Dėl poros fonetinių reiškinių interpretavimo

… vége lett volna a lett biete „ein Kalk-, Lehmschlägel” ME I 306. Gyökerének magánhangzó-viszonya olyan volna, mint például a porosz playnis és a litván plienas, lett pliens esetében; az összekötő szemantikai láncszemet pedig talán a lett bīte „der Proviantsack, die Speisepaudel” ib. 304 alkotná (vö. továbbá a bit „schieben”, bī-d-īd „schieben, rücken, schiebend stossen” igékkel). S. KARALIŪNAS KÉT FONETIKAI JELENSÉG ÉRTELMEZÉSÉRŐL 1. Az irodalmi litván ie, uo hangkapcsolatainak megfelelői a dzsúkok nyelvjárásában Azt, hogy a dzsūnininkai nyelvjárásban már a XVI. században egybeesett a két i˙ ~ y és i˙ ~ ie hang ejtése, jól mutatják J. Sprogįs szótárának¹ adatai. Itt a dzsūnininkai területről származó, oroszul feljegyzett helynevek az u-t tartalmazó žemaitų alakok (=žem. i˙, lk. ie) mellett gyakran e-vel, ie-vel (=lk. ie) is szerepelnek, például: Сетова (289. o.), Ситова (290. o.) ‘a Paršėžeris és a Lūkstas tavakat összekötő folyó’; Скабя пиева (290. o.) (Pavandenė járás), Кявлес пивас мишкас (159. o.) (Karšuva járás), Жардинветис (112. o.) ‘Kražiai járásbeli szántóföld’, Жардинвиты (112. o.) ‘Karšuva járásbeli szántóföld’ és sok más. Az e-t, ie-t tartalmazó alakok (=lk. ie) nagy valószínűséggel a helynevek aukštaitizálásának eredményei. Hogy ez alighanem valóban így van, azt a szótárban előforduló helynévalakok hiperkorrekciói mutatják, vagyis az i˙ ~ y helyett e (=ie) írása, például: Ежня (108. o.) = Ÿžnė ‘Karšuva járásbeli folyó’, a Пожижни (246. o.) = Payžnys ‘Karšuva járásbeli uradalom’ mellett; Пекойти (225. o.) = Pykaičiai ‘Pajūris járásbeli uradalom’, a Пикоити (ugyanott) és más alakok mellett. Ebből következik, hogy már a XVI. században sem tudták megkülönböztetni a dzsūnininkai nyelvjárások beszélői az azokban egybeesett irodalmi litván y és ie hangokat (valamint az ū és uo hangokat). Az ie, uo kettőshangzóknak a žemaitų nyelvjárásokban ī, ū hangokkal való megfelelésére utaló első említések már A. Schleicher litván nyelvtanában² megtalálhatók. Ezt az állítást később J. Juška³ pontosította és részletezte. Egyértelműen tanúsítják mindazoknak a nyelvészeknek a munkái is, akik a žemaitų nyelvjárás valamennyi dzsūnininkai változatát kutatták – K. Jaunius, A. Salys, J. Gerulis, P. Jonikas, V. Grinaveckis, Z. Zinkevičius, A. Balasaitis, V. Vitkauskas és mások –, valamint az „Lietuvių kalbos tarmės” című kiadványban e nyelvjárásváltozatokról viszonylag szakszerűen lejegyzett szövegek⁴. A. Girdenis nyelvész azonban nem ismeri el ezt az egybeesést. „Ką turi džūnininkai vietoj literatūrinės kalbos ie, uo”⁵ című cikkében azt kívánja megvizsgálni, vajon „az irodalmi litván ie, uo hangjainak megfelelői a žemaitų dzsūnininkai nyelvjárásban hosszú ī, ū monoftongusok-e, amelyek nem különböznek a hosszú į, ū = y, ū hangoktól” (143. o.). E célból – amint a cikk szerzője közli – „olyan szópárokat választottak ki, amelyeket az irodalmi nyelvben és az aukštaitų nyelvjárásokban csak az ie: ī, uo: ū oppozíció különböztet meg: grūodas: grūdas, kuodas: kūdas ‘sovány’, lieti:” ¹ Lásd: Географический словарь древней жомойтской земли XVI столетия, Составленный Иваном Яковлевичем Спрогисом, Вильна, 1888, 363 стр. ² Žr. Handbuch der litauischen Sprache von August Schleicher, I, Grammatik, Prag, 1856, p. 5. ³ Lásd: Jon’s Juszka, Kalbos lėtuviszko lėžuvo’ ir lėtuviszkas statrazimas arba ortograpija, Peterburge, 1861, p. 12, 14. ⁴ Lásd: LKT, p. 93–129. ⁵ Lásd: A. Girdenis, Ką turi džūnininkai vietoj literatūrinės kalbos ie, uo, „Baltistica” VI(2), 1970, p. 143–146. 14. Užs. Nr. 1026 209 lyti, rietas: rytas, žiedukas: žvydūkas, és megpróbálták megállapítani, hogy megkülönböztetik-e őket a nyelvjárási beszédben azok, akik e dünininkai területhez tartozó településekről származnak: Karklėnai, Laukuva […], Užventis, Varniai […], Batakiai […], Eržvilkas, Lauksargiai […], Skaudvilė, Šaukenai, Tauragė […], Vainutas […], Viduklė […]. Az adatközlőket arra kérték, hogy fordítsák le ezeket a párokat a saját nyelvjárásukra, és mondják meg, különböznek-e a nyelvjárásukban, és (ha kiderült, hogy különböznek) miben különböznek” (143—144. o.). „A kutatás eredményei — ahogy a szerző állítja — meglepően világosnak és egyértelműnek bizonyultak: a dünininkai terület valamennyi említett településén (beleértve az olyan periférikus nyelvjárásokat is, mint az Eržvilkas és Viduklė környéki) ezek a párok minden számottevő ingadozás nélkül elkülönülnek — csupán azok haboznak kissé, akik régebben elszakadtak nyelvjárásuktól, és már nem használják aktívan. A köznyelvi ie, uo helyett mindenütt valamivel kisebb feszességű és kevésbé jellegzetes hangokat ejtenek, mint a y, ū helyett […].” (144. o.). Ezért „az ie, uo dünininkai nyelvjárási megfelelőit látszólag az a legcélszerűbb, ha iį, uu diftongusokként értelmezzük és írjuk le” (144. o.). Tudományos szempontból értékelve azonban aligha tekinthetjük sikeresnek ezt a kísérletet és módszerét. A kísérlethez kiválasztott első lk. szópárt, a grūodas és a grūdas szót a dünininkai nyelvjárásra még lefordítani sem lehet (tehát szembeállítani és kísérletileg vizsgálni sem), mivel a dünininkaiaknak maguknak nincs grūodas szavuk⁶. A nem létező, mesterségesen lefordított žemaitiai alakra épülő kísérlet tehát ebből a szempontból téves. A kísérlet adatközlői, amint az idézetből kiderül, nem a dünininkai nyelvjárások valódi helyi képviselői voltak (úgy tűnik, egy tudományos kísérletnek, különösen ha korábbi véleményt kíván módosítani, kizárólag az utóbbiak kiejtésére kellene támaszkodnia), hanem csupán a dünininkai területről származó személyek⁷. Ám az utóbbiak sem képviselhetik teljes mértékben ennek a területnek a nyelvjárási fonetikáját žemaitiai kiejtésükkel, hiszen elszakadtak anyanyelvjárásuktól, és az lk. hatása is érte őket. A megfelelő lk. szópárok nyelvjárásra fordításával és žemaitiai jellegűvé tételének megkísérlésével — ahogy A. Girdenis rámutat — aligha sikerülhet bárkinek is úgy kiejtenie a szóban forgó párok hangjait, ahogyan azokat a nyelvjárásban ejtik. Hiszen ebben az esetben a kísérlet adatközlői csupán az utánzók szerepét játszották. Az utánzás és a valóság közé pedig nem tehető egyenlőségjel. Ezen adatközlők kiejtéséből tehát az objektív igazság valójában még nem rajzolódik ki, és nem lehet belőle megállapítani, hogy a dünininkaiak valójában mit ejtenek az lk. ie, uo helyén. A kísérlet kódolási módszere is bonyolítja a helyzetet. Amint A. Girdenis rámutat: „Némi gyakorlás után (4—5 próbát követően) ők (=a hallgatók, azaz azok, akik a kísérleti hangok kiejtését hallgatják meg, a mi megjegyzésünk — E. G.) könnyen meg tudták állapítani, hogy melyik hang — i vagy į, ū vagy ų — szerepel még az elszigetelten, kontextus nélkül közölt szavakban is” (145. o.). A kísérleti objektum kódolását rendszerint így végzik, ám ha a hallgatók nem azonnal, hanem csak 4—5 gyakorlópróba után fogták fel a hallottakat, az a legegyértelműbb bizonyítéka annak, hogy egy ilyen vizsgálat eredményei sem lehetnek annyira „meglepően világosak és egyértelműek”, mint amilyennek A. Girdenis tartja őket. Mint látjuk, a kísérlet következtetései meglehetősen erőltetettek. Ezért valóban nehéz elfogadni és alapul venni őket. A. Girdenis kísérlete tehát még nem alkalmas arra, hogy módosítsa azt a régi törvényt, amely a lk. ie, uo dünininkai nyelvjárási megfelelőiről szól. 6 Helyettük ezekben a nyelvjárásokban elevenen élő plikšalai használatosak. Többek között a grūuc ’grūodas’ szót nem említi sehol V. Grinaveckis sem, aki ezt a jelenséget felvetette, s akinek cikkéhez A. Girdenis a szóban forgó típus példáinak keresése végett az olvasót irányítja (143. o.). 7Megjegyzendő, hogy A. Girdenis a kísérleti adatközlők kiválasztásakor nem mindig kellően körültekintő: a Lauksargiai nyelvjárásból származó adatközlő valószínűleg figyelmetlenségből a dünininkaiakat képviseli a kísérletben, holott a Lauksargiai nyelvjárás valójában az északnyugati aukštaitiai nyelvjárásokhoz tartozik; lásd LKT, 173. o. és a térképet. 210 2. Az ide. *ā megfelelői a balti nyelvekben V. Mažiulis litván nyelvész, aki alaposan megismerte a porosz forrásokat és nyelvüket, az utóbbi évek jelentős nyelvészeti tanulmányaiban új koncepciót vetett fel, amely szerint — állítása szerint — az ide. *ā már a (közös) balti őskorban *ō-vá változott⁸. Erre alapozva új módon magyarázza számos litván, illetve balti nyelvi morfológiai jelenség eredetét és fejlődését, valamint ezek kapcsolatát más ide. nyelvek megfelelő morfológiai sajátosságaival. Mivel ez a koncepció mindmáig élénk viták tárgya⁹, és nem kívánunk végleges megoldást adni e kérdésre, az ide. *ā fejlődését a balti nyelvekben a nyelvjáráskutató szemszögéből próbáljuk elemezni. A XVI. századi porosz nyelv (Semba nyelvjárása) olyan szavainak magánhangzó-rendszeréből kiindulva, mint m-ū-ti III 67₃ ’anya’, br-ā-ti ’fivér’, továbbá e vidék XIII—XV. századi helyneveinek, például By-o-ten, Bev-o-ten (vö. lit. Bij-o-tai), Grind-o-s (vö. lit. grìnd-o-s), Layp-o (vö. lit. liep-a)¹¹ magánhangzó-rendszeréből, egyfelől, másfelől pedig olyan XIV—XV. századi alakokéból, amelyek (feltehetőleg a porosz pamėdėnai nyelvjárást képviselik¹²), mint m-o-the E 170 ’anya’, br-o-te E 170 ’fivér’, mens-o E 154, 374 ’hús’, és a porosz nyelvi adatokat valamennyi balti nyelv magánhangzó-történetének támpontjaiként kezelve¹³, V. Mažiulis két hipotézist fogalmaz meg és támaszt alá: a) „a porosz *ū az m-ū-ti III 67₃ szóban (= lit. m-ó-tė, lett m-ā-te) nem származhat *ā-ból[…]. Ez a porosz *ū valószínűleg egy hátsó nyelvállású, alsó nyelvállású, hosszú, labializált magánhangzóból ered, amelyet a porosz *ō jelölt”; b) „a sembai *ā magánhangzó (br-ā-ti III) egy korábbi sembai *ō-ból származik”¹⁴. Egyúttal azt is állítja, hogy „ilyen porosz *ō-t […] már a porosz nyelv legrégibb írásos emléke, az elbingi szójegyzék is mutat”¹⁵. Mindezek alapján arra a következtetésre jut, hogy „az ide. *ā magánhangzó fejlődését „az *ō magánhangzó irányába” (porosz E oa, illetve o=lit. o, azaz ō, lett nyelvjárási ō stb.) a (közös) balti őskor jelenségének kell tekintenünk”¹⁶, és következetesen ragaszkodik ehhez az állásponthoz. Ezzel kapcsolatban fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy K. Būga a porosz nyelvről szólva egyértelműen megjelöli annak két legjellegzetesebb nyelvjárását: az északi és a déli nyelvjárást, amelyek között jelentős különbségek vannak¹⁷. A déli (pamėdėnai) nyelvjárást képviseli az 1400 körül írt I. porosz nyelvi forrás, az elbingi (E) szójegyzék, az északit (Semba) pedig az e szójegyzék megjelenése után mintegy 150 évvel írt porosz katekizmusok¹⁸. Tehát az ide. *ā-ról szólva 8 Lásd B. Мажюлис, Заметки по прусскому вокализму. — Вопросы теории и истории языка, Ленинград, 1963, стр. 192—194; V. Mažiulis, Baltų ir kitų indoeuropiečių santykiai, Vilnius, 1970 (a továbbiakban — V. Mažiulis, Baltų sant.), 11—25. o. és köv. Ezt a kérdést Й. Казлаускас, К развитию общебалтийской системы гласных, „Вопросы языкознания“, 1962, № 4, стр. 20—24 is érinti. 9 Lásd З. Зинкявичюс, О развитии балтийского вокализма, — Балто-славянский сборник, Москва, 1972 (a továbbiakban — Z. Zinkevičius, BV), стр. 5—14. 10 Lásd V. Mažiulis, Baltų sant., 11—12. o. 11 Vö. még K. Būga, Rinktiniai raštai, III, Vilnius, 1961 (a továbbiakban — K. Būga, RR, III), 106. o., ahol az említett sembai helynevek: Dywone—lauken, Kopte (Kupte), Aucopte, Pobeti, Pu-bethyn mellett, valamint a pōstam, pōmien, perōniskan, encops, encopts stb. szavak szerepelnek. 12 Lásd V. Mažiulis, Baltų sant., 13. o. 13 Lásd V. Mažiulis, ugyanott, 21. o. 14 Lásd V. Mažiulis, ugyanott, 12. o. 15 Lásd V. Mažiulis, ugyanott, 13. o. 16 Lásd V. Mažiulis, ugyanott, 24. o. 17 Lásd K. Būga, RR, III, 104–110. o. 18 Žr. V. Mažiulis, Prūsų kalbos paminklai, Vilnius, 1966, p. 27—29. 14* 211 A porosz nyelvemlékek vokalizmusában megfigyelhető megfeleléseket és belőlük az indoeurópai *ā fejlődésére vonatkozó következtetéseket vizsgálva valamennyi balti nyelvben szem előtt kell tartani nem egy, hanem két önálló fonetikai rendszer – a déli és az északi porosz nyelvjárás – vokalizmusának sajátosságait és különbségeit. E két porosz nyelvjárás különbségét többek között V. Mažiulis is említi, a porosz szavak és a porosz helynevek vokalizmusában (az indoeurópai *ā különböző reflexeiben). V. Mažiulis mindkét hipotézise azonban kizárólag az e szó eredetű ū és ā reflexeiből indul ki a sembiai nyelvjárásban (az északi porosz nyelvjárásban). De hogyan magyarázzuk akkor azt, hogy ugyanazokban a sembiai nyelvjárási szövegekben, ugyanazon ajakhangok (vagy veláris hangok) előtt az ū (m-ū-ti, poglab-ū) mellett párhuzamosan ō, o is előfordul (pōstam, Layp-o)? Így a pōstam, Layp-o és hasonló példák ō-val (o-val) írt vokalizmusa az indoeurópai *ā-ból arra utalna, hogy ez a ō-reflex objektíve létezett a sembiai nyelvjárásban, annak ū(u)-ja mellett. Valós együttélése az ū-val még nem árulja el, melyikük az ősibb, különösen mivel K. Būga a sembi Kopte helynevet párhuzamos Kupte-alakkal együtt közli¹⁹. A sembi ō(o) jelenléte az ū(u)-val együtt, az ā (brāti) mellett, szintén nem ad alapot arra, hogy az ā-t a sembi *ō-ból (azaz az archetipikus sembi *ō-ból) vezessük le. Mivel a déli porosz nyelvjárásban V. Mažiulis csak az indoeurópai *ā o és oa reflexeit említi (az oa: s-oa-lis E 293 ‘fű’ esetében V. Mažiulis szerint kétségtelenül szintén porosz *ō̄²⁰), megmagyarázatlan marad az a magánhangzója (< indoeurópai *ā) az olyan szavakban, mint a pon-a-sse E 90 ‘orr alja’ (vö. n-o-zy E 85 ‘orr’), pom-a-tre E 180 ‘mostohaanya’ (vö. m-o-the), amely ugyanazon eredetű o, oa reflexekkel (m-o-the, lubbo E 206 ‘deszka’²¹, m-oa-zo E 178 ‘Mumė’) párhuzamosan létezik. Tehát ha a déli nyelvjárásban az indoeurópai *ā-t három reflex képviseli, itt mindegyiket figyelembe kell venni, és fel kell tárni egymáshoz való viszonyukat. Mindez arra utal, hogy mindkét (északi és déli) porosz nyelvjárás emlékeiben az indoeurópai *ā tényleges (nem archetipikus!) reflexe a ō volt. Más reflexekkel párhuzamosan létezett, amelyek többnyire más szópozíciókban fordulnak elő. Ez azonban nem ad alapot annak állítására, hogy a két nyelvjárás minden más indoeurópai *ā-reflexe ebből fejlődött volna ki, és hogy ez lett volna az elődjük, az első indoeurópai *ā-reflex a (közös) balti ókorban, vagy hogy bármiféle elsőbbsége volna velük szemben. A különböző indoeurópai *ā-reflexek ismert helyzete tehát nem támasztja alá azt a nézetet, hogy az indoeurópai *ā „az *ō magánhangzó irányába” történő fejlődése az *ō-ból indult volna ki, amelyet (közös) balti ősiségűnek kellene tekinteni. E porosz írásos emlékekben az indoeurópai *ā különböző reflexei azt mutatják, hogy fejlődése a két porosz nyelvjárásban nem volt azonos. Mindenekelőtt arra utalnak, hogy a déli nyelvjárás a-reflexe az indoeurópai *ā eredeti megfelelőjét tükrözheti (és valószínűleg tükrözi is), alátámasztva azt a hagyományos nézetet, hogy az indoeurópai *ā a (közös) balti ősiségben szintén *ā volt. Az a tény, hogy ebben az esetben rövid, nem változtat a helyzeten. Az azonban, hogy a porosz nyelv legrégebbi forrásában, az Elbingi szójegyzékben is ténylegesen létezett az indoeurópai *ā a-reflexe, mintha ismét nem támasztaná alá azt a következtetést, hogy az indoeurópai *ā fejlődése a (közös) balti ősiségben *ō-ból indult volna. A nyelvjárás többi emlékében található indoeurópai *ā-reflexek (oa, o) arra utalnak, hogy itt mégis a balti *ā (nem pedig *ō) szűkült, és valamivel zártabbá vált. Emiatt labializálódott, majd vagy s-oa-lis alakban maradt fenn, vagy o-vá alakult át (m-o-the, gald-o- E 365 ‘teknő’). Az északi porosz nyelvjárásban e *ā fejlődése nyilvánvalóan eltérő, másféle volt. E nyelvjárás porosz írásos emlékeiben szintén az indoeurópai *ā háromféle reflexe található. A szó tőhangsúlyos szótagjában ajakhangok és velárisok után rendszerint ū-reflex van, bár néha ugyanezekben az esetekben ō (o) is áll helyette. Minden más esetben az indoeurópai *ā itt megmaradt 19Vö. K. Būga, RR, III, 106. o. 20Lásd V. Mažiulis, Baltų sant., 13–14. o. 21 Žr. J. Endzelīns, Senprūšu valoda, Rīgā, 1943, p. 205. 212 épen maradt, és az u a helynevek tövében is gyakori, valamint m, v, j, k, s, p után22. A szó végén ajakhangok és velárisok után szabályosan ū áll (csak itt fordul elő mellette u is: laiku III 3718 ‘šie halten’). Minden más esetben a szó végén az indoeurópai *ā-nak o-reflex felel meg. Tehát az indoeurópai *ā eredeti stádiuma itt is *ā lehetett. Az *ā csak ajakhangok, velárisok után és szó végén (a helynevekben még j, v, k, s után is) változott o irányába. Más esetekben épen maradt (br-ā-ti). Ez a változás azonban az itt megjelölt esetekben feltehetőleg ismét eltért a déli nyelvjárásbeli folyamattól. A balti *ā helyén itt található ā(u), amint arra V. Mažiulis helyesen rámutatott23, nem keletkezhetett közvetlenül, fonetikai úton a *ā-ból. Tehát a *ā ū-vá válásának mindenképpen át kellett haladnia (és át is haladt) egy ō-fokozaton24. Ezt a fokozatot éppen az e reflexet tartalmazó szavak tanúsítják. A ō azonban itt valószínűleg erősebben szűkült, zártabbá vált. Emiatt hasonulhatott az ū-hoz, alakulhatott át azzá, vagy akár teljesen ū-vá is változhatott (pl. pōstam, -m-ū-ti, deiv-ū-tai III 11514 ‘sėlig’, poglab-ū, laik-u). A hangsúlytalan balti *ā hasonló fejlődése a litván veliuonai nyelvjárás egy részében és a hozzá közeli területeken is végbement25. Az itt tárgyalt indoeurópai *ā-reflexek a porosz nyelvemlékekben a következő következtetések levonását teszik lehetővé: 1. Az indoeurópai *ā minden bizonnyal valamennyi balti nyelvben és nyelvjárásban széles, nyílt *ā-ként volt ismert. 2. A porosz nyelv déli nyelvjárásában, vagyis abban a nyelvjárásban, amelyen az Elbingi szójegyzék íródott, ez a balti *ā (amelynek reflexe a) szűkült, labializálódott, közeledett hozzá (oa), vagy teljesen o-vá alakult. Az északi porosz nyelvjárásban – a katekizmusok nyelvjárásában – a balti *ā (amelynek reflexe ā) csak ajakhangok és velárisok után, valamint szó végén szűkült és labializálódott (a helynevekben még v, j, k, s előtt is). Más esetekben itt épen maradt. Változása itt némileg eltérhetett a déli nyelvjárásétól. Az erősebb szűkülés következtében itt egyre feszítettebbé, zártabbá vált, majd ō-vá alakult, amelynek hangszíne közelebb állhatott az ū-hoz, vagy teljesen ū-vá is válhatott. A balti *ā szűkülésének és labializációjának hulláma, amely a balti területen délnyugatról északkelet felé terjedt, először a litván nyelvterületet érhette el: nyelvjárásainak nagy részében ō-reflexet eredményezett, a žemaitiai nyelvjárásokban pedig uo-vá változtatta (a Karklė nyelvjárás kivételével). A keleti aukštaitiai és a keleti dzūkiai nyelvjárásokat érhette el a legkésőbb. Ezért itt az ā máig vagy általánosan, vagy helyenként részben fennmaradt. A lett nyelvet (a latgali kivételével) a balti *ā szűkülésének és labializációjának hulláma nem érte el, így ott változatlanul fennmaradt. 3. Az indoeurópai *ā o-reflexe a balti nyelvekben és nyelvjárásaikban valószínűleg másodlagos. E. GRINAVECKIENĖ M. Kondratiuk, Délkelet-Białystok vidékének helynevei, Wrocław – Warszawa – Kraków – Gdańsk, 1974, 304 p. (térképpel). A Lengyel Népköztársaság Tudományos Akadémiája „Monografie Slawistyczne” című sorozatának 29. számában megjelent Michal Kondratiuk, a Szlavisztikai Intézet tudományos munkatársának műve, „A Białystoki vajdaság délkeleti részének helynevei”, sok szempontból a baltisták számára is érdekes. 22Lásd K. Būga, RR, III, 106. o. 23Lásd V. Mažiulis, Baltų sant., 12. o. 24Vö. Z. Zinkevičius, BV, 12. o. 25 Plg. A. Salys, Kelios pastabos tarmių istorijai, APh IV, Kaunas, 1933, p. 28; Z. Zinkevičius, Lietuvių dialektologija, Vilnius, 1965, p. 68 ir žemėl. Nr. 32, 33. 213