Studija apie slavų kalbų lokatyvą

TANULMÁNY A SZLÁV NYELVEK LOKATÍVUSZÁRÓL B. H. Tonopos, Jloxarue a caasanckux sseikax, WspareanctBo AKajeMHM Hayk CCCP, Mockea, 1961, 380 p. š Nem tévedünk, ha azt mondjuk, hogy a XIX. század végétől, amikor F. Fortunatov 1886-ban a Moszkvai Egyetemen elkezdte oktatni a litván nyelvet, Moszkva a litván nyelv kutatásának egyik legjelentősebb központjává vált. Moszkvához kapcsolódik a számunkra jól ismert F. Fortunatov-tanítványok, G. Uljanov és V. Poržezinski tudományos tevékenysége. F. Fortunatov tanítványa volt ir J. Jablonskis. Hosszú időn át A moszkvai egyetemen dolgozott a litván nyelv jó ismerője, az „Ouepr AuToBCKOro; s35IKa“ (Moszkva, 1955) című könyv szerzője, M. Peterson professzor, szovjet nyelvész. Moszkvában azonban soha nem volt annyi litvánul tudó, valamint a lituanisztika és a baltisztika kérdéseit kutató nyelvész, mint ma. Különösen sok ilyen nyelvész dolgozik a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának Szlavisztikai Intézetében. Az intézet egyes kötetei szinte teljes egészükben a balti nyelvek problémáinak vannak szentelve. E problémák kutatóinak legelső soraiban természetesen Vlagyimir Toporov halad. Az elmúlt néhány évben tucatnyi kiváló munkát tett közzé a balti toponimikáról, a balti és szláv nyelvi kapcsolatokról, a balti nyelvek történeti-összehasonlító grammatikájáról és az etimológia kérdéseiről. V. Toporov egyes munkái litván nyelvészeti kiadványokban is megjelentek'. Nemrégiben ez a nyelvész nagy monográfiát adott ki a szláv nyelvek lokatívuszáról. A mű első része tisztán szlavisztikai kérdésekkel foglalkozik, a másodikban azonban nagyon gazdag anyag felhasználásával balti és általában indoeurópai nyelvészeti kérdéseket is vizsgál, és olyan következtetéseket von le, amelyek mind a szláv, mind a balti nyelvek történetének kutatói számára érdekesek. Az első rész sorra áttekinti a lokatívusz fajtáit az orosz, belarusz, ukrán, lengyel, kasub, poláb, luzsica, cseh és szlovák, az óegyházi szláv, bolgár, szerb-horvát és szlovén nyelvben, különös figyelmet fordítva az e nyelvek régi emlékeiben használt lokatívuszokra, bemutatva az egyes lokatívuszfajták eltűnésének és új fajták kialakulásának folyamatait. E rész kutatási eredményeit összegezve megállapítható, hogy a prepozíció nélküli lokatívusz bizonyos nyomai a szláv nyelvek jelentős részének írásos emlékeiben megtalálhatók. A prepozíció nélküli lokatívusz különösen jól fennmaradt az orosz nyelv XI—XIII. századi írásos emlékeiben. Már ebben az időszakban is a prepozíciós lokatívusz rendelkezett az összes, lokatívusszal kifejezhető jelentéssel az orosz nyelv emlékeiben, a XIII. század végén és a XIV. század elején pedig a prepozíciós lokatívusz teljesen kiszorítja a prepozíció nélkülit. A belarusz és ukrán nyelvben a prepozíció nélküli lokatívusz megkövesedett formái fennmaradtak ! Ir. B. H. Toporov, O Gaarufickux cjejnax B TONOHHMHKe DYCCKHX TeppuTOpni, „Lietuvių kalbotyros klausimai“, t. 2; Vilnius, 1959, p. 55—63; B. H. Tonopos, O. H. Tpy6aues, Baatuiickas ruapounmus Bepxnero TlojnuenpoBba, „Lietuvių kalbotyros klausimai“, t. 4, Vilnius, 1961, p. 195—217; B. H. Tonopos, Ha o6nacrn GaaroCAAB5BCKHX (ODOJLK/IOpHbIX cBa3efi, „Lietuvių kalbotyros klausimai“, t. 6, Vilnius, 1963, p. 149—175. t csak határozószókban. 318 Igaz, egyes ukrán Kárpáti nyelvjárásokban, főként dalokban, e lokatívusz nem határozószói alakjai is előfordulnak, de V. Toporov véleménye szerint ezek valószínűleg nem a be régi lokatívuszi prepozíció reliktumai. A régi lengyel nyelv emlékeiben nem találtak megbízható példákat a lokatívuszi prepozícióra. E lokatívusz nyomai be nem találhatók meg a kasub és a poláb nyelvekben. A luzsicai nyelvek emlékeiben számos példa fordul elő a lokatívuszi be prepozícióra. Ezek a lokatívuszok azonban valószínűleg újabb korok eredményei, és nem állnak ir genetikai kapcsolatban a régi su szláv lokatívuszi prepozícióbe val. A szláv lokatívusz történetének vizsgálatakor a régi cseh nyelv emlékeinek adatai igen értékesek. A régi cseh nyelvű szövegekben olyan archaikus lokatívuszi sajátosságok fordulnak elő, amelyeket a többi szláv nyelv egyáltalán nem őrzött meg. A be prepozíciós lokatívusz a cseh nyelv emlékeiben bőségesen adatolt. A régi szláv nyelvben számos, különféle jelentésű példája ir fordul elő ennek a lokatívusznak. A délszláv nyelvekben a prepozíciós be lokatívusz megbízható példái, mondhatni, egyáltalán nincsenek. + Mint említettük, a litvánisztika számára a mű második része a legfontosabb. Ebben a részben a szerző olyan kérdést old meg, amely még XX a. a kezdetekkor teljesen abszurdnak tűnt volna. Itt arra tesznek kísérletet, hogy tisztázzák, mikor alakult ki a lokatívusz esete, amelyet számos indoeurópai nyelv, különösen a keleti nyelvek emlékei tanúsítanak. Korábban azt állították, hogy a lokatívusz az indoeurópai alapnyelvben alakult ki. Az avesztai, balti, szláv és részben örmény iš nyelvek adatai alapján, különösen pedig a szanszkrit tényeinek hatására, az indoeurópai alapnyelvnek nyolc esetből álló rendszert tulajdonítottak, amelybe önálló esetként a lokatívusz is beletartozott. A legrégibb indoeurópai nyelvi szövegek — a Kr. e. 2. évezredből származó hettita ékírásos emlékek — megfejtése után azonban kiderült, hogy bennük azt az esetalakot, amely a keleti indoeurópai nyelvek lokatívuszának felel meg, egyaránt datívuszi és lokatívuszi viszonyok kifejezésére használják. kapcsolatokat. A mű szerzője szerint nehéz elképzelni, hogy az egykor különálló, eltérő végződésű datívuszés lokatívuszesetek valaha egyetlen esetté olvadtak volna össze. Inkább a datívusz és a lokatívusz eredeti meg nem különböztetésével kell számolnunk (vö. 277. o.). Más indoeurópai nyelvek (például a germán és az italikusz nyelvek) egyes tényei sem utalnak arra, hogy a legrégebbi időkben a dativus és a locativus világosan elkülönült volna egymástól. E formák világos differenciálódása az indoeurópai nyelvek egy részében viszonylag későbbi időkben kezdődik. Az egyes indoeurópai nyelvek locativusát áttekintve V. Toporov a következő következtetéseket vonja le: 1) a különböző indoeurópai nyelvekben locativusnak gyakran különböző alakú képződményeket tekintenek, amelyeket egymással csak jelentésbeli hasonlóság kapcsol össze; 2) valamennyi indoeurópai nyelvben megtalálhatók a még ki nem alakult locativus világos nyomai (különösen jellemző, hogy e nyomok a mássalhangzó- -tövű, valamint olykor az iés u-tövű szavakban figyelhetők meg; a produktív aés o-tövekben az ilyen esetek nagyon ritkák); 3) a locativus határozói eredetének feltevését nagyobb számú tény támasztja alá, mint az ellenkező feltételezést (a nyugati indoeurópai nyelvek esetében); 4) a locativust aligha lehet közös indoeurópai esetnek tekinteni; 5) számos körülmény utal a locativus és a dativus eredeti egybeesésére (vö. 285. o.). 319 A monográfia második részében jelentős teret szentel a balti nyelvek ir locativusának. A balti nyelvek anyagát egyaránt felhasználják az indoeurópai lokatívusz történetének általános kérdéseinek megoldására, valamint segédeszközként az egyes szláv nyelvek lokatívusza fejlődési folyamatainak megvilágítására. V. Toporov hangsúlyozza, hogy a balti adatok nemcsak a szláv nyelvek tényeihez ne való közelségük miatt, hanem archaikusságuk okán is különösen jelentősek. ir jų A szerző az anyag jelentős részét írott iš emlékek tájnyelvi ir szövegeiből gyűjtötte. A könyv a balti nyelvek adatait a porosz katekizmusoktól, Mažvydas írásaitól és Adolfi nyelvtanától egészen a lett és litván népköltészeti gyűjteményekig, J. Endzelīns és J. Jablonskis munkáiig mutatja be. A műben említett gazdag baltisztikai szakirodalmat legfeljebb egy-két, az utóbbi években közzétett litván vagy lett dialektológiai tanulmánnyal egészíthetnénk ki. E tanulmányok állításai azonban nem mondanak majd ellent a mű általános következtetéseinek. Befejezésül csupán néhány apró pontatlanságra mutatunk rá, amelyek semmiképpen sem csökkenthetik a mű általános du értékét. P. 295 ne Mažvydas mondata teljesen helyesen van lefordítva: ,ateidamij angelai giedaia...' A 322. oldalon a lengyel nyelv ap elöljárószóval alkotott példái tévesen vannak lefordítva. Nem állítható, hogy a 319. oldalon bemutatott példák, amelyekben a helyet az apie elöljárószóval álló tárgyeset fejezi ki, idegenek lennének az irodalmi litván nyelvtől. V. Toporov helyesen mutat rá, hogy a porosz nyelvben egyáltalán nincs lokatívusz, a jegyzetben pedig ezt magyarázza: „Ha nem számítjuk az Enchiridion egyetlen névmási példáját: bhe stallėti pėrdin en schisman ackewijstin Krixtianiskan astin, 77, 15. o., amely azonban semmit sem bizonyít, mivel más nyelvekben nincsenek (formai szempontból) megfelelői” (vö. 283. o.). A magunk részéről hozzátesszük, hogy J. Endzelīns a schisman alakot is hajlott dativusra javítani: *schismau < *šismū?. Ezenkívül J. Endzelīns kétségek között nemcsak a V. Toporov által említett bitai határozószót tartotta az o-tövű egyes szám lokatívuszának, hanem az összetett szavak sallubai busennis, salaūbaigannan, sallūbaiwirins első elemét is®. Vilnius A. Sabaliauskas: M. RUDNICKIS GALINDÁRÓL, POROSZORSZÁGRÓL ÉS SZUDÓVIÁRÓL SZÓLÓ ETIMOLÓGIAI MAGYARÁZATAI Mikotaj Rudnicki, Prastowiariszczyzna Lechia-Polska, II, Wspėlnota slowianska. „Wspélnota lechicka-polska, Poznań, 1961. Ebben a lengyel nyelvész művében nyelvi és régészeti adatokra támaszkodva részletesen vizsgálják a szláv törzsek, köztük a lengyel nép etnogenezisének, őstörténeti területének és vándorlásának kérdéseit. Szó esik továbbá a szláv őstörténeti dialektológiáról, az anyagi kultúráról és a 2. ábráról. J. Budze!ins, Senprėšų valoda, Riga, 1943, 80—81. o. 3. ábra. Ugyanott, 58—59. o. 320