Mūsų miestų vardai

LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI, XXXII (1993) BALTŲ ONOMASTIKOS TYRINĖJIMAI ALEKSANDRAS VANAGAS VÁROSAINK NEVEI Litvániában jelenleg mintegy 300 várost, városias jellegű települést és kisvárost számolhatnánk össze. Ezek a települések különböző sorsúak. Egyesek több száz évesek, mások mindössze néhány évtizedesek. Voltak, amelyek a múltban voltak fontosabbak, mások ma azok. Egyesek neve régi, rendkívül érdekes, gyakran nagyon nehezen magyarázható, másoké egyszerű, kétségtelen, nyilvánvaló etimológiájú. Itt mintegy 60 oikonimát vizsgálunk. Magától értetődik, hogy értelmetlen volna egyértelműbb kiválasztási szempontokat keresni. Egyrészt a városneveknek csak kis hányadát tárgyaljuk, másrészt ez a cikk csupán egy nagyobb munka része, ezért a kiválasztás elveiről más alkalommal lesz szó. Legfeljebb azt lehet kiemelni, hogy vizsgálatra nemcsak világos, hanem problematikusabb, összetettebb etimológiájú és szóalkotású helyneveket is választottunk. Alytus (4). Litvánia egyik legrégebbi városa. Már egy 1387-es dokumentum városkaként említi (3; 1)*, 1466-ban pedig járásként: ”У Олитской волости” — (8: 83). 1581-ben magdeburgi jogot kapott. A városnév eredetéről különféle vélemények születtek. Például J. Otrębski úgy vélte, hogy az Alytus az a- magánhangzóból és az lyt- tőből keletkezett. Ez azonban nyilvánvaló tévedés. Kétségtelen, hogy a tő az al-, az -yt- pedig a litván nyelvre jellemző szokásos képző. Csak az nem világos, hogy milyen módon keletkezett a város neve: közvetlenül a megfelelő közszóból vagy egy hidronimából. Az *Alylus folyó- vagy tónevünk ma nem ismert. Alytuson azonban keresztül folyik a Nemunasba az Alytupis nevű patak. Ez valószínűleg később kialakult név az *Alytaus upė „Alytaus folyó” vagy hasonló birtokos szerkezetből. A patak eredeti, régebbi névváltozata feltehetően *Alytus volt. Így az Alytus városnév valószínűleg az *Alytus folyónévből származik. Más szóval a folyó neve változatlanul városnévvé vált. A lakóhelynevek ilyen képzése különösen jellemző a litván nyelvre: Dysnà folyó: Dysnà falu, Dūkštas tó: Dūkštas kisváros, Jiesià folyó: Jiesià falu, Júodupė folyó: Júodupė falu, Nóva folyó: Nóva falu, Obelijà tó: Obelijà falu, Raudónė folyó: Raudónė kisváros, Rùsnė folyó: Rùsnė város, Rìmietis tó: Rìmietis falu, Šventėžeris tó: Šventėžeris kisváros, Upýna folyó: Upýna kisváros, Ventà folyó — Ventà kisváros, Vištytis tó: Vištytis kisváros stb. * Az a nézet, hogy a folyó és a város nevének korábbi alakja nem Alytus, hanem *Alyta volt (10: 181), egyelőre nem erősíthető meg teljes bizonyossággal. Igaz, a történeti * Az idézett források és szerzők jelölése a következő sorrendben történik: a zárójelben szereplő első arab számjegy az irodalomjegyzékben feltüntetett szerző vagy forrás sorszámát jelöli, a római szám a kötet számát, a második arab számjegy pedig az oldalt. 176 a forrásokban az Alytùs Olita, Ošuma stb. alakban szerepel, ezért nem lehetetlen, hogy az *Alyta később alakult át Alytàs-szá (hasonlóan ahhoz, ahogyan a Vílnia városnév Vílnius-szá változott). Másrészt azonban — természetesen ebben az esetben — az ellenkezője is történhetett, annál is inkább, mert a hangsúlyos -ùs végződésű helynevek Dél-Litvániában különösen gyakoriak: Guostùs tó Aukštdvarýs, Kriùšiùs folyó Alovė, Aukštdvarýs, Butrimonys, Ūdrija, Niedùs tó Kapčiamiestis, Skirziùs tó Leipalingis, Skroblùs folyó Merkinė, Svetùs folyó Daugai, Švenčionys tó Aukštdvarýs, Onuškis, Teirùs tó Veisiejai, Vardžiùs folyó Ūdrija, Vikšrùs folyó Seirijai stb. Antálipe (1). Egy XVI. századi leltárban, amelynek másolatát 1580 és 1620 között készítették, egy Заантоленцы nevű hely szerepel (57: 1, 10). K. Jablonskis (ugyanott, 1), majd később más szerzők is (6: I 601) „Užantalieptėnai”-ra „fordították”. A települést 1675 óta nevezik kisvárosnak (6: I 601; 4: I). A név az északkeleti nyelvjárásokra jellemző anta- előtagból és a liept- tőből keletkezett. Több ilyen előtagos helynév is ismert, de ezek többnyire az anta- előtag hidronimákból képzett származékai: Antá-gavė falu, Ignalina járás: Gavys tó; Anta-ìlgis falu, Molėtai járás: Ilgis tó; Antá-kriaunis falu, Rokiškis járás: Kriaunà folyó; Antá-lamėstė falu, Utena járás: Lamėstas tó; Antá-liedė falu, Švenčionys járás: Liedis tó; Antá-zavė falu, Zarasai járás — *Anta-zalvė-ből: Zálvė tó, Zalvys tó stb. (9: 243). A közszavakból képzett származékok ritkábbak, de előfordulnak. Ezek egyike az Ukmergė járásban, Žemaitkiemis környékén fekvő falu Antá-tilčiai neve: az anta- előtag és a tiltas „híd” közszó alkotja. Úgy tűnik, az Antá-tilčiai település egy híd mellett jött létre. Az Antá-lieptė pontosan hasonló képzésű: anta- és lieptas „hídjáró”. Ebben az esetben a falu feltehetően egy gyaloghíd mellett alakult ki. Ez teljesen hihető, mivel Antaliep-tė a Šventoji mellett, a folyóparton fekszik, ahol valószínűleg egykor gyaloghíd is állhatott. Annál is inkább, mert az idősebbek állítása szerint Antaliepte régebben más nevet viselt: Lieptinė (6: I 601). Ez is meglehetősen hihető, mivel e név valós voltát más hasonló helynevek támasztják alá, vö. Lieptinė rét a Degučiai kerületben, Trinkųškiai faluban; rét az Alytus kerületben, Likiškiai faluban; Lieptinis rét az Alytus kerületben, Kabeliai faluban. Ariógala (1). Litvánia egyik legrégebbi települése, amely feltehetően már 1253 óta ismert — Fregalle néven. A források először Ariogala földjét említik, Vytautas idejében pedig Ariogala udvarház állt itt. 1781-ben a kisváros magdeburgi jogot kapott (6: II 412–413; 55: 43). Összetett helynév, amely az ar- és a -gala elemből, kötőhangzóként o-val jött létre. Több ilyen képzésű lakóhelynév is ismert: Baisógala, Daukšiògala, Dievògala, Eiriògala, Gerdžiògala, Gimbògala, Saudògala, Tendžiògala, Vytògala. Második tagjuk, a -gala a litván „galas” „vég, terület, vidék” szóból ered. Érdekes, hogy hasonló magyarázat szerepel már G. Volovics 1873-ban kiadott ”Revizija pušč...” és más oklevélkönyvek ”Abėcėlinėje ro-dyklėje” című ábécés mutatójában: ”Ойрагала без всякого сомнения, происходит отъ следующих Литовско—Латышских словъ: орас, ара, ape, что значитъ — внешнее, открытое место (поляна, поле), дача, фальварокъ; и отъ галаса, галсъ — конецъ, оконечность, край, угола. Отсюда ближайшее значение Ойраго-лы может быть — буквально: дачный конецъ, а въ более широкомъ значении — конецъ какого либо имения, новый приселокъ и т. под. (93: 71). Vagyis Ariógá-la eredeti jelentése valakinek a vidéke lehetett, 177 vég, perem vagy hasonló. Csak az nem világos, hogy mié, mert az első tag eredete különféle kétségeket vet fel. Érthető, hogy az ar- nem kapcsolható össze a litván óras ’levegő’ szóval, mivel a fonetika ellentmond az ilyen kapcsolatnak (ar-: or-; a lett ars, ara a litván óras megfelelője). Emellett a forrásokban szereplő alakok nem egységesek — az ar- helyett ar- is előfordul. Igaz, a nyugati hagyomány az első feljegyzésektől kezdve, úgy tűnik, nem ismeri a kettőshangzót: Eregalle 1253-ban, Ergal­le 1257-ben (55: 43), Erogel 1294-ben (28: I 158), Erogel 1306-ban (uo., 173), Erogelin 1322-ben (uo., 186), Arogel 1322-ben (uo., 287), Erogin 1336?m. (uo., 537), Eroglən (uo., 600), Eragelen 1367-ben (28: II 89), Eragelen 1370-ben (uo., 97), Eragelen 1370-ben (uo., 98), Aragel 1377-ben (uo., 167), Eroglen 1348-ban (uo., 513), Eroglen 1352-ben (uo., 516), Eroglen 1355-ben (uo., 521), Eroglen 1364-ben (uo., 541), Eroglen 1364-ben (uo., 549), Eroglen 1366-ban (uo., 557), Eroglen 1367-ben (uo., 559), Eroglen 1370-ben (uo., 569), Eroglen 1372-ben (uo., 571), Eroglense 1375-ben (uo., 579), Eroglen 1378-ban (uo., 588), Eroglen 1395-ben (uo., 676), Erogel 1394-ben (uo., 680), Erogelin 1384-ben (uo., 685), Grogil, Erogel 1377-ben (28: III 106), Erogin 1405-ben (uo., 276) és így tovább. A keleti források viszont — úgy látszik, szintén már az első feljegyzésektől kezdve — többnyire a szó eleji kettőshangzós alakokat használják: Ойракапе, Ойрахале (bár közvetlenül mellette Орякале is szerepel) 1466-ban (8: 75), Волость Ойрахогола 1528-ban (87: 6), в Ойрахоголе 1572-ben (65: I 16), от тивунства оирахголского 1572-ben (57: 208), волости оирахголской 1589-ben (uo., 289), wloszci eyragolskiej 1590-ben (uo., 300), оирахголской 1593-ban (uo., 345), оирахголской 1599-ben (uo., 507), в Ойрахольской волости, Ойрахольский дворец, зѣ Ойрахолы, Ойрахольский костелъ, у Воряхголе, Ойрахольского, Ойрахольская, Ойрахолы, тиенцъ Ейрахольский, до Ойрахоглы, зѣ Ойрахоглы, ку Ойрахоглому, Ейрахогольская, wloszi Eyragolska (35: 208–210). Mint láthatjuk, a szláv nyelvű dokumentumokban a XVI. század folyamán végig a diftongust tartalmazó ai- (ei-) alakokat használják. Hasonló a helyzet a „Lietuvos metrikoje” is: Айрахгола, Айрахголу 1580-ban (94: 209), Raygola 1550-ben (uo., 436), Аиряжгола, Аиряжголу a XVII. század végén (uo., 256), Аиряжголы, Аиряжголу a XVII. század végén (uo., 371). Vö. még: „ciwunowei.... eiragolskiej” 1610-ben (70: 58), Эйрагола 1685-ben, 1738-ban, 1767-ben, 1795-ben (21), Ejrogolas parakvijes 1848-ban (89: I 280). A lengyel nyelvben később kizárólag az Eiragola alak honosodott meg (13: II 498; 54: I 65), az oroszban pedig az Ойрагола (93: 71). Nehéz megmondani, mikor rögzült végleg az Ariógala alak a litván nyelvben — 1848-ban M. Valančius, mint láttuk, még Eirogalas alakot ír. Az 1925-ös hivatalos településnévjegyzék már az Ariogalos mst. alakot adja meg (33: 86). Ettől kezdve általánossá válik. Az Ariógala név forrásokban szereplő írásmódjainak történetéből kettős ingadozás rajzolódik ki: a szó eleji e: a, valamint a: ai, e: ei váltakozása. Az e: a ingadozások tekintetében egyetérthetünk K. Būgával (2: I 134), hogy feltehetőleg az e-s alak volt a korábbi. Erre utal a korai nyugati írásbeli hagyomány, a lengyel Ejragola, valamint az a tendencia, hogy a szó eleji e-t a-ra változtatták. A cirill betűs, oi-t tartalmazó írásmód talán a későbbi kiejtést tükrözi: az ő alakjukban a szó elején a állt. Hasonló esetekből több is található, vö. Оўмармуни (35: 210) — valószínűleg a *Eitar-tišk- alakból: összetett személynévből, *Ei-tartas-ból képzett -išk- képzős forma. Vagy ismét: 178 Oūogedanys mellett Eūogedani (95: 260) — feltehetőleg a *Eigudonys alakból vagy hasonlóból. Ez a -onys képzővel alkotott származék lenne az *Ei-gaudas összetett személynévből. A mai falu neve Eiriogala (Kaišiadorys járás, Žasliai község) 1567-ben з Oūpagkoiiu alakban szerepel (87: 649). Sokkal nehezebb megmagyarázni a ėi-, ai- diftongus és az e-, a- monoftongus viszonyát. Mint láttuk, a nyugati írásos emlékek kivétel nélkül a XIII. század közepétől csak e- vagy a- alakokat használnak, míg a keletiek (többségükben cirill betűs írásban) szinte kivétel nélkül csak ai-, ritkábban ei- diftongust: *Eriogala, Ariógala: *Eiriogala, Airiógala (a nyelvjárási alakokról lásd 2: II 333). A *Eiriogala változat megegyezik a már említett Kaišiadorys járásbeli falu nevével, amely kétségtelenül hiteles — Eiriógala. Ezért elméletileg az Ariógala név korábbi *Eriogala alakja teljesen lehetséges. De végül is mely alakok a korábbiak és az eredetibbek: az er-, ar- vagy az eir-, air- kezdetűek? K. Būga e kérdésben határozottan kijelenti: „Аирижгола az orosz írnok műve, az őslitván Arjāgala alakból. Arjāgalos neve nagyon nehezen volt kiejthető az orosz számára az r utáni j hangkapcsolat miatt; kiejtését az epentézis, vagyis az arjā- alak air’a-vá való átalakítása könnyítette meg”... (2: I 134). E szerző véleménye szerint „Ha egyes litvánok ma az Ariógala helyett Airiógala alakot ejtenek, azért a járási hivatal (Эйрагола) és a plébánia a felelős, ahol csak nemrég szűnt meg a lengyel beszéd” (2: III 333). Úgy tűnik, e magyarázat elfogadható. Annál is inkább, mert megfigyelték, hogy a németek a balti nyelvek ei (és ai) kettőshangzóját meglehetősen pontosan adták vissza; például Zeumen 1385-ben (28: II 693) — ma Žeimlis, Eychschissken 1384-ben (uo., 698) — ma Eišiškės, Weyze 1253-ban (uo., 136) — ma Veisieji. Ez különösen jól látható a porosz helynevek német írásmódján: Eister-fis folyó — < *Eistr-, Degme folyó — Deimė, Neyden folyó — < *Neid-, vö. a litván Niedùs tó stb. (96: 128—129). Az a feltevés, hogy a német krónikások Ariogaláról olyan litván nyelvjárásból szerezhettek értesülést, amelyben az ei-, ai- diftongus monoftongussá válik, szintén kevéssé valószínű, különösen azért, mert Ariogala környékén az ei-, ai- változatlanul megmarad. Ezért a mai nyelvjárási Ariógala alak hitelesnek tekinthető, amely később szabályos hangváltozással a *Eriogala alakból fejlődött. Nem világos, mi a *er- (ma ar-) tő. Csak találgatni lehet, hogy valamely személynévből származhat; vö. a mai Ārius és különösen Ary̆s családnevet. Az Ariógala vagy *Eriogala tehát azt jelentheti: „Ārio, *Ėrio vége, pereme”. Érdekes, hogy a Kaišiadorys járásbeli Eiriógala faluról feljegyeztek egy történetet, amely szerint valaha Eirys fejedelem élt ott, a mai Eiriogala pedig az ő földjének a vége volt. Más szóval az Eiriogala nevet is indokolt személynévi eredetűnek tekinteni. Az Ariógala és Eiriógala nevek ar- (er-) és eir- tagjainak személynévi eredetét más, hasonló módon keletkezett, -gal- elemet tartalmazó összetett helynevek is megerősítik, például: Daukšiògala — a Daukša, Daukšas, Daukšys nevekből; Gerdžiògala — a Gerdžius névből; Vytògala — a Vytas névből stb. (bővebben lásd Ramýgala). Baisógala (1). A település a XVI. század óta ismert; Žygimantas Augustas 1539-ben földeket adományozott a Baisogala plébániának (6: II 432). A történeti feljegyzések, bár kisebb eltéréseket mutatnak, összességükben megerősítik a nyelvjárási Baisógala alakot: Бойсогола 1561—65-ben (2: I 251), Бойсаголы, Бейсаголы, Бойсагольского, Бойсагольская волость, Бойсагольский костел (35: 26), w Boisagole, w Beysagole 1572—1573-ban (57: 179 205—206), Bojsagola 1618-ban (21) és így tovább. Igaz, J. Sprogjo Больсагола, имение helynevet is közöl 1582-ből (35: 27). Talán ez ugyanaz a Baisógala. Az élő nyelvhasználat és a történelmi dokumentumok többségének névalakjai azonban nem engedik meg azt a feltételezést, hogy a mai Baisógala az *Balagola vagy hasonló alakból származhatna. A Больсагола írásmód, ha valóban ugyanannak a kisvárosnak a neve, valószínűleg alkalmi névalak. A Baisógala összetett helynév, amely összekötő o magánhangzóval a bais- és -gala elemekből keletkezett. A második tag eredete világosabb — a litván gãlas ’vég, szél’ szóval hozzák kapcsolatba (bővebben lásd: Ramýgala). Az első, bais- tag azért vet fel kétségeket, mert más, hasonló módon képzett összetett helynevek első tagja gyakrabban személynévi eredetű: Daukšiógala: Daukšà, Daukšas, Daukšys; Gerdžiógala: Ger̃džius; Vylógala: Výtas és így tovább (bővebben lásd: Ramýgala). A bais- tő azonban nem ismert személynevekben, legalábbis mai családnevekben, ezért a bais- tő a baisùs ’szörnyű’ melléknévből is származhat. A Baisógálos eredeti jelentése tehát ’szörnyű hely, szörnyűség helye, vidék, perem’ lehetett. Ezt a feltevést a Ramýgalos párhuzama is alátámasztaná — ennek a helynévnek a jelentése kezdetben feltehetően ’nyugodt vég, nyugodt hely’ vagy hasonló volt. Egyébként több olyan eset is van, amikor az -gala elemmel összetett helynevek első tagja közszóból ered, például: Lėknagala: lėknas, Žgõžgala: žąsis (”žąsų galas”), Žvejótagala: žvejoti és mások. Batakiai (3ᵇ). A nevet először meglehetősen későn, csak a 15. század közepén említik, a település azonban valószínűleg már régóta lakott volt. Feltételezések szerint Batakiai a korábbi Aukaimis helyén létesült. A lovagrend sokszor megtámadta és feldúlta, Aukaimis 1305-ben teljesen elpusztult. Helyén alakulhatott ki a mai Batakiai. 1528-ban Batakiai már járási központ és mezőváros volt (1: IV 5—7). A forrásokban a név alakja változó: Botokÿ (az 1526-os szamogit térképen), Betoki (az 1613-as LDK-térképen), Pottagon (K. Lang 1669-es poroszországi térképén), план Ботока (1855 — Batakiai mezővárosának térképén), Ботоку (Batakiai 1865-ös térképén) és más alakok (1: IV 7—24). A lejegyzések bizonyos ingadozása ellenére azonban a Batakiai névalak valószínűleg eredeti, hiteles és valódi. A név eredete világos — egy személynévből, a mai Bátakis családnév többes számú alakjából keletkezett. A lakóhelynevek ilyen képzése igen jellemző a litván nyelvre — vö. Butrimai k.: Butrimas családnév, Algirdai k.: Algirdas személynév, Bagdõnai k.: Bagdõnas családnév. Ezt az eredetmagyarázatot az a körülmény is alátámasztja, hogy a területnek — talán már a birtoknak is — valószínűleg volt egy Botockis nevű tulajdonosa. A Botockis családnév a litván Bátakis vagy hasonló név szlávosított alakja lehetett (1: IV). Čekiškė (1). Čekiškė nevét először viszonylag nagyon későn, 1600-ban említik. A település azonban valószínűleg jóval korábban létrejött. Az 1687-es vilkijai uradalmi leltár bejegyzése alapján, amely egy lakatlan, 6 valakas nagyságú falut Piktakiemiu arba Čekiške néven említ, a kutatók arra következtetnek, hogy Čekiškė a korábbi Piktakiemis falu helyén alakult ki. Ezt a falut 1542-ben említik. Čekiške néven attól kezdve hívták, hogy a korábban itt álló uradalom nevét kapta (korábbi neve feltehetően Čekakampiai vagy hasonló volt). Az az uradalom Piktől délkeletre telepedett meg- 180 takiemio, a patakon túl (1: IV 29). Érdekes, hogy Litvániában ma is van egy másik Piktakiemis nevű falu — a Kaišiadorys járás Kietaviškės körzetében. Litvániában sok olyan helynév van, amely a ček- tövet tartalmazza: Čekiškės k. a vilniusi járásban, Čekiškis k. a pasvalysi járásban, Čekai k. az akmenėi járásban, Čekaičiai k. a kelmėi járásban, Čekeliai k. a trakiai járásban, Čekonys... az anykščiai járásban, Čekiškė pieva a debeikiai körzetben, Čekiškės miškas az eišiškiai körzetben, és így tovább. Valamennyien valószínűleg a Čekas, Čekis, Čekys, Čekaitis, Čekelis, Čekonis személynevekből erednek. A mezőváros neve, a Čekiškė, szintén alighanem személynévi eredetű — a Čekas, Čekis arba Čekys nevekből származik. Ezért pontatlan lenne ezt a nevet közvetlenül a čekas etnonimából eredeztetni. Más szóval, a Čekiškė helynév nyelvi elemzése nem támasztja alá, hogy a Čekiškė település a feltételezett alapító csehekről kapta volna a nevét. Más kérdés, hogy miből erednek a Čekas, Čekys, Čekaitis és más személynevek. Elképzelhető, hogy egyes esetekben a ček- tövű személynevek a čekas etnonimából származnak. Litvániában számos más, nem balti etnonimából keletkezett családnév is létezik, például: lėnkas ir Lėnkas, totorius ir Totorius, vokietis, vokietỹs ir Vókietis, Vokietỹs és így tovább. Érdemes hangsúlyozni, hogy Litvániában több száz olyan lakóhelynév van, amely személynévből (családnévből) az -iškė képzővel alakult: Antaniškė k. az ignalinai járásban: Antanas, Arvydiškė k. a mažeikiai járásban: Arvydas, Beinoriškė k. a šiauliai járásban: Beinoris, Buivydiškė k. a šilalėi járásban: Buivydas, Daūbariškė k. az ignalinai járásban: Daūbaras és így tovább. Darsiūniškis (1). Ez a Kaišiadorys járásban fekvő mezőváros Litvánia egyik legrégibb települése, amelyet a 14. század végétől említenek (6: I 487). A történelmi források névalakjai eltérnek a mai formáktól: Dirsunen 1372-ben (28: II 572), Dirsungen 1375-ben (ugyanott, 574), Dirsungen 1375-ben (ugyanott, 576), Dyrsungen 1377-ben (ugyanott, 589), Dirsunen 1381-ben (ugyanott, 600), Dirsingen 1379-ben (ugyanott, 601), Dirsūne 1384-ben (ugyanott, 688), Dirsune 1374-ben (28: III 95), Dirsunenhusen, Dirsunenhus 1381-ben (ugyanott, 115). Ez a Német Lovagrend hagyománya. Mások a szláv nyelvű feljegyzések (vagy az egyéb nyelvűek, amelyekben a mezőváros nevét a szláv nyelvek alapján írták le): in Dorsunyski 1473-ban (67: 326), къ Дорсуншикамъ, до Дорсуншинок 1542-ben (57: 23), дорсуншиково 1582-ben (ugyanott, 225), дорсуншиково 1582-ben (ugyanott, 227), Дорсуншицки, Местечко Дорсуншицкое, Волост. Дорсуншицкая 1586-ban (ugyanott, 275—276), дорсуншицкое, дорсуншицкое, дорсуншицкое 1586-ban (ugyanott, 277—278), Дорсуншицки 1582-ben, 1791-ben, Дорсуншицкая держава 1585-ben, 1775-ben, 1738-ban, Дорсуншицкое староство 1786-ban (98: 253), Darsuniscensis 1794-ben, Dorsuniszki 1760-ban, Дорсуншики 1873-ban, 1874-ben (21) és más alakok. Kétféle eltérés figyelhető meg: a) a nyugati feljegyzések a -išk- képző nélküli alakot használják, a keletiek pedig e képzővel; b) a nyugati feljegyzésekben többnyire *dirsūn-, a keletiekben pedig *darsūn- szerepel. Hogyan alakultak ki ezek a különbségek? A -išk- képzővel és anélkül írt alakok feltehetően e helynév fejlődését tükrözik. A Német Lovagrend krónikáiban először nem a mezőváros, hanem egy vilniusi nemes neve jelenik meg: Dirzsune 1365-ben (28: II 551), Dirsūnen 1366-ban (ugyanott, 557), filius Dirsūnen 1371-ben (ugyanott, 570). És csak 1372-ben jelenik meg a „terram Dirsūnen” — „Dirsūno földje” (ugyanott, 572): ez kétségtelenül a mai Darsiūniškis. A hely kialakulása után 181 * Dirsūnai név vagy hasonló esetében a személy neve már nem szerepel. Úgy tűnik tehát, valóban élt egy * Dirsūnas nevű ember. Kicsivel később az ő nevén kezdték emlegetni a helyet is: ”terram Dirsunen” és különösen Dirsunenhusen, Dirsunenhus < * Dirsūnen-haus (ném. Haus, porosz Hus ’ház, házak, palota’) — ’Dirsūnas udvara, háza’. A * Dirsūnas személynév tehát * Dirsūnai vagy hasonló helynévvé alakult. A -išk- képzős alakok talán azért nem kerültek be a Német Lovagrend krónikáiba, mert akkoriban, mint láttuk, a birtokos, * Dirsūnas még életben volt, ezért a birtokviszonyt vagy helyet jelölő képző nem tapadhatott a helynévhez. Ez valamivel később jelenik meg, amikor a helyzet megváltozott: Dorsuniski 1473-ban. De a -išk- képzővel egy másik tő is feltűnik: dirs- helyett dars-. Ezt a váltakozást nagyon nehéz megmagyarázni, mivel szabályosan a dirs- nem alakulhatott dars- alakra. Felmerül tehát a kérdés, hogy e tövek közül melyik az eredeti, az igazi, és melyik a későbbi, megváltozott. Erre pontos választ adni lehetetlen. Csupán néhány érvet lehet felhozni a dirs- tő mellett. Először is — a helynév kialakulásának idején írt Német Lovagrendi krónikák talán pontosabban tükrözik az akkori kiejtést, annál is inkább, mert mind a nemes neve, mind az abból származó helynév ugyanazt a dirs- tövet tartalmazza. Másodszor — a mai litván névanyag adatai inkább a dirs- tövet támasztják alá. Amint említettük, a * Dirsūnai helynév egyértelműen személynévi eredetű: a mai családnevek közül csak a dirs- tővel képzettek ismertek: Dirsė, Dirsa, Dirsaitis. Különösen sok olyan helynév (személynévi vagy köznévi eredetű) van, amelynek töve dirs-: Dirsāpievės rét Utena mellett; Dirsbalė rét, mocsár Pakruojis mellett; Dirsėlė erdő Kamajai mellett; Dirsės mező Seredžiusnál; Dirsūnė mocsár Liudvinavasnál, és így tovább. Lakott helyek nevei között is vannak dirs- tövűek: Dirsiai falu Šakiai járásban; Dirsiai Vainatrakis falu egyik része Pakuonis járásban; Dirsiai falu Pašvitinys járásban; Dirsiai falu — a volt Kelet-Poroszországban, Įsrutis járásban. A dars- tövű helynevek nem ismertek. Dieveniškės (1). Feltételezik, hogy a mai Dieveniškės területén vagy annak közelében a 14. század elején Gedgaudasnak, egy tekintélyes litván feudális úrnak volt a birtoka. A Dieveniškės települést talán „Mingaila faluja” néven említették először 1385-ben. Úgy vélik, hogy Mykolas Mingaila, Gedgaudas fia, Dieveniškėsből származott (1: VI 5). Az 1561—1565-ös oklevelekben Dieveniškės királyi járásként szerepel. Városkának először 1582-ben nevezték (ugyanott, 6—7). A történeti forrásokban a név meglehetősen hasonló formában szerepel: Dzevyenyszky 1471-ben, Dziewieniški 1613-ban (a Litván Nagyfejedelemség térképén), Дзевенишки 1864—1865-ben, 1873-ban, 1874-ben és máskor (21). Ezért a helyi lakosok által ma használt és hivatalosan elfogadott Dieveniškės alak teljesen hitelesnek tekinthető. A név valószínűleg személynévi eredetű — az -iškės képzővel alkotott származék, amely a * Dievenis személynévből (családnévből) ered. Igaz, ilyen családnév mára nem maradt fenn, elméletileg azonban teljesen lehetséges. Annál is inkább, mert Šalčininkai környékéről e század negyedik évtizedében feljegyezték a Dzievēnis családnevet. Ez kétségtelenül a * Dievenis tájnyelvi alakja (dzsuk nyelvjárási forma). Következésképpen az adott személynév létezése nem kétséges. Emellett több, a diev- tövű családnév és helynév is ismert: családnevek — Dievaitis, Dievūnas, Dievulis; helynevek — Dievaičiai falu Šakiai járásban, Dievonai falu Kelmė járásban, Dievoniškės falu Vilnius járásban. A személynevekből az -iškės képzővel alkotott lakott helynevek, Lie- 182 Litvániában különösen gyakoriak: Abrōmiškės falu: Abrōmas, Adōmiškės 3 falu: Adōmas, Aleksandriškės 4 falu: Aleksandras, Antāniškės 5 falu: Antānas, Bagdōniškės 5 falu: Bagdōnas, Būivy diškės falu: Būivydas, Daūbariškės 2 falu: Daūbaras, Jokūbiškės 3 falu: Jokūbas és így tovább. Garliavà (4). A falu a XIX. század elején kezdett kialakulni J. Godlevski földbirtokos földjén, az újonnan épített országút mellett. Egy ideig Godlevu néven hívták (5: 1): Godlewo 1918-ban, Годлево 1902-ben (21). De igen korán feltűnik a Garliavà: Годлево—Новое, dep. — Gorliava új változat is 1901-ben (102: 186), Godlewo (Garleva) 1912-ben (21), Garlevà pedig 1904-ben (32: II 27). Miután a „Lietuvos apgyventoms vietoms” 1925-ben a Garliava alakot közölte (33: 65), ez később általánosan elterjedt. A Garliavōs korábbi alakja, a Godlewo, hasonló képzésű, mint a lengyel Godlewo — Lengyelország különböző vidékein több tucat falu és tanya neve (61: 299). Ezek lengyel eredetű helynevek — vö. lengyel godło ’címer, embléma’, valamint a lengyel Godło, Godła családnevekkel. A Godlevo alak (a litván kiejtés alapján feltehetően *Godleva) fonetikai okokból alakult Garliavà-vá — ez utóbbi alakot a litvánok egyszerűen könnyebben ejtik ki. Gelgaudiškis (1). A mai Gelgaudiškis helyén a XV. század végén a Skirsnemunė uradalom állt, amelyet a XVI. század végéig Gedigaudiškis néven említettek. A Gelgaudiškis nevet először valószínűleg 1599-ben említik (60: 618). Ez az -iškis képzős alak egy összetett személynévből. Ám nem világos, melyikből, vagyis nem tudjuk, hogyan lett a Gedigaudiškis névből Gelgaudiškis. Két értelmezés lehetséges. Az első szerint a korábbi Gedigaudiškis alakot szlávul feltehetően *Gedigoldiški-ként vagy hasonlóképpen írták, majd egyszerűen Gelgaudiškis: *Gedigoldiški > *Gedgoldiški > mai lengyel Gielgudyszki — litvánul Gelgaudiškis alakra formálták át. Ehhez a változáshoz az a körülmény is hozzájárulhatott, hogy a XVIII. század közepe táján, az Oziemblovskiak után, Gelgaudiškist Gelgudas birtokolta (60: 619). A Gelgudas személynév minden valószínűség szerint a *Gelgaudas elszlávosított alakja. Ez arra enged következtetni, hogy a Gelgaudas személynév ezeken a vidékeken már korábban is ismert lehetett. Vö. az 1595-ös leltár adatával, amelyet feltehetően a Viduklė járásbeli Milžavenai udvarházban készítettek: Яновои Кгелкгудови (57: 386) — „Janovoi Gelgudovoi”. A Gielgudyszki, Гелгудишки szláv alakok pedig a Gelgudas elszlávosított személynévvel hozhatók kapcsolatba. Mindazonáltal, annak ellenére, hogy vannak bizonyos érvek a Gedigaudiškis Gelgaudiškis-sé alakulása mellett, továbbra is maradnak kétségek. Talán a legfontosabb az, hogy Litvániában több olyan lakott hely neve is van, amely a Gėdgaudas vagy hasonló személynévből ered: Gėdgaudiškė falu, Tauragė körzet, Skaudvilė kerület; Gedgaudiškė falu, Raseiniai körzet, Pagojukai kerület; Gedgaudžiai falu, Kretinga körzet, Imbarė kerület. Amint látjuk, ezek a nevek ilyen formában maradtak fenn: a gedgaud- tő nem változott gelgaud--dá. Felmerülhet a kérdés, vajon a Gedigaudiškis és a Gelgaudiškis nem két különböző helynév-e, amelyek különböző személynevekből származnak: az előbbi a Gedigaudas, az utóbbi pedig a Gelgaudas vagy Gelgauda névből. Az összetett Gedigaudas személynév (i kötőhanggal) nem maradt fenn az élő nyelvben. Ismert viszont a Gėdgaudas családnév, amely több mint száz családnál fordul elő (34: I 639). A történeti dokumentumok adatai azt mutatják, hogy a Gėdgaudas személynév valóban létezett: Giedigold 1434-ben, Gėdigoldi 1433-ban, Gėdigoldouncz 1434-ben, Kzeduk- 183 zoabdoavča 1450-ben (2: I 226). Eszerint a Gedigaudas személynévből kezdetben a *Gedigaudiškis helynév alakulhatott ki. Később, miközben a település kézről kézre járt (60: 617–622), különösen akkor, amikor a Gelgaudaiak valamiképpen kapcsolatba kerültek ezzel a hellyel (Gelgaudaiak), új helynév jött létre: Gelgaudiškis — ugyanazzal a -iškis képzővel képzett származék a Gelgaudas, Gelgauda névből. Hogy e feltevések közül melyik hihetőbb, nehéz eldönteni — hiányoznak a régebbi feljegyzések. A későbbiek viszont meglehetősen egységesek. Például az 1665. évi gelgaudiškisi uradalmi leltárban: Giełgudiskiey, w... Giełgudyszkach (57: 234), do Giełgudyszek (uo., 235), w Giełgudyszkach (uo., 240); az 1666. évi gelgaudiškisi uradalmi leltárban: Giełgudyskiey (uo., 253), w Giełgudyszkach (uo., 255); az 1668. évi gelgaudiškisi uradalmi leltárban: Giełgudyski (uo., 269), w Giełgudyszkach (uo., 271); Гелгаудишки 1666-ban, 1667-ben, 1682-ben, 1699-ben (98: 189) stb. Jieznas (2). 1492-ben említik a jiez­nasi uradalmat és járást, 1581-ben pedig a mezővárost (4: II). A korábbi feljegyzések meglehetősen hasonlóak: Езна ≈1516-ban (99: 374), Эзна 1567-ben (87: 470), Езно 1748-ban, Езненская волость 1873-ban, Езно 1874-ben (21). A mezőváros a Jieznas-tó északi partján, a Jieznelė-patak mellett fekszik. Ugyanott mocsár és rétek is voltak, Jiežnis vagy Jiežne néven. Így négy objektum neve is ismert: a tó birtokos esetű neve, a Jiezno ežeras, a patak neve, a Jieznėlė, a mocsár és a rétek neve, a Jiežnis vagy Jiežne, valamint a mezőváros neve, a Jiežnas. Igaz, a környéken több, jiežn- kezdetű helynév is található, de ezek mind másodlagosak — a folyó, a tó vagy a város nevéből származnak. Így tisztázni kellene a négy említett név közötti viszonyt. Mivel a víznevek rendszerint régebbiek a településneveknél, feltételezhető, hogy a mezőváros neve, a Jiežnas a folyó vagy a tó nevéből ered, nem pedig fordítva. A tó birtokos esetű nevének, a Jiezno ežeras névnek az első eleme, a Jiezno, és a mezőváros neve, a Jiežnas (pontosabban ezek alanyesete) megegyezik. Ezért valószínű, hogy a mezőváros neve a tó nevéből származik, de nem annak mai birtokos esetű alakjából, hanem a korábbi alanyesetű *Jieznas alakból. Más szóval, a változatlan tónevet, a *Jieznas nevet használva alakult ki a település neve, a Jiežnas. Ez a litván nyelvben a településnevek szokásos képzési módja. Később, a település növekedésével a tó neve birtokos esetűvé vált: Jiezno ežeras. A folyó neve, a Jieznėlė, valamint a mocsár és a láp nevei, a Jiežnis, Jiežne, valamivel később alakulhattak ki, de feltehetően szintén a *Jieznas tónévből. Hogy a *Jieznas víznév régebbi a Jiežnas településnévnél, azt a név etimológiája is mutatja. K. Būga véleménye szerint a Jiežnas név jotving eredetű (2: III 610). A jiez- < *iez- tövében a z mássalhangzó megfelelhet a litván ž-nek: *iez-. Ilyen töve van az Iėžesta nevű folyónak (Joniškėlis). Eszerint a Jiežnas név töve inkább víznévi jellegű (49: 135). Ezért a Jiežnas mezőváros nevének a *Jieznas tónévből való eredete teljesen lehetséges. Kaišiadorys (3). A város a 19. század második felében kezdett kialakulni, amikor 1862-ben megkezdték a Vilnius–Kaunas vasútvonal építését. A Riomeriai uradalom közelében, Juodkoniai falu mellett ideiglenes munkásszállásokat emeltek. A vasútállomás Juodkoniai falu határában nőtt ki. Az oroszok Juodkonist Eitkoniminek és hasonló formákon nevezték. Ez a név összekeveredett az Eitkūnai vasútállomás nevével. 184 a névből, ezért a Juodkoniai állomás nevét hamarosan megváltoztatták — az állomást Kaišiadorira nevezték át (6: I 493; 3: II). A név eredete teljesen homályos. Biztos, hogy a helyi litván lakosság által használt és ma is használt alak a Kaišiadorys (feljegyezve 1935-ben, 1936-ban stb.). A történeti dokumentumok adatai késeiek — Кошедары (1895, Karta Kovenskoi gubernii), Каушедары (év.=?), Кошедары (1905) stb. Mindazonáltal van alapunk azt állítani, hogy a helynév összetett: Kaiš-ia-dorys. Azt azonban nem lehet megállapítani, hogy melyik tő — az élő nyelvi kaiš- vagy az írásbeliségi koš- (a litván *kaš- alakból) — a régebbi, eredeti. Z. Zinkevičius úgy véli, hogy az o-val álló alakok (koš-) monoftongizáció révén a kaiš- alakból keletkeztek (12: 98). A szláv nyelvek hatására ilyen monoftongizáció valóban lehetséges. Azonban, mint említettük, a Kaišiadorys név késői, feltehetően csak a 19. század második felében keletkezett, ezért kétséges, hogy az ai kettőshangzó o magánhangzóvá vált volna, mivel ennek az időszaknak a dokumentumaiban más helyneveket olyan ai-val vagy más kettőshangzóval írnak, amely nem monoftongizálódott. Például Koveučku 1874-ben — ma Kašeikiai falu Molėtai járásában; Kayszalaki 1784-ben, Kaušalakau 1874-ben — ma Kaišalakiai falu Vilnius járásában, Vaidotai körzetében; Kaiszaneli 1854-ben — ma Kaišenėliai falu Raseiniai járásában. Emellett fordított esetek is előfordulnak, amikor a litván monoftongusból kettőshangzó keletkezik, például: Kedėiniai — Kejdany, Górainiai — Goirani, Kadāičiai — Koidoti (13: II 161) és hasonló feljegyzések. Ezért nem kizárt, hogy a régebbi alak akár *Kašiadorys vagy hasonló is lehetett. A litván beszélők számára könnyebb kiejtés kedvéért ez Kaišiadorys alakra változhatott. Akárhogy is történt, nagyjából világos, hogy összetett névről van szó, amelynek második eleme, a dor-, feltehetően a dar- alakból ered, és a litván daryti ‘csinálni, készíteni’ igével hozható kapcsolatba. Az első elem pedig, ha valóban kaš- volt, a litvánban meghonosodott szláv kašė ‘kosár, fonott kosár’ szóból származtatható. Ebben az esetben a Kaišiadorys valamely foglalkozás alapján elnevezett emberek nevéből eredne — *kašadarai — vagyis ‘kašių, azaz kosarak, fonott kosarak stb. készítői, munkásai’. Hogy embereket nevezhettek így, azt a Každaila, Každailys, Každailis, Každailius vezetéknevek mutatják — a *Každailis, *Každailys alakból stb. Ezek a vezetéknevek egyértelműen egy mesterség nevéből erednek: *kašdailis, *kašdailys — vagyis ‘kosarak osztója, készítője’. Ebben az esetben, ha sikerülne bizonyítani, hogy a valódi alak kaiš-, akkor ez a tő a litván kaistis szóból eredhetne: ‘ék, dugó; kis karó vagy bot, amivel valamit rögzítenek (például a kereket, hogy ne csússzon le); ajtóretesz, tolózár’. Így ebben az esetben is a város neve egy mesterség elnevezéséből eredne: *kaišiadarys ‘ékek készítője, munkása’, vagy egy ennek megfelelő ragadványnévből, illetve ragadványnévi személynévből. Kamajai (3ᵇ). Kamajai uradalma 1541 óta ismert. 1594-től a Tyzenhauz család birtokában volt. 1635-ben templomot építettek. A kisváros később, különösen a 19. században növekedett meg (3: II; 4: II; 1: VI 90–91). A név eredete teljesen homályos. Mint ismeretes, Fehéroroszországban, Adutiškis kisvárosától (Švenčionys járás) valamelyest keletre, a litván–fehérorosz határ közelében található egy másik, hasonló nevű kisváros: Kamójys. A közelmúltig sűrűn lakták litvánok, mind a településen, mind környékén (helyenként ma is élnek ott). Kétségtelen, hogy a Kamójys litván helynév, amely a kisvárost átszelő folyó, a Kamojà nevének többes számából keletkezett. Egyébként ez a folyó Litvánián is átfolyik (a Birveta jobb oldali mellékfolyója). A fehérorosz kisváros neve tehát víznévi eredetű. Ez a tény arra enged következtetni, hogy a litvániai Kamajai neve is egy folyóból 185 vagy tó nevéből eredhet. J. Balčikonis azonban megjegyzés vagy fenntartás nélkül a Kamajai kisváros nevét a Kamają folyónévből származtatja (9: 242). Ez azonban valószínűleg tévedés, mivel sem az élő nyelv (122), sem a történeti dokumentumok (21) egyéb forrásai nem tanúsítanak ilyen folyónevet. Igaz, Litvániában van egy Kamaja nevű folyó, de Gelvonai mellett folyik el (a Neris jobb oldali mellékfolyója), ezért a Kamajai településnév nem keletkezhetett a nevéből. A Kamajai eredetét másként, vagyis víznévvel való összekapcsolás nélkül magyarázni nem volna életszerű. Ezért két feltevéssel kell beérnünk: 1) valamikor létezhetett egy *Kamoją, *Kamajus vagy hasonló nevű patak vagy tó, amely a Kamajai településnév kiindulópontjául szolgált. Amíg azonban nem bizonyítják, hogy ilyen víznév létezett, addig ez a településnév eredetére vonatkozó magyarázat csupán feltevés marad; 2) a Kamajai településnév átvitt helynév: egykor (tegyük fel, a 16. században) a ma Fehéroroszországban található Kamojis urai vitték át Litvániába. Az ismétlődő, átvittnek tekinthető helynevek nem túl gyakoriak, de előfordulnak. Ezt a feltevést legalább részben alátámaszthatják a 16. század elejéről származó, meglehetősen zavaros történeti dokumentumadatok a Kamojis vagy Kamajus településről (1: VI 90). Kazlų Rūdą (4). 1737-ben Kazlos vasolvasztó műhelyt említenek (2 család). 1744-ben itt megkezdték a vasérc olvasztását, és növekedésnek indult Kazlų Rūda falu. A mai kisváros a Kaunas–Königsberg vasútvonal megépítése és a vasútállomás felépítése után nőtt ki (4: II). Összetett helynév, amelynek első eleme, a Kazlų személynév, a Kazla vezetéknévből ered. Mint említettük, kezdetben a Kazla család telepedett le itt, amely egyébként meglehetősen népes volt — öt vagy hat fiútestvérből állt (6: III 247). A Kazla vezetéknév Suvalkijában ma is ismert (34: I 959). A második elem, a Rūdą eredete és története valamivel összetettebb. Mindenekelőtt a vasérc kitermelésének és feldolgozásának helyeihez kapcsolódik, amelyeket Litvániában hasonló, de nem azonos módon neveznek: rūda és rudnia. Ezért az e szavakból eredő helyneveket érdemes együtt tárgyalni. A két helynév — a Rūda és a Rudnia — bizonyos hasonlósága már első pillantásra is látható, mivel töveik hasonlók: rūd- (Rūda) és rud- (Rudnia). Nem teljesen azonosak azonban: egyrészt az első tő ū magánhangzója hosszú, a másodiké pedig rövid (u). Másrészt a rud- tövet az n mássalhangzó is meghosszabbítja: rudn-. Mint látni fogjuk, ez a különbség meglehetősen fontos. Mielőtt e két helynévcsoport eredetének vizsgálatába kezdenénk, meg kell jegyeznünk, hogy Litvániában meglehetősen sok olyan hely van, amelyet Rūdának vagy Rudniának neveznek. Rūda: Kazlų Rūda mellett még két falu Vilkaviškis járásában (Gižai és Šeimena körzetében), egy falu Prienai járásában, egy falu Lazdijai járásában, egy rét Plungė járásában, egy mocsár Rokiškis járásában stb. Rudnia: három falu Šalčininkai járásában (Gerviškės, Milkūnai és Rudninkai körzetében), négy falu Varėna járásában (Kaniava, Marcinkonys, Merkinė és Pavarėnis körzetében), egy tanya Trakai járásában, egy rét Varėna járásában stb. Ezenkívül Kazlų Rūda közelében van egy mező és egy rét Rudnė néven, a Seirijai melletti fürdőhelyet (Lazdijai járás) pedig Rudnė néven említik. 186 A Rūdà és Rudnià helynevek elterjedéséből látható, hogy a Rūdà helynév igen széles körben fordul elő — Žemaitija, valamint Kelet- és Dél-Litvánia területén. A Rudnià helynév viszont csak Dél-Litvániában, szinte kizárólag Šalčininkų és Varėnos járásban fordul elő. Ha köztársaságunk határától délre tekintünk, azt látjuk, hogy Észak-Lengyelországban és Nyugat-Belaruszban több tucat Rudnia nevű település van. Ebből arra következtetünk, hogy Litvánia Rudniái csupán annak a nagy területnek a részét alkotják, ahol ez a helynév ismert. Ez a tény teljesen érthetővé válik, ha megtudjuk, hogy a belaruszoknak és a lengyeleknek van egy közszavuk, a rudnia, amelynek jelentése: „lápi vasérc feldolgozására szolgáló üzem, vasércolvasztó hely” és hasonlók. Ebből a közszóból alakultak ki a lengyelországi és belaruszi Rudnia. Nem kétséges, hogy a dél-litvániai Rudnià helynevek is a lengyel vagy belarusz rudnia szóból erednek, amelynek jelentése: „mocsári vasérc feldolgozásának helye”. Vagyis azokon a helyeken, amelyek ma a Rudnià nevet viselik, valamikor mocsári vasércet olvasztó üzemeknek, kis gyáraknak kellett lenniük. A Rūdà helynevek a rūdà közszóból erednek, amelynek jelentése: „anyag, amelyből vasat állítanak elő”. Litvániában a rūdà szó csak mocsári vasércet jelenthetett. A rūdà szó közös (nem kölcsönzött) a lengyel ruda, a belarusz és az orosz ruda szóval stb. Így tehát világossá válik a Rūdnia és a Rūda közötti kapcsolat. Rūdà olyan helyeket jelöl, ahol mocsári vasérc volt, a Rudnià pedig olyanokat, ahol a mocsári vasércet feldolgozták. Csak a Rudnià helynév származik a lengyel vagy belarusz rudnia szóból, míg a Rūdà a litván rūdà szóból. Vagyis azon a helyen, ahol a Kazla család letelepedett, mocsári vasérc volt. A rūdà közszóból ered a helynév második eleme: Rūdà. Kėdainiai (1). Litvánia egyik legrégebbi városa. Feltételezhető, hogy a város nevét először 1372-ben említik H. Vartberg krónikájában — ott Gay dine alakban szerepel (28: II 102; 55: 37; 106: 17). J. Dlugoš a XV. században említi Kėdainiai városát — ”oppidum Kieidany” (55: 37). Más történelmi dokumentumokban a név írásmódja változó: Кейданы 1482-ben (67: 382), (къ) Кѣйдонамъ 1449-ben (8: 118), Кѣйдану 1563-ban (62: 666), мещанина мѣщного Кѣйдонского körülbelül 1510-ben (99: 23), Кѣйдони 1578-ban, Кѣйдони, Кѣйдоны, Кѣйдойны, до Кѣйдоны 1581-ben, Кѣйдоны, съ Кѣйданъ 1582-ben, Кѣйдани, Кѣйдоны, Кѣйдони, Кѣйдайны, Кѣйдойны 1583-ban, до Кѣйдана 1584-ben, Кѣйдони, Кѣйдойны, до Кѣйдонъ 1585-ben, зь Кѣйданъ, зь Кѣйдонъ, до Кѣйдонъ 1589-ben, съ Кѣйдана, съ Кѣйдонъ 1590-ben, съ Кѣйданъ 1591-ben, Кѣйдани, съ Кѣйданъ 1592-ben, до места Кѣйдонского или Кѣйдона 1594-ben, зь места Кѣйдонъ 1595–1653-ban, до Кѣйдона 1599-ben (35: 129), kiejdanskich 1562-ben (57: 149), kiejdanskiego 1585-ben, Юр’u Кеданиншкис 1592-ben (ugyanott, 322), до Кеданикъ 1596-ban (ugyanott, 423), imienia Kiejdanskiego 1604-ben (70: 18), Kiejdany 1604-ben (ugyanott, 20), do Kiejdan 1604-ben (ugyanott, 33), w Kiejdanach 1653-ban (ugyanott, 193), do... Kiejdan 1669-ben (ugyanott, 277), Kiejdany 1752-ben (112), Kiejdajnius 1848-ban (89: II 121–123). A név eredete nem teljesen világos. Feltételezhető, hogy a mai Kėdainiai alak későbbi, és a Kėdainys alakból fejlődött ki (2: I 427; III 148; 13: II 160), vö. az 1653-as Kiedaynise írásmóddal (2: III 148; 13: II 160). Ez olyan képzésű helynév volna, mint a Bene kainys, Geranainys, Smurgainys (Belarusz 187. kisvárosok nevei). A kédainiai nevet legalaposabban vizsgáló A. Salys úgy véli, hogy ez személynévből, a mai családnév, Kėdainis, Kėdainis többes számából keletkezett helynév (13: II 160). Vö. még a Kėdainis családnevet (34: I 965). Ez a szerző habozás nélkül kijelenti, hogy a gyökben diftongust tartalmazó, XVI. századi írásmódok nem azt mutatják, hogy abban az időben a Kėdainiai nevet *Keidainys vagy *Keidonys alakban ejthették volna, „hiszen Ariogala is általában Oriagola alakban szerepel ugyanazokban a forrásokban, csak alkalmanként Oriagola” alakban” (13: II 161). A. Salys a diftongizálódás további példáit is közli: a Kražių járásbeli Górainiai falut nemcsak Garaini, Goraini, Garoini, hanem Garoni, Goiraini, Kraidžiaič alakban is írják; a Platelių járásbeli Koidoiti falut pedig így. H. Vartberg krónikájának említett Gaidine alakját (pontatlanul Gaidie formában írva) A. Salys így kommentálja: „a krónikás, aki talán valamelyest tudott poroszul, a litván helynevet a porosz gaydis ’búza’ szó mintájára alakította át” (ugyanott). Bár nem vitatjuk az A. Salys által itt kifejtett véleményt a Kėdainių név kialakulásáról, mégis hozzá kell tenni, hogy némi kétség továbbra is fennáll a tő ė magánhangzójával kapcsolatban. Igaz, hogy a szláv nyelven írt történelmi dokumentumokban előfordulnak diftongizációs esetek (erre igen szemléletes példa az Arióg[a]los). De az is igaz, hogy az Arióg[a]los nevet a rendi dokumentumokban és krónikákban következetesen a szó elején a vagy e magánhangzóval írják. Ezzel szemben a Kėdainių legkorábbi, ugyanazokban a krónikákban említett alakja ay < *ai-val szerepel a tőben: Gaydine. Nem hagyhatjuk teljesen figyelmen kívül az 1482-es latin írásmódot sem: Keydany, illetve J. Dlugoš „oppidum Kieidany” alakját (XV. század). A lengyel nyelven írt szövegek – köztük az 1604-es kėdainiai uradalmi és városi leltár (70: 18) – következetesen a tőben diftongust tartalmazó alakokat használják, ráadásul úgy tűnik, ezt külön is hangsúlyozzák (írásmódjuk: kieid-, kieyd- stb.). M. Valančius is így járt el: Kiejdąjnusi. Tehát a *Keidainys előzményalak egyáltalán nem lehetetlen. Annál is inkább, mert több, egyértelműen személynévi eredetű oikonim is ismert keid-: Keidãi falu Akmenė járásában, Keidžiai falu Šalčininkai járásában, valamint egy falu Raseiniai járásában. A mai családnevek között is bőven találunk keid- kezdetűeket: Keidaitis, Keidónas, Keidūnas. Korábban nem képzett alakok is előfordultak, vö. Lawrin Keyda 1561-ből (57: 567, 572), Mącziei Kieida (uo., 657, 658). Amint látjuk, itt is ei-vel írják a tő kettőshangzóját lengyelül.ei Azt, hogy a tőben valódi diftongus lehetett, közvetett tények is alátámaszthatják. Például H. Wartberge ugyanazon krónikája a Gaydine mellett a következőt írja: Newese nike — Nevežiniukai falu Panevėžys járásában, Naujamiesčio községben: az e magánhangzó nincs kettőshangzóvá alakítva. Hasonlóképpen írják a Pėdžiai falunevet is Kėdainiai járásában: Pedins (28: II 102). Egyébként a Gaydine alak szókezdő g mássalhangzója is keletkezhetett más okból, nem csupán azért, mert a krónikás tudott poroszul: az ilyen típusú dokumentumokra jellemző g és k felcserélése is okozhatta. A k helyett álló g leggyakrabban az r, m, n és magánhangzók előtti helyzetben jelent meg, vö. Grasyen, Grasien, Graschyn — Kražiai; Golanten, Galanten, Gallanten — *Kalantai (a mai Kulautuva); Gedehinen — Gėdiškiai; Lenghemen — Liūkmenys stb. (106: 97–98). Tehát különféle érvek szólnak amellett, hogy a Kėdainių régebbi alakjának tövében ei diftongus állt (*Keidainys vagy hasonló). Ez a korábbi *Keidainys alak a kiejtés nehézsége miatt változhatott Kėdainių alakra, vagyis a két, csaknem egymás mellett álló ei és ai diftongus nehéz kiejthetősége miatt. Ha ez a feltevés beigazolódna, akkor a *Keidainys nevet szintén személynévből lehetne származtatni – vö. az említett mai családnevekkel: Keidaitis, Keidónas, Keidūnas, valamint a XVI. századi *Keida alakkal. Kybārtai (1). Az 1561-ben említett falu Szuválkia betelepítése során jött létre 188 Bona királyné idején. A település gyors növekedésnek indult, amikor 1861-ben megépült a Kaunas–Virbalis vasútvonal, és felépítették a vasútállomást (4: II). A név kétségtelenül személynévi eredetű – formailag úgy tekinthető, mint amely a keresztnév, később családnév Kybártas többes számából keletkezett. Ez a családnév Litvániában napjainkban is ismert. Igaz, jóval gyakoribb változata a Kybartas (34: I 985). A Kybártas családnév Nemakščiai és Viduklė környékéről ismert. Vajon nem Žemaitija felől érkeztek az első kybartai lakosok? Azt, hogy a város neve valóban személynévi eredetű, történelmi tények is megerősítik. Fennmaradt Jurbarkas és Virbalis 1561-es részletes leltára (57: 563–679), amely nemcsak a város nevét, hanem a település XVI. század közepi lakóinak családneveit is említi. 1561-ben a Kybartai faluban (írásmódja: „Siolo Kiborty”), amelynek 26 valakas földje volt, mintegy 24 gazda élt, közöttük az alábbiak: Paweł Kibortowicz, Ian Kibortaitis, Ivrgi Kibortaitis, Baltruszys Kibortaitis, Maczys Kibortaitis, Hanvs Kibortaitis (57: 658). Tehát a falu lakosságának egynegyede Kybartaičiai volt (a Kibortowicz valószínűleg a *Kybartaitis alak szlávosított változata). Felmerül tehát a kérdés, miért nem *Kybartaičiai, hanem Kybártai a falu neve. Erre a kérdésre nehéz válaszolni (korábbi írásos alakok hiányában), de a következők világosan látszanak. Úgy tűnik, a falut kezdetben mégis éppen így nevezhették: *Kybartaičiai. Ezt a fent említett leltárból is láthatjuk: „...bokiem wedlie wlók śiola Kibartaycz­iow” (ugyanott, 660) – „a Kybartaičiai falu földjei mellett”. Igaz, minden más esetben a falu nevét képző nélkül írják: śiola Kibarthow (ugyanott, 652), Kiborty (ugyanott, 658), śiola Kibortow (ugyanott, 661), w Kibortach (ugyanott, 664) stb. Az itteni helyzet feltehetően hasonló volt, mint Šakiainál: kezdetben Šakaičiai falu létezett, amely a Šakaitis személynévből keletkezett. Később, amikor patronimikus neveink családnevekké váltak, a patronimikus képzőket (leggyakrabban az -aitis-t) gyakran elhagyták. Így amíg a családnév Šakaitis volt, a falut is Šakaičiai-nak hívták; amikor Šakaitis Šakiusszá vált, a település Šakaičiai neve is Šakiai-ra módosult. Kybártai esetében hasonló lehetett a helyzet: a *Kybartaitis családnévből keletkezett a *Kybartaičiai falunév; amikor a *Kybartaitis családnév Kybártas alakra változott (egyébként a képzős *Kybartaitis családnevet napjainkban egyáltalán nem jegyezték fel), a falu neve is Kybártai lett. A két név – Kybartaičiai és Kybártai – egy ideig párhuzamosan is használatban lehetett. A XVI. század közepére, mint láttuk, egyértelműen a Kybártai változat vált uralkodóvá (lásd még: Šakiai). Klaipėda (1). Litvánia egyik legrégebbi települése. Itt a keresztes lovagok 1252-ben várat építettek, amelyet Memelburg névre kereszteltek. Magát a várost is, mint ismeretes, a németek mindmáig Memel néven emlegetik. Ez a Memel a Nemunas név elnémetesített változata. Hogyan került át a folyó Nėmunas neve egy olyan városra, amely meglehetősen távol fekszik a folyótól? Ez azért történt, mert abban az időben úgy vélték, hogy a Kuršių-öböl Klaipėda melletti tengerszorosa a Nemunas torkolata. Akkoriban a folyó nevét a német források különféleképpen írták (Memela, Memele, Memole, Mimela). Már korábban is úgy gondolták, hogy a Nemunas névnek ezek a német változatai a Nėmunas alakból fejlődtek ki, de ennek módja mindeddig nem volt teljesen világos. V. Balaišis, a Vilniusi Egyetem docense nemrég tisztázta a kérdést. Kiderült, hogy az akkori német nyelvre jellemző volt a hasonló hangváltozás. Például a germán folyónév, Nemaningus, Nemaninga a német nyelvben Miniminga alakra, majd később Mümling alakra változott; vagy 189 … ismét a porosz Nemmersdorf Lemmersdorffá változott, és így tovább. Vagyis más tulajdonnevek német nyelvbeli adaptációja is megerősíti, hogy a Memel a német nyelvben kialakult Nėmunas név fonetikai változata (139). A litvánok a németektől eltérően Klaipėda néven nevezik a várost. Amennyire tudjuk, Klaipėda nevét először 1420-ban említik a Német Lovagrend és Vytautas tárgyalásainak kivonatában: „castrum Memel alias Klawppeda” (13: II 162). Ezt követően hosszú ideig a német írásbeliségben a Memel név uralkodott. A XVI–XVII. századi német forrásokban azonban olyan írásváltozatok is előfordulnak, mint Cleupeda, Kleupeda és hasonlók (uo., 163), illetve Cleypeda (Hartnoch térképén, I). A lengyel nyelvben a Kłajpeda alak honosodott meg. A helynév eredete nem világos, bár sokféle véleményt fogalmaztak meg róla. Ezek két csoportra oszthatók. Egyesek szerint összetett helynévről van szó. Ezt a gondolatot feltehetően elsőként F. Nesselmann német nyelvész, neves balti nyelvész vetette fel 1851-es szótárában. A klaip- elemet a lett klāips és a litván kliepas ’kenyércipó’ szóval hozta kapcsolatba. Ezt a meglehetősen kétséges etimológiát K. Būga is támogatta: a klaip- elemet a lett klāips szóval kapcsolta össze, az -ėda elemet pedig a litván ėsti ’enni’ igével. K. Būga szerint tehát a Klaipėda *Duonėda lehetne, azaz ’kenyérevő’ (állítólag olyan vár, amely sok kenyeret fogyaszt) (2: I 551; II 231; III 209, 855). Érthető, hogy ez inkább népetimológia. Érdekes, hogy jóval K. Būga előtt, az 1898-ban Stuttgartban kiadott „Litauen” („Litvánok”) című művében A. Zweck sokkal meggyőzőbben magyarázta a Klaipėda nevet: a klai- elemet a lett klājs ’nyitott, üres, sík, kopár’, a pėda szót ’lábnyom’, a pada szót pedig ’talp, burkolat, kövezet, padlózat’ jelentésben használta. Az összetett szó egészének jelentése ’alacsony, sík, kopár hely’ volt (140: 253). Ez a Klaipėda eredetének egyik legkomolyabb magyarázata. Hasonló véleményen volt J. Endzelīns is, aki a „Lett nyelv szótárában” egy népdal részletét is idézi: „Liepa auga liepājā, uozuoliņš klaipēdā” („a hársasban hárs nő, a tölgyecske Klaipėdában”). Ismert továbbá Zembrickis tengerparti etimológiája: klaja pėda – ’nyitott földnyelv’; ezt J. Endzelīns is említi (141: II 209). A Klaipėda helynév tehát feltehetően kur földrajzi eredetű, a *klaipėda összetett kur szóból származik, amelynek eredeti jelentése ’sík, alacsony hely’ lehetett. Mások nem értenek egyet ezzel az etimológiával. J. Gerulis és P. Skardžius már 1930-ban felvetette, hogy a Klaipėda helynév személynévi eredetű lehet. A Klaipėdžius, Klaipėdaitis, Kleipėdžius családneveket említik. Ezt a hipotézist A. Salys is fenntartás nélkül támogatja. Véleménye szerint létezett egy *Klaipėda személynév, amelyből a város Klaipėda neve származik (13: 162). A Klaipėda tehát a Kaunas, Kovárskas, Sudárgas és mások nevéhez hasonló eredetű volna. E feltevést a régi Pandėlys járásban található, egykor önálló település neve, a Klaipėdava is alátámasztaná: a szláv -ava képzővel, a *Klaipėda személynévből képzett alak (ahogyan a Jonava a Jónas, Aleksandravà pedig az Aleksándras névből, és így tovább). Nem rendelkezünk egyértelmű adatokkal arról, hogy melyik hipotézis a helyes; további kutatásokra van szükség. Elméletileg mindkét változat lehetséges, de nyilván csak az egyik igaz. Krekenavà (34b). A település első említésének általában az 1409-es adatot tekintik: Cretkynowc (55: 52; 1: IX 5). A XV. század végén Krekenava járási központ volt; 1561-ben mezővárosként említik (4: II; 3: II). A név eredete nem világos. A régi írásformák némileg eltérnek a mai alaktól: у Кракшиноне 1548-ban (55: 52), Крокиново 1561-ben (30: 76), до 190 miestelčka Krokinovskomo 1585-ben, ė miestely Krokinovskomo 1585-ben (21), Krokinow 1613-ban (a Litván Nagyfejedelemség térképén), Krakūnava 1854-ben, Krakūnava 1892-ben, Krakūnovė 1895-ben, Krakūnova 1915-ben (21). Úgy tűnik, -ėl- képzős kicsinyítő alakok is voltak: ė polno Krokinovelskome 1585-ben, ė polno Krokinovelas 1586-ban (uo.): *krakinav-ėl-, *krokinav-ėl- vagy hasonló. A *krak- vagy *krokin- kezdetű változatok közül melyik régebbi, illetve eredeti, arra a történeti dokumentumok adatai nem adnak egyértelmű választ, hiszen, mint láttuk, a település nevének írásmódja változó. Mindazonáltal van némi alapja annak a feltevésnek, hogy az eredeti alak *krak- kezdetű volt, míg a történeti dokumentumok *krok- kezdetű formája a litván rövid a hangnak a szláv nyelvek (az orosz és a lengyel) o hangjával való szabályszerű visszaadása. Az a-t tartalmazó írásformák (többnyire későbbiek) feltehetően a litván kiejtést tükrözik. A történeti dokumentumok írásformái kétséget kizáróan bizonyítják, hogy a régebbi alak nem kreken-, hanem *krakin- volt. Így kijelenthető, hogy a település nevének eredeti alakja *Krakinava volt. Mint láttuk, az írott források még a XX. század elején is ezt az alakot használták. Kétségtelen azonban, hogy a XX. század elején a helyi lakosok már ismerték a Krekenava, -os alakot is; Vaižgantas 1904-ben már így említi (32: XI 12). Az 1925-ös „Lietuvos apgyventos vietos” szintén a krekenava alakot közli (33: 157). Hogyan értelmezhető tehát az eredeti *Krakinava alak? Kétségtelen, hogy a tő *krakin-, az -ava pedig képző. Ez nagy valószínűséggel szláv eredetű képző, amellyel Litvániában számos lakott hely nevét alkották. Leggyakrabban az -ava (vagy -avas) képzővel személynevekből képzett alakok: Adomavà: Adõmas, Antanavà: Antãnas, Algirdavà: Algirdas, Mantydavà: Mañtydas és így tovább. Ezért teljesen lehetséges, hogy a település *Krakinava neve is az -ava képzővel a *Krakinis vagy hasonló személynévből képződött; vö. a mai litván családnevekkel: Krãkė, Krãkis, Krakỹs, amelyek a litván krãkė ’fekete harkály, vörösfejű harkály; kárász’ szóból erednek (34: I 1063). A település nevének korábbi *Krakinava alakja valószínűleg a korábban igen elterjedt krėkenas, krėkenys, krėkenos ’ellés előtt álló vagy éppen ellett tehén teje’ közszó hatására változott a mai *Krekenava alakra. Kruonis (1). Feltehető, hogy a Litván Nagyfejedelemség idején Kruonis már uradalom volt, ahol Kazimieras király 1472-ben kápolnát építtetett. A települést az 1613-as litvániai térkép is feltünteti – vagyis ekkorra már széles körben ismert volt. A mezőváros a XIX. században fejlődött ki (3: II; 4: II). M. Balinskis történész különösen régi településnek tartotta Kruonist, mert véleménye szerint a régi forrásokban említett Nemunas egy másik neve, a Chronus ugyanaz a Kruonis volt (6: I 484). Valójában semmi alapja sincs annak, hogy a források Chronus alakját a település nevével azonosítsuk. Ha közöttük egyáltalán lehetséges valamilyen kapcsolat, az csak közvetett lehet. Mint ismeretes, a település a Krūonė nevű folyó mellett fekszik. A legcsekélyebb kétség sem fér hozzá, hogy a települést a folyóról nevezték el. Előbb tehát a folyó létezett, a település pedig természetesen később alakult ki. Ami a Krūonė és a Chronus azonosítását illeti, sok minden tisztázatlan. Egyrészt a Kruonė túlságosan kis folyó ahhoz, hogy az ókori szerzők összetéveszthették volna a Nemunasszal. Továbbá vannak olyan adatok, amelyek arra utalnak, hogy a Chronus más is lehetett 191. folyó. Például a Német Lovagrend „De Borussiae antiquitatibus” című krónikája ezt írja: „Est autem Chronus fluvius, qui hodie Pergulus dicitur” (28: IV 287) — „Továbbá van egy Chronus nevű folyó, amelyet ma Priegliusnak neveznek” (a Prieglius kelet-poroszországi folyó, amely a Balti-tengerbe torkollik). Vagyis egyelőre nincs világos alapja annak, hogy a Chronus nevet a Krūonė névvel azonosítsuk. A településnevek víznevekből való képzése igen jellemző a litván nyelvre. Ebben a konkrét esetben bizonyos eltérést látunk: a folyó neve, a Krūonė nőnemű, míg a kisváros neve, a Krūonis hímnemű. Ez azonban nem ad okot arra, hogy kétségbe vonjuk a kisváros nevének víznévi eredetét, hiszen számos további olyan eset is előfordul, amikor a település neve alakjában is eltér a megfelelő víznévtől: Alėja folyó: Alėjai falu, Raseiniai járás; Juodupė folyó: Juodupiai falu, Vilkaviškis járás; Vašaknas tó: Vašaknos falu, Zarasai járás stb. Lazdijai (2). 1532-ben Lazdijai már fejedelmi birtok és járási központ (6: III 476). A kisvárost Žygimantas Augustas alapította 1560-ban, Žygimantas Vaza pedig 1597-ben magdeburgi városi jogokat adományozott neki (3: III). A név eredete nem teljesen világos, de valószínűleg a Lazdijai mellett folyó folyó nevéből származik. A folyó nevével kapcsolatban azonban ismét különféle kétségek merülnek fel. A folyó hivatalos, hiteles, ismert, és a beszélt nyelvben is használatos neve a Raiš-upis (a Rimietis-tóba torkollik). Magától értetődik, hogy a város neve közvetlenül nem származhatott ebből. De lehetséges egy ilyen történet, bár kétségekkel terhelt. A folyó Raiš-upis neve egy korábbi * Reis-upis alakból eredhet, mivel ebben a nyelvjárásban az rei- az r mássalhangzó keményedése miatt rai- alakra változik (például reiškia — raiškia). A * reis- tő szintén lehet egy későbbi, valamelyest litvánosított változat, a * reis- alakból. Megalapozott volna ezt a * reis- tövet jotving eredetűnek tekinteni, és a porosz * reisīs vagy * raisos „dió” szóval összekapcsolni (17: I 261). Igaz, a porosz nyelvben a „tiszta” közszói * reisis vagy * reisas nem maradt fenn, de megtaláljuk a bucca-reisīs összetett főnévben (* buka-reisis) „bükkmakk, a bükk diója” jelentésben (18: II 262). Mint ismeretes, Dél-Litvániában több olyan jotving helynév is van, amelynek eredetéhez a kulcsot a porosz nyelv adja: Gáilieka tó, Seirijai — vö. porosz gaylis „fehér”; Kirsnà folyó, Kalvarija — vö. porosz kirsnan „fekete”; Lindė folyó, Lazdijai — vö. porosz lindan „völgy, katlan”; Stabingis tó, Seinai — vö. porosz stabis „kő” stb. Vagyis meglehetősen szilárd alapja van annak, hogy a raiš- tő eredetét éppen így magyarázzuk. Kezdetben a folyó neve összetett lehetett: * Reisio upė, * Reiso upė vagy hasonló. Idővel, ahogy ez gyakran történik, az összetett név egyetlen szóvá olvadt össze: * Reisupis, amely később * Raisupis alakra változott, majd kissé litvánosodva nyerte el mai, Raišupis nevét. Porosz. * reisis vagy * reisus ugyanazzal a tővel rendelkezik, mint a litván rėš-utas, amely a porosz nyelvben a * reiš-utas alakból származik. A mogyoró pedig, mint tudjuk, a mogyoróbokron terem. Így jutunk el a megoldáshoz, vagyis összekapcsolhatjuk a * reis- (* rais-, raiš-) tövet a Lazdijai város nevének lazd- hangzásával. Itt az a legfontosabb, hogy a folyónévnek, a Raiš-upis-nek a Lazda és a Lazdija változatai is vannak. Igaz, ezek a változatok csak írott forrásokból ismertek, hitelességüket azonban a Lazdijai városnév igazolja. Vagyis a jotvingok * reisīs vagy * reisas szavát valamikor lefordították a litvánok — így a * Reisupis mellett megjelent a Lazda és a Lazdija is. A Lazdija változat többes számából pedig 192 alakult ki a Lazdijai városnév. A lakott helyek nevei a folyók és tavak nevének többes számából a litvánban meglehetősen gyakran képződnek: Anykšta folyó: Anykščiai város, Šalantas folyó: Šalantai város, Veisiežis tó: Veisiejai kisváros stb. Ha valóban így történt, akkor a jotving és a litván nyelv közötti interferencia egyik legérdekesebb és legegyedibb esetével állunk szemben, pontosabban: jotving nyelvből litvánra való tükörfordítással. Ilyen fordítás csak kétnyelvűségi helyzetben lehetséges. Vagyis a jotvingok asszimilációja békésen, nyugodtan, intenzív kapcsolattartás közepette mehetett végbe, és gyakran mindkét nyelvet — a litvánt és a jotvingot — beszélték. Más esetben a szemantikai fordítás lehetetlen volna. Lentvaris (1). 1596-ban említik Lentvaris (Lentvariškiai) birtokát. A település 1861–1862-ben kezdett növekedni, miután megépült a Szentpétervár–Varsó vasútvonal (4: II). A mai Lentvaris név, úgy tűnik, későbbi, egy hosszabb, képző nélküli alakból fejlődött ki. Kezdetben a helynév valószínűleg az -išk- képzővel alkotott származék volt, vö. Лимоварышки, Litowaryszki 1639-ben (110: 268—269), od folwarku Lentworyszeh 1758-ban (21). J. Jurkštas, Vilnius helyneveinek kutatója hangsúlyozza, hogy a XVII–XVIII. századi dokumentumokban az -išk- képzős alak dominál: Лентваришки, Лантваришки, Лимоваришки, Литowaryszki, Littowaryszki, Littawaryszki (107: 30), Lantwaryszki 1744-ben (111: 86). Másfelől az is világos, hogy a XVIII. században már előfordult egy másik alak is, a szláv -owo képzővel: Lantworowo 1784-ben (108). Később ez az alak vált általánossá: Ландварово 1874-ben, Ландверово 1895-ben, Ландверово 1905-ben, Lentwarowa 1908-ban (21). A lengyel nyelv hivatalos alakja Landwarów volt. Tehát egy ideig a -išk- és az -ow- végű névváltozatok láthatóan versengtek egymással. Kétségtelen, hogy a mai litván Lentvaris alak a lengyel Landwarów ar pan. késői átalakítása. Miután megállapítottuk, hogy a név korábbi alakja -išk- képzős volt, azt kell tisztáznunk, melyik tő a legvalószínűbb, hiszen, mint láttuk, *lentvor- és *litovar- változat is előfordul. Úgy tűnik, a régebbi a *litovar- vagy hasonló alak (107: 30). Ez személynévi tő lehet, amely a Chrebtavičius család egyik, a XV. századtól ismert antroponimájához kapcsolható: владька луцкий Никифор... подскарбий наш Иванко Литавор Богданович Хребтовича 1487 m.; наместник Утенский, панъ Литаворъ Хребтовичъ 1487 m.; további írásváltozatok: Литавор, Литаворъ, Литаворъ, Литавору, Литаварова — mind a XV. század végéről (109: I 549), Литовъръ 1507-ből (99: 555), пане Литаворове 1507-ből (99: 565), пану Литаворовю 1514 körülről (99: 843), пану Литаворовую 1516-ból (99: 868), пану Литавору 1516-ból (99: 869), пана Литаворове, панъ Литаворъ 1516-ból (99: 820), панъ Литаворъ körülbelül 1516-ból (99: 874). Tehát valószínűleg *Litovaras vagy hasonló nevű emberről van szó. Amint látjuk, a *Litovariškės helynév és a *Litovaras személynév töve teljesen azonos: *litovar-. Ezért bátran állíthatjuk, hogy a *Litovariškės helynév a *Litovaras személynévből, az -iškės képzővel képzett alak. A Лентваришки, Лантваришки és hasonló alakok valószínűleg a Landwarów vagy hasonló forma, valamint a *Litovariškės kontaminációjából keletkeztek. Linkuva (3ᵇ). A XVI. század elején Linkuva már birtok volt, 1584-ben pedig kisváros (4: II). A nevet első ízben talán 1371-ben említik Vartbergės „Livonijos kro- 193 nikában” – Linkowe (28: 99). Ez a krónika még néhányszor említi Linkuvát: Linkowe 1372-ben (uo., 101), Linkowe 1377-ben (uo., 115). A település nevének később felbukkanó alakjai hasonlóak: ку Линкову, двора Линковского 1565-ben (57: 160), Подъ Линковомъ 1594-ben (uo., 361), Линковскій фольваркъ a XVI. században (35: 169), Linkawa, Linkawos 1848-ban (89: I 119), Linkava 1904-ben (32: XI 13). Ezek az írásmódok (különösen Valančiuséi) azt mutatják, hogy a név korábbi alakja kissé más volt, mégpedig Linkavà. Nemcsak írásos forrásokból ismert, hanem a beszélt nyelvben is fennmaradt napjainkig. Nehéz még megmondani, mikor vált általánossá a Linkuvà alak. Amint láttuk, Vaižgantas 1904-ben még Liñkavą írt. A háború előtti hivatalos helységnévtár, a „Lietuvos apgyventos vietos” már a Linkuva alakot közli (33: 306). Ettől kezdve ez az alak a köznyelvben általánosan meghonosodott. A település nevén, a Linkuvà alak mellett ismert egy Linkuvà nevű falu is (Kaunasi járás, Užliedžiai község). Korábbi alakja szintén Linkuvà volt – a „Lietuvos apgyventos vietos” még így írta: Linkavos birtok, Linkavos falu (uo., 71). Ezenkívül a Trakai járás Kruonis körzetében a háború előtt volt egy kis Linkuvà nevű falu. A Biržai járásbeli Smalkiškiai falu egyik részének neve Linkavai (vagy Linkavai). A linkav- tő víznevekben is előfordul: Linkavà patak Krekenava, a Nevėžys bal oldali mellékfolyója; Linkava patak Raseiniai mellett, Lenkelių falunál. A Linkuva (és a hasonló nevek) a -ava képzővel alakult a litván lénkis, liñkis ’mélyedés, völgy; a szárazföldbe benyúló, kis kiterjedésű vízfelület, öböl; kanyar, hajlat’, lénkti vagy hasonló szóból. Liudvinãvas (2). A Punia-erdőben egykor vadászok megálló- és éjszakázóhelye volt, amelyet Trobomis néven hívtak. Később falu települt ide; Liudvikas Konstantinas Pacas főnemes (1730-ban hunyt el) mezővárossá fejlesztette. A mezőváros 1719-ben kapott magdeburgi jogot (60: 564–565). A kutatók egyetértenek abban, hogy a mezővárost Liudvikas Pacas főnemesről nevezték el (60: 564; 6: III 202). Ez a Liùdvikas személynévből -avas szláv eredetű képzővel alkotott származék lenne (mint az Aleksandrãvas, Endriejãvas, Jokūbãvas stb.). Nem világos azonban, miért a Liudvinãvas alakot használjuk, és nem a *Liudvikavas formát. Igaz, B. Kviklys úgy véli, hogy a név eredeti változata a *Liudvikavas volt, amelyből később a Liudvinãvas fejlődött ki. Ez az állítás azonban meglehetősen nehezen támasztható alá, hiszen például a Telšiai járás egyik falujának neve Liudvikãvas ilyen volt, és ilyen maradt napjainkig. E. Volteris és más források említik továbbá a Marijampolėi járás Balbieriškis körzetében lévő falu nevét Людвиково 1901-ből, valamint a mezőváros nevét Людвитовъ (21). Ez a két helynév azonban nem vált azonossá. Nincs tehát egyértelmű alapja annak a feltételezésnek, hogy a *Liudvikavas valamiképpen Liudvinavù alakra változott. Annál is inkább, mert adataink szerint k-val írt alakok (*Liudvikavas vagy hasonló) nem ismertek. Maradna tehát az a feltevés, hogy Liudvikas Pacas a mezőváros nevének megalkotásakor sajátosan járt el: egyszerűen olyan nevet alkotott, amilyet akart, amelyik tetszett neki, vagyis a személynév + -avas mintát „kreatívan” alkalmazta. Például az alviti esperesség plébániáinak 1744-es jegyzékében ezt találjuk: Ludwinow (111: 185). Maišiagala (1). Nagyon régi település, már a XIII. században említik. Mivel a vidék különböző szempontokból régóta fontos volt, nevét a történelmi források meglehetősen gyakran említik, vö.: Mitzegale 1254-ből (28: II 137), Nitzegale 1254-ből (a szókezdő n itt m helyett áll – lásd 106: 36), Meyszegele 1364-ből (28: III 595), Meisegale 1365-ből (uo., II 86), Masgallen 1366 194 évben (uo., 553), Maisegal 1385-ből (uo., 693), Meysegaln 1385-ből (uo., 694), Meyegallen 1385-ből (uo.), Meisegal 1385-ből (uo., 696), off Mayzegayl 1385-ből (uo., 694), Meisegaln 1385-ből (uo., 695), Meyschegallen 1387-ből (uo., 633), Meisegalle 1390-ből (uo., 639), Misegallen 1390-ből (uo., 642), Maysigal 1390-ből (uo., III 162), Meisschengallen 1390-ből (uo., II 641), Мойшокголе 1442-ből (8: 120), у Мойшокголе 1442-ből (uo., 121), у Мойшокголе a XV. századból (uo., 186), ез Мойшакголе 1486-ból (uo., 240), ез Мойшокголе 1487–1489-ből (uo., 266), ез Мойшокголе 1490-ből (uo., 314), у Мойшакголской волости 1475-ből (uo., 57), у Мойшокголе 1442-ből (uo., 120), съ корчомъ Мойшокголскихъ a XV. századból (uo., 184), зѣ корчомъ Мойшокголскихъ 1487–1489-ből (uo., 251), до Мойшокголы 1514 körülről (99: 183), з Мойшакголы a XVI. század közepe tájáról (62: 674), до Мойшакголы 1564-ből (uo., 762), до Мойшакголы 1564-ből (uo., 766), з Мойшакголы 1564 körülről (uo., 783), dąmbrowy moyszagolskie 1554-ből (57: 80), od ziem moyszagolskich 1554-ből (uo., 63) és így tovább. A lengyelben végül a Mejszagota alak honosodott meg, oroszul pedig Мейшагола. A történelmi dokumentumokban szereplő alakok, bár némileg változatosak, összességükben meglehetősen pontosan tükrözik a mai hivatalos Mášiagala alakot (különösen a rendi krónikák Meisegale, Maisegal és hasonló formái). Ezért a mai hivatalos Mášiagala névvel kapcsolatban nem merül fel kétség. Annál is inkább, mert a beszélt nyelv napjainkban is ismeri (Musninkai, Gelvonai környékén és másutt). A Mášiagala név összetett szó, amely a maiš- és -gal- tőből, összekötő a magánhangzóval jött létre; vö. még Eiriñgala, Lėkėnagála, Nõciagala, Tãrñagala, Zvãnagala (a hasonló helynevekről és a -gal- összetételi tagról bővebben lásd Ramýgala). Az első, maiš- összetételi tag eredete nem világos. Feltehető, hogy személynévi eredetű. Igaz, a *Maišys vagy hasonló személynév (mai családnév) nem ismert. Kelet-Litvániában (Šešuoliai községben) azonban napjainkban följegyezték a Maišėlis családnevet (34: II 134). Ez a -elis kicsinyítő képzővel alkotott származék lehet a *Maišys vagy hasonló névből. A Mášiagala helynév eredeti jelentése ebben az esetben „*Maišys földjének vége, széle” vagy hasonló lehetett. Számos párhuzam van: Daukšiõgala — „Daukšys földjének vége”, Nõciagala — „Nõcio vagy Nõcius földjének vége”, Stavarỹgala — „Stavaras földjének vége” stb. Marijámpolė (1). Viszonylag új város. Úgy vélik, hogy a XVI. századig a mai város helyén erdők voltak, amelyekbe a telepesek csak a XVI. században kezdtek beköltözni. A gyarmatosítást felgyorsíthatta az 1655-ös orosz betörés Litvániába. Az oroszok elől menekülők menedéket kerestek a Sūduva erdeiben. A menekültek a Šešupė folyó mellett alapították Pašešupys (vagy Pašešupiai) falut, amelyet először 1667-ben említenek a kaunasi járás adójegyzékében. 1717-ben a falu közelében megalapították a Kvietiškis-birtokot, amely mellett hamarosan mezőváros kezdett kialakulni. Pašešupys a Kvietiškis-birtokhoz tartozott, amelynek tulajdonosa a mezőváros alapításának kezdeményezője is volt. Marijampolė J. Basanavičiaus tere nagyjából azon a helyen található, ahol a Prienai elöljárósághoz tartozó Pašešupys falu állt. A prienai elöljárónak nem tetszett a Pašešupys név, ezért a mezővárost Starapolėnek nevezte el. Ezt a nevet először 1736-ban említik. Ettől kezdve Pašešupys neve eltűnik az iratokból. Starapolė kialakulásával párhuzamosan a közelben egy másik mezőváros is fejlődni kezdett. 1750-ben Butler grófnő, Prienai elöljárónéja kieszközölte a marijonita kolostortól Sta- 195 rapolei nemesasszonynak, a Šešupė és a Jevonis folyók között kolostort és templomot építtetett. Itt telepedtek le a marianista szerzetesek, akiknek a nevéről Marijampolė kapta a nevét (a várost először 1756-ban említik ezen a néven). 1792-ben Stanisław August városi jogokat adományozott Marijampolėnek, és engedélyezte, hogy címeres pecsétje legyen. Így lassanként a Marijampolė név vált uralkodóvá, teljesen kiszorítva a Starapolė nevet. Marijampolė tehát két település, Starapolė és Marijampolė egyesüléséből jött létre (6: III 149–151; 3: II). A város kialakulásának és növekedésének történetéből a nevének eredete is kiderül: inkább mesterséges, könyves műveltségű név, amely a szerzetesrend marijōnas elnevezéséből és a -polė elemből tevődik össze. * Marijampolė litvánul nehezen kiejthető, ezért Marijámpolė alakra változott. Litvániában több tucat olyan településnév ismert, amelynek második eleme -polė vagy -polis. Eredetük különböző. Kétségtelen azonban, hogy egy részük második eleme, a -polė, -polis a görög polis ’város, vár’ főnévre vezethető vissza. Ezek birtokosok, majorságok vagy más tulajdonosok által, a régiséget utánozva mesterségesen alkotott helynevek. Európában sokáig divat volt antik példák felhasználásával helyneveket alkotni. E hagyomány visszhangja talán a Marijámpolė városnév is: betű szerint ’a marianisták polisa’, vagyis ’a marianisták városa’. A második, -polė elemet a görög polis szó -ė végződésével összekapcsolni nem akadályozza semmi, hiszen a -polė, -polis végződésű helynevek -ė, -is végződése és e szóelemek eredete között nincs világosabb kapcsolat. Például a Bagnápolis, Koncepolis, Krasnópolis, Pūstápolis helynevek második eleme, a -polis valószínűleg nem a görög polis ’város’ szóból, hanem a szláv nyelvekből ered: lengyel pole, orosz és belarusz pole ’mező’. Ezt támasztja alá az ilyen helynevek jelentése: első elemeik, a bagn-, konc-, krasn-, pūst- közszavakból erednek, mégpedig a litván nyelv szláv jövevényszavaiból, például bagnà ’mocsaras hely’, pūstas ’üres’, vagy közvetlenül a megfelelő szláv szavakból (lengyel bagno, orosz és belarusz болото; lengyel koniec, orosz конец; belarusz красны, orosz красный; belarusz пусты, orosz пустой). Tehát mondjuk a Bagnápolis ’iszapos, nedves mező’, a Pūstápolis pedig ’üres mező’ vagy hasonló jelentésű. Általában elmondható, hogy amikor a -polė, -polis elemet tartalmazó helynevek első eleme közszóra vezethető vissza, akkor a második -polė, -polis elem szinte kivétel nélkül szláv jövevényszónak tekinthető (lengyel pole, belarusz és orosz pole). Ezzel ellentétben, ha az ilyen helynevek első eleme tulajdonnévből (többnyire személynévből) ered, második, -polė, -polis elemük rendszerint a görög polis szóval hozható kapcsolatba. Ebben az esetben sem látszik világosabb kapcsolat a -ė, -is végződések és az eredet között. Például Anápolė és Anápolis: végződésük különbözik, de első elemük valószínűleg az Ana személynévből ered. Vagy például: Janápolė és Janápolis — a Jónas névből. Ezt szem előtt tartva a Marijámpolė név második elemét meggyőzőbb a görög polis szóból eredeztetni: ’a marianisták városa’. Van azonban itt egy ’de’ is. Amint említettük, Pašešupio falu nevét önkényesen (a Prienai járásfőnök szeszélyére) Starapolė névre változtatták. Szinte bizonyos, hogy e helynév mindkét eleme szláv jövevényszó: „staroje pole” — ’régi mező’. Amikor tehát a Starapolė nevet a Marijámpolė név váltotta fel, a régebbi név -polė eleme mechanikusan átkerülhetett az új Marijámpolė névbe. Mindazonáltal valószínűbb, hogy maguk a marianisták vagy mecénásaik tudatosan úgy értelmezték az új nevet 196 inkább, hogy ’a marianisták városa’, nem pedig ’a marianisták mezője’. Merkinė (2). Litvánia egyik legrégebbi települése. Először 1377-ben említik, amikor a Német Lovagrend feldúlta Merkinė várát (6: I 430). Merkinė az 1551-es litvániai mezővárosjegyzékben is szerepel. Žygimantas Augustas 1556-ban ismét magdeburgi jogokat adományozott Merkinėnek. A XVI. századtól említik a Merkinė-birtokot és a kerületet (3: II). A név régi, történelmi dokumentumokban fennmaradt alakjai meglehetősen hasonlóak: Merken 1377-ben (28: II 584), Merkenpil 1377-ben (uo., 587; ez az írásmód egyértelműen mutatja, hogy a XIV. század végén Merkinėben már állt vár), Merken 1393-ban (uo., 653), Merkin 1384-ben (uo., 689), Merken 1384-ben (uo., 690), Merkin 1384-ben (uo., 691), Merken 1385-ben (uo., 696, 697, 698), Merke 1387-ben (uo., 699), Merkinpille 1391-ben (28: III 176), Merkin 1393-ban (uo., 191, 264), Merkyn 1394-ben (uo., 627). A név eredete világos: a -inė képzős származék a Merkys folyónévből. Litvánul több, hasonló módon képzett településnév is ismert: a Nemenčà folyónév mellett Nemenčìnė mezőváros; a Dàbrupis folyónév mellett Dabrupìnė falu, Tauragė járás; a Kiemsrūtas folyónév mellett Kiemsrūtìnė falu, Panevėžys járás (41: 202). Molėtai (1). Molėtai nevét először 1387-ben említik Jogaila Vilnius püspökéhez intézett oklevelében, amelyet a felföldiek megkeresztelése és a vilniusi püspökség megalapítása alkalmából bocsátott ki: „…örök és visszavonhatatlan adományként annak az egyháznak és mindenkori püspökének adományozzuk Tauragnai várunkat a hozzá tartozó területtel, valamint Labanoras és Molėtai falvakkal együtt”. A XIV. század végén tehát Molėtai még falu volt. 1492-ben Aleksandras herceg megerősítette ezt az adományt. Molėtai a vilniusi püspökök birtokában maradt a XVIII. századig (6: II 42). A háború előtt járási központ volt. A név eredete nem teljesen világos. Elméletileg személynév többes számából is kialakulhatott, ám nem ismeretes meggyőzőbb, * Molėtas vagy hasonló személynév. A mai Moletà családnév (Dusėtai és Obeliai környékéről ismert) valószínűleg a Meletà tájnyelvi változata. Ezért nehéz volna bizonyítani, hogy a Molėtai személynévből ered. Talán meggyőzőbb a Molėtai nevet a molétas, moléta ’agyagos’ közszóval kapcsolatba hozni, vagyis ’agyagos mező, agyagos föld’ jelentéssel. Ezenkívül a molétas közszó jelentheti azt is, hogy ’agyagszínű, barnás’. Így a molétas, -a szóból képzett helynevek eredeti jelentése nemcsak ’agyagos’, hanem ’agyagszínű’ is lehetett. A Molét-kalnis helynév egy Leliūnai melletti mező neve, a Molétai pedig egy Joniškis (Molėtai járás) melletti mező és mocsár neve; ezek alátámasztják a feltevést: a Molét-kalnis ’agyagos vagy agyagszínű hegy’, a Molėtai pedig egyszerűen ’agyagos mezők’ vagy hasonló jelentésű lehet. Nemenčinė (2). Régi település, amelyet feltehetően már 1338-tól említenek (4: II). Először is a név nemére térjünk ki. Korábban előfordult -inc végű írásmód is, például S. Gimžauskasnál: „Milyen különös Nemenčinas, hogy a szülőföld nyelvét védelmezi” (6: I 182), Nemenčinas az 1908-as „Viltis”-ben (21). Ezért érdemes a történelmi dokumentumok adataira támaszkodni: Нумененскуна 1486-ban (67: 407), Немуненскуна 1501-ben (uo., 617), Неменчинское волости, у Неменчине, у Неменчине, у Не- 197. менччинской волости (ugyanott, 23), Неменчинское волости 1495-ben (ugyanott, 611), двора Неменчинского 1514-ben (99: 117), Неменчинское волости 1516-ban (ugyanott, 407). A nevet sokszor említi az 1554. évi Nemenčinėi és Linkmenys-i járás leltára: do Niemęczyną (57: 37), do Niemenczyną (ugyanott, 38), z Niemenczyna (ugyanott, 40), od Niemęczyny (ugyanott, 52), do Niemenczyny (ugyanott, 54), od Niemęczyny (ugyanott, 79), od Niemenczyna, od Niemęczyma (ugyanott, 80), od Niemęczyna (ugyanott, 83). Egyéb írásmódok: Въ Неменьчьне 1523-ban (82: 150), з Неменчина 1567-ben (87: 449, 547), з Неменчины 1567-ben (ugyanott, 561), Неменчинска 1566 m. (62: 882), Неменчинь 1567-ben (87: 503), Неменчинь 1678-ban (98: 491), imienia Niemęczynskiego 1629-ben (70: 110), podania dworu Jencmieniszek, alias Niemienczyna 1629-ben (ugyanott, 329), Niemenczynensis 1744-ben (111: 40), Niemeczyn 1744-ben (ugyanott, 174), рез м-ко Неменчина 1822-ben (65: III 59), в Неменчине 1829-ben (ugyanott, 359), Неменчина 1874-ben (113: 4), Неменчинь 1874-ben (ugyanott, 49), Неменчинь 1892-ben (83: 92), Неменчинь 1904-ben, Неменчинь 1905-ben (21) stb. Mint láthatjuk, ősidők óta két alak verseng egymással — lágy (-inė) és kemény (-inas) végződéssel. Még ugyanabban az okiratban — az 1554. évi Nemenčinėi járás leltárában — is eltérően írják a nevet: z Niemenczyna — od Niemęczyny, do Niemęczyna — do Niemenczyny. A lengyel nyelvben a Niemenczyn alak honosodott meg (13: II 534), az oroszban pedig a Неменчинь. A litván nyelv normája világos — Nemenčinė. Nincs ok kételkedni annak helyességében. Mint láttuk, a történelmi dokumentumok régóta ezt az alakot használják; az élő nyelv is ezt ismerte és ismeri. Ezt az alakot — ha közvetve is — a név eredete és képzése is alátámasztja: a Nemenčinė a -inė képzővel a Nemenčia folyónévből képzett származék (az ilyen helynevek képzéséről bővebben lásd: Merk inė). Nida (2). Neringa városának központi települése, amely a jelenlegi helyén viszonylag későn alakult ki. A régi Nida a mai helyétől mintegy 2 km-re délre, közelebb a Balti-tengerhez feküdt. A kisváros 1529-ben magdeburgi jogot kapott. Miután 1675-ben a homok betemette Ónidát, lakói északabbra kezdtek letelepedni, majd 1732-ben a mai Nidában telepedtek meg (4: III). A közelben már kialakult Skr z dynės és Purvynės falucskája. Így Nida három kis faluból — Nidából, Skrzdynėből és Purvynėből — jött létre (6: IV 680). A név első említéseivel kapcsolatban különféle kétségek merülnek fel. A Német Lovagrend téli útvonalainak leírásaiban 1386-ban kétszer szerepel a Noyken nevű hely (28: II 668, 670). A kiadvány szerkesztői úgy vélik, hogy ennek a helynek a Kur-földnyelven, Rasy tė közelében kellett lennie: ”Der Ort... kann Wohl nur in der Gegend von Rossiten auf der Kurischen Nehrung gelegen haben” (ugyanott, 668). Ez valószínűleg Nida. A Noyken név k mássalhangzója a d helyén állhat: *Noyden. R. Pietsch azt állítja, hogy a Német Lovagrend útleírásaiban Nidát 1437-ben noyden, illetve Noyden néven említik (ugyanott, 27). Hasonlóképpen érvel B. Kviklys is (6: IV 680). Egyikük sem jelöli meg pontosan a forrást, ezért ezt az állítást nem sikerült ellenőrizni — a ”Scriptores Rerum Prussicarum” mutatójában nem szerepel Noyden vagy hasonló alak. Más kutatók munkáiban sem találjuk, például I. Steponavičienė szótárában (106). Így a Noyden alak hipotetikus marad. A kutatók már többször foglalkoztak a Nida névvel. Valószínűleg K. Būga volt az első, aki részletesebben magyarázta a helynevet. A Poroszországban található folyó nevével hozta összefüggésbe, 198 amelyet 1343-ban Nyda, 1420-ban pedig Neyde alakban írtak (németül Neide-Fluss Kr. Neideburg). E folyó nevét a lengyelek Nida alakban ejtették. K. Būga véleménye szerint a lengyel Nida a porosz *Neidā alakból származik. Ezt a feltevést nemcsak az 1420. évi Neyde írásmód és a német Neide-Fluss támogatja, hanem a sambiai Neyden folyónév 1439-ből, a Neydowe falunév 1332-ből (németül Needau), valamint a Niedin-See < tó neve, *Niedinis (ma lettül Niediņu-ežers). K. Būga ezeket a helyneveket a kelta Nida névvel is összevetette (németül Nidda, a Main mellékfolyója), valamint a Nida névvel (németül Nied-Saar, mellékfolyó), és lehetségesnek tartotta, hogy a szanszkrit nédati “teka, srūva” ‘folyik, áramlik’ igéből származzanak (2: III 241). J. Otrębski a lengyel Nida nevet a litván Niedus, Niedulis, Niedà víznevekkel kapcsolta össze, és K. Būgához hasonlóan a nédati igéből eredeztette őket (43: 148). A Nida és hasonló európai vízneveket legutóbb J. Udolph vizsgálta a legátfogóbban és legrészletesebben. Számos folyónevet sorolt fel nid-, neid- elemmel, köztük megemlítve a litván Nidà helynevet is (németül Nidden). Eredetüket a szerző hasonlóképpen magyarázta: az óind nédati < *neideti ‘folyik, áramlik’ igével hozta őket összefüggésbe (44: 181–186). J. Udolph térképen ábrázolta az európai folyóneveket és más helyneveket, amelyekben nid-, neid- szerepel. A térkép egyértelmű szabályszerűséget mutat: a *neid- elemet tartalmazó nevek Európa keleti részén, a nid- elemet tartalmazók pedig a nyugati részen terjedtek el. Az egyetlen kivétel a litván Nidà (ugyanott). Már ez a tény is kétségessé teszi, hogy a mai Nidà alak az eredeti, a legrégebbi-e. Mint láttuk (bár egyes szerzők, köztük W. Schmidt kétségbe vonják – (69: 29)), a Német Lovagrend útleírásaiban a XIV. század végén a tőben kettőshangzó szerepel: Noyken, Noyden. Ezért feltételezhető, hogy a kettőshangzó (-ai- vagy -ei-) helyén az i magánhangzó később keletkezett. Igaz, ezt nem könnyű bizonyítani, a történeti írásmódokból mégis kirajzolódik az a tendencia, hogy a diftongus helyén monoftongus jelenik meg. Például ugyanez a poroszországi folyónév, amelyet a lengyelek Nida alakban ejtenek (a rend 1344-ben Nyda alakban jegyezte fel), a tőben nyilván kettőshangzót tartalmazott – Neyde. 1420-ban a lengyel alak i magánhangzója szabályosan monoftongus a porosz ei (litván ie) helyén (2: III 241). Vagy a porosz Nedem, Neydem helynév 1389-ből, Neydams Neyderes 1430-ból (németül Neydims), amely a porosz Neydım személynévből származik; és hasonlók, 1374-ben Nydem alakban jegyezték fel (47: 108). Vagyis feltételezhető, hogy a mai Nidà név nid- töve későbbi, és az -ai- vagy -ei- diftongusból alakult ki. Neringa kuršiai nyelvjárásának tényei alátámasztják ezt az elképzelést. A Prėila alakot Pelė formában ejtik (50: 40–41), a Peleikis alakot pedig Pelekis formában (ugyanott, 35). A monoftongizáció a köznyelvi szavakra is jellemző: a veide alakot vėde formában ejtik, a greite alakot grėte formában, a režė alakot pedig rėze formában (51: 259). A név -a végződése is kétségeket vet fel. A korábbi írásmódok arra engednek következtetni, hogy az -a az -e későbbi változata. V. Kalvaitis a XIX. század végén, az élő nyelvből gyűjtött helynevek jegyzékében ezt írta: Nide, genitivusban Nidės (németül Nidden) (45: 47). A helyi lakosság (a kuršiaiak) ma is a Nide alakot használja (46: 157). Valószínűleg a Nide a *Nidē alakból, vagyis a *Nidžiai alakból ered. Ezt a feltevést szépen alátámasztja a Prėlos analógiája. A mai Prėila alak újabb keletű — a helyiek körében még 1960-ban is feljegyezhették a Prėilė alakot, azaz Preilē. Vö. még: „Eina į Preilius” [„Preiliusba megy”]; „Preilių rągas” [„Preilių-fok”]. Ennek a névnek lett változata is ismert: Preiļu bukte — a kurši síroknál — Maģâ un Dižâ Preiļu bukte (68: 52). F. Hinze adatai szerint a kuršiaiak jelenleg a Prele alakot használják (46: 157), amely a *Preile alakból (vagyis a *Preiligi alakból) származhat. Úgy tűnik, e névnek más változatai is voltak — Preili, Preiļi (69: 30). Vagyis az -a végződés és a hangsúlyozás (Prėila) új, nem hiteles- 199. eset. Kétségtelen, hogy Preili teljes megfelelője a lettországi város neve, Preili (litvánul * Preiliai lenne). Litván Preila (a Preilai alakból) és lett Preili valószínűleg személynévi eredetű helynevek — Lettországban napjainkban is adatolt a Preilis családnév (52: 485). Ez kétségtelenül lett eredetű, a lett preilis „hívatlan vendég” vagy a preilis „két vetélőfa bizonyos módon való keresztezése, amellyel megerősítik a szövetet” szóval hozható összefüggésbe. Így arra a következtetésre jutunk, hogy Nida korábbi nyelvjárási alakja * Naidė vagy * Neidė volt, azaz * Naidžiai vagy * Neidžiai. Egyébként a többes számú alakot legalább részben az is alátámasztja, hogy például az 1854-es „Vilties” írásmódja Nidų parapiją (21). * Naidžiai vagy hasonló személynévi eredetű helynév lehet, amely mindenekelőtt a porosz Noyde személynévvel, majd a porosz Nayde-lauken helynévvel hozható kapcsolatba (1305; 47: 104), lett Naidiņa tanya, Naidiņi falu (40: III 467), litván Naidai falu a Širvintosi járásban, Naidynė falu a Šakiai járásban, Naidinai falu a Šalčininkai járásban, Naidinė erdő a Gruzdžiai körzetben stb. A naid- tő eredete nem teljesen világos, de ebben az esetben is, akárcsak Preilos (Preilių) esetében, leginkább a lett naids, naidu „viszály, ellenségeskedés, gyűlölet”, naidugties „haragudni, veszekedni, viszályban élni” szavakkal való kapcsolat valószínűsíthető. Vö. még a litván naidė „gazfickónő, csalónő” szóval. Így kiderülne, hogy J. Udolph kelet-európai nid- (Nida)-val kapcsolatos kivétele valójában csak látszólagos, mivel a Nida helynév nem víznév, és nem is víznévi, hanem személynévi eredetű. Ūnuškis (1). Régi település. 1505-ben templomot építettek benne, 1511-ben említik az Onuškis-uradalmat, 1554-ben engedélyezték a mezőváros alapítását (4: III). A név kétségtelenül személynévi eredetű. Feltehető, hogy a keresztesek útleírásaiban említett Ywanendorf helynév azonos a mai Ūnuškisszal (6: I 473–474). Itt azonban bizonyos bizonytalanság is van, mivel mellette egy másik helységet is említenek — Hannusdorf: ”von Wirska bis czu Ywanendorfe ist iij mile... von Ywanendorfe bis czu Mantegirdendorfe ist ij mile, do vluest dy Salse... von Mantigirdendorffe bis czu Hannosdorfe ij mile; von Hannusdorfe bis czu Mynegelia dorfe ist ij mile” (”Versekostól Ywanendorféig egy mérföld... Ywanendorfétól Mantegirdendorféig egy mérföld, ott folyik a Šalčia... Mantigirdendorf falutól Hannusdorféig egy mérföld, Hannusdorfétól Mynegelia falujáig egy mérföld”). A leírt út Merkinėből Perloja mellett, az említett falvakon át Šalčininkaiig vezet (”do nympt Salseniken eyn ende”). Más szóval, a pamerkisi vidéken át északkeleti irányban halad. Ezért válik érthetetlenné, miért tettek nagy északi kitérőt, miközben Šalčininkai felé tartottak. Ha így volt, akkor az út mentén egy mérföldnyi távolságra még néhány más helységet is említeniük kellett volna, például Dusmenyst, Leipūna(i)t, és csak utánuk Onuškist. Ezért az a kétség is felmerül, hogy az „Ivano és Hanuso falvak” valóban a mai Onuškis-e. Lehettek egyszerűen nagyobb tanyák, amelyek később eltűntek vagy más nevet kaptak. Hasonló történhetett a „Mantigirdo és Minigailos falvakkal” is — ma ilyenek nincsenek Litvániában. Ha azonban kiderülne, hogy Onuškist mégis össze lehet kapcsolni az említett falvak valamelyikével, akkor nem Ywanendorffal, hanem inkább Hannusdorffal, mert 200 Ywanendorf is említik előbb; utána még Mantegirdendorf következik, és csak azután — a feltételezett Onuškis, Hannusdorf. Bárhogy is legyen, az említett falvak neve, Ywanendorf és különösen Hannusdorf (Hannosdorf), azt mutatja, hogy a 14. század végén ezeken a vidékeken már éltek Ivanok („Jonok”) és Hanusok („Onušiai”), akiknek nevéből helyneveket alkothattak. Ebben a konkrét esetben a település neve a Hanusas személynévhez köthető, amelynek litván megfelelője *Onusas volna. Ez a feltételezés azért is meglehetősen hihető, mert vannak adatok arra, hogy a királyi Onuškis-uradalmat a 15. század végén vagy a 16. század elején az egykori királyi Skundoniai falu földjén alapították. Az uradalom épületei állítólag Anusas (Hanusas) jobbágy földjén épültek (6: I 473—474). Tehát, noha nem teljesen világos, hogy melyik konkrét történelmi személyről nevezték el a kisvárost, kétségtelen, hogy a település neve a Jónas név valamely hangtani változatából ered. Figyelemre méltó, hogy Litvániában két Onuškis nevű település vanOnuškis: a Trakai járásbeli kisvároson kívül egy falu is a Rokiškis járásban. Ezek az -uškis képzővel személynévből vagy vezetéknévből alkotott helynevek: *Onu-(as). Igaz, úgy tűnik, hogy ilyen vezetéknév vagy keresztnév a mai élő nyelvben már nem maradt fenn, de, mint láttuk, korábban létezhetett. Erre utal a mai Onusaitis vezetéknév — a -aitis képzővel alkotott származéka a *Onus(as) névnek vagy hasonlónak. A *Onus(as) vezetéknév maga jövevénynév, valószínűleg a lengyel Hanus, Hanuš < Jan. alakból. Az -uškis képzős helynevek nem gyakoriak, főként Kelet-Litvániában fordulnak elő. Csak -us végű személynevekből képezik őket: Bartkuškis (Širvintos járás): Vaitkuškis (Ukmergė járás): Vaitkus, Milkuškos (Švenčionys járás): Milkus. Tehát ahogy a Bartkuškis, Vaitkuškis a Bartkus, Vaitkus nevekből ered, úgy az Onuškis is a *Onus(as) névből. Palanga (3ᵇ). Vidékünk egyik legrégebbi települése. Úgy tartják, hogy 1161-ben itt szállt partra I. Valdemár dán király seregével. A Livóniai Rend és Kúrföld szerződése 1253-ban említi Palangát: Palange (2: III 169). A 12–13. században Palanga jelentős kereskedelmi központ, Litvánia legfontosabb kikötője volt; a 16–18. században járási központ, 1547-ben pedig mezővárosként említik. Az 1529–1562-es, kiváltságokkal nem rendelkező litván nagyfejedelemségi városok jegyzékébe került (4: III; 3: II; 6: IV 267). A többi említés közül lásd még Palange 1372-ből (28: III 597), zu Palangen 1425-ből, Palangen a 15. századból (55: 18), Polonga 1748-ból (48: I 328), Polonga 1755-ből (uo., 380). A Palangà helynév többször is előfordul: Palangà patak Endriejavas körzetében, Palangà rét Alsėdžiai körzetében, Palangà mocsár Varnių körzetében, Palangà tó Kražių körzetében. Ezenkívül egy másik Palangà is ismert Kúrföld lettországi részéről, Kazdanga közeléből — németül Polangen néven írták (2: 169). E helynév földrajzi elterjedése arra utal, hogy K. Būgának igaza volt abban, hogy ez kur földrajzi név. Különösen a -ng- képző miatt, amely különösen jellemző volt a kúrokra (2: III 109, 789): Gandingà, Abìngà, Veringà, Būtinogė, Alangà, Čyžanga. Vagyis a Palangų a -anga képzős származék a pal- tövű szavakból. Valószínűleg földet, mocsarat vagy hasonlót jelentő földrajzi köznév volt- 201. nai — lit. pālios „eliszaposodott tavak helyén kialakult nagy mocsarak, pusztaságok”, lettül palas, palas „mocsaras tópart”, paleja „mélyföld, völgy”, pali „árvíz, áradás, kiöntés”. Ezek a szavak igen régiek, más indoeurópai nyelvekben is vannak megfelelőik — a dák pala „tócsa, mocsár, láp”, a latin palus „tócsa” stb. (49: 241). Palanga eredeti jelentése nyilvánvalóan a nedves mélyföldek, mocsarak, elárasztott rétek vagy hasonló fogalmakkal függött össze. Pandėlys (3ᵃ). 1591-ben már említik Pandėlys mezővárosát (4: II). A korábbi írásmódok meglehetősen egységesek: Ponedеле 1744-ből (111: 180), Ponedel 1784-ből, Ponedel 1854-ből, Понедель 1881-ből, Понедель 1892-ből, Понедель 1845-ből, Понеделе 1915-ből (21), Pān(e)dėlio 1904-ből (32: X 40), Pān(e)dėlio plébánia, Pan(e)dėlys (ugyanott, XI 26). Így a név korábbi alakja feltehetően *Pannedelus volt. Később lerövidült erre: Pandėlys. Hasonló rövidülésre több példát is ismerünk, például a Panevėžys nevet a környék lakói gyakran így ejtik: Panvėžys. A város nevének, Pandėlys-nek az eredete nem világos. Ezzel szemben egyet kell értenünk J. Otrębskivel abban, hogy Litvániában ismertek olyan települések, amelyek neve a vásárnapok elnevezéséből ered. Ilyen állítólag a Serėdžius — a sereda szláv jövevényszóból, jelentése: „szerda”; a Subãčius — a subata szláv jövevényszóból, jelentése: „szombat”. Ezek közé sorolható a *Panedėlys, Pandėlys is — a litvánban meghonosodott pãnedėlis szláv jövevényszóból, jelentése: „hétfő” (114: 56–57). Pilviškiai (1). A falut a XVI. század elején alapították, 1536-ban magdeburgi jogokat kapott (4: III). A korábbi írásmódok hasonlóak: Пилавашки 1589-ben (35: 231), Pilwiszki 1738-ban (21), Pilwiszki 1744-ben (111: 186), Pilwiszki 1880-ban, Pillwischken 1816-ban (21) stb. A név eredetéről eltérő vélemények hangzottak el. J. Totoraitis 1938-ban ezt írta: „Pilviškiai ott fekszik, ahol a Pilvė a Šešupébe ömlik, és kétségtelenül annak a folyónak a nevét kapta” (60: 554). B. Kviklys kételkedik ebben az etimológiában, mivel: „Kelet-Litvániában (Nemenčinė, Vabalninkas, Kavarskas és Anykščiai környékén) még hat, ugyanilyen nevű falu és tanya található, holott ott nincs Pilvė-patak... A Pilviškiai név pontosabb magyarázatához még nyelvészeti tanulmányokra van szükség” (6: III 422). Később J. Balčikonis (9: 250) és M. Razmukaitė (41: 203) a folyó nevéből, a Pilviškius a Pilvė folyó nevéből eredeztették. Úgy tűnik, nincs komoly alapja annak, hogy kételkedjünk a Pilviškių víznévi eredetében. Annál is inkább, mert az ilyen településnév-képzés különösen jellemző Suvalkijára: Vilkaviškio járás, Aistiškiai falu: Aista folyó; Marijampolės járás, Amalūškiai falu: Ãmalvos tó, Amalvė folyó; Vilkaviškio járás, Gulbiniškiai falu: Gulbinas folyó; Marijampolės járás, Paikiškiai falu: Paikis folyó; Šakių járás, Pentiškiai falu: Pentã folyó; Šakių járás, Šilūpiškiai falu: Šilūpis folyó; Šakių járás, Vãiguviškiai falu: Vãiguva folyó (41: 203). A B. Kviklio kételyeire vonatkozóan, hogy miként tekintsünk azokra a hasonló helynevekre, amelyekben nincs folyónév, mint például Pilvė, elmondható, hogy egyszerűen másképpen alakultak ki, eredetük is más. Jelenleg valóban hat ilyen hivatalos oikonima ismeretes: Pilviškės falu a vilniusi járásban, Pilviškiai falu az Anykščiai járás Kurklių körzetében, valamint falu az Anykščiai járás Debeikių körzetében, Pilviškiai falu a Kupiškis járásban és falu a Molėtai járásban. Ezek 202 Hat településnév minden valószínűség szerint személynévi eredetű — a -iškės vagy -iškiai birtokos képzővel képzett alakok valamely személynévből (utónévből, családnévből vagy ragadványnévből) * Pilvius, * Pilvys vagy hasonló névből. Igaz, ilyen családnevek napjainkig nem maradtak fenn, de korábban bizonyosan léteztek — vö. például Jan Stanisławowicz Pilwo (57: 496). Emellett napjainkban is számos, a pilv- tőből képzett vagy másképpen létrejött családnév ismert: Pilvaitis, Pilvėlis, Pilvinis, Pilvinskas. Korábban is voltak ilyenek, például Wojciecha Wojciechowicza Pilwielia (57: 258). Punià (4). A települést 1382-ben említik a Német Lovagrend krónikái; 1387-ben mezővárosként, illetve várkastélyként nevezték meg. A 16. század elején magdeburgi jogot kapott (4: III). A régi írásmódok változatosak: Ponau, terra Punnow 1382-ben (28: II 612), czu Pünnowe 1384-ben (uo., 689), czu Ponne, Von Ponne, czu Ponnaw, von Ponnaw 1384-ben (uo., 698), во Пуну 1487—1489-ben (8: 247), во Пуну 1490-ben (8: 315), Пуньскому (наместнику) 1519-ben (99: 1025), Vlicza Puniška 1561-ben (57: 638), s Pūniškiej vilicze 1561-ben (uo., 640), jego mci pūńskiej 1561-ben (uo., 661), Пуну 1588-ban, 1589-ben (35: 264), Пуну 1597-ben (8: 2), съ корчомъ Пуньскихъ a 16. században (8: 187), Punie 1744-ben (111: 182), Пунская пуща 1867-ben (93: 78). Az írásmód bizonyos változatossága ellenére (elsősorban a Lovagrend krónikáiban az u helyett álló o miatt), az élő nyelvi hagyomány és a korábbi írásmódok többségében szereplő u alapján kijelenthető, hogy a régi alakban a tőben valóban u magánhangzó állt — Punià. A pun- tövű helynevekből Litvániában több is van: Punià nevű szántóföld és tanya Žeimelis járásban, Punèlė nevű mocsár Onuškis járásban, Puniaĩ nevű falu Ukmergė körzetének Taujenai községében, valamint Puniškiai nevű falu Šakiai körzetben. Eredetük alighanem különböző. A tanya és a szántóföld Punià nevét nyelvjárásban Pùn’ alakban ejtik, ezért * Punia lehet az eredeti alak. Ebben az esetben a litván pūnė, pūnė, pūnià szavakból kellene eredeztetni, amelyek jelentése: „a szérűn a pelyva felhalmozására szolgáló elkerített rész; istálló; udvar, karám; kunyhó, sátor, üreg, barlang, lyuk” (115: X 916–917). E szavak eredetéről különféle vélemények születtek — A. Brückner, P. Skardžius (118: III 402), később pedig E. Fraenkel (120: I 667) is szláv jövevényszavaknak tartotta őket. Mások, köztük a későbbi kutatók is, kétségtelennek tekintették balti eredetüket — K. Būga (2: II 524—525), M. Vasmer (118: III 407), J. Laučiūtė (119: 20). Ezek a szerzők egyúttal hangsúlyozzák, hogy a megfelelő szláv nyelvi szavak balti jövevényszavak. A Puniaĩ és Puniškiai településnevek személynévi eredetűek — a Pūnė, Punià, Pūnis, Pūnys családnevekből vagy hasonlókból keletkeztek. Így a mezőváros Punià neve magányos marad, és nehezen magyarázható. Összefüggésbe lehetne hozni a fent említett közszavakkal: pūnė, pūnė, pūnià, de ennek a feltevésnek a fonetika ellentmond — a hosszú ū és a rövid u közötti eltérés miatt. Felmerülhet, hogy a Punià helynévben a rövid u másodlagos, később keletkezett, és szabálytalanul fejlődött a hosszú ū-ból: * Pūnia. Igaz, egyes szerzők említik a punė közszót (118: III 407), más források azonban — köztük a nagy „Litván nyelv szótára” is — nem igazolják ezt az alakot. Jelentéstani szempontból a Puniõs névnek a litván pūnė, pūnė, pūnià szavakból való származtatása nagyon csábító, különösen ha figyelembe vesszük a „nyitott udvar, karám, kunyhó” és hasonló jelentéseket. Hiszen valaha a Nemunas mindkét partján hatalmas puniai erdők terültek el, amelyekből mára csak a Punia-erdő maradt meg (6: III 580—581). Az erdők betelepítése során az egyes hajlékok — nyitott udvar, karám, kunyhó vagy hasonló építmény — megnevezései gyakran településnevekké váltak. 203 Lehetséges egy másik, valójában talán a legmeggyőzőbb magyarázat is Pūnios nevére. Punia egy patak mellett fekszik, amelynek mai neve Punėlė (a Nemunas jobb oldali mellékfolyója). Teljesen lehetséges, hogy e víznév korábbi alakja *Punia volt, és ebből keletkezett a település neve: Punià. Ez a településnevek képzésének szokásos módja. Később, a település növekedésével, a patak *Punia neve kicsinyítő képzőt, a -ėlė toldalékot kapott. Ez szintén a litván víznevek fejlődésének megszokott jelensége (bővebben lásd: Ukmergė). Hogy a patak nevének ilyen alakja valóban lehetséges, azt az 1873-ban feljegyzett tóneve, Пунь (вз Мерецкой пуще) mutatja (93: 79). Ramýgala (1). Történeti forrásokban a XIII. századtól említik. Temploma 1492 előtt épült. 1503-ban említik Ramygalos mezővárosát, 1525-ben a járást, 1540-ben pedig az uradalmat (4: III). A régi dokumentumokban szereplő alakok meglehetősen hasonlóak: Remgallen 1370-ben (28: II 95), Remigalle 1372-ben (ugyanott, 101), Remigeln 1385-ben (ugyanott, 707) és így tovább. Tehát a mai Ramýgala alak feltehetően hiteles, és semmiféle kétséget nem ébreszt. A Ramýgala összetett helynév, amely a -gal- utótagú képződmények meglehetősen népes csoportjába tartozik. Miféle helynevek ezek, és hogyan keletkeztek? Litvániában mintegy 130 olyan lakott helynév van, amelynek második összetételi tagja a -gal- gyököt tartalmazza. Többségük (körülbelül 40) -is végződésű, például: Davondgalis, Kièvagalis, Mazgàgalis, Plinkàgalis, Vaidògalis, Žùdgalis. Mintegy 30 többes számú alak, például: Aščiagaliai, Geliògaliai, Gùdgalai, Laibagaliai, Ramòngaliai, Tiltagaliai; körülbelül 20 végződik -ys-re, például: Gudgalys, Nibragalys, Piktagalys, Trakagalys, Žudžgalys. Ezenkívül néhány -ė végződésű helynév is ismert (Daržgalė, Gaidžgalė, Grincagalė stb.), és egy -as végződésű: Žąsūgalas. Az említett lakott helyek csaknem negyedének második összetételi tagja -gala. Ezek a helynevek több kutató érdeklődését is felkeltették, köztük K. Būgáét. A legrészletesebben a francia toponímiai kutató, R. Schmittlein vizsgálta őket a „Lietuvių toponimija” című könyvében (53: 196—199). Sajnálatos módon a szerző téves következtetésre jutott, és úgy vélte, hogy a -gal- elemet tartalmazó helynevek akár nem indoeurópai, hanem finnugor eredetűek is lehetnek. Valójában azonban nem így van: a -gala végződésű képződmények, mint láttuk, csupán kis részét alkotják a második összetételi tagként -gal- elemet tartalmazó összetett helynevek népes családjának. Ezek a helynevek igen változatos módon jöttek létre. Többségükben az első és a második tag között valamilyen kötőhangzó áll, leggyakrabban -o-: Ariógala, Baisógala, Daukšiògala, Dievògala, Eiriògala, Gerdžiògala, Gimbògala, Saudògala, Tendžiògala, Vytògala. Más kötőhangzókkal valamivel ritkábbak, de meglehetősen változatosak az alakulatok. -y- hangzóval (Betýgala, Latvýgala, Ramýgala, Stavarygala, Vetýgala, Žemýgala), -a- hangzóval (Birjàgala, Lieknagala, Màšiogala, Nòciagala, Tàrnagala, Zvànagala), -ė- hangzóval (Batėgala, Juodėgala, Vaikšnėgala), -i- hangzóval (Brazdigala), -u- hangzóval (Kieliųgala). Előfordulnak kötőhangzó nélküli alakok is (Brūžgala, Puòdžgala, Žaìbgala, Žvejóggala). E helynevek eltérő képzési módjai nem véletlenszerűek — az első tagként szereplő szó alakjától függenek. Például a Kieliųgala helynév a Kielių gala(s) szókapcsolatból keletkezett, akárcsak a Žąsūgalas a Žąsų gala(s) szókapcsolatból. E helynevek többségének első tagja személynévi eredetű lehet. Ilyen egyértelműen személynévi eredetű első taggal rendelkeznek a Daukšiōga- helynevek. 204 la — vö. a Daukša, Daukšis, Daukšys vezetéknevekkel; Geržiógala — vö. Geržius; Vytógala — vö. Vytas; Brūžgala — vö. Brūžas; Vaikšnégala — vö. Vaikšnys; Stavarīgala — vö. Stāvaras; Nōciagala — vö. Nocys, Nōcius stb. Az első tag azonban közszó is lehet — a már említett Kielīgala és Žąsūgalas mellett vö. még: Žemýgala (žemas, ’alacsony’), Lieknagala (lieknas, ’karcsú’), Žvejōtgala (žvejoti, ’halászni’) és hasonlók. Nem teljesen világos, miből eredhet a kisváros Ramýgala nevének első tagja, a ram-. A kötőhangzó, a -y- mintha arra utalna, hogy az első tag tővégi hangzója -i- vagy -y lehetett. Ebben az esetben ezt a tagot célszerűbb volna a *Ramys személynévből származtatni (’*Ramys vége’). Ilyen személynév azonban (legalábbis mai családnévként) nem ismert. Másodszor, amint P. Skardžius megállapította, az összetett szavak kötőhangzói, az -i- vagy -y-, egyáltalán nehezen magyarázhatók, mivel sok következetlenség tapasztalható — vö. darbymetė: darbas, saldýmedis: saldùs, šaltýmetis: šáltas stb. (22: 420–421). Harmadszor, úgy tűnik, a kisváros nevének van egy névrokona is — ez a Ramýgala nevű rét (Kupiškis, Griciūnai falu). Emellett más helynevek is előfordulnak rami- elemmel. Ilyen a Ramìkalnis nevű hegy (Radviliškis) és a Ramìraistis nevű mocsár (Vievis). A hegyek és mocsarak nevei személynévi eredetűek is lehetnek, de többnyire közszavakból alkotják őket. Ezért a kisváros Ramýgala nevének, valamint a Ramýgala nevű rétnek, a Ramìkalnis nevű hegynek és a Ramìraistis nevű mocsárnak az első tagját, a ram-y-, ram-i- elemet valószínűbb a ramùs ’zaj nélküli, csendes, meghitt’ melléknévből eredeztetni. Hasonló képzésű szó a saldýmedis: saldùs, viršūkelė: viršùs stb. Igaz, felmerülhet a kétely, hogy a ram- tő itt régi-e, hiszen a lengyelek a kisváros nevét Remigola alakban ejtik. A történeti dokumentumokban a rem- kezdetű írásmódok is elég régiek: Remgallen 1370-ben, Remigalle 1372-ben, Remigola 1503-ban, Remigota 1854-ben, 1895-ben stb. (21). Úgy tűnik azonban, hogy a rem- kezdetű írásmódok nem hitelesek. Egyrészt régi időkből a ram- kezdetű alakok is ismertek: в Ромикзоле 1569-ben, з Ромикзолы 1567-ben (ugyanott), Ромигола a XVI. században (35: 276). Másrészt az élő nyelv egyértelműen tanúsítja a ram- kezdetű alakot. Vö. még Vaizgantas feljegyzését: Ramýgalė (32: XI 10). K. Būga határozottan a Ramýgala alakot javasolta (2: III 58). A helynevek összetett alakjainak második tagja -gal-, úgy tűnik, összefüggésbe hozható a litván nyelv galas főnevével. Ez a szó nemcsak a véget jelenti, hanem a vidéket, tájat is. Hasonló jelentése lehet a lett gals szónak is. Így például a Daukšiógala annyit tesz: „Daukšio vége”, a Žvejōtgala „az a vég, ahol halásznak”, a Kielīgala pedig „Kielių vége” és így tovább. De mégis: miért -gala a szó végződése, és miért nem -galys, -galis vagy -galiai? Hasonlítsuk össze a közszavakat: rankógális, kojógalis, šiaudagalýs. Akkor talán a -gala a -galė alakból ered? Ez olykor lehetséges, mert a -gala végű helynevek többsége olyan nyelvjárásokból származik, amelyekben az l mássalhangzó kemény, ezért a galas szóvégi -lė eleme -la alakúvá válik (sáula, kiáula). Ez azonban korántsem mindig van így, mivel sok -gala végű helynév az l keményedési területén kívül található: Arñógala, Dzievógala (Veiveriai), Geržiógala (Vaiguva), Vytógala (Skaudvilė), Latvógala (Papilė) stb. E neveknek más értelmezéseket kellene keresni. Talán a legmeggyőzőbb magyarázat az lenne, hogy a -gala végű helynevek nagyon régiek, abból az időből származnak, amikor két szó összekapcsolódásakor a második tag tővége változatlan is maradhatott (például a Gin-tauta személynév: Gin-tauta — vö. tautà). De akkor miért -gala, és nem 205 galas? Valószínűleg azért, mert a gãlas szónak régen semleges nemű alakja is lehetett: * gala. Ebből alakulhatott ki a legtöbb -gala végű összetett helynév. A Ramygalos és az -gala végződésű, olyan nyelvjárásokból származó helynevek esetében, amelyekben az -lė -la-vá változik, nem lehetetlen, hogy némelyikük szóvégi -la alakja az -lė- mássalhangzójának megkeményedése következtében alakult ki; vö. Vaižgantas említett írásmódját: Ramygalė. Akárhogy is történt, a Ramygala összetett helynév, amely a ramùs melléknévből és a gãlas főnévből tevődik össze. Eredeti jelentése „nyugodt vég, nyugodt hely” vagy valami hasonló volt. Raséiniai (1). A város a Raseika-patak mellett fekszik. Litvánia egyik legrégebbi városa. A nevet először 1253-ban említik Mindaugas okleveleiben: ekkor a Rendnek nyújtott katonai segítségért hálából odaajándékozta neki Szamogitia egy részét, benne a Raseiniai kerület felével. 1254-ben Mindaugas ismét említi Raseiniai nevét, amikor a kerület másik felét Kristijonasnak, Litvánia első püspökének adományozta. Az oklevelekben a név különféle írásmódokkal szerepel: Rasseyene 1253-ban, Rassione 1253-ban, Rassegene 1254-ben, territorium Russigenam 1322-ben, Rosgeyn 1352-ben, Rogeyne 1357-ben, in Rossyn 1370-ben, terre Rossiene 1370-ben, Rosgeynenses 1375-ben, Russenia 1377-ben, Rossieyn 1385-ben, czu Rossieen 1390-ben, Rossieyn 1395-ben, czu Rosseyn 1405-ben, Rossein 1409-ben, czu Rosseijne 1418-ban, Rosienny 1419-ben, és így tovább (55: 63—64; 6: IV 488). A beszélt nyelvben a név egy másik változata is ismert: Resėinjus. Tőhangzója, az e, feltehetőleg újabb, másodlagos; erre elsősorban a történeti oklevelekben található írásmódok utalnak (a vagy e magánhangzóval). Emellett napjainkban is, Raseiniaitól valamivel délebbre (például Veliuona környékén), a szókezdő ra- olykor re--vé változik (ràvas — rèvas). Korábban ez a jelenség szélesebb körben is elterjedhetett. Más a helyzet az -einys végződéssel. Teljesen lehetséges, hogy ez az eredetibb, régebbi alak. Hasonló változáson ment át például Kėdėnai város neve is: korábbi alakja Kėdáinys volt. A városnévnek, a Rasėiniai-nek lett megfelelője Lettországban is: ez a Rasaņi nevű falu. Egyébként ras- tövű helynevek a litván és a lett nyelvben egyaránt előfordulnak. Vö. litván Rasėlė nevű szántóföld Ramygalánál, Rãsos Vilnius egyik külvárosa, Rasýtė város a Kuršių-nyárson; lett Rasa mező, Rasa falu, Rasene rét, Ras-upi falu. Következésképpen a balti nyelvek helyneveinek ras- tövének hitelessége nem kétséges. Másfelől a ras- tő is lehetséges; vö. porosz Ressow tó, Resen, Resia. A ras- tövű helyneveket rendszerint a litván rasà, rasóti ’harmat hull, harmat képződik, harmat borítja’ és rasénti ’szitál, szemerkél, csepereg’, valamint a lett rasa ’harmat’ szavakból származtatják. E szavaknak más indoeurópai nyelvekben is vannak megfelelőik: óind rasáh ’a világ valamely távoli peremén található mitikus folyó neve’, rásah ’lé, folyadék, folyékony anyag’ és így tovább. A Rasėiniai névvel kapcsolatban azért merülnek fel kétségek, mert nem teljesen világos, hogy közvetlenül a fent említett közszavakból alakult-e ki, vagy másképp keletkezhetett. A lehetséges keletkezési módok közül kettő érdemel külön figyelmet: 1) felvethető, hogy a Rasėiniai, Raséinys személynévi eredetű, hiszen például a Kėdėiniai, Kėdáinys a Kėdáinis családnévből vagy hasonlóból alakult ki. Jelenleg azonban legalábbis *Rasėinis vagy hasonló családnév nem ismert, ezért nagyon nehéz volna bizonyítani Rasėiniai személynévi eredetét. Annál is inkább, mivel mint láttuk, a város nevét már a 13. század közepétől említik, 206 vagyis abból az időből, amikor a litvánoknak még nem volt családnevük. Következésképpen, ha a Raseinius nevet személynévi eredetűnek gondoljuk, el kellene fogadnunk, hogy akkoriban már létezett a litván *Raseinis név. Ez a feltevés is nagyon kétséges; 2) talán meggyőzőbb Raseiniust folyónévből származónak tekinteni. Igaz, a folyó neve ma nem *Raseinis vagy hasonló, hanem Raseika, Raseikà, Reseikà, Rūs-upis. Tehát a város- és a folyónév töve megegyezik, a képző (a második összetevő) viszont különbözik. Ezért aligha lehet teljes bizonyossággal az említett folyó nevének valamelyik változatából eredeztetni a város nevét. De nem lehetetlen. Ebben az esetben el kellene fogadnunk, hogy létezett a folyónévnek még egy változata — *Raseinis, *Raseinė vagy hasonló. Amíg nincs világosabb bizonyíték ennek a változatnak a létezésére, addig a Raseinių név víznévi eredete csupán feltevés, hipotézis marad. A helynév eredetére vonatkozó változatok közül azonban ez talán a legmeggyőzőbb. Semeliškės (2). Régi litván település. Feltételezések szerint 1276–1283 körül Traidenis nagyfejedelem Semeliškėse telepítette le a keresztes lovagok elől elmenekült poroszokat és nyugati litvánokat. 1375-ben említik Semeliškės faluját. A település szerepel a Litván Nagyfejedelemség kiváltságokkal nem rendelkező városainak 1529–1567-es jegyzékében (4: III). Az -iškės képzővel alkotott név személynévből származik. Csakhogy nem teljesen világos, melyikből, mert a mai -iškės alakja eltér a történeti írásmódoktól. A dokumentumokban említett kisváros nevének töve igen változatos. A fontosabb változatok a következők:Semeliškės * samil-: Samilisken 1385-ben (28: II 700); * simel-, *simol-, *simil- vagy hasonló: Symliken 1375-ben (28: II 579); Symelischen 1385-ben (28: II 707); Symyliskin 1384-ben (28: II 697); Symolischen 1377-ben (28: II 589), Symoliskin 1385-ben (28: II 696); * sumil-³ сумилшков 1577 m., сумилшского 1577 m., сумилшскую 1577 m. (55: 219—220), Sumily 1784 m., Sumilišchy 1784 m., 1798 m., Сумилшки 1873 m.(21); * sumel-: Сумелишки 1839-ben, 1861–1865-ben, 1874-ben, Sumeliškės 1908-ban, Sumeliškio 1938-ban (21). Tehát a tőváltozatok közötti különbség nyilvánvaló. Mégis van alapunk feltételezni, hogy a legkorábbi tőalak a samil- volt. Erre utal egyrészt az egyik legrégebbi (1385-ből származó) írásos adat, a Samilisken. Másrészt ismert egy Samilis vagy hasonló nevű történelmi személy Samilis — vö. Samile, Pomesanus („a pomesaniai Samilis”) (28: I 121, 464). Mint említettük, a 13. század végén a keresztes lovagok elől menekülő poroszokat és nyugati litvánokat telepítettek le Semeliškės környékén. Harmadrészt — és talán ez a legfontosabb — a Semeliškės környékének történeti forrásai szolgáltatnak adatokat. Ezek közül különösen fontos az 1577-es, Papleškiškės földbirtokait felsoroló jegyzék (57: 219—222), valamint az 1597-es, Samiliškės (Semeliškės) járásról készült leltár (uo., 479—490). A település neve ezekben több mint egy tucatszor szerepel — alább minden előkerült írásváltozatot közlünk: 1582-ben: самилшисково (225. o.), самилшиские, самилшиского, при Самилшиках, самилшиския, Самилшиком, Самилишок (227. o.), Самилишок (229. o.); 1597-ben: samiliskiey (479. o.), somiliszkych (484. o.), samiliszskych (485. o.), Somiliszskiego (486. o.), Somiliszskiego (487. o.), somiliszskiey (488. o.), somiliszskich (489. o.), w Somiliszkach (490. o.). Ezekből világosan kitűnik, hogy a tő eredeti változata samil- volt (az a és o magánhangzók váltakozása a szláv nyelvek hatásával magyarázható). 207 Mivel ezek a dokumentumok közvetlenül Semeliškėhez és környékéhez kapcsolódnak, feltételezhető, hogy a bennük említett településnév a köznyelvi használatot tükrözi. Természetesen akkoriban a helybeliek ajkán is változhatott az alakja, de a legelterjedtebb forma valószínűleg a *Samiliškės volt. A település neve tehát a -iškės képzővel alkotott származék egy nyugati balti személynévből, a Samulis névből vagy hasonlóból. A lakott helyek nevének ilyen képzése különösen jellemző a litván nyelvre. A *Samiliškės alakot régóta különféleképpen eltorzították — az írnokok hibájából, más nyelvek hatására stb. Nehéz ma megmondani, mikor vált véglegessé a Semeliškės forma, mert, mint láttuk, a XX. század első évtizedeiben még előfordultak változatok. Az 1925-ös hivatalos litván helységnévjegyzék már a Semeliškės alakot tüntette fel („Semeliškių valsčius”). A háború után nem figyelhető meg változatosság. A *Samiliškės tehát az egyik legrégebbi, birtokos -iškės képzővel alkotott származék (lakott hely neve) Litvániában. Skaudvilė (2). A történeti adatok késeiek — a települést csak 1766-tól említik (4: IV), bár kétségtelen, hogy a település korábban is létezett (1: II 5–6). A név valószínűleg személynévi eredetű — erre egyértelműen a skaudvil- tő utal. Az ilyen tövű személynevek a köznyelvben napjainkig fennmaradtak — a mai Skaudvilas és Skaudvilė családnevek (34: II 733). Kétségtelen, hogy e családnevekből lakott helyek nevei is keletkeztek. Mindenekelőtt ilyen a Kelmėi járás Kražiai községéhez tartozó falu neve, a Skaudvilai. Hasonló képzésű a Šiauliai járás Kurtuvėnai községéhez tartozó falu neve, a Skaudviliai is. Ez azt tanúsítja, hogy a Skaudvilas mellett a személynévnek létezett egy párhuzamos alakja is: *Skaudvilis. Más szóval a Skaudviliai falunév a *Skaudvilis összetett személynév többes számából keletkezett. Hogy ilyen személynév valóban lehetséges, arra legalább részben az 1645-ös Batakiai kerületi dokumentumból is következtethetünk (a Litván Állami Levéltárban őrzik — F. 1671. Ap. 4. B. 321). Ebben mintegy 19 alkalommal szerepel egy személynév, amelyet többféleképpen írnak, de ami a legfontosabb: olykor a lengyel nyelv kemény l hangjával, olykor lágy l-lel: Pana Mikołaja Skowdowila (1. 43), Pana Mikołaja Skowdwita (1. 43), Pana Uwojnia j Pana Skowdwila (1. 43), Pan Mikołaj Skowdwil (1. 44), Pana Skowdwila j Pana Uwojnia (1. 44), Skowdwila (1. 45), Pan Mikołaj Bartoszewicz Skowdwil (1. 45), Pan Mikołaj Skowdwil (1. 45), Pan Skowdwil (1. 47); Panu Mikołaju... Bartoszewiczu Skowdwilu (1. 45), Panie Skowdwilu (1. 46), Panu Skowdwilu (1. 47), Pana Skowdwila (1. 47), Pana Mikołaja Skowdwila (1. 48). A lágy l itt valószínűleg nem véletlen, hiszen az egész dokumentumban (amelyet ugyanaz a kéz írt) az l keménységét igen következetesen jelölik — ez többek között jól látható abból is, hogy a Mikołaj névben minden esetben jelölték a kemény l-t. Ezért feltételezhető, hogy a lágy l a helybeliek kiejtését tükrözi — nem a Skaudvilas vagy hasonló alakot, hanem a *Skaudvilis formát. Ezt a feltevést az is alátámasztja, hogy a személynév eszközhatározói esetét a három előfordulás közül kétszer így írták: Panom Mikołajem Skowdwilem (1. 43), Panom... Skowdwilem (1. 47). Egyszer pedig így: z Panom Mikołajem...Skowdwilem (1. 44). A Skowdwilem írásmód megerősíti, hogy a *Skaudvilis alak valóban létezhetett- 208 ett. Ezt különösen szépen mutatja *Skaudvilis feleségének megnevezése:...i matronie two-jej... Mikołajowej... Bartaszewiczowej Skowdwilewoj... (1. 45). Ha a férfi személynév végződése kemény lett volna, akkor női alakja *Skowdwilowoj lett volna. A XVII. században tehát Skaudvilėben vagy a szomszédos környéken még ismert lehetett a *Skaudvilis személynév. A régi összetett személynevek -as és -is tővégi váltakozása szokásos jelenség a litván nyelvben. Pontosabban: az -is tővégű személynevek mintegy melléknévi származékai az -as végű változatoknak: Beinoras: Beinoris, Būivydas: Būivydis, Daukantas: Daukantis, Gintautas: Gintautis, Jotautas: Jotautis stb. A település neve, a Skaudvilė, -ė végződésű. Ezért nem keletkezhetett a Skaudvilo alakból (ebben az esetben többes száma *Skaudvilai lenne, mint a már említett, Kelmėi járásban található Skaudvilai falunévnek). Csak azt feltételezhetjük tehát, hogy a Skaudvilė név a *Skaudvilis változat többes számából eredhet. Nyelvjárási többes száma *Skaudvilė lett volna. A nyelvjárási alak hosszú -ė végződését a korabeli írások egyszerű (rövid) -e-vel adták vissza: Skaudvile 1850-ben, Skaudville 1854-ben, Skaudvile 1862-ben, Skaudville 1862-ben, Скаедвиле 1881-ben (21) stb. Elsősorban a hivatalos, írott *Skaudvile alak hatására az élő nyelvhasználatban is idővel a -ė végű változat terjedt el: Skaudvilė. Hogy a név korábban többes számú lehetett, azt legalább részben alátámasztják az alábbi írásmódok: Скаедвилам 1892-ben, 1895-ben, 1915-ben (21) stb. Stakliškės (1). A helyet a XIV. század végétől említik, 1513-ban már mezővárosként (4: IV). Régi írásmódok: in Staghelisken 1375-ben (28: II 106), Stakelisken 1385-ben (ugyanott, 696), въ Стоклишкохъ a XV. században (8: 194), у Стоклишкахъ 1486-ban (8: 242), въ Стоклишкахъ 1487–1489-ben (8: 267), въ Стоклишкахъ 1488-ban (8: 294), в Стоклишкахъ 1490-ben (8: 313), Стоклишскому 1519-ben (99: 1026), Parocho Stakliscensi 1593-ban (21), poddanych stokiškich 1597-ben (57: 481), Stokliski 1665-ben, Stokliski 1816-ban (21) stb. A név eredete nem világos. Feltételezik, hogy a köznévi staklės szóból származik (6: I 394). E néveredet magyarázata azonban kétségeket is ébreszt — elsősorban azért, mert az olyan jelentésű közszavakból, mint a staklės, úgy tűnik, nem képeznek -iškės képzős származékokat (124: 94–96). A Stakliškės köznévi eredete tehát nehezen támasztható alá. Ezért azt kellene feltételeznünk, hogy ez a helynév személynévből, -iškės képzővel keletkezett. Egy ilyen személynév (családnév) napjainkban is adatolt — a Staklevičius (Alovėből). Tőalakja, a stakl-, valamint e tő kapcsolata a litván staklės szóval azonban ismét kétségeket ébreszt. A Staklevičius valószínűleg a *Stakelevičius rövidült alakja, ez pedig a szláv -evičius képzővel a Stakelė, Stakelis vagy hasonló családnévből keletkezhetett (34: II 794). A Stakliškės és a mai, nagyon ritka (egyetlen család által viselt) Staklevičius családnév közötti kapcsolat tehát szintén kétséges. Mi hát a megoldás? A választ a név legkorábbi előfordulásai kínálják a Német Lovagrend krónikáiban: Staghelisken 1375-ben, Stakelisken 1385-ben. Ezekből látható, hogy a helynév korábbi töve valószínűleg nem stakl-, hanem *stakek- volt. Ebben az esetben az eredeti *Stakeleškės helynévalakot a -iškės képző 209 -iškės képzések egy személynévből, mai családnévből, Stakėlė, Stakėlis vagy hasonlóból. Ez a feltevés teljesen meggyőzőnek tűnne, ha nem tudnánk, hogy a Stakėlė, Stakėlis családnevek a -el- kicsinyítő képzővel alakultak a Stakė, Stakas, Stakys vagy hasonló névből. Ezek a családnevek viszont a litván Stachas, a lengyel Stacl, a belarusz Смач, az orosz Сташ és más alakokból erednek. Ezek pedig Stanislaus vagy Eustachius nevéből származnak (uo., 790). Vagyis a városnév Stakėlė, Stakėlis vagy hasonló személynevekből való levezetése azt feltételezi, hogy a XIV. század végén Litvániában már nemcsak a Stanislovas és Eustachijus keresztségi név létezett, hanem ezek rövid alakjai is — Stachas, Stakas vagy hasonlók. Lehetséges volt ez? Igen, hiszen több hasonló esetről is tudunk. Például ugyanazok a Német Lovagrend útleírásai falunevekként említik a Hannusdorf és Ywanendorf neveket (XIV. század vége). A Hannus és Ywan itt a Jónas keresztségi név változatai: a Hannus inkább lengyel, a Ywan pedig keleti szláv alak. Ezek a személynevek már falunevekké váltak (bővebben lásd Onuškis). Tehát nagyon is lehetséges, hogy a XIV. század végén Litvániában létezett a Stanislovas és az Eustachijus név, valamint ezek változatai, rövid alakjai és hasonlók. Tehát Stakliškės személynévi eredete meglehetősen hihetőnek tűnik. Sudárgas (1). A XIV. század elején Sudargo vára állt itt; a keresztesek 1317-ben felégették. A falut a XVI. század elején alapították. Magdeburgi jogokat 1792-ben kapott (4: IV). A helyi lakosok ma gyakran Sudérgas alakban ejtik a nevet (6: III 305). Úgy tűnik, ez a kiejtés nem új keletű. Igaz, a Német Lovagrend krónikái 1317-ben Sudargen hof alakban írják, de például Jurbarkas járás és Naujoji Valia (Virbalis) 1561. évi leltára számos alkalommal említi a nevet, és csak suderg- kezdetű alakban írja: šiola Svdergow (57: 575), Siolo Sudergi (uo., 576), siolv Svdergom (uo., 577), przy śiele Svdergi (uo., 583, 586, 591, 592, 594, 595, 597, 598, 604, 605, 606, 607, 608, 609, 610, 611, 612, 614, 615, 617, 619). Ebből természetesen nem következtethetünk arra, hogy a korábbi alak is suderg- kezdetű lett volna. Ennek a feltevésnek a későbbi írásos alakok is ellentmondanak (például Cydargu 1901-ből, Cydarpu 1902-ből, Sudargi 1912-ből — 21), továbbá annak a személynévnek az alakja is, amelyből a mezőváros nevét eredeztetik, sudarg--gal. A kutatók egyetértenek abban, hogy a település neve Sudárgas az összetett személynévből, a *Sudargas-ból ered. Ebben az esetben ismerjük azt a történelmi személyt is, akiről a helyet elnevezték: ő a szamogit nemes Sudargas, akit a Német Lovagrend krónikái említenek: „Mansto et Sudargus et alii nobiles de Samethia” 1308-ban (28: I 174), Sudargus 1311-ben (ugyanott, 177), viri dicti Sudargi 1317-ben (ugyanott, 183), der was ein sun Sudargen (Jerochino Poroszföld-krónikájának verses változata — ugyanott, 560), Manste mit Sudargen (ugyanott, 572), Masie mit Sudargen (ugyanott, 579), Sudargen (ugyanott, 589, 590). Tehát a mezőváros neve az *Sudargas személynév egyes számú alakjából ered. Több ilyen képzésű helynév is ismert (85). Šakiai (4). Úgy tartják, hogy a mai Šakiai helyén korábban Šakaičiai falu állt, amelyet először O. Tembovski testvérek 1599. évi osztozkodási okirata említ. Itt a Šakaitis családnév is szerepel. 1703-ban Šakaičiai falut János Jeromos Krišpinas žemaitiai püspök látogatási okirata említi. 1719-ben már Šakiai nevét is feljegyezték. Šakiai 1776-ban kapott magdeburgi jogokat (6: III 297; 3: III). A település története arra is fényt derít, hogyan alakult ki Šakiai neve. Úgy tűnik, valóban eredetileg 210 A város nevének régebbi alakja a Šakaičiai volt (a beszélt nyelvben nem maradt fenn). Az idő múlásával az -aičiai képző lekopott, és csak a Šakiai maradt. Bár a név ilyen fejlődése meglehetősen hihetőnek tűnik, a lakott helyek neveinek képzésében mégis nagyon ritka jelenség. Ezért meg kell vizsgálni e sajátos változás mechanizmusát. A dolog a következő. A litván családnevek kialakulástörténetének szakértője, V. Maciejauskienė egy érdekes, mindmáig alig kutatott jelenségre figyelt fel: a családnevek megszilárdulásának időszakában (a XVIII—XIX. században), amikor az apai nevek családnévvé váltak, az eredeti patronimikus képzők néha lekoptak. Ez a jelenség különösen Suvalkijára jellemző. Az egyik ilyen apanévi (patronimikus) képző az -aitis. Például a zanavykai vidék egyik családnevét 1715-ben Urbantaitis alakban írták, 1775-ben pedig már Urbantos alakban. Vagy: a mai Šakiai járásban, Ramoniškiai faluban élő családnevét 1731-ben Stelmokaitis alakban írták, 1821-ben pedig már Stelmok alakban. Csak a mai Šakiai járásból sok ilyen példa hozható (19: 115—116). Következésképpen valamikor a mai Šakiai helyén élt egy ember, akinek patronimikus eredetű családneve Šakaitis volt. Hogy valóban létezett ilyen családnév, azt az említett 1599-es dokumentum tanúsítja, valamint az, hogy napjainkban is előfordult a Šakaitis családnév Šakiai környékén. Amíg a Šakaitis családnév megtartotta képzőjét, addig a falut is Šakaičiai néven hívták. Amikor az ebben a faluban élők Šakaitis családnevéből lekopott az -aitis patronimikus képző, és az Šakys vagy hasonló alakra változott, a falut is Šakiai néven kezdték emlegetni. Más szóval mindkét helynév — a Šakaičiai és a Šakiai — ugyanannak a családnévnek két különböző változatából ered. Az első a Šakaitis, a második a Šakys családnévből. Ez utóbbi családnév napjainkban is gyakori — mintegy 60 család viseli. Tehát a Šakiai személynévi eredetű helynév, amely a Šakys családnév többes számából alakult ki. A lakott helyek neveinek ilyen képzése különösen jellemző a litván nyelvre. Šeduva (3b). A XVI. századtól említik, amikor 1529-ben templomot alapítottak Šeduvában. 1542-ben Šeduvát már városnak nevezték, 1554-ben pedig magdeburgi jogokat kapott (4: IV). Az első említés viszonylag késői volta arra utal, hogy az ilyen nevű település sem túl régi. A név eredete nem teljesen világos. A történelmi dokumentumok írásmódjai arra engednek következtetni, hogy a Šeduva alak későbbi, a *Šedava vagy hasonló alakból ered. Vö.: Szedów 1542-ben, do granicy szadowkiej 1572-ben, оць местечка Шадовскаго 1585-ben (21), Шадовский 1590-ben (35: 328), Шадово 1591-ben (uo.), Szadowiensis 1646-ban (48: I 284), pod Szadowem 1713-ban (84: 270), Шадово (21), Szadow 1755-ben (48: I 382), Шадовскаго 1764-ben (21), szadowska 1775-ben (54: II 118), Szadowa 1803-ban (65: III 114—116), Szadow 1803-ban (uo., 117—122), Szadow 1816-ban, Szadow 1843-ban, 1849-ben, 1855-ben, Шадово 1881-ben, Шадовъ 1895-ben, Шадово 1915-ben (21). Tehát a név korábbi változata feltehetőleg *Šedava vagy akár *Šadava volt. Ez a -ava képzővel alkotott származékának tekinthető egy személynévből, a ma családnévként élő Šėdas, Šėdis, Šedys (mintegy 70 család), Šadas, Šadis, Šadys vagy hasonló alakból. Hasonló névképzést mutatnak például a Jonavà: Jōnas, Aleksandravà: Aleksandras, Alizavà: Alýzas (Aloýzas) helynevek és így tovább. Ez a képzési modell a szláv nyelvek hatására alakult ki, az -ava képző pedig itt szláv eredetű. 211 Hogyan változott a *Šedava (*Šadava) Šeduvává? Ez azért történt, mert hasonló módon számos, -ava képzős litvániai helynév változott meg. Ezek azonban más jellegű helynevek — ősi, litván (balti) eredetű képzések, amelyeknek mind a tövük, mind az -ava képzőjük litván: Linkuva — Linkuvė, Dotnuva — Dotnuvė, Bartuva — Bartuvė, Vėrduva — Vėrduvė és így tovább. Így teljesen lehetséges, hogy ebbe a változási folyamatba egy másfajta, hibrid képzésű helynév, a *Šedava (*Šadava) is bekerült — a többihez hasonlóan ennek is -ava-ról -uva-ra változott a képzője. Šešuoliai (2). A helység 1334 óta ismert, amikor a kardtestvérek feldúlták Šešuoliust. 1398—1420-ban Šešuoliai falut említik, 1478-ban uradalmat, 1539-ben járást; 1567-ben templomot és mezővárost alapítottak itt (4: IV). A név eredete világos — a Šešuolė folyónév (a Siesartis bal oldali mellékfolyója) többes számából alakult. Ez a lakott helyek neveinek szokásos képzési módja; vö. Dūklas folyó: Dūklos mezőváros, Anykšta folyó: Anykščiai város, Viešinta folyó: Viešintos mezőváros, Kamana folyó: Kamanai mezőváros, Žiežmara folyó: Žiežmariai mezőváros. Csak maga a Šešuoliai alak vethet fel kételyeket, mert a mai kiejtésből a Šašuoliai mezőváros és a Šašuolė folyó kiejtése ismert. Ez az alak bekerült Litvánia hivatalos vízneveinek szótárába is (58: 102). Egy másik hivatalos helynévjegyzékben a mezőváros neve már Šešuoliai alakban szerepel (66). Melyik alak tehát a régebbi, az eredeti? Erre a kérdésre elsősorban a történelmi források bőséges adatai adnak választ: Sicculen 1334-ben (28: II 67), Ѕессолен 1375-ben (uo., 105), Schechuli 1425-ben (67: 121), Schescholi 1449-ben (uo., 217), Scheszule 1478-ban (uo., 364), Scheschuhy 1495-ben (uo., 499), Szeszole 1539-ben, в Шевосолъ 1567-ben, Szeszole 1572-ben, Шешово 1567-ben, Шешовское 1567-ben, Шешовское 1618-ban, Szeszuli 1652—1672-ben, Szeszepri 1726-ban, Szeszole 1784-ben, Szeszolki 1784-ben, Szeszolli 1830-ban, Шешоли 1864—1865-ben, Шешоли 1873-ban, Шешольки 1874-ben, Шешоли 1895-ben, Шешоли 1905-ben (21), és még sok más adat. Különösen fontosak a helyi dokumentumok — a XVI—XVII. századi leltárak —, amelyek a Šešuoliai nevet tartalmazzák, mivel ezek jobban tükrözhetik a vidék lakóinak kiejtését, mint más források. Közéjük tartoznak az 1554-es leltár adatai (57): ziem szyszolskich, ziem szeszolskich, ziem szeszolskich, y szeszolskiey (72. o.), Szeszolskiego, y szeszolskich (74. o.), szeszolskiey, Szeszolskiego (101. o.), y szeszolskich (105. o.). A név a XVII. századi dokumentumokban is hasonló alakban szerepel (70): Szeszol 1696-ban (410. o.), w Szeszolach 1696-ban (410. o.), Szeszolskiego 1698-ban (424. o.), w Szeszolach 1698-ban (424. o.). A mezőváros térképein a név írásmódjai szinte ugyanezt mutatják: Шешолъ 1850-ben (1: VII 43), Шешоль 1850-ben (uo., 44), Шешолы 1869-ben (uo., 45), Шешоли 1869-ben (uo., 46). E történelmi dokumentumok adatai alapján kétségtelenül arra lehet következtetni, hogy a mezőváros (és a folyó) nevének régebbi, eredeti alakja šeš- kezdetű volt: Šešuolą, Šešuoliai. Ezt megállapítva azt kell tisztázni, mikor és miért alakult ki a helyiek és néhány környékbeli lakos mai nyelvhasználatában a šaš- kezdetű forma: Šašuolą, Šašuoliai (71: 167). Nehéz megállapítani, mikor jelennek meg először a šaš- kezdetű alakok a történelmi forrásokban. A legkorábbi általam ismert írásos előfordulás 1507-ből való: в Шаволе 212 (2: I 229). Egyébként, mint láttuk, az írott hagyomány egyértelmű — a Šeš alakot kell használni. Legalábbis a település nevét hivatalosan láthatóan másképpen nem is használták — a „Lietuvos apgyventos vietos” a Šešuoliai alakot közli (33: 504), más hivatalos jegyzékek szintén Šešuoliai (72: 168; 73: 508), Šešuoliai (66: 302) alakot. A köznyelv számára a ša- kezdetű alakokat (Šašuola, Šašuokiai, Šašuoliai) valószínűleg először az 1948-as „Lietuvių kalbos rašybos žodynas” ajánlotta (74: 422). Később A. Salys (13: II 253—254; 555) és néhány más kiadvány is támogatta ezt. Hivatalos neve azonban továbbra is Šešuoliai maradt (66: 302; 73: I 369; II: 418). A nyelvjárási Šašuoliai alak nem honosodott meg, nyilván azért, mert még 1957-ben sem használták általánosan a helyiek. Šešuolių nyelvjárásának kutatói a következő mondatot jegyezték fel: „Važiavom Šešuolykų dvaran” (76). Ezenkívül ezen a vidéken, bár meglehetősen szórványosan, előfordul a szókezdő še- ša- változásának esete is: šašius „šešius”, šaši „šeši”, šapetys „šešetys” (77: II 104), šašiolika „šešiolika” — ezt a szót E. Grinaveckienė 1957-ben a közeli Ulyčeliai faluban jegyezte fel (76). Mindez arra utal, hogy a Šašuoliai alak viszonylag későn alakulhatott ki, a še- ša- változása, a népetimológia (vö. litván šašas, šašuoliai „akinek varas van” és hasonlók), végül pedig — különösen — az írott ša- kezdetű alakok hatására, a szláv nyelvek befolyása miatt; megfigyelték ugyanis, hogy a szláv nyelven írt dokumentumokban a szókezdő še- más helynevekben is gyakran ša- formában jelenik meg: Шапужы (Šešupė) 1559-ben, Шапуня (Šešupė) 1873-ban (21), Шадово (Šeduva) a XVI. században, Шапужуца (Šešūvis) a XVI. században (35: 328—330), Szaszawa (Šešuva) 1784-ben, Шапужны (Šeškūnai) 1905-ben, Szaszkinnie (Šeškynė) 1939-ben (21) és így tovább. Šiauliai (4). Úgy tartják, hogy a város a XI. század végén kezdett kialakulni. A Német Lovagrend és a Kardtestvérek krónikáiban Šiauliai a híres 1236-os Saulės-i csata után szerepel — a nevet Saule, Saulia, Saulen alakban írják. Kétségtelen, hogy ez éppen Šiauliai neve, a csata pedig később, már a mi korunkban kapta a Saulės-i csata elnevezést. Ez a krónikákban említett Šiauliai-név egyik változatának betű szerinti, csak kissé litvánosított olvasata. Igaz, úgy vélték, hogy a Saulės-i csata nem Šiauliai mellett, hanem Lettországban, Vecsaulė közelében zajlott. K. Būga azonban bebizonyította, hogy a Saulės-i csata Litvániában zajlott (2: III 263). Hogy a krónikákban említett Saulia, Saulen név és a mai Šiauliai ugyanaz a név, azt a források adatai is igazolják: egy 1254-ben latinul írt német okmányban, amely Semigallia felosztásáról szól a rigai érsek és a lovagrend között, az Opiten és Saulen nevű helyeket említik. Nyilvánvaló, hogy ez Upytė és Šiauliai. Wartberge krónikája megjegyzi, hogy a lovagrend 1358-ban elpusztította a Dobitzen in Saulia nevű várat. Kétségtelen, hogy Saulia Šiauliai, Dobitzen pedig talán Padubysys (6: III 9—11; 4: IV). 1522-ben Šiauliai vajdasági központként, 1524-ben mezővárosként, 1636-ban városként szerepel (4: IV). A név eredete nem teljesen világos. Valószínűleg azonban eredetmegjelölő helynév, amely egy személynévből — a ma is gyakori (több mint 160 család viseli) Šiaulys vezetéknév többes számából — alakult ki. Az ilyen településnév-képzés különösen jellemző a litván nyelvre. Švekšna (1). A XVI. századtól említik (3: III). 1509-ben Švekšna Žemaitija vajdájának, Kęsgailának a birtoka és mezővárosa volt (4: IV). Kétségtelen, hogy a település neve víznévi eredetű. A mai Švėkšnalė-patak nevéből (az Ašva jobb oldali mellékfolyója) alakulhatott ki, annak korábbi 213 *Švėkšna alakjából. Hogy ilyen alak valóban lehetséges, azt a Vaiguva környéki Švėkšna folyónév is mutatja (a Knitujos mellékfolyója). Továbbá a történeti dokumentumokban először nem a település, hanem a folyó neve szerepel: Swejsna, flys 1384-ből (1: II 26; 55: 68). Vö. még az 1880-as feljegyzést: „przyjmuje...Szweksznie, Wilkupis” (21). A Švėkšna településnév tehát a *Švėkšna folyónévből alakult ki. Bár a név eredete világos, az alakja kétségeket vet fel. Néhány évvel az első folyónévi említés után, a Német Lovagrend Litvániába vezető útjainak ugyanazon leírásaiban a név egy másik alakjával találkozunk: von der Sweten 1387-ből (55: 68); talán *Švekšla vagy hasonló lehetett. A. Salys feltételezi, hogy Švėkšnának volt egy párhuzamos alakja is, amely későbbi forrásokban is adatolható, például Žemaitija 1526-os térképén: Swyeesny és Schwegsten (1: II 29), J. Sprog[o]gio XVI. századi, Žemaitija helyneveit tartalmazó szótárában: Швекшины és Швекшмы, Швекшине és Швекшмы (35: 330). A párhuzamos alak meglehetősen sokáig fennmaradhatott — vö. do Schwerkstenau 1790-ből (21) —, a XVIII–XIX. században azonban egyértelműen a mai változat válik uralkodóvá: Szweksznianskey 1695-ből, do Szwekszni 1784-ből, Szweksznianska 1784-ből, Szwelksznis 1843-ból, in Szweksznie 1843-ból, Szweksznie 1854-ből, Szweksznie 1855-ből, Швекшане 1895-ből, Швекшины 1892-ből, Швекшмы 1915-ből (21) és így tovább. Švenčionys (3). Úgy tartják, hogy Švenčionys már a XIII. században járási központ volt. A XVI. század elején Vytautas Didysis birtoka volt, ahol Vytautas 1414-ben templomot építtetett. 1486-ban Švenčionyst már mezővárosként említik (3: IV; 4: IV). A név eredete nem világos. A név kialakulásának két lehetséges módja van. Az első szerint a név a Šventas-tó nevéből, az -onys képzővel képzett alak. A Šventas — Ilgys — Miškinis — Juodynas és más tavak rendszerében láthatóan egy Šventė nevű patak is lehetett. Nem sikerült azonban megállapítani, melyik patakról van szó, és jelenleg mi a neve. Kelet-Litvániában igen gyakoriak az ilyen módon képzett településnevek: Merà folyó: Meriõnys falu, Pabradė járás, Švenčionys körzet; Svylà folyó: Svyliónys falu, Adutiškis járás, Švenčionys körzet; Mylė folyó és tó: Myliónys falu, Švenčionys járás és körzet; Mėžia, Mėžė folyó: Mėžiónys falu, Adutiškis járás, Švenčionys körzet stb. A képzés módját illetően tehát nincs kétség. A felsorolt falvak azonban olyan folyók mellett vagy közelében találhatók, amelyekről a nevüket kapták. A Šventas-tó (és a Šventė folyó) viszont több kilométerre északra fekszik Švenčionyistól, ezért a tó (folyó) és a város neve közötti kapcsolat kétségeket vet fel. Nem lehetetlen azonban, ha elfogadjuk, hogy Švenčionys első lakói a Šventas-tó (vagy a Šventė folyó) mellől érkeztek. Vagyis meglehetősen komoly érvek szólnak a városnév víznévi eredete mellett. Másfelől semmiképpen sem zárható ki az a feltevés, hogy a Švenčionys városnév személynévi eredetű — a Švenčionis személynév, ma vezetéknév, többes számából alakult ki. Ez a litván nyelvben a településnevek képzésének egyik leggyakoribb módja (Butrimai falu: Butrimas, Antėnai falu: Antėnas, Morkūnai falu: Morkūnas stb.). A Švenčionis vezetéknév azonban legalábbis napjainkban nem adatolható Švenčionys környékén. Egyébként is ritka: mindössze öt család viseli — három Kaišiadorystól, egy-egy Jieznostól és Joniškistől. Ezért felmerülhet a gyanú, hogy a Švenčionis vezetéknév eredetének helye valahol Kaišiadoriai környékén van- 214 doris — Jieznas. Ezeken a helyeken több tó is található, Švenčius néven: Aukštadvaris, Onuškis és Vievis környékén. Ezenkívül Semeliškėstől nem messze van egy tó, amelynek neve Švenčius. Természetesen adódik a gondolat, hogy maga a Švenčionis családnév helynévi eredetű lehet — az -onis képzővel alkotott származék a Švenčius vagy Švenčius tó nevéből. Ebben az esetben a város Švenčionys nevének víznévi eredete meggyőzőbbnek tűnne. Tauragė (3b). A történeti források először 1507-ben említik, amikor templomot építettek. Tauragė már szerepel O. Magnus 1539-ben készített tengeri térképén (3: IV). A város jelentősége azóta folyamatosan növekedett. A város a Jūra folyó kanyarulatánál emelkedik. Tauragė keleti peremén egy másik patak, a Beržė folyik. Hangsúlyozni kell, hogy Tauragė városán kívül Litvániában még négy olyan hely van, amelynek neve Tauragė: egy rét Žarėnai mellett (Telšiai járás), egy rét Gelvonai mellett (Širvintos járás), egy várdomb Tryškiai mellett (Telšiai járás), valamint egy tanya Kurklių környékén (Anykščiai járás). Mind az öt hely neve, Tauragė összetett szó, amely a tauras és a ragas szavakból áll: *Taur-ragė. Mint ismeretes, az ókorban Litvánia erdeiben nagy termetű szarvasmarhafélék, bölények éltek. Ezeknek az állatoknak rendkívül nagy jelentőségük lehetett a litvánok számára, hiszen a taūras szóból származó helynevekből Litvániában több tucat van: Taurakalnis, Taurakalnis (hegyek), Taurija, Taurė (folyók), Taurinė, Tauriškė, Taurūtė (rétek), Tauresnė, Taurėlis (tavak), Taurai, Taurėlaukis, Taurinė, Tauriščiai (falvak), és még sok más. A helynév, *Taur-ragė második szava, a rãgas nem az állat szarvát, hanem egy szögletet, kanyart, ívet jelentett. Vagyis a Taur-ragė helynév eredeti jelentése „a bölény szarva” vagy „a bölény szöglete” volt — nyilván azokat a helyeket nevezték így, ahol bölények szaporodtak, éltek, legeltek vagy hasonlók. Így Litvánia mind az öt Tauragė nevű helye olyan hely, szöglet vagy sarok, ahol bölények éltek. Ami a város Tauragė nevét illeti, azt a Jūra folyó kanyarulatáról (szögletéről) kaphatta, amelyet egykor „a bölény szarvának” vagy „a bölények szarvának” nevezhettek. Ebből a szókapcsolatból alakulhatott ki később az összetett Tauragė helynév. Telšiai (3). A Német Lovagrend krónikájában 1317-ben említik a telšiai völgyet (Talsa) (6: IV 28—29; 3: IV). A lakott helyet 1398-ban említik. A 15. században Telšiai uradalma, 1527-ben pedig a kerülete szerepel a forrásokban (4: IV). A városnév víznévi eredete kétségtelen — valószínűleg a város mellett folyó folyó Tėlšė vagy Telšė nevének többes számából alakult ki (1597-ben a folyó neve Telszua alakban szerepel). Bár lehetséges, hogy valaha volt ott egy *Telšys nevű tó vagy valami hasonló — 1584-ben Teaswa alakban jegyezték fel (J. Sprogis említi). A *Telšys alak létezésének lehetőségére az is utal, hogy a „Slownik geograficzny...” (a 19. század vége) a folyó nevét így adja meg: Telszys (2: III 242). Akár a folyó, akár a tó nevéből alakult ki a Telšiai városnév, mindenképpen víznévi eredetű helynévről van szó. Litvániában számos lakott hely neve jött létre egy folyó- vagy tónevének többes számából: a Jūžintas tó: Jūžintai, Kriaunà folyó: Kriaunos, Širvinta folyó: Širvintos, Kamajà folyó: Kamajai. 215 Utenà (3b). Utenáról az első híradás Mindaugas korából származik — 1261-ben említik Utenát (Utten). 1416-ban templomot építettek, a XIV. századtól Utena kerületi központtá vált (6: II 8—9; 4: 4). A város neve kétségtelenül víznévi eredetű. Egy jelentős, uten- tövű helynévcsalád tagja: Utenėlis tó Utena, Utenėlės faluban; Utenaitė vagy Utenėlė folyó Utena városában, az Utenaičio-tóból ered; Utenos tó a Tauragnų járásban — nevéből a kicsinyítő képzővel, -ykštis-szel alkották az ugyanott található kisebb tó nevét: Utenykštis. Az Utenėlė folyónévből keletkezett az Utenėlė falunév. A város Utenà neve valószínűleg az Utenaitė vagy Utenėlė folyónév korábbi, *Utena alakjából ered. Vagyis létezett egy *Utena folyónév. Ez változatlanul a Utenà városnévvé alakult. Ez a lakott helyek elnevezésének gyakori módja: Rūsnė folyó: Rūsnė város; Vilnia folyó: Vilnia (a név korábbi Vilnicus alakja); Dysna folyó: Dysna falu stb. Amikor a *Utena folyónév Utenà városnévvé vált, a folyónév átalakult — kicsinyítő képzőt, -aitė, -ėlė toldalékot kapott: Utenaitė, Utenėlė. Ez a litván nyelvben szintén megszokott jelenség (bővebben lásd: Utenergė). Valkininkai (2). A település a XIV. század óta ismert. 1418-ban említik Valkininkai uradalmát és mezővárosát, 1503-ban a járást, 1516-ban a várost. 1571-ben magdeburgi jogokat kapott (4: IV). A név eredete nem világos. Először is kétség merülhet fel a valk- szókezdetet illetően, mivel a lengyel nyelvben jelenleg a mássalhangzó u: Olkieniki nélküli alak terjedt el. Úgy tűnik azonban, hogy ez az alak másodlagos, későbbi. J. Otrębskis meglehetősen meggyőzően bizonyította, hogyan keletkezett. Véleménye szerint a lengyel Olkieniki, akárcsak néhány más, hasonló szerkezetű helynév (például Varėna — lengyelül Orany), egy „w- Wolkienikach”, „w- Wo- ran-ch” kifejezésből, téves morfológiai újraelemzéssel alakult ki. A „w Wo-” összetételét csak „Wo-”-ként lehetett kiejteni. Amikor a w mássalhangzót előtagnak tekintették, a *W-olkienikach, *W-oranach alakokat két összetevőre bontották: W Olkienikach, W Oranach; ezek második tagjai (Olkienikach, Oranach) később önálló, megszilárdult kifejezésekként terjedtek el (80: 118). A korábbi feljegyzések is azt mutatják, hogy a valk- tő valódi. Úgy vélik, hogy a települést először Jogaila Skirgailának írt, 1387-es levelében említik: „на елнука тая волость”. J. Jakubowski láthatólag megalapozottan gondolja, hogy ez a lejegyzés a szöveg nyomdai előkészítése során elkövetett hiba — az eredetiben ennek kellett állnia: волкинницкая волость (81: 25). Később hosszú időn át a valk- tövű alakok voltak elterjedtek: у Волкинниках 1450-ben (8: 58), у Волкинках 1466-ban (uo., 74), ў Волкиноках 1475-ben (uo., 33), и Волкиноках 1495-ben (uo., 628), Wolkininki 1503-ban (1: II 57), Волкинники 1516-ban (83: XXV; 27. melléklet), Волкинники 1541-ben (65: I 36), з Волкинник 1557-ben (62: 563), до Волкинниц 1563-ban (uo., 710), з Волкинник 1564-ben (uo., 762), з Волкинник 1566-ban (uo., 826), у Волкинниках 1597-ben (8: 6) és így tovább. Nehéz pontosan megállapítani, mikor kezdett megjelenni a olk- tövű alak, de az világos, hogy meglehetősen későn. Biztos, hogy a XVIII. században már használták; vö. Olkieniki 1784-ből (21), Олькеникского 1835-ből (1: II 71), Олькенники 1861–1865-ből (21) és így tovább. A névről annyi mondható, hogy -inink- képzője és valk- töve van. A nyelvjárásban más változatok is ismertek — Valkininkai, Valkinýkas. Amint az 1503-as Wolkininki feljegyzés mutatja, a -inink- képző valószínűleg meglehetősen régi. 216 Nehéz megmondani azonban, hogy eredetileg mit jelentett ez az -inink- (-inyk-) képzős származék. Csak feltételezni lehet, hogy valószínűleg egy másik, valk- tövű helynévből alkották. Dél-Litvániára különösen jellemzők a víznevekből képzett -inink- képzős származékok: Angininkei falu Alytaus járásában; Angų-tó, Dėlgininkai falu Lazdijų járásában; Dūlgas-tó, Dūgininkai falu Varėnos járásában; Ignis-tó, Spenglininkai falu Trakų járásában; Spengla-tó, Strevininkai falu Kaišiadorių járásában; Širėva folyó és mások. Jelenleg azonban Valkininkai közelében sem *Valka, sem *Valkys nevű folyó vagy tó nem ismert. Ezért csak azt lehet feltételezni, hogy a Valkininkai valamely más hely — mocsár, erdő, rét vagy hasonló — nevéből képzett, -inink- képzős alak. Dél-Litvániában sok ilyen név van: Valką legelő Rudnios járásában, rét Varėnos járásában, erdő Kaišiadorių járásában, mocsár Aukštadvario járásában, patak Kamėnės járásában, rét Marcinkonių járásában, rét Šalčininkų járásában, Valkos rét Daugų járásában, erdő Dieveniškių járásában, mező Vydenių járásában és mások. Magától értetődik, hogy lehetetlen megállapítani, melyik konkrét hely (vagy más helyek) nevéből keletkezett a Valkininkai név. Veliuona (3). Litvánia egyik legrégebbi és legfontosabb települése. Úgy vélik, hogy a mai Veliuona helyén 1315-ig Junigeda vára állt; a XV. század elejétől Veliuona járásközpont volt, 1421-től pedig város (4: IV; 6: II 328—340; 3: III). „1315-től már említik Veliuona várát: Wilhun 1315-ben, Welun 1336-ban, Welow 1337-ben, Welum 1339-ben, castrum Wilawense 1343-ban, castrum Welun 1348-ban, Welun 1357-ben, 1360-ban, 1362-ben, 1363-ban, 1364-ben, 1367-ben, ort Welunenfell 1394-ben, der Welone 1416-ban, Weluna 1416-ban, 1417-ben, Welona 1418-ban, Wolona 1418-ban, Weluna 1419-ben, Willun 1430-ban, oma Велионы 1493-ban, Безионское волости 1528-ban és így tovább (55: 71); A város neve a Veliuona folyó nevéből ered (a Nemunas jobb oldali mellékfolyója). Vilnius. Jelenleg az a vélemény az elfogadott, hogy Vilnius nevét először 1323-ban említik Gediminasnak a német városokhoz és kolostorokhoz írt levelei. Az egyikben ez áll: ”in civitate nostra regia Vilna” (”a mi királyi városunkban, Vilniusban”). Vagyis abban az időben Vilnius már nemcsak nagyváros, hanem főváros is volt. Magától értetődik, hogy a város alapításának kezdetétől fővárossá válásáig hosszú időnek kellett eltelnie, de hogy pontosan mennyinek, egyelőre nem tudni; ezért Vilnius alapításának dátumát mindmáig 1323-nak tekintik. Igaz, néha felvetődik, hogy talán Vilniust említi egy angolszász dokumentum, amelynek összeállítása a X. században kezdődött. A dokumentumba később beillesztett „népek jegyzékében” ezt olvashatjuk: „Violena and Vilna and Vala rices” („rices” itt „királyságot, területet” jelent). Vannak, akik úgy vélik, hogy a Violena és Vilna talán a mi „Veliuonánk és Vilniusunk”, ám bizonyítékok híján ez egyelőre csak feltételezés (13: II 173). 1323 után Vilnius neve igen gyakran szerepel a történelmi dokumentumokban, például a lovagrendi krónikákban: ante Vilnam 1365-ben (28: III 84), Vilnee 1365-ben (uo., 86), vor die Wilne 1367-ben (uo., II 560), Vilne 1377-ben (uo., III 112), in Vilna 1377-ben (uo., 104), in Vilna 1381-ben (uo., 117), de Vilna 1382-ben (uo., 122), Vilne 1390-ben (uo., 165), Wilne 1414-ben (uo., 447, 448); más dokumentumokban: to de Vilne 1323-ban (13: 173), Wilne 1397-ben (67: 50), Wilne 1398-ban (uo., 64), Vilna 1387-ben (uo., 6, 10), Vilna 1469-ben (uo., 304), Vilna 1486-ban (uo., 404), 217 Vilna 1493-ban (ugyanott, 464), Vilna 1503-ban (ugyanott, 649), ę Busne 1421-ben (136: 33), na Busne 1430-ban (ugyanott, 34), y Buksen 1421-ben (ugyanott, 56), na Busne 1430-ban (ugyanott, 57), во Вильне, к Вильну, нар. Вилни 1446-ban (ugyanott, 61), во Вилно, к Вилну, из Вилки 1446-ban (ugyanott, 62), в Вильне, к Вильну, у Вильни, Вильно, з Вильны, a XV. század végén, a XVI. század elején (ugyanott, 85–86), у Вильны 1510-ben (99: 3–6), у Вильны 1511-ben (ugyanott, 68), у Вильны 1513-ban (ugyanott, 34), у Вильны 1533-ban (62: 44), у Вильны 1529-ben (ugyanott, 76), у Вильны 1542-ben (57: 21), do Wilnia 1554-ben (ugyanott, 131), (w) Wilnie 1560-ban (ugyanott, 139), y Вильне 1592-ben (ugyanott, 330), (w) Wilnie 1597-ben (ugyanott, 479), w Wilnie 1550–1552-ben (ugyanott, 558) stb. A régi történelmi dokumentumokban tehát a Vilnia alak az uralkodó. Ez nem véletlen vagy hiba. Úgy tűnik, hogy Kelet-Litvánia lakóinak élő nyelvében korábban szintén széles körben használták a Vilnia alakot (a hangsúly az első szótag i magánhangzóján van). Ilyen használat napjainkban is előfordul (Ramygalos, Gelvonai, Šeduva, Gervėčiai környékén és másutt). Nem kétséges, hogy a Vilnia alak az élő nyelv valódi ténye. A lett Vilya csak megerősíti ezt. A név eredetével kapcsolatban ma már nem merülnek fel komolyabb kétségek — a Vilnia folyónév nyomán keletkezett. Ezen a néven ősidők óta a Neris bal oldali mellékfolyóját nevezték, amelyet ma gyakran Vilnelének hívnak. A Vilnelė azonban új név, amely a lengyel Wilenka alakból jött létre. Nem könnyű megmagyarázni, hogyan és mikor történt ez, s végül azt sem, mi a Vilnia viszonya a Neris második nevéhez, a Vėlijához. Erről részletesebben lásd az „Upių vardai Neris ir Vilija” című tanulmányt (e könyv 230. o.). A lakott helyek (városok, kisvárosok, falvak stb.) folyó- és tónevekből való névadása nagyon jellemző a litván nyelvre. Nem ritkák azok az esetek sem, amikor egy folyó vagy tó neve mindenféle szóalkotási eszköz nélkül válik lakott hely nevévé: Rūsnė — a Rūsnė folyónévből, Dysna — a Dysna folyónévből, Dūkštas — a Dūkštas tó nevéből, Alovė — az Alovė folyónévből stb. A Vilnia folyónévből tehát a Vilnia városnév keletkezett. Mint tudjuk, ez azonban nem honosodott meg a köznyelvben — helyét ugyanezen név egy másik változata, a Vilnius foglalta el. Ez sem új keletű — már M. Daukša („Postilė”, 1600), D. Kleinas („Gramatika”, 1653) és írásbeliségünk más úttörői is használták. Már csak azt kell tehát megvizsgálni, hogyan alakult ki a korábbi Vilnia mellett a Vilnius. Bár itt nem minden világos, feltehető, hogy nem egyetlen oka volt. Mindenekelőtt ki kell emelnünk, hogy az -ius végződés meglehetősen jellemző a litván helynevekre: folyónevek: Skródžius, Várus, Vỹčius, Slánkius, Skričiùs, Vingrius stb.; tónevek: Tvanùs, Gilius, Švenčius, Stìklius stb. Az -(i)us végződésű alakok mellett ugyanaz a név néha más tőváltozattal is rendelkezhet: Rìngus — Ringą, Gilius — Gìlis, Božius — Božą, Niedùs — Niedis. Talán azonban az a legfontosabb ok, amely aktiválta a litván nyelvre jellemző tőváltást (Vilnia — Vilnius), hogy a Vilnius nevet -o végződéssel írták. Az ilyen alakok igen régiek, például Wilno 1324-ben (13: 173), Vilno 1381-ben (28: II 718), Wylno 1397-ben (67: 8), Wylno 1449-ben (ugyanott, 216) stb. Keletkezésük okai nem teljesen világosak. Valószínűleg ezek 218 a lengyel nyelvben alakultak ki a fehérorosz nyelv hangsúlytalan -a végű szavainak szabályos megfelelőiként: fehérorosz Смецка — lengyel Stećko, fehérorosz Адамка — lengyel Adamko, fehérorosz Бенька — lengyel Bienko stb. A Vilnius név -a végű változatai régóta és számosan ismertek: Vylna 138⁰-ban (67: 6, 10), 1469-ben (ugyanott, 304), 1486-ban (ugyanott, 404), 1493-ban (ugyanott, 464), 1503-ban (ugyanott, 649) stb. A lengyel nyelvben tehát az -a végű alak -o végű alakká vált. A lengyel helyesírásban -o végű tulajdonnevek a litvánban szabály szerint -(i)us végződést kapnak: lengyel Stańko — litván Stańkius, Stańkus, Stónkus; lengyel Staszko — litván Stāškus, Stoškus; lengyel Paszko — litván Poškus stb. Úgy tűnik, hogy a szláv nyelvek, mindenekelőtt a lengyel nyelv tulajdonneveinek litván adaptációs mintája is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a Vilnia alak Vilniummá vált. A történelmi dokumentumok a Vilnius név más változatait is megőrizték. A rendi krónikák különösen gyakran használják azt az alakot, amelyben az l után nincs n mássalhangzó: Wille 1365-ben (28: III 84, 550, 552), die Wille 1377-ben (ugyanott, II 223, 590; III 105), contra Willam 1377-ben (ugyanott, III 589), in Wyllam, Willen 1379-ben (ugyanott, II 605), die Wille, czur Wille, der Wille 1379-ben (ugyanott, 712), vor die wille 1381-ben (ugyanott, 607), Willam castrum 1382-ben (ugyanott, 611), burg. Wille 1382-ben (ugyanott, 602) stb. Általánosságban elmondható, hogy a rendi krónikákban az l után n mássalhangzó nélküli alakok gyakoribbak minden másnál (106: 65—67). A. Salys megjegyzi, hogy Wigand von Marburg mintegy húsz alkalommal említi Vilnius nevét: Wille, Wylle, Willa, Wylle alakban írja, és csupán egyszer Wilna alakban (13: 174). Egy helyen ez a krónikás így magyarázza: „Post hec transeunt in Wyllam, Willen vulgariter” 1379-ben (28: II 605). A Livóniai Lovagrend németül írt dokumentumaiban is előfordulnak n nélküli alakok (Villen 1422-ben, Vyllen 1427-ben). E tény alapján A. Salys feltételezi, hogy a „vulgariter” szó a krónikában „németül” jelentésben szerepelhet (nem pedig „népnyelven”, „közönségesen” vagy hasonló értelemben) (13: 174). Ez feltehetően sajátosan német jelenség, amely más nyelveken (például latinul) írt dokumentumokba a németből került át. Nem világos, hogyan alakult ki a német nyelvben. Talán — ahogy A. Salys véli — a német gyenge ragozás következménye (ugyanott). A régi írásos források a Vilnius név egy további változatát is ismerik, amelyben az l után d mássalhangzó áll: für die Wilde, die statt Wilde (28: II 588), für die Wilde (ugyanott, 576), vnd zur Wilde, zur Wilde (ugyanott, 621). Mindezeket az alakokat egy XVI. század eleji krónikás jegyezte fel, aki széles körben felhasználta Wigand von Marburg elveszett krónikájának kéziratát; C. Schütz megjegyzéseiben vagy függelékeiben találhatók. Ezért nagy valószínűséggel e történetíró átdolgozásai a Wille, Willa és hasonló alakoknak (13: 174). A Wigand von Marburg krónikájából származó Wilde alak később más írásokba is bekerült. Virbālis (2). Virbalis a XVI. század elején kezdett kialakulni — az 1422-es melnói szerződés után, amely rögzítette Litvánia nyugati határát. Ekkor az egész határ mentén településeket kezdtek alapítani, elsősorban őrhelyeket. A XVIII. századig Virbalis hivatalos neve Nova Volia volt, bár ezzel párhuzamosan a Virbālis nevet is használták. A település szerepel a Litván Nagyfejedelemség kiváltságokkal nem rendelkező városainak 1529—1567-es jegyzékében. 1593-ban magdeburgi jogokat és címert kapott (3: III; 6: III 379). Úgy tartják, hogy Virbālis nevét először 1559-ben említették (ugyanott). A kisvárost 1558—1560 között mérték fel. Žygimantas Augustas 1560-ban kiadott rendeletének kez 219 A mérési eredményekről szóló beszámolóban ez áll: Вирбилово (1: VIII 76). Később a virbal- tő honosodott meg: do Вирбалова 1565-ben (62: 804), Wirbaliske 1595-ben (1: VIII 84), Wierzbołow 1613-ban (ugyanott, 85), Wirbaliski 1679-ben (ugyanott, 88), Wierzbołow 1738-ban, Верболова 1753-ban és 1779-ben, Wierzbałowen 1760-ban; Wirballen 1798-ban és 1816-ban (21). A lengyel nyelvben a Wierzbołowo vagy Wierzbołów alak honosodott meg, németül Wirballen, litvánul Virbalis (13: II 564). K. Būga a Virbalius alakot említi (2: II 19). Tehát a település nevének töve kétségtelenül virbal-. Litvániában több olyan helynév is van, amelyben virbal- szerepel. Virbalai falu Jonava járásában, falu Lazdijai járásában, falu Pasvalys járásában, falu Ukmergė járásában, falu Skuodas járásában; Virbališkiai falu Kaunas járásában, falu Kupiškis járásában; Virbaliūnai falu Kaunas járásában, Batniava körzetében, illetve falu Kaunas járásában, Raudondvaris körzetében. Valamennyi valószínűleg személynévi eredetű — a mai Virbalas, Virbalis családnevekből származik. A Virbalis településnévről elmondható, hogy a Virbalis személynév egyes számából keletkezett. A lakóhelynevek ilyen képzése a litván nyelvben meglehetősen megszokott (85): vö. Sudargas falu Šakiai járásában: Sudargas, Skuodas város: Skuodas, Kavárskas város Anykščiai járásában: Kavárskas stb. A Virbális személynévi eredetét az -išk- képzős alakok is megerősítik: Wirbaliske 1595-ben, Wirbaliski 1679-ben. Ezek a Virbalis személynévből -išk- képzővel alkotott származékok lennének. A lengyel Wierzbołowo, Wierzbołów alakok ugyanezt mutatják — vö. lengyel Adamowo: Adam, Aleksandrowo, Aleksandrów: Aleksandr, Augustowo, Augustów: August stb. Ezenkívül számos olyan eset is ismert, amikor a korábbi, -išk- végződésű litván alakok helyett a lengyel nyelvben az -owo képzős származékok honosodtak meg: Adamiški falu 1784-ben — Adamowo 1939-ben, Alexandryszki falu 1784-ben — Aleksandrowo 1939-ben, Janiszki falu 1784-ben — Janowo 1939-ben (86: 385). Zarasai (3ᵇ). A terület a 13. és a 18. század között a vilniusi püspökhöz tartozott. A 14. század végén Zarasai udvarházát említik, 1522-ben pedig a települést (4: IV). A város neve, Zarasai, hivatalosan 1836-ig volt használatban, amikor a cári rendelet orosz névre, Novoaleksandrovskra keresztelte át a várost. Hivatalosan 1918-ig így írták. Miután Litvánia függetlenné vált, a város 1919-ben egy másik hivatalos nevet kapott: Ežerėnai; ez 1929-ig maradt érvényben, amikor hosszas viták és szakértői tiltakozások után visszaadták a város régi nevét, a Zarasai nevet. Bár az Ežerėnai változatot hivatalosan 1919-től kezdték használni, hasonló próbálkozások korábban is voltak. K. Jaunius például 1902 táján azt javasolta, hogy Zarasait Ežerūnai néven nevezzék. Az ilyen javaslatok tiszta félreértésből fakadtak. Zarasait ugyanis lengyelül már régóta (az első ismert feljegyzés 1522-ből származik) Jeziorosy alakban írták. A Jeziorosy meglehetősen hasonlóan hangzik a Zarasai névhez — valóban, a litván Zarasai, sőt akár a *Azarasai név bizonyos szemantikai és hangtani átalakításáról van szó. Ezért amikor felmerült, hogy a Novoaleksandrovskiui visszaadják korábbi nevét, nemcsak a Jeziorosy, hanem a Zarasai is gyanússá vált. Kellő utánajárás nélkül a Jeziorosy névvel együtt a Zarasų nevet is elvetették, helyette pedig a mesterséges, a helyiek által soha nem használt Ežerėnai nevet választották. A Zarasai mibenlétét K. Būga (2: II 19–21) és későbbi kutatók szépen megmagyarázták. Munkájukból kiderül, hogy a Zarasai szelón eredetű helynév. A szelón nyelvben a ž mássalhangzót z-nek ejtették. Így az „ežeras” (tó) szót a szelónok *ezeras, *ezaras vagy hasonló alakban ejtették. Ehhez a szóhoz az -asas képzőt kapcsolva keletkezett a tó neve, 220 amely szelónul *Ezerasas vagy *Ezarasas alakban hangzott. A tavak nevének -asas, -esas képzővel történő alakítása jellemző volt a szelónokra, például: Čėdasas < *Ked-asas (Panemunis), Svėdasas (Svėdasai), Būdasas (Vyžuonos), Brādasas (Utena), Laūkesas (Šmalvos). A *Ezerasas vagy *Ezarasas tónevének többes számából keletkezett a település (később a város) neve: *Ezerasai vagy *Ezarasai. A lakóhelynevek ilyen képzése Litvánia északkeleti részén is teljesen természetes: Svėdasas tó: Svėdasai város, Čėdasas tó: Čėdasai falu, Jūžintas tó: Jūžintai kisváros stb. A *Ezerasai vagy *Ezarasai lakóhelynév, miután a szelónok eltűntek, a helyi litvánok ajkán *Azarasai alakra változott. Ezzel megszakadt az etimológiai kapcsolat az egykori szelón közszó, a *ezeras, *ezaras és a *Azarasai között. Emiatt a helynév megrövidült, elvesztette szókezdő a magánhangzóját: *Azarasai alakjából Zarasai lett. A rövidülésre más példák is akadnak — az Asavilas tó neve (Pabradė) Savūlas alakra változott, az ašūklės „ribizli” szó pedig šūklės lett; az elementorius (ábécéskönyv) lementorius alakra rövidült; az Erāzmas személynévből Razma, Razmų, Rāzmus stb. lett. Vagyis a Zarasai városnév régi balti helynév, a kihalt balti nép, a szelónok nyelvének egyik legjellegzetesebb emléke. Žagarė (2). Történeti források 1253-ban vagy 1254-ben említik (Sagera alakban írva). A mai Žagarė a 19. század végéig két önálló kisvárosból állt: Senoji Žagarėből és Naujoji Žagarėből. Senoji Žagarė udvarházát 1496-ban említik. A 16. század első felében a Švėtė jobb partján nőtt ki Naujoji Žagarė, amelyet 1547-ben már kisvárosként neveznek meg (4: IV). Az 1592–1595-ös források Žagarė városként említik (3: III). Žagarė ismétlődő helynév Litvániában: Žagarė falu Raseiniai járásában, falu Vilnius járásában, valamint Tirkšliai kisvárosának egyik része. Ezenkívül több lakatlan hely is ismert ezen a néven: Žagarė erdő Sudeikiai körzetében, mocsár Utena járásában, Mockėnai körzetében, rét Pabaiskas körzetében, erdei hely Kuršėnai járásában (Pažįžmė erdőgondnokság). Ezek a helynevek feltehetően a žagaras közszóból, a -ė végződéssel képzett származékok; jelentése „száraz gally, venyige, rőzse”. Eredeti jelentésük talán „gallyas hely, olyan hely, ahol sok a gally”, vagy hasonló lehetett. Žagarėn kívül számos más hely, köztük lakott hely neve is ismert a žagar-: Žagarai névelemmel: falu Klaipėda járásában, falu Molėtai járásában; Žagariai falu Alytus járásában, falu Lazdijai járásában, falu Prienai járásában, falu Varėna járásában; Žagariškė falu Šiauliai járásában; Žagariškė falu Marijampolė járásában; Žagariškės falu Vilnius járásában. Eredetük más is lehet; talán leggyakrabban nem közvetlenül a köznyelvi žagaras szóból, hanem az abból keletkezett személynevekből, ma családnevekből: Žagaras, Žagarys, Žagarius vagy hasonlókból. Žeimelis (2). 1500-ben Žeimelis udvarházát említik, 1542-ben a települést, 1586-ban pedig Žeimelis egy kerület központja volt (3: III; 4: IV; I 121–123). A település nevének mai alakja, a Žeimėlis, úgy tűnik, valamivel későbbi, másodlagos forma. A. Salys adatai szerint a helybeliek csak a Žeimys alakot használták, a Žeimėlis forma pedig állítólag „a régi kancelláriából származik” (13: II 682). A. Salys később is pártfogolta a Žeimys változatot — ezt használták az 1956-ban Bostonban kiadott „Litvánia térképén”, amelynek helyneveit A. Salys ellenőrizte. Később azonban a „Válogatott írásokban” a Žeimys mellé, zárójelben, már a Žeimėlis alakot is megadja (13: II 568). 221 A háború után teljesen meghonosodott a Žeimelis alak — 1948-ban ezt ajánlotta a „Lietuvių kalbos rašybos žodynas” (a Žeimys alakot zárójelben tünteti fel), valamint más normatív kiadványok. Úgy tűnik, nincs alapunk arra gondolni, hogy a Žeimelis alak teljesen új volna — már a háború előtt is létezett: Žeimelio valsčius; ez az alak szerepel Litvánia lakott helyeinek 1925-ös hivatalos jegyzékében (33: 59–60). Arra nehéz választ adni, mikor használták először, de a XVI. századtól bizonyosan ismert: Жеймель 1567-ben (87: 443), Zemel 1580-ban a Mercator-atlaszban (88: 51), Жеймел 1585-ben (57: 268). Vö. még: „zyda žeimelskiego” 1698-ból (64: 161), Žeimėlis 1904-ből (32: XI 9). A név rövid változatát először 1500-ban jegyezték fel: Žeimiu (89: I 298). Tehát a rövid és a hosszú alak már több száz éve verseng egymással, ezért semmi alapja nem volna annak, hogy a mostanra meghonosodott Žeimelis alakot Žeimys alakra vagy hasonlóra cseréljük. Annál is inkább, mert mindkettőnek vannak megfelelői a litván helynévkincsben: Žeimėliai falu a Jonavai járásban, falu a Kėdainių járásban, falu a Molėtų járásban; Žeimaliai falu a Kelmės járásban; Žeimis falu a Šakių járásban, Žeimiai falu az Ignalinos járásban, nagyközség a Jonavai járásban, falu a Joniškio járásban, falu a Kupiškio járásban, falu a Molėtų járásban, falu a Rokiškio járásban, falu az Ukmergės járásban, falu a Varėnos járásban, Žeimiai falu a Kretingos járásban, falu a Radviliškio járásban és falu a Šiaulių járásban. Miért változott az eredeti Žeimys alak minden valószínűség szerint mégis Žeimelis alakra, arra nem könnyű válaszolni. Befolyásolhatták például a lett közszavak (Žeimelis a lett nyelvterület közelében fekszik): ziemel ’észak’, ziemelis ’északi szél, északi, télies’. Ezenkívül az -ek- képző általában is jellemző a Žiemgala helyneveire — Duobele, Bērstele és hasonlók (88: 51). A Žeimys (Žeimelis) településnév eredete nem világos. J. Šiavas felvetette, hogy esetleg személynévi eredetű (ugyanott). Úgy tűnik, az említett helynevek többsége — mindenekelőtt a többes számúak (Žeimiai, Žeimiai, Žeimėliai) — a ma családnévként élő Žeimis, Žeimys, Žeimelis személynevek többes számából alakulhatott ki (34: II 1319–1320). Csak a két egyes számú név — Žeimys és Žeimis falu a Šakių járásban — esetében merülhetnek fel bizonyos kételyek. Ha feltételezzük, hogy a Žeimys és Žeimis szintén személynévi eredetű, el kell fogadnunk, hogy a Žeimys, Žeimis személynevek egyes számú alakjából jöttek létre. Litvániában több ilyen képzésű lakotthelynév is van: Sudargas, Musteika, Kavárskas, Skuōdas stb. Az sem lehetetlen azonban, hogy a Žeimys ir Žeimis helynevek közvetlenül a megfelelő közszavakból keletkeztek. Hasonló képzésű helynevek például a Žeimis völgy a Ramygalos körzetben, mocsár a Panevėžysi körzetben, Žeimė zátony a Plateliai-tóban, rét a Luokės körzetben, vízforgatag a Nemunėlio Radviliškio körzetben és hasonlók. Akár személynévből, akár közszóból keletkezett a Žeimys (Žeimelis) helynév, töve, a žeim-, úgy tűnik, a žemà közszóval hozható kapcsolatba. Eredeti jelentése a hideg, hűvös vagy hasonló fogalmához kötődött (49: 399). Ezért úgy látszik, a Žeimis, Žeimys családnevek kezdetben nem azt jelentették, hogy ’északi, északi ember’, ahogy K. Būga gondolta (2: II 676), hanem inkább azt, hogy ’fagyoskodó’ vagy hasonlót; vö. a Šalčius családnévvel: a litván šiltas ’meleg’ szóból (41: II 880). Hasonló eredeti jelentése lehetett a Žeimys, Žeimis helyneveknek is. Például a Žeimė nevű vízforgatag eredeti jelentése ’hideg hely’ lehetett. Hasonló jelentése lehetett a Žeimys, Žeimis. helyneveknek is. Žemaičių Kalvarija (2). Ez igen régi település, amelyet először … említenek meg 222 1253-ban említették. Akkoriban más volt a neve; talán Garde ar Gardai — az 1253-as oklevélben Garde formában szerepel (2: I 440; III 232). Vytautas litván nagyfejedelem a XV. század elején Gardust az Alsėdžių körzettel együtt a žemaitija-i püspöknek adományozta. A XV–XVI. században Gardusban püspöki udvarház is állt. Miután Gardusban templomot építettek, 1637-ben a dominikánusok kapták meg; tíz évvel később, azaz 1642-ben kolostort alapítottak itt (amely egészen 1889-ig működött), és 1639-ben 19 kápolnát emeltek, amelyek a keresztút állomásait, azaz a kálváriákat jelképezték (1: II 90–91). A kalvarija szó a jeruzsálemi domb, a Kalvaria nevéből ered. Itt voltak a katolikus szent helyek, a keresztutak kultikus épületekkel és kápolnákkal. Később egész Európában, így Litvániában is sok ilyen kálvária létesült. Ettől kezdve a Gardų név mellett más nevek is felbukkantak — Gardust előbb Naująja Jeruzale, később pedig Žemaičių Kalvarija néven kezdték emlegetni. A Žemaičių Kalvarija név olykor még a hivatalos helynévjegyzékekben is egyszerűen Kalvarija alakban szerepelt; például az 1917–1918-ban a németek által kiadott litvániai lakott helyek névjegyzékében (91). Nem kétséges, hogy amikor a dominikánusok a XVII. század közepén Gardust Naująja Jeruzale, illetve Žemaičių Kalvarija néven kezdték említeni, a Gardų név még sokáig élt a helyiek emlékezetében. Ezt a XVII. századi és későbbi dokumentumok is mutatják, amelyek megemlítik a település nevét. Például 1655-ben a helyet Kalvarija néven említik, 1662-ben pedig még Gardais néven (1: II 91). M. Valančius „Žemaičių vyskupystė” című művében (amely 1848-ban jelent meg) a dominikánusok Žemaičių Kalvarijában való letelepedéséről szóló fejezetet „Dominikonis Kalwarijo” címmel illeti, de a szövegben már a Gardus nevet használja. „Žemajtiusi jezawitams su bernardinajs jau esąnt, nebuwa dar Dominikonų: Jurgis Tyszkiewicze wiskups, noriedams kad ir tu tarnu Diewa netruktum, 1637 m. pakwiete jus į Gardus. Gardaj, buwa taj soda, wiskupams prideranti..” (89: II 111). Vagyis a XIX. század közepén a Gardai név még élt. V. Vitkauskas szerint: „vannak adatok arra, hogy még ma is emlékeznek erre a névre az idősebb lakosok” (90: 56). A Žemaičių Kalvarija név azonban végül kiszorította a korábbi neveket, mivel a település egyre híresebb kultikus központtá vált. 1650 körül Rómából csodatevő képet hoztak ide, 1742-től pedig országos búcsúkat kezdtek tartani, amelyekre sok ember özönlött. Feltehetően ez segítette elő az új Kalvarijos vagy Žemaičių Kalvarijos név meghonosodását. Ez a név 1964-ig maradt használatban, amikor — feltehetően főként vallásellenes megfontolásokból — Varduva névre keresztelték át, vagyis a településen átfolyó folyó nevét kapta. A Varduva névnek azonban nem volt ideje meghonosodni — a település nemrég visszakapta korábbi (bár nem legelső) nevét: Žemaičių Kalvarija. Ez kéttagú név. A második tagról már szó esett, az elsőt (Žemaičių) később illesztették hozzá, hogy Žemaičių Kalvariját ne tévesszék össze a Marijampolės járásban fekvő Kalvarija településsel. A Gardų névről elmondható, hogy Litvániában ismétlődő helynév: Gardai erdő a Biržų körzetben, rét az Alantos körzetben, rét a Skapiškio körzetben, rét a Pandėlio körzetben stb. Vö. még: Gardas mocsár a Pasvalio körzetben, rét a Liubavo körzetben, bozótos a Zapyškio körzetben, liget a Vabalninko körzetben stb. Kétségtelen, hogy ezek a helyek 223 E nevek a gardas közszóból erednek: „állatok tartására szolgáló, istállóban vagy mezőn elkerített hely; nyáj, csorda”. A Gardai településnév eredetével kapcsolatban azért merülnek fel kétségek, mert komoly alapunk van feltételezni, hogy folyónévből alakult ki. Jelenleg a település előtt a Varduvába torkolló patak hivatalos neve Pąvardenis (később Cėdronas névre keresztelték át). Talán létezett a korábbi Pągardenio alak, amelyből a *Gardas vagy hasonló forma származhatott. Továbbá valamivel északabbra, A. Salys szerint 3 km-re (55: 12), állítólag volt egy másik, Gardė nevű patak, amelyet 1523-ban németül Gardesche Beke alakban jegyeztek fel (uo.). E víznévből alakult ki a Gardė település neve. Ilyen település ma már nincs, de viszonylag nemrég tűnhetett el: a Gardės majorról 1925-ben még említést tesz a „Lietuvos apgyventos vietos” (33: 148), a Gardės faluról pedig az 1959-es „Lietuvos administracinis-teritorinis suskirstymas” (73: 694). A. Salys szerint a jelenleg is létező (a Mažeikiai járás Sedai községében található) Pągardė falu neve is a patak nevéből származik. Továbbá valamivel északabbra, az egykori Grūstė járásban (ma Grūstė — falu) J. Sprogis egy Города nevű folyót említ, amely a Gardų majoron (ум. Горды) és Sedán át folyik (35: 82). Következésképpen a *Gardas, *Gardė vagy hasonló pataknév e helyeken teljesen elképzelhető, ezért Gardai víznévi eredete meglehetősen hihetőnek tűnik. Žemalė (2). Írott források 1554-től említik a települést. A mezővárosi kiváltságot 1713-ban kapta meg (1: XI 110; 4: IV). A Žemalė helynév több helyen is előfordul: a Žemalė folyó, a Raudena jobb oldali mellékfolyója (ennek a folyónak a nevéből, a -ėnai képzővel alakult ki a Žemalėnai falu neve); Žemalė nevű rét Luokė járásban, rét Tryškiai járásban, rét Endriejavas járásban, valamint a Žemalės legelő Skuodas járásban. Žemalė mezővárosán ma egy Žemalupis nevű patak folyik keresztül (a Šerkšnė bal oldali mellékfolyója). B. Kviklys úgy véli, hogy a település a patakról kapta a nevét (6: IV 374). Ez valóban így történhetett, mivel Žemalė falu „zöld irtáson” jött létre, vagyis „a Žemalė-patak (Žemalupis) melletti erdő kiirtása után, a majorsági udvartól keletre” (1: XI 110). Következésképpen a pataknév eredeti alakja korábban *Žemalė lehetett, majd később, amikor a települést is e néven kezdték nevezni, a patak neve Žemalupis alakra változott. Sok hasonló vagy ehhez közeli eset ismert. K. Būga véleménye szerint a Žemalė kurši helynév, amely összefüggésbe hozható a lett *Zemale névvel (németül Semallen alakban írják), valamint más olyan helynevekkel, amelyekben a litván žem-, illetve a lett zem- tő szerepel (2: III 244). Feltehetően a žemė közszóból, a žemaitisokra jellemző -alė képzővel alakult. A lett Kurzeme részén is jellemző volt az -ale képző: Nūogale, Valgale, Vērgale (uo.). Židikai (2). A XVI. század első felében a Židikai majorról, a XVI. század végén és a XVII. század elején pedig a mezővárosról tesznek említést. A volokreform során létrehozták Židikai falut, amely gyorsan növekedett (1595—1596-ban 19 család élt benne, 1614-ben pedig már 46). A falu a XVII. század végére mezővárossá vált. Megjelenésével az első Židikai elnéptelenedett (4: IV). A név eredete különféle kétségeket vet fel. Meglehetősen elszigetelt, ritka helynév. Ezen kívül még egy rét neve ismert: Židikė (Vegerių járás). A cári Oroszország helyneveinek 1892-es hivatalos jegyzéke említ egy Жидовцу nevű tanyát Utena járásában (92: 344). Talán ennyi az egész. Ebből nehéz biztosabb következtetéseket levonni. Mindazonáltal talán az a legmeggyőzőbb feltevés, hogy ezek a helynevek személynévi eredetűek- 224 . Azonban a *Židikas vagy hasonló személynév (mai családnév) nincs adatolva, noha más képzésű, žid- tövű családnevek léteznek: Židūnas, Židūlis, Židžiūnas. Így ezek mellett a *Židikas családnév teljesen elképzelhető volna. Más feltevéseknek nincs komolyabb alapjuk. Igaz, az 1925-ös „Lietuvos apgyventos vietos” a mezőváros (és a major) nevét Žydikių alakban közli (33: 154), ez az alak azonban aligha hiteles — a köznyelvben csak a Židikai forma ismert. Emellett Vaižgantas is a köznyelvi Židikai alakot közli (32: X 53). A nem litván nyelvű írásmódok sem adnak semmi újat, vö. Жудукы a XVI. században (35: 115), Жудукское местечко 1789-ben, Žydyki 1820-ban, Жидухи 1843-ban, Židikai 1854-ben, Žydiki 1855-ben, Жидежки 1881-ben, 1892-ben, 1915-ben stb. (21). I R O D A L O M 1. Lietuvos urbanistikos paminklai. V., 1978—1988. T. 1—11. 2. B ū g a K. Rinktiniai raštai. V., 1958—1961. T. 1—3. 3. Mažoji lietuviškoji tarybinė enciklopedija. V., 1966—1971. T. 1—3. 4. Tarybų Lietuvos enciklopedija. V., 1985—1988. T. 1—4. 5. Lietuvių enciklopedija. Bostonas, 1953—1966. T. 1—35. 6. K v i k l y s B. Mūsų Lietuva. Bostonas, 1963—1968. T. 1—4. 7. Lietuviškoji tarybinė enciklopedija. V., 1976—1984. T. 1—12. 8. Литовская Метрика. Ч. I: Книга записей. СПб., 1910. Т. 1. 9. Б а л ь ч и к о н и с И. Названия литовских населенных пунктов, образованные от названий рек и озер // Lingua Posnaniensis. Poznań, 1958. T. 7. P. 240—252. 10. K u ž a v i n i s K. Etymologica // Baltistica. V., 1966. T. 1(2). P. 177—184. 11. R a z m u k a i t ė M. Būdingesnės Lietuvos oikonimų darybos priesagos // Lietuvos TSR mokslų akademijos darbai. A serija. V., 1989. T. 3 (108). P. 138—147. 12. Z i n k e v i č i u s Z. Lietuvių antroponimika: Vilniaus lietuvių asmenvardžiai XVII a. pradžioje. V., 1977. 13. S a l y s A. Rinktiniai raštai. Roma, 1983. T. 2. 14. S t a n e v i č i u s S. Raštai. V., 1967. 15. V a n a g a s A. Dėl vietovardžio Labguva darybos ir kilmės // Baltistica. V., 1966. T. 1 (2). P. 185—189. 16. V a n a g a s A. Dėl upės vardo Danė (Danija, Dangė) // Lietuvių k. yros klausimai. V., 1960. T. 3. P. 317—319. 17. Т о п о р о в В. Н. Прусский язык. М., 1975—1984. Т. 1—4. 18. M a ž i u l i s V. Prūsų kalbos paminklai. V., 1966—1981. T. 1—2. 19. M a c i e j a u s k i e n ė V. Lietuvių pavardžių stabilizavimosi ypatumai XVIII—XIX a. // Lietuvos TSR mokslų akademijos darbai. A serija. V., 1987. T. 4 (101). P. 113—122. 20. N i k ž e n t a i t i s A. Kas žuvo prie Bajerburgo 1337 m.? // Gimtasis kraštas. 1987 04 16. 21. Lietuvos mokslų akademijos Lietuvių kalbos instituto abėcėlinė istorinių vietovardžių kartoteka. 22. S k a r d ž i u s P. Lietuvių kalbos žodžių daryba. V., 1941. 23. M ü h l e n b a c h s K., E n d z e l ī n s J. Latviešu valodas vārdnīca. Rīga, 1923—1932. T. 1—4. 24. P o k o r n y J. Indoeurópai etimológiai szótár. Bern, 1949 és köv. 25. V a n a g a s A. Lietuvos TSR hidronimų daryba. V., 1970. 26. J o n i k a s P. A litván helynevekről // Névkutatási tanulmányok. 1950/51. 2. köt. 1—32. o. 225 27. Steponavičienė I. A litván helynevek poroszosításáról a Német Lovagrend irataiban // Baltistica. V., 1974. T. 10(2). P. 163—168. 28. Scriptores rerum Prussicarum. Leipzig, 1861—1874. T. 1—5. 29. Skardžius P. Az -nt- képzős litván víznevek. Képzésük, eredetük és jelentésük // Lituanistikos darbai. Brooklinas, 1973. T. 3(1). P. 9—69. 30. Alexandrowicz S. Miasteczka Białorusi i Litwy // Acta Baltico-Slavica. Białystok, 1970. T. 7. P. 47—108. 31. Liv-, Esth- und Curländisches Urkundenbuch nebst Regesten / Herausgegeben von Dr. Friedrich Georg von Bunge. Reval, 1853. Bd. 1. 32. Vaiszgantas. Litvánia földrajzi neveinek jegyzéke // Dirva. Ismerettár. 1904, Nr. 10. P. 35—61; Nr. 11. P. 3—29. 33. Litvánia lakott helyei. K., 1925. 34. Litván családnevek szótára. V., 1985. T. 1; 1989. T. 2. 35. Sprógis I. A XVI. századi ókori Zsamojt föld földrajzi szótára. Vilna, 1888. 36. Grinaveckis V. Néhány žemaitiai helynév eredeti alakja // Kalbos kultūra. V., 1970. Nr. 17. P. 55—56. 37. Balčiūnas K. Kvedarna // Mūsų kalba. V., 1977. P. 17—18. 38. Smigielskis B. Vikárius úr feljegyzései // Draugija. 1908. Nr. 24. P. 342—350. 39. Dusburgietis Petras. Poroszország földjének krónikája / Szerkesztette, a bevezetést és a magyarázatokat írta, a térképet készítette Romas Batūra. V., 1985. 40. Endzelīns J. A Lett SZSZK helynevei. Rīga, 1956. D. 1, s. 1; 1961. D. 1, s. 2. 41. Razmukaitė M. Hidronimákból képzett, képzővel alkotott litván településnevek // Lietuvių kalbotyros klausimai. T. 21: Lietuvių onomastikos tyrinėjimai. V., 1981. P. 199—206. 42. Mažiulis V. A Neringa névről // Lietuvių kalbotyros klausimai. V., 1960. T. 3. P. 301—315. 43. Otrębski J. Les mots d’origine commune dans les langues slaves et baltiques // Lingua Posnaniensis. Poznań, 1949. T. 1. P. 121—151. 44. Udolph J. Die Stellung der Gewässernamen Polens innerhalb der alteuropäischen Hydronymie. Heidelberg, 1990. 45. Kalwaitis W. Lietuwiszky Wardy Kletele su 15 000 vardų. Tilžė, 1910. 46. Hinze F. Zum problem der Mehrsprachigkeit bei der Fischerbevölkerung auf der Kurischen Nehrung, vor allem zu Beginn des 20. Jahrhunderts // Jahrbuch für Volkskunde und Kulturgeschichte. Jahrgang 1989. Berlin, 1989. S. 156—162. 47. Gerullis G. Die altpreußischen Ortsnamen. Berlin und Leipzig, 1922. 48. Relationes status dioecesium in Mango Ducatu Lituaniae. Roma, 1917. T. 1; 1978. T. 2. 49. Vanagas A. Lietuvių hidronimų etimologinis žodynas. V., 1981. 50. Pietsch R. Fischerleben auf der Kurischen Nehrung. Berlin, 1982. 51. Schmidt W. P. Zum baltischen Dialekt auf der Kurischen Nehrung // Indogermanische Forschungen. 1983. Bd. 88. S. 257—268. 52. Lauksaimnieku un citu zemes īpašnieku adresu grāmata. Rīga, 1931. 53. Schmittlein R. Toponimie Lituanienne. Bade, 1948. 54. Łowmiański H. Studja nad początkami społeczeństwa i państwa Litewskiego. Wilno, 1931—1932. T. 1—2. 55. Salys A. Die žemaitischen Mundarten. Teil I. Geschichte des žemaitischen Sprachgebiets. K., 1930. 56. Latvijas PSR ūdensteču nosaukumi. Rīga, 1986. Sās. 1—4. 57. Istorijos archyvas. T. 1: XVI a. Lietuvos inventoriai / Surinko K. Jablonskis. K., 1934. 58. Lietuvos TSR upių ir ežerų vardynas. V., 1963. 59. Gidžiūnas V. Simno történetéből. // A Litván Katolikus Tudományos Akadémia évkönyve. Róma, 1965. 1. köt. 60. Totoraitis J. Szúduva–Suvalkija története. K., 1938. 1. rész. 61. A Lengyel Népköztársaság településeinek jegyzéke. Varsó, 1967. 226 1. 62. Литовская метрика. Ч. III: Книги Публичных Дел. Юрьев, 1914. Т. 1. 63. Рапповіч Я. Слоўнік назваў населеных пунктаў віцебская вобласці. Мінск, 1977. 64. Biržų dvaro törvénykezési könyvei. 1620–1745 / Szerkesztette R a u d e l i ū n a s V. és F i r k o v i č i u s R. V., 1982. 65. A litván parasztok és mezővárosiak vitái a birtokigazgatókkal. V., 1959. 1. köt.; 1961. 2. köt.; 1968. 3. köt. 66. A Litván SZSZK közigazgatási-területi beosztásának kézikönyve. V., 1976. 67. Codex diplomaticus ecclesiae cathedralis necnon dioeceseos Vilnensis /Kodeks dyplomatyczny katedry i diecezji Wileńskiej/. 1387–1507. Kraków, 1948. 68. L a u m a n e B. Zvejniecu nosaukumi Latvijas PSR piekrastē. Rīga, 1987. 69. S c h m i d W.P. Nehrungskirch. Stuttgart, 1989. 70. Litvániai leltárak. XVII. század / Összeállította K. J a b l o n s k i s és M. J u č a s V., 1962. 71. Z i n k e v i č i u s Z. Litván dialektológia. V., 1966. 72. A Litván SZSZK közigazgatási-területi felosztása. V., 1949. 73. A Litván SZSZK közigazgatási-területi beosztása. V., 1959. 74. A litván nyelv helyesírási szótára. K., 1948. 75. Nyelvhasználati tanácsok. V., 1976 (I. kiadás); 1985 (II. kiadás). 76. A Litván Tudományos Akadémia Litván Nyelvi Intézetének dialektológiai gyűjteményeiből származó szövegek. 77. A litván nyelv atlasza. V., 1977. 1. köt.: Lexika; 1982. 2. köt.: Fonetika. 78. D u r i d a n o v I. Thrakisch-dakische Studien. Teil I: Die Thrakisch und dakisch-baltischen Sprachbeziehungen. Sofia, 1969. 79. U r b u t i s V. [Rec.:] “Acta Baltico-Slavica. // Białystok, 1964. T. 1.” // Baltistica. V., 1966. T. 1 (2). P. 191–194. 80. O t r ę b s k i J. Bałtisch-Slawische Miszellen // Lingua Posnaniensis. Poznań, 1963. T. 9. P. 115–121. 81. J a k u b o w s k i J. Opis Księnstwa Trockiego z r. 1387 // Przegląd historyczny. 1907. T. 5. P. 22–49. 82. J a b l o n s k i s K. Litván szavak a régi Litvánia írnoki nyelvében. Kaunas, 1941. 83. Любавский М. Областное деление и местное управление Литовско-Русского государства ко времени издания Первого Литовского Статута. М., 1892. 84. F e n z l a u W. Die deutschen Formen der litauischen Orts- und Personennamen des Memelgebiets. Halle/Saale, 1936. 85. V a n a g a s A. Az egyszemélyű személynevekből eredő litván lakott helynevek // Baltistica. V., 1967. T. 3 (1). P. 111–116. 86. Ванагас А. Ойконимы Литвы с суффиксами славянского происхождения -ava, -avas // Balto-slovańskie związki językowe. Wrocław, 1990. P. 381–388. 87. Литовская метрика. Ч. III: Книги Публичных Дел: Переписи войска Литовского. Петроград, 1915. 88. Š l i a v a s J. Néhány megjegyzés a zemgalei kérdéshez // Kraštotyra. V., 1967. P. 50–58. 89. W o l o n c z e w s k i e M. Žemaičių Wiskupiste. Wilnuj, 1848. D. 1–2. 90. Vitkauskas V. Néhány žemaitijai helynév képzős neveiről // Kalbos kultūra. V., 1963. Nr. 4. P. 65–57. 91. Litvánia északi közigazgatási körzetének betűrendes helységnévjegyzéke. 1917/918. 92. A kovnói kormányzóság lakott helyeinek jegyzéke. K., 1892. 93. A Vilniusi Régészeti Bizottság által 1867-ben kiadott oklevéltár betűrendes mutatója: Grigorij Bogdanovics Volovicsnak az egykori Litván Nagyfejedelemségben végzett erdő- és határjárási felülvizsgálata. Vilna, 1873. 227 94. Az orosz évkönyvek teljes gyűjteménye. 17. köt.: Nyugatorosz évkönyvek. SPb., 1907. 95. A vilniusi oktatási körzet mellett kiadott régészeti gyűjtemény I–XII. köteteinek részletes betűrendes mutatója / Összeállította I. Ja. Sprogis. Vilna, 1905. 96. Gaubaras F. Porosz víznévtan (a filológiai tudományok kandidátusi értekezésének gépirata). V., 1990. 97. Goshkevich I. Vilnai kormányzóság. A lakott helyek teljes jegyzéke... Vilna, 1905. 98. A vilnai központi levéltár oklevéltáraiból származó választási dokumentumok földrajzi mutatója. 99. Litván metrika. SPb., 1903. 1. köt. 100. Vanagas A. Litvánia és a litván ember // Gimtasis žodis. 1990. Nr. 10. P. 23—25. 101. Balčikonis J. Válogatott írások. V., 1978. 1. köt.; 1982. 2. köt. 102. Volyter E. A szuwalki kormányzóság lakott helyeinek jegyzékei. SPb., 1901. 103. A régi Litván Nagyfejedelemség helységeinek betűrendes mutatója. Wilno, 1929. 1. rész. 104. Jēgers B. A balti szavak fel nem ismert jelentésbeli rokonságai // Zeitschrift für vergleichende Sprachforschung. Göttingen, 1966. 80. köt. 105. Holowinski J. A telsiai és žemaitijai püspökség helyneveinek kéziratos jegyzéke, amelyet a Litván Nyelvi Intézetben őriznek. 106. Steponavičienė I. Litván helynevek a Német Lovagrend és a Livóniai Rend dokumentumaiban (gépirat). 107. Jurkštas J. Vilnius helynevei. V., 1985. 108. A vilniusi püspökség esperességeinek helynévjegyzékei. 1784. // Litván Központi Állami Történeti Levéltár, F SA—18580, 19246, 19247, 19248, 19249, 19251, 19252, 19253, 19254, 19295. 109. A XIV–XV. századi óukrán nyelv szótára. Kijev, 1977. 1–2. köt. 110. A Rusz északnyugati történetéhez kapcsolódó dokumentumok archeográfiai gyűjteménye. Vilnius. 1–13. köt. 111. A vilniusi egyházmegyei zsinat.... Zienkowicz Mihály János úr által. Vilnius, MDCCXLIV (1744). 112. A medininkai, azaz a samogitiai egyházmegyei zsinat... Tyszkiewicz úr... Vilnius, MDCCLII (1752). 113. A vilnai kormányzóság járásairól és faluközösségeiről szóló jegyzék az 1874. évi békebírói körzetek szerint. Vilnius, 1874. 114. Otrębski J. A Litvánia területén található víznevek és helynevek kutatásáról. I. Nemzetközi szlavisztikai onomasztikai konferencia. Wrocław–Warszawa–Kraków, 1961. 49–58. o. 115. A litván nyelv szótára. V., 1956–1992. 1–15. köt. 116. Endzelīns J. Megjegyzések a „Latvijas vietu vārdiem” című műhöz // Filologu biedrības raksti. Riga, 1926. 6. köt. 7–10. o. 117. Сталтмане В.Э. Lett antropónimia. Családnevek. Moszkva, 1981. 118. Фасмер М. Az orosz nyelv etimológiai szótára. Moszkva, 1964–1973. 1–4. köt. 119. Лаучюте Ю. A balti jövevényszavak szótára a szláv nyelvekben. L., 1982. 120. Fraenkel E. Litván etimológiai szótár. Heidelberg, 1962. 1–2. köt. 121. Grinaveckis V. A Rietavas név eredetéről // Kalbos kultūra. V., 1991. 61. sz. 70–73. o. 122. A Litván Tudományos Akadémia Litván Nyelvi Intézetének élő nyelvhasználatból lejegyzett helynevek betűrendes kartotékja. 123. Vitkauskas V. Az északkeleti dünininkai nyelvjárások szótára. V., 1976. 124. Razmukaitė M. A litvániai településnevek appellatív alapú képzős szóalkotása // A Litván SZSZK Tudományos Akadémiájának közleményei. A sorozat. V., 1988. 3. köt. (104). 99—104. o. 228 125. Оркенас Ю.К. Kísérlet izoszemantikai sorok felállítására az ókori antroponímia alapján // Balti és szláv antroponímiai kérdések. Šiauliai, 1970. 12—18. o. 126. Staszewski J. Földrajzi szótár. Warszawa, 1959. 127. Рапанович Я.Н. Слоўнік назваў населеных пунктаў Гродзенскай вобласці. Мінск, 1982. 128. Суперанская А.В. Структура имени собственного. М., 1969. 129. Непокупный А.П. Litvánia és más litván nyelvi elemek az ukrán (keleti szláv) nyelvtanokban és szótárakban a XVI—XVII. században // Baltistica. V., 1971. 7. köt. (1). 53—62. o. 130. Užpürvis J. Három nyelvészeti tanulmány (Drei sprachwissenschaftliche Studien). Chicago, 1990. 131. A Lengyel Királyság és más szláv országok földrajzi szótára. Warszawa, 1880—1895. 1—14. köt. 132. A vadállatok erdei menedékeinek és vonulási útvonalainak felülvizsgálata az egykori Litván Nagyfejedelemségben, összeállította Mściwóji sztaroszta, Grzegorz Bogdanowicz Wołowicz, 1559-ben. Vilna, 1867. 133. Leyding G. A mazúriai kerület helyneveinek szótára. 2. rész: Földrajzi nevek. Poznań, 1959. 134. Reitelaitis J. Veisiejai // Nemzet és szó. K., 1928. 5. köt. 248—307. o. 135. Savukynas B. Az Ukmergė/Vilk(a)mergė helynév eredete // Nyelvünk. V., 1978. 4. sz. 20—24. o. 136. Az orosz évkönyvek teljes gyűjteménye. 35. köt.: Belorusz-litván évkönyvek. M., 1980. 137. Sadauskas R. Vajon megfejtették Druskininkai nevének eredetét? // Szülőföld. 1991. 08. 08. 138. Naktinienė G., Paulauskienė A., Vitkauskas V. Druskininkų tarmės žodynas. V., 1988. 139. Balaišis V. Der lit. Flussname Nemunas und das lit. namas // "Haus" (Einige Bemerkungen zur Etymologie) // Kalbotyra. V. 1987. T. 37 (3). P. 18—23. 140. Zweck A. Litauen. Stuttgart, 1898. 141. Mülenbachs K. Latviešu valodas vārdnīca. Rediģējis, papildinājis, turpinājis J. Endzelīns. Rīga, 1923—1932. T. 1—4. UNSERE STÄDTENAMEN Összefoglalás Jelenleg Litvániában mintegy 300 város, városi település és kisváros található. A települések sorsa különböző. Koruk is eltérő: némelyikük több száz éves, mások csupán néhány évtizedesek. Egyesek a múltban voltak jelentősek, mások ma azok. Egyes nevek régiek, különösen érdekesek, és etimológiai magyarázatuk gyakran nehéz; mások egyszerűek, kétségtelenek, etimológiailag egyértelműek. Itt mintegy 60 városnevet elemzünk. Magától értetődik, hogy értelmetlen volna keresni a kiválasztás kritériumait. Egyrészt itt csupán néhány nevet elemzünk, másrészt ez a cikk csak egy nagyobb munka része, ezért a kritériumokról majd máskor esik szó. Csak azt kell hangsúlyozni, hogy az elemzésbe nemcsak világos etimológiájú neveket vontunk be, hanem olyanokat is, amelyek etimológiája és képzése bonyolult. 229