Iš senųjų lietuvių kalbos socialinių terminų tyrinėjimo istorijos

SOCIALINĖS LINGVISTIKOS PROBLEMOS LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI, XIX (1979) Juozas KARACIEJUS A RÉGI LITVÁN NYELV TÁRSADALMI TERMINUSAINAK KUTATÁSTÖRTÉNETE A régi litván nyelv társadalmi terminusainak történetét külön, úgy tűnik, sehol sem vizsgálták. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a litván nyelv társadalmi intézményeinek elnevezéseit a szakirodalom teljesen figyelmen kívül hagyta volna. Néhány ilyen elnevezés felbukkant a nyelvészeti munkákban, amikor a történeti-összehasonlító módszer több adatot halmozott fel, és érdeklődés támadt az indoeurópai térségek iránt; vagyis amikor a régi történelem, a régészet és más segédtudományok akkor ismert tényeit segítségül hívva megpróbálták lokalizálni az indoeurópai őshazát és civilizációjukat. A régi litván nyelv társadalmi terminusainak egy részét az úgynevezett nyelvészeti paleontológia képviselői tárgyalták [Pictet A., 1859—1863; Шрадеръ О., 1886, 25]; ők voltak az elsők, akik az indoeurópaiak — köztük a litvánok — civilizációját, társadalmi szerkezetét, valamint a társadalmi intézmények eredetét és fejlődését rekonstruálva megpróbálták elnevezéseiket terminusként, nem pedig a hangtörvények megnyilvánulását szemléltető különálló szavakként vizsgálni. E területen a legtöbbet a XIX. század végén és a XX. század elején O. Schrader tette, aki számos történeti-nyelvészeti munkája mellett 1901-ben kiadta az indoeurópai tárgyi kultúra szótárát [Schrader O., 1901]. O. Schrader, H. Hirt [Hirt H., 1905—1907], és különösen a francia szociológiai iskola A. Meillet vezette képviselőinek munkái tehát viszonylag szilárd alapot teremtettek az indoeurópai társadalmi terminusok további kutatásához. Emellett a történelem előtti régészet, a néprajz és más segédtudományok sok további anyaggal látták el a nyelvészeket. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a XX. század elején a tokhár és a hettita nyelv adatait is bevonták a nyelvészeti kutatásokba, ami szintén jelentős mennyiségű új adattal szolgált e terület kutatóinak. Igaz, a XX. század húszas éveire a strukturális nyelvészet teljesen kialakult; egy ideig az indoeurópaiak eredete és civilizációjuk kérdései valamivel kevésbé érdekelték a kutatókat, mint a XIX. század végén és a XX. század legelején, mivel a legtöbb nyelvész strukturális módszerekkel kezdte a nyelvet mint rendszert általában vizsgálni. Természetesen nem szabad arra következtetni, hogy az indoeurópai tárgyi kultúra iránt egyáltalán nem érdeklődtek. Az említett okok mind új korrekciókat hoztak a korábbi következtetésekbe, és a korábban felvetett hipotézisek egy részét megerősítették, más részét megcáfolták. Emellett sok új gondolatot adtak az indoiráni nyelvek adatai, mivel e népek régi írásos emlékeiben sok szó esik az indoirániak társadalmi szerkezetéről és társadalmuk három csoportra tagolódásáról [Dumézil G., 1930; Benveniste E., 1932; 1938]; ez kétségtelenül nagyon régi korok terméke (vö. még Dumézil G., 1958; Benveniste E., 1969, I, 279—292). E terület legújabb kutatásainak összefoglalásaként talán az ismert francia nyelvész, E. Benveniste 1969-ben Párizsban megjelent, rendkívül érdekes műve tekinthető: „Az indoeurópai társadalmi terminusok szótára” [Benveniste E., 1969], amelyben a szerző nagy eredetiséggel magyarázza a régi indoeurópai társadalmi intézmények elnevezéseinek — köztük számos litván elnevezésnek — a történetét. Ezzel kapcsolatban azt is fel kell idézni, hogy az indoeurópai őshazát, civilizációjukat és társadalmi szerkezetüket tárgyaló, már említett szakmunkákon kívül sok régi litván társadalmi terminus eredetét különféle etimológiai szótárak és kisebb terjedelmű munkák magyarázzák; ezeket itt nincs mód mind felsorolni, ehhez jóval több helyre lenne szükség. Továbbá itt nem törekszünk a régi litván nyelv társadalmi terminusai kutatástörténetének teljes áttekintésére 125 hanem csupán egy-két példával szeretnénk megmutatni, hogy a vizsgált régi litván társadalmi terminusok eredete, kialakulásuk és fennállásuk története nem mind világos, noha A. Pictet terjedelmes könyvének első kiadásától E. Benveniste szótárának megjelenéséig egy teljes évszázad telt el. Természetesen a litván társadalmi terminusok történetében nem másodlagos szerepet játszik az a tény sem, hogy a litván írásos emlékek — amelyek szinte kivétel nélkül más nyelvekből készült fordítások — csak a XVI. századból valók. Ez a körülmény, valamint az emlékek egyházi tartalma nagyon kevés segítséget nyújt a régi litván társadalmi terminusok történetének feltárásához; a különféle állami dokumentumok pedig, amelyekben e kérdéshez a legtöbb anyagot kellene találnunk, nem litván nyelven íródtak, és csak későbbi társadalmi terminusok kerültek beléjük, mégpedig olyanok, amelyeknek nem volt pontos megfelelőjük a dokumentum nyelvében, vagy amelyeket az iratot író írnok nem ismert (vö. Lingis J., 1970, 292; Jablonskis K., 1941). Térjünk azonban vissza a régi litván társadalmi terminusok kutatástörténetéhez, és nézzük meg, hogyan tárgyalták a szakirodalomban a társadalmi csoportok elnevezéseit. 1. Nép A liaúdis „emberek, tömeg, csoport” forma mellett a litván nyelvjárásokban megtalálható a liaudžią „nagy háznép (sajátok és idegenek egyaránt), tömeg, csoport” szó is. Az első forma „emberek, nép” jelentésben régi írásokban fordul elő; például M. Daukša „Postillájában” ezt olvassuk: Ezt az örömöt mondom nektek…, amely az egész népé lesz (LKŽ VII 391). A liaúdis; liaudžią legközelebbi rokonai a lett làudis „Lente, Volk, Gesinde”, az óporosz ludis „Wirt”, ludini „Wirtin”, ludysz „Mensch” [Fraenkel E., 1962, 360—361], valamint az ószláv lǫdъ „народ”, ljudije „люди”, az ófelnémet liut; az óangol leod és a német Leute „люди” [Фасмер М., 1967, 545; Fraenkel E., 1962, 360—361; Pokorny J., 1959, 684—685; Schrader O., 1901, 807—808; Benveniste E., 1969, I 323; taip pat Бенвенист Э., 1974, 355]. Továbbá mindezeket a szavakat a görög ἐλεύθερος „szabad”, a latin līber „szabad”, liberi „gyermekek”, a gót liudan „növekedni”, az óind rōdhati „nő, emelkedik”, az albán l’ind „szülök”, pol’em „nép, nemzet” szavakkal hozzák kapcsolatba [Fraenkel E., 1962, 360—361; Pokorny J., 1959, 684—685; Фасмер М., 1967, 545; Schrader O., 1901, 807—808; Трубачев О. Н., 1959, 169] és így tovább; ezeket az indoeurópai *leudh- tőből származtatják [Pokorny J., 1959, 684—685]. Mindazonáltal a litván (resp. balti) liaudis szó és legközelebbi szláv, illetve germán nyelvi rokonainak eredete mindmáig nem teljesen tisztázott [Ernout A., Meillet A., 1951, 632; Chantraine P., 1970, 337; Трубачев О. Н., 1959, 168]. Ennek feltehetően két oka van: először is a görög ἐλεύθερος „szabad” és a latin līber „szabad”, liberi „gyermekek” első pillantásra szemantikailag látszólag nem kapcsolódik a balti, szláv és germán nyelvek népet jelölő társadalmi terminusához; másodszor pedig mind a görög, mind a latin nyelv társadalmi terminusként is használt szavai képzett alakok, rekonstruált formájuk *(e)leutheros. E. Benveniste szerint ez a melléknévi forma a *leudho- vagy *leudhes- főnévből származik [Бенвенист Э., 1974, 356]. Annak ellenére, hogy E. Benveniste „Az indoeurópai társadalmi terminusok szótára” című művében szemantikai rekonstrukcióra támaszkodva látszólag megbízhatóan bizonyította az említett görög és latin társadalmi terminusok kapcsolatát az indoeurópai *leudh- tővel, és ezáltal a szláv és germán nyelvek népelnevezéseivel is, P. Chantraine, a görög nyelv legújabb etimológiai szótárának szerzője — aki feltehetően ismerte E. Benveniste következtetéseit — azt írja, hogy a latin līber és a görög ἐλεύθερος összevetése a germán, balti és szláv nyelvek népet jelölő terminusaival lehetséges, de nehezen bizonyítható (Un rapprochement de lat. līber et de grec ἐλεύθερος avec des termes désignant le peuple en germanique et en balto-slave peut séduire, mais ne se laisse pas démonter — Chantraine P., 1970, 337). Következésképpen e litván társadalmi terminus történetében — sok máséhoz hasonlóan — ma is számos homályos pont maradt. Nem meglepő tehát, hogy egy ideig még a liaudis litván eredetét is kétségbe vonták, mivel sem a lit- 126 tuvių, išskyrus turbūt asmenvardžius, pvz.: Vėlyaudą, Liaudginą [Būga K., 1958, 256], nei latvių kalbose nerandame daugiau senesnių šios šaknies darinių. Prieš tokią nuomonę ne kartą pasisakė K. Būga, nurodęs, jog „liaudis yra vienas seniausių mūsų kalbos žodžių“, kurio „senumu džiaugiasi viso pasaulio kalbininkai“ [Būga K., 1959, 56]. Bet K. Būga lietuvių kalbos liaudies pavadinimą lygino tik su latvių ļaudis, slavu ļudь, lietuvių bei senovės vokiečių aukštaičių liut ir tolimesnių jo giminių nurodė [Būga K., 1958, 382]. Tiesa, K. Būga nenagrinėjo liaudies kaip socialinio termino, nesidomėjo šiuo terminu pavadinto socialinio instituto kilme. Jis tik stengėsi apginti nuo puristų liaudies teises lietuvių kalboje. Így festene a lietuvių kalbos társadalmi terminus, a liaudis kutatásának rövid története, amely viszonylag kevés ismeretet nyújt számunkra e társadalmi intézmény eredetéről. Ennek oka valószínűleg az, hogy a litván (resp. balti) liaudis terminust más indoeurópai nyelvek hátterében vizsgálták, többnyire kizárólag a hangmegfelelési törvényekre támaszkodva, különösebb figyelmet nem fordítva a társadalmi intézmény balti nyelvekbeli kialakulásának történetére, továbbá gyakran szem elől tévesztve a szemantikát, amely a terminusok történetében fontos szerepet játszik. A szemantika sok további adalékkal szolgálhat a régi társadalmi terminusok kialakulástörténetének és etimológiájának tisztázásához. Például S. Karaliūnas (1976, 89) egészen nemrég megfogalmazott felvetése, amely a rendszerint az indoeurópai *leud- tőből származtatott liūsti, liūdėti lexémák [Pokorny J., 1959, 684] és a liaudis, liaudžia közötti szemantikai és etimológiai kapcsolatról szól, úgy tűnik, az első ilyen kísérlet. 2. Család Mindenekelőtt el kell mondani, hogy a šeima története és eredete sem teljesen világos, noha ez a régi litván társadalmi terminus képzéstani szempontból nem olyan elszigetelt, mint az imént tárgyalt liaudis. A šeima alapalakon kívül a litvánban viszonylag széles körben elterjedt egy régi származék, a šeimyna (vö. kaimynas, -ė, avynas), amelyet ma egyes nyelvjárásokban a šeima jelentésével azonosan használnak. Használatuk korábban kétségtelenül jóval élesebben különült el, vö. šeimynaũti (: šeimyną): „családot keresni” [Skardžius P., 1943, 499]. A šeima, šeimyna mellett a litvánban használatos a šeimininkas, -ė, šeimyninis, šeimininkauti, valamint más, ugyanezt a tövet tartalmazó, korábban vagy később keletkezett szó is. Hasonló a helyzet a lettben is: az alapszó, a sàime „Hausgesinde, Familie in weiteren Sinne” mellett használatos a sàimnieks „Wirt, Hausherr”, a sàimniecība „Wirtschaft, Haushaltung, Hausvorstand”, valamint a sàimnie:k(u)ot „wirtschaften, Wirtschaft führen” [Fraenkel E., 1965, 970]. A porosz nyelvemlékekben a seimins „Gesinde” alakot találjuk, amely a forrásokban úgy tűnik, nem adatolt *seime forma képzős származéka. O. Schrader a „Reallexikon” című művében, amikor az indoeurópai nyelvek családneveiről ír, egyáltalán nem említi a litván és a lett alapszavakat, a šeimà és sàime alakot; a szláv semija, semьjo, valamint a litván šeimyna és a porosz seimins alapján egy közös balti-szláv (lituoslavische) *sei-mi- alakot rekonstruál [Schrader O., 1901, 223]. O. Schrader úgy tűnik, tudatosan nem említi a germán nyelvek csaknem azonos alakjait (vö. gót haims „селение”, ófelnémet heim „родина”), illetve részben a görög nyelvi megfelelőket (vö. χώμη „falu”) (vö. Schrader O., 1901, 143), ahogyan az etimológiai szótárak szerzőinek többsége is, akik a litván kiėmas, káimas, a lett cièms és a porosz caymis alakot is hozzájuk sorolva mindet az indoeurópai *k’ei- „fekszik” tőből származtatják. Itt ismét egy mindmáig megoldatlan kérdéssel találkozunk: milyen viszony van a litván šeimà és kiėmas, káimas között. O. Schrader a litván kiėmas, káimas alakot a görög χώμη „falu”, a gót haims „селение”, valamint az óegyházi szláv pokojь szóval vetette össze, megjegyezve, hogy a litván kiemas „falu”, a gót haims és a görög χώμη talán egykor a hosszú bolyongás utáni nyugalmat jelentette (vö. Шрадер О., 1913, 61). 127 A litván šeimą, kaimas, kiemas görög χώρη és a lakóhelyet jelentő germán szavakkal való kapcsolatát E. Boisacq kétségbe vonta a „Görög nyelv etimológiai szótárában” [Boisacq E., 1916, 426; 544]. O. Schrader és E. Boisacq után valamivel K. Būga ezt írta: „Helyesebb lesz, ha a litván szóhoz (kiemas) a χώρη-t egyáltalán nem kapcsoljuk. Valószínűbbnek látszik, hogy a kiemas, kaimas nincs elválasztva ezektől a szavaktól: szláv po-čiti „pihenni”, pokojь, latin quietus, litván disznóól kiunis” [Būga K., 1959, 254 és 1. jegyzet; másként Фасмер М., 1971, 347–348]. Nemrégiben V. Mažiulis is támogatta K. Būga etimológiáját, a legmegbízhatóbbnak tartva azt [Mažiulis V., 1960, 208]. Röviden: a litván šeimos bei kiemo, kaimo társadalmi intézményként való kialakulásának története továbbra sem teljesen világos, annál is inkább, mert a legújabb kutatások kimutatták, hogy a litván šeimai: šeimynai, a szláv семьја közeli megfelelői a területi egységet jelölő terminusok közé tartoznak [Трубачев О. Н., 1959, 164–165]. Továbbá, amint már említettük, nem teljesen világos nemcsak a litván šeima: kiemas, hanem a šeima: šeimyna közötti viszony sem. P. Skardžius véleménye szerint a šeimyna (vö. kaimynas, -a) jelentése „családi, a családhoz tartozó” volt, és főnevesült melléknév; ez azonban nagyon keveset mond róla mint társadalmi terminusról [Skardžius P., 1943, 269]. Egyedül az világos, hogy a šeimyna igen régi képzés (vö. latin vicīnus „közelben, szomszédságban levő”, a vicus szóból; litván kaimynas: kaimas [Skardžius P., 1943, 269]. Ezekhez tartozik továbbá a görög (mükénéi), lineáris B írással írt szövegekben előforduló ke-ke-me-na ko-to-na terminus is, amely közösen használt földet jelent [Иванов В. В., 1957, 43–44; Chantraine P., 1970, 606]. Következésképpen e litván (resp. balti) társadalmi terminusok (šeima, šeimyna; kiemas, kaimas) történetében még sok a megfejtetlen rejtély; ezeket a társadalomtörténeti tények és a legújabb nyelvészeti kutatások következtetéseinek segítségével kell megoldani, mert indoeurópai *k’ei- tőből való formális származtatásuk a balti nyelvek adatai alapján nehezen magyarázhatónak tűnik. 3. Nép A litvánon kívül a lettek és a poroszok is ismerik a „nép” szót; vö. lett tauta „Art, Geschlecht, Gattung; das Volk, die Nation”, porosz tauto „Land” [Fraenkel E., 1965, 1069]. Képzésének azonossága és a más indoeurópai nyelvek (germán, kelta, itáliai, illír) szavaival mutatkozó jelenségek hasonlósága már rég felkeltette az indoeurópai társadalmi szerkezetet vizsgáló nyelvészek figyelmét. A. Pictet már összevetette a litván tautą és a lett tauta szót más indoeurópai nyelvek rokon szavaival: az oszk touto, a gót tiuda stb. alakjával [Pictet A., 1877, III, 89]. Igaz, A. Pictet a litván tautą jelentését „Németország”-ként adja meg. Ezt a jelentést porosz szerzők szótáraiból vette át, mert K. Būga szerint „a tautà szó a nyelvészek számára […] csupán „Oberland, Deutschland” jelentésben ismert, vagyis olyan értelemben, amelyet sem a régi, sem az új litván írók nem ismernek, kivéve Rugio, Milkaus és Neselmano szótárait” [K. Būga, 1958, 381]. E megjegyzéshez hozzáfűzte, hogy az írók a tautà szót „племя, нация”; „gens, natio” jelentésben használják, és M. Daukša, S. Daukantas, valamint J. Juška írásaiból több példát is idézett, de K. Būga nem tárgyalta részletesebben ezt a régi litván társadalmi terminust. Úgy tűnik azonban, hogy megjegyzései sokat segítettek abban, hogy a tautà társadalmi terminus legalább az „Oberland, Deutschland” jelentés mellett, illetve abban a jelentésben is meghonosodjék a nyelvészeti szakirodalomban, amelyben régóta használatos volt (vö. Trautmann R., 1923, 315; Walde A., Pokorny J., 1930, 714; Feist S., 1939, 496). Mivel az indoeurópai nyelvekben a *teuta társadalmi terminus kialakulásának körülményei E. Benveniste szavaival élve világosak [Benveniste E., 1969, I, 366], úgy tűnik, nem szükséges részletesen tárgyalni a litván tautos legközelebbi rokonait más indoeurópai nyelvekben, mert egyelőre nem segítenek tisztázni, hogyan alakult ki a tauta társadalmi intézményként a litvánban, illetve általában a balti nyelvekben. Ez ráadásul különálló és összetett kérdés, amely külön vizsgálatot igényel. Története feltehetően sokkal világosabbá válna, ha tisztáznánk, hogyan viszonyul a tautà az imént említett másik régi litván társadalmi terminushoz, a liaudis szóhoz, amelyet szintén társadalmi csoport megjelölésére használnak 128 … megnevezésére. Talán itt egy nagyon régi, a távoli múltból örökölt társadalomtörténeti jelenséggel van dolgunk, hiszen e két terminus régi használatának különbsége nem világos, annál is kevésbé, mivel mindkettő (úgy tűnik, a tauta gyakrabban) szerepel régi, két tövű litván személynevekben, és egyiknek sincsenek egyértelmű, azonos tövű régebbi képzett alakjai, amelyek nagy segítséget jelentenének e társadalmi terminusok történetének magyarázatában. E rövid megjegyzések után úgy tűnik, világos, hogy a régi litván nyelv társadalmi terminusainak története, amelyet más indoeurópai nyelvek hátterében vizsgáltunk, távolról sem tisztázott. Még sok további kutatásra van szükség ahhoz, hogy választ adhassunk a minduntalan felmerülő kérdésekre. Ennek talán az is az oka, hogy a szót, a terminust gyakran valamiféle absztrakcióban létező szigorú rendszer tagjának tekintették, és időnként még „meg is feledkeztek” arról, hogy a hangváltozások törvényei mellett — amelyek egyébként szintén nem mentesek a kivételektől — szemantikai, nehezebben magyarázható törvényszerűségek is léteznek. A szókészlet fejlődése mindig szorosan összefügg a társadalom fejlődésével, annak kultúrájával és gondolkodásmódjával, és itt nem mindent lehet kizárólag viszonylag szigorú hangtörvényekkel megmagyarázni. A társadalmi terminusok eredetének és történetének magyarázatában kétségkívül sokat segíthet a retrospektív szociolingvisztika, amely J. Deserijev szerint segítene kiküszöbölni a történeti-összehasonlító módszer hiányosságait (bővebben: Дешериев Ю. Д., 1977, 358—359), amelyek talán a legvilágosabban a régi társadalmi intézmények elnevezéseinek vizsgálatakor mutatkoznak meg, mivel történetük tanulmányozásához önmagukban a nyelvészeti tények nem elegendők. Mindenekelőtt azt kell tisztázni, hogyan jött létre a társadalmi jelentéssel bíró fogalom, vagyis amennyire csak lehet, részletesen fel kell tárni magának a társadalmi intézménynek a létrejöttét, fennállását vagy megszűnését kiváltó okokat. Egyszóval először a társadalomtörténeti tényekkel kell megismerkedni, és csak ezt követően lehet nyelvészeti szempontból vizsgálni magát a társadalmi terminust és annak történetét, hiszen „az összehasonlító történeti elemzés lehetővé teszi annak megállapítását, hogy a később egyes társadalmi csoportok megnevezésére használt terminus kezdetben nem rendelkezett ezzel a társadalmi jelentéssel” [Иванов В. В., 1957, 51]. Ez, úgy tűnik, nemcsak a társadalmi csoportok megnevezéseire, hanem bármely nyelv valamennyi társadalmi terminusára jellemző, amennyiben nem kölcsönszavakról van szó. Továbbá soha nem szabad megfeledkezni arról, hogy egy társadalmi intézmény megszűnésével nem szükségszerűen tűnik el, illetve kerül a szókészlet passzív rétegébe az a szó is, amely az adott fogalmat jelölte. Korábbi sajátos jelentését elveszítve, bizonyos idő elteltével új jelentéseket vehet fel, és a nyelv teljes jogú tagjaként maradhat fenn. Literatūra Benveniste É. Les classes sociales dans la tradition Avestique. — Journal Asiatique. Paris, 1932, t. 221, Nr. 1. Benveniste É. Traditions indo-iraniennes sur les classes sociales. — Journal Asiatique. Paris, 1938, t. 230, Nr. 4. Benveniste É. Le vocabulaire des institutions indo-européennes. T. I. Économie, parenté, société. T. 2. Pouvoir, droit, religion. Paris, 1969. Boisacq E. Dictionnaire étymologique de la langue grec. Heidelberg—Paris, 1916. Būga K. Rinktiniai raštai. V., 1958, t. I; 1959, t. II. Chantraine P. Dictionnaire étymologique de la langue grecque. Paris, 1970, t. 2. Dumézil G. Le préhistoire indo-iranienne des castes. — Journal Asiatique. Paris, 1930, t. 216, Nr. 1. Dumézil G. L’idéologie tripartite des indo-européens. Bruxelles, 1958. Ernout A., Meillet A. Dictionnaire étymologique de la langue latine. Paris, 1951, t. I, 3e éd. Feist S. Vergleichendes Wörterbuch der gotischen Sprache. Leiden, 1939, 3 Aufl. Fraenkel E. Litauisches etymologisches Wörterbuch. Heidelberg-Göttingen, 1962, 1965, Bd. I, II. Hirt H. Die Indogermanen. Strassburg, 1905—1907, Bd. I—II. Jablonskis K. Lietuviški žodžiai senosios Lietuvos raštinių kalboje. 1941, d. I. Karaliūnas S. Lie. čiū̄nas „dailus, švarus, tvarkingas…“, taūsti (-čia) „ilgėtis, liūdėti“ ir jų giminaičiai. — Baltistica. V. 1976, t. 12(1). Lingis J. Išnykę ir pasikeitę socialinės reikšmės žodžiai lietuvių kalboje. — Donum Balticum. Stockholm, 1970. Locher J. P. Lettisch tauta, plur. tauti usw.: Varianten des Stammeslaut(e)s in ihrer Beziehung zur Wortbedeutung. — In: Donum Balticum. Ed. by Velta Rūķe-Draviņa. Stockholm, 1970. Locher J. P. Die „Darbay senųjų lietuvių yra žemayčių“ von Daukantas: Zur Genese des Textes — eine Analyse auf der Grundlage der Wortfeldes tauta — giminė. — Baltistica. II priedas. 1977. 9. Užs. Nr. 1554 129 Mažiulis V. Dėl žodžių dvaras, kiemas. — Kalbotyra. V., 1960, t. 2. Pictet A. Les origines Indo-européennes ou les Aryas primitifs. Essai de paléontologie linguistique. Paris — Genève, 1859—1863, pt. 1—2. Pictet A. Les origines Indo-européennes ou les Aryas primitifs. Essai de paléontologie linguistique. Paris, 1877, t. I—III, 2e éd. Pokorny J. Indogermanisches etymologisches Wörterbuch. Bern und München, 1959, Bd. I. Schrader O. Reallexikon der indogermanisches Altertumskunde. Strassburg, 1901. Skardžius P. Lietuvių kalbos žodžių daryba. V., 1943. Trautmann R. Baltisch — slavisches Wörterbuch. Göttingen, 1923. Walde A., Pokorny J. Vergleichendes Wörterbuch der indogermanischen Sprachen. Berlin und Leipzig, 1930, Bd. I. Бенвенист Э. Общая лингвистика. — М., 1974. Дешериев Ю. Д. Социальная лингвистика. — М., 1977. Иванов В. В. Социальная организация индоевропейских племен по лингвистическим данным. — Вестн. истории мировой культуры. М., 1957, № 1. Трубачев О. Н. История славянских терминов родства и некоторых древнейших терминов общественного строя. — М., 1959. Фасмер М. Этимологический словарь русского языка. — М., 1967, 1971, т. 2, 3. Шрадеръ О. Сравнительное языковедение и первобытная история. — СПб., 1886. Шрадеръ О. Индоевропейцы. — СПб., 1913. Lietuvos TSR Mokslų Akademijos Lietuvių kalbos ir literatūros institutas ИЗ ИСТОРИИ ИЗУЧЕНИЯ СТАРЫХ СОЦИАЛЬНЫХ ТЕРМИНОВ ЛИТОВСКОГО ЯЗЫКА Резюме История старых социальных терминов литовского языка отдельно до сих пор нигде не была описана, но в лингвистической литературе о них неоднократно говорили представители так называемой лингвистической палеонтологии в конце XIX — в начале XX вв. В истории старых социальных терминов литовского языка еще много неясных вопросов, хотя речь о них шла не только в крупных работах А. Пикте, О. Шрадера, Г. Хирта, Э. Бенвениста, но и в разных этимологических словарях, в статьях, посвященных вопросам прародины, культуры и цивилизации древних индоевропейцев. В статье описывается история изучения социальных терминов литовского языка liaudis — „люди, народ, толпа людей“, liaudžia „большая семья, челядь, толпа людей“, šeima „семья“, šeimyna „челядь, семья“, tauta „племя, нация“ и делается попытка доказать, что без помощи ретроспективной социальной лингвистики нельзя точно определить происхождение этих терминов.