Bilingvizmo situacijos ir jų socialinė dinamika

LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI XXVII (1988) LIETUVIŲ KALBA IR BILINGVIZMAS SIMAS KARALIONAS A KÉTNYELVŰSÉG HELYZETEI ÉS TÁRSADALMI DINAMIKÁJUK A kétnyelvűség – két nyelv váltakozó használatának gyakorlata egy kisebb vagy nagyobb embercsoportban – világszerte meglehetősen elterjedt jelenség. Mivel a társadalom egyetlen nyelvvel is tökéletesen boldogulhat, a kétnyelvűség létezése azt mutatja, hogy a társadalomban két, különböző nyelven beszélő közösség van jelen (Karaliūnas, 1983, p. 15). A kétnyelvűség mindennapos jelenség az úgynevezett többnemzetiségű államokban, ahol több nép él egymás mellett – mindegyik saját kultúrával és nyelvvel. De még ilyen esetekben is az emberek külön csoportjaira terjed ki a kétnyelvűség: ezek a csoportok a kapcsolattartás és az interakció igényei miatt kénytelenek elsajátítani és használni egy másik nép nyelvét, miközben a társadalom tagjainak többsége a saját életét éli és a saját nyelvét használja. Így két vagy több nyelv létezik egymás mellett, különböző társadalmi helyzetekben használják őket, mindegyik nyelvnek megvan a maga használati szférája; ilyen esetekben helyesebb diglossziáról beszélni, bár egyes kutatók a diglossziát is a kétnyelvűség egyik formájának tekintik (New Horizons in Linguistics, 1975, p. 319). Tipikus diglossziás helyzet például a köznyelvi beszélt nyelv és a nyelvjárások együttélése, mivel a nemzeti nyelv e két változatát különböző célokra és különböző társadalmi helyzetekben használják. Az ilyen esetekben előforduló kétnyelvűségi helyzetek természetesen stabilak, nem okoznak nehézséget vagy akadályt a társadalmi kommunikációban és magának a társadalomnak az életében, ezért hosszú ideig fennmaradhatnak. Számos országban (pl. Svájcban, Kanadában, Jugoszláviában, Indiában stb.) a jelenleg fennálló kétnyelvűségi helyzetek nem mutatják a változás jeleit*. A kétnyelvűségi helyzetek más okokból is kialakulhatnak – nem feltétlenül két vagy több etnikai közösség jelenléte miatt. A társadalom hagyományosan egynyelvű lehet, mégis valamely tevékenységi területén elfogad és használ egy másik nyelvet, amely erre a célra alkalmasabb, mint a saját nyelve. Például Finnországban a finn mellett a svéd tölti be az irodalmi nyelv funkcióit. Lietuvoje egészen napjainkig latinul folyt az istentisztelet (részben még ma is használják). Indiában az angol a közigazgatás, az oktatás és az irodalom nyelve. A Litván Nagyfejedelemség kancelláriájában használt nyelv az egyházi szláv nyelv hagyományaira épülő szláv írásnyelv volt. A második nyelv társadalmi szerepét igen gyakran olyan nyelv tölti be, amely presztízzsel és nagy kulturális értékkel rendelkezik. Az angol nyelv nyomása az Egyesült Államokban élő nemzeti kisebbségek nyelveire gazdasági, politikai és társadalmi jellegű, de például, * A szovjet szociolingvisták munkái hangsúlyozzák a szovjet népek nyelveinek egyenrangúságát és használatuk állandóságát (Karaliūnas, 1983). 4 A skandináv nyelvekre nehezedő nyomás a nemzetközileg uralkodó angol nyelv jelentőségéből ered, abból, hogy az iskolákon, a rádión és a televízión, a filmeken és a folyóiratokon, valamint kereskedelmi csatornákon keresztül terjed (Haugen, 1972, p. 66—68). Funkcionális és értékbeli jelentősége folytán ez a második nyelv egyenértékűvé válik a kodifikált, szabványosított köznyelvvel, és valójában ugyanazt a szerepet tölti be, mint a köznyelv. Az ilyen presztízsű és nagy értékű második nyelv egyszerre több nyelvi közösséget szolgál ki, így a közvetítő nyelv szerepét tölti be, a lingua franca funkcióját látja el (lásd alább). Nyugat-Európában hosszú időn át a latin volt a közvetítő nyelv, amely a tudomány, az oktatás és a vallás területén működött. Kelet-Európa egyes országaiban (pl. Bulgáriában, Romániában, Oroszországban stb.) az egyházi szláv nyelv töltötte be a vallás közvetítő nyelvének szerepét több évszázadon keresztül. A nemzeti nyelv és a második nyelv, amely leggyakrabban közvetítő nyelvi funkciókat lát el, diglossziás helyzetet alkot a társadalomban, mivel különböző szférákban használják őket. A társadalom tagjainak egy része azonban – a művelt, tanult emberek – kétnyelvű, mert felváltva használja a két nyelvet. Az ilyen kétnyelvű helyzetek, mivel stabilak, nem gyakorolhatnak jelentős hatást a társadalomban használt nyelvek sorsára. A közvetítő nyelv és a közvetítő nyelvjárás (lásd alább), amelyek fontos helyet foglalnak el a társadalmi értékek skáláján, csupán használati területeikben és alkalmazási lehetőségeikben különböznek. Másfelől azonban bizonyos történelmi-társadalmi-kulturális körülmények között a kétnyelvű helyzetek meg is változhatnak. Két nyelv használata sokkal nagyobb pszichikai és intellektuális erőfeszítést követel az embertől, mint az egy nyelven történő kommunikáció, ezért természetes törekvés, hogy ezeket az erőfeszítéseket a lehető legkisebbre csökkentsük, vagyis arra korlátozódjunk, hogy egyetlen, rendszerint anyanyelvünket használjuk. A társadalmi kommunikációban megfigyelhető az a tendencia, hogy a kétnyelvű helyzeteket felszámolják, és az egyetlen nyelv használatára térjenek át. A kétnyelvűségi helyzetek kétféleképpen számolhatók fel: 1) vegyes nyelv alakul ki, amely mindkét nyelv elemeiből és sajátosságaiból áll; 2) a társadalmi csoport, a társadalom nyelve vagy nyelvjárása kicserélődik. 1. A kevert nyelvek kialakulása Két, ugyanazon egyének által felváltva használt nyelvből bizonyos történelmi, társadalmi-kulturális körülmények között, hosszabb idő alatt egy harmadik nyelv alakulhat ki. Mivel szerkezetében mindkét nyelv elemei megtalálhatók, az ilyen nyelvet kevert, vagyis hibrid nyelvnek nevezik (mixed language, Mischsprache, langue mixte). Mindjárt meg kell jegyezni, hogy heterogén, azaz idegen eredetű elemeket minden nyelv tartalmaz, különösen a szókincsében. Hiszen a nyelvek érintkezése, kölcsönhatása és egymásba hatolása elkerülhetetlen, ahogyan elkerülhetetlen a különféle etnikai hovatartozású emberek érintkezése, interakciója és kulturális cseréje is; mindez nyelveikben is tükröződik: a kulturális értékek cseréjével együtt azok megnevezései is bekerülnek a nyelvbe. Ezért a kölcsönszavak különösen az alacsonyabb társadalmi rétegek nyelvében, mondhatni, az élet szükségszerű velejárói. A kulturális cserén túl a nyelvek kölcsönhatása és keveredése számos más történelmi folyamatot és eseményt is előidéz: az etnikailag és nyelvileg különböző emberek keveredése vagy azonos területen való együttélése, 5 földrajzi szomszédságuk, migráció, kolonizáció, megszállás, a különböző országok közötti társadalmi-gazdasági és politikai kapcsolatok, az eltérő eredetű emberek etnikai szimbiózisa és asszimilációja stb. A nyelvek kölcsönhatásának, keveredésének és egymásra gyakorolt hatásának közvetítői és hordozói a bilingvis egyének. A mindennapokban váltakozva használva két (vagy több) nyelvet, önkéntelenül azonosítani kezdik őket, és észrevétlenül közelítik egymáshoz, vagyis változtatják azokat. Az egyik nyelv elemeit akkor is használni kezdik, amikor a másik nyelven beszélnek. A bilingvis egyének beszédében megjelenő átalakulások bizonyos esetekben a monolingvis társadalom vagy társadalmi csoport tagjainak nyelvébe is bekerülhetnek. Így jönnek létre a kölcsönszavak. Az ilyen, kívülről érkező, átvett elemekből az egyik nyelvben – elsősorban a szókészletben – kevesebb, a másikban több lehet, használóik energiájától, mobilitásától és interakciós lehetőségeitől függően. Heterogén elemeket, különösen a szókincsben, például a zsidó nyelv, vagyis a jidiš (Jiddisch) tartalmaz nagy számban; ez Kelet-Európa, így Litvánia, valamint az onnan származó, valamennyi kontinensen élő zsidók közötti érintkezés beszélt és irodalmi nyelve. A jiddis nyelvtani szerkezete germán, mivel a zsidó nyelv a közép-felnémet nyelv késői korszakából (XII—XIV. század; Spätmittelhochdeutsch) alakult ki. A germán elem mellett szókincse körülbelül egynegyed részben héber-arámi eredetű szavakat, egyhatod és egytized közötti arányban főként az ólengyelből átvett szláv szavakat (Birnbaum, 1923; Karaliūnas, 1977), valamint jelentős számú újlatin eredetű szót tartalmaz. A zsidó nyelvet nem lehet kevertnek nevezni, mert nyelvtani rendszere – egy-két héber-arámi elemtől eltekintve – germán. A nyelv jellegét és genetikai típushoz való tartozását a nyelvtani szerkezet határozza meg, amely szinte egyáltalán nem fogékony más nyelvek hatására, és nem kölcsönözhető. Tehát a jiddis germán nyelv. Ezzel szemben a kevert nyelv kialakulásakor a bilingvis egyének által használt, vagyis érintkező nyelvek rendszerei jelentős módosuláson mennek keresztül. A kevert nyelvek nyelvtana sok esetben kezdetleges, szókincsük meglehetősen korlátozott és primitív. Nem mondhatjuk azonban, hogy a kevert nyelvek heterogén tények puszta halmazai lennének. Mindazonáltal sajátos, specifikus szerkezettel rendelkeznek. Kevert nyelv például a ladino (a név a latin nyelv spanyol elnevezéséből származik), más néven džudezmo (angolul Judeo-Spanish). Ez a XV. századi spanyol nyelvből eredő nyelv, amely számos török, görög és héber eredetű kölcsönszót tartalmaz, és a zsidó szefárdok használják az Ibériai- és a Balkán-félszigeten, valamint Nyugat-Afrikában. A Földközi-tenger medencéjében, különösen annak keleti részén (a Levantéban) használt, francia, spanyol, arab, görög és török nyelvi elemekkel keveredő olasz nyelv a lingua franca. Maga a kifejezés és a fogalom a keresztes hadjáratok koráig (XI., XII. és XIII. század) nyúlik vissza. E hadjáratok résztvevői Európa különböző országaiból származtak. Papok, szerzetesek és katonák, kereskedők és kovácsok, teherhordók és fiú szolgálattevők mind különböző nyelveken beszéltek; ezek a mai angol, francia, olasz és német nyelvek elődei voltak. A latin ugyan vallásuk és műveltségük nyelve volt, de a keresztes hadjáratok résztvevői közül nem mindenki beszélte. Nem mindannyian ismerték egymás nyelvét sem. Ezért a különféle nyelveket beszélő kereszteseknek szükségük volt egy mindenki által érthető közös nyelvre. Ilyen 6 A legmegfelelőbb nyelv számukra a provence-i nyelv volt – lingua franca (szó szerint „francia nyelv”), amelyet különböző országok kereskedői és tengerészei használtak a Földközi-tenger déli partvidékén, Marseille-től Genováig (Samarin, 1968, p. 661). A lingua franca elnevezés mára a nyelvészetben olyan terminussá vált, amely az eltérő nyelveket beszélő emberek közötti kommunikáció céljára közösen használt nyelvet jelöli (Pei, 1966, p. 148). A lingua franca egyik hasonló típusa volt a russenorsk, amely szintén kevert nyelv volt. Az első világháború előtt Norvégia északi részén orosz kereskedők és norvég halászok használták. A XVIII. században alakult ki orosz és norvég kereskedők érintkezése során. Nyelvtana kezdetleges volt, orosz és norvég elemekből állt. A norvég és orosz elemeken kívül németalföldi és angol szavak is előfordultak benne. Észak-Norvégia halászai ugyanis szoros kapcsolatban álltak Bergennel, ahol a németalföldiek nagy nyelvi befolyást gyakoroltak (Sommerfelt, 1971, p. 33). Vagyis kevert nyelvek nem minden kétnyelvű helyzetben jönnek létre. A kevert nyelvek nagyon sajátos történelmi-társadalmi körülmények között, intenzív etnikai, kulturális és kereskedelmi érintkezések és cserekapcsolatok régióiban alakulnak ki. Ahol kevert nyelv alakult ki és létezik, ott kettős szociokulturális hagyomány is volt vagy van. A kommunikációs szükségletektől hajtva az egyik társadalmi csoport megpróbálja adaptálni a másik társadalmi csoport nyelvét. Az adaptáció folyamatában a nyelvi rendszer erősen módosul és redukálódik: ami nincs meg az anyanyelvben, az a megtanult nyelvben sem marad meg. E tekintetben érdekes pszichológiai tény, hogy a kevert nyelv használói maguk nem érzékelik a nyelvi rendszer módosítását és redukcióját. Olaf Broch (1927) megfigyelte, hogy a russenorsk használói meg voltak győződve arról, hogy beszélgetőpartnerük nyelvén beszélnek: az oroszok azt hitték, norvégul beszélnek, a norvégok pedig azt, hogy oroszul. Másfelől nem minden kevert nyelvre jellemző a drasztikusan módosult, kezdetleges nyelvtani szerkezet. Némelyiknek meg lehet a természetes nyelvre jellemző teljes nyelvtani rendszere, és írásbeli, illetve irodalmi célokra is használható. Ilyen kevert nyelv például a norvég irodalmi nyelv, a riksmål (szó szerint „államnyelv”). Fonetikai rendszere norvég, a fonémák eloszlása azonban dán; morfológiájában egyaránt megtalálhatók norvég és dán elemek, szókészlete pedig dán és norvég szavakból áll. A Riksmal a XIX. században jött létre, amikor a norvég városok középrétegeinek nyelvjárásai összeolvadtak a vidéki dán nyelvvel, az úgynevezett høytidssproget „ünnepélyes nyelvvel” (Sommerfelt, 1971, p. 26–27). A kevert nyelvek külön típusát alkotják a pidžin (pidgin) nyelvek (maga a terminus az angol business „ügy, dolog; tevékenység, üzlet, biznisz” szó eltorzult alakjából ered). Az afrikai, óceániai és ázsiai őslakos nyelvek szűrőjén átengedett, majd drasztikusan módosított angol, francia és portugál nyelvekből alakultak ki az pidžin angol, az pidžin francia és az pidžin portugál nyelvek. Kereskedelmi és cserekapcsolati kommunikációs szükségletből jöttek létre, és csoportok közötti érintkezésben használatosak. Vagyis a lingua franca szerepét töltik be. Például a pidžin angol, pontosabban az angolból kialakult pidžin nyelv Kamerunban, Kínában, Hawaiin, Jamaicában, Koreában, Melanéziában és Sierra Leonéban működik. A Pidžin nyelvek holtak, mert nincs olyan nyelvi közösség, amely használná őket, amelynek anyanyelveként szolgálnának. Ezek tisztán kontaktusnyelvek. 7 De a pidzsin néha természetes nyelvekké fejlődhet. Például a melanéziaiak pidzsinje a kereskedelemben használt kommunikációs eszközként alakult ki. Később a parancsok és utasítások közvetítésére szolgáló nyelvet az ültetvényesek uralkodó kasztja használta az alárendeltjeivel való kapcsolattartásra. Alig ötven évvel azután, hogy a melanéziaiak pidzsinje terjedni kezdett, az új melanéziai nyelvnek nevezett változat Új-Guinea nemzeti nyelvévé válik, amelyet a közigazgatásban, az oktatásban, a tömegtájékoztatásban, a vallásban és a szellemi kultúra területén használnak. A kereskedelem és csere területén pidzsint használó szülőktől a gyermekek megtanulhatják ezt a nyelvet, és egymás között kezdhetik használni. Így olyan közösség alakulhat ki, amelynek anyanyelve a pidzsin lesz. Az ilyen nyelveket kreol nyelveknek nevezik (a spanyol criollo, a portugál criulo szó, amelynek jelentése „európai származású nyugat-indiai bennszülött”, a criar „táplálni, nevelni” igéből ered, amely a latin crēāre „alkotni; szülni” igéből származik). Labai dažnai kreolų kalbos yra laikomos mišriomis kalbomis (plg., pvz., Rosetti, 1972, p. 112–118). Bet nuomonė, kad kreolų kalbose afrikietiška gramatika suderinta su romanų kalbų (portugalų, prancūzų, ispanų) žodynu, nėra pakankamai pamatuota. Pastarųjų metų tyrinėjimai (Taylor, 1972, p. 453–477) rodo, jog pagrindinė kreolų kalbų ypatybė yra smarkiai supaprastinta gramatika, ypač morfologija – neturi žodžių kaitybos fleksijos. L. Hjelmslevas (1938, p. 373–4) yra pareiškęs nuomonę, kad „kreolų kalbų gramatinė sistema (pagrindinių morfemų inventorius ir konfigūracija) yra optimalinė gramatinė sistema“. Komunikacijos požiūriu tokia interpretacija yra visai suprantama, nes apskritai kontaktinėse situacijose kalba kinta optimizacijos kryptimi: išlieka tik tie elementai ir modeliai, kurie yra būtini komunikacijai. A Pidžin és a kreol nyelvek, mint említettük, nagyon sajátos történelmi-kulturális körülmények között jönnek létre. Rendszerint valahol a fő tengeri útvonalak közelében, az intenzív kereskedelmi érintkezés és cserekapcsolatok régióiban honosodnak meg. Így vagy úgy tehát összefüggnek a tengeri utazással, és feltehetőleg nem régebbiek a XVI. századnál, amikor megkezdődtek a rendszeres tengeri utazások, a kereskedelem és az őslakosokkal való érintkezés. Vagyis először is bizonyos esetekben (igaz, igen ritkán) a különféle érintkezések során létrejött és működő köztes nyelv, vagyis a lingua franca valódi, természetes nyelvvé fejlődhet, amilyen rendszerint az anyanyelv: olyan nyelvvé, amely nemzedékről nemzedékre, más nyelv segítsége nélkül öröklődik. Másodszor, sajátos történelmi, társadalmi és kulturális körülmények között két (vagy több) nyelvből kialakulhat egy harmadik, amely egyesíti a két (vagy több) nyelv elemeit. Leggyakrabban azonban az egyik nyelv vagy nyelvjárás helyébe egy másik lép. 2. A nyelvek vagy nyelvjárások felcserélődése A nyelvhasználati formák (a köznyelvi beszélt nyelv, az irodalmi nyelv, a nyelvjárások stb.) viszonyainak alakulását vizsgálva a különböző társadalmakban, valamint a konkrét bilingvizmushelyzeteket és azok dinamikáját (pl. a bevándorlók nyelvi viselkedését az Amerikai Egyesült Államokban, Brazíliában stb.), könnyen belátható, hogy az egyik nyelvi forma vagy nyelv felválthatja a másikat, átveheti annak helyét. A köznyelvi, standard nyelvek kiszorították a hagyományos nyelvjárásokat Angliában, Franciaországban stb.; a nyelvjárások kiszorítása most Németországban, 8 Litvániában stb. Írország lakosságának anyanyelve a XVIII. században a kelta nyelvek ágához tartozó gael volt, a XIX. században azonban szinte minden ír az angolt kezdte használni. Az egyik nyelvi forma vagy nyelv másikkal való felváltása tisztán extralingvisztikai jelenség: hogy a nyelvhasználat mely formája vagy az érintkező nyelvek közül melyik adja át funkcióit a másiknak, vagy fordítva, egyáltalán nem függ annak szerkezeti sajátosságaitól. Téves volna azt gondolni, hogy például a latin nyelv sajátos magánhangzórendszere vagy gazdag igerendszere miatt szorította ki a gall nyelvet. „A latin, az arab, a spanyol és az angol nyelv szerkezete semmivel sem prediszponálta e nyelveknek a kezdeti határaikon messze túli elterjedését. Ami szerkezetükben legalábbis hozzájárult ehhez a folyamathoz, azok a nép jellemének és kultúrájának azon vonásait tükrözték, amelyek így vagy úgy meghatározták az események további menetét” — jegyzi meg A. Martinet francia nyelvész (Мартине, 1972, c. 81—82). A nyelvjárások gyakran gazdagabbak az őket kiszorító köznyelvnél. A nyelvjárás vagy nyelv felcserélésének folyamatában azonban van egy pszicholingvisztikai törvényszerűség, mégpedig az, hogy a felváltó nyelv vagy nyelvi forma (rendszerint a köznyelv) a nyelvhasználók szemében nagyon gyakran presztízsértékű, és a társadalmi értékek rangsorában magas helyet foglal el. A köznyelv és a nyelvjárások viszonyának, valamint a bilingvizmushelyzeteknek a dinamikája a társadalomban nagyon változatos lehet, és közvetlenül függhet a társadalmi csoportok nyelvi viselkedésétől. Bár, mint említettük, a köznyelvi, standard nyelvek presztízse nagy, a különböző társadalmi csoportok feléjük irányuló vonzódása nem egyforma. A városlakók hamarabb kezdenek köznyelvet használni, mint a falusiak. A városi alsóbb rétegek körében az egyik nyelv másikkal való felváltásának folyamata is gyorsabb, különösen ott, ahol különböző nemzetiségű és különböző nyelveket beszélő lakosok tömörülnek, ahol hatalmas multinacionális munkaközösségek működnek, és az angol, illetve a portugál nyelv szolgál kommunikációs eszközként. Ebből következik, hogy a bilingvis helyzetek monolingvissé alakulását az urbanizáció és az iparosodás ösztönzi. A falusi lakosok ezzel szemben konzervatívabbak, nem hajlanak arra, hogy átvegyék a városi újdonságokat, és anyanyelvüket őrzik meg a legtovább. A régi gael nyelv Írországban, ahol egyébként mindenütt az angol dominál, ma is él vidéken, és az anglicizált városokkal szembeni vidéki ellenállás tünete (Zawadowski, 1961, p. 22). A litván nyelvet is a jobbágyság és az elnemzetietlenedett birtokok évszázadain át a nemzeti újjászületés és a nemzeti kultúra fényébe a litván jobbágyok vitték. A litván arisztokraták, noha litvánnak tartották magukat, lengyelül beszéltek. Így Litvánia történelmében meglehetősen ritka esettel találkozunk: a felsőbb rétegek az egyik nyelvet, az alsóbb társadalmi rétegek pedig egy másikat használnak. Ilyen esetek olyan társadalmakban is előfordulnak, amelyekben évszázadokon át kasztrendszerű viszonyok uralkodtak. Dél-Indiában például a toda, kota és badaga törzsek élnek. A toda törzs a társadalmi hierarchia csúcsán áll, és a kiszolgáló törzsek, a kota és a badaga nyelvétől eltérő nyelvet használ. A köznyelvi, kodifikált, standardizált nyelvek ellenállóbbak, nagyobb eséllyel maradnak fenn, mint azok, amelyek csak beszélt nyelvek, és nincs irodalmi formájuk. Különösen életképesek azok a nyelvek, amelyeket régi és nagy kultúrával rendelkező népek beszélnek: a nyelv presztízse annál nagyobb, minél gazdagabb és sokszínűbb az általa kiszolgált kultúra. A Római Birodalom nyugati tartományaiban a latin kiszorította a kelta nyelveket, a görög nyelvvel azonban nem bírt. A görög civilizáció pres- 9 ztízse olyan nagy volt, hogy a görög nyelv nemcsak beszélt nyelvként maradt fenn, hanem a Római Birodalom keleti részének és a Bizánci Birodalomnak az igazgatási nyelveként is. A nyelv sorsára, fennmaradására vagy felváltására az igazgatás hozzá való viszonya is hatással van. Szinte valamennyi európai országban a köznyelvi, standard nyelvek kiszorították vagy éppen kiszorítják a nyelvjárásokat, egyes helyeken pedig a nemzeti kisebbségek nyelveit is, elsősorban ott, ahol a kisebbségi nyelvet beszélőket nem alkalmaznak erőszakot. „Az erőszak ilyen esetekben rendszerint ellenállást vált ki. Valójában a haldokló nyelv felélesztésének legjobb módja, ha megpróbálják elfojtani” – jegyzi meg Alf Sommerfelt norvég nyelvész (1971, p. 69). A XIX. század második felében kibontakozó litván nemzeti újjászületés egyik oka a cári rendszer kegyetlen elnyomása és a litván sajtó betiltása lehetett (Karaliūnas, 1983, p. 6). A nyelv további sorsának egyik legfontosabb – ha nem a legfontosabb – tényezője a társadalmi ellenőrzés. Ennek megléte erőt ad a nyelvnek a fennmaradáshoz. Az első világháború előtt a Klaipėda-vidék és a Porosz Litvánia falvaiban a családfő határozta meg, hogy ő maga, családja és háza népe milyen nyelvet használjon, de szubjektív döntésének egybe kellett esnie a szomszédok véleményével, mert ha valaki németnek vallotta volna magát, miközben a faluban tudták róla, hogy litván, az egész falu kinevette volna. A falusi munkások és kézművesek rétegeit nem kötötték ilyen pszichológiai korlátok; viselkedésük tehát többé nem állt a társadalmi ellenőrzés alatt, ezért a germanizáció először őket kerekedett felül (Gerulis, 1932). A társadalmi feltételek megváltozásával vagy bizonyos politikai okok (etnikai vagy politikai jellegű szeparatista tendenciák) következtében megváltozhat a társadalmi ellenőrzés tárgya, sőt az ellenőrzés teljesen meg is szűnhet. Ez pedig egy nyelvnek egy másikkal való felváltásához vezethet. A nyelv radikális felcserélésének, egyben tragikus sorsának esetét Jurgis Gerulis írja le (Gerullis, 1932). Szülőfalujának, Jogaudainak lakossága 50–60%-ban litván volt. A helyi hatóságok részéről szó sem lehetett a litván nyelv elnyomásáról, mivel az akkori hatalom nagyon kedvelte a litván gazdákat. Ebből következően 1914-ben nagyon csekély volt a litván nyelv kiszorításának esélye. 1925-re azonban már csak három litván maradt a faluban. Hogyan történhetett, hogy egy évtized alatt a litván nyelvet szinte teljesen kiszorította a német? Sok litván nem tért vissza a háborúból. Jogaudai lakosainak egy részét Oroszországba hurcolták, ahol az idős litvánok meghaltak. Amikor a Klaipėda-vidéket Litvániához csatolták, ugyanaz a nyelv és ugyanaz a vér már nem tudta leküzdeni az idegenség érzését, amelyet a két teljesen eltérő kulturális térséghez – a porosz–némethez és a lengyel–oroszhoz – való évszázados tartozás alakított ki. A germanizáció folyamatát különösen felgyorsította az a tény, hogy a jóval magasabb színvonalú gazdálkodási kultúra és az anyagi jólét miatt a Kis-Litvániában élő litvánok felsőbbrendűnek érezték magukat a litvániai litvánoknál: nem akarták, hogy a határ túlsó oldaláról érkező, bocskoros emberekkel azonosítsák őket, szégyellni kezdték anyanyelvüket és nemzetiségüket. Korábban is lenézték az įpulakus nevűeket (a lengyel polak szóból, jelentése „lengyel”), ahogyan gúnyosan a Nemunas túlsó partjáról érkező litvánokat nevezték. Emiatt, amikor a Klaipėda-vidéket Litvániához csatolták, az anyagi kultúra szempontjából velük egyenrangú németekkel azonosultak. Ekkor már nem léteztek azok a társadalmi erők, amelyek kinevették volna a magát németnek valló litvánt, és a germanizáció előtt szabaddá vált az út. 10 E példából világosan látható, hogy a nyelvváltást megelőzően eltűnik a nemzeti öntudat érzése. Ezt a következtetést a vilniusi vidék litvánjainak elszlávosodási folyamata is megerősíti (lásd alább). A második, új nyelv nem egyszerre, hanem fokozatosan szorítja ki az anyanyelvet. Ennek a folyamatnak nem szabad megzavarnia a társadalom tagjai közötti kommunikációt. Az új nyelv először csak bizonyos használati szférákban veszi át a régi helyét. Például a társadalom vagy egy társadalmi csoport felnőtt tagjai az új nyelvet a hatóságokkal való érintkezésben vagy a hadseregben használhatják, a fiatalabb generáció pedig az iskolában. Az anyanyelvet viszont továbbra is a családban és a nem formális érintkezés során használják. U. Weinreich (1968, p. 107) ugyancsak az egyik nyelv másikkal való felváltásának tekinti egyes használati szférák ilyen átvételét, és részlegesnek nevezi. A családokban a társadalom másik nyelvre való fokozatos áttérését az tükrözi, hogy a nagyszülők az egyik nyelven beszélnek, a fiatalabb generáció, többnyire a gyermekek pedig már egy másik nyelvet használnak. Így az anyanyelvi csoport egybeesik az életkori csoporttal, ami az egyik nyelv másikkal való felváltásának szinkrón megnyilvánulása (Weinreich, 1968, p. 94). A szülők többnyire bilingvisek vagy polilingvisek, otthon egyszerre két vagy több nyelven beszélnek. Ilyen nyelvi fejlődésen ment keresztül például a lettországi régi litván lakosság nagy része: nyelvi helyzetük vizsgálatakor kiderült, hogy a nagyszülők gyakran litvánul beszéltek, a szülők két vagy öt nyelven, a gyermekek pedig egy nem anyanyelvi nyelven (Garšva, 1985, p. 124). Hangsúlyozni kell, hogy a családi bilingvizmust vagy polilingvizmust leggyakrabban a vegyes házasságok idézik elő. Így 1925-ben, 1930-ban és 1932-ben a Lettországban élő litvánoknak mindössze 20%-a házasodott egymás között; házasságaik többségét lettekkel kötötték, a többiek pedig lengyelekkel, oroszokkal és németekkel (Garšva, 1984, p. 85). Vagyis kedvező társadalmi, pszichológiai és nyelvi körülmények között a nyelvváltás időszaka viszonylag rövid: a harmadik generáció már monolingvis, és az új nyelvet tekinti anyanyelvének. 64 Ciskodas (ez a legtávolabbi litván nyelvsziget Latgaléban, 90 km-re a litván határtól) környékének falvaiban 1851-ben 300—400 litván élt. K. Garšva 1977-es látogatásakor már csak mintegy tíz idős embert talált ott, akik értették a litván nyelvet, és még beszélni is tudtak rajta. A litván nyelv beszélőinek elmondása szerint a többségük egymás között már körülbelül 1930-ban felhagyott a litván beszéddel, amikor az idősek halála után a vegyes családokban a lett nyelv vált uralkodóvá (Garšva, 1984, p. 87). Ugyanilyen időtartamot mutat a litván nyelv lengyelre cserélődése is (lásd alább). A visszaszoruló nyelv, miután elveszítette kommunikációs funkcióját, kénytelen különleges konnotációt és speciális funkciókat ölteni, például ezoterikus funkciót (ha el akarnak titkolni valamit a gyermekek elől, a szülők a régi nyelven beszélgetnek), vagy komikus funkciót (humoros rovatok az újságokban és folyóiratokban). Az amerikai bevándorlók gyermekeit megnevetteti, ha a szülők nyelvén kimondanak egy szót. Az idősebbek az új, a gyermekek által használt nyelvre divatjelenségként tekintenek. Emiatt számos szót és kifejezést vesznek át belőle, hogy beszédük fiatalosnak, modernnek és elegánsnak hasson. Ezeket az állításokat jól alátámasztja a vilniusi vidék szociolingvisztikai helyzeteinek sajátos dinamikája. Megállapították, hogy a történeti Litvánia területén a lengyel nyelvet a XIX. század második felétől három összefüggő területen használták — a vilniusi, a kaunasi és a smalvai térségben (Turska, 1982, p. 21). Az első térség Vilnius környékén kívül magában foglalja az egykori Pabradė, Paberžė, Nemenčinė, Maišiagala, valamint Joniškis, Giedraičiai, Širvintos és Musninkai járásainak egy részét. A kaunasi térség Kaunastól északra, Vandžio 11 galą környékén, a Nemunas, a Neris és a Nevėžis között terül el, a Smálvos térség pedig az északkeleti sarokban, Zarasai közelében helyezkedik el (Tūrmantas, Smálvos, Bernotiškės, Lupėnka, Šántupiai, Gaidė és más falvak). Ezek a térségek földrajzilag nem kapcsolódnak egymáshoz, és távol esnek a történeti Lengyelországtól. Ezek a lengyel nyelvű szigetek a litván nyelvterületen viszonylag későn alakultak ki (Turska, 1982, p. 21; Vidugiris, 1971). H. Turska, aki a második világháború előtt a helyi lengyel nyelvjárásokat kutatta, azt írja, hogy találkozott 80—90 éves helybeli parasztokkal, akik még többé-kevésbé tudtak litvánul (Turska, 1982, p. 44). El kell mondani, hogy ilyen helyi emberekből jóval később is nem egyet találtak. 1956—1969 között, a „Litván nyelvatlasz” nyelvjárástani anyagának gyűjtése során, a vilniusi lengyel nyelvű térségben nem egy olyan, 70—100 éves idős embert találtak, aki jól emlékezett arra, hogy a vidék lakóinak többsége egymás között kizárólag litvánul beszélt. A fiatalabbak közül is sokan állították, hogy szüleik csak egymás között vagy velük egykorú szomszédaikkal beszéltek litvánul, a családban azonban igyekeztek nem litvánul szólni gyermekeikhez. Még többen voltak olyanok, akik értették a litván nyelvet, ismerték számos helynév, állatnév és más szó jelentését, el tudtak mondani egy-két mondatot, tudtak számolni, és emlékeztek az idősek által használt különféle káromkodásokra, de beszélni már nem tudtak. Érdekes, hogy sokuk litvántudása, a nyelvben való folyékonyságuk annál inkább javult, minél tovább gondolkodtak róla, és minél inkább igyekeztek felidézni; annál jobban tudtak beszélni rajta. Az e nyelvjárás képviselői közül kiválasztott, litvánul jobban vagy kevésbé jól tudó adatközlőkre támaszkodva 1956—1969 között megvizsgálták, és „A Litván nyelvatlasz anyaggyűjtési programja” szerint leírták Nemenčinė, Ažulaukė, Sužionys, Paberžė, Maišiagala és más környékek nyelvjárásait (Vidugiris, 1971, p. 242—243). A Kernavė környékén is találkoztak olyan 70—80 éves nagyszülőkkel, akik emlékeztek a litván nyelvre és beszéltek is rajta (Vidugiris, 1972, p. 271). Vagyis ezekből az adatokból világosan látszik, hogy a litván parasztok polonizációja nem régi jelenség. Nagyjából a XIX. század közepéig az akkori Vilnius megye szinte egész területén a litván volt az uralkodó nyelv (Vidugiris, 1971, p. 236). Ezt egyértelműen megerősítik a vidéket jól ismerő történészek, M. Balinskis és T. Lipinskis: „Vilnius megyét maguk a litvánok lakják. A litván nyelv azonban megszakítás nélkül csak az északi oldalon, vagyis a Neris jobb partján uralkodik; délről, közvetlenül Vilnius mellett a lengyel nyelv vette át a helyét; távolabb a litvánul beszélő falvak lengyel-orosz [azaz belarusz. — S. K.] nyelvet használó falvakkal keverednek. Mindazonáltal e megye falusi lakossága körében a litván nyelv felülmúlja mindkét utóbbi nyelvet” — írták 1846-ban a „Starożytna Polska pod względem historycznym, geograficznym i statystycznym” című könyvükben (t. 3, p. 122). Vagyis a XIX. század első felében a Neris bal partja, illetve Vilnius megye délkeleti fele egészen Vilniusig még teljes egészében litván nyelvű volt. Ezt P. Köppennek az európai Oroszország nyelvhasználati adatok alapján készített etnográfiai térképe is mutatja, amely a XIX. század első felének (talán 1834-es?) népszámlálási adataira támaszkodott. P. Köppen 1857-ben a katolikus papok közvetítésével gyűjtött néprajzi anyagából kiderül, hogy Verkių, Riešės és Karvio környékén, valamint részben Maišiagala, Kernavė és Dubingiai környékén vegyesen, vagyis litvánul és lengyelül beszéltek. Nemenčinė környékén a lengyelek csak a kisvárosban és a plébánián éltek (Vilnius ir Vilniaus kraštas, p. 75—76). 12 Még Vilnius városában és külvárosaiban is, ahol a lengyel nyelv elterjedésének kedvező feltételei már régóta adottak voltak, számottevően beszéltek litvánul. P. Kėpenas 1857-es adatai szerint vegyesek voltak (az ő megfogalmazásában „litvánok és lengyelek”) a Szent János-, a Szentlélek-, a Szent Jakab-, a Szent Rafael-, a bernardinusi és az antakalnisi plébániák (Vilnius és Vilnius vidéke, 74. o.). Vilnius városának első történetírója, M. Balinskis (1835, 61. o.) ezt írta: „Vilnius városának lakói származásuk szerint litvánok, oroszok, németek és zsidók”. A korábban a litván nyelvterületen létező szláv nyelvszigetek a XIX. század második felében gyors növekedésnek indultak, összeolvadtak egymással, és mintegy hullámokként egyre újabb litván falvakat foglaltak el. A szláv nyelvek – a belarusz, az orosz és a lengyel – mellett azonban a litván nyelv is élt; Vilnijában helyenként még a XX. század elejéig fennmaradt. A. Vidugiris levéltári dokumentumokra támaszkodva (például az 1872-es gazdasági kérdőívre, amelyre helyi tisztviselők és tanítók válaszoltak) megállapította (1971, 241. o.), hogy az előző évszázad hetvenes éveiben Nemenčinė, Paberžė és Riešė környékének lakói kétnyelvűek vagy többnyelvűek voltak. Nemenčinė járásban például sok családban lengyelül, részben belaruszul beszéltek, „a gyűléseken vagy összejöveteleken pedig litvánul és részben oroszul”. Paberžė járásban lengyelül és litvánul, Riešė környékén „többnyire lengyelül-zsémjul, időnként pedig oroszul-litvánul”, Maišiagala környékén pedig litvánul, lengyelül és belaruszul beszéltek. A. Plater 1890-ben gyűjtött adataiból kitűnik, hogy a szlávosodás hulláma Vilniustól még északabbra is elérte a litván falvakat, jóllehet ott még mindig sokan beszéltek litvánul: például Maišiagala járásban a 7 864 lakos közül 2 207-en beszéltek litvánul; Širvintai járás 13 146 lakosa közül 8 491 volt litván; Mūsninkai járás 6 423 lakosa közül pedig 6 199 használta a litván nyelvet stb. A latin betűs sajtó újbóli engedélyezése után főként a nem hivatalos újságok híreiből tudjuk, hogy a XX. század elején Dubingiai környékén még a lakosság fele, Joniškis környékén a fele, Nemenčinė környékén a harmada, Paberžė környékén a harmada, Maišiagala környékén a harmada (más adatok szerint kétharmada), Karvė környékén pedig három falu (más adatok szerint a lakosság harmada) beszélt litvánul (Vidugiris, 1971). A „Litván nyelvatlasz” összegyűjtött anyagából kitűnik, hogy Nemenčinė és Riešė környékén itt-ott – ahol ma a helyi lengyel nyelvjárás uralkodik – a litvánok a belarusz nyelven keresztül tértek át a lengyelre (Vidugiris, 1971, 245. o.). A legtöbb esetben azonban a litván parasztok közvetlenül a saját, litván nyelvükről tértek át a lengyelre, a belarusz nyelv közvetítése nélkül. Figyelemre méltó, hogy a lengyel nyelvterület a litván–belarusz etnográfiai határ történetileg korábbi vonalát követi: a lengyel azokon a területeken terjedt, ahol a belarusz elem leginkább behatolt a litván nyelvterületre, a belarusz nyelv előrenyomulása és a litván nyelv visszaszorulása a legerősebb volt (Turska, 1982, 26., 29., 58. o.). Ahol a litván–belarusz etnográfiai határ stabilabb volt – például Švenčionys környékén –, ott a litvánok elnemzetietlenedésének folyamata sokkal lassabban zajlott; helyenként a „lengyelesedés” címén a litvánok belaruszossá váltak. Ez azt mutatja, hogy a lengyel nyelv főként ott terjedt el és szilárdult meg, ahol a nyelvi hagyomány meggyengült és felbomlott. Ezek a tények ismét megerősítik, hogy egy másik nyelv átvételét megelőzi a nemzeti öntudat elhalványulása és a társadalmi ellenőrzés megszűnése. 13 A használt nyelvek – a litván, a belarusz, az orosz és a lengyel – közül a lengyel győzedelmeskedett, amely az egyházból, az uradalomból és a városból (Vilniusból és Daupgilisből) érkezett, noha csak kevesen beszélték. Fontos szerepet játszott a vallási (katolikus) közösség is, míg az ortodox belaruszok és a katolikus lengyelek között vallási határ húzódott, amely jelentősen hozzájárult nyelveik fennmaradásához. Emellett a katolikus valláshoz tartozást gyakran kezdték a lengyel nemzethez tartozással azonosítani. Ezért a lakosság többsége származásától és anyanyelvétől függetlenül vallása alapján lengyelnek kezdte tartani magát (Vidugiris, 1983, 53. o.). Vagyis a litván falvakban a lengyel nyelv elsősorban a felsőbb társadalmi rétegek (a nemesek, a papok és a városlakók), valamint a vallás nyelveként terjedt, továbbá az állam, az oktatás és a kultúra nyelveként is; ez tette a litván parasztok szemében presztízsnyelvvé. A lengyel nyelv kaunasi nyelvterülete akkor alakult ki, amikor a környékbeli parasztok a XIX. században a folyamatos érintkezés révén átvették a lengyel nyelvet az ott élő számos apró nemesi birtok (az úgynevezett „akalicák”) lakóitól. A litvánról a lengyelre való áttérés a kétnyelvűség köztes szakaszán keresztül ment végbe. A litván–lengyel kétnyelvűség Vilnius vidékének számos plébániáján rövid ideig tartott: a harmadik nemzedék már nem értett litvánul, csak lengyelül beszélt. H. Turska (1982, 54. o.) szerint ebben a folyamatban, „a litvánok számának katasztrofális csökkenésében Vilnius járásban” döntő szerepet játszottak a vegyes házasságok, különösen a nők. Közismert, hogy a nyelv fejlődésében a nők konzervatív szerepet töltenek be: átadják gyermekeiknek anyanyelvüket, és így fenntartják a nyelvi hagyományt. A szóban forgó esetben azonban sajnos éppen fordítva történt – a polonizációs folyamatban a nők játszottak meghatározó szerepet. H. Turska idős emberektől megtudta (1982, 45. o.), hogy a litván nyelvet legtovább akkor használták, amikor otthonuktól távol, a mezőn vagy az erdőben dolgoztak; otthon, a családban viszont átkozott nyelvnek számított, és azért nem használták, nehogy a gyerekek megtanulják („Bár az apám litván volt, az anyácska lengyel, ezért lengyelül beszélgettünk”). Közelebbről megvizsgálva kiderült, hogy ez a lengyel „anyácska” ugyanabból vagy egy szomszédos faluból származott, és hogy a szülei, akárcsak az apa szülei, életük végéig csak litvánul beszéltek. A nőnek a litván nyelvhez való ilyen negatív viszonya („Anyám haragudott, amikor a nagyszülők litvánul beszéltek a gyerekekkel, egyszer még a nagyapát is kiűzte a házból”) feltehetően gyakorlati beállítottságából, abból a vágyból fakadt, hogy gyermekei jobb helyzetet, magasabb társadalmi státuszt érjenek el, talán pedig bizonyos hiúságából is („A nemesebb nyelv használata engem is nemesebbé tesz, és így tovább”). A litván nyelvről való lemondás folyamatában betöltött női szerepet A. Vidugiris megfigyelései is alátámasztják (1972, 271. o.): a Kernavė környékén a litván nyelv kiváló képviselőjének számító S. Ručinsko nyelvjárásának vizsgálatát mindenféleképpen akadályozta a családja – különösen a litván nyelvet különösen nem kedvelő felesége és lányai. Vagyis leginkább a nőn múlt, hogy a gyermekei teljesen vagy csaknem teljesen elfelejtették azt a litván nyelvet, amelyet a szülei használtak, és amelyet ő maga gyermekkorában még beszélt; más szóval, hogy a kétnyelvűség időszaka ilyen rövid volt. Megállapították, hogy Vilnius vidékének számos pontján a litván–belarusz kétnyelvűség, valamint a litvánok belarusz nyelvre való áttérése történetileg korábbi (Vidugiris, 1971, 245–246. o.; 1983, 53–58. o.). Bár a XIX. század első felében a lengyel elem Litvániában megerősödött, és hozzájárult a lengyel nyelvtudás terjedéséhez és javulásához, tömeges polonizációt nem idézett elő. A XIX. század első felében még nem léteztek a tömeges polonizációt kiváltó különleges okok. 14 A litván nyelv gyors feladása és a litván parasztok tömeges áttérése a lengyel nyelvre egybeesett a jobbágyság eltörlésével (1861) és az 1863–1864-es felkeléssel, más szóval lényegében egybeesett a kapitalista termelési viszonyok falusi térnyerésével, valamint a lengyel orientációjú földbirtokosok és papság, illetve a cári hivatalnokok között a litván parasztok befolyásáért vívott küzdelem kiéleződésével (Vidugiris, 1983, p. 54–55). Ezért feltételezhető, hogy a litván vidék tömeges elpolonizálásának fő oka a parasztok életvitelében bekövetkezett alapvető társadalmi-gazdasági változásokban rejlett: a jobbágyságból való felszabadulásban és meggazdagodásukban. Ahogyan a Litván Nagyfejedelemség idején, úgy most is a társadalom felső és alsó rétegeinek nyelvi különbsége az osztálykülönbséggel függött össze. A lengyel nyelv legelőször a vagyonos, illetve bizonyos tisztségeket betöltő (falubírói, erdőőri stb.) parasztok mindennapi életébe került be (Turska, 1982, p. 56). A litvánok minden lengyelül beszélőt nemesnek neveztek, nemesnek lenni pedig azt jelentette, hogy valaki a felsőbb réteghez tartozik. Miután leírta és elemezte a mai Kernavė környékének nyelvi-társadalmi helyzetét, A. Vidugiris (1972, p. 272) arra a következtetésre jutott, hogy az asszimilációnak először Kernavė városa és a közelebbi környékbeli uradalmak (pl. Kriveikiškis, Kernavėlė stb.), valamint a valamilyen kiváltságban részesülő falvak – például a jobbágyságot nem ismerő falvak (mint Semeniškiai, Ramonėškiai stb.) – estek áldozatul. A társadalmi indíték tehát feltehetően az egyik legfontosabb oka volt annak, hogy a litván parasztok elkezdtek lengyelül beszélni. A társadalmi-gazdasági változások és a demokratizálódási tendenciák két, egymástól teljesen különböző társadalmi-kulturális jelenséget hívtak életre az etnográfiai Litvániában. Egyrészt a XIX. század második felében Litvánia belső vidékein a művelődésre és tudományra törekvő nép köréből egyre népesebb nemzeti értelmiség bontakozott ki, amely egészen más irányba terelte a litván nemzeti újjászületést. Másrészt a litván–belarusz etnográfiai határvidéken, ahol a litván nemzeti öntudat jelentősen elhalványult, kialakult a litván parasztok körében az a tömeges hajlam, hogy a lengyel nyelvet használják a kultúra, a művelődés és a vallás nyelveként. H. Turska (1982, p. 29) teigia, kad lietuvių valstiečių perėjimas į lenkų kalbą buvęs gaivališkas, stichiškas. Žymesnio vaidmens negalėjęs suvaidinti nė lenkiško elemento sustiprėjimas Lietuvoje XIX a. pirmoje pusėje, Vilniaus universiteto klestėjimo metu. Daugeliu atvejų iš tikrųjų taip galėjo būti. Bet tai buvo keletą šimtmečių trukusios sąmoningos ir organizuotos polonizacijos politikos, varytos per bažnyčią ir dvarus, padarinys. Tiesa, ligi Žečpospolitos padalijimų (1772, 1775 ir 1795 m.) Lietuvos Didžiojoje Kunigaikštystėje nebuvo kompaktiškų lenkų kalbos arealų, nes lenkiškas elementas neturėjo Lietuvoje palankių sąlygų tarpti ir plėtotis. Az 1897-es népszámlálás adatai szerint az akkori Vilnai kormányzóságban 3151 olyan ember élt, aki Lengyelország etnográfiai területeiről költözött oda; magában Vilniusban 1702-en voltak. Ez a szám nemcsak a lengyeleket, hanem a lengyelországi zsidókat is magában foglalja, akiknek többsége szintén Lengyelországból érkezhetett. A Vilniusi vidéken a lengyelek az 1919-es, Želigowski tábornok légiói általi megszállás előtt a lakosság 1–1,5%-át tehették ki. Csak a grodnói és augustówi járásban lehetett magasabb az arányuk (Vilnius ir Vilniaus kraštas, p. 108–109). A Litván Statútum megtiltotta a lengyeleknek, hogy a Litván Nagyfejedelemségben uradalmakat vagy más földeket birtokoljanak. Városok, kerületek és uradalmak megszerzésére, valamint bérlésére vagy 15 ingatlanok kezelésére kizárólag a Litván Nagyfejedelemségben született és ott ősidők óta élő litvánoknak, žemaitoknak és belaruszoknak volt joguk. A Litván Nagyfejedelemség hivatalos nyelve a szláv kancelláriai nyelv volt. „А писарь земский имеет по руски литерами и словы рускими все листы и позвы писати“, — áll az 1566-os Litván Statútumban (IV. fejezet, 1. cikkely). Mellette fokozatosan a lengyel nyelv is terjedt. A XVI. században, különösen pedig a XVII. században a szláv kancelláriai és a lengyel nyelv használatával érdekes kompromisszum alakult ki: a törvényileg előírt nyelven, a szláv kancelláriai nyelven írták a jogi formulákat az okirat elején és végén, magát az okirat tartalmát azonban lengyelül. Ez az állapot 1697-ig tartott. Ekkor elismerték a lengyel nyelv tényleges túlsúlyát, és a Litván Nagyfejedelemség hivatalos nyelvének rangjára emelték. Litvániában a lengyel nyelv és kultúra első központjai a mágnások udvarházaiban, a templomokban és a nagyobb városokban jöttek létre. A lengyel nyelv tényleges használói a litván társadalom felső és középső rétegei voltak: a mágnások, a katolikus papság, a vagyonos városlakók és a kisnemesek. Rajtuk keresztül terjedt a lengyel nyelv más rétegek körében is. A kereszténység litvániai bevezetésétől kezdve a papok lengyelek voltak, mivel litvánok nem voltak. Csak a XVI. század végén kezdték a vilniusi szemináriumban a litván papokat is képezni, és ösztöndíjakat alapítottak számukra. A lengyel nyelv terjedésének legnagyobb központja az egyház volt: a prédikációk lengyelül hangzottak el, a litván hívektől elvárták, hogy lengyelül tudják az imákat, a litván nyelvet pedig pogánynak, így az egyház számára alkalmatlannak tartották (Stosunki litewsko-polskie w diecezji Wileńskiej, 1913). Nem csoda tehát, hogy a lengyel nyelv térhódítása, valamint a litván nyelv megvetése és elhagyása már a XVI. században olyan messzire jutott, hogy a kor műveltebb gondolkodói, például M. Daukša, szükségét érezték az anyanyelv és használata védelmének: „Bár, igazat szólva, közülünk, különösen az előkelőbbek közül, alig akad olyan, aki ne tudna lengyelül és ne tudná olvasni a lengyelül írt prédikációkat, véleményem szerint mégis sokan vannak, akik nem értik a lengyel nyelvet, vagy alig tudnak belőle valamit. Tudom, hogy minden nép mennyire becsüli, szereti és nagyra tartja az anyanyelvén írt műveket (ezért, gondolom, minden nép hozzáfogott ahhoz, hogy más nyelvű könyveket a saját nyelvére fordítson), csak a mi litván népünk [azaz a nemesség. — S. K.], miközben a lengyel nyelvet tanulja és használja, olyannyira megvetette, elhanyagolta, szinte megtagadta a saját nyelvét, hogy ezt mindenki világosan látja, de aligha akad, aki ezért megdicsérné” — írta M. Daukša az 1599-ben Vilniusban kiadott Postilė „Az olvasóhoz intézett előszavában” (Lietuvių literatūros istorijos chrestomatija, p. 65). A lengyel nyelv terjedésének és térnyerésének folyamata fokozatosan erősödött. 1737-től Vilnius templomaiban már nem tartottak litván nyelvű prédikációkat. A Vilniusi Egyetemen 1812-ig latinul tartották az előadásokat, de idővel a lengyel nyelv honosodott meg, és bezárása előtt a professzorok többsége lengyel volt. Fennállása során a Vilniusi Egyetem mindössze egyetlen litván könyvet adott ki: K. Nezabitauskio „Bites” című művét (1823). A tudatos és szervezett polonizációs politika, amelyet elsősorban az egyházon keresztül hajtottak végre, elérte célját: a városi litvánok, részben pedig a falusiak is, különösen azokon a helyeken, ahol a nemzeti hagyományok jelentősen meggyengültek, idővel hozzászoktak ahhoz a gondolathoz, hogy a litván nyelv silány, parasztos, és alkalmatlan az egyházi, illetve más nyilvános használatra. Az egyház szerepe a polonizáció folyamatában a litvánok lettországi sorsából is kitűnik, ahol a XIX. századtól 16 Délkelet-Lettország középső részén és a városokban a helyi litvánok nem lettek, belaruszok vagy oroszok, hanem többnyire elpolonizálódtak. Például Iłūkštos járásban 1860-ban 5023 litvánt és 3828 lengyelt jegyeztek fel, 1897-ben pedig 6986 litvánt és már 11 380 lengyelt. A litvánok és a lengyelek száma nem egyenlőtlen természetes szaporodás miatt nőtt aránytalanul, hanem azért, mert a litvánok egy része elpolonizálódott, mivel a lettek csak 1850 után kezdtek beköltözni ebbe a járásba, és más vallásúak voltak. Iłūkštos járás Laukesa környékén (6 km-re Daugavpilstől délre) a litvánok aránya is így csökkent: 1904-ben körülbelül 87% volt (4000-ből 3500), 1914-ben 25%, 1930-ban 14,1%, 1935-ben 6,8%, 1969-ben pedig 1%. Az egyház honosította meg az ilyen erős polonizációs hagyományokat: az említett környék 1772 óta nem tartozott a Lengyel–Litván Államhoz, a jobbágyságot pedig 1817 körül törölték el (Garšva, 1985, p. 124). Megállapították (Nitsch, 1925; Turska, 1982, p. 64), hogy a litván társadalom felső és középső rétegei által használt lengyel nyelv (polszczyzna litewska) történeti szempontból a köznyelvi lengyel (koiné) helyi változata, amely idegen nyelvi alapra épülve alakult ki. Ezt a következtetést az is alátámasztja, hogy gyakorlatilag minden litván nyelvi polonizmusnak van megfelelője az irodalmi lengyel nyelvben, a nyelvjárásaiban viszont nincs. Vagyis ezek a köznyelvi lengyel nyelv Litvániában és Belaruszban használt változatából származnak (polszczyzna kresowa). Ugyanez az oka annak, hogy számos közös lengyel jövevényszó van a litván és a belarusz nyelvben, vö. például litván ambaras „baj, nehézség” — belarusz амбарас (< lengyel ambaras); arpavóti „szitával gabonát tisztítani” — арфоваць (< lengyel arfować); bėdà „ilyen kerékpáros szekér” — бяда (< lengyel bieda, bida) stb. A žemaitiai nyelvjárások lengyel jövevényszavai (például čiōnglis, koñpėlius, krėderas, lañpartas stb.) úgy tűnik, közvetlenül a birtokokon használt lengyel nyelvből származnak (nem pedig a litván nyelv déli nyelvjárásaiból). A regionális polonizmusok többsége azonos jelentésű litván szavak mellett használatos. Ez arra utal, hogy a lengyel („uradalmi”) szavakkal a litván nyelvet akarták díszíteni és nemesíteni, ahogyan ez manapság a belarusz–lengyel bilingvális helyzetekben, belarusz nyelven beszélve történik (Адамовичуте, 1982). A lengyel nyelvet, mint ismeretes, Belaruszban is meglehetősen széles körben használják, különösen annak nyugati részén, második nyelvként azonban elsősorban a belarusz katolikusok beszélik. Például a Hrodnai járás falusi ortodox lakosai még csak nem is tudnak lengyelül (Чекман, 1982, с. 126). Kivételt képez Belarusz legészaknyugatibb csücske, Szopocskin és Trakinyukai (Трокеники) környéke, ahol a helyiek kizárólag lengyelül beszélnek, ez a terület azonban egészen a közelmúltig litván volt. Úgy tűnik, lakói közvetlenül a litván nyelvről tértek át a lengyelre (Гринблат, 1968, с. 148–160). Vagyis Belaruszban a lengyel nyelv használata nem alkot összefüggő nyelvterületet, hanem a belarusz anyanyelv mellett, második nyelvként használják. Így Belaruszban a lengyel nyelv egyfajta interdialektusként működik, amelynek lényegét adsztrátumjellege alkotja (Чекман, 1982, с. 124–128). Interdialektus szerepét töltötte be a lengyel nyelv azon változata (polszczyzna litewska) is, amelyet a Litván Nagyhercegségben, majd Litvánia Orosz Birodalomba való bekebelezése (1795) után a litván társadalom felső és felső-középső rétegei használtak. Vagyis a lengyel nyelv használata Belaruszban alapvetően különbözik a litvániaitól, ahol a lakosság egy része számára a lengyel nyelv anyanyelvvé vált, és 2. 1880 2793 17 ahol nyelvföldrajzi nyelvjárásként működik. Történeti szempontból a lengyel etnográfiai terület peremvidékein használt lengyel nyelv (polszczyzna kresowa) mindkét formája — a népi, nyelvföldrajzi nyelvjárás és az interdialektus — ugyanazon jelenség két szociolingvisztikai fejlődési szakasza: a köznyelvi lengyel beszélt nyelv (koiné) interdialektussá vált, amelyet korábban a nemesség, a papság és a városi lakosság használt; ebből fejlődött ki a lengyel nyelv népi, nyelvföldrajzi nyelvjárása (a vilniusi, kaunasi és smalvai lengyel nyelvterületek). A bilingvális helyzetek társadalmi dinamikájának vizsgálata a következő következtetések levonását teszi lehetővé. 1. A bilingvális helyzetek status quo állapota hosszú ideig fennmaradhat. Bizonyos társadalmi-történelmi feltételek kialakulásával azonban a bilingvális helyzetek átalakulhatnak. A bilingvális helyzetek kétféleképpen szűnhetnek meg: a) a közösség nyelvét felváltja egy másik nyelv; b) vegyes nyelv alakul ki, amely mindkét nyelv elemeiből és sajátosságaiból áll. Ez azonban csak kivételes esetekben, igen sajátos történelmi-társadalmi feltételek között, mégpedig az intenzív etnikai, kulturális és kereskedelmi érintkezés és csere régióiban fordul elő. Ahol vegyes nyelv alakult ki és létezik, ott kettős szociokulturális hagyomány is volt vagy van. 2. Az egyik nyelvnek egy másikra való cseréje mindig a bilingvizmus szakaszán keresztül megy végbe. Az új, második nyelv fokozatosan veszi át a régi helyét. Kezdetben csak bizonyos szférákban (a közigazgatásban, az oktatásban, az egyházban), valamint bizonyos társadalmi csoportok — a társadalom felső és középső rétegei (a városi lakosság, a papság, a nemesség) — körében használják. 3. A kezdeti szakaszban az új, második nyelv sok esetben regionális kommunikációs eszközként működik — interdialektusként, internyelvként vagy lingua franca. Csak később válik nyelvföldrajzi nyelvjárássá (nyelvvé). Az interdialektus, a lingua franca és a nyelvföldrajzi nyelvjárás (nyelv) történeti szempontból ugyanazon jelenség két szociolingvisztikai fejlődési szakasza. 4. A nyelvcsere előtt rendszerint elhalványul a nemzeti öntudat. A nemzeti öntudat jelenléte a bilingvizmus és a nyelvi érintkezések helyzeteiben nyelvi patriotizmusként és társadalmi kontrollként nyilvánul meg. Az olyan helyzetekben, amelyekben két vagy több nyelvet használnak, a nyelvválasztás társadalmi kontroll tárgya. С. КАРАЛЮНАС A KÉTNYELVŰ HELYZETEK ÉS TÁRSADALMI DINAMIKÁJUK Összefoglaló Azokban az esetekben, amikor a társadalomban működő két nyelvet különböző területeken alkalmazzák, és eltérő célokra használnak, a kétnyelvű helyzetek stabilak, és általában hosszú ideig fennállnak. Bizonyos társadalmi-történelmi és kulturális körülmények között azonban a kétnyelvű helyzetek megszüntetésük irányába fejlődnek. A kevert nyelvek (például a pidzsin nyelvek, a lingua francák vagy a kreol nyelvek) sajátos társadalmi-történelmi körülmények között, a tengeri közlekedési útvonalak térségeiben, intenzív etnikai és kulturális érintkezések, valamint árucsere közepette alakulnak ki. 18 A nyelvjárás vagy nyelv felváltása hosszan tartó szociolingvisztikai folyamat. A nyelv felváltó létezési formája (elsősorban az irodalmi köznyelv) és a második nyelv rendszerint magas értéket képvisel a társadalom értékrendjében, és a nyelvjárás vagy nyelv beszélői körében nagy presztízsnek örvend. A nyelv felváltó formája és a második nyelv a kétnyelvűség kezdeti szakaszaiban sok esetben interdialektusként és interlingvaként (lingua francaként) működik. A fejlődés későbbi szakaszaiban rendre nyelvföldrajzi nyelvjárássá és nemzeti nyelvvé válnak. Az interdialektus és az interlingva egyrészt, a nyelvföldrajzi nyelvjárás és a nemzeti nyelv másrészt ugyanannak a jelenségnek két szociolingvisztikai formája. Az elméleti tételeket a világ különböző nyelveinek fejlődéséből vett példák szemléltetik, mindenekelőtt pedig a litván nyelv és peremterületi nyelvjárásai történetének tényei: a litván–belarusz határvidéken, Lettországban és az egykori Klaipėda-vidéken, ahol hosszú időn át intenzív litván–német nyelvi érintkezések zajlottak. S. KARALIUNAS A KÉTNYELVŰ HELYZETEK ÉS TÁRSADALMI DINAMIKÁJUK Összefoglaló Amikor egy társadalomban két (vagy több) nyelvet különböző területeken (pl. a mindennapi életben, illetve a közigazgatásban) és eltérő célokra használnak, a kétnyelvű helyzetek stabilak, és hosszú ideig fennmaradhatnak. Bizonyos társadalmi és kulturális körülmények között azonban a kétnyelvű helyzetek megszűnésére irányuló folyamatok indulnak el. A kevert nyelvek (pl. a pidzsin nyelvek, a lingua francák és a kreol nyelvek) sajátos társadalmi-történelmi körülmények között, a tengeri kereskedelmi és hajózási útvonalak térségeiben, intenzív etnikai és kulturális érintkezések során alakulnak ki. A nyelvjárás vagy nyelv felváltása hosszan tartó szociolingvisztikai folyamat. A nyelv fennálló formája (általában a standard nyelv) és a második nyelv, amelyek a nyelvjárás vagy az anyanyelv helyébe lépnek, nagy értéket és presztízst élveznek a társadalomban. A kétnyelvűség kezdeti szakaszaiban a nyelv fennálló formája és a második nyelv gyakran interdialektusként vagy interlingvaként (lingua francaként) működik. A fejlődés későbbi szakaszaiban rendre nyelvföldrajzi nyelvjárássá és nemzeti nyelvvé válnak. Az interdialektus és az interlingva egyrészt, a nyelvföldrajzi nyelvjárás és a nemzeti nyelv másrészt ugyanazon jelenség két szociolingvisztikai formáját képviseli. A cikk elméleti tételeit a világ számos nyelvéből vett példák szemléltetik, elsősorban pedig a litván nyelv és peremterületi nyelvjárásai történetének tényei: a litván–belarusz etnográfiai határvidékről, Lettországból, valamint az egykori Klaipėda-vidékről, ahol intenzív litván–német nyelvi érintkezések zajlottak. LITERATŪRA Baliński M. Opisanie statystyczne miasta Wilna. Wilno, 1835. Baliński M., Lipiński T. Starożytna Polska pod względem historycznym, geograficznym i statystycznym. Warszawa, 1843–1846. T. 1–3. Birnbaum S. Die jiddische Sprache // Germanisch-Romanische Monatsschrift. 1923. T. 11. P. 149–155. Broch O. Russenorsk // Archiv für slavische Philologie. 1927. T. 41. P. 209–262. Garšva K. Lietuvių kalbos tarmės ir jų kontaktai Latvijoje (1. Lietuvių kalbos tarmių Latvijoje istorija) // Lietuvos TSR Mokslų Akademijos darbai. A serija. V., 1984. T. 2(87). P. 83–90. 2* 19 Garšva K. Lietuvių kalbos tarmės ir jų kontaktai Latvijoje (2. Lietuvių gyvenamosios vietos ir kalbų funkcionavimas) // Lietuvos TSR Mokslų Akademijos darbai. A serija. V., 1985. T. 1(90). P. 118–126. Gerullis G. Muttersprache und Zweisprachigkeit in einem preussisch-litauischen Dorf. – Studi Baltici, 1932, t. 2, p. 59–67. Haugen E. The Ecology of Language // Stanford, 1972. Hjelmslev L. Caractères grammaticaux des langues créoles // Compte-rendu du 2ᵉ Congrès International des sciences anthropologique et ethnologique. Copenhague, 1938. Karaliūnas S. Žydų kalba // Mokslas ir gyvenimas. 1977. Nr. 1. P. 35–36. Karaliūnas S. Respublikos lingvosocialinės situacijos charakteristika // Kalbų kontaktai Lietuvos TSR: LKK, t. 23. V., 1983. P. 4–42. Lietuvių literatūros istorijos chrestomatija. V., 1957. Mackey W. F. The Description of Bilingualism // Readings in the Sociology of Language / Ed. by J. Fishman. The Hague; Paris, 1968. P. 554–584. New Horizons in Linguistics / Ed. by J. Lyons. Aylesburg, 1975. Nitsch K. Język polski na Wileńszczyźnie // Przegląd Współczesny. 1925. Nr. 33. Pei M. Glossary of Linguistic Terminology // New York, 1966. Rosetti A. Langue mixte et mélange des langues. – Acta Linguistica, 1945–1949, t. 5. P. 73–78 (rus. vert.: Новое в лингвистике. – М., 1972, вып. 6, с. 112–118). Samarin W. J. Lingua Francas of the World // Readings in the Sociology of Language / Ed. by J. Fishman. The Hague; Paris, 1968. P. 660–671. Sommerfelt A. Diachronic and Synchronic Aspects of Language. The Hague, 1971. Stosunki litewsko-polskie w diecezji Wileńskiej. W Wilnie, 1913. Ščerba L. V. Sur la notion de mélange des langues. – In: Яфетический сборник. Л., 1925, т. 4, с. 1–19. Taylor D. Structural Outline of Caribbean Creole // Word. 1951, N 7. P. 43–59 (Rus. vertimas: Новое в лингвистике. – М. 1972, вып. 6, с. 452–477). Turska H. O powstaniu polskich obszarów językowych na Wileńszczyźnie // Studia nad polszczyzną kresową. Wrocław–Warszawa…, 1982. T. 1. P. 19–119. Urbańczyk S. Początki polskiego dialektu na Wileńszczyźnie // Slavia Orientalis. 1968. T. 17. P. 433–436. Vidugiris A. Kalbų sąveikos klausimu // Dubbingiai. V., 1971. P. 235–253. Vidugiris A. Kalbinės situacijos charakteristika // Kernavė. V., 1972. P. 265–277. Vidugiris A. Dėl kalbų kontaktavimo pietryčių Lietuvoje //Kalbų kontaktai Lietuvos TSR: LKK, t. 23. V., 1983. P. 46–60. Vilnius ir Vilniaus kraštas: Krašto pažinimo pradai. – K., 1932. Weinreich U. Languages in Contact. Findings and Problems. 6th Printing. The Hague; Paris, 1968. Zawadowski L. Fundamental Relations in Language Contact // Biuletyn polskiego towarzystwa językoznawczego. 1961. T. 20. P. 1–26. Адамовичте И. -Э. Проблемы изучения польских заимствований в литовских говорах // Studia nad polszczyzną kresową. Wrocław; Warszawa…, 1982. T. 1. P. 151–176. Вайнарах У. Языковые контакты / Пер. и коммент. Ю. А. Жлуктенко. Киев, 1979. Гавранек Б. К проблематике смешения языков // Новое в лингвистике. М., 1972. Вып. 6. С. 94–107. Гринблат М. Я. Белорусы. Минск, 1968. Мартыне А. Распространение языка и структурная лингвистика // Новое в лингвистике. М., 1972. Вып. 6. С. 81–93. Чекман В. Н. К социолингвистической характеристике польских говоров белорусско-литовского пограничья // Studia nad polszczyzną kresową. Wrocław; Warszawa…, 1982. T. 1. P. 123–138. Щерба Л. В. О понятии смешения языков // Щерба Л. В. Языковая система и речевая деятельность. Л., 1974. С. 60–74. 20