„Балто-славянский сборник“

Az orosz és a litván nyelv egyes alakjainak eltérései közül megemlítendők a litván ige összetett alakjai, amelyeknek ma már nincs megfelelőjük az oroszban. Ezért ezeket az alakokat a könyv a litván ige önálló kategóriájaként nem tárgyalja külön. Igaz, valamelyest szó esik róluk az aspektus, a participiumok és a módok tárgyalásakor. E formák sajátosságai azonban (jelentésük, képzésük és használatuk) feltáratlanok maradtak. Másfelől kétséges, helyes-e a skaityčiau és būčiau skaitęs alakokat egyaránt a хотел бы kifejezéssel fordítani. Véleményünk szerint ez a fordítás csak a skaityčiau alaknak felel meg; vajon a būčiau skaitęs sajátosságának feltárására nem lett volna-e jobb a szó szerinti я был бы читавший fordítás. Hiszen a litván skaityčiau és būčiau skaitęs korántsem ugyanaz. A litván nyelv a feltételes mód összetett alakjai között a būčiau beskaitęs, būčiau buvęs beskaitęs és būčiau buvęs skaitęs alakokat is használja, ezek közül azonban egyiket sem említi a módokról szóló fejezet. A litván būdinys alakot a könyv a határozószók közé sorolja, anélkül, hogy részletesebben magyarázná (239—240. o.). Példái mellett néhány, az orosz būdinysből fennmaradt alakot is közöl, például: стоямя стоям (239. o.), vö. stovėte stovi; ezeket azonban nem állítja párhuzamba egymással. A 129. és 134. oldalon az áll, hogy a litván pranešti ige jelentése сообщить, ez azonban nem teljesen pontos, mert azt is jelentheti, hogy пронести (мимо). A 189. oldalon az olvasható, hogy a būti igének csak a teesie szintetikus permisszív alakja lehet, a litván irodalmi nyelvben azonban valójában az analitikus tegul būna alakot is széles körben használják. A szerző néhány esetben csak az egyik nyelv példáira támaszkodik. Ilyenkor mintha háttérbe szorulna a könyv összehasonlító jellege. Ez vonatkozik az intranzitív igékből képzett passzív participiumok alakjaira (174. o.), az orosz творительный агентивного дополнения szerkezetre (175. o.), valamint az orosz felszólító mód мерзни, получай alakjaira (188. o.) stb. Bár a könyvnek számos hiányossága van, mégis meglehetősen sikeres, nagyjából teljes képet ad az orosz és a litván nyelv összehasonlító morfológiájáról. Olvasásakor és tanulmányozásakor semmiképpen sem hagyhatjuk figyelmen kívül, és nem becsülhetjük alá a szerző munkájának a szláv és balti összehasonlító nyelvészet szempontjából jelentős eredményeit. Valójában ez igen jó kezdete egy nagy jelentőségű munkának, amely megalapozza majd e terület további kutatásait. K. Musteikiunak e könyvért kétségkívül hálásak lesznek a diákok, a fordítók, a sajtó munkatársai és mindazok, akiket érdekel az orosz és a litván morfológia összehasonlítása és használata. E. Grinaveckienė Балто-славянский сборник, Москва, 1972, 424 р. (отв. ред. В. Н. Топоров). A Szovjetunió Tudományos Akadémiájának Szlavisztikai és Balkanisztikai Intézete jelentős terjedelmű művet adott ki „Baltų-slavų rinkinys“ címmel. Tizenöt tanulmányt és három recenziót közöl. A tanulmányok többségében a baltisztikai tematika dominál, jelentős részük pedig kifejezetten litván tárgyú. A kötet interlingvisztikai jellegét a tanulmányok több mint fele (a tizenötből nyolc) adja: ezek a balti és szláv nyelvek kapcsolataival és érintkezéseivel foglalkoznak. A könyvet Z. Zinkevičius „A balti vokalizmus fejlődéséről” című tanulmánya nyitja (5—14. o.). A szerző ebben új érveket keres annak alátámasztására, hogy a balti „alapnyelvben” rövid és hosszú a magánhangzó volt (*a, ā). Például azt állították, hogy a balti rövid *o hangzó a vegyes kettőshangzókban maradt fenn a legjobban 320 ŏn, ōm, amelyekből csak később fejlődtek ki egyes nyelvjárásokban a an, am, másokban pedig a un, um stb. Z. Zinkevičius érveket sorakoztat fel e hipotézissel szemben. Például olyan tények mutatják, hogy a keleti aukštaitiai un, um nem az ŏn, ōm alakból ered, mint a litván Antānas és Ańdrius, amelyeket a szláv Antón, Andrzej alakból kölcsönöztek, vagy a keleti aukštaitiai luntà, amely az *lanta <lentà szóból ered, nem pedig a *lonta alakból. A soron következő négy cikk a balti–szláv nyelvek fonológiájával foglalkozik. Ezek: T. Sudnik, Lazūnai, Lietuvių, baltarusių ir lenkų kalbų fonologinės sistemos (15–155. o.); M. Lekomceva, Apie baltų-slavų pasienio fonologinių sistemų sąveiką (116–134. o.); S. Tolstaja, Vienos žemaičių tarmės žodžio galo fonologija [a végződő magánhangzók redukciójának jelenségeit vizsgálja Akmenė járás Elkiškiai, Sablauskiai, Menčiai és Kanteikiai falvainak nyelvjárásában] (135–139. o.); I. Toporova, Lietuvių kalbos fonemų distribucija (140–173. o.). Az első két cikk a balti–szláv nyelvek érintkezésével foglalkozik. A balti–szláv nyelvek kapcsolatait több másik cikk is tárgyalja, de már nem fonológiai, hanem egyéb szempontokból. M. Lekomceva „Baltų-slavų pasienio tarmių veiksmažodinių gramatemų reikšmių sistema” című cikkében (174–185. o.) azt vizsgálja, milyen hatással volt a Šalčininkai járás Dainava, Dainiškės, Stasylos és Pūšyniškės (Sosenkiškės) falvainak litván nyelvjárásában a ige a helyi szláv nyelvekre, és hogyan befolyásolták ez utóbbiak a litván igerendszert. E. Grinaveckienė, I. Kovalčiuk, J. Mackevič és E. Romanovič „Lietuvos pasienio šiaurės vakarų baltarusių dialektai” című munkája (377–393. o.) a Litván SZSZK Trakai, Vilnius és Šalčininkai járásainak, valamint a határ menti belarusz (részben lengyel) nyelveknek a fonetika, a szókincs és a szóalkotás terén fennálló érintkezését tárgyalja. E. Grinaveckienė „Kai kurie lietuvių ir slavų kalbų kontaktavimo reiškiniai (remiantis pietryčių Lietuvos kalbinių kontaktų medžiaga)” című cikkében (394–408. o.) ugyanazon járások egyes településein vizsgálja a litván és szláv nyelvek kölcsönös hatását. J. Otrembskio „Iš slavų ir baltų kalbų žodžių darybos (sen. sl. mėsec ir liet. mėnuo)” című cikke (186–192. o.) amellett érvel, hogy a litván mėnuo és az óegyházi szláv mėsec ugyanannak a balti–szláv szónak változatai, szóalkotási variánsai. Ez állítólag újabb érv a balti–szláv nyelvi egység mellett. R. Ekertas „Dėl vardažodinių į kamienų kai kurių skirtumų baltų ir slavų kalbose” című cikkében (206–216. o.) érdekes következtetésekre jut. Mindenekelőtt azt állítja, hogy a vizsgált anyag megerősíti korábbi véleményét, miszerint a balti nyelvek archaikusabbak az ősszláv nyelveknél, függetlenül attól, hogyan értelmezzük ezt az archaikus jelleget. Az óorosz nyelv mintegy köztes helyet foglal el az ősszláv és a keleti balti nyelvek között. R. Ekert következtetése tehát nem egyezik J. Otrembskijével. S. Karaliūnas „Dėl baltiškojo atitikmens slaviškajam *pasti” című cikkében (281–288. o.) kimutatja, hogy a szláv nyelvek *pasti ’legeltetni, táplálni; elűzni, őrizni’ szavának a litván póšėti ’(bálványokat) imádni’, póšelėti, pūoselėti ’gondosan táplálni, jól gondozni, kényeztetni’, a lett pašēt ’kényeztetni, gondoskodni, sajnálni, védeni’, illetve a pàst ’gondoskodni, gondozni’ felel meg. A gyűjteményben sajátos helyet foglal el L. Nevska hatvanoldalas munkája, „Baltų geografinių apeliatyvų žodynas”, amely mintegy 1180 litván és lett földrajzi köznevet sorol fel. A terminusokat betűrendben közli, megadva jelentésüket és forrásukat. Etimológiai és egyéb magyarázatokat nem tartalmaz. Ilyen jellegű és terjedelmű földrajziterminológiai szótár a balti nyelvészeti szakirodalomban első ízben jelenik meg. Jelentősége többféle. Mindenekelőtt ez lesz a pa- 321 1. A balti anyag ehhez a témakörhöz nehezen volt hozzáférhető. Másodszor, ez a szótár nagy hasznára válik majd a helynévkutatóknak. Magától értetődik, hogy egy ilyen jellegű első munkában pontatlanságok és hiányosságok is előfordulnak; véleményünk szerint ezek közül a legfontosabb a munka hiányossága. Mivel a szerző sem bevezető megjegyzéseket, sem következtetéseket nem közölt, az olvasó számára a terminusok kiválasztásának szempontjai tisztázatlanok maradnak, vagy csak találgatni lehet őket. Csak a rövidítésjegyzékből állapítható meg, hogy a szerző feltehetően három legfontosabb forrást használt: nyomtatásban megjelent munkákat, a Litván nyelv szótárának és a Litván nyelv atlaszának cédulaanyagát, valamint saját, a litván nyelvjárásokból gyűjtött adatait. Így a szótár meglehetősen teljesnek ígérkezett. Mégis sok terminus hiányzik belőle. Mindenekelőtt még olyan földrajzi terminusok sem kerültek be a szótárba, amelyek megjelentek a Litván nyelv szótárában (LKŽ), vagy szerepelnek annak cédulaanyagában (LKŽK). Például nehéz megérteni, miért hiányzik a szótárból akár az alábbi terminusok közül is: aptaką, apteką ’folyó kiáradása’ (LKŽ I 272, 273), bėdrė ’gödör; úti gödör, pocsolya, mocsár, völgy’ (LKŽ I 711), galvis, gálvis ’a régi folyómeder helyén vagy holtágban természetesen kialakult tó; ásott tó meredek partja’ (LKŽ III 85), gerklė ’tenger (folyó) öble’ (LKŽ III 258), įgerklis ’szűk hely; keskeny földsáv, amely benyúlik az erdőbe vagy a vizek közé, félsziget’ (LKŽ IV 21), intapas ’mély hely a vízben’ (LKŽ IV 122); išplėša ’víz által kimart, kiszélesített rés, árok’ (LKŽ IV 226) kliurkė ’folyós sár, süppedék’ (LKŽ VI 128), krūšis ’körtefa, vadkörte’ (LKŽ VI 726), pólymas ’láp, mocsár; nagy erdő- vagy mezőterület; kisebb erdők’ (LKŽK), smėltė ’homok, homokos terület’ (LKŽK) (pedig smėlis, smėlynas szerepel), šilia ’láp, tőzeges föld; fenyves, erdő’ (LKŽK), šimša ’nedves rét, mocsár’ (LKŽK), šlapókšnis ’nedves rét’ (LKŽK) és mások. A cikk tudományos értékét csökkentő másik tényező a különféle kisebb pontatlanságok előfordulása, például: ákis ’szem’, akmenynė ’köves hely’, apačia ’alja’, burliūngė ’burliūngė’, dūmbrės ’dūmbrės’, galūkalnė ’galūkalnė’, gelminė ’mélyedés’, įplėša ’vízmosta bevágás’, kalnūgubris ’hegyoldali mélyedés’, kalniūkštis ’kis domb’, kriaukšlynė ’kagylós hely’, muõla ’muõlas’, perejá ’péréja’, saušbalė ’száraz mélyedés’, užūžilė ’užūžilė’, vagá ’vagà’, vidūgiriai ’vidūgiriai’, vodėlė ’vodėlė’ és mások. A terminusok hangsúlyjelekkel szerepelnek. Egy részüket azonban hangsúlyjelek nélkül közli, noha a források, amelyekből átvette őket, megadják a hangsúly helyét és dallamát: bliūdas ’bliūdas’, duobija ’duobija’, ežeras ’ežeras’, kem(s)as ’kėmsas’, kemzras ’kėmzras’, kiešynas ’kiešynas’, liūgnas ’liūgnas’, pabalė ’pabalė’ stb. Ezek a pontatlanságok, figyelmetlenségek és sajtóhibák azt mutatják, hogy a szóban forgó cikket kellő gondosság nélkül készítették elő és nyomtatták ki. A gyűjtemény két, a balti mitológiával foglalkozó cikket közöl. A terület ismert szakértője, Več. Ivanovas „Indoeuropietiškosios dvynių kulto terminologijos atspindžiai baltų kalbose” című cikkében (193–205. o.), D. Ward amerikai tudós² és mások kutatásait folytatva, kimutatja, hogy 1 Н. И. Толстой, Славянская географическая терминология, Москва, 1969; Я. Яш- кія, Беларускія геаграфічныя назвы, Мінск, 1971; M. Jurkowski, Ukraińska terminologia hydrograficzna, Wrocław-Warszawa-Kraków-Gdańsk, 1971; P. Nitsche, Geographische Terminologie des Polnischen, Köln, 1964. 2 D. Ward, The Divine Twins. An Indo-European myth in Germanic tradition, Berkeley and Los Angeles, 1968. 322 Az istenfiúk kultuszának nyomai a balti nyelvekben is megtalálhatók, különösen a lett népdalokban. Lit. Dievo sūneliai, lett Dieva dēli (vö. lett Ābelkoka laivu daru / Abi gali pazelīti / Dieva dēli jūrējin̄ / Saules meitu vizina), V. Ivanov véleménye szerint az indoeurópai ikerkultusz terminológiájának (vö. védikus Divó nāpātā „az isten vagy Dyauh—az ég—fiai”, gör. Dioskūrai — Διόσκουροι „Zeusz fiai”) megfelelései. D. Ward kutatásai alapján rekonstruálható az indoeurópai mítosz az isten ikerfiairól — a Napisten fiairól —, akik szerelmesek lesznek napnevet viselő nővérükbe: védikus Sūryā „Nap” vagy Duhitā Sūryasya „A Nap leánya”. V. Ivanov úgy véli, hogy a balti nyelvekben az isten ikerfiairól szóló mítosz e részének megfelelői a lit. Saulės duktė és a lett Saules meita. V. Ivanov ismét visszatér ahhoz a kérdéshez, hogy mi a lett folklór jumis szava. E szó eredetét sokféleképpen magyarázták (vö. például finn jumala, lív jumal „isten”). A rekonstruálható, vérfertőzésen alapuló indoeurópai isteniker-mítoszból, valamint abból a vitathatatlan tényből kiindulva, hogy az ősi indoeurópai hagyományban az isten ikerfiait egyetlen szóval is jelölhették — védikus Yama, avesztai Yima —, a szerző arra a következtetésre jut, hogy a lett jumis szó az indoeurópai isteniker-terminológiához tartozik, későbbi használatára azonban bizonyos hatást gyakorolhattak a balti finn nyelvek. E területen korábban megkezdett kutatásait3 V. Toporov folytatja „Megjegyzések a balti mitológiáról” című tanulmányában (289—314. o.). A tanulmány célja — mint a szerző írja — „a balti panteon (pontosabban: panteonok) hierarchikus szerkezete néhány vonásának rekonstruálása a teonimák fennmaradt istenjegyzékekben való eloszlása alapján” (289—290. o.). A tanulmány első (és nagyobb) része a porosz isteneknek szentelt. A szerző először a különféle forrásokból nagy gonddal összeállított jegyzéket közöl a porosz pogány istenek neveiről. A tanulmányban bemutatott, az istennevek eredetére vonatkozó magyarázatok számos szakterület kutatói számára lesznek érdekesek. A történeti forrásokban rögzített, eloszlásra vonatkozó megjegyzésekre, illetve magukra az istenjegyzékekre támaszkodva V. Toporov a porosz istenek hierarchiájának két archetipikus sémáját mutatja be. A szerző szerint ezek egyike a következő lehetett: E séma további fejlődése a következő volt: 1) Deivs megkapta az Okopirms melléknevet, amely később a név alapjává vált; 2) a Trimps Potrimps és Autrimps alakra vált szét (egyes változatokban pedig Natrimpe alakra is); 3) a Patols név korábbi mellékneve, a Bardoits, különvált ³ В. Н. Топоров, О древнепиндийской Упас (Usas) и ее балтийском соответствии (Оѕінѕ), кн.: Индия в древности, Москва, 1964, стр. 66—84; Об одной „ятвяжской“ мифологеме в связи со славянской параллелью, „Acta Baltico-Slavica“, III, 1966, стр. 143—149; К балто-скандинавским мифологическим связям, Donum Balticum, Stokholm, 1970, p. 534—543. 323 ettől a névtől, és önállóvá vált; 4) Patols a Pekols nevet kapta; 5) Pekols Pekolsra és Pokolsra vált szét; 6) Svaitix bekerült a panteonba. A tanulmány második részében V. Toporov összefoglalja a XIII. századi litván panteonra vonatkozó történeti források adatait. A források ugyan szűkösek (a Volhíniai évkönyv és Joan Malalas „Krónikájának” 1261-es betoldása), ám ezek a viszonylag szűkszavú adatok is érdekes következtetésekre vezették V. Toporovot. Többek között V. Toporov ismét visszatér⁴ ahhoz a gondolathoz, hogy a Volhíniai krónikában említett Diviriksa istennevet (Диверикъзу, Дивирика) nem „Isten fejedelme”, hanem „Isten vesszeje” értelemben kell magyarázni. Sajátos helyet foglal el a recenzált kötetben V. Toporov „Baltica a Moszkva környékén” című tanulmánya (217—280. o.). E munkájával V. Toporov következetesen folytatja számos korábbi kutató (A. Kočiubinskij, A. Pogodin, K. Būga, A. Šachmatov, A. Sobolevskij, M. Fasmer, B. Serebrennikov és mások), valamint az elmúlt évtized szerzői — köztük mindenekelőtt V. Toporov és O. Trubačov — munkáinak sorát⁵, amely a balti eredetű helynevek elterjedésével foglalkozik a mai balti területektől keletre. A korábbi munkák meghatározták a balti helynevek elterjedési területének délkeleti határát. A keleti határ azonban tisztázatlan maradt. A „Baltica a Moszkva környékén” című tanulmány célja éppen a balti eredetű helynevek keleti határának meghatározása. Meg kell jegyezni, hogy a „balti” fogalma itt némileg más értelemben szerepel, mint korábban. Mint ismeretes, V. Toporov egyike annak az elméletnek a legjelentősebb képviselőinek, amely szerint a szláv nyelvek a balti nyelvek peremdialektusaiból alakultak ki. Ezt a nézetet világosan kifejti V. Toporov „A balti területeken és a Visztulától nyugatra található helynévi megfelelésekről” című tanulmánya⁶, amely szerint a „balti-szláv” korszak területileg a történelmi balti földekkel nyugatról, délről és délkeletről határos vidékekhez kötődik, időben pedig az ősi balti dialektusok fennállásától addig tartott, amíg el nem különültek tőlük azok a peremcsoportok, amelyekből később a szláv nyelvek fejlődtek ki”⁷. A „Baltica a Moszkva környékén” című tanulmány egyik legfontosabb célja, úgy tűnik, hogy e feltevés megszilárdítása, ezúttal nem a nyugati, hanem a keleti „perifériára” támaszkodva⁸. Ezért a „balti” fogalma egészen sajátos, mondhatni különleges tartalmat kap. A „balti” fogalma itt nem etnikai vagy akár nyelvi, hanem inkább történeti és tipológiai szempontból áll szemben a „szláv” fogalmával. Ahogyan a tanulmány „Baltica a Moszkva környékén” című részéről beszél, állítólag ugyanúgy lehetne beszélni a 4 Žr. В. Н. Топоров, К балто-славянским мифологическим связям, Donum Baltic um, стр. 535. 5 В. Н. Топоров и О. Н. Трубачев, Лингвистический анализ гидронимов Верхнего Поднепровья, Москва, 1962; О. Н. Трубачёв, Названия рек Правобережной Украины, Москва, 1968 ir kt. 6 V. N. Toporov, A balti területeken és a Visztulától nyugatra található helynévi megfelelések kérdéséhez, „Baltistica“ I(1), 1966, p. 103—111. Vö. még: V. N. Toporov, A Visztulától nyugatra található víznevek és helynevek balti elemeiről, „Slavica Pragensia“, VIII, 1966, стр. 255—263. 7 Ugyanott, 104. o. 8 A közelmúltban megjelent V. Toporov új munkája, amelyben ezt a hipotézist apelatív szókincs alapján támasztja alá: В. Н. Топоров, Балтизмы в русских говорах, кн.: Балтийские языки и их взаимосвязи со славянскими, финно-угорскими и германскими языками. Тезисы докладов научной конференции, посвященной 100-летию со дня рождения акад. Я. Эндзелина, Рига, 1973, стр. 43—46; В. Н. Топоров, К вопросу о балтизмах в славянских языках (теоретический взгляд), „Известия Академии Наук Латвийской ССР“, 1973, № 2, стр. 90—96. 324 „Slavica“ Pribaltiki“, szem előtt tartva a kétségtelenül balti eredetű formákat, amelyek fejlődésük során jóval messzebbre jutottak, mint a legtöbb egyéb9. Azok a területek, amelyek helynevei két egészen különböző irányból értelmezhetők (szlávként és baltiként), olyan areákat alkottak, ahol a balti és szláv elemek differenciálódása ment végbe (és néha ma is végbemegy), pontosabban az előbbiek utóbbiakká alakulása. A „balti” fogalmának ilyen értelmezése igen nagy szabadságot biztosít a kutató számára, ezért a cikkben említett helynevek „balti” vagy „szláv” jellegéről általában nagyon nehéz vitát folytatni – ehhez magát a koncepciót kellene megkérdőjelezni, amely a mi szemünkben egyszerre érdekes és eredeti. Bárhogyan értelmezzük is a „balti” fogalmát, a szerző a cikkben jelentős számú Moszkva környéki víznevet sorol fel, amelyeket kétségtelen balti jövevényszavaknak tart. A balti eredetű helynevek jelenléte Moszkva környékén nem meglepő. Mindenekelőtt számos történeti tény ismert, amely arra utal, hogy Moszkva környékén valaha balták éltek. Közülük talán a legfontosabb az orosz évkönyvek tanúsága arról, hogy a Protva folyó mentén még a második évezred elején is élt egy balti törzs, a galindok10. A cikkben más történeti adatokat is találunk, amelyek alátámasztják azt a feltevést, hogy Moszkva környéki területeken valóban éltek balták. Itt érdemes felidézni azokat a meglepő eredményeket is, amelyek a Moszkva környéki Troickaja település (Mozsajszki járás) vizsgálata során születtek. E kutatások alapján két könyv jelent meg11; következtetésük teljesen egybevág a történeti tanúságtételekkel: Troickajában hosszú ideig balták laktak12. Egyébként e könyvek második kötetében jelent meg a neves régész, V. Sedov „A Volga–Oka-köz víznévanyaga” című tanulmánya, amelyben a szerző a térség 180 olyan vízneveit sorolja fel, amelyeket balti eredetűnek tart13. Tehát két olyan munkával állunk szemben, amelyek lényegében ugyanazon területek vízneveit vizsgálják, és sokukat baltinak találják. Nehéz elhinni, hogy ez véletlen lehet. Ez a két tanulmány azonban más gondolatokat is ébreszt. Bár lényegében ugyanazt a területet választották kutatásuk tárgyául, a két szerző korántsem ugyanazokat a vízneveket tartja balti eredetűnek – a mindkét tanulmányban balti eredetűnek minősített azonos víznevek száma mindössze körülbelül 70. Vagyis a V. Sedov által baltinak tartott víznevek több mint felét V. Toporov nem tartja annak. És fordítva: V. Toporov „baltizmusainak” kevesebb mint egyharmada kapott hasonló értelmezést V. Sedov tanulmányában. Már ez a tény is azt mutatja, hogy a baltizmusok magyarázatában van bizonyos fokú szubjektivitás, és a Volga–Oka-köz számos víznevének eredetéről még nem születtek végleges következtetések. V. Toporov a balti helynevek elterjedésének meglehetősen szigorú keleti határát is kijelöli; véleménye szerint ez nagyjából Kalinyin környékétől a Moszkva folyó mentén húzódik annak Oka folyóba való torkolatáig. Érdekes, hogy V. Toporov véleménye a balti helynevek keleti határáról szinte teljesen egybeesik V. Sedovéval14. Több mint 300 Moszkva környéki helynevet vizsgálva V. Toporov igen bőségesen felhasználja a balti névanyagot. Ez teljesen érthető, hiszen a balti 9 В. Н. Топоров, „Балтика“ Подмосковья, стр. 263. 10 Теп рат, 270. 11 Ősi település Moszkva környékén, Moszkva, 1970; Ősi település Moszkva környékén, Moszkva, 1971. 12 Древнее поселение в Подмосковье, 1970, стр. 94 ir t.t. 13 Древнее поселение в Подмосковье, 1971, стр. 99–119. 14 В. Седов, min. veik., p. 108. 325 a megfelelések számos helynév etimológiáját határozzák meg; nélkülük maga a baltizmusok koncepciója sem volna lehetséges. A balti névanyag, mint ismeretes, még viszonylag kevéssé kutatott és publikált, ezért a szerzőknek, különösen a külföldieknek, mindig nehézségeik vannak, amelyek olykor olyan nagyok, hogy műveik tudományos színvonalára is kihatnak. Ez részben a szóban forgó tanulmányra is érvényes, amelynek talán legfontosabb hiányossága a balti névanyaghoz való kellően differenciálatlan viszonyulás. A következőkről van szó: a balti névanyagban archaikus — balti, illetve indoeurópai — elemei mellett sokkal több olyan újítás található, amely viszonylag nemrég keletkezett. A balti múlt további kérdéseinek vizsgálatakor fontos elkülöníteni az újabb elemeket, és csak a régi elemeivel dolgozni. Meg kell állapítanunk, hogy a szóban forgó tanulmányban ez nem mindig sikerült, ezért sok benne az olyan összehasonlítás és etimológia, amelyek a balti névanyag imént említett szűrése után pontatlannak vagy hiányosnak bizonyulnak. A legfontosabb az, hogy a szerző gyakran hasonlítja össze a Moszkva környéki vízneveket olyan balti településnevekkel, amelyek nagy része személynévi eredetű. Például a Ворча folyónév összekapcsolása a litván Varkalių faluval, a Varkališkių faluval stb. nem lehetséges, mivel e két falunév a Varkalys személynévből ered, a személynév pedig a varkalys „rézkovács” foglalkozásnévből. A Житойка nem hasonlítható össze a litván Getaučių faluval, a Getautiškių faluval sem, mert ezek a településnevek a Gė-tautas, Ge-taūtis. összetett litván személynévből erednek. Ugyanez mondható el például a Мошонка folyónévnek a litván Mastautų faluval való összehasonlításáról is, amely az összetett Mãs-tautas személynévből ered. Ezt a folyónevet a litván Masių faluval, a Masionių faluval sem lehet kapcsolatba hozni, mivel ezek a falunevek a Masys, Masionis családnevekből erednek, az utóbbi családnevek pedig a Motiejus. keresztelési névből. További példák is vannak arra, amikor a Moszkva környéki víznevek balti jellegét keresztnevekből vagy keresztelési névből képzett családnevekből alakult, személynévi eredetű balti helynevekkel támasztják alá. Tegyük fel például, hogy a Юшинка folyónév „balti” eredetét a litván Jusėnų faluval, a Jusiškio faluval, a Jusių faluval, a lett Jusi, Juši stb. nevekkel hozzák összefüggésbe. Valójában mindezek a helynevek a litván Jusys, a lett Jusis stb. személynevekből erednek, amelyek maguk a Justinas keresztelési név átalakult változatai. A Микажель folyónévnek a litván Mikėnų faluval, a Mikašiūnų faluval, a lett Mikis, Mikīši stb. nevekkel való összekapcsolása szintén téves, mivel ezek a helynevek a litván Mikėnas, Mikašius, a lett Mikis stb. személynevekből erednek. Ezek a személynevek a Mýkolas keresztelési névből, lettül Mikēlis. erednek. Különösen nem kívánatos, ha valamelyik Moszkva környéki víznevet sokféle eredetű balti helynévvel vetnek össze. Tegyük fel például, mi értelme van az Улупинка folyónév kapcsán felsorolni a litván Ūla folyó nevét, a Uličėlės falu nevét (helyesen: Ūlyčėlės), valamint a Ulitėlės falu nevét (helyesen: Ūlytėlės), a Uliūnų falu nevét stb., amikor az Ūlyčėlė és Ūlytėlė falunevek a szláv eredetű ulýčia „falu, település” szóból erednek, az Ūliūnai falunév pedig az Uliūnas családnévből; az Ūla folyónév viszont feltehetőleg régi balti víznév, amelyet megalapozottan lehet összefüggésbe hozni a szóban forgó folyónévvel. Gyanús és kétséges összehasonlítás és etimológia jócskán akad. A többségük azonban mégis kellően megbízhatónak tűnik, ezért a tanulmány általános koncepcióját nem döntik meg a kritikai megjegyzések. A gyűjtemény végén három recenzió olvasható: E. Grinaveckienė, J. Senkus: Z. Zinkevičius, Lietuvių dialektologija, Vilnius, 1966; S. Karaliū- 326 nas: А. П. Непокупный, Ареальные аспекты балто-славянских языковых отношений, Киев, 1964; Б. Л. Огибенин: A. Dundes, The Binary Structure of „Unsuccessful Repetition“ in Lithuanian Folk Tales, „Western Folklore“, 1962, V, XXI, N 3. Előttünk egy jelentős baltisztikai mű áll, amilyet a balti országokon kívül csak nagyon ritkán adnak ki. A tematika szélessége és a megfelelő tudományos színvonal kétségtelenül sok terület szakemberei számára teszi majd nélkülözhetetlen kézikönyvvé ezt a gyűjteményt. A. Vanagas