J. Jablonskio kalbos kultūros teorija

LIETUVIŲ KALBOS SANDAROS TYRINĖJIMAI LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI, XXVI (1987) ALDONAS PUPKIS J. JABLONSKIS NYELVMŰVELÉSI ELMÉLETE A litván nyelv nyelvművelésének és köznyelvének történetében, valamint az egész litván nyelvtudományban a legkiemelkedőbb személyiség Jonas Jablonskis (1860—1930). „Az irodalmi nyelv fejlődéstörténetében Jablonskihoz fogható nyelvész nem volt”¹. A történelmi körülmények úgy hozták, hogy ő lett a mai köznyelv legnagyobb és legkiemelkedőbb megalkotója és normájának kialakítója, e nyelv rendszerének kodifikátora és őrzője, valamint használatának ápolója. Jablonskis kiválóan értette a köznyelv lényegét, rendeltetését és kialakításának sajátosságait. Korszakalkotó műve, az 1901-es „A litván nyelv grammatikája” előszavában ezt írta: „Az írott nyelv szabályait mindig valamelyik nyelvjárás sajátítja el; a többi nyelvjárás csupán a legjobb apróságait adja hozzá, azokat a magvakat, amelyek az írott nyelvjárásból valamilyen okból eltűntek, és már nem használatosak. Ha az írott nyelvből hiányzik egy olyan szó, amely csak más nyelvjárásokból ismert, az írónak azt a szót akkor is használnia kell, ha bárhol találja meg. (…) Így e grammatika nyelve »az egyszerű suvalkiai nyelvjárás« lesz, de szükség esetén más nyelvjárásokkal is megerősítik és megtámasztják”². Az élő népi beszélt nyelven kívül Jablonskis számára a köznyelv forrásai még a folklór, a nevesebb litván írók művei, a nyelvtudományi munkák és a szótárak voltak. A nagy nyelvész azonban mindezekben a forrásokban elvileg elfogadhatatlan elemeket is látott, olyanokat, amelyek „idegen nyelveken alapulnak”, és „csak úgy szennyezik népünk nyelvét”³. Az „Anyanyelv” nyelvészeinek szavaival élve, a köznyelv forrása általánosságban véve a litván nyelvhasználat, amely „a nép nyelvének törvényein” alapul. Jablonskis azonban ezt a litván nyelvhasználatot nem eklektikusan, mindenféle válogatás és szigorúbb elvek nélkül másolta. Jablonskis egész normateremtő munkásságának talán legnagyobb érdeme az, hogy hozzáértően összehangolta a kelet-porosz köznyelvi változatot a felső-litvániai nyugatiak kaunasi nyelvjárásával, vagyis jóváhagyta a litván köznyelv rendszerét, és 1901-es grammatikájában kodifikálta azt. Munkáiban Jablonskis, úgy tűnik, sehol sem használta a rendszer fogalmát. De ezt a rendszert kiválóan érzékelte és a mai nyelvtudományhoz hasonlóan értette⁴, — 1 Vosylýtė B. Jablonskio vaidmuo lietuvių literatūrinės kalbos istorijoje. – Kn.: Literatūra ir kalba, 1956, t. 1, p. 63. 2 Jablonskis J. Rinktiniai raštai (toliau RR)/Sud. J. Palionis. – V., 1957, t. 1, p. 60. 3 Jablonskis J. RR, t. 1, p. 60. 4 Galima sutikti su A. Piročkinu (Prie bendrinės kalbos ištakų. – V., 1977, p. 100), teigiančiu, kad Jablonskis kalbos sistemą įvardijo terminu „kalbos dvasia“. 128 ez számos példával igazolható. Íme, a fonetika területén nagyon korszerűen értelmezte a nyelvi elemek megkülönböztető funkcióját. A nyugati fonetikai rendszer átvételével szükségessé vált a hosszú magánhangzók (ū, y, o, ė, uo, ie) minőségének megőrzése, pozíciótól függetlenül. Miután megjegyezte, hogy a keletiek odėlė és uodelis, vietelė és vėtyklė szókezdetben „nagyon gyakran azonos hangokat hallanak”, Jablonskis így folytatja: „Ahhoz, hogy alkalmazkodni tudjanak az írott nyelv szabályaihoz, tudniuk kellene, hogyan hangzik az írott nyelvben a szótag akkor, amikor a szó hangsúlya arra esik”⁵. Ezért követelte, hogy az írásban különböztessék meg a hosszú és rövid magánhangzókat, tartsák be a nyugati mássalhangzó-kapcsolódás szabályait stb. Hozzá kell tenni, hogy kiválóan felismerte a köznyelvi hangsúly és hanglejtés megkülönböztető funkcióját is⁶. A rendszerszemlélet különösen erőteljes a hangsúlyozás, a szavak és alakjaik képzésének tárgyalásakor és javításakor. Jablonskis, aki nem tartotta helyesnek, hogy a köznyelvben pagunda alakot hangsúlyozzák², ezt írta: „A nyugati felvidékiek csak így mondják: pagūnda, -dos. Ha M. Daukša valóban így hangsúlyozta ezt a m e g e l ő z é s t jelentő szót[…], akkor itt kissé megzavarodhatott: vö. pagálba, -bos, -ba, pagúoda, -dos, pakar̃pà, -põs, pašal̃pà, -põs, pašálpà, Palangà, -gõs, Pãlangą…”⁷ (J. J. kiemelése). Vagy amikor bírálja a lietuvys alak itt-ott írásokban előforduló használatát, analógiával érvel: lietuvīs – lietuviškas, liežūvis – liežūviškas és vyturýs – vytūriškas, gyvulýs – gyvuliškas. „A „lietuvỹs” főnév mellett a „lietuviškas” melléknévnek kell kialakulnia a nyelvben”⁸. Mivel nem ajánlotta a balsiai határozószót a köznyelvbe, a nyelvész így okoskodik: „Mit tanít itt valójában a szerző az olvasónak e három település környékét [Kėdainiai, Surviliškis, Krekenava — A. P.] megjelölő kifejezéssel? Hiszen ezekről a helyekről aligha veszünk nyelvi példákat az írott nyelv ügyéhez (a szókincshez, a szabályokhoz). […] Mivel a nyelvemben nincs b a l s u s melléknév, -si, nem tudom használni benne a balsiai h a t á r o z ó s z ó t sem”⁹ (J. J. kiemelése). Jablonskis írásaiban nagyon sok hasonló példát találhatunk (különösen lásd 1928-as, „Mūsų kalbos žodynėlio dalykai” című munkáját). A következetesség elvének betartására vonatkozó követelmény¹⁰, a nyelvi tények analógiáival való állandó érvelés, vagyis a köznyelvi jelenségek rendszerszerű szemlélete Jablonskis valamennyi fejtegetésében megmutatkozik, és minden ajánlására jellemző. Felismerve, hogy a köznyelvi rendszer élő és önálló jelenség, amely egyre távolodik saját nyelvjárási alapjától, Jablonskis már 1914-ben – amikor a mai litván köznyelv még gyermekkorát élte, normái igen ingatagok, megosztott és nem egységes volt – prófétai szavakat mondott a nyelv megteremtéséről és jövőjéről: „az írott nyelv magának a nemzetnek és a nyelvét ismerő íróknak a terméke, nem a nyelvészek锹¹, és: „Az írott nyelvnek növekedése közben magától kell tökéletesednie”¹² (A. P. kiemelése). Ugyanezt ismétli meg 14 évvel később, 1928-ban: „hagyjuk, hogy a maga módján, a nemzet saját szabályai szerint növekedjék, ne erőltessünk rá…” 5 Jablonskis J. RR, t. 1, p. 66. 6 Ten pat, p. 190. 7 Jablonskio raštai/Sud. J. Balčikonis. — K., 1936, t. 5, p. 174. 8 Ten pat, p. 172. 9 Ten pat, p. 181. 10 Ten pat, t. 3, 1935, p. 17; t. 4, 1935, p. 276, 278 ir kt.; plg.: Piročkinas A. Jablonskis — bendrinės kalbos kūrėjas. — V., 1978, p. 201. 11 Jablonskio raštai, t. 4, p. 189. 12 Ten pat, p. 188. 5. 1835 129 mindenféle új szót beleerőltetni minden ok nélkül13 (ret. J. J.). A nyelvészek feladata tehát az volt, hogy megállapítsák és kodifikálják a köznyelv rendszerét; egyébként a köznyelv az egész nemzet, annak legkiválóbb emberei alkotótevékenységének terméke. A nyelvészek feladata felügyelni, hogy betartsák az elfogadott rendszert: „Az írott nyelv fejlődésével a nyelvészek feladata csupán az, hogy feltárják a nép nyelvének törvényeit, és ügyeljenek arra, hogy íróink, különösen az újságírók […] maguk ne kezdjék olykor lerombolni a nyelv törvényeit”14. A népnyelv, a folklór, az írott művek és a nyelvtudomány adataival dolgozva Jablonskis látta a litván nyelvhasználat változatosságát, a szókincs, valamint a szóalkotás és a nyelvtan területén előforduló számos kettősséget. Úgy is mondhatnánk, Jablonskis jól felismerte a nyelvi jelenségek variabilitásának problémáját, és megértette e variabilitás köznyelvi határait. „Mindig meg kell említeni, hogy más nemzetek nyelvtanaiban is, bár írásmódjuk sokkal kidolgozottabb, jó néhány ingadozás tapasztalható” – írta 1901-ben a nyelvtana előszavában. „Mit is várjunk hát a mi nyelvtanunktól?”15 Felmerül ezért a kérdés, milyen elvek vezették Jablonskist, amikor a különféle forrásokból kiválasztotta a köznyelvi normákat. Mindenekelőtt, mint láttuk, a döntő tényező a nyelvi jelenség rendszerszerűsége volt. Mindazt, ami nem egyezett a köznyelv rendszerével, ami ellentmondott a rendszer lehetőségeinek, kompromisszum nélkül elvetették, és nem ajánlották a köznyelv számára. Így mondtak le számos nyelvjárási fonetikai és hangsúlyozási változatról, bizonyos szóalkotási típusokról, valamint egyes morfológiai alakok kettősségéről. A rendszerbe illeszkedő jelenségek azonban szintén lehetnek változatosak – hogyan járt el ilyenkor Jablonskis, mi vezérelte, amikor egyes nyelvi jelenségeket elfogadott a köznyelvben, másokat pedig elvetett? Ugyanez a kérdés merül fel Jablonskis idegen szavakról vallott nézeteinek vizsgálatakor is. Jablonskis a litván nyelv nagy tisztogatója volt, és a nyelvi tisztaság kritériuma igen fontos volt számára. „Valójában ez az elv mindig érvényesült, amikor a nyelv tudatos normázására törekedtek”16. Jablonskis azonban minden korábbi nyelvtisztítótól elsősorban abban különbözött, hogy nemcsak a szókincs, hanem a szintaxis tisztaságát is megkövetelte17. Másfelől tevékenysége azért is különleges, mert különös tekintettel volt nemcsak az elítélt idegen szóra, hanem annak helyettesítőire is. Különösen figyelt e helyettesítőkre, és úgy vélte, hogy a köznyelvben inkább megfelelő egy kölcsönszó, mint egy ügyetlen, a nyelv rendszerébe nem illeszkedő új szó: „ha nincs saját szavunk, sokkal jobb volna más népekkel együtt azt mondani, hogy redaktuoti, redaktorius, mint ok nélkül és minden alap híján alkalmatlan neologizmusokat bevezetni a nyelvbe”18. De még azokban az esetekben is, amikor a litván nyelvben látszólag egészen jó saját szavakkal lehetett helyettesíteni az idegen szót, Jablonskis olykor nem nyúlt hozzá. Például a polonizmus boti kapcsán ezt írta: „Ahol szükséges, én magam továbbra is használom ezt a szót (boti); ha valaki más szövegében találom, úgy vélem, nem javítom ki ezekre a szavakra: žiūrėti, paisyti”19. 13 Ugyanott, 5. köt., 216. o. 14 Ugyanott, 4. köt., 188–189. o. 15 Jablonskis J. RR, 1. köt., 61. o. 16 Piročkinas A. A köznyelv eredeténél, 101. o. 17 Jablonskis írásai, 4. köt., 101. o. 18 Ugyanott, 15. o. 19 Ugyanott, 5. köt., 182. o. 130 Az az elv, amelyet Jablonskis a köznyelvi nyelvi tények érvényre juttatása során követett, minden bizonnyal a nyelvhasználat célja, valamint az ebből következő konkrét nyelvi jelenségek használatának célszerűsége volt. Bár írásaiban láthatólag sehol sem használta a célszerűség kifejezést, ezt az elvet mégis számos, konkrét nyelvi kérdésekről szóló fejtegetésében felismerhetjük. Jablonskis a nyelvet nem csupán fiziológiai és pszichológiai jelenségként, hanem társadalmi produktumként is értelmezte. Társadalmi jelenségként a nyelv magát a rajta beszélő társadalmat jellemzi („A nyelvben a nemzet kifejezi, hogy mi és mennyit ér”20). Ismerete vagy nem ismerete az ember nemzeti hovatartozásának szintjét mutatja („a szavak fölösleges farigcsálása és a „farigcsálni” kifejezés használatának nem ismerete azt mutatja, hogy sok írónk, így vagy úgy, mégis elnemzetietlenedett”21, a nyelvet „nem ismerve még saját népünknek sem lehetünk igazán hasznára”22). A köznyelv az egész nemzetnek szól, annak egyesítő, közös tényezője. Köznyelven írni annyi, mint az egész népnek írni, számára világosan és érthetően fogalmazni. Ezért a köznyelv kerüli a szűk körű tájnyelvi alakokat (a kalbė, žiūrė, turė formákat: „nem szokásos nyelvi jelenségek, mások számára nem érthetők”23), valamint a szokatlan új szóalkotásokat, hiszen ezek csak megnehezítenék a nyelvtanulást: „Mi, legalábbis értelmiségünk többsége, nem tudjuk, és egyelőre időnk sincs arra, hogy akár a saját nyelvünk tankönyvét is úgy megtanuljuk, ahogy kell; hogyan tanulnánk meg hát később a „moksnis” szót az „etiud” mellett, és a „tara, tyra, tyravimas, mata” alakokat... a „teorija, tardymas, tyrimas (tardymas), matavimas” mellett”24. Jablonskis szigorúan bírálta A. Vireliūnas új szóalkotásait25 és P. Vaičiūnas visszaható igéinek eltorzított alakjait26. Véleménye szerint a nyelv megértését „a nyelvi mesterkéltség vagy tudálékosság furcsa jelei” is nehezítik27. Jablonskis egész életében a köznyelvi normák egységére és stabilitására törekedett. Aggasztotta „az írói nyelv rendkívüli változatossága más irodalmi nyelvekben: ugyanazokat a legegyszerűbb gondolatokat ugyanabban a füzetben az egyes írók másképp fejezik ki, az írói nyelv egységessége, amennyire azt minden írott nyelv legegyszerűbb törvényei megkövetelik, […] egyáltalán nem látható”28. Mindez árt az iskolai munkának, és végül nem nyújt „valódi könnyebbséget annak a társadalmi tárgynak az oktatásában, amelyet ezen a nyelven tanítanak”29. Az egységért nemcsak a nyelvművelő tevékenységében küzdött, hanem a normák kodifikálása során is: különösen ügyelt a rendszerre és az új szavak képzésének következetességére, valamint arra, hogy a javasolt normák az egész társadalom számára érthetők legyenek. Nem lehet nem egyetérteni A. Piročkin véleményével, miszerint akár az idegen szavak elítélésekor, akár elfogadásukkor Jablonskis a célszerűség elvét követte. „A mindenki által ismert, széles körben használt nem litván nyelvi eredetű szavak…” 20 Uo., 4. köt., 191. o. 21 Uo., 41. o.; lásd még az 57. o.-t. 22 Uo., 191. o. 23 Uo., 232. o. 24 Uo., 308. o. 25 Uo., 5. köt., 212. o. és köv. 26 Uo., 121. o. és köv. 27 Uo., 75. o. 28 Uo., 4. köt., 50–51. o.; vö. még a 133., 197. o., valamint az 5. köt. 121. o. 29 Uo., 5. köt., 214. o. 5° 131 azoknak a szavaknak a nagy részét, amelyeknek a népnyelvben többnyire nem volt megfelelőjük, vagy amelyekre nehéz volt jó új szót alkotni, Jablonskis nem űzte ki az irodalmi nyelvből”30. A nyelvi tények célszerű használata megköveteli, hogy rendkívül jól érzékeljük a társadalom nyelvi szükségleteit. Jablonskis többször is kifejtette gondolatait ezekről a szükségletekről. Így például, nem értve egyet V. Kamantauskas nézetével, miszerint le kell mondani a -uotė képzős származékokról (a népnyelvből valójában mindössze egyetlen szó ismert: važiuotė31), azt tanácsolja, hogy a képzőt kapcsoljuk más, közeli képzőkhöz (-otė, -aulė), és itt nem lát semmiféle ellentmondást a népnyelv szabályaival. „Ha egy képzőt most kerülnek, akkor az az írók megítélése szerint fölösleges vagy többé már nem szükséges a nyelvben”32 (szerk. A. P.). A németek azonban különbséget tesznek a das Deklinieren és a die Deklination szavak között; Kamantauskas itt mintha azt tanácsolná, hogy elégedjünk meg egyetlen szóval: ragozás. „Vajon a szerző valóban azt szeretné, hogy a tanulók, kerülve az -uotė képzőt, valóban kezdjék kerülni azokat a közhasználatú (tankönyvi) szavakat is, amelyekben az -uotė (asmenuotė, linksniuote, vaizduotė, važiuotė...) képző szerepel?”33 Vö. még: „Az -ūnas képzővel is természetesen mindig ott kell élnünk, ahol az valóban szükséges az emberi nyelvben”34 (szerk. A. P.). „A „Žemaitija” az írott nyelv új szóalkotása. Ennek a szónak, akárcsak a „kalvis”-nak, még ma is élő használata van. Ez a szó, ha szükségük lenne rá az íróknak, természetesen az írott nyelvben is tovább élhetne”35 (szerk. A. P.). „Írás közben csak ott szabad idegen, az emberek számára érthetetlen szavakat használnunk, ahol nélkülük nem boldogulhatunk”36 (szerk. A. P.). Jablonskis írásaiban még számos ilyen kijelentés található; figyelmes olvasással észrevehetjük, hogy ezt az elvet nem csupán egyetlen javításnál alkalmazza. A köznyelv szükségleteit más, V. Kamantauskas által javított szavak védelmében is figyelembe veszi. Jablonskis nem helyeselte az egyes szavak és jelentéseik egybemosását, ezért fontosnak tartotta megkülönböztetni a dáilę és dailę, turėti és turėti, jaunatvę, jaunybę és jaunystę, patarėjas és tarėjas37 alakokat és így tovább, noha némelyikük talán nem felelt meg a nyelvi tisztaság, sőt a rendszeresség követelményeinek. Tökéletesen megértette, hogy a nyelvhasználók szükségletei a legfőbb mérce, amelynek minden másnak alá kell rendelődnie, még ha azok a legjobb elméletből vagy a köznyelv „jobbítására” irányuló legőszintébb kodifikációs törekvésekből fakadnak is: „Ha nyelvünk olyan volna, amilyennek mi magunk elméletben [azaz elméletileg. — A. P.] szeretnénk, és minden szava olyan volna, amilyet a »nyelv művelői« adnak neki, akkor a mai nyelvünk már rég elvesztette volna értékét — vagy legalábbis annak egy részét — a művelt ember számára”38 (szerk. J. J.). Jablonskis bizonyára jól érzékelte a nyelv stilisztikai sokrétűségét. Azt írta, hogy egy dráma hőse vagy egy elbeszélés filozófusa nem beszélhet ugyanúgy, mint egy őr vagy egy egyszerű munkás39. A kevésbé művelt embereknek egyszerűbben írnak, a műveltebbeknek— 30 Piročkinas A. Jablonskio kalbos norminimo pagrindai ir principai. — Kalbos kultūros teorija ir praktika/Lietuvių kalbos sekcijos sąsiuvinis, 1970, Nr. 5(18), p. 9. 31 Lietuvių kalbos gramatika. — V., 1965, t. 1, p. 298. 32 Jablonskio raštai, t. 5, p. 206. 33 Ugyanott. 34 Ugyanott, 207. o. 35 Ugyanott, 4. köt., 122. o. 36 Ugyanott, 144. o. 37 Ugyanott, 5. köt., 170., 178., 185., 193. o. 38 Ugyanott, 216. o. 39 Ugyanott, 62. o. 132 … – lehet „bonyolultabb, választékosabb kifejezésekkel élni”40. Bár a nyelvész nemegyszer hangsúlyozta, hogy nem szeretne stíluskérdésekbe avatkozni („a stílus kérdését hajlamos vagyok magukra az írókra hagyni”41), konkrét stíluskérdésekben mégis számos érdekes gondolatot fogalmazott meg. Mindenekelőtt Jablonskinak nem tetszett, ha ugyanabban a szövegben különböző nyelvjárások elemeit használták: „a szavak és nevek alakjaiban, és általában véve a nyelvtanban nem szabadna nyelvünk különféle nyelvjárásait keverni”42. Bírálta az inessivusi és az elöljárószós į jung szerkezet következetlen használatát, az egyes és többes szám összekeverését stb. Ellenezte a nyelvjárási sajátosságok mesterséges előtérbe állítását is, különösen a kevésbé művelt olvasóknak szánt írásokban: „azt tanácsolom a fordítóknak (és a nyelvi javítóknak), hogy a továbbiakban se igyekezzenek nyelvjárásokban írni az iskolának – ne emeljék ki írásban a szokatlan sajátosságaikat. A nyelvjárások sajátosságai az írásokban és kiemelés nélkül is megmutatkoznak; csak tanuljuk meg őket saját nyelvünk és az írott nyelv javára használni”43. Jablonskit az írott stílus egyéb sajátosságai is foglalkoztatták. Felemelte szavát az írott nyelv cifrázottsága és látszólagos tudóskodása44, a mondat mesterkéltsége, gondolatának homályossága és érthetetlensége45 ellen. „Ha valamit írunk, mindenekelőtt világosan és érthetően kell kifejeznünk a gondolatunkat”46 (kiemelés: A. P.). A gondolatot nemcsak világosan és érthetően, hanem gördülékenyen és könnyedén is ki kell fejezni47. Hogy ez nem üres frázis és a jó nyelv általános, konkrétumok nélküli követelménye volt, hanem az írott stílus sajátosságainak pontos felismerése, azt mutatja, hogy Jablonskis világosan elkülönítette a nyelvi és stilisztikai kérdéseket („Az íróknak maguknak kell elkezdeniük gondoskodni arról, hogy írott nyelvünk a) könnyed, szép, világos, széles körben érthető és b) szabályos legyen (az emberek, az olvasók nyelvének szabályait kell követnie)”48; végül Jablonskis következő megállapítása: „a mondatok külön-külön véve látszólag szabályosak, de a mondatok szabályossága, úgy vélem, valamelyest ártott nyelve gördülékenységének és könnyedségének”49. A szabályosság ártott a gördülékenységnek és a könnyedségnek!.. Hát nem ez a nyelv funkcionalitásának és társadalmi célszerűségének legfinomabb példája?! * * * Jablonskis nézeteinek áttekintéséből nem szabad arra a benyomásra jutnunk, hogy azok változatlanok, merevek lettek volna, s így végső soron – tekintettel a nyelvművelésben kifejtett hosszú, 40 éves tevékenységére – bizonyos értelemben dogmatikusak. Valójában Jablonskis egész életében szigorúan csak a köznyelv megteremtésének és fejlesztésének alapvető követelményeihez tartotta magát. Mindenekelőtt a nyelvi rendszeresség és a funkcionális célszerűség általa következetesen alkalmazott elvei voltak ezek. Jablonskis egész életében törekedett a nyelv tisztaságára is, bár a tisztaság kritériumát alárendelte a célszerűségnek, és ezért egyetlen lépéssel sem tért le az idegen elemek józan megítélésének útjáról. Mindvégig a nyelvi rendszeresség híveként… 40 Ugyanott, 37. o. 41 Ugyanott, 72. o. 42 Ugyanott, 4. köt., 49. o. 43 Ugyanott, 243. o. 44 Ugyanott, 5. köt., 75. o. 45 Ugyanott, 134. o. 46 Ugyanott, 4. köt., 133, 143. o. 47 Ugyanott, 262. o., 5. köt., 92. o. 48 Ugyanott, 4. köt., 144. o. 49 Ugyanott, 262. o. 133 … a második alkotói korszakában egyre inkább figyelembe vette a funkcionális célszerűséget, míg végül 1921-ben kijelentette, hogy a helyesség (vagyis a rendszer követése) még nem minden – ez a köznyelv számára már nem elegendő. Meggyőződése volt, hogy az 1920-as évek elejétől már egy kialakult, valóságosan létező, szilárdan kodifikált rendszerű köznyelvről beszélhetünk50; Jablonskis ezért leginkább e nyelv normáinak megőrzésére és stabilitásuk védelmére összpontosított, bár a kodifikáció kérdései továbbra is rendkívül fontosak voltak számára (vö. V. Kamantauskas 1928-as szótárfüzetéről írt recenzióját: „A mi nyelvünk szótárfüzetének ügyei”). A nyelvtan szabályainak betartását kompromisszumok nélkül követelte meg az íróktól és a fordítóktól, határozottan fellépett a szükségtelen új szavak áradatával szemben, nem értett egyet Būga által támogatott elvvel, amely a nemzetközi szavak fonetikai és morfológiai litvánosítását szorgalmazta, és védelmezte e szavak meghonosodott alakjainak használatát. Jablonskis nézetei inkább az egyes konkrét nyelvi normák tekintetében változtak, ami teljesen érthető. Munkájának gyakorlatába beépítette mindazt, amit a korabeli nyelvtudomány feltárt (vö. nyilvános beismerését, hogy tévedett az -imas képzős származékok javításával kapcsolatban51), mindazt, amit a szolgálóktól maga hallott (e tekintetben sokat köszönhetett Juška szótára 1897—1906-os szerkesztésének), és figyelembe vette a nyelvhasználat irányultságát, illetve elutasításait. Mindezek miatt Jablonskis később feladta egyes javításait, de cikkeiben szinte minden alkalommal akadtak új, addig nem tárgyalt kérdések is52, ezért nyelvtanaiban egyes nyelvi normákat is némileg másként értékelt53. Mindez azonban egyáltalán nem ártott sem a Jablonskis által megkövetelt nyelvi normastabilitásnak, sem a nyelvművelő munka általános alapelveinek. Jablonskis érdemei a litván köznyelv és annak kultúrája terén általában minden mércével mérhetetlenek, és aligha értékelhetők megfelelően valamely áttekintő tanulmányban vagy cikkben. Munkái új kutatásokra várnak, hiszen nemzedékek merítenek majd belőlük szellemi táplálékot, és mindegyikük felbecsülhetetlen értékekre talál bennük – ezek nélkül elképzelhetetlen az élet, a kultúra és maga a köznyelv bármiféle fejlődése. J. Jablonskis beszédkultúra-elmélete Összefoglalás A modern litván irodalmi nyelv megalapozója, Jonas Jablonskis nem hagyott hátra külön elméleti műveket a litván beszéd kultúrájáról. A litván nyelv normáinak kialakításával kapcsolatos gyakorlati kérdésekről tett számos megállapítása azonban lehetővé teszi annak kijelentését, hogy munkáját mélyen átgondolt elmélet vezérelte, amelynek alapját a következő tételek alkotják. A litván irodalmi nyelv normáinak forrásai a népnyelv és a folklór nyelve, a népnyelvet jól ismerő szerzők szépirodalmi művei, valamint a nyelvészeti munkák (nyelvtanok és szótárak). A normák kiválasztásakor J. Jablonskis mindenekelőtt a nyelvi jelenségek rendszerszerűségét és célszerűségét vette figyelembe; munkásságának kezdetén a rendszerszerűséget helyezte előtérbe, később pedig egyre nagyobb hangsúlyt fektetett a célszerűségre. 50 Piročkinas A. Jablonskis – bendrinės kalbos kūrėjas, p. 191. 51 Jablonskio raštai, t. 4, p. 271–272. 52 Tai parodyta A. Piročkino darbuose (ypač kn.: Jono Jablonskio leksiniai taisymai. – K., 1970; Jono Jablonskio gramatiniai taisymai. – K., 1976). 53 Piročkinas A. Jablonskis – bendrinės kalbos kūrėjas, p. 219–221. 134