Knyga apie žuvų pavadinimus

5. A recenzált szótár — régóta várt és szükséges mű. Csak örülni lehet annak, hogy a Vilniusi Számítógépgyár és a Számítógép-tervező Különleges Iroda mérnökei vállalkoztak erre a hatalmas munkára. A SKŽ jól képviseli a mai litván számítástechnikai terminológiát. A szótár bőséges anyaga azonban még kevéssé van szabványosítva és rendszerezve. Ez a mű csupán jó kezdet a számítástechnikai terminológia fejlesztésének munkájában. Más műszaki területek terminológiai szótárainak készítői számára nemcsak követendő példaként szolgálhat az elkötelezett munka terén, hanem alapul is, amelyre még tökéletesebb építményeket lehet emelni. A. Kaulakienė KÖNYV A HALAK ELNEVEZÉSEIRŐL B. Laumane, Zivju nosaukumi latviešu valodā, Rīgā, 1973, 307 p.1 Benita Laumanė monográfiája nemcsak a lettek számára nagyon időszerű, hanem — mivel számos halnév az ősidőkből öröklődött — a balti és indoeurópai nyelvészet, valamint az etnogenezis szempontjából is. Ez a monográfia az első ilyen nagyszabású vizsgálat a balti halnevekről. B. Laumanė megjegyzi, hogy P. Tymė abból kiindulva, hogy a lazacok kizárólag a Balti-tenger vízgyűjtő területén élnek, rokon elnevezéseik pedig a szláv, balti, germán, valamint a tochár nyelvekben is megtalálhatók, megpróbálta bizonyítani, hogy az indoeurópaiak őshazája a Balti-tenger térségében volt. Ehhez a hipotézishez kapcsolódik a Balti-tenger partvidékének őslakosságára vonatkozó kérdés, amelyet a szerző több helyen is említ. B. Laumanė a régészek azon véleményére támaszkodva, miszerint a baltok vagy őseik az i. e. XVIII. század körül telepedtek át a Balti-tenger vidékére2, és itt kapcsolatba léptek a Balti-tenger délkeleti partvidékének más lakóival — az őslakosokkal, akik a szerző véleménye szerint3 talán a baltokkal rokon indoeurópaiak, valamint finnugorok voltak (14. o.). Az a hipotézis, hogy az említett balti őslakosok indoeurópaiak voltak, igen fontos a baltok és az indoeurópaiak etnogenezisének kérdése szempontjából. Jelenleg egyesek különösen támogatják4. A mezolitikumban a Keleti-Balti térségre két kulturális (Rimantienė véleménye szerint etnikai) csoport volt jellemző: a mikrolitikus-makrolitikus és a Kunda-kultúra. A mikrolitikus-makrolitikus kultúra Litvániához és részben Fehéroroszországhoz tartozott. A Kunda-kultúra a mai Észtország és Lettország területén terjedt el, Litvániában pedig csak a legészakibb részt érintette 1A recenzió korlátozott terjedelme miatt csak a B. Laumanė könyvében felvetett, Balti-tenger partvidéki őslakosságára vonatkozó kérdést tárgyalja. 2A régészek jelenleg azt állítják, hogy a zsinegdíszes kerámia hordozói az i. e. III. évezred végén érték el Litvániát; lásd R. Rimantienė, Pirmieji Lietuvos gyventojai (XI—IV tūkstantmetis pr. m. e.), Vilnius, 1972 (a továbbiakban: Rimantienė PLG), 96. o. 3 Su nuoroda į: Л. В. Ванкина, Торфяниковая стоянка Сарнате, Рига, 1970, p. 140, 144—145, kur Sarnatės stovyklos radiniai datuojami III tūkst. pr. m. e. pirmą pusę ar vidurį, o gyventojai hipotetiškai laikomi indoeuropiečiais; plg. taip pat R. Rimantienės tvirtinimą, kad „apie kokį nors kultūrinį-etninį finougrų klodą Lietuvos akmens amžiaus medžiagoje, tuo labiau senųjų, vietinių, priešvirvelinės kultūros gyventojų priskyrimą finougrų gentims, negali būti nė kalbos“ (Žr. R. Rimantienė, Lietuvos akmens amžiaus šukinė puodų ornamentika ir finougrų klausimas, — Lietuvos istorijos metraštis. 1972 metai, Vilnius, 1973 (toliau: Rimantienė LIM), p. 26; plačiau žr. p. 5—26; taip pat žr.: Rimantienė PLG; Р. К. Римантене, Палеолит и мезолит Литвы, Вильнюс, 1971 (toliau: Римантене ПМЛ). 4Lásd A. Seibutis tudományos ismeretterjesztő cikkeit: Padavimai ir tikrovė, — Mokslas ir gyvenimas, Vilnius (a továbbiakban: MG), 1971, 5. sz., 38—40. o.; Vėlyvojo ledynmečio vietovardžiai, — MG 1971, 10. sz., 16—20. o.; Kaip Nemunas į Vyslą tekėjo, — MG 1973, 3. sz., 28—30. o. stb. 260 területet. E két kultúrát a Maglemose-kultúra elemei kapcsolják össze5. R. Rimantienė szerint „a balti mezolitikum lakói egyértelműen europidok voltak”6. A mikrolitikus-makrolitikus kultúrából fejlődött ki a korai neolitikum felső-nemuni kultúrája, a Kundából pedig a Narva–Nemunas-kultúra7. A litván kerámia, amelynek első darabjai R. Rimantienė véleménye szerint feltehetőleg a Kr. e. IV. évezred végén jelentek meg, „a Dél- és Kelet-Baltikum hatalmas kulturális csoportjába tartozik, amely Nyugat-Lettországtól Jütlandig húzódik”8, és „sok más vonása alapján (legalábbis a nyugat-litvániai telepek) […] a Narva–Nemunas-kultúra szűkebb területéhez tartozik, amely e folyók között virágzott”9. A szóban forgó kulturális csoportok közeli rokonságára vonatkozó véleményt meggyőző nyelvi adatok támasztják alá. Hiszen az úgynevezett óeurópai hidronímia (alteuropäische Hydronymie – H. Krahe terminusa) Skandináviában is elterjedt10. Pajunen, aki Finnországban számos ilyen eredetű víznevet talált, sajátosan balti jellegűnek tartja őket11. V. P. Schmid az óeurópai hidronímia egyik sajátosságaként azt említi, hogy ez a hidronímia a balti nyelvterület egykori és mai területén koncentrálódik12. A kutatók véleménye szerint létezik egy „balti politonikus szövetség”, amelybe a balti nyelvek mellett a lív és az észt nyelv, az északi kasub nyelvjárások, a balti német nyelvjárások némelyike, Kelet-Schleswig és a szomszédos szigetek dán nyelvjárásai, valamint a svéd és a norvég nyelv tartozik. E szövetségre jellemző, hogy a dallami tónuskorreláció a balti nyelveken kívül a többi „szövetséges” számára új jelenség13. Érdekes skandináv–balti párhuzamok figyelhetők meg a szóalkotásban, a szemantikában stb.14. B. Laumane más kutatók véleményére támaszkodva több halnevet is a Balti-tenger partvidékének őslakóitól örököltnek tart, vagy hajlik arra, hogy annak tartsa. E vélemény legfontosabb érvei a vizsgált halnevek elterjedése számos balti-tengeri parti nyelvben, valamint bizonytalan etimológiájuk. Véleményünk szerint a második érv nem helytálló, és a szerző indokolatlanul, kritikátlanul él vele. Emiatt egyes halnevek tárgyalása a monográfiában meglehetősen ellentmondásos. Például B. Laumane a munkák című fejezetben a lett sapals „leuciscus cephalus” alakot az -als képzővel alkotott származéknak tartja, és összeveti a litván šapalas „ua.” szóval (40. o.), a fő részben – a halnevek tárgyalásakor – azonban, miután megemlíti, hogy a lett sapals, sapalis stb. állítólag rokonságban áll a litván šapalas szóval, amelyeket 5 Rimantienė ПМП 95–196. 6 Rimantienė PLG 95. 7 Rimantienė ПМП 196, vö. 176; Rimantienė PLG 95–96; vö. Rimantienė LIM 9–10. 8 Rimantienė LIM 20. 9 Uo. 10 Lásd például: W. P. Schmid, Zum litauischen Flußnamen Aitra, – „Baltistica“, VII (1), Vilnius, 1971, p. 37–42; ugyanő, Aura und Aurajoki, – „Baltistica“, IX (2), Vilnius, 1973, p. 189–194; Heikki J. Hakkarainen és Matti Ruoh tula (Finland), Das Auftreten indogermanischer (alteuropäischer) Gewässernamen in Finnland (a továbbiakban: Hakkarainen – Ru ohtula), – XIe Congres international des sciences onomastiques. Sofia, 28 juin–4 juillet 1972. Résumés des communications, Sofia, 1972 (a továbbiakban: XIe Congres), p. 89. 11 Hakkarainen – Ru ohtula 89. 12 Wolfgang P. Schmid (BRD – Göttingen), Balti víznevek és az őskori Európa, – XIe Congres, 205. o. 13 Lásd Б. Лаумане, А. Непокупный, К постановке вопроса об атласе морской и рыболовецкой лексики Балтийского моря, – Baltistica, IV(I), Vilnius 1968 (a továbbiakban: Лау-мане – Непокупный, – Baltistica), p. 69, valamint az ott hivatkozott szakirodalmat. 14 Lásd Лаумане – Непокупный, – Baltistica, p. 69–78; Б. Лаумане, А. Непокупный, Балто-славяно-финские языковые параллели из области мореплавания и рыболовства, – Взаимосвязи балтов и прибалтийских финнов, Riga, 1970, p. 189–202, valamint az e tanulmányokban hivatkozott szakirodalmat. 261 A nyelvészek összehasonlítják a szanszkrit s’aphara-h „cyprinus sophore“15 szóval; alább azt írják, hogy A. Gėrdas hasonló elnevezéseket mutat ki a szláv, germán és ugor-finn nyelvekben, és mindezeket a Balti-tenger térségében még az indoeurópai kor előtt kialakult közös szubsztrátum jelenségének tekinti16 (213. o.). A nyelvésznő tehát itt még csak nem is védi fentebb említett véleményét, miszerint az őslakosok indoeurópaiaknak tekintendők. B. Laumanė nem vette fel a balti halnevek közös elemeinek jegyzékébe a lett sapals és a litván šapalas elnevezést (lásd a 10–11. és 278. o.). Véleményünk szerint a šapalas elnevezés valóban egy, a Balti-tenger széles partvidéki térségében létezett nyelvhez kapcsolódik, de semmi alap nincs arra, hogy ezt az elnevezést ne balti eredetűnek tekintsük. Vizsgáljunk meg még néhány példát. B. Laumanė más kutatókhoz hasonlóan a lett salaka (salaks) „osmerus operlanus“ elnevezést a lív salāk, illetve az észt salakas szóból származó jövevényszónak tartja (101. o.), az utóbbi finn halneveket pedig – mivel nincs megbízható finn etimológiájuk – V. P. Schmid véleményére támaszkodva finn előtti eredetűnek véli (18. o.)17. E. Frenkel a lett salaka elnevezést, amelyet a fent említett lív és észt megfelelőkből átvett jövevényszónak tart, ezenkívül a salata, -te „aspius aspius” vagy „aspius rapax”, valamint a litván salatis, salotė, celatis „ugyanaz” szavakkal hozza kapcsolatba18. B. Laumanė azonban nem ért egyet ezzel a feltevéssel: véleménye szerint ebben az esetben el kellene ismerni, hogy a lett salata állítólag a balti finn nyelvekből, vagyis a lívből és az észtből származó jövevényszó. Igaz, a karjalai nyelvjárásokban és a finnben is előfordulnak hasonló alakok (vö. karjalai nyj. salat’t’i, finn salatti „alburnus lucidus”). Ennek ellenére, és sikeresen alkalmazva a nyelvföldrajzi kritériumot (a finn nyelvekből átvett jövevényszavak általában kisebb területen terjednek el, mint a vizsgált elnevezés), B. Laumanė a lett salata, salate, salāta, salāts; saluonis, saluozis, a litván salotė, salatis „aspius aspius” vagy „aspius rapax”, továbbá a lett salates upīte víznevet és a litván tavak Salōtas, Salōtė, Salōtė, Salōtis neveit a litván nyelvjárási sālti „folyni”, a porosz salus „patak” szavakkal kapcsolja össze; szemantikai párhuzamként még a lett upītis, upietis „leuciscus indus” szavakat is felhozza (209. o.). Ez a szerző etimológiai felfedezése (más nyelvészek nem javasolták a szóban forgó etimológiát); a monográfiában számos ilyen felfedezés található, ami azt mutatja, hogy B. Laumanėnek általában véve jó nyelvérzéke van. A litván nyelvjárási sālti, a porosz salus vagy hasonló szavak alapján magyarázható a litván sėliavà „coregonus albula”, a seliavà „ugyanaz”, a sėliova „ilyen tavi hal” és más szavak is. B. Laumanė, a lett sēlava szót a szomszédos nyelvekből átvett jövevényszónak tartva, azt állítja, hogy az átvétel forrását pontosan meghatározni igen nehéz, mivel az említett litván megfelelő mellett fonetikailag azonos alakok fordulnak elő az oroszországi Pszkov és Novoszokolnyiki környékén – селёва –, valamint a lengyelben (írásos említése már a 15. századból ismert) – sielawa19. A szerző szerint e szavak távolabbi eredete nem világos: állítólag olyan vélemények is megfogalmazódtak, hogy a szláv elnevezések a litván nyelvből erednek 15 Hivatkozással: K. Mūlenbachs, Latviešu valodas vārdnīca. Szerkesztette, kiegészítette és folytatta J. Endzelīns (a továbbiakban: LVV), III, Rīgā, 1928, p. 696; E. Fraenkel, Litauisches etymologisches Wörterbuch, Heidelberg, 1962–1965 (a továbbiakban: LEW), p. 963. 16 A. Gerdo véleményét lásd: А. С. Г е р д (válasz egy kérdőívre), – Лексичные балтизмы ў беларускай мове, Мінск, 1969, p. 9–10. 17 Lásd még: Лаумане – Непокупный, – „Baltistica“, p. 76. 18 LEW 759. 19 Ez a lett elnevezés szűk elterjedtsége ellenére a litván elnevezés rokona is lehet – a litván és a lett megfelelő között csak a tőhangzó hosszúságában van eltérés. Az e: ē váltakozás azonban a litván nyelvre is jellemző: a fent említett sėliova, seliavà: sėliavà mellett vö. a vízneveket is: egyfelől Seliovinaičiai (két tó), amelyet a Seliovinis tóból származtatnak (A. Vanagas, Lietuvos TSR hidronimų daryba, Vilnius, 1970 [a továbbiakban: Vanagas], p. 76), ez pedig a fent említett sėliova szóból ered (Vanagas 158–159); másfelől Šėliupis (Lietuvos TSR upių ir ežerų vardynas, Vilnius, 1963 [a továbbiakban: LUEV], p. 143). 262 és fordítva20. Valójában azonban a lit. sėliavā, sėliavā stb. esetében nemcsak a tő, hanem a képző is kétségtelenül balti eredetű. A szláv nyelvek adatai alapján nem magyarázható az orosz селёва „küsz” (cyprinus alburnus) (Dal szótára szerint), a селёва „aspus clupeoides” jelentésű szó a Fekete-tenger partvidékén és a Kubány-vidéken, a belarusz селёва, valamint a lengyel sielawa „küsz” eredete; az ава (-awa) és -ява képző pedig idegen a szlávok számára (a balti, a trák nyelvekre, valamint az úgynevezett óeurópai víznévi rétegre jellemző). M. Fasmer állítását, miszerint a litván salavā, selavā „muréna” szavak az orosz szó déli elterjedtsége miatt nem lehetnek annak forrásai, úgy kell helyesbíteni, hogy a Fekete-tenger partvidékén és a Kubány-vidéken előforduló селёва a közeli balti rokon nyelv, a trák hatására is kialakulhatott. A területileg a baltikhoz közelebb álló szláv nyelvek — a belarusz селёва, a lengyel sielawa, valamint az orosz nyelv közelebbi nyelvjárásainak megfelelőit balti hatás, feltehetően szubsztrátum eredményének tekintjük. A fent bemutatott példákból láthatjuk, hogy elegendő szemantikai párhuzam támasztja alá a lett salaka (salaks) szó származtatását a litván šalti „folyni” és az óporosz salus „patak” szóból. Azt a véleményt, hogy a lett salaka (salaks) nem jövevényszó, a megfelelő litván helynevek létezése is alátámasztja: a Salakai, Salakas tó (Degučiai, Palivarko falu)21, valamint a Šalkas, Šalko giria22 nevű kisváros (Zarasai járás). Tehát a salaka halnév maradványai a balti nyelvterületen messze a lett balti-tengeri partvidéktől is fellelhetők. A lett salaka (salaks) képzése szintén balti (vö. például a -aka, -aks, -ėka képzővel alkotott, bár nem nagy számú származék példáit, amelyeket a 39. oldalon közölnek). Magától értetődik, hogy a lett salata és salaka, valamint a többi, sal- tövű balti elnevezés finn megfelelői — minthogy nincs megbízható finn etimológiájuk — baltizmusnak tekintendők. Baltizmusnak tekintendők a német nyelvjárási (az egykori Kelet-Poroszországból való) Salat, Zalat alakok is, amelyek az említett lett salate és litván salotė szóval olyan izoglosszát alkotnak, amely Kurzemét Litvánián (Žemaitiján) keresztül az egykori porosz nyelvterülettel kapcsolja össze. B. Laumane egyébként több ilyen izoglosszát is megállapított. Egyet kell érteni a szerző állításával, hogy az ilyen izoglosszák különösen értékesek (278. o.). Ehhez hozzá kell tenni, hogy a német nyelvjárási (az egykori Kelet-Poroszországból való) Perpel, Parpel és a kasub parposz, pelpaże alakok is baltizmusnak tekintendők; ezeknek a lett nyelvjárási pērpele, perpele és a litván pērpelė „alosa fallax” felel meg (152–153. o.). Ezt nemcsak a nyelvföldrajzi, hanem az etimológiai kritérium is lehetővé teszi. Ezzel szemben a szerző néhány lett–keleti szláv izoglosszát világosan és helyesen értelmez: a belarusz és orosz nyelvjárási курмель „gobio fluviatilis” (98. o.), valamint a вягало, вягело „lote lota” (244. o.) baltizmus. De térjünk vissza az úgynevezett őshonos szókincshez. Nem egy olyan szó van, amelyet megpróbálnak e szókincshez sorolni, noha jó balti etimológiája is adható. Ezek közül említhető például a lett leste, lekste „pleuronectes flesus trachurus, lepényhal”. V. Thomsen teljesen helyesen kapcsolta ezt az elnevezést a lett lē̃sns, lēsns, lėss és a litván lėkštas szavakhoz, az észt lest „lepényhal” szót pedig balti jövevényszónak tekintette (173. o.). Az említett lett leste, lekste etimológiájához kiváló szemantikai párhuzamot kínál a lett plekste, pleksta, plėkste; plekzde, plekzde, valamint a litván plėkšnė, plėkštis, plėkštė, plėgždė „lepényhal” szavak, amelyek a lett plāškans „lapos, széles”, illetve a litván plókščias23 szóval állnak kapcsolatban (174. o.). B. Laumane azonban, feltehetőleg L. Kettunen és V. Zeps nyomán, akik a lett leste szót a lív ļieštā nyelvből származó jövevényszónak tartják 20 Lásd: LEW 774; М. Фасмер, Этимологический словарь русского языка (a továbbiakban: Фасмер ЭСРЯ), III, Москва, 1971, p. 594. 21 LUEV 141. 22 Mažoji lietuviškoji tarybinė enciklopedija, III (R–Ž), Vilnius, 1971, p. 148–149. 23 LEW 611, 628. 263 (észt leste) (173. o.), továbbá úgy véli, hogy a lett halnév a balti finn nyelvekből átvett jövevényszó (17., 281. o.). E nézet kialakulására feltehetőleg az észt lest „Flaches, Plattes” jelentésének létezése is hatással volt; ezt az alakot az említett finn lepényhalnevekkel hozzák kapcsolatba (173. o.). Ahogy a fent említett elnevezéseket, B. Laumane V. P. Schmid véleményére támaszkodva az észt lest és a lív lestā „lepényhal” szavakat is hajlik az ősfinn nyelvből átvettnek tekinteni, mivel ezeknek nincs megbízható finn etimológiájuk (18. o.)24. Véleményünk szerint azonban az etimológiai és nyelvföldrajzi kritériumok alapján — vagyis mivel a litván lėkštas, a lett lēsns stb. jó balti etimológiával rendelkezik, az észt lest „Flaches, Plattes” pedig csak az észt nyelvben használatos, vagyis egy olyan nyelvben, amely közel áll a mai balti nyelvterülethez (és feltehetőleg a korábbihoz is hozzátartozott) — az észt lest mind a szóban forgó halnév, mind a „Flaches, Plattes” jelentés tekintetében baltizmusnak tekintendő. Vannak olyan szavak is, amelyeket hipotetikusan az őshonos szókincshez sorolnak, de amelyeknek nemcsak megbízható balti, hanem indoeurópai etimológiáját sem találták meg. Egyes elnevezések jelentése talán feledésbe merült (vajon minden saját szavunk etimológiai eredete feltárható?). Más szavak, amelyek nagyjából a Balti-tenger partvidékének térségét fedik le, talán egy másik, e partvidéken használatba került nyelv (nem balti) hatására kerültek az e térségben beszélt többi nyelvbe. Ilyen elemeket is találtak25. Ezek nem őshonos elemek, hanem későbbi hatás eredményei. A halnevek kialakulását feltehetőleg mindenekelőtt a mezolitikum (Maglemose-kultúra) halászainak balti térségbeli megjelenésével kell összefüggésbe hozni26. Ezt az a tény is alátámasztja, hogy a mikrolitikus–makrolitikus kultúra legnagyobb része a Maglemose-kultúrából került ide, utóbbinak a hulláma pedig Észak-Litvániában, Lettországban és Észtországban egy másik kultúrát, a Kundát hozta létre27. Tehát feltehetően az említett halászok balti vagy a baltiakhoz közeli nyelven beszéltek. R. Rimantienė szerint „a Maglemose-kultúra rokonságban áll a balti madlénivel”28. Az utóbbi kultúra képviselőinek paleolitikumbeli megjelenései valóban bámulatosak! Ezek „nyugatról kisebb csoportokban érkeztek, majd ismét továbbálltak”29, tehát a balti térségben csupán vendégek voltak30. Az a tény, hogy a paleolitikum óta a helyi — swideri — kultúra képviselői csak egyetlen kultúra, a balti madleni képviselőivel érintkeztek, a mezolitikumban pedig csupán egyetlen, az utóbbival rokon Maglemose-kultúra-hullám jelent meg (amely, mint már említettük, alapvető szerepet játszott a mikrolitikus–makrolitikus és a Kunda-kultúra kialakulásában), arra enged következtetni, hogy a helyi lakosság és a vendégek között különleges kapcsolatok álltak fenn. Ezeket a kapcsolatokat a baltiak és a trákok legrégibb kapcsolatainak tartjuk31, amelyek az i. sz. első évszázadokig tartottak. E kapcsolatok vizsgálata azonban külön tanulmány tárgya, nem pedig B. Laumane könyvéről szóló recenzió feladata. Itt csupán a recenzió elején említett P. Tyme-hipotézishez térünk vissza. Az indoeurópaiak feltehetőleg, miután Kis-Ázsiából elindultak, már igen régi időktől fogva nem rendelkeztek egyetlen közös őshazával. 24 Továbbá lásd Лаумане—Непокупный, — Baltistica, p. 76. 25 Lásd például: Лаумане—Непокупный, — Baltistica, p. 70—71. 26 Римантене ПМЛ 118—125, 174—175, 196; Rimantienė PLG 57—65; 95. 27 Rimutėnė PML 174—175, 196. 28 Rimantienė PLG 63. 29 Ugyanott, 95. o. 30 Ugyanott, 95. o.; lásd még: 30—39. o. 31 Ugyanott, 63—65, 95. o. A balti és trák terminusok itt viszonylagosak: balti néven a balti–trák nyelvterület északi részét (vagyis a baltit tágabb értelemben) nevezzük, trák néven pedig a délit. 264 A kapcsolatok azonban nem szakadtak meg. Úgy tűnik, a lazac elnevezés a Baltikumból elterjedt azokba az indoeurópai nyelvekbe, amelyek még nem felejtették el régi rokonságukat, és továbbra is kapcsolatban álltak egymással. B. Laumane monográfiája a balti nyelvtudomány jelentős eredménye. Aligha tekinthető akár csak valamivel nagyobb hiányosságnak a balti hatásnak a szomszédos nyelvekre gyakorolt elégtelen értékelése. Hiszen viszonylag kevés olyan munka született még, amelyben a balti hatást a szomszédos nyelvekre jobban megmagyarázták volna. V. Rimša K. DRAŠUTAVIČIUS (DRAŠUTIS) TERMINOLÓGIAI SZÓJEGYZÉKEI ÉS JEGYZÉKEI A XIX. század második felének jelentős, ám mindmáig kevéssé ismert kulturális, irodalmi és sajtómunkása, K. Dra­šutavičius a lexikográfia és a terminológia területén is széles körű tevékenységet fejtett ki. Gazdag kéziratos hagyatékában1 13 terminológiai szójegyzéket és jegyzéket találtak. A természettudományi (botanikai, zoológiai, parazitológiai stb.), földrajzi, történelmi, irodalmi és egyéb tankönyvek (a több részből álló „chrestomathia”) programjainak és kérdéseinek összeállítása, a hozzájuk szükséges anyag gyűjtése, különálló fejezetek írása, lengyel, orosz és német nyelvű különféle szövegek fordítása és összefoglalása közben K. Drašu­tavičiusnak szembe kellett néznie a litván terminológia hiányával; különféle forrásokban kellett keresnie, és a különböző szakterületek terminusairól szójegyzékeket és jegyzékeket kellett összeállítania. 1. Botanikai terminológiai szójegyzékek és jegyzékek K. Dra­šutavičius leginkább a természettudományok, különösen a botanika terminológiáját kereste, gyűjtötte és jegyezte fel. Az összeállított programokból (F₁ – 2453, 2468, 2489, 2547) látható, és J. Juškytė házitanító visszaemlékezéseiben is azt állítja, hogy K. Dra­šutavičius egy több részből álló „chrestomathia” (pontosabban tankönyvek) összeállítására gondolt; ezek egyikének az idősebb gyermekek számára kellett volna elemi természettudományi ismereteket nyújtania2. Az „A második rész programjai” című prospektusból (F₁ – 2489) kiderül, hogy ebben az elemi természettudományi tankönyvben háziállatokról, rágcsálókról, halakról, bogarakról, fákról stb. kellett volna szó esnie. Az elemi tankönyvet J. Juškytėnek kellett volna elkészítenie3, de maga K. Dra­šutavičius is közreműködött, hiszen ő írta a „Férgek” (F₁ – 2493), „Mag nélküli növények” (F₁ – 2492), „Tengeri növények” (F₁ – 2941), „Bogarak” (F₁ – 2490), „Halak” (F₁ – 2488) és más című rövid cikkeket. Íme egy rövid részlet a „Mag nélküli növények” című cikkből: „Mindazoknak a növényeknek, amelyeket megismertünk, viráguk van; a virágokból termések fejlődnek, a termésben pedig mindig megjelenik 1 A Litván Tudományos Akadémia Litván Nyelvi és Irodalmi Intézetében őrzik (F₁ – 2324–2560, összesen 230 mappa, több mint 6400, különböző méretű kéziratos oldal). 2 Mūsų senovė, II. köt., N4(9), 1939, 11–614. o. 3 Ugyanott, 611. o. 265