Linksniuojamųjų priešdėlio „*pa-“ vedinių kirčiavimas

LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI, XXXIV (1994) LIETUVIŲ KALBOS TARMĖS IR JŲ TYRINĖJIMAI Danguolė MIKULĖNIENĖ A *PĀ- ELŐTAGÚ RAGOZHATÓ SZÁRMAZÉKSZAVAK HANGSÚLYOZÁSA §1. A po elöljárószóval (< *pā) történetileg két, a mai litván nyelvben használatos előtag áll kapcsolatban: -po- és -pa-. Mindkettő ugyanazon *pā- előtag allomorfjának tekinthető: a pa- a gyenge, a po- pedig az erős megvalósulási foknak felel meg (Mikulėnienė, Žeimienė, 1994). Ez a ragozható származékszavak hangsúlyozásából is látható. A po- előtagú származékok – főnevek és melléknevek egyaránt – mindig az előtagjukon hangsúlyosak, és kizárólag állandó hangsúlyozású paradigmába tartoznak; vö. pódūkra (1), pópietė (1), póžemis (1), pósūris, -ė (1). A pa- előtagú származékokra a mozgó hangsúly jellemző; vö. pameragė (3ᵇ), pagirūs (3ᵇ), pavakarė (3⁴ᵇ), papilnys, -ė (3ᵇ). A tő különféle hangsúlyozási esetei is előfordulnak: pakalnė (2) és pakilnė (1), pakrántė (1) és pakrántė (2). A tőhangsúlyos változatok, például a pažūris (1), a patėvis (1) és a pasuolė (1), a nyelvjárásokban gyakran előtaghangsúlyos – állandó vagy mozgó hangsúlyú – változattal is rendelkeznek; vö. pajūris (1), pãtėvis (1), pasuolė (3ᵇ): pãsūolė. Így a változatok sokasága arra ösztönöz, hogy olyan indítékokat keressünk, amelyek meghatározhatták a *pā- előtagú származékok eltérő hangsúlyozásának alakulását. §2. Ahhoz, hogy a *pā- alakból po- előtag jöjjön létre, az a magánhangzónak hosszúnak kellett lennie. Később megrövidülhetett – *pā- > pa- (Zinkevičius, 1981, p. 186–187). Ekkor a po- és a pa- kronológiai szempontból két különböző származékréteget képviselne, a régebbinek pedig a po- allomorf tekinthető, mivel alakja közelebb áll a po- elöljárószóéhoz (Kazlauskas, 1968, p. 54). §3. Másfelől úgy tűnik, ellentétes irányú fejlődés is lehetséges volt: magánhangzó-váltás eredményeként a *pā- a *pā- alakból is létrejöhetett (vö. Fraenkel, 1962, p. 635; Bammesberger, 1992, p. 49 tt.). Az utóbbi mellett tanúskodhat a lett, litván és porosz nyelvek pa- előtagja, valamint esetleg a kötőszói értelemben használt pā,, amely a nyugat-litván nyelvjárásokban maradt fenn; vö.: Tiktai pro tas duris tauks pa tauks Slnt; Ka tu visur par daug kišies: antīs pa antīs, vištos pa vištos Jrb; Kakarykū pa kakarykū vis tą patį gied Kv; Jis vis taigi pa taigi NdŽ (továbbá Sb, Skr – lásd LKŽ IX l; Būga, 1961, p. 132–133). Emellett a pa- előtag nemcsak a balti nyelvekre jellemző – vö. a szláv nyelvek pa- előtagját a po elöljárószó mellett, valamint a latin pō- (pō-situs) alakot a pōno < *pō-s(i)-nō mellett (Fraenkel, 1962, p. 635). Így a litván és porosz po- (a lett nyelvben nincs ilyen) alakot újabbnak kell tekinteni- 118 1. J. Endzelīns a jövevényszavak keletkezésének korát a porosz nyelv po elöljárószavaival is összefüggésbe hozta (Endzelin, 1944, p. 146). §4. Valószínű, hogy ezek az allomorfok akár egyidejűleg is létrejöhettek. Kialakulásukat az előtag hangsúlyhoz viszonyított eltérő helyzete határozhatta meg. Így magyarázzák például a porosz no/na, po/pa, pro/pra elöljárók (illetve előtagok) változatosságát (Mažiulis, 1981, p. 253—254). A *pā- és a *pā- közötti szembenállás az alapszavak hangsúlyozási rangjának különbsége miatt alakulhatott ki. Amikor a származék hangsúlya kialakult, az oxitonikus (vagy mozgó hangsúlyozású) szó töve hangsúlytalan helyzetbe került, ezért az előtagnak erős morfémává kellett válnia: *pā-, amely később a pó- allomorffá alakult (pód ukra < *pā-dukr-ā). A hangsúlytalan *pā- rövid lehetett (vagy megrövidülhetett), a baritonikus tő pedig megtartotta a származék hangsúlyát (pasául az < *pa-sāul-īs alakból). Hasonlóképpen a *pā- is megrövidülhetett, miután valamilyen okból elvesztette a hangsúlyát. Visais atvejais dariniai priklausė pastovaus kirčiavimo paradigmai (Mikulėnienė, 1992, p. 12). §5. Ha az előtagot a hosszú allomorfból származtatjuk, a mozgó hangsúlyozású származékok kronológiailag újabbnak tűnnek; ellenkezőleg, archaikusabbá válnak, ha elfogadjuk a rövid *pā- lehetőségét. Más szóval, a litván nyelvben már régóta legalább több, a *pā- előtagú származékok hangsúlyozási mintája fonódhatott össze. Például a baritonikus hangsúlyozású szavakból (B) — sáulė, béržas (lett bērzs), rankà, balà... — képzett főnevek a nyelvjárásokban háromféleképpen hangsúlyozhatók (lásd az 1. sémát): állandóan a tőben (P₁), állandóan az előtagban (P₂), vagy mozgó hangsúllyal (K). 1. séma A mozgó hangsúlyozású szavakból (O) származó alakok — akis, sparnas, kaklas, dukrà... — hangsúlyozása szintén háromféle: hangsúlyuk állandóan a pó- (P₁) vagy a pa- (P₂) előtagra esik, illetve mozgó hangsúlyt (K′) is kaphattak. §6. A hangsúlytípusok régisége a *pā- előtagú víznevekkel bizonyítható, vö.: 1 Az egyetlen lett nyelvi példa, a nyelvjárási pūosaga, J. Endzelīns számára kétségesnek tűnt (Endzelīns, 1951, p. 665). 2 A pa- előtagú változat (padukra, LKŽ IX 59) hangsúlytalan. 119 P₁ — Pašyvis Gdž, a Srauto mellékfolyója: Šyvė tó Gdž; Paskāistis Rk, a Juodupė mellékfolyója: Skāistė tó PnmR; Pagulbis tó Ut — vö. Gulbis tó Mlt, gulbė, gulbis; Pabāmbis Sln — vö. Bamb-enà Smn; Pagėrvis Jz, az Alsios mellékfolyója — vö. Gėrvė mellékfolyó, Gėrvė Rdn; P₂ — Pādegla Sd, a Kiršinas mellékfolyója — vö. Dėglė Krtv; Pāprūdžiai Krtn — prūdas, pāprūdžai; Pāupis Dkst, a Dysnykštis-tó része — ūpė, pāupis; K — Pamolys tó Mlt — vö. Mólė Skdv, mólis; Padubė Pn, Padubė falu, a Juoda mellékfolyója: Dūbos falu Pn; Pakojys (másként Pākojis) tó Onš: Kója tó Onš; P — Póażvintė Trgn: Ažvintis tó Trgn; P — Pādaubis End, a Letausas mellékfolyója — daubà, pādaubis; Pāšilis tó Ds — šīlas, pāšilis; K′ — Pašilė Vp, a Širvinta mellékfolyója — šīlas, pašilė; Pašakys Žmt, a Siesartis mellékfolyója — vö. Šakā családnév, Šakā ’folyóelágazás’ stb. (Vanagas, 1970, p. 218—222; 1981, p. 236—264). §7. Az állandó hangsúlyozású származékokat összevetve látható, hogy csak az egyik típusuk (P₁) kapcsolható közvetlenül a hosszú magánhangzójú *pā- alakhoz, ez azonban a víznevek körében a legkevésbé adatolt: egyetlen kétségtelen példája a Póażvintė, de ez is abban különbözik a többitől, hogy kétszótagú képzőtővel rendelkezik. Másutt az előtag rövid (vagy megrövidült) *pā- alakban rekonstruálható, hangsúlyos (P₂ és P′₂), valamint hangsúlytalan (P₁) helyzetben egyaránt, tehát nem tekinthető a *pā--nál újabb jelenségnek. §8. Következésképpen a származékok hangsúlyozási változatosságának okai valószínűleg nem csupán a diakronikus szempontból eltérő rétegekben rejlenek — mindenekelőtt areális (illetve nyelvjárási) különbségekkel magyarázhatók. Így nem zárható ki az a feltevés, hogy a hangsúlyos *pā- mellett létezhetett hangsúlytalan *pā- is, a hangsúlytalan *pā- mellett pedig hangsúlyos *pā- is; lásd a 2. ábrát. 2. ábra Példák: pódunka (1) pāsáulìs (1) pasáulìs (1) pakakīs (3ᵇ) póakis (1) pāspamis (1) pabėržis (1) pabėržė (3ᵇ) Póażvintė (1) Pādegla (1) Pašyvis (1) Pašilė (3ᵇ) Pāšilis (1) Paskāistis (1) Pašakys (3ᵇ) §9. Az areális különbségeket a nyelvjárási szótárakba bekerült származékok is jelzik. Minden típusból találunk szavakat például az északkelet-szamogit dunininkai nyelvjárásban, vö.: P₁ — pakójos (1): kója (1), pakrūmė (1): krūmas (1), pakūgė (1): kūgis (1), palóvė (1): lóva (1), pasáulė (1) ’1. föld, világ; 2. emberiség’: sáulė 120 (1); pakūnsis (1): kãnsas (1), pakūnonis (1): klūonas (1), pamuilčiai (1): millai (1) és így tovább; P’₂ — pajutris (1), pãjutris (1): pėra (1), pãšonis (1): šonas (1), pãteris, pãtevis (1): lėvas (3)³ és így tovább; K — pažįnamės (3ᵇ)⁴: žãnėna (1); pakankys (3ᵇ) „skandulys”: kãnas (1); P’₁ — pódulktu (1), pódulktre (1): vö. duktė (2), duktė (3ᵇ); P’₂ — pakalkis (1): kãklas (1), pãšalis (1): šalis (1); K’ — pabarzdys (3ᵇ) „pabarzdys”: barzda (1) „szakáll.”, pakraščys (3ᵇ): kraštas (1), pamuiškys (3ᵇ): miškas (1), parugys (3ᵇ): rugiai (1) és így tovább (Vilkauskas, 1976). §10. Úgy tűnik, hogy a déli aukštaitis és a keleti aukštaitis vilniškiai nyelvjárások (A. Salys felosztása szerint: a nyugati és keleti dzūk nyelvjárások) származékszavainak hangsúlyozási rendszere nem különbözik egymástól. Ezekben az aukštaitis nyelvjárásokban szinte nincsenek olyan főnevek, amelyekben a hangsúly állandóan az pa- előtagra esne, azaz P’₂ és P’₂ típusúak lennének; vö.: P’₁ — pakūnsis (1): kãnsas (1); pakójės, pakójės (1): kója (1), panóse (1): nósis (1) és így tovább (Naktinienė, Paulauskienė, Vitkauskas, 1988), valamint pakūnsis (1): kauršys (3), pakója (1): kója (1), panóse (1): nósis (1) és így tovább (Petrauskas, Vidugiris, 1985); P’₂ — pakalkūnas (1) „lejtő alja”: kãlnas (1), pakūpelis (1): kūpelė (1) (Naktinienė, Paulauskienė, Vitkauskas, 1988); K — pakójyš (3ᵇ) „1. a lábfej vége; 2. a lábak körüli hely”: kója (1) (Naktinienė, Paulauskienė, Vitkauskas, 1988), valamint papėrys (3ᵇ): prėva (1) (Petrauskas, Vidugiris, 1985, p. 184); P’₁ — mindkét nyelvjárásban póūksis (1): ūkis (1); pódulktu, pódulktre (1); póšunis (1): saunė (3); K’ — pakalkėlė (3ᵇ): kãklas (1), pakėlė (3ᵇ): kėlis (1), pakrauklys (3ᵇ)⁶: krauklas (1) és így tovább (Naktinienė, Paulauskienė, Vitkauskas, 1988), valamint pabarzdė (3ᵇ): barzda (1), pasuergys (3ᵇ): suerna (1), pagurklis (3ᵇ)⁷: gurklys (3) és így tovább (Petrauskas, Vidugiris, 1985). A P’₂ típusú pakalkūnas arra utal, hogy ezekben a nyelvjárásokban az előtagi hangsúlyozási minták valószínűleg morfo(f)onológiai okokból tűntek el — a származék szóvégi tövének, valamint hangsúlyozási paradigmájának változása következtében (Stundžia, 1981, p. 60); vö. pakalknė (1), pakalkūnė (2), pakalkūnė (3ᵇ), valamint pakalkūnus (1), pakalkūnis (2), pakalkūnys (3ᵇ) (lásd LKŽ IX 146–147; LKA I 178–179). §11. Idővel a nyelvjárásokban egyes alapszavak hangsúlyozása is megváltozhatott (Stundžia, 1981, p. 86–90). Ezért például a pakūnsis (1) származék 3Az alapszó hangsúlyozását illetően lásd §13. 4A pažįnamui (1) változat mellett (Vitkauskas, 1976, p. 252). 5 Az első változat — pakūnas (1) (Vitkauskas, 1976, p. 235). 6 A második változat — pakrãuklis (1) (Naktinienė, Paulauskienė, Vitkauskas, 1988, p. 239). 7 Az első változat — pagūrklis (1) (Petrauskas, Vidugiris, 1985, p. 181). 121 szinkrón szempontból akár több, hangsúlyozás tekintetében eltérő alapalakhoz is kapcsolódik: káušas (1), káušas (3), kaušỹs (3), lásd §9–10. §12. A régi írásokban számos alapszó és származékuk hangsúlyozására találunk adatot. Például M. Daukša olyan főnevei mellett, amelyek megőrizték a baritonikus alapszógyök tőhangsúlyos intonációját (P₁) — paʃáulis (paʃáulo, paʃáulo, paʃáulų, paʃáulie), pakãtnes (mint antkãtnes), pakãtnis (pakãtnei)8, pakózis (Skardžius, 1935, p. 80–81, 109), — az előtagra eső hangsúlyozás változata (P₂) is előfordul — paʃáulis (paʃáulo, paʃáulų). §13. F. Kuršaitis szótárában több mint húsz, -ė végződésű ((i)įė-tövű) vagy -ais végződésű ((i)įo-tövű) P₁ típusú származék szerepel, vö. pabálke (: bálkis), padūmė (: dūmai), pajūrės (: jūrės, jūrios), pakinkės (: kinka), pakūgė (: kūgis), pakūlsė (: kūlbė, kūlbsis), palówė (: lówa); pajūrai (: jūrios, jūrės), pakáubsis (: káubas), pakrélis (: krélas), pakrūmis (: krūmas), pamūris (: mūras), Papélkiai (: pélkė), paʃáulis (: ʃáulė), paʃiėnis (: ʃiėna)9, patiltis (tiltas). A végződés a pakója (: kója) esetében eltér. Közéjük sorolhatók még pažándes (: žándas), pakálnis (: kálnas), paʃtógis (ʃtógas), patėwis (: téwas), pažénklis (žénklas), ám F. Kuršaitis feljegyzett alakjaiból — az egyes és többes szám alanyesetéből, valamint az egyes és többes szám birtokos esetéből — az alapszó hangsúlyparadigmája nem állapítható meg egyértelműen. A régi írások legalábbis arról tanúskodnak, hogy némelyik baritonikus volt, például kãtnas (lásd a 8. jegyzetet), ʃtógas (ʃtógu, st'ogais), téwas (T'éwai, T'éwū, T'éwams, T'éwus) (Buch, 1961, p. 14; Kabelka, 1964, p. 211–237; Zinkevičius, 1975, p. 17–18). §14. F. Kuršaitis néhány P₂ típusú, az előtagban hangsúlyozott főnevet is feljegyzett — pãmotė (: mótė, -ẽrs; vö. még moterà, -õs)10, pãodė (: oda, ūda)11. Az előtag hangsúlyozása valószínűleg az alapszó mozgó hangsúlyával függ össze: F. Kuršaitis szótárában így hangsúlyoznak néhány olyan származékot, amelyek cirkumflex vagy rövid gyökű, mozgó hangsúlyú főnevekből erednek, vö. pãdugnės, -ių (: dūgnas), pãnages, -ių (: nãgas), pãpetės, -cziū (: petỹs, pėczio); pãauʃis (: auʃis, -iẽs)12, pãʃparnis (: ʃpãrnas), valamint a szerző által hangsúlyjel nélkül közölt pabarzdis = *pãbarzdis (: barzdà, -õs), pablaũzdis (: blauzdà, -õs), padiewis (: Diẽwas)13. Ezért M. Daukša írásainak előtaghangsúlyos változata, a paʃáulis, kapcsolatba hozható a mozgó hangsúlyú paradigmájú ʃaulė főnévvel (Skardžius, 8 M. Daukša írásaiban a kálnas baritonikus hangsúlyozású szó, vö. kálnai (kálnai, kálnų, kálnams, kálnus, kálnop, kálnop) (Skardžius, 1935, p. 30, 132). 9 F. Kuršaitis szótárában a tőhangsúlyos intonáció jele az ie kettőshangzó második elemére kerül — ʃiėna. 10 M. Daukša következetesen hangsúlyozta — mótė (mótė, móters, móterieʃp, móteres, móterų, móterump, móterimus, móterimis) (Skardžius, 1935, p. 127). 11 A szótárban az alapszó mindkét változata hangsúlyjel nélkül szerepel. 12 Mellette a paauʃiai, -ių (= *paausys). alak szerepel. 13 Vö. pãblauzdis, pãdiewis (LKŽ IX 18,48). 122 1935, p. 105). Teljesen hihető, hogy a tőszó paradigmája nem csupán egy határ menti nyelvjárás újítása; vö. saulė (3) (Petrauskas, Vidugiris, 1985, p. 229), lett nyj. saūle (D. Markusos és A. Sarkano szóbeli közlése) ¹⁴, valamint porosz saule (Mažiulis, 1981, p. 14). §15. Az azonos tövű többi származékot F. Kuršaitis a mozgó hangsúlyozás paradigmája (K̑) szerint hangsúlyozza, például padirvė (: dirwà, -õs), pakaklė (: kãklas), pakelė (: kẽlias), pakìškė (: kiškà, -õs) ¹⁶, pakrem̃lė (: krem̃lė, -ės), pãlazdės, -džių (: lazda, -õs), papilwė (: pìtwas), paragė (: rãgas), paſ talė (: ſ. tãlas), paſwardė (: wãrdas), ¹⁷ pažaſtė (: žal̃tė, -ės); pabalỹs (: balà, -õs) ¹⁸, pabulỹs (: bulis, -iẽs), pakaklỹs (: kãklas), pakelỹs (: kẽlias), pakemỹs (: kiẽmas), pakraſtỹs (: krãbſtas), paligỹs (: ligà, -õs), patworỹs (: tworà, -õs). §16. A cirkumflexus vagy rövid tövű, bariton hangsúlyozású szavakból képzett főnevekre szintén a mozgó hangsúly jellemző (K), például padalgė̃ (: dalgis), pãßwentės, -čiū (: ßwentė, -ės), pawartė, -ės (: wartai) ¹⁹, pagirỹs (: girė, -ės; giria, -ios) ²⁰, palapỹs (: lăpas), pamarỹs (: mãrės, -rių; mãrios, -rių), papū̃ys (: ūpė, -ės). Ebből következik, hogy a mozgó hangsúly általánossá válhatott valamennyi cirkumflexus, illetve rövid tövű derivátum esetében, a tőszó akcentusparadigmájától függetlenül (vö. Otrębski, 1965, p.20). §17. Az ilyen általánosítás nyomai már K. Donelaitis írásaiban is megfigyelhetők; vö. pagirỹs (Pagiri̇̀, pa(g)iri̇̀, pagir’eis) és patworỹs (Patwori̇̀) (Buch, 1961, p. 36; Kabelka, 1964,p.157, 171). §18. Elsősorban a mozgó paradigmát kellett követniük a mozgó hangsúlyozású szavakból képzett származékoknak. Ezt M. Daukša írásainak egyetlen ilyen példája, a pakampė̃ (pãkampę, pãkampes, pakampemės, pakampė̃n) is tanúsítja (Skaržius, 1935, p. 109). Az 1605-ös anonim katekizmus pažemė ’alvilág’ jelentésű származéka két hangsúllyal van feljegyezve — pažėme[nú (Zinkevičius, 1975, p. 42). Ha a két hangsúly nem sajtóhiba (vö. Girdenis, 1984), akkor a többes szám eszközhatározói esetének ilyen hangsúlyozása alátámasztja azt a hipotézist, hogy az előtaggal ellátott származéknak először az előtag nélküli szó hangsúlyát kellett átvennie. Például P. Skardžius véleménye szerint a nūopelnas, -ai a *nuopelnas, -ai alakból jött létre (mint a pelnas, -ai); vö. M. Daukša alakjait: nūpetnóp, nūpetną, nūpetnái, nūpetnū, nūpetnūmp, nūpetnámus, nūpetnãmus, nūpetnūs, nūpetnáis (Skardžius, 1935, 14 Ez a változat a régebbi forrásokban nincs megadva (lásd Mülenbachą, 1927—1929, p. 772—773; Фортунатов, 1993, p. 206), de nem új. 15 Plg. M. Daukšos dirwá (dirwos, dirwoie, dirwoſe; dirwóie) (Skardžius, 1935,p. 85). 16 Az LKŽ (V 884) csak a kiškà (2) alakot közli. 17 F. Kuršaitis szótárában a pažáſtis, -iẽs (: žal̃tis, -iẽs) alak is szerepel. 18 Vö. balà (2) és balã (4), lásd LKŽ (I 579—580). 19 A származék nominativusi alakja F. Kuršaitis szótárában nincs hangsúllyal jelölve. 20 Žodyne taip pat pateikta giria, -ió‘s (Kuschat, 1883, p. 124). 123 45. o.) 21. A képző tövében álló hangsúly – amint ezt az 1605-ös katekizmus főneveinek többes számú birtokos esetei is mutatják – palaikyt ’maradványok’, priepuolų ’rohamok’ (Zinkevičius, 1975, p. 35) – később átkerülhetett az előtagra (vö. palaikai (³b): palaikus, priepuolis (1)). Így az előtagos képző erős pozíciója nem alakult ki azonnal. §19. Nincs adat, amely ilyen előtagos képzők hangsúlyozását tanúsítaná – hacsak nem F. Kuršaitis padáṅges, -ių alakja (Kurschat, 1883, p. 283); ekkor azonban el kellene ismernünk, hogy az alapszó akut hanghordozású volt, és mozgó hangsúlyú paradigmával rendelkezett, amelyet a korábbi baritonikus paradigma válthatott fel; vö. padáṅges, -ių < *dangrìs, -aũs: dángų < *dáng-us, -aus (vö. Klimavičius, 1970, p. 192–193) 22. E főnév kettős hangsúlyozását a régi írásos emlékek is mutatják; vö. M. Daukša dagùis (dagáus, dagùia, dagùie, dágus (n. pl.), dágų, dagùimus, dagùlė, dagùję, dagùfzia) és dágus (dágau, dágau̇s, dágne, dágun) alakjai (Skardžius, 1935, p. 123–124), valamint az 1605-ös névtelen katekizmus alakjai: dungáus, Dungùis, Dungáus, dungùin, dungùjų, dungùjų, dungùl̇i, Dungùȯl̇i, Dungùȯfra ir Dùnguy (loc. sg.), dùngen (Zinkevičius, 1975, p. 25). Más, olyan főnevek, amelyek akut tövű vagy több szótagú tövű, mozgó hangsúlyozású szavakból származnak, F. Kuršaitisnál mozgó hangsúllyal szerepelnek (K¹): pagalbùs (: galbù, -òs), pagérklė (: gerklė, -ės); pamuokarỳs (: mákaras), pamuodėnùjs (: uonùdė, -ės). §20. Az alapszó dangùs hanghordozására és hangsúlyozási paradigmájára vonatkozó több lehetséges hipotézis arra késztet, hogy a képző padáṅgė akcentuációját is részletesebben tárgyaljuk. F. Kuršaitis adatai alapján ebben és még néhány, P¹ típusú, cirkumflektált hangsúlyú képzőben már akutos metatóniát lehet felismerni; vö. padáṅges, -ių (: dangrìs, -aũs) és Pakìrfmà (: Kìrfmà, -òs), palàikytis (: lùtkos, -ų), pavèrfnìs (: uerfnù, -ės), pavìrùs (: vîrùs, -ìs). Be jų, kaip priegaidžių kaitos reiškinį K. Būga (1959, p. 406–407, 412–413) dar nurodo pakàmpenis (: kampùs), pakràutė (: kraũtas), pakràutės (: kriaũšius); padỹsniai (: Dỹsna, -os), palùbis (: lùba, lùbà). §21. E képzők alapszavának cirkumflexusa rendszerint szinkrón alapon, a legelterjedtebb vagy fennmaradt hangsúlyozási változattal indokolható (akárcsak a §19-ben tárgyalt dangùs esetében). Másféle hangsúlyozásra is van példa: F. Kuršaitis által feljegyzett uerf’nù, -ės töve valószínűleg cirkumflexusos volt (vö. Kurschat, 1876, p. 186), M. Daukša írásaiban viszont akut, vö. uerfnùė (uerfnùes, uerfnùe, 21 P. Skardžius az ilyen, kétszótagú főnevekből származtatható képzőket kizárólag hangsúlyozási jegyük alapján kapcsolja össze, és hangsúlyozza, hogy „ezek második tagjuk révén, mint a dangùlis [...], önálló, előtag nélküli főnevekként is használhatók [...]; az előtaggal álló dangùmas pedig inkább nem ugyanebből a tőből képzett főnevekből, hanem a megfelelő előtagos igékből származik” (Skardžius, 1943, p. 454). 22 P. Skardžius az akut gyökhangsúlyt új szolgai jelenségnek vélte (Skardžius, 1935, p. 125). 124 werfmeíe, werfmiũ), sőt állandó hangsúlya is lehetett — wêr[mes (g. sg.) (Skardžius, p. 106). A mozgó hangsúlyú főnevek gyakoribb alapalakjai mellett, mint a kampas (4), krántas (4), liaukà (4) vagy tūba (4), említést érdemelnek az állandó hangsúlyú, nyelvjárási változatok is: kámpa (1) (LKŽ V 179), kámpas (1), sőt kámpė (1) (LKA I 101,103), krántà (1) (LKŽ V 424–425), liáuka (1) (Karaliūnas, 1968, p. 69) ²³, tūbas (1) (Būga, 1959,p.413) ²⁴. Hasonlóképpen a patámsis (2) csak a tamsà (4); tamsùs, -ì (4) (Vitkauskas, 1976, p. 249, 545) alakokkal vethető össze, míg a patámsė (1), patámsis (1) alakok a támse (1), támsa (1) vagy támsis (1) alakokkal; támsus, -ì (1,3) (Naktinienė, Paulauskienė, Vitkauskas, 1988, p. 251, 395). §22. A származék tövének akutusa archaikus voltához nem fér kétség — a P₁ típusú főnevek, például a pakrúmė/pakrúmis, palóvė/palóvis, a litván nyelvterület egészén adatolhatók (LKA III 36–37, térképsz. 32). A nyelvjárásokban létező, illetve régi írásos emlékekben fennmaradt tőhangsúlyos változatok alapján óvatosan feltételezhető, hogy a P₁ típusú, akutusos tövű származékok közül sok megőrizhette a régebbi hangsúlyozást. Ez valószínű is, mivel a névszói képzőtőre nem jellemző az akutus és cirkumflexus közötti hangsúlyváltakozás (Mikulėnienė, 1989, p. 48) ²⁵. Az alapszó hangsúlyparadigmájának megváltozásakor a származék archaikusabb hangsúlyozást tükröz. Például a kelet-aukštaitiai ingėrklis valószínűleg nem a gerklė (4): ger̃klė, és nem is a gerklė (3): gérklė (3) szóval hozható kapcsolatba — hangsúlyozás szempontjából közelebb áll hozzá a * gérkl-ā (> gérkla, -os) változat, vö. 1a. iėdžėrklis (Būga, 1959, p. 413). §23. A lehetséges alapalakok és származékaik között kirajzolódó kapcsolat a következőképpen ábrázolható: pakámpė (1): kámpa (1) = pakampė̃ (3ᵇ): kaũmpas (4). A litván főnevek: pasparnė (3ᵇ), pasparnỹs (3ᵇ): spar̃nas (4) a lett pasparne: la. spàrns szavakkal hozhatók kapcsolatba (Būga, 1959, p. 407). Az őslitván származék rekonstrukciója la. paspārne = lie. * paspárnė alapszavának a * spārn-ā alakot engedné tekinteni — akárcsak a nyelvjárási kámpa, máiša, šérna alakokat (Skardžius, 1968, p. 21), vö. litván spìrti (Fraenkel, 1965, p. 861). §24. Cirkumflexusos tövű hangsúllyal F. Kuršaitis a következő alakokat közli: parañkė (: rankà, -os), paláukis (: laũkas), pakaltùs (: kalnės, -ės), valamint néhány, cirkumflexusos hangsúlyváltakozást mutató származékot: pabùrnis (: burnà, -õs), pakalnė (: kálnas). A pakalnė és pakálnis (lásd §13) főneveket F. Kuršaitis eltérően értelmezi: a pakalnė jelentése ’die Niederung, die Gegend am kurischen Haff und den Memelmündungen’; a pakálnis jelentése ’ein Anberg, der Fuss eines Berges’ (Kurschat, 1883, p. 287). Mivel a két alakot különböző nyelvjárásokból is lejegyezhették, az alapszó hangsúlyozása is eltérhetett, vö. 23 Az LKŽ (VII 392) csak a liaukà (4) alakot tünteti fel. 24 A főnevek egyik hangsúlyparadigmából a másikba való átmenete napjainkban is zajlik (vö. Stundžia, 1984). 25 A névszói tőben a hangsúlyozhatóság és a jelentésmegkülönböztető (ikonikus) funkció egyaránt megfigyelhető a žiopla: žioplas (= kváisa: kváiso) esetében. 125 pakálnė (1): kálnas, -ai (lásd a 2. lábjegyzetet) = pakalnė: kálnas, -ai26 §25. K. Būga (1959, 407. o.) által közölt palõvė: (: lóva), pašóstė, (: šóstas), pakõjė (: kõja) analógiás vagy más módon keletkezett nyelvjárási képződményekként értelmezendők. §26. Nem zárható ki az a feltevés, hogy a cirkumflexiós metatóniával különböző főnevek későbbi átalakulatok, például a mozgó paradigmájú (K¹) derivátumokból jöhettek létre a hangsúlynak a szó középső szótagjára való eltolódása következtében; vö. M. Daukša bedievùs, -ė̃ (bė́dieuniu, bė́diewu, bediewė́i, bediewė́iu, bė́diewes, bediewiámus, bediewiámus, bė́diewius) és bediẽvis, -ė (bediė́wis, bediė́vių, bediė́viamus) (Skardžius, 1935, 131. o.). Hasonlóképpen, ha a *beplaukūs, -ė̃: bėplauki, -ę alakból vezetjük le a beplaukis, -ė alakot, meg kellene változnia a képzett alak tövének hangsúlydallamának, vö. szakálltalan: bedievỹs, bė́dievį = szőrtelen: *beplaukūs, bėplauki. Tehát diachronikus szempontból itt nem egyetlen morféma hangsúlydallamának automatikus váltakozása, hanem az egész képzőtőre jellemző hangsúlyeltolódás figyelhető meg: { *bėplauk-} → { *bėplauk-}. Ez vezetett a cirkumflex megjelenéséhez a képzett alak tövében: { *bėplauk-} → { beplauk-}. §27. Úgy tűnik, hasonló módon keletkezett a pakalnė (*pàkaln-ē > *pakaln-ē > pakalnė). K. Būga feljegyzett példái (lásd §25) pedig azt mutatják, hogy ilyen változások nemcsak oxitonikus, hanem baritonikus tövű derivátumokban is végbemehettek. A szóalkotás szempontjából a pakõjė (:kõja) típusú váltakozás (a *pàkājē alakból) közel áll a kubìlias (: kūbilas) váltakozásához, bár magának a cirkumflexes hangsúlydallam-váltakozásnak a kialakulását rendszerint ellenkező irányú hangsúlyeltolódással magyarázzák (vö. Stang, 1966, 145. o.; Stundžia, 1981, 63–65. o.). §28. M. Daukša változatai, a svetimmõteris (ʃwetimmõteri, ʃwetimõterei, ʃwetimmõterius) és svetimmotēris (ʃwetimmotēris) (Skardžius, 1935, 130. o.), azt mutatják, hogy abban az időben a metatóniával képzett származékok hangsúlyozása még nem szilárdult meg. Tehát a hangsúlyeltolódás a pa- előtagú derivátumokban is végbemehetett. Funkcionálisan teljesen megegyezik a képzett szó utótagjára történő hangsúlyáthelyeződéssel a képzőhangsúly kialakulásának időszakában (vö. Coccop, 1977, 625. o.; Girdenis, 1972, 66. skk.). Ezért időben is hasonlóan datálandó. Azt, hogy a pa- előtagú főnevekben a cirkumflexiós metatónia újabb jelenség, a nyelvjárási adatok is bizonyítják: a „Lietuvių kalbos atlasui” gyűjtött anyag alapján nem rajzolódik ki a pakalnė származék összefüggőbb elterjedési területe (LKA I 179). Általában a cirkumflexes hangsúlydallam-váltakozás a nyugati aukštaitija és žemaitija nyelvjárásokban terjedt el jobban (Lyberis, 1972, 43. skk.). A keleti és déli aukštaitija nyelvjárásokban viszont a származékokat gyakran e váltakozás nélkül ejtik — lehetséges, hogy ezek a származékok hangsúlyozásának archaikusabb rendszerét őrizték meg. §29. A cirkumflexiós metatóniát olykor nemcsak az előtag morfológiai helyzetének (illetve a tővégi helyzetnek) megváltozásával hozzák összefüggésbe, hanem azzal is, hogy a képzett szó egyik szófajból egy másikba kerül át (Brugmann, 1906, 112–113. o.; Wijk, 1958, 34. o.; Skardžius, 1943, 456. o.). §30. A hangsúlyjelölt régi írásos emlékekben nem találhatók a po- (< *pā-) előtagú származékok. Néhány főnevet F. Kuršaitis szótára jegyez fel (pódùkra, pópietis, 26 Apie šių vedinių reikšmės skirtumus vienoje tarmėje plačiau žr. (Stundžia, 1981, p. 61). 126 pólunis). Régiségük ezért csak más nyelvek, elsősorban a porosz adataival támasztható alá, vö. Poducre, Passons, valamint Pomatre (lásd Mažiulis, 1981, 21. o.). Egyes esetekben a pó- már a litván nyelvben is kialakulhatott — a tővégi hang változásával és az előtag morfonológiai pozíciójának megerősödésével (vö. M. Daukša nūpėhą alakját, lásd §18) 27. Ezért teljesen indokolt, hogy az -is és -ys végződésű főneveket szinte hangsúlyozási változatoknak tekintik (Vitkauskas, 1976, 11. o.). Ez a melléknevekre is érvényes, amelyek nyelvjárási változatai meglehetősen pontosan tükrözik hangsúlyozásuk alakulását, vö. 28. pápiktas, -a (1) Šts, Als; pápiktas, -à (3ᵇ) J; papiktys, -ẽ (3ᵇ) Jdr, Vž → pópiktis, -ė (1) Rt, Trgn, Klt; papiktas, -à (4) Als §31. Tehát a mai litván nyelvterületen mindmáig több, a *pā- előtaggal képzett származék hangsúlyozási rendszere működik (lásd a 3. sémát) 29. 3. séma Pavyzdžiai: pasáulis (1) póakis (1) pāsaulis (1) paakys (3ᵇ); patėvis (1) póspamis (1) pātevis (1) pasparnė (3ᵇ); pabėržis (1) [paberžė (3ᵇ)] pāšonis (1) [pāšparnis (1)] Úgy tűnik, hogy a *pā- előtag és az állandó hangsúlyozási paradigma inkább az északnyugati žemaitiai területen terjedt el, ezért történetileg feltehetőleg a kurókkal hozható kapcsolatba (vö. Salys, 287. o.: térkép). A déli és keleti aukštaitiai a *pā- előtagú származékokban hajlamosak általánosan a pó- alakot használni, amelyet feltételesen porosz allomorfnak nevezhetünk. A közép-aukštaitiai származékok hangsúlyozási rendszere a rendszerek keveredése miatt nehezen rekonstruálható, M. Daukša írásai alapján azonban a *-pā-. előtag jellemző rá. 27 A morfonológiai kiegyenlítődés tendenciái különösen jól megfigyelhetők az igékből képzett végződéses főneveknél, vö. pāsukos (3ᵇ), pósūkis: pasūko. 28 Istoriškai senesniais laikytini šakninio kirčiavimo variantai (plg. Ambrazas, 1992, p. 17). 29 A szögletes zárójelben az analógia hatására kialakult nyelvjárási hangsúlyozási változatok szerepelnek. 127 §32. Igaz, nem lehet minden származékot a *pā- előtaggal is összekapcsolni: a rögzült előtagi hangsúlyozású változatot, a pasáuls alakot egy régebbi pasaũlis formából kellene származtatni, amelynek hangsúlya a baritonikus akútuszos tőben maradt. Így nehéz volna megmagyarázni a mozgó hangsúlyú paradigma fennmaradását a tárgyalt származékok rendszerében. Így a *pā- előtag származékainak diakrón elemzése azt mutatja, hogy kialakulásuk idején már mindkét alomorf létezett — *pā- és *pā-, amelyek közül az utóbbi feltehetően egy régebbi rövid *pā-. alakból keletkezett. Források és szakirodalom Ambrazas S. Baltų ir slavų kalbų vardžodžių daryba (senosios bendrybės ir skirt ybės) // Baltistica, 1991. T. 27(1). P. 15—34. Bammesberger A. Zur Herkunft der baltischen Ablautstufe ā // Linguistica Baltica, 1. Warszawa, 1992. P. 49—53. Brugmann K. Grundriss der vergleichenden Grammatik der indogermanischen Sprachen. T. 2. D. 1. Strassburg, 1906. Buch T. Die Akzentuierung des Christian Donelaitis / Prace językoznawcze, 25. Wrocław-Warszawa-Kraków, 1961. Būga K. Die Metatonie im Litauischen und Lettischen // Būga K. Rinktiniai raštai. T. 2. V., 1959. P. 386—483. Būga K. Lietuvių tauta ir kalba bei jos artimieji giminaičiai // Būga. K. Rinktiniai raštai. T. 3. V., 1961. P. 85—282. Endzelin J. Altpreussische Grammatik. Riga, 1944. Endzelīns J. Latviešu valodas gramatika. Rīga, 1951. Фортунатов Ф. Ф. Об ударении и долготе в балтийских языках. II. Долгота в латышском языке // A litván nyelv peremvidéki nyelvjárásai (A litván nyelvészet kérdései. 30. köt.). V., 1993. 181—213. o. Fraenkel E. Litauisches etymologisches Wörterbuch. T. 1, 2. Heidelberg-Göttingen, 1962—1965. Girdenis A. Lietuvių kalbos vardažodžio priesagų kirčio susiformavimas // Baltistica, 1972. 1 priedas. P. 66—72. Girdenis A. Dvikirčiai žodžiai M. Daukšos ”Postilėje” // Kalbotyra, 1984. T. 35(1). P. 108—109. Kabelka J. Kristijono Donelaičio raštų leksika. V., 1964. Karaliūnas S. Kai kurie baltų ir slavų kalbų seniausiųjų santykių klausimai // Baltų ir slavų kalbų ryšiai (Lietuvių kalbotyros klausimai. T. 10). V., 1968. P. 7—100. Kazlauskas J. Lietuvių kalbos istorinė gramatika (kirčiavimas, daiktavardis, veiksmažodis). V., 1968. Klimavičius J. Dėl kai kurių žodžių literatūrinės formos ir kirčio // Iš lietuvių leksikologijos ir leksikografijos (Lietuvių kalbotyros klausimai. T. 12). V., 1970. P. 189—193. Kurschat Fr. Grammatik der litauischen Sprache. Halle, 1876. Kurschat Fr. Wörterbuch der litauischen Sprache. Halle, 1883. Lyberis A. Metatonijos reiškiniai vediniuose // Kalbos kultūra, 1972. Sąs. 22. P. 43—48. LKA — Litván nyelvatlasz. 1—3. köt. V., 1977—1991. LKŽ — Litván nyelv szótára. 1–2. köt. V., 1968–1969; 3–15. köt. V., 1956–1991. Mažiulis V. Prūsų kalbos paminklai. V., 1981. Mikulenienė D. Metatonija morfonologijos požiūriu // Kalbotyra, 1989. T. 40(1). P. 45—51. Mikulenienė D. A *pā- előtag fejlődése a képzett főnevekben // A litván nyelvjárások és kutatásuk. Múlt és jelen / Antanas Salys (1902 07 21 — 1972 07 31) tiszteletére. Konferencia-összefoglalók. V., 1992. 12–13. o. 128 Mikulėnienė D., Žeizienė J. Az előtagos főnevek hangsúlyozása morfológiai szempontból // Kalbotyra, 1994. 42(1). köt. (megjelenés alatt). K. Mūlenbach. A lett nyelv szótára. Szerkesztette, kiegészítette és folytatta J. Endzelīns. 1–4. köt. Rīga, 1927–1929. Naktinienė G., Paulauskienė A., Vitkauskas V. Druskininkų tarmės žodynas. V., 1988. Petruskas J., Vidugiris A. Lazūnų tarmės žodynas. V., 1985. Otrebski J. A litván nyelv grammatikája. 2. köt.: A szavak szerkezetének tana. Warszawa, 1965. Salys A. A žemaitiai nyelvjárások. 1. rész. A žemaitiai nyelvterület története // Salys A. Válogatott írásai. 4. köt. A litván nyelvjárások. Roma, 1992. 141–286. o. Skardžius P. Daukšos akcentologija. K., 1935. Skardžius P. Lietuvių kalbos žodžių daryba. V., 1943. Skardžius P. Lietuvių kalbos kirčiavimas. Čikaga, 1968. de Saussure F. A litván hangsúlyozás // de Saussure F. Válogatott nyelvészeti tanulmányok. M.,1977. 620–632. o. Stang Chr. S. A balti nyelvek összehasonlító grammatikája. Oslo-Bergen-Tromsø, 1966. Stundžia B. A cirkumflex metatónia kérdéséről a litván nyelv képzett főneveiben // Baltistica, 1981. 17(1). köt. 58–65. o. Stundžia B. A litván nyelv két szótagú főneveinek hangsúlyozási változatai // Kalbotyra, 1984. 35(1). köt. 87–90. o. Vanagas A. Lietuvos TSR hidronimų daryba. V., 1970. Vanagas A. Lietuvių hidronimų etimologinis žodynas. V., 1981. van Wijk N. A balti és szláv hangsúly- és intonációs rendszerek, 2. kiad. ’s-Gravenhage, 1958. Vitkauskas V. Šiaurės rytų dunininkų šnektų žodynas. V., 1976. Zinkevičius Z. A litván nyelv történeti grammatikája. 2. köt. V., 1981. Zinkevičius Z. A litván történeti akcentológiából. Az 1605. évi katekizmus hangsúlyozása. V., 1975. A *pā- prefixummal álló ragozható származékok hangsúlyozása Összefoglalás A po (< *pā-) elöljáróval történetileg két prefixum, a po- és a pa- függ össze, amelyek a mai nyelvben allomorfokként működnek. A cikk a prefixális származékok eltérő hangsúlyozásának okait tárgyalja: 1) maguknak a prefixumoknak a fejlődését; 2) az alapszavak eltérő hangsúlyozását; 3) a származékok területi, illetve nyelvjárási sajátosságait. A pa- kezdetű származékok mellett (közéjük tartoznak a következők: pasáulīs, pósparnīs) a pā- alakot is rekonstruálják (pāsaūlis, pāspārnīs). Az utóbbival hozzák kapcsolatba a mozgó hangsúlyú származékokat (paspárnē/paspārnȳs: pāspārnē/pāspārnī). Azokat a főneveket, amelyekben szinkrón szempontból akútum-metatónia figyelhető meg (pakámpē kàmpas), a cikk olyan változatoknak tekinti, amelyek megőrizték a gyöktő régi hangsúlyát (vö. nyelvjárási kám pa). A cirkumflex metatóniát az alapszó hangsúlyparadigmájának megváltozásával hozzák összefüggésbe (pakálnē: kálnas, -ai = pakalnē: kálnas, -ai). Az ilyen származékokban viszonylag új jelenségként értelmezik, amely nemcsak a tőképző szuffixum megváltozása következtében, hanem a hangsúly prefixumról a származék tövére való áthelyeződése miatt is kialakulhatott (vö. *pākalnē, > *pakalnē > pakalnē). 129