fonéma. Kiejtésekor a nyelv hegye az alsó fogakhoz simul, a nyelv elülső és középső részének szélei a kemény szájpadlás felé emelkednek, és kissé érintik annak széleit (lásd a 8. ábrát). A szájüreg elülső részében a nyelv és a kemény szájpadlás között kis, de széles rezonátor keletkezik, a hátsó részben, a nyelvgyök mellett pedig nagyobb és szélesebb rezonátor, mint az ė fonéma esetében (lásd a 9. ábrát, és vesd össze a 8. ábrát az 5. ábrával). Az e fonéma legjellemzőbb kombinatorikus árnyalatai a következők: 8. ábra. e ėr a) kissé hátrébb képzett e a hátulsó nyelvállású g, k mássalhangzók után, pl.: gęsti, kęsti stb.; b) kissé előrébb képzett e az elülső nyelvállású l, n, d, t, s, š, z, ž stb. mássalhangzók, az ajakhangok (m, b, p, v), valamint j után, pl.: dedį, ledai, mesti, bėt, joję stb.; c) nagyon nyílt e szóvégi nyílt helyzetben, pl.: kiemė, manė, katė (egyes számú megszólító eset), valamint olyan szavakban, amelyek más szótagjainak alkotó hangjai a hátulsó sorozatú a, ā, o, ō, u, ū magánhangzók és az ai, au, ui, uo kettőshangzók, pl.: dedų, nešų, medauš, retoję, garai, meluoti stb.; 9. ábra. e ėt d) a fentebb jelzettnél kissé zártabb e olyan szavakban, amelyek más szótagjainak alkotó hangjai az elülső sorozatú i, į, e, ė stb. magánhangzók, valamint az ei, ie kettőshangzók, pl.: neši, kepšnys, metį, pelė, mėilė, mielės stb.; e) kissé ajakkerekítéses e az m, b, p, v ajakhangok között, pl.: memė, vemti stb. A litván irodalmi nyelvtől eltérően számos nyelvjárásban az e fonémát igen erős a-s árnyalattal ejtik, pl.: mēt Krš, Lkv stb. 30 ē fonéma. A mai helyesírásban két jellel jelölik: a hangsúlyos hosszú hangot e-vel, a megnyúlt, az utána következő n kiesése után keletkezett hangot pedig ę-vel (kiejtésük nem különbözik). Az elülső sorozatú, közepes nyelvállású fonémák közül az ē a legalacsonyabb nyelvállású és legnyíltabb, enyhe a-s árnyalattal; a kapszok nagyon nyílt ė hangjánál kissé zártabb, pl.: ėžeras, neša Brt, Vilkv stb. Az ē fonéma kiejtésekor a nyelv hegye az alsó elülső fogakhoz simul, a nyelvhát hátsó része pedig kissé a kemény szájpadlás hátsó széle felé emelkedik, szélei pedig csak a szájpadlás peremét érintik (lásd a 10. ábrát). Az elülső és a hátsó rezonátor egyetlen egységet alkot (lásd a 11. ábrát). 10. ábra. ē retas A litván irodalmi nyelvtől eltérően néhány nyelvjárásban az ē-t igen erős a-s árnyalattal ejtik, pl.: mē̇t Škn stb. Az ē fonéma legjellemzőbb kombinatorikus árnyalatai a következők: a) kissé hátrébb képzett ē a hátulsó nyelvállású g, k mássalhangzók után, pl.: gęsta, kękę, kėlila stb.; b) kissé előrébb képzett ē az elülső nyelvállású d, t, n, l, s, š, z, ž stb. mássalhangzók, az m, b, p, v ajakhangok, valamint j után, pl.: bėria, kątę, tęsia, jóję stb.; 11. ábra. ē retas c) nagyon zárt ē olyan szavakban, amelyek más szótagjainak alkotó hangjai az elülső sorozatú i, ī, e, ē, ė magánhangzók és az ei, ie kettőshangzók, pl.: kęsti, lęšę (≈ lęsti), kėli, kėpė, mėtė stb.; d) nagyon nyílt ē olyan szavakban, amelyek más szótagjainak alkotó hangjai a hátulsó sorozatú a, ā, ɔ, ō, u, ū magánhangzók és az ai, au, ui, uo kettőshangzók, pl.: neša, mėtą, mėtų, mėtai, šėniui, mėtuos stb.; e) kissé ajakkerekítéses ē az m, b, p, v ajakhangok között, pl.: vėmia stb. 31 IV UŽPAKALINĖS EILĖS BALSINĖS FONEMOS 1. A felső nyelvállású fonémák ū fonéma. A mai helyesírásban két jellel jelölik: az eredendően hosszút ū jellel, a megnyúlt, az utána következő n kiesése után kialakult változatot pedig u jellel, kivéve a dūžta < dunžta, griūva < griunva, kiūra < kiunra, pūva < punva, spūra < spunra, žūva < žunva igéket stb., amelyeket etimológiailag szintén u-val kellene írni. Az ū fonéma az ajakkerekítéses, hátul képzett, felső nyelvállású fonémák közül a legzártabb. Kiejtésekor a nyelv hegye kissé eltávolodik az alsó fogaktól. A nyelvhát középső részének oldalai igen kis mértékben érintik a kemény szájpad hátsó részének széleit (lásd a 12. ábrát). A szájüreg elülső részében meglehetősen nagy rezonátor alakul ki, amely egybeolvad az ajkak előtti rezonátorral; ezt az előretolt, kerekített ajkak hozzák létre. A szájüreg hátsó részében kis rezonátor található (lásd a 13. ábrát). 12. ábra. ū Az ū fonéma legjellemzőbb kombinatorikus változatai a következők: a) erősen előrébb képzett ū valamennyi palatalizált mássalhangzó után, például: siūti, siūsti, niūrus, pjūtis stb.; 13. ábra. ū b) kissé előrébb képzett ū a nyelv elülső képzésű l, n, d, t, s, š, z, ž stb. mássalhangzói, valamint az ajakhangok, m, b, p, v után, például: dūmė, lūpa, šūkis, būti stb.; c) kissé hátrébb képzett ū a hátul képzett kemény g, k mássalhangzók után, például: gūšis, kūlė stb. 32 u fonéma. Ez hátul képzett, ajakkerekítéses, felső nyelvállású fonéma. Kiejtésekor a nyelv hegye eltávolodik az alsó elülső fogaktól. A nyelvhát középső részének oldalai még kevésbé érintik a kemény szájpad széleit, mint az ū kiejtésekor (lásd a 14. ábrát, és vesd össze a 12. ábrával). A szájüreg elülső részében meglehetősen nagy és széles rezonátor alakul ki; ezt az ajkak előtti rezonátort az ū kiejtéséhez képest kevésbé kerekített és kevésbé előretolt ajkak is megnövelik és meghosszabbítják. Az u fonéma valamivel nyíltabb, mint az ū. A szájüreg hátsó részében kis rezonátor alakul ki, amely valamivel keskenyebb az elülsőnél (lásd a 15. ábrát). Az u fonéma legjellemzőbb kombinatorikus változatai a következők: a) erősen előrébb képzett u valamennyi palatalizált mássalhangzó után, például: kiūro, valgiū, siūs, geriū, jūs stb.; b) kissé előrébb képzett u a nyelv elülső képzésű mássalhangzói, l, n, d, t, s, š, z, ž stb., valamint az ajakhangok, m, b, p, v után, például: lūpa, tū, pūšė, šūka, šūntį, mūsė, būvo, pūpā, laivū stb.; c) kissé hátrébb képzett u a hátul képzett mássalhangzók, g, k után, például: gūsti, kūpeta, kūrts stb. 14. ábra. u ūpė 15. ábra. ū ūpė 2. Középmagas fonémák Fonéma ō. Ez egy hosszú, hátulsó sorbeli, középmagas, ajakkerekítéses fonéma, valamivel nyíltabb az ū fonémánál. Kiejtésekor a nyelv hegye jobban eltávolodik az alsó metszőfogaktól, mint az ū ejtésekor, a nyelv oldalai pedig csak nagyon kis mértékben érintik a kemény szájpadlás széleit 3. Kalbotyros klausimai, IV 33 (lásd a 16. ábrát). A szájüreg elülső részében nagyon nagy rezonátor alakul ki, amelyet tovább növel és meghosszabbít az ū ejtéséhez képest valamivel kevésbé lekerekített, előrecsücsörített ajak is, amely elülső rezonátort alkot. A szájüreg hátsó részében kis rezonátor alakul ki (lásd a 17. ábrát). 16. ábra ō Az ō fonéma legjellemzőbb kombinatorikus változatai a következők: a) erősen előrébb képzett ō valamennyi lágy mássalhangzó után, például: šios, grįos, kirmio, kūmpio, jója, jó és mások; 17. ábra ō b) kissé előrébb képzett ō a nyelv elülső részével képzett kemény mássalhangzók l, n, d, t, s, š, z, ž stb. után, valamint ajakhangok m, b, p, v után, például: dovana, šōris, mōka, vōkas és mások; c) kissé hátrébb képzett ō a nyelv hátulsó részével képzett kemény mássalhangzók g, k után, például: godūs, kōks, kō és mások. 34 Fonéma ɔ. Rövid, hátulsó sorbeli, középmagas, ajakkerekítéses fonéma, valamivel nyíltabb az ō-nál. Kiejtésekor a nyelv hegye valamivel kevésbé távolodik el az alsó metszőfogaktól, mint az ō ejtésekor. A nyelv oldalai is kisebb mértékben érintik a kemény szájpadlás széleit (lásd a 18. ábrát, és vesd össze a 16. ábrával). A szájüreg elülső részében 18. ábra ɔ kialakult rezonátort az ajkak csak nagyon kis mértékben növelik meg, ezért kisebb, mint az ō fonéma elülső rezonátora. A szájüreg hátsó részében kialakult rezonátor nagyobb, mint az ō fonéma hátsó rezonátora (lásd a 19. ábrát, és vesd össze a 17. ábrával). 19. ábra ɔ Az ɔ fonéma legjellemzőbb kombinatorikus változatai a következők: a) erősen előrébb képzett ɔ valamennyi lágy mássalhangzó után, például: liòdas ‘könnyű vályogtalaj’, regionãlinis (olvasd: regijonãlinis), jòdas, impresãrio (olvasd: impreṣãrijo) és mások; 35 b) a kemény elülső nyelvi l, n, d, t, s, š, z, ž stb. mássalhangzók, valamint az ajakhangok (m, b, p, v) után kissé előrébb képzett ə, például: lótas ‘súlymérték’, móto, tonà, toponìmika, továbbá a hangutánzó szavakban: ópa, óp; c) a kemény hátulsó nyelvi g, k mássalhangzók után kissé hátrébb képzett ə, például: gòlas, gondolà, kėdas, kėdeksas stb. 3. Alsó nyelvállású fonémák a fonéma. Rövid, ajakréses, hátulsó sorú, alsó nyelvállású fonéma; ejtésekor a kevéssé feszes nyelv jobban előretolódik, mint bármely más hátulsó sorú magánhangzó ejtésekor, a nyelv hegye pedig kissé eltávolodik az alsó elülső fogaktól. A nyelvhát laposan fekszik, és egyáltalán nem érinti a kemény szájpadot; csupán hátulsó része emelkedik kissé a kemény szájpad hátsó széle felé. Az elülső és a hátulsó rezonátor egységes egészet alkot (lásd a 20. ábrát). 20. ábra. a àkti Az a fonéma legjellemzőbb kombinatorikus változatai a következők: a) a nagyon előrébb képzett a valamennyi lágy mássalhangzó után; ejtésekor a nyelv hegye egyáltalán nem távolodik el az alsó fogaktól, például: lėmiamas, nèria, kaũkia, aukščiausias, vėjas, vėja stb.; e változat helyett a délnyugati aukštaitiai nyílt ę-t ejtenek, például: šalè, láuke ~ šalià, láuhia Brt, Kbr, Vlkv, Všt stb. területén, a litván irodalmi nyelv normájának azonban régóta nem az e-t, hanem a nagyon előrébb képzett a-t tekintik, amely minőségileg különbözik az e-től (lásd a 21. ábrát, és vesd össze a 9. ábrával); ezt számos nyelvjárásban ejtik, és az irodalmi nyelvben is ezt írják; b) a kissé előrébb képzett a a kemény elülső nyelvi l, n, d, t, s, š, z, ž stb. mássalhangzók, az ajakhangok (m, b, p, v), valamint szókezdő helyzet után; ejtésekor a nyelv nagyon 36 kissé eltávolodik az alsó metszőfogaktól, pl.: mamà, salà, tas, žalà, amà, akìs stb.; c) kissé hátrébb képzett a a kemény, hátul képzett g, k nyelvháti mássalhangzók után; úgy ejtik, hogy a nyelv hegyét erősen eltávolítják az alsó fogaktól, pl.: garai, ganà, raklai, kas stb.; 21. ábra. d įlapid d) nagyon nyílt a, amikor az adott szó többi szótagjának szótagalkotó hangjai hátulsó sorbeli a, ā, ɔ, o, u, ū magánhangzók vagy ai, au, ui, uo kettőshangzók, pl.: matù, pasrūn, šakòtų, šòras, pasùko, rašų (többes szám, genitivus) stb.; e) a fent jelzettnél valamivel zártabb, amikor az adott szó többi szótagjának szótagalkotó hangjai elülső sorbeli i, ī, e, ę, ē, ė magánhangzók és ei, ie kettőshangzók, pl.: kalì, palýti, bėta, neatėjęs, neša, nėras stb.; ė) az a nagyon erősen ajakkerekítéses, ha az o, u, ū ajakkerekítéses magánhangzók előtt áll, amelyekkel nem alkot kettőshangzót, és valamivel kevésbé, ha az m, b, p, v ajakkerekítéses mássalhangzók között fordul elő, pl.: paupýs, paužti, paūdrė, paõšti, mamà, pabūti stb. Az ā fonéma. A mai helyesírásban két jellel jelölik: a hangsúlyos hosszú hangot a, az utána álló n kiesése után meghosszabbodottat ą jelöli (kiejtésük nem különbözik). Ez a litván nyelv összes magánhangzója közül a leghosszabb, ajakkerekítés nélküli, hátulsó nyelvállású, legalacsonyabb nyelvállású, legnyíltabb fonéma. Kiejtésekor a fesztelen nyelvhát hátsó része kissé megemelkedik a kemény szájpadlás hátsó széle felé. A nyelv hegye kissé eltávolodik az alsó fogaktól. Az elülső és a hátsó rezonátor egyetlen egységet alkot, akárcsak az a fonéma ejtésekor (lásd a 22. ábrát). Az ā fonéma minőségét tekintve nagyon hasonlít az a fonémához, csupán valamivel nyíltabb annál (vö. a 22. és a 20. ábrát). Az ā fonéma legjellemzőbb kombinatorikus árnyalatai a következők: a) az ā erősen előrébb képzett változata valamennyi palatalizált mássalhangzó után; ejtésekor a nyelv 37 a nyelvhegy egyáltalán nem távolodik el az elülső alsó fogaktól (lásd a 23. ábrát), például: kilniąsias, niūriąją, ją, sąją stb. (a délnyugati aukštaitiai e litván 22. ábra. ā 23. ábra. ā rupūja az irodalmi nyelv előrébb képzett ā hangját ē-ként, az a színezet nélkül ejtik, például: važėvo ~ važ(i)avo Brt, Kbr, Vlk, Všt stb.); 38 b) a kemény elülső nyelvállású l, n, d, t, s, š, z, ž stb. mássalhangzók, valamint az ajakhangok (m, b, p, v) után kissé előrébb képzett ā-t úgy ejtik, hogy a nyelvhegy csak nagyon kis mértékben távolodik el az elülső alsó fogaktól, például: dāro, sāko, māto stb.; c) a hátul képzett kemény g, k mássalhangzók után kissé hátrébb képzett ā-t úgy ejtik, hogy a nyelvhegy jóval távolabb kerül az elülső alsó fogaktól, például: gāras, ālgā, kāhlas, kātė, kāsa stb.; d) nagyon nyílt ā, ha az adott szó többi szótagjának alkotó hangjai hátul képzett a, ā, o, ō, u, ū magánhangzók vagy ai, au, ui, uo kettőshangzók, például: gālas, mālo, gōlę, rūdāja, lāpai, plāukę, lāpuose stb.; e) az előzőekben megadottnál valamivel zártabb ā, ha az adott szó többi szótagjának alkotó hangjai elöl képzett i, ī, e, ē, ė, ė magánhangzók és ei, ie kettőshangzók, például: gāli, kīta, tīla, pēra (egyes számú alanyeset), sākė, mālė, lēisą, mėlė stb.; ė) az ajakhangzó u előtt és egyébként nagyon ajakkerekítéses ā, valamint kisebb mértékben az m, b, p, v ajakhangok között, például: pāupiu, māma (egyes számú megszólító eset), vāpa (jelen idő, 3. személy) stb. V. A KETTŐSHANGZÓS FONÉMÁK ÉS OSZTÁLYOZÁSUK A litván irodalmi nyelvnek 9 kettőshangzója van: ai, au, ei, eu, oi, oi, ui, ie, uo; ezek mindig mássalhangzó előtt vagy a szó nyitott végén állnak. A kettőshangzók a hangok sajátos kategóriáját alkotják, amelyet összetett artikuláció jellemez: az egyik magánhangzó-elemmel kezdődnek, a másikkal végződnek, és ezek elválaszthatatlan egységet alkotnak, amelyet szükségképpen egy szótagon belül ejtünk ki. A kettőshangzók fonémastátuszának kérdése az általános fonetika egyik legösszetettebb és legnehezebb problémája, mivel egyes nyelvekben önálló fonémák lehetnek, más nyelvekben viszont két fonéma kapcsolata. A kettőshangzókat csak akkor tekintjük önálló fonémáknak: a) ha mindkét összetevőjük ugyanahhoz a morfémához tartozik, és egyik kettőshangzó egyik összetevője sem önálló morfológiai egység; b) ha szótagolási szempontból oszthatatlan, vagyis ha a kettőshangzó két összetevője között nem húzható meg szótaghatár; c) ha a kettőshangzó hossza megközelítőleg megegyezik egy hosszú magánhangzóéval (ha a kettőshangzó hossza két magánhangzó hosszának összegével egyenlő, akkor két fonéma kapcsolata); d) ha a kettőshangzót alkotó elemek hossza sem a hosszú, sem a rövid magánhangzókéval nem egyezik meg; e) ha a magánhangzó-váltakozásban a kettőshangzó egésze, vagyis mindkét összetevője egyetlen egységként cserélődik fel valamelyik magánhangzóval, nem pedig csupán az egyikük? Mivel a oi kettőshangzó csak egyetlen szóban, a ói indulatszóban fordul elő, nem tekinthető önálló fonémának. Az ai, ei, eu, oi, ie, uo kettőshangzók, amelyek mindig csak mássalhangzó előtt vagy a szó nyitott végén állnak, mindkét összetevője ugyanahhoz a morfémához vagy ugyanahhoz a szótaghoz tartozik, és egyik kettőshangzó egyik összetevője sem lehet önálló morfológiai egység. Rendszerint az egész kettőshangzó, vagyis mindkét összetevője az, például a vaikas, vaikų, vaikams szavakban és így tovább: az ai gyöki kettőshangzó; a šukuoti, šukuosiu, šukuosis szavakban az uo előtagis kettőshangzó, az eilė, eiti, eiga szavak tövét pedig kizárólag az ei kettőshangzó alkotja, és így tovább. 7 Žr. Л. Р. Зиндер, Общая фонетика, 217—222, Ленинград, 1960. 8 Vö. az orosz nyelv ai, ei, oi kettőshangzóival a mai, dai, pei, poi stb. szavakban, ahol ezeket nem önálló fonémáknak, hanem csupán két fonéma (a és i, e és i, 39 Vegyes kettőshangzók al, am, an, ar, el, em, en, er, il, im, in, ir, ul, um, un, ur, akárcsak a fent megadott kettőshangzók, csak mássalhangzók előtt és a szó nyílt végén fordulnak elő. Azokban az esetekben, amikor a a, e, i, u az l, m, n, r mellett áll magánhangzók vagy kettőshangzók előtt, közöttük mindig szótaghatár van: ez az a, e, i, u magánhangzót az egyik, az l, m, n, r mássalhangzót pedig a másik szótaghoz sorolja, pl.: kėl-ti: kā-la; bār-ti: bā-ra; kėl-ti: kē-lia; lēm-ti: lē-mia; gyvėn-ti: gyvė-na; per-ti: pē-ria; pėl-ti: pi-la; kim-ti: ki-mo; pin-ti: pi-na; ėr-ti: i-ro; kūl-ti: kū-lia; stum-ti: stū-mia; būn-ka (itt a tőbetoldás miatt jelent meg n) bùk-ti; kùr-ti: kù-ria stb. Az am, an kettőshangzók alkotóelemei között soha nincs szótaghatár, mivel utánuk mindig megmarad egy mássalhangzó, pl.: kam-šo: kam-šỹti; án-tis: án-ties; kivéve azokat az igéket, amelyekben n betoldás van, vagy az ajakhangok b, p előtt m betoldás szerepel, pl.: añ-ka: a-kaũ; slān-pa: šla-paũ, tam-pa: ta-paũ; és így tovább. Az au diftongus második eleme a hiátus miatt magánhangzók és diftongusok előtt v mássalhangzóvá vált, és átkerült a következő szótagba; például: šáu-ti: šó-ve < *šau-e, gáu-ti: gā-vo; az au diftongus itt az a és az o magánhangzókkal váltakozik. Az ui diftongus helyett, amely az ū-ból keletkezett, magánhangzók és diftongusok előtt u magánhangzót találunk; például: gū-ti < *gū-ti, gu-ja. Mivel ezekben az esetekben az au és az ui diftongusok magánhangzókkal való váltakozása történeti fejlődési törvények következtében, nem pedig egyszerű felbomlás útján jött létre, mint a vegyes kettőshangzók fent említett példáiban, és mivel minden más tekintetben az au, ui semmiben sem különbözik a többi diftongustól (lásd alább), ezért az utóbbiakkal együtt kell tárgyalni őket. Megjegyzés. A diftongusok morfológiai és szótagbeli oszthatatlanságát nem szabad összetéveszteni az olyan magánhangzókkal, mint az a és i, a és u stb., amelyek mindig külön morfémákban és külön szótagokban állnak, és soha nem alkotnak diftongust; ilyenek például a következő szavak: ne-išeĩh, pa-im̃k, pa-upỹs, sù-ošė stb. A ai, au, ei, eu, oi, ui, ie, uo diftongusok hossza hozzávetőleg megegyezik a hosszú magánhangzókéval¹⁰, a diftongus alkotóelemeinek hossza viszont eltér mind a hosszú, mind a rövid magánhangzókétól (lásd alább). Ezzel szemben bármely vegyes kettőshangzó átlagos hossza megegyezik az azt alkotó magánhangzó és mássalhangzó hosszának összegével, e két elem átlagos hossza pedig megfelel a megfelelő magánhangzó- és mássalhangzó-fonémák hosszának; például: az uñ vegyes kettőshangzó átlagos hossza az uñkščia szóban 32″ (ebből 15, 5″ jut az u magánhangzóra, 16, 5″ pedig az ñ mássalhangzóra), az ùn vegyes kettőshangzó átlagos hossza 31, 5″ (ebből 19″ jut az ù magánhangzóra, 12, 5″ pedig az n mássalhangzóra) stb.¹¹ Rokon szavak töveiben bármely diftongus felváltódhat valamelyik magánhangzóval vagy diftongussal, és fordítva; például: šuolas: šėsti; šviesti, švẽsti, švaistyti: švįsti, švystelėti stb. Az uo diftongus váltakozása az au diftongussal a duóti: daviaũ szavakban stb., valamint az o és ū) hangkapcsolatokkal, mivel e szavak más alakjaiban az említett diftongusok mindkét alkotóeleme teljesen önálló, egymással nem összefüggő hang; mindegyiknek megvan a maga morfológiai funkciója, és különböző morfémák része: az a a mai szó tövének magánhangzója, az ū pedig a rag; az a, e, o a дай, пей, пой szavak tövének magánhangzói, az ū pedig a felszólító mód képzője. E szavak más alakjaiban a diftongusok második eleme átkerül a következő szótagba, például: ма-я, да-ю, по-ю stb. (bővebben lásd: Большая Советская Энциклопедия, 14, 496; Л. Р. Зиндер, Общая фонетика, 219, Ленинград, 1960; М. И. Матусевич, Введение в общую фонетику, 79—80, Москва, 1959). 9 Lásd J. Endzelynas, Baltų kalbų garsai ir formos, 19, Vilnius, 1957. ¹⁰ Lásd V. Vaitkevičiūtė, Lietuvių kalbos balsių ir dvibalsių ilgumas, arba kiekybė. — „Lietuvių kalbotyros klausimai“, 3, 213, Vilnius, 1960. ¹¹ Vö. V. Vaitkevičiūtė, i. m., 211. 40 Az au diftongus ōu-val való váltakozása a šauti: šovė szavakban nem kivétel, mert az av<au és az ōv<ōv<au esetében a v mindkét alkalommal – amint említettük – a magánhangzó vagy diftongus előtt, a hiátus elkerülésére jelent meg. A vegyes kettőshangzókban ezzel szemben csak az egyik összetevő, a magánhangzó váltakozik, a másik nem; például: rimti: ramūs, rāmų, remių, rėmia, rėmė, romūs; tamša: támšinti, temau, témti, tímšras ‘sötéten szitált’ stb. Következésképpen az irodalmi litván nyelv ai, au, ei, eu, oi, ui, ie, uo diftongusai önálló fonémák, amelyek szavakat, azok alakjait vagy morfémákat különböztetnek meg, kiejtésük pedig nem függ a szóban elfoglalt fonetikai helyzettől. Mindegyik szembeállítható más magánhangzókkal és diftongusokkal, például: kaš, kis: kais: kaūs: keš: kuis; lės, lès: leš: liės; másto: město: mòsto: máisto: máusto: miėsto: mùisto; sieks: suoks; Bōli: bāili stb. A vegyes kettőshangzók ezzel szemben nem alkotnak önálló fonémát, hanem két fonéma kapcsolatai. Ugyanaz a diftongus, akárcsak a magánhangzó, különböző hangsúlyokkal nem önálló fonémának, hanem egyetlen fonéma pozicionális változatainak tekintendő (bővebben lásd „A magánhangzó-fonémák és osztályozásuk” című fejezetet). Minden diftongusfonémára a következő pozicionális változatok jellemzők¹³: a) Kezdőhangsúlyos, igen intenzív, a szájfal izmainak megfeszítésével ejtett. Az ai fonéma ãi változatának első eleme igen nyílt a magánhangzó-elem (hossza körülbelül 22″—23″), a második pedig zárt, rövid i (hossza körülbelül 6″—7″). Az au fonéma ãu változatának első eleme igen nyílt a magánhangzó-elem (hossza körülbelül 14″—16″), a második pedig nem egészen zárt u magánhangzó-elem (hossza körülbelül 10″—11″). Az ei fonéma éi változatának első eleme igen nyílt e magánhangzó-elem (hossza körülbelül 16″—18″), a második pedig zárt i (hossza körülbelül 13″—16″). Az ui fonéma ùi változatának első eleme nyílt u magánhangzó-elem (hossza körülbelül 18″—20″), a második pedig zárt i (hossza körülbelül 10″—12″). Az eu fonéma ėu változatának első eleme rövid, zárt e magánhangzó-elem (hossza körülbelül 12″—13″), a második pedig nyílt u (hossza körülbelül 10″—11″). Az oi fonéma òi változatának első eleme nyílt o magánhangzó-elem (hossza körülbelül 20″—22″), a második pedig zárt i (hossza körülbelül 18″—20″). Az ie fonéma ie változatának első eleme nyílt i magánhangzó-elem (hossza körülbelül 13″—15″), a második pedig nyílt e (hossza körülbelül 15″—16″). Az uo fonéma úo változatának első eleme nyílt u magánhangzó-elem (hossza körülbelül 20″—21″), a második pedig kissé delabializált, nyílt ǝ (hossza körülbelül 14″—15″). b) Végsőhangsúlyos, kevésbé intenzív ejtésű, mint a kezdőhangsúlyos, a szájfal izmainak kisebb megfeszítésével. Az ai fonéma aĩ változatának első eleme nyílt, rövid a magánhangzó-elem (hossza körülbelül 15″—17″), a második pedig zárt i (hossza körülbelül 19″—21″). Az au fonéma aũ változatának első eleme nyílt a magánhangzó-elem (hossza körülbelül 12″—14″), a második pedig 12 A másodlagos eredetű ui diftongus, amely bizonyos főnévi alakok megrövidülésével keletkezett, például: dangųi (olvasd: dangui) dangu-i stb., nem önálló fonéma. 13 A diftongusok alapvető összetevőit és átmeneti magánhangzó-elemeit (lásd alább) egy szeparátornak nevezett készülékkel állapították meg; ez a diftongust alkotóelemeire bontja, és meghatározza mindegyik hosszát. A diftongusokat és alkotóelemeiket kétszótagú szavak első nyílt szótagjában mérték. 41 ez — meglehetősen zárt u (körülbelül 19″—20″ hosszúságú). Az ei fonéma ėi árnyalatának első komponense rövid, zárt e magánhangzóelem (körülbelül 10″—13″ hosszúságú), a második pedig i (körülbelül 20″—23″ hosszúságú). Az ui fonéma ūi árnyalatának első komponense nyílt u magánhangzóelem (körülbelül 15″—18″ hosszúságú), a második pedig zárt i (körülbelül 16″—19″ hosszúságú). Az ie fonéma iė árnyalatának első komponense zárt i magánhangzóelem (körülbelül 24″—26″ hosszúságú), a második pedig nyílt e (körülbelül 10″—12″ hosszúságú). Az eu és az ơi fonémának nincs ilyen árnyalata. c) A hangsúlytalan, hangsúly előtti változatot a záróhangsúlyos árnyalatoknál is kisebb intenzitással, a szájfal izmainak ellazult állapotában ejtik. Hanglejtése közel áll a hangsúlyos szótagokat alkotó hangok záróhangsúlyos hanglejtéséhez. d) A hangsúlytalan, hangsúly utáni változat csak a hanglejtésében különbözik a hangsúlytalan, hangsúly előtti változattól; hanglejtése közel áll a hangsúlyos szótagokat alkotó hangok eső hanglejtéséhez. A litván irodalmi nyelv kettőshangzó-fonémáit az alkotó komponensek sorrendje, a komponensek minősége és az ajakműködés alapján osztályozzuk. A komponensek sorrendje szerint a következő csoportokra oszthatók: a) tiszta összetett fonémák, amelyek mindkét komponensét világosan, közvetlenül egymás után, szünet nélkül, összeolvadás nélkül, ugyanabban a szótagban ejtik; a litván irodalmi nyelv tiszta összetett kettőshangzó-fonémái: ai, au, ei, eu, ui, oi; b) tiszta egybeolvadó fonémák, amelyek mindkét komponensét ugyanabban a szótagban, együtt, elválaszthatatlanul, összeolvadva ejtik; tiszta egybeolvadó fonémák: ie és uo. A komponensek minősége szerint a litván irodalmi nyelv kettőshangzó-fonémái a következő csoportokra oszthatók: a) első komponensük többé-kevésbé nyílt magánhangzóelem, a második pedig zárt; ebbe a csoportba tartozik: ai, au; b) első komponensük közepesen nyílt, a második pedig zárt; ebbe a csoportba tartozik: ei, eu, oi; c) mindkét komponensük többé-kevésbé zárt; ebbe a csoportba tartozik: ui; d) első komponensük zárt, a második pedig közepesen nyílt; ebbe a csoportba tartozik: ie, uo. Az ajakműködés szerint a következő csoportokra oszthatók: a) mindkét komponens ajakkerekítéses; ebbe a csoportba tartozik: uo; b) az első komponens ajakkerekítés nélküli, a második pedig ajakkerekítéses; ebbe a csoportba tartozik: au, eu; c) az első komponens ajakkerekítéses, a második pedig ajakkerekítés nélküli; ebbe a csoportba tartozik: oi, ui; d) mindkét komponens ajakrés nélküli; ebbe a csoportba tartozik az ai, ei, ie. 1. Tiszta összetett diftongusfonémák ai fonéma. Hátul képzett, alsó nyelvállású a magánhangzóelemmel kezdődik, és elöl képzett, felső nyelvállású i magánhangzóelemmel végződik. Az a és az i között két rövid átmeneti magánhangzóelem található: egy nyílt e (körülbelül 4″—6″ hosszúságú) és egy igen nyílt i (körülbelül 5″—7″ hosszúságú). Az ai fonéma a szó elején fordul elő, például: aikčioti, aigara ‘szálka, szalmaszál’, aikštė; a szó belsejében kemény mássalhangzók után, például: kailis, kaista, gaidys, mergaitė, 42 aukštaitis, našlaičiauti; a szó nyílt és zárt végén kemény mássalhangzók, valamint a lágy č’, dž’ affrikáták után14, például: visai, vaikai, jaučiai, gaidžiai, vaikais, pirštais, ūsais, karčiais, gaidžiais; egyszótagú szavakban, például: gaš, kaiš, žais stb. Az ai fonéma legjellemzőbb kombinatorikus árnyalatai a következők: a) erősen előrébb képzett ai a lágy č’, dž’ affrikáták után, például: jaučiai, marčiai, medžiai, valdžiai stb.; b) kissé előrébb képzett ai a kemény elülső nyelvi mássalhangzók d, t, n, l, s, š, z, ž stb., valamint az ajakhangok m, b, p, v után, például: namais, tais, vaikas stb.; c) kissé hátrébb képzett ai a hátulsó nyelvi mássalhangzók g, k után, például: gaila, vargai, kaišo, kai stb. au fonéma. Artikulációja hátul képzett, alsó nyelvállású, nyílt magánhangzóelemmel kezdődik, a, és hátul képzett, felső nyelvállású, zárt magánhangzóelemmel végződik, u. A két komponens között három igen rövid átmeneti magánhangzóelem található: egy nyílt, delabializált ɔ (körülbelül 4″—6″ hosszúságú), egy zárt, ajakkerekítéses o (körülbelül 3″—5″ hosszúságú) és egy nyílt u (körülbelül 6″—7″ hosszúságú). Ezek úgy képződnek, hogy a nyelv az a képzési helyzetéből hátrahúzódik, és a kemény szájpad hátsó része felé emelkedik, míg el nem éri a zárt u magánhangzóelem képzési helyzetét; közben az ajkak lekerekednek és előretolódnak. Az au fonéma legjellemzőbb kombinatorikus árnyalatai a következők: a) erősen előrébb képzett au valamennyi palatális mássalhangzó után, pl.: kniaukė, liautis, šiaustis, jausmas stb.; ennek az árnyalatnak az artikulációja egy erősen előrébb képzett vokális elemmel kezdődik: a, és egy kissé előrébb képzett u elemmel végződik; b) kissé előrébb képzett au a nyelv elülső részével képzett kemény mássalhangzók, azaz d, t, n, l, s, š, z, ž stb., valamint a labiális m, b, p, v után, pl.: bausti, nauda, táu stb.; c) kissé hátrébb képzett au a nyelv hátsó részével képzett kemény mássalhangzók, azaz g, k után, pl.: gaurai, kaukė, kaulas stb. Az ei fonéma. A mai helyesírásban két jellel jelölik: a kemény mássalhangzó-fonémák után a lágyulást jelző mellékjellel: ei, pl.: lakė (a múlt idő 2. személye), míg a j-vel alkotott mássalhangzó-kapcsolatból származó mássalhangzó-fonémák, valamint a j után az ai jelöléssel, a jei, jeigu kötőszavak kivételével, pl.: lakiai (vö. lakė), broliai (vö. brólė), vyžiai (vö. vyžė), jai (vö. jei) stb. Mind a litván irodalmi nyelvben, mind a nyelvjárásokban az etimológiai írásmód szerinti ai ebben az esetben ei-nek hangzik, mivel az ai első komponense, az a magánhangzóelem az előtte álló lágy mássalhangzó vagy j (progresszív hasonulás), valamint az utána következő, második komponens, az elöl képzett i magánhangzóelem (regresszív hasonulás) hatására teljesen elöl képzetté válik, és elöl képzett, középmagas e magánhangzóelemmé alakul. Kivételt képez az ai a lágy affrikáták, č’, dž’ után (lásd az ai fonémát). Az ei fonéma fő komponensei között két rövid átmeneti magánhangzóelem található: egy nagyon zárt e (5″—7″ időtartamú) és egy nyílt, rövid i (6″—8″ időtartamú); ezek akkor hangzanak el, amikor a nyelv az nyílt e magánhangzóelem helyzetéből a kemény szájpadlás felé emelkedik, amíg el nem éri a zárt i kiejtési helyzetét. Az ei fonéma legjellemzőbb kombinatorikus árnyalatai a következők: 14 A palatális mássalhangzók és j után — a lágy č’, dž’ affrikátákat kivéve — a litván irodalmi nyelvben az ai ei-nek hangzik, de az írásban ai jellel jelölik. 43 a) kissé előrébb képzett ai a nyelv elülső részével képzett d, t, n, l, r, s, š, z, ž stb., a labiális m, b, p, v mássalhangzók és j után, pl.: ateis, leis, mėilė, mėil iai (vö. mėilei), jeigu és társai, stb.; b) kissé hátrébb képzett ei a nyelv hátsó részével képzett mássalhangzók, azaz g, k után, pl.: geisti, valgėi, valgiai (vö. valgei), kešta, sakėi stb. Az eu fonéma. Első komponense egy elülső képzésű, középmagas, nagyon zárt, rövid e vokális elem (ezért az ékezetes kettőshangzót èu jellel jelölik), a második pedig egy hátul képzett, felső nyelvállású, nyílt u vokális elem. A fő komponensek között egy átmeneti vokális elem található: egy rövid, ajakréses, nyílt ɔ (körülbelül 6″—7″ hosszú); ezt akkor ejtik, amikor a nyelv az e helyzetéből az u vokális elem ejtési helyzete felé emelkedik. Ezzel egyidejűleg az ajkak kerekednek és előrecsücsörödnek. Az eu fonéma nemzetközi szavak elején fordul elő, pl.: Europa, eufemizmas, eukaliptas, és közepén is, pl.: pleurà, leukocitai, pneumotoraksas, terapeutas. Szó végén nem fordul elő. A délnyugati aukštaitis nyelvjárásokban az eu kettőshangzót a litván irodalmi nyelv előrébb képzett au kettőshangzója helyett ejtik valamennyi palatális mássalhangzó és j után, pl.: gaudžėu, jėu, kėulė ~ gaudžiau, jau, kiaulė Brt, Ig, VIkv. Elképzelhető, hogy a régi írásokban a litván irodalmi nyelv au kettőshangzója helyett lágy mássalhangzók után írt eu-t így is ejtették, pl.: džeugtiš DP 211, labieus DP 89 stb. A keleti dzūkiaiak egy részének nyelvjárásában az eu kettőshangzó a múlt idő egyes szám első személyű alakjában fordul elő, pl.: padėu, indėu ~ padėjau, indėjau stb. A litván nyelvjárások eu kettőshangzója azonban összetevő vokális elemeinek minőségében eltér az irodalmi nyelv nemzetközi szavainak eu kettőshangzójától: a nyelvjárási eu e vokális eleme nyílt, míg az irodalmi litván nyelvé nagyon zárt. A oi fonéma. Első összetevője a hátul képzett, középső nyílásfokú, nagyon nyílt, labializálatlan ɔ magánhangzóelem, a második pedig az elöl képzett, felső nyelvállású, rövid, zárt i magánhangzóelem. A két összetevő között nincsenek átmeneti magánhangzóelemek. Az oi fonéma legjellemzőbb kombinatorikus árnyalatai a következők: a) kissé előrébb képzett oi a kemény labiális mássalhangzók, például b, p stb. után, pl.: bōileris, poikiloterinai stb.; b) nagyon kis mértékben hátrébb képzett oi a nyelv hátsó részével képzett mássalhangzók, g, k után, pl.: koinė ’közös ógörög nyelv’ stb. Az ui fonéma. Első komponense egy hátsó képzésű, felső nyelvállású, nyílt, ajakkerekítéses u magánhangzóelem, a második pedig egy elülső képzésű, felső nyelvállású, zárt i magánhangzóelem. Az ui fonéma fő komponensei között egy átmeneti magánhangzóelem található — egy rövid, nyílt i (körülbelül 7″—8″ hosszúságú); akkor ejtjük, amikor a nyelv hegye az u helyzetéből előremozdul, háta pedig a kemény szájpad felé emelkedik, hogy felvegye az i magánhangzó ejtésének helyzetét. Az u-ról az i ejtésére áttérve az előretolt és kerekített ajkak visszatérnek semleges helyzetükbe. Az ui fonéma legjellemzőbb kombinatorikus változatai a következők: a) erősen előrébb képzett ui minden palatalizált mássalhangzó után, például: akmeniu, vėršiu, vėžiu stb.; b) kissé előrébb képzett ui a nyelv elülső, kemény mássalhangzói után 44 d, t, l, n, s, š, z, ž stb., ajakhangok után m, b, p, v, valamint szókezdő helyzetben e mássalhangzók előtt, például: vėltui, tėvui, ūžti stb.; c) kissé hátrébb képzett ui a nyelv hátsó, kemény mássalhangzói után g, k, például: vargui, sargui, vaikui, kūtei stb. 2. Tiszta, összeolvadó kettőshangzó-fonémák15 Az ie fonéma. Első komponense egy elülső képzésű, felső nyelvállású, nyílt i magánhangzóelem, a második komponense pedig egy elülső képzésű, középső nyelvállású, nyílt e magánhangzóelem. Mivel az i és az e egyaránt elülső képzésű, a nyelv csak igen kis mértékben változtatja helyzetét (az i ejtéséről az e ejtésére áttérve függőlegesen és vízszintesen is csak nagyon keveset mozdul), ezért az ie kettőshangzó két komponense elválaszthatatlanul összeolvad, és az ie fonéma komponensei között nincsenek átmeneti magánhangzóelemek. Az ie fonéma a szó belsejében fordul elő, például: bulvėna, kiek, kietis, bulviẽnė, bulvienójas; nyílt és zárt szóvégen, például: ariẽ, jiẽ, kuriẽ, svĩrtie, vagĩẽs, vinĩẽs, svĩrties, juokĩes, prausies; egyszótagú szavakban, például: šie, tie, jie, ties stb. A litván irodalmi nyelvben, akárcsak a nyugat-aukštaitiai nyelvjárásokban, szókezdő helyzetben az ie fonéma nem fordul elő: az írott nyelvi alakban ie kettőshangzóval kezdődő szavakat j-vel ejtik, például: iešlaktis (sk. jiešlaktis), iena (sk. jiena), ieškóti (sk. jieškóti), iešmas (sk. jiešmas), ietis (sk. jietis), ieva (sk. jieva) stb.; azokat az igekötős szavakat pedig, amelyeknek gyöke az írott nyelvben ie kettőshangzóval kezdődik, a litván irodalmi nyelvben az igekötő és a gyök között ejtett j-vel ejtik, például: pājėškos (sk. pājiėškos), pajiėškāis (sk. pajiėškāis) stb. A kelet-aukštaitiaiak egy része jiẽško, jiẽva alakot ejt a Ppl, Slm és más nyelvjárásokban, de jiẽna alakot is. E szavak kicsinyítő alakjainak ejtése szintén eltér: jievėlė ~ ievėlė a Ppl, Slm nyelvjárásban, de ienėlė ~ ienėlė a Ppl, Slm nyelvjárásban. A žemaitiai dūnininkai nyelvjárásban szókezdő helyzetben, a litván irodalmi nyelvi ie-nek megfelelő ž előtt a j szintén nem hangzik el, például: ėnas ~ ienos Lkv, ėva ~ ievā Lkv; a litván irodalmi nyelvi ė-nek megfelelő ie előtt viszont szókezdő helyzetben j hangzik el, például: jiẽme ~ ėme Lkv, jiẽroks ~ erūkas Lkv stb. Az ie fonéma legjellemzőbb kombinatorikus változatai a következők: a) kissé előrébb képzett ie a nyelv elülső mássalhangzói l, n, d, t, s, š, z, ž stb., az ajakhangok m, b, p, v után, valamint j után, például: dieną, šienas, pienas, miega, vienas, jie stb.; b) kissé hátrébb képzett ie a nyelv hátsó mássalhangzói g, k után, például: vagĩės, lenkies stb. Az uo fonéma. Első komponense egy hátsó képzésű, felső nyelvállású, zárt u magánhangzóelem, a második pedig egy hátsó képzésű, középső nyelvállású, meglehetősen nyílt, ajakkerekítés nélküli ɔ magánhangzóelem. Mivel az uo fonéma ejtésekor a nyelv függőlegesen és vízszintesen is csak igen kis mértékben változtatja helyzetét, az uo komponensei elválaszthatatlanul összeolvadnak, közöttük pedig nincsenek átmeneti magánhangzóelemek. 15 A litván irodalmi nyelv ie, uo kettőshangzóit a nyelvészek korábban háromhangzóknak, illetve trifongusoknak nevezték: iea, uoa. A szegmentátorral végzett kísérletek azt mutatják, hogy e litván irodalmi nyelvi kettőshangzók egyike sem tartalmaz a magánhangzóelemet; csupán az ie, uo kettőshangzók utórezgése hallható — a beszédszervek rövid átmenete e kettőshangzók ejtésétől a semleges helyzetbe, amely más kettőshangzóknál is megfigyelhető. A nyelvjárásokban kétségkívül az ie, uo végén lehet a magánhangzóelem. 45 Az uo fonéma legjellemzőbb kombinatorikus árnyalatai a következők: a) erősen elöl képzett uo valamennyi lágy mássalhangzó után, pl.: žiliūoti, šiuose, paupiuose, jūodis stb.; b) valamelyest elöl képzett uo a kemény elülső nyelvállású l, n, d, t, s, š, z, ž stb. mássalhangzók után, az ajakhangok m, b, p, v után, valamint a szó elején, e mássalhangzók előtt, pl.: duoti, šūo, pūodas, uostė stb.; c) kissé hátul képzett uo a hátulsó nyelvállású g, k mássalhangzók után, pl.: parguosė, kuoša, kuõlas stb. Rövidítések Brt — Bartininkai, Vilkaviškio r. Grg — Gargždai. Ig — Ignalina. Kbr — Kybartai. Krš — Kuršėnai. Lkv — Laukuva. Cvir R II — P. Cvirka, Raštai, II, 1949. Ppl — Papilys, Pandėlio r. Slm — Salamiestis. Slnt — Salantai. Škn — Šakyna. Tvr — Tverečius. Krèv ŠP — V. Krėvė, Šiaudinėj pastogėj, 1940. Vlkv — Vilkaviškis. Všt — Vištytis. A litván irodalmi nyelv magánhangzó- és kettőshangzó-fonémái В. А. ВАЙТКЯВИЧЮТЕ Összefoglalás A fonémaelméletnek a cikkben röviden ismertetett alapjaiból kiindulva „A magánhangzó-fonémák és osztályozásuk” című rész megállapítja, hogy a litván irodalmi nyelvben 12 magánhangzó-fonéma van: i, į, ē, e, ę, ē, ū, u, ō, ə, a, ā, amelyek hosszú i, ē, ė, ū, ō, ā és rövid i, e, e, u, ə, a fonémákra oszlanak. A hosszúságot a litván irodalmi nyelv magánhangzóinak elsődleges fonémikus jegyének tekintjük. 46 Mivel a hangsúlyos és a hangsúlytalan hangot külön nem lehet kiejteni egy szóban, a litván nyelvben fonémikus szerepet betöltő hangsúly nem lehet egy különálló fonéma jegye, hanem az egész szóhoz tartozik. Az intonációt az egyes hang tulajdonságának is tekinthetnénk, mivel a litván nyelvben minden szótag rendelkezik vele, és mivel egy egész szótagalkotó hangra terjed ki. Figyelembe véve azonban, hogy csak a hangsúlyos szavak intonációja állítható szembe, és hogy a hangsúlyos szótag csak a szóban határozható meg, a hangsúlyos és hangsúlytalan magánhangzók és kettőshangzók intonációja a szótagon túlnyúló, az egész szóhoz tartozó jegynek tekintendő. Ezután „A magánhangzó-fonémák és osztályozásuk” című rész ismerteti az egyes magánhangzó-fonémák hangsúlytól és intonációtól függő pozicionális árnyalatait, osztályozza a magánhangzókat a nyelv vízszintes és függőleges mozgása, valamint az ajkak működése alapján. Ezt követően kísérleti adatok (röntgenfelvételek, palatogramok stb.) és hallási elemzés alapján jellemzi az egyes magánhangzó-fonémákat, és ismerteti kombinatorikus árnyalataikat. A „Kettőshangzó-fonémák és osztályozásuk” című rész ismerteti a kettőshangzók fonémikus jellegének általános jegyeit, és megállapítja, hogy a litván irodalmi nyelvben 8 kettőshangzó-fonéma van: ai, au, ei, eu, oi, ui, ie, uo. Ugyanott ismerteti pozicionális árnyalataikat, jellemzi az egyes kettőshangzó-fonémákat, és feltárja kombinatorikus árnyalataikat.