Lyginamoji kalbotyra ir tarybinės lietuvių filologijos uždaviniai

LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI, VI LIETUVOS TSR MOKSLŲ AKADEMIJA ÖSSZEHASONLÍTÓ NYELVTUDOMÁNY ÉS A SZOVJET LITVÁN FILOLÓGIA FELADATAI K. KORSAKAS A litván nyelv iránti széles körű nemzetközi filológiai érdeklődés már az összehasonlító-történeti nyelvtudomány kialakulásának kezdetétől fogva közismert. Több mint másfél évszázadon át, a komparatisztika megalapítójától, F. Bopptól kezdve, számos neves nyelvész szentelt munkákat a litván nyelv, valamint rokon balti nyelvek kutatásának, mind Nyugaton, mind a szláv országokban. E nyelvészek között olyan tudományos nagyságokat találunk, mint A. Schleicher, F. Fortunatov, A. Leskien, V. Thomsen, A. Bezzenberger, J. Baudouin de Courtenay, A. Potebnya, F. de Saussure, A. Meillet, J. Zubatý, H. Pedersen, N. van Wijk, V. Pisani és mások. Nem szükséges itt emlékeztetni arra, hogy a nemzetközi lituanisztikai filológia bibliográfiája ma már több tízezer, különböző terjedelmű tételből áll; arra sem kell kitérni, miért érdemelte ki a litván nyelv ezt a hatalmas figyelmet a nemzetközi nyelvtudományban. Ezek mindenki számára jól ismert tények, különösen ami a régebbi és a háború előtti időszakot illeti. Sajnos sokkal kevésbé ismerjük a lituanisztikai filológia nemzetközi helyzetét a háború utáni években. Anélkül, hogy e helyzet átfogó áttekintésére törekednénk — ez külön munka feladata, amelyet nyelvész szakembereinknek a közeljövőben kellene elvégezniük1 —, itt csupán néhány fontosabb mozzanatát szeretnénk megemlíteni jelenlegi fejlődésének, és hangsúlyozni azokat az időszerű feladatokat, amelyek e területen ma szovjet filológusaink előtt állnak. 1Az 1945–1955 közötti időszakban megjelent lituanisztikai és baltisztikai munkákról meglehetősen részletes bibliográfiai áttekintést adott V. Toporov — igaz, főként a balti–szláv nyelvi kapcsolatok témakörére összpontosítva (lásd В. Н. Топоров. Новейшие работы в области изучения балто-славянских языковых отношений. — Вопросы славянского языкознания. Выпуск 3, М., 1958, стр. 134—161). A megjelent lituanisztikai-baltisztikai munkák némelyikét az olasz nyelvész, V. Pisani is megemlíti az általános és összehasonlító nyelvtudományról szóló, 1953-ban közzétett áttekintésében (lásd a fordítást az Общее и индоевропейское языкознание című kötetben. М., 1956, стр. 83—199), továbbá a szovjet nyelvész T. Degterjova jelenkori összehasonlító nyelvtudományról írt könyvében (Т. А. Дегтерева. Пути развития современной лингвистики, 1, М., 1961, 215 стр.; 2, М., 1962, 213 стр.), valamint egy másik szovjet nyelvész, A. Desznyickaja művében, amely az indoeurópai nyelvek rokonságának kutatásáról szól, bár ez utóbbi már némileg elavult (А. Десницкая. Вопросы изучения родства индоевропейских языков. М., 1955, 332 стр.). 5 és általában a bölcsészettudományok képviselői számára is. Különösen fontos erről beszélni az V. Nemzetközi Szlavista Kongresszussal kapcsolatban, amelynek programjában szereplő előadások a litván nyelv kutatásának néhány kérdését, különösen a balti–szláv nyelvi kapcsolatok történeti fejlődésének problematikus kérdéseit is érintik. Ha a háború utáni első években a litván nyelv és a vele összefüggő összehasonlító nyelvtudományi problémák kutatása más nemzetek nyelvészei körében valamelyest visszaesett, az utóbbi évtizedben e területen ismét egyértelmű élénkülés tapasztalható. Mindenekelőtt meg kell jegyezni, hogy ehhez az élénküléshez jelentős mértékben hozzájárult, és ma is egyre aktívabban hozzájárul az orosz szovjet nyelvészek népes csoportja, köztük S. Bernštein, V. Toporov, O. Trubačov, F. Filin, B. Gornung, P. Černych, V. Ivanov és mások. Elsősorban az ő erőfeszítéseiknek és újonnan publikált munkáiknak köszönhető, hogy ma ismét feléledt a litván, illetve általában a balti nyelvek anyagának felhasználása a szovjet nyelvtudományban — ez a gyakorlat a marxizmus uralmának időszakában szinte teljesen eltűnt. Az orosz szovjet nyelvészek, különösen fiatalabb nemzedékük, ma ismét életre keltik és sikeresen folytatják az orosz filológia régi hagyományait: a litván nyelvet olyan neves nyelvészek tanulmányozták külön, mint F. Fortunatov, A. Šachmatov, G. Uljanov, A. Potebnya és V. Porže-zinskis; tényeit pedig bőségesen felhasználták mind az összehasonlító-történeti nyelvtudomány általános kérdéseinek, mind különösen a balti–szláv nyelvi kapcsolatoknak, a balti és szláv népek etnogenezisének, valamint más nyelvi és történelmi problémáknak a vizsgálatában.2A szovjet orosz nyelvtudományban ma ismét azt látjuk, hogy visszatérnek mind e problémák megoldásához, mind pedig a litván nyelvi tények felhasználásához a megoldásuk során. Ez jól látható S. Bernštein professzor szláv nyelvek összehasonlító nyelvtanáról tartott kurzusából is, amelyet 1952–1954-ben a Moszkvai Egyetemen adott elő. A kurzus szerzője hangsúlyozza, hogy „a balti nyelvek elsőrendű jelentőségűek a szláv nyelvek összehasonlító nyelvtana szempontjából. Ezt egyaránt elismerik a balti–szláv alapnyelv elméletének hívei és ellenzői is”3. Egy másik helyen még nyomatékosabban fogalmaz: „A balti nyelvek tényei rendkívül fontosak a szláv alapnyelv (праславянского языка) történetének megvilágításához. Valamennyi nyelvész széles körben felhasználja a balti nyelvek adatait. A balti nyelvek adatainak jelentőségét a szlavisták számára e nyelvek rendkívüli archaikussága is meghatározza”4. E szovjet nyelvész állításaival egybecseng a neves bolgár nyelvész, V. Georgijev akadémikus véleménye a litván nyelvnek az indoeuropeisztika egészében betöltött jelentőségéről. Az Összehasonlító-történeti nyelvtudományi vizsgálatok című művében, az indoeurópai nyelvek eredetének és őshazájának kérdését tárgyalva, V. Georgijev ezt írja: „Európában ma a legarchaikusabb fennmaradt indoeurópai nyelvet, a litvánt találjuk. Ez azzal magyarázható, hogy a litván nyelv saját se- 2Lásd: J. P a l i o n i s. Rusų kalbininkų indėlis į lituanistiką. V., 1963, p. 74. 3С. Б. Б е р н ш т е й н. Очерк сравнительной грамматики славянских языков. М., 1961, стр. 28. 4Ugyanott, 37. o. -6 az őshaza határain belül (vagy annak közelében) helyezkedett el, és csak a legközelebbi rokon nyelvek — a szláv és a germán — hatottak rá, a finnugor nyelvek pedig csupán igen csekély mértékben. Ez a tény jelentőséggel bír az indoeurópai nyelvek őshazájának meghatározásakor5. Megjegyzendő, hogy V. Georgijev említett műve a Moszkvai Egyetem bölcsészkarán 1956 őszén tartott előadásainak kissé kibővített változata. Így elmondható, hogy a litván és más balti nyelvek (a lett és az óporosz) jelentőségét a szlavisztika és általában az egész indoeuropeisztika számára az utóbbi időben ismét nyomatékosan hangsúlyozták a szovjet ország fővárosának egyetemén, a szovjet tudomány legjelentősebb központjában. Egyúttal meg kell jegyezni, hogy mindkét említett mű szerzői nem csupán kijelentették e balti nyelvek jelentőségét, hanem bőségesen fel is használták e nyelvek adatait műveik vizsgált kérdéseinek elemzéséhez6. Ugyanezt látjuk a neves orosz szovjet nyelvész, F. Filin professzor nemrég megjelent, „A keleti szláv nyelvek kialakulása” című érdekes művében is7. Szerzője a balti–szláv nyelvi kapcsolatok és az etnogenezis kérdéseit áttekintve, valamint a keleti szláv nyelv történeti kialakulását jellemezve, számos esetben szintén litván vagy balti etimológiákra támaszkodik, bőségesen hoz példákat a litván és a lett nyelvből, s közben a balti törzsek őstörténetének több új mozzanatát is feltárja. Végül meg kell említenünk egy további jelentős, eredményeit tekintve valóban úttörő munkát: a fiatalabb nemzedékhez tartozó orosz szovjet nyelvészek, V. Toporov és O. Trubačov „A Felső-Dnyeper vízneveinek nyelvészeti elemzése” című tanulmányát8. E munka — amelynek megjelenéséről köztársasági sajtónk is hírt adott — nyelvészeti szempontból a Felső-Dnyeper mellékfolyóinak neveit vizsgálja, és mintegy 800 balti eredetű víznevet állapít meg. Elemzésük megalapozásához a tanulmány szerzői bőséges litván helynév- és víznévanyagot, valamint egész sor litván etimológiát használtak fel. Jóllehet ezek közül némely etimológia vitatható, egyes állítások pedig csupán hipotetikusak, a tanulmány összességében mégis meglehetősen szilárd alapot nyújt ahhoz, hogy az ókori balti törzsek lakóterületét jóval keletebbre — egészen a Szejm folyó medencéjéig — helyezzük, mint ahogyan azt eddig tették. Egyúttal lehetővé teszi a balti törzsek őstörténeti kapcsolatainak egészen más megközelítését, nemcsak a szlávokkal és a finnugorokkal, hanem még az irániakkal való viszonyukét is, akiknek a baltiakkal fennálló közvetlen kapcsolatait a tudósok rendszerint mindig is tagadták. 5 В. И. Георгиев. Исследования по сравнительно-историческому языкознанию. М., 1958, стр. 247. 6 Például S. Bernštein művében 180, V. Georgijevében pedig 90 olyan eset van, amikor konkrét litván nyelvi tényekkel dolgoznak, nem is szólva az általános elméleti fejtegetésekről, feltevésekről és állításokról, amelyek a litván nyelvet, illetve a litván és általában a balti törzseknek az őskorban a szlávokkal, germánokkal és más indoeurópai népekkel fennálló nyelvi kapcsolatait érintik. 7 Ф. П. Филин. Образование языка восточных славян. М., 1962, 292 стр. 8 В. Н. Топоров, О. Н. Трубачев. Лингвистический анализ гидронимов Верхнего Поднепровья. М., 1962, 270 стр. E munka, különösen litván vonatkozású részének összefoglalását ugyanezen szerzők „Балтийские гидронимы Верхнего Поднепровья” című cikke adja, amely 1961-ben jelent meg a „Lietuvių kalbotyros klausimai” IV. kötetében (195—218. o.). 7 Az 1958–1962 között a Szovjetunióban megjelent említett művek, valamint a nagyobb és kisebb tanulmányok és cikkek egész sora — amelyek szerzői között az oroszokon kívül más szovjet népek, továbbá külföldi nyelvészek is vannak —, s amelyek ebben az időszakban a szovjet filológiai folyóiratokban láttak napvilágot⁹, nemcsak visszaadták a litván nyelv jelentős szerepét az újjáéledő szovjet összehasonlító-történeti nyelvtudományban, hanem ismét hangsúlyos aktualitással vetették fel a balti–szláv alapnyelv és őshaza kérdését is. E kérdések különösen élénk vitát, sőt szenvedélyes összecsapásokat váltottak ki az 1958-ban Moszkvában tartott IV. Nemzetközi Szlavista Kongresszus előestéjén és annak idején¹⁰, és várható, hogy az idén Szófiában megrendezendő V. Nemzetközi Szlavista Kongresszuson is legalább ugyanekkora figyelmet kapnak. A balti–szláv alapnyelv és őshaza kérdése az utóbbi időben ismét az összehasonlító-történeti nyelvtudomány nemzetközi szinten talán egyik legaktuálisabb és legszélesebb körben tárgyalt problémájává vált. A szovjet nyelvészek mellett számos neves mai lengyel nyelvész, történész és régész fordít különösen nagy figyelmet e kérdésre: T. Lēr-Splavinskis, J. Kurilovičius, J. Otrembskis, J. Safarevičius, K. Mošinskis, J. Kostževskis, K. Jaždževskis, K. Timinskis és mások. Különösen említésre méltók T. Lēr-Splavinskis akadémikusnak a háború utáni első években megjelent munkái („A szlávok eredetéről és őshazájáról” és „Az ősszlávok”, mindkettő 1946-ban), amelyek fő tételeit a szerző később a szovjet sajtóban is közölt cikkeiben megismételte¹¹. Kiemelkedő jelentőségűek J. Kurilovičius munkái, amelyekben a balti–szláv alapnyelv hipotézisét a balti és a szláv nyelvek hanglejtési rendszereinek rokonságával támasztja alá. J. Kurilovičius e területen végzett, a litván nyelv akcentológiája történeti fejlődésének megvilágításához is jelentős újdonságokkal hozzájáruló, sokéves kutatásait a háború utáni években kétszer (1952-ben és 1958-ban) kiadott, az indoeurópai nyelvek hangsúlyozásáról szóló nagyszabású művében, valamint néhány cikkében foglalta össze¹². Megjegyzendő, hogy a balti–szláv akcentológia és hanglejtési rendszerek közös vonásainak kérdése az utóbbi évtizedben többé-kevésbé részletes tárgyalást kapott számos újonnan megjelent, mind szláv, mind nyugati országokban kiadott műben, tanulmányban és monográfiában, amelyek lényegében 9 Lásd: „Вопросы филологии”, „Вопросы славянского языкознания”, „Славянская филология”; „Ученые записки института славяноведения” és mások. 10 Žr. „Вопросы языкознания“, 1958, № 1, стр. 36—35; taip pat Сборник ответов на вопросы по языкознанию (к IV Международному съезду славистов). М., 1958, стр. 152—174. Čia šiuo klausimu pareiškė savo nuomonę: T. Lēr-Splavinskis (Krokuva), L. Bulachovskis (Kijevas), K. Janačekas (Praha), K. Treineris (Gracas), S. Bernšteinas (Maskva), P. Trostas (Praha), V. Kiparskis (Vakarų Berlynas), M. Budimiras (Belgradas), I. Lekovas (Sofija), V. Er-nitsas (Tartu), V. Georgijevas (Sofija), E. Dikemanas (Bernas). 11 Lásd: Балто-славянская языковая общность и проблема этногенеза славян. — Вопросы славянского языкознания, вып. 3. М., 1958, стр. 5—14. T. Lēr-Splavinskisnek a szláv alapnyelvről és őshazáról 1946—1955 között megjelent munkáiról prof. V. Falkenhan készített részletes áttekintést (lásd: „Zeitschrift für Slavistik”, 1956, Nr. 2, 49—88. o.). 12 Lásd az ő „О балто-славянском языковом единстве. — Вопросы славянского языкознания, Вып. 3, 1958, стр. 15—49” című cikkét. 8 megváltoztatja az e területen uralkodó hagyományos nézeteket, és teljesen új alapelvekkel támasztja alá őket. E terület legújabb munkái olyan jelentősek és úttörő jellegűek, hogy R. Aicetmiuler német nyelvész szerint egyenesen „a baltikumi–szláv hangsúly- és intonációs viszonyok (Akzent- und Intonationsverhältnisse) kutatásának virágkoráról”13 beszélhetünk. A baltikumi–szláv alapnyelv problémáját önmagában és az indoeuropeisztika más kérdéseivel összefüggésben vizsgálva, az utóbbi években számos nyugati nyelvész is érintette a baltikumi–szláv nyelvi kapcsolatok, azok előtörténete, a migráció és az etnogenezis kérdéseit, különböző szempontokból. Nem törekedve teljességre, legalább e terület legfontosabb munkáit említjük meg. Ilyen a neves norvég szlavista–litvánista Ch. Stang tanulmánya a szláv és a balti igéről (1942), valamint néhány későbbi munkája a szláv és a balti hangsúlyozásról; ilyen a nemrég elhunyt neves német litvánista, E. Frenkel áttekintő munkája a balti nyelvekről és más indoeurópai nyelvekhez fűződő kapcsolataikról (1950), továbbá litván etimológiai szótára, amely jelentős anyagot szolgáltat a litván és a szláv nyelvi kapcsolatok megvilágításához; végül ilyen a jeles francia nyelvész, A. Vaillant kétkötetes összehasonlító szláv nyelvtana (1950, 1958), amely jelentős teret szentel a baltikumi–szláv alapnyelv kérdéseinek is. Megemlítendők még a nemrég elhunyt jeles német nyelvész, M. Vasmer, a norvég K. Falk és a francia R. Smitlein különféle munkái, amelyek a szláv és a balti nyelvekkel, köztük a litván toponímiával és hidronímiával, valamint litván hely- és személynevek vizsgálatával foglalkoznak, s sok újdonsággal szolgálnak a litván toponímia elszlávosodási folyamatának, továbbá általában a baltikumi–szláv előtörténeti és történelmi kapcsolatoknak a megvilágításához. Nem tűzzük ki célul, hogy áttekintsük vagy értékeljük az említett munkákban kifejtett, a baltikumi–szláv nyelvi kapcsolatok problémájára adott sokféle és gyakran élesen ellentmondó megoldást, még kevésbé azt, hogy e probléma valamely megoldási szempontját sugalljuk. Ez nyelvész szakembereink feladata kell legyen. Ebből az alkalomból azonban nem mulaszthatunk el néhány, a szovjet litvánisztika további fejlődésével és filológusaink közvetlen feladataival szorosan összefüggő megjegyzést és kívánságot megfogalmazni. A fent említett, közelmúltban megjelent jelentős munkák különböző vonatkozásokban ismét előtérbe állítják a már évtizedek óta vizsgált baltikumi–szláv nyelvi kapcsolatok problémáját, amely lényegesen érinti a szovjet litván filológiát is. E munkák mellett – amelyek közül néhány már széles nemzetközi visszhangra talált, és hatással van az összehasonlító nyelvtudomány további fejlődésére – napjaink egyetlen litvánistája sem mehet el közömbösen, legyen akár nyelvész szakember, akár általában a humán tudományok művelője. Hiszen ezek a munkák bőségesen felhasználják a litván nyelv anyagát, és erre támaszkodva gyakran messzemenő, nemcsak filológiai, hanem történeti, etnikai és régészeti általánosításokat, következtetéseket is megfogalmaznak. E következtetések és általánosítások ellenőrzésének 13 R. Aitzetmüller. Das baltoslavische Akzent- und Intonationssystem. Grundzüge und Grundprobleme, dargestellt nach dem heutigen Stand und Forschung. „Die Sprache“ VIII. Bd., 1. Heft, 1962, p. 46—58. Straipsnyje duodama kritinė šio klausimo ir jį liečiančių naujausių darbų apžvalga. 9 tudományos megbízhatóságának litván nyelvi anyag alapján történő ellenőrzése litvánistáink közvetlen kötelessége kell legyen. Amint a gyakorlat mutatja, még a jól képzett külföldi kutatók munkáiban is előfordulnak a litván nyelvi tények felhasználásakor súlyos pontatlanságok és hibák, amelyek vagy nyelvünk nem kellő ismeretéből, vagy elavult forrásokra támaszkodásból, vagy egyszerűen bizonyos szubjektivitásból fakadnak. Különösen gyakoriak a kevéssé megbízható etimológiák, köztük egészen különös esetek. Ilyen eset feltűnő példájaként említhetjük a neves lengyel történész és nyelvész, M. Rudnicki által a Sūduva helynévre adott etimológiai magyarázatot14. Vajon nem szovjet nyelvészeink becsületbeli ügye-e, hogy idejében és megfelelően helyreigazítsák az ilyen – nem mindig jóhiszeműen keletkezett – pontatlanságokat?! Sajnos ez mindeddig nagyon ritkán és nem kellő határozottsággal történik. Filológusaink és általában valamennyi litvánista még felelősségteljesebb feladata, hogy ne maradjanak kívül a szovjet és a nemzetközi nyelvtudomány által vizsgált, a litván nyelvet és a litván nép múltját közvetlenül érintő fontos kérdéseken, hanem ellenkezőleg: fejtsék ki véleményüket e kérdések egyik vagy másik megoldásáról, litvánista anyagra, valamint a litván nyelvtudomány és történetírás legújabb adataira támaszkodva. Pedig a szovjet években rendkívül sok ilyen új anyag gyűlt össze: egyrészt a nagy „Litván nyelv szótára” kiadásával és cédulakatalógusának kiegészítésével, másrészt a litván nyelvjárások és a litván toponímia kutatásával, továbbá régészeti ásatások és néprajzi expedíciók révén. Mindezt a rendkívül értékes anyagot, amely gyakran teljesen új adatokat szolgáltat a balti és szláv nyelvtudomány mindmáig megoldatlan kérdéseinek vizsgálatához, a lehető leghamarabb be kell vonni a tudományos vérkeringésbe, és a lehető legszélesebb körben fel kell használni az össz-szövetségi, illetve nemzetközi jelentőségű nyelvészeti és történetírási problémák megoldásában. Vegyük akár magát a baltikumi–szláv alapnyelv és őshaza problémáját, amelyről ma a szovjet és a külföldi nyelvtudományban egyaránt éles viták folynak. Mint ismeretes, az utóbbi időben e kérdés megoldásának három fő iránya rajzolódott ki. Az egyik irányzat képviselői azon a nézeten vannak, hogy létezett baltikumi–szláv alapnyelv, és ennek rekonstruálása alapján próbálják megmagyarázni a balti és a szláv nyelvek közös vonásait. E hipotézist ma a fent említett lengyel tudósok többsége, valamint olyan nyelvészek támogatják, mint A. Vaillant, V. Georgijev és mások. A második irányzat hívei – amelyet még A. Meillet indított el – ezzel szemben azt bizonygatják, hogy az ókorban nem létezett sem baltikumi–szláv alapnyelv, sem külön baltikumi–szláv nyelvi közösség. E nézet szerint – amelyet az utóbbi időben talán A. Zenas véd a leghatározottabban – a balti és a szláv nyelvek egymástól függetlenül váltak ki az indoeurópai nyelvi közösségből (языковая общность, wspólnota, Gemeinschaft), és 14 M. Rudnicki. Prasłowianszczyzna Lechia-Polska. II t., 1961, p. 36—37. Dėl šios M. Rudnickio etimologijos klaidingumo žr. „Lietuvių kalbotyros klausimai“, VI t., p. 323—325. 10 Ezután párhuzamosan fejlődtek tovább, csupán egyes történelmi időszakokban kerültek bizonyos, ráadásul hosszú időkre megszakadó érintkezésbe. Végül a balti–szláv nyelvi viszonyokat magyarázó harmadik álláspontot azok a tudósok képviselik, akik elutasítják a szélsőséges nézeteket, és úgy vélik, hogy már az indoeurópai nyelvi egység kezdeti keretein belül kialakult a törzsi nyelvjárások külön csoportja. Ezek a nyelvjárások, bár nem voltak teljesen elszigetelve más, szomszédos indoeurópai nyelvjárásoktól, bizonyos hasonlóságok révén kapcsolatban álltak egymással. Anélkül, hogy egyetlen nyelvvé olvadtak volna össze, történeti fejlődésük során számos közös változáson és a kölcsönös érintkezés szoros mozzanatain (сообщность, Verkehrsgemeinschaft) mentek keresztül. E rokon nyelvjárások csoportjához tartoztak az ősbalták és az ősszlávok nyelvének elődei. Az indoeurópai nyelvi egység végleges felbomlása után (feltehetően ez az időszámításunk előtti III. évezredben történt) ebből a nyelvjáráscsoportból váltak ki a balti és a szláv alapnyelvek, amelyek sokáig még közel álltak egymáshoz, éppen a szóban forgó törzsi nyelvjáráscsoportból örökölt közös vonások miatt. Ez a közösség végül teljesen eltűnt volna, ha az ősbalták és az ősszlávok minden kapcsolatot elveszítettek volna egymással, és különböző természeti vagy nyelvi környezetbe kerültek volna. Ez azonban nem történt meg, és a baltiak, valamint a szlávok közötti földrajzi és történelmi kapcsolatok — bár a múltban talán meglehetősen hosszú megszakításokkal — napjainkig fennmaradtak. E nézet hívei ezért a balti–szláv alapnyelv helyett rendszerint balti–szláv korszakról vagy balti–szláv nyelvi szövetségről és hasonlókról beszélnek. Ezt az álláspontot — amelynek egyik úttörője J. Endzelīns volt — ma E. Frenkel, Ch. Stang és néhány más nyugati nyelvész képviseli, újabban pedig olyan szovjet filológusok is támogatják, mint S. Bernštein, F. Filin és mások. Mivel nem érzem magam illetékesnek annak eldöntésére, hogy e három nézet közül melyik áll a legközelebb a történeti igazsághoz, itt csupán arra szeretnék rámutatni, hogy a balti és a szláv nyelvek őstörténeti kapcsolatainak problémáját illető egyik vagy másik felfogástól jelentősen függ számos litván filológiai kérdés megoldásának szempontja, sőt akár a litván nyelv jelentőségének megítélése is e probléma vonatkozásában. V. Georgijev akadémikus például több ízben kijelentette, hogy „a balti és a szláv nyelv olyan közel áll egymáshoz, hogy fonetikai és morfológiai szempontból a konzervatív litván nyelv bizonyos mértékben helyettesítheti az adatokból nem ismert ősszláv nyelvet”15. E bolgár nyelvész kategorikus kijelentésével szemben egyes szovjet nyelvészek nyíltan ellentétes véleményt képviselnek. S. Bernštein például azt mondja, hogy V. Georgijev e tekintetben „nagyon messzire megy”, amikor túlbecsüli a litván nyelv jelentőségét az ősszláv nyelv rekonstrukciójában16, F. Filin pedig egyenesen kijelenti, hogy V. Georgijevnek ez az állítása „inkább hitbeli dogma, mint történeti kutatásokon alapuló következtetés”17. 15 В. Георгиев. Исследования по сравнительно-историческому языкознанию. М., 1958, стр 221; tai pat — Сборник ответов на вопросы по языкознанию. М., 1958, стр. 174; „Slavia“, т. 28, 1. 16 С. Б. Бернштейн. Очерк сравнительной грамматики славянских языков. М., 1961, стр. 34. 17 Ф. П. Филин. Образование языка восточных славян. М., 1962, стр. 126. 11 Melyiknek higgyünk e szigorúan ellentmondó, minden litván filológust élénken foglalkoztató állítások közül? Köztársaságunk nyelvészeinek hangját ebben a vitában egyelőre még nem hallani. Pedig a litván filológusok szavának ebben az esetben jelentős tudományos súlya lehetne, sőt kellene is lennie. Úgy tűnik, hogy nyelvészeink e területen tapasztalható passzivitásának felszámolásához meg kell szabadulni néhány negatív beidegződéstől. Az egyik ilyen beidegződés — amely talán a balti–szláv probléma megvitatásával kapcsolatban alakult ki a szlavisták IV. Nemzetközi Kongresszusán — az, hogy állítólag a szovjet nyelvtudomány e probléma megoldásakor megköveteli a balti–szláv alapnyelv hipotézisének feltétlen elfogadását. Külföldön egyesek tudatosan igyekeznek felfújni ezt a hiedelmet. Ilyen törekvés figyelhető meg például egyes, Nyugatra távozott litván nacionalista nyelvészek V. Mažiulis előadásáról írt beszámolóiban18, amely a szlavisták IV. Nemzetközi Kongresszusán hangzott el Moszkvában. Ez a hiedelem azonban teljesen alaptalan, és egyáltalán nem felel meg a szovjet nyelvtudomány mai gyakorlatának. A szovjet nyelvtudományban ma szabadon kifejtik és vitatják a balti–szláv alapnyelv kérdésével kapcsolatos, egymással élesen ellentétes nézeteket. Ez világosan kitűnik már S. Bernštein és F. Filin említett munkáiból, illetve az azokban olvasható állításokból is. F. Filin például, miután áttekinti a kérdéssel kapcsolatos különféle elméleteket és hipotéziseket, több ízben nyíltan kijelenti, hogy „a balti–szláv alapnyelv hipotézisének egészében véve nincs szilárd tudományos alapja”19. S. Bernštein pedig még határozottabban foglal állást, kijelentve, hogy „a balti–szláv alapnyelv elmélete nagy kárt okozott a szláv nyelvek összehasonlító nyelvtanának. Arra késztette a kutatókat, hogy különböző korszakok nyelvi jelenségeit összekeverjék, mesterséges konstrukciókhoz és hipotézisekhez vezette őket, amelyek hátráltatták az ősszláv nyelv történetének kutatását”20. Mint látjuk, S. Bernštein már múlt időben beszél a balti–szláv alapnyelv elméletéről, a nyelvtudomány lezárult szakaszaként, noha — ezt meg kell jegyezni — ma is vannak szovjet nyelvészek, akik még kitartanak e hipotézis mellett. Szovjet litván filológusainknak tehát nekik sem kellene előzetes feltevésekkel, még kevésbé aggodalmakkal korlátozniuk magukat, hanem kizárólag sine ira et studio, elsősorban a litván nyelv és Litvánia őstörténetének tényeire támaszkodva kellene megítélniük ezt a kérdést. Egyszer már nyilvánosan szemére vetettem21 köztársaságunk litván filológusainak, hogy egyelőre nagyon kevés figyelmet szentelnek a balti–szláv kapcsolatok problémájának. Anélkül, hogy megismételném mindazt, amit korábban már elmondtam, itt csupán ismét hangsúlyozni szeretném, hogy ez a probléma nemcsak nyelvészeti szempontból fontos. Szélesebb jelentőségét véleményünk szerint jól érzékeltetik F. Filin professzor következő szavai: „Bárhogyan magyarázzuk is a balti és a szláv nyelvek közelségét, amely gyökereivel kétségtelenül a távoli múltba nyúlik vissza (a balti–szláv probléma korántsem tekinthető megoldottnak), ez a napjainkig fennmaradt közelség kétségtelenül,” 18 Б. П. Мажюлис. О древнейших отношениях балтийских и славянских языков. Вильнюс, 1958, 20 стр. Rankraščio teisėmis. 19 Ф. П. Филин. Ugyanott, 125. o. és másutt. 20 С. Б. Бернштейн. Ugyanott, 36. o. 21 Lásd: „Дружба народов“, 1962, 8. sz., 259. o.; K. Korsakas. Literatūrų draugystė. V., 1962, 102—107. o. 12 a balti és szláv népek szoros szomszédságáról tanúskodik az ókorban, legalábbis az időszámításunk előtti utolsó évszázadokban és időszámításunk első évszázadaiban. Ez a körülmény rendkívül fontos a szlávok őshazájának meghatározásakor. Annak megállapítása, hogy hol éltek egymás szomszédságában a szlávok és a baltiak, annyit jelent, mint választ adni arra a kérdésre, hol volt a baltiak és a szlávok őshazája az időszámításunk előtti első évezred második felében és időszámításunk első évszázadaiban22. Vajon ez a kérdés, amelyet már évtizedek óta oly kitartóan igyekeznek megoldani mind a szláv, mind számos más külföldi nép tudósai, kevésbé időszerű a litván és balti kutatók számára? Hiszen minden nép számára fontos, hogy minél pontosabban és teljesebben ismerje származását és múltját, így e tekintetben a litvánok sem lehetnek kivételek. És amikor erről a kérdésről ma éles viták folynak a tudományban, amelyek egyes esetekben időszerű ideológiai-politikai jelentést is nyernek, köztársaságunk litván kutatóinak is aktívan részt kellene venniük bennük. Valójában számos alapvető litván filológiai probléma megoldása is jelentős mértékben függ attól, miként lokalizáljuk a baltiak és a szlávok őshazáját. Ezeket a problémákat másként kellene megoldani, ha például az úgynevezett „autochton” szláv őshaza hipotézisét fogadnánk el (legfontosabb képviselői a mai lengyel nyelvészek és történészek: T. Lēr-Splavinskis, K. Jażdżewski, M. Rudnicki, J. Kostrzewski és mások), amely szerint a szláv őshaza a Visztula és az Odera között, vagy akár a Balti-tenger nyugati partvidékén helyezkedett el. A litván kutatás számára fontos problémákat viszont másként kellene megoldani, ha elfogadnánk azt az elméletet, amely ma egyre inkább kezd meghonosodni a szovjet tudományban: a szlávok őshazáját az ősi balti törzsek lakóterületétől délre kell keresni, amely „széles sávban nagyjából a Nemunas és a Daugava alsó folyásától kelet felé húzódott, és egy ideig elérte a Dnyeper, a Volga és az Oka felső folyását”23, míg „a szláv törzsek az időszámításunk előtti első évezred második felében a Nyugati-Bug felső folyásától a Dnyeper középső folyásáig terjedő erdős síkságot foglalták el”24. Ezen elmélet szerint akkoriban sem a balti, sem — még kevésbé — a szláv törzsek nem érték még el a Balti-tenger partvidékét, ahol nyugati finnugorok éltek. (Ezzel kapcsolatban megjegyezzük, hogy újabban egyesek a mi Nemunas nevünkről is azt bizonygatják, hogy finn eredetű, míg az olyan, a mai nyugati szláv területeken átfolyó folyók nevei, mint a Visztula, a Warta és az Odera, szintén szláv eredetűek.) Az ősi balti és szláv őshaza kérdésének ilyen megoldásának egyébként már vannak bizonyos hagyományai a litván és balti kutatásban is. Elég felidézni K. Būga és a lett J. Endzelīns e tárgyban született munkáit, amelyek ma ismét széles körben bekerülnek a tudományos köztudatba, s egyfelől fontos érvek forrásává válnak a balti–szláv történeti kapcsolatok vitatott kérdéseinek megoldásában, másfelől pedig az e kérdésekről folyó vitákban a kritika tárgyát képezik. Ez jól látható az itt említett S. Bernštein, F. Filinas, V. Toporovas és O. Trubačiovas munkáiból is. 22 Ф. П. Филин. Uo., 129–130. o. 23 Ф. П. Филин. Uo., 133. o. 24 Ф. П. Филин. Uo., 147. o. 13 Például az utóbbi két szerzőnek a Felső-Dnyeper-vidék vízneveiről szóló tanulmányában nagyra értékelik K. Būga hozzájárulását e vidék és Belarusz víznévanyagának kutatásához. K. Būga és a kérdést korábban vizsgáló más tudósok munkáját folytatva a tanulmány szerzői nemcsak jóval keletebbre és délkeletebbre helyezik az ősi balti törzsek településterületeit, mint ahogyan azt a kiváló litván nyelvész tette, hanem egyúttal lényegesen módosítják is K. Būga koncepcióját. A tanulmány szerzői szerint K. Būga „meglehetősen harmonikus és egységes koncepciót alkotott, amely szerint az a tény, hogy a Pripjaty folyótól északra, Belaruszban balti víznevek fordulnak elő, arról tanúskodik, hogy éppen ezeken a helyeken voltak a balti törzsek ősi települései (a szlávok Būga szerint a Pripjaty folyótól délre éltek). A baltiak későbbi történetét — K. Būga koncepciójának lényegét összefoglalva hangsúlyozzák a tanulmány szerzői — a litván tudós a szlávok nyomására, észak és nyugat felé, a Balti-tenger irányába tartó szüntelen visszavonulásként ábrázolja”25. A Felső-Dnyeper-vidék és szomszédos körzetei víznévanyagának gondos és átfogó elemzését elvégezve V. Toporovas és O. Trubačiovas tanulmányuk végén új, K. Būga koncepciójával ellentétes hipotézist vetnek fel, amelyet a következőképpen fogalmaznak meg: „Különösen hangsúlyoznunk kell azt a gondolatot, hogy a Felső-Dnyeper-vidék balti lakosságának zöme nem húzódott északnyugatra, amikor a szlávok elterjedtek ezen a területen, hanem az utóbbiak fokozatosan asszimilálták.” E hipotézis elfogadásával lehet állítólag meggyőzően megmagyarázni, miért maradtak fenn olyan sokáig a balti víznevek ezen a vidéken, és miért öltöttek olyan elszlávosodott hangtani alakokat. „Az elmondottak alapján — vonják le a következtetést a tanulmány szerzői — különös jelentőségre tesz szert az a kérdés, hogy az ősi baltiak milyen, a lehető legtágabb értelemben vett hozzájárulást nyújtottak a Felső-Dnyeper-vidék történetéhez”26. Bár ezt a kérdést a tanulmány, amint maguk a szerzők is elismerik, nem oldja meg, kétségtelen, hogy miután felvetődött, a közeljövőben tovább fogják vizsgálni és vitatni. Kell-e bizonygatni, mennyire fontos és időszerű az egész balti őstörténet, nem is szólva K. Būga tudományos örökségének értékeléséről? Ha V. Toporovas és O. Trubačiovas e hipotéziséhez hozzákapcsolunk még néhány, a legutóbbi munkákban közzétett állítást27 arról 25 Б. Н. Топоров, О. Н. Трубачев. Uo., 6. o. 26 Uo., 236. o. 27 Lásd М. Я. Гринблат. К вопросу об участии литовцев в этногенезе белорусов. — „Вопросы этнической истории народов Прибалтики“. М., 1959, стр. 533—543. Ebben a munkában a litván helynévanyag bőségének elemzésére és a vonatkozó történelmi tényekre támaszkodva a szerző a következő következtetésre jut: „A mai Belarusz északnyugati területén, ahol sok a litván helynév, két, egymással szemben haladó kolonizációs hullám — északkeletről, a polockiak felől, valamint délről és délkeletről, a dregovicsok és volhíniaiak felől — elszlávosította a terület legősibb lakóit, a litvánokat: a felvidéki lakosság egy részét és a jatvingok egy részét. A litván lakosság elszlávosodása hosszú folyamat volt. A VI–IX. században kezdődött, és Belarusz északnyugati részének legszélső vidékein csak a XIX. század elején fejeződött be. A szlávok kolonizációs terjeszkedése a litvánok lakta területeken általában békésen ment végbe, és nem járt együtt az őslakosság kiszorításával” (543. o.). Ezt megerősítik a litván szovjet nyelvészek (A. Vidugiris és mások) legutóbbi kutatásai is, amelyeket Belarusz SZSZK-nak a litvánok által továbbra is lakott településein (Zietelában és másutt) végeztek. 14 Ha a litván és belarusz etnikai kapcsolatokat már a történelmi időkben vizsgáljuk, széles és összetett probléma tárul elénk, amelynek megoldásába valamennyi szakterület litván kutatóinak be kellene kapcsolódniuk, hiszen alapvetően fontos a nyelvészek, történészek, régészek, etnográfusok és folkloristák számára egyaránt. A szovjet litván kutatók e probléma megoldásához mindeddig nagyon keveset járultak hozzá. Az utóbbi időben szinte egyedül régészeink foglalkoztak ezzel a kérdéssel a köztársaságban28. Annak elismerése mellett is azonban, hogy a régészet, az antropológia és a néprajz sokat segíthet az etnogenezis problémáinak megoldásában, egyet kell értenünk F. Filinnel abban, hogy „ebben a kérdésben a döntő szó a nyelvtudományé volt és marad, mert a nyelv a lakosság etnikai hovatartozásának legfontosabb ismérve”29; ugyanakkor „a régészetnek nincs semmiféle alapja annak megállapítására, hogy az előkerült kultúrák emberei milyen nyelven beszéltek. Egy és ugyanazon kultúra leple alatt etnikailag különböző törzsek rejtőzhetnek, ahogyan ugyanannak az etnosznak is lehetnek különböző kultúrái”30. Ezt a gondolatot különösen hangsúlyozza K. Moszyński31, amikor bírálja T. Lehr-Splawiński és más lengyel tudósok módszerét, amely közvetlen kapcsolatot tételez fel a feltárt régészeti kultúrák területe és az ott élő ókori etnikai csoportok között. Meg kell jegyezni, hogy ez a módszer szovjet régészeink számára sem idegen, ezért nem véletlen, hogy egyes állításaik alátámasztására T. Lehr-Splawiński munkáit is felhasználták32. Számunkra azonban itt elsősorban nem annyira a régészek bírálata fontos, mint annak hangsúlyozása, hogy a litván őstörténet és etnogenezis kérdésének filológus litván kutatóinknak is jóval több figyelmet kellene szentelniük, nem engedve át ezen a területen a kizárólagos szerepet a régészeknek. Egyelőre szovjet filológusaink nagyobb munkái közül csak egy-kettőt lehet megemlíteni, amelyek közvetlenül hasznosak lehetnek a balti–szláv történelmi kapcsolatok problémájának vizsgálatában. Ezek közül különösen említést érdemel a litván víznevek jegyzéke33, amely mintegy 7000 folyó és 3000 tó nevét foglalja magában. Remélhető, hogy ez a kollektív munka hasznára válik mindazoknak, akik a balti–szláv probléma vizsgálatakor helynévi anyagra támaszkodnak. Ezért V. Toporov és O. Trubacsov sajnálkozása, hogy mindeddig nem készült „éppen Litvániát érintő teljes körű 28 Žr. Lietuvos archeologijos bruožai. V., 1961, p. 82—86, 142—143. Čia taip pat teigiama, kad „probaltai yra gyvenę Padnieprės ir Volgos—Okos aukštupio srityje“ (p. 86), o senovės rytiniai baltai „I tūkstantmetyje pr. m. e., kaip rodo piliakalnių su brūkšniuota keramika ir baltiškų vietovardžių paplitimas, gyveno toliau į rytus nuo dabartinės Lietuvos TSR teritorijos. Jų teritorijos ribos siekė Dniepro aukštupio baseiną ir apėmė žymią dalį Dauguvos aukštupio baseino. Tuo tarpu vakariniai baltai buvo apsigyvenę šiaurvakarių Lenkijoje, Kaliningrado srities teritorijoje, vakariniuose Lietuvos rajonuose ir iš dalies Kuršė“ (p. 142). 29 Ф. П. Филин. Uo., 15. o. 30 Ф. П. Филин. Uo., 42–43. o. 31 Žr. K. Moszynski. Pierwotny zasiąg języka prasłowiańskiego. Wrocław — Kraków, 1957. 32 Vö. Lietuvos archeologijos bruožai, 83. o. (térkép). 33 Lietuvos TSR hidronimų vardynas [Lietuvių kalbos ir literatūros institutas. Felelős szerk. E. Grinaveckienė]. V., 1963, XX+226 p. 15 a víznévi anyag összefoglaló jegyzéke34, úgy tűnik, mostanra már tárgytalanná válik. De hány más időszerű és nagy horderejű problémakérdés vár még köztársaságunk filológusainak megoldására! Itt csak néhányat említünk meg ezek közül, hiszen ezek is szorosan kapcsolódnak ugyanahhoz a balti–szláv kapcsolatokra vonatkozó problémához. Talán a legidőszerűbb közülük a jatving kérdés. E régi balti törzs múltjának megvilágítására – amely már a történelmi időkben eltűnt – az utóbbi évtizedben számos lengyel történész, régész és nyelvész fordított és fordít nagy figyelmet (A. Kamiński, J. Antoniewicz, S. Zajączkowski, J. Otrębski és mások). Lengyelországban még egy különleges, úgynevezett Jatving Komplex Expedíció (Kompleksowa Ekspedycja Jaćwieska) is működik J. Antoniewicz vezetésével; évek óta kiterjedt régészeti, helynévtani és nyelvészeti kutatásokat végez Suwałki vidékén, az eltűnt jatvingok feltételezett ősi területén. Az expedíció munkájában nyelvészeti részlegének vezetőjeként tevékenyen részt vesz a neves svéd szlavista-balti nyelvész, K. O. Falk professzor is, aki már korábban (1941-ben) értékes monográfiát adott ki a Wigry-tó környékének víznévi anyagáról, és tovább folytatja a litván helynévtan terén végzett tanulmányait35. A litván szovjet nyelvészek közül egyelőre csak J. Balčikonis akadémikus érdeklődött valamelyest a jatving kérdés iránt, és ő is főként azzal, hogy J. Otrębski professzor cikkeihez nyelvi adatokat szolgáltatott. Megjegyzendő, hogy nyelvészeink mindmáig nem foglaltak kritikusan állást J. Otrębski professzor azon hipotézisével kapcsolatban, amely szerint az ókori jatvingok olyan nyelvjárást beszéltek, amely átmenetet képezett a balti és a szláv nyelvek között. A szovjet litván kutatók mindeddig nem vizsgálták mélyrehatóan az óporosz nyelv és a porosz múlt kérdéseit sem, miközben a lengyel tudósok (H. Łowmiański és mások) ezen a területen már a háború utáni években számos értékes munkát tettek közzé. A kutatások legszélesebb területét természetesen a balti–szláv nyelvi kapcsolatok alkotják már a történelmi időkben is. Ezen a területen olyan kérdések várnak új, részletes munkákra, mint a litván és az orosz, a litván és a belarusz, valamint a litván és a lengyel nyelv kölcsönhatásának és egymásra gyakorolt hatásának feltárása. E terület rendkívül széles problémakörét tekintve eddig nagyon kevés történt, noha az utóbbi évtizedben köztársaságunkban és a szomszédos Belaruszban is születtek értékes munkák (V. Kostelnickis, M. Zakarian, A. Veržbovskis, A. Sabaliauskas és mások tollából), amelyek főként az orosz, a belarusz és a litván nyelv lexikai kapcsolatait világítják meg krónikák és levéltári dokumentumok szövegeinek, illetve helynévi anyagnak az elemzése alapján. A külföldön készült munkák közül elsősorban H. Łowmiański művei említendők, különösen az 1957-es tanulmánya a litván egyházi terminológiára gyakorolt szláv nyelvi hatásról. E tanulmány meggyőzően bizonyítja a Litvánia és … közötti kulturális érintkezések 34 В. Н. Топоров, О. Н. Трубачев. Uo., 24. o. 35 K. O. Falk szlavisztika és litván filológia terén végzett tevékenységéről lásd: Rocznik Białostocki, II. Białystok, 1961, 9–16. o. A lengyel tudósok jatvingokkal és általában Litvánia múltjával kapcsolatos munkáiról lásd J. Ochmański „Dzieje Litwy w pracach współczesnych historyków polskich” című cikkét, 451–458. o. Továbbá: D. Jaskanis. Jaćwież. Białystok, 1962, 44 p. 16 Litvánia és Oroszország kapcsolata egészen a XII. századig nyúlik vissza36. A neves szlavista és filológus, V. Kiparskis már egy ideje nagyobb munkán dolgozik a balti nyelvek szláv lexikai jövevényszavairól. A német balti és szláv nyelvész, V. Falkenhan az utóbbi időben új megközelítésben foglalkozik a litván és a lengyel nyelv kapcsolataival. A nyelvi szövetségek (Sprachbund) jelenleg Nyugaton művelt elméletére támaszkodva37 V. Falkenhan azt bizonygatja, hogy a közelmúltban még létezett lengyel–litván, illetve német–lett–észt nyelvi szövetség. Feltevése alátámasztására számos érdekes morfológiai és szintaktikai párhuzamot sorakoztat fel a balti és a szláv, valamint a germán nyelvek között. Meg kell azonban jegyezni, hogy a nyelvi szövetségek elmélete jelenleg bizonyos politikai, sőt revansista tendenciákat is sugallhat, ezért egyes aspektusait rendkívül kritikusan kell megítélni. A balti–szláv kérdéskörhöz szorosan kapcsolódó, különálló és kiterjedt problémakört alkotnak a balti, a szláv és a finnugor nyelvek közötti kapcsolatok. Bár B. Serebrennikov, P. Ariste, E. Neminen, V. Kiparskis és néhány más szovjet, illetve külföldi nyelvész legutóbbi munkái jelentős új eredményekkel gazdagították a kérdés kutatását, ezen a területen is számos olyan problémás kérdés maradt, amelyek sikeres megoldásához a szovjet litván nyelvészek új, értékes adatokkal járulhatnának hozzá. Ezért kedvezően kell értékelni e tárgykörben írt első munkáikat, még ha ezek egyelőre kompilatív, összefoglaló jellegűek is38. Eddig ezek a munkák csupán a balti finn nyelvek litvánokkal való nyelvi kapcsolatait érintették, az utóbbi időben azonban egyre több olyan tény került elő, amely arra utal, hogy a balti népek a távoli ókorban közvetlen kapcsolatban álltak a Volga-vidéki finn törzsekkel (a mordvinokkal és a marikkal) is. Ezt a kérdést litván nyelvészeink eddig egyáltalán nem vizsgálták, noha V. Toporov és O. Trubacsov tanulmányukban számos új adatot tettek közzé a megvilágításához, és rámutattak: „a balti–finn kapcsolatoknak ez az oldala rendkívül fontos, hiszen a baltiak egész régi felső-dnyeperi területe mentén szomszédaik a Volga-vidéki finnek voltak”39. Kívánatos volna, hogy a balti és a finnugor nyelvek közötti kapcsolatok problémájának vizsgálatában minél előbb megkezdődjék a tudományos együttműködés litván nyelvészeink és a Szovjet Észtország filológusai között. Ezen a területen egyelőre nincsenek kapcsolatok, és arra sem történtek kísérletek, hogy a kérdést komplex módon vizsgálják. Eközben a szovjet balti régészek gyakorlata megmutatta, hogy az ilyen együttműködés igen termékeny eredményeket hoz (gondoljunk csak a neves észt régész, H. Moor munkáira, amelyek az egész baltisztika számára fontosak). Ennek a példának arra kellene szolgálnia, hogy 36 A tanulmány szerzője ezenkívül azt bizonygatja, hogy az ókori Litvánia már a XIII. században megérett egy új vallás befogadására, amikor minden litván föld egyetlen feudális monarchiába egyesült. Az új társadalmi formációnak megfelelő új vallás felvételét azonban a litvánok számára a Német Lovagrend akadályozta, amely minden erejével igyekezett megakadályozni Litvánia megkeresztelkedését, mert nem akarta elveszíteni azt az ürügyet, hogy karddal foglalja el pogány országként. Lásd H. Lowmianski. Uwagi o wpływach słowiańskich na litewską terminologią kościelną. Studia z filologii polskiej i słowiańskiej, t. II, Warszawa, 1957, p. 366—372. 37 Egyik legjelentősebb képviselője a jénai egyetem professzora, H. Becher, aki 1958-ban összefoglaló munkát adott ki a kérdésről „Der Sprachbund” címmel. 38 Lásd J. Sabaliauskas tanulmányát: Baltų ir Pabaltijo suomių kalbų santykiai. „Lietuvių kalbotyros klausimai“, VI t., p. 109—136. 39 B. H. Топоров, О. Н. Трубачев. Uo., p. 247. 2. Kalbotyros klausimai VI. 17 tanulságos és ösztönző a balti köztársaságok szovjet filológusai számára is. Ebben a cikkben a legutóbbi időszak összehasonlító-történeti nyelvészetének munkái közül részletesebben és konkrétabban csak azokat érintettük, amelyek kapcsolatban állnak a litván filológiával, illetve általában a lituanisztikával, és a balti–szláv nyelvi kapcsolatok problémáját vizsgálják. Itt szinte teljesen említetlenül maradtak a balti–germán nyelvi kapcsolatok problémájával foglalkozó munkák, valamint azok, amelyek a protoindoeurópai nyelvtudomány problémáit tárgyalják (például az úgynevezett laringális elméletet), amelyek vizsgálata során a balti nyelveket a nemrég felfedezett tokhár és hettita nyelvekkel hozzák összefüggésbe. Ezenkívül e cikk keretein kívül maradt szinte valamennyi, külföldön az utóbbi időben megjelent, közvetlenül a litván nyelv vizsgálatának szentelt munka is — ezek külön áttekintést igényelnének40. Amint korábban láttuk, a balti–szláv nyelvi kapcsolatok egyik vagy másik értelmezése, szorosan összefüggve a balti–szláv közösség tágabb problémájával, lényegesen érinti a litván nép őstörténetének és etnogenezisének, valamint a litván nyelv történeti fejlődésének alapjait is; ezért köztársaságunk lituanistái és általában a szovjet baltisták sem maradhatnak tovább közömbösek e probléma megoldása iránt. Végül a lituanisztika által szolgáltatott anyag jelentős tudományos értékkel bírhat magának az összehasonlító-történeti nyelvészetnek a további fejlődése és módszereinek tökéletesítése szempontjából is41. Remélni kell, hogy a Nemzetközi Szlavista Bizottság mellett létrehozott Nemzetközi Balti–Szláv Kapcsolatok Bizottsága, amelynek munkájába számos neves szovjet és külföldi filológus ígérte bekapcsolódását, már a közeljövőben jelentősen fellendíti a balti–szláv nyelvi kapcsolatok, valamint általában a balti nyelvek sokoldalú kutatását mind nemzetközi, mind össz-szövetségi szinten. Befejezésül még egyszer szeretnénk szovjet lituanistáink egyik legfontosabb feladataként kiemelni, hogy határozottabban kapcsolódjanak be a szlavisztika, illetve általában az indoeurópai nyelvtudomány aktuális, ma széles körben tárgyalt problémáinak vizsgálatába, azt új litván anyaggal gazdagítva, és egyúttal hatékonyan felhasználva a nemzetközi nyelvtudomány legújabb eredményeit a szovjet lituanisztika további sikeres fejlesztése érdekében. Vilnius 40 A teljesség kedvéért legalább felsoroljuk közülük a legjelentősebbeket. Ezek: M. Niedermann még a háború előtt Németországban megkezdett, ötkötetes litván nyelvi szótára (három kötete már megjelent; a szótárt A. Zenas és A. Salys folytatja); E. Fraenkel 1955-ben megkezdett litván etimológiai szótára (már 14 füzete megjelent; a szótárt E. Hofmann és E. Tangl folytatja); J. Otrębski ötkötetes litván nyelvtana (az I. és III. kötet már megjelent). A tanulmányjellegű munkák közül említést érdemel: Č. Kudzinowski tanulmánya a Chilinskis-féle Biblia litván fordításáról; Tamara Buch (Lengyelország) disszertációja K. Donelaitis „Metai” című művének hangsúlyozásáról; G. Benze (NDK) disszertációja a balti nyelvek határozói igeneveiről. Az utóbbi években külföldi folyóiratokban még több más nemzetiségű nyelvész is közölt kifejezetten litván vagy balti nyelvi témájú tanulmányokat — köztük a cseh P. Trost és A. Erhart, a svájci J. Locher, az amerikai W. Schmalstieg, E. Hamp és mások. 41 Vö. J. Otrębski. Über die Vervollkommung der Forschungsmethoden in der indoeuropäischen Sprachwissenschaft. — Lingue Posnaniensis, t. 9, Poznań, 1963, p. 7—28. A szerző ebben a cikkben, miközben a komparatív nyelvészeti módszerek további tökéletesítését szorgalmazza és megoldást keres néhány, mindmáig vitatott problémára, igen nagy számban használja fel a litván nyelv tényeit. 18 ÖSSZEHASONLÍTÓ NYELVTUDOMÁNY ÉS A SZOVJET LITVÁN FILOLÓGIA FELADATAI К. КОРСАКАС Ö s s z e f o g l a l ó A litván nyelv régóta nagy figyelmet kelt az összehasonlító-történeti nyelvészet területén dolgozó tudósok körében, mivel az egyik legrégibb indoeurópai nyelv. Az utóbbi években számos szovjet és külföldi, az indoeurópai nyelvészet kérdéseivel foglalkozó tudós munkáiban jelentősen megnőtt a litván nyelvi anyag felhasználása. A cikk S. B. Bernštejn, F. P. Filin és V. I. Georgijev megállapításait idézi a litván nyelv jelentőségéről a balti–szláv közösség problémájának megoldásában, valamint a szláv és a balti népek etnogenezisének, őshazájának és alapnyelvének tisztázásában. Miután röviden áttekinti e kérdések legfontosabb korszerű hipotéziseit, a cikk szerzője hangsúlyozza, hogy a litván nyelvészeknek a lehető legaktívabban be kell kapcsolódniuk e jelenleg széles körben vitatott kérdések megoldásába, amelyek a litván nyelvtudomány számára is nagy érdeklődésre tartanak számot. A litván tudósok által az utóbbi évtizedekben összegyűjtött gazdag anyagok a lexikográfia területéről (lásd a tudományos «Litván nyelv szótára», I—VI. kötet), a dialektológiából, a helynévtanból (lásd «A Litván SZSZK vízneveinek szótára»), a litván nyelv akcentológiájából és fonetikájából, valamint Litvánia régészetéből és néprajzából mindmáig nem kerültek be igazán a tudományos köztudatba. Ezek az anyagok pedig jelentős segítséget nyújthatnának a szláv és balti népek történeti és nyelvi kapcsolatainak számos vitatott kérdésében. V. N. Toporov és O. N. Trubacsov «A Felső-Dnyeper vízneveinek nyelvészeti elemzése» című munkájának példáján a cikk bemutatja, miként módosítják lényegesen a legújabb helynévtani kutatások K. Būga és más tudósok korábbi elképzeléseit arról, hogy az ősi balti törzsek a szláv népek nyomására fokozatosan a Felső-Dnyeper vidékéről a Balti-tenger partjára húzódtak volna vissza. Valójában itt asszimilációs folyamat ment végbe, nem pedig kiszorítás. Ez a történelmi tény egészen más megvilágításba helyezi a balti–szláv problémát; ennek pontosításához a jövőben minél több litván anyagot kell bevonni. A cikk rámutat, hogy a Litván SZSZK-ban az utóbbi években már végeztek bizonyos munkát, főként lexikai és levéltári anyag alapján (A. Sabaliauskas, V. Kostelnickis, M. Zakarian és mások munkái), a nyelvek tisztázása érdekében. 19 a litván népnek az orosz, a belarusz és más szláv népekkel fennálló kapcsolatainak. A cikk végén a szerző azt a feladatot tűzi a szovjet litván nyelvészek elé, hogy az eddiginél behatóbban tanulmányozzák az olyan, mára teljesen eltűnt balti törzsek nyelvét és múltját, mint az óporoszok és a jatvingok, továbbá fordítsanak nagyobb figyelmet a balti népeknek a távoli múltban a finnugor népekkel fennálló nyelvi kapcsolatainak vizsgálatára. A cikk szerzője reményét fejezi ki, hogy a Szlávisták Nemzetközi Bizottsága mellett újonnan létrehozott Balto-szláv Kapcsolatok Kutatásával Foglalkozó Nemzetközi Bizottság elősegíti majd a munka fellendítését a legfontosabb kérdésekben mind a szlavisztika, mind a litván filológia területén.