Keletas naujesnių Punsko šnektos linksniavimo ir kirčiavimo ypatybių

LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI, XXXIV (1994) LIETUVIŲ KALBOS TARMĖS IR JŲ TYRINĖJIMAI Laima GRUMADIENĖ A PUNSKI NYELVJÁRÁS NÉHÁNY ÚJABB RAGOZÁSI ÉS HANGSÚLYOZÁSI SAJÁTOSSÁGA 1. A vizsgálat tárgya. A punskiai nyelvjárás a déli aukštaitiai nyelvjárás nyugati része, amelyet nem nyelvi sajátosságok, hanem a litván–lengyel államhatár választ el a nyelvjárás fő területétől (bővebben lásd Mikalauskaitė, 1933; Šukytė, 1951; Savukynas, 1955; Buch, 1961; Grinaveckienė, 1961; Uzdila, 1963; Valentukevičiūtė, 1967; Grinaveckis, 1972; Smoczyński, 1977; Hasiuk, 1978; Aleksaitė I., 1985; Aleksaitė B., 1985; Stoskelūnaitė, 1990; Garšva, Stoskelūnaitė, Vaina, 1991). Így kezelik ezt a nyelvjárást a litván dialektológia alapvető munkái is — a „Lietuvių kalbos atlasas” (T.1, 1977; T.2, 1982; T.3, 1991) és Z.Zinkevičius „Lietuvių dialektologija” című műve (1966). A punsk környéki lakosok megőrizték litván identitásukat, valamint a nyelvi és kulturális hagyományok folytonosságát (vö. Pokropek, 1975; Gajda, 1987; Gataj, 1987; Garšva, Grumadienė, 1988). A litván nyelv többi nyelvjárásához hasonlóan a punskiai nyelvjárást ma is élő beszédként használják a mindennapi életben. Az azonban, hogy az utóbbi időben a nyelvjárás valamennyi képviselője (az óvodáskorú gyermekek kivételével) kétnyelvűvé vált a Punsk környékén (litvánul és lengyelül is tud), továbbá hogy a köznyelv kisebb hatást gyakorol rá, mint a litván nyelv többi nyelvjárására, sajátos jelleget kölcsönöz neki. A köznyelv a rádión, a televízión, a sajtón, az iskolákon és az egyházon keresztül hat a punskiai litvánokra, de befolyása így is gyengébb, mint Litvániában. A litván rádió, televízió, különösen pedig a sajtó nem állandó kísérője a punskiai litvánoknak, mivel gyakran kiszorítják lengyel megfelelőik, főként a fiatalok életében. De még azokban az iskolákban is, ahol litvánul folyik a tanítás, sok tankönyv lengyel nyelvű. Igaz, az utóbbi időben gyakoribbá váltak a Litvániában élő litvánokkal való közvetlen kapcsolatok, és a helyi fiatalok közül sokan mennek Litvániába tanulni. 2. Módszer, vizsgálati anyag és adatközlők. A litván nyelvjárások kutatásainak egy része a strukturalizmus elveit követi, de a földrajzi dialektológia módszere van túlsúlyban, amely J.Gilliéron kora óta alig változott, és a történeti-összehasonlító nyelvészet igényeit hivatott szolgálni. A nyelvjárási adatokat rendszerint idősebb adatközlőktől gyűjtik. Az utóbbi évtizedekben az „Europos kalbų atlasas” programjai szerinti adatgyűjtés során figyelembe veszik azt a követelményt, hogy több korcsoporthoz tartozó és különböző társadalmi helyzetű adatközlőket kérdezzenek meg, de még kevés az olyan elemző munka, amely ilyen jellegű adatokra támaszkodna. Így a litván dialektológiában szinte nincs hagyománya a különböző korú, azaz különböző nemzedékekhez tartozó adatközlők nyelvhasználata módszeresebb összehasonlításának (az egyik kivételt I.Remenvtė (1992) munkái jelentik). Ebben a tanulmányban a punskiai nyelvjárás idősebb, középső és fiatalabb nemzedékének néhány nyelvi sajátosságát hasonlítjuk össze, azaz (szocioling- 97 vistinės dialektologijos dimensija — regimasis laikas (Labov, 1966). Lyginant trijų pateikėjų kartų kalbos duomenis, t.y. tiriant atitinkamos linksniavimo ar kirčiavimo ypatybės pokyčius regimuoju laiku, galima nustatyti dabar vykstančio kalbos kitimo kryptį bei intensyvumą, rasti ryšį su kitais vykstančiais kitimais. Taigi tiriamas ne diachroninės, o sinchroninės sociolingvistinės dialektologijos objektas — dabar vykstantys kalbos kitimai. E célból a szerző és mások 1989—1992-ben gyűjtötték az anyagot a Litván Nyelvi Intézet által készített „Lietuvių kalbos tarmių ir jų sąveikos tyrimo programos” című kézirat alapján (a továbbiakban: „Tarmių sąveikos programa”). Az adatok nagy részét a punskiai Irena Gasperavičiūtė és Gražina Sorokaitė gyűjtötte; az összegyűjtött adatok alapján szakdolgozatot írtak és védtek meg a Vilniusi Egyetemen (Gasperowicz, 1992; Sorokaitė, 1992). A nyelvjárási adatokat az adatközlőkkel folytatott beszélgetésekből és beszédük magnófelvételeiből gyűjtötték. Minden korcsoport képviselőitől többször is összegyűjtötték a „Tarmių sąveikos programa” kérdéseire adott válaszokat. Ehhez a tanulmányhoz a „Morfologijos” fejezet kérdéseire adott, kartotéklapokra feljegyzett válaszokat használtuk fel. Egyes hangsúlyozási sajátosságokat a főnevek ragozásának valós időben megfigyelhető változatosságát elemezve írtunk le. További adatokat a punskiai nyelvjárás más beszélőinek magnófelvételeit hallgatva kerestünk. A punskiai nyelvjárás felvételeit, az átírt szövegeket és a kitöltött „Tarmių sąveikos programa” adatlapjait a Litván Nyelvi Intézet Dialektológiai Gyűjteménye őrzi. A nyelvjárási adatokat Žvikelių (Punsk 10 km-re délkeletre fekvő) és Kreivėnų (közvetlenül Punsk mellett található) falvak lakosaitól gyűjtötték, akik otthoni környezetükben mindig nyelvjárásban beszélnek. A középkorú és fiatalabb nyelvjáráshasználók kerülték a magnófelvételeket, ezért válaszaik zömét beszélgetések során kapták. E két korcsoportból kevesebb adatközlőt kérdeztek meg, de velük gyakran és hosszan beszélgettek. Az idősebb adatközlők szívesen beleegyeztek abba, hogy beszédüket magnóra vegyék, ezért a „Morfologijos” fejezet kérdéseire adott válaszaikat a felvételekből válogatták ki. Az ilyen adatgyűjtés során sok felvett szöveget kell meghallgatni, ezért több olyan adatközlő volt az idősebb nemzedékből, akinek a nyelvi adataira támaszkodtak. Az idősebb, régi nemzedék (a továbbiakban — SK) adatközlői: Petronėlė Pečiulytė-Gavenienė (szül. 1912), Juozas Uždiļa (szül. 1905), Juozas Krivickas (szül. 1924), Juozas Kliukinskas (szül. 1924), Adėlė Kliukinskienė (szül. 1928), Magdė Grigutienė (szül. 1925) Žvikeliųből, Katrė Krivickienė (szül. 1905) és Julijona Gasperavičienė (szül. 1917) Kreivėnųből; a középső nemzedék (a továbbiakban — VK) képviselői: Jōnas (szül. 1943) és Juozas (szül. 1954) Gasperavičius Žvikeliųből; a fiatalabb nemzedék (a továbbiakban — JK) képviselői: Irena Vainaitė (szül. 1967), Zita Jankauskaitė (szül. 1969), Irena Gasperavičiūtė (szül. 1969) Žvikeliųből és Gražina Sorokaitė (szül. 1969) Kreivėnųből. A tanulmány célja annak megállapítása, hogy milyen változások mennek végbe jelenleg a punskiai nyelvjárás főnévragozási és hangsúlyozási rendszerében. 3. Néhány tendencia a főnévragozási rendszer változásában. A ragozási rendszer változásai a tőosztályok produktivitásával és keveredésével, az egyes esetek ragjainak fonetikai alkalmazkodásával, valamint bizonyos esetek bizonyos névutókkal való használatával függnek össze (lásd még Grumadienė, 1993, p. 6). 98 A főnév nemének megváltozásával a ragozási paradigma és a tő is megváltozik. A punskai nyelvjárás idősebb beszélőinek nyelvhasználatában a žvė·rìs, ang·lìs nőnemű, i-tövű főnevek, a fiatalokéban viszont már hímneműek, és teljesen vagy részben az į-o-tövűek közé kerültek: Vns. Dgs. SK VK, JK SK VK, JK V. žvė·rìs žvė·rìs žvė·ri·s žvė·ri·s K. žvė·rìės žvė·ro./žvė·rìės žvė·rũ žvė·rũ N. žvė·rài žvė·rùì žvė·rb.m žvė·rá.m/žvė·rb.m G. žvė·rì žvė·ri· žvė·rùs žvė·rùs Įn. žvė·rù/žvė·ru žvė·rù žvė·rùm. žvė·rai.s/žvė·rùm. Vt. žvė·rùm./ žvė·rì žvė·ri·sa žvė·ruósė/ žvė·rùm žvė·ri·sá¹ Vö. még: SK: g'eró·s ang·lìės rai·ktu· nusìpirk·kę; JK: šì·met an·glo· vusà·i n'edau·k susnaudó·j. Hasonló változások más tőtípusokban is végbemennek. A SK a nőnemű, ē-tövű dal·g'e· alakot használja (LKA I. térkép, 50. sz.), a JK viszont már a hímnemű, ia-tövű dal·g'is alakot (vö. Zinkevičius, 1966, p. 219); a SK pavė·sė·, a JK pavė·sis alakot használ, például: SK: acusė·zų kūr. pavė·sėi | tai nùt langù·au.; JK: l'ì· po·krū·mais g'ǝ·ras pavė·sis. A JK ritkábban használja a korábbi nemzedékek számára megszokott, įu-tövű kiša·n'us alakot, mivel a fiatalok számára az įo-tövű kiša·n'is a megszokottabb (vö. Zinkevičius, 1966, p. 254). Néhány esetvégződést azonban – különösen a nyelvjárásra jellemzőket – ebben az esetben is megőriz a fiatalabb nemzedék: a kiša·nù egyes számú részes esetet, valamint az įu-tőből átvett kiša·n'ù· egyes számú birtokos esetet, a kiša·n'ù eszközhatározó esetet és a kiša·n'ùì helyhatározó esetet ejti. A szóalakok egyik tőtípusból a másikba való átkerülése nem csupán a tövek produktivitásának kérdése. A fiatalokra a köznyelv is hatással van, jóllehet, mint említettük, kisebb mértékben, mint Lietuvoje. Ezért – más nyelvjárásokhoz hasonlóan – gyakran kerülik a köznyelvitől nagyon eltérő végződéseket: a SK iž-ó-tövű riešùci·s alakját a JK rendszerint ó-tövű riešùtas alakra cseréli (vö. Zinkevičius, 1966, p. 221); a SK dancì·s, debesì·s alakjait i-tövű dancìs, debesìs alakokra (vö. LKA III. térkép, 25., 26. sz.; Zinkevičius, 1966, p. 241). A SK u-tövű badùs, šaškùs alakjait ó-tövű bà·das, šà·škas alakokra cseréli (vö. Zinkevičius, 1966, p. 253). Míg az idősebbek beszédében az egyes számú birtokos esetben a và·g'o·, az egyes számú eszközhatározó esetben a vag'ù, többes számú alanyesetben a vag'ęi·, többes számú eszközhatározó esetben pedig a vag'ę·s alak hallható – vagyis éppen az i-tőből a produktívabb (i)įo-tőbe átkerült alakok –, a fiatalok ezeket a köznyelvből átvett alakokra cserélik: egyes számú birtokos esetben vag'ės, egyes számú eszközhatározó esetben vag'ìm., többes számú alanyesetben và·o·ì·s, többes számú eszközhatározó esetben vag'ìm. (ez utóbbi sok esetben nemcsak a nyelvjárásokban rövidül). Az idősebbek által az įo-tőből átvett nakčì egyes számú eszközhatározó alak helyett a fiatalok a nakcùm. alakot használják, vagyis „kiigazítják”. ¹ A punskai nyelvjárásban számos mássalhangzó következetesen keményedik, de például az egyes számú birtokos esetű žvė·rìės alakban az [r] történeti okokból viszonylag lágyan ejtődik. A fiatalok az elöl képzett magánhangzók előtt az s-t a lengyel nyelvhez hasonlóan ejtik: [ś]. A ferde vonal után a ritkább változat szerepel. 99 Előfordul, hogy a melléknevek főnévi végződéseket vesznek fel. A punskai környék idősebb lakosai az egyes szám alanyesetében a melléknevek következő alakjait használják avbžbìn'u, bá.ltu, ma₃bìn'u, vakarì·kšču (egyébként nem messze ettől a vidéktől húzódik a -u és -ui végződésű főnévi alakok elterjedésének izoglosszája, vö. LKA III. térkép, 36. sz.). A fiatalok, bár az ō-tövű főnevek egyes számú alanyesetének végződéseit rendszerint a hagyományos formában őrzik meg (vagyis -u, nem pedig -ui), a melléknevekkel ebben az esetben másképp járnak el: az avbžbìn'ui, bá.ltui, ma₃bìn'ui, vakarì·kščui alakokat használják. Ezek főnévi végződések. Lehetséges, hogy a köznyelvhez igazodnak, de nem tudják, hogy a köznyelvi norma a névmási melléknévi végződések használata. Talán szintén a köznyelv hatására cseréli a fiatal nemzedék az idősebbek által használt régi többes számú helyhatározó esetű krū'muos(a), mė'₃uos(a), namúos(a), dančì·s(a), akì·s(a), šakó·s(a) alakokat (vö. LKA III. térkép, 67–70. sz.; Zinkevičius, 1966, p. 238) olyan alakokra, amelyek végződésében elöl képzett e hang ejtődik, előtte pedig a lengyel alveoláris [ś] áll: -úosę, -íšę, -ósę. Figyelemre méltó, hogy a fiatalok a megrövidült alakokat nem használják, csak a határozószóvá vált namúos alakot mondják. Az egyéb végződésű helyhatározó esetű alakokat is úgy hangsúlyozzák, mint az idősebbek a saját alakjaikat, például: akì·śę, šakó·śę, laukúośę. A fiatalok alig használják az illativust. Azokban az esetekben, amikor az idősebbek illativusa lokatívuszi jelentésben szerepel (mint minden déli aukštaitis nyelvjárásban, vö. LKA III. térkép, 44. sz.; Zinkevičius, 1966, p. 201–202), a fiatalok a főnevek lokatívuszi alakjait választják, bár a névmások illativusát használják, például SK: taì. būvo· bevė.ík ko·žnán. so·₃ún. / taì. da ažarùkan laì.ke·si / ku·rùna tū· má.lku· tañ. kašùkan dracìnen / iš vandenìñ. taì. gál' labáì. ilgáì. negá·li bú·c; VK: šìtan. ažarùki ęvù. niėkas nesimá.udo.; JK: kū· turì tañ. kašùkį / kas tañ. vandenì· plá.₃k'o·ja. Az idősebbek az illativust a saját, vagyis a belső irányt jelölő helyhatározó eset jelentésében használják (csak egyes számban), a fiatalok pedig elöljárós szerkezettel helyettesítik: in + G.: SK: galvó·n — JK in_gá.lvu·, SK žá.me·n — JK in_žá.mì·, SK stubó·n — JK in_stùbru·, például SK: gá·vo· galvó·n ir_nucùblo· / ir_tran.ke· žá.me·n tū· sklenñ·ču·; VK: išė·jo· muškán. ir_negrì·žo·; JK: nemenkai. dé·jo. in_gá.lvu· / užai.kit nó·r bùski in_stùbu·. A többes számú illativust az idősebbek sem használják, hanem elöljárós szerkezettel helyettesítik: in + G. (vö. LKA III. térkép, 48. sz.), például SK: a₃nù in_laukùs pažù·rę·c; VK: ęvù. raì.ke važùoc | bá i(n)_namùs neinsilá·s. A fiatalok nyelvhasználatában csak a határozószóvá vált laũ.kan alak maradt fenn (ezt az alakot minden punskai beszélő a tőben hangsúlyozza). A punskai nyelvjárásban az allativusok nem gyakoriak, de az idősebbek beszédében előfordulnak határozószóvá vált alakjaik: ruden'òp, galòp, vakaròp (rövid o-t jegyeztek fel), például SK: vakaròp bar.n'o· būvo· | ka(p)_parę·jeù. / vakaròp tàs žvìrblùkas ir_dàžbege· / ruden'òp paraikalá·u in_vaì.sku·. Az idősebbek a főnevek és a melléknevek egyes számú lokatívuszi mažùki· dubùmiki·, ma₃bìnì· krūžùki· alakjait is használják (vö. LKA III. térkép, 48–49. sz.); a fiatalok hajlamosak másképp egyeztetni: a főnevek lokatívuszi alakjait nyelvjárási formában őrzik meg, a 100 a melléknevek esetében a köznyelvre jellemző alakokra vált, pl. JK: mažùkam ažarùki, mažìnam namùki (a rövidült alakok a köznyelvi beszédre is jellemzők). A fiatalok azonban nem mindig a köznyelvi változatot választják, és még ha a köznyelvi alakot használják is, nem mindig úgy hangsúlyozzák, mint a köznyelvben. Például az idősebbek által használt, mássalhangzós tövű egyes számú genitivusi alak, mo·teràs (vö. Kazlauskas, 1968, p. 254) helyett a fiatalok azt mondják: mo·ter̃ės; az idősebbek által használt egyes számú instrumentaliszi alak, mó·terų, ā tövű, míg a fiatalabbaké mo·terũñ — ā-tövű, de a köznyelvitől eltérően hangsúlyozzák. A punskói idősebbek ma gyakrabban használják a šùvà alakot, bár szinonim változatként előfordul a šúȯi is (vö. Zinkevičius, 1966, p. 256), a fiatalok azonban elhagyták a šùvà alakot, és csak a šúȯi alakot használják (vö. LKA II térkép, 67. sz. és a megjegyzéseket). Az idősebbek a több szótagú ž̇-o tövű főnevek megszólító esetét az ō tő megszólító esetének végződéseivel használják: tę·vùle, vai·kẽle (az l nem keményedik meg). A fiatalok ebben az esetben az ž̇ō tő megszólító esetének -i végződését használják: tę·vùli, vai·kẽ·li. A fiatalok nyelvhasználatában olykor csak egy-egy szó alakja változik meg az egész rendszeren belül. Például minden punskai az ō-tövű, két szótagú főnevek megszólító esetét -a végződéssel használja: té·vai, jó·nai, de csak a fiatalok mondják: žá·nte, mindenki más pedig: žá·ntai. A fiatalok egyre gyakrabban használnak elöljárószóval álló eseteket. A punskai nyelvjárásban az ik(i), lig(i), per, po, prie elöljárószók rendszerint részes esettel állnak, például SK: ižá·rk ig_dàgni / dá·rbu· dabà·k ligi ga·li / pà·sako·k per_nau·ji | bà negridė·jæu / po_dà·rbu užà·k / ko_paprašù·c. | kàt pabù·tu· prie_vai·ki. Talán azért, mert a nyelvjárásban a különféle ragozási típusú főnevek (leggyakrabban hímneműek) a régi mássalhangzó-tövű -i végződésű részes esetű alakot használják, amely jelentősen eltér a köznyelvben használatos alakoktól, a fiatalok hajlanak arra, hogy magát a szerkezetet változtassák meg, vagyis az említett elöljárószavakat nem részes esettel, hanem – a köznyelvhez hasonlóan – birtokos esettel álló szerkezetekben használják, például JK: ar_ižgė·rai igi dùgno / po_dá·rbo· bu·nu bai·sęj pai·lsus. A punskai nyelvjárás különböző nemzedékekhez tartozó beszélői nyelvének morfológiai sajátosságait összehasonlítva világossá válik, hogy bár a lengyel nyelv ma már kivétel nélkül nagy hatást gyakorol a kétnyelvű punskaiakra, különösen a szókincsre és a fonetikára, a ragozási rendszerre gyakorolt hatása kisebb, mint a litván köznyelvé. A fiatalok nyelvhasználatában azonban előfordul interferencia, különösen az elöljárószóval álló esetek használatakor, például JK: ái·k | an bró·lio sakáu ‘menj, mondom a fivéremnek’ (tükörfordítás a lengyel do brata); ùž_penkló·lika sapcį·no·s vā·lando·s ‘negyed hét’ (tükörfordítás a lengyel za pietnaście minut siódma godzina). A fiatalok nyelvében tehát visszaszorulnak a nyelvjárás sajátosabb esetragjai, az egyik ragozási típusból a másikba való átmenet figyelhető meg (teljes egészében vagy csak egyes esetekben), gyakoribbá válnak az elöljárószós szerkezetek, és változik az elöljárószók vonzata. Ezek valamennyi mai litván nyelvjárásban közös jelenségek. Fő okuk a köznyelv hatása, bár a punskai nyelvjárásban egyes jelenségek fejlődését a lengyel nyelv is katalizálhatja. 4. Néhány hangsúlyozási típus keveredésének tendenciája. Az egyik leginkább szembetűnő 101 krintančių kirčiavimo naujovių Punsko jaunimo kalboje (dar žr. Grumadienė, 1993, p.11) yra ta, kad tarmės 3-iosios kirčiuotės žodžius linkstama kirčiuoti kaip 4-osios2, t.y. 3→4; plg. SK, VK: pėˈdas / peˈdà, peˈdáːm / peˈdóːm, pėˈdus / pėˈdąs3 (3) ir JK: pėˈdas, peˈdań, peˈdáːm, peˈdùs (4); SK, VK: žar̃nà, žar̃nóːn, žar̃nóːm, žá.rnas (3) ir JK: žarnà, žarnóːn, žarnóːm, žarnàs (4); SK, VK: taũkaiː, tá.u̯kus (3) ir JK: taũkai, taũkùs (4); SK, VK: drėˈgnas, dręˈgnà, dręgniėm, dręgnóm, drėˈgnus, drėˈgnas, drėˈgnai (3) ir JK: drėˈgnas, dręˈgnà, drėˈgniėm, drėˈgnóːm, drėˈgnùs, drėˈgnàs, drėˈgnai (4); SK, VK: giˈvas, giˈvà, giˈvi̇ėm, giˈvóːm, giˈvùs, giˈvas, giˈvai(3) ir JK: giˈvas, giˈvà, giˈvi̇ėm, giˈvóːm, giˈvùs, giˈvàs, giˈvai; SK, VK: í.lgas, ilgà, iˈgi̇ėm, ilgóːm, í.lgus, í.lgas, í.lgai (3) ir JK: í.lgas, ilyà, ilgé̇m, ilgóːm, ilgùs, ilgàs, í.lgai (4); SK, VK: kietas, kietà, kieˈciėm, kieˈtóːm, kietus, kietas, kietai (3) ir JK: kietas, kietà, kieˈciėm, kieˈtóːm, kietùs, kietàs, kietai (4); SK, VK: šá.ltas, šaltà, šalciėm, šaltóːm, šá.ltus, šá.ltas, šá.ltai (3) ir JK: šá.ltas, šaltà, šalciėm, šaltóːm, šaltùs, šaltàs, šá.ltai (4); SK,VK: vienas, vienà, vieniėm, vienóːm, vienùs, vienas, vienai (3) ir JK vienas, vienà, vieniėm, vienóːm, vienùs, vienàs, vienai (4). A tárgyalt esetekben a középső korosztály általában ugyanúgy hangsúlyoz, mint az idősebbek; csak a fiatalok hangsúlyozása tér el. Vannak azonban olyan szavak, amelyekben a 3. hangsúlyozási típust nemcsak a fiatalabb, hanem a középső korosztály sem használja, jóllehet az idősek a 3. típust alkalmazzák, például SK: gardùs, gar̃ži, garžiem, garžóːm, gá.rzùs, gá.rzæs, gá.rzæi (3), míg VK, JK: gardùs, garži, garžiem, garžóːm, garžùs, garžàs, gá.rzæi (4); SK: saldùs, salži, salžiem, salžóːm, sá.lzùs, sá.lzæs, sá.lzæi (3), míg VK, JK: saldùs, salži, salžiem, salžóːm, salžùs, salžàs, sá.lzæi (4). Tehát a hangsúly a szó végére kerül még azokban az esetekben is, amikor a hangsúlyos szótag alapja akut diftongus vagy vegyes diftongus, és azok hangsúlyfokozatait a nyelvjárásban világosan ejtik és megkülönböztetik. Meg kell jegyezni, hogy a szóvégi hangsúlyozásra inkább a többes szám G. esetében törekednek, mint az egyes szám Ill. esetében; vagyis előfordul, hogy így mondják: kietùs, kietàs, de kietu (a nyelvjárásban a hím- és nőnemű alakok ragjai egybeesnek), peˈdùs, de pėˈdu. Megfigyelhető az ellenkező jelenség is: a nyelvjárás 4. hangsúlyozási típusába tartozó szavakat mind a JK, mind a VK a 3. típus szerint hangsúlyozza, azaz 4→3; vö. SK: gerklėː, gerklėˈn, gerklėˈm, gerklės (4), valamint VK, JK: gerklėː, gerklėˈn, gerklėˈm, gerklas (3) (a köznyelvben szintén 3); SK: gleˈbiːs, gleˈbiń, gleˈbėːm, gleˈbùs (4), míg VK, JK: 2 Itt kizárólag a szó paradigmájában elfoglalt hangsúlyhely értendő; a rá jellemző hangsúlyfokot nem vesszük figyelembe. A hangsúlyfokokat meglehetősen világosan ejtik, ezért elvetettük azt az elképzelést, hogy csak a hangsúly helyét jelöljük. 3 A nyelvjárási adatokat ehhez az alfejezethez a „Tarmių sąveikos programos” „Kirčiavimo” című fejezetének követelményei szerint közöljük, vagyis a főnevek egyes szám V., Ill., többes szám N. és G. alakját, valamint a melléknevek és számnevek megfelelő hím- és nőnemű egyes szám V., többes szám N. és G., továbbá nőnemű egyes szám N. alakját soroljuk fel. Ha a példák más sorrendben szerepelnek, az azt jelenti, hogy a kért alakokat az élőbeszédben nem sikerült hallani. 102 glė·bī·s, glė·bīn., glė·bė·m, glē·b'us (3); SK: kā·klas, kaklan., kaklā·m, kaklūs (4), valamint VK, JK: kā·klas, kaklan., kaklā·m, kā·klus (3). Csak a fiatalok beszédében figyelhető meg a krūvà szó 3. típusú hangsúlyozása; az idősebbek a 4. típust használják. A strāzdas főnevet csak a VK hangsúlyozza a 3. típus szerint, míg az SK és a JK a 4. szerint. A 4→3 esetében is eltérés mutatkozik a többes szám G. alakjában: itt a vártnál gyakrabban nem a szó végére, hanem más szótagra esik a hangsúly, az egyes szám Ill. alakja viszont éppen gyakrabban őrzi meg a szóvégi hangsúlyt. Megfigyelhető az a tendencia is, hogy a 2. hangsúlyozási típusú szavakat az 1. típus szerint hangsúlyozzák, azaz 2→1, ez azonban már nem olyan gyakori, mint a 3→4. Egyébként ez nemcsak a JK-ra, hanem a VK beszédére is jellemző; vö. SK: gul·bė·, gul·bė·m, gul·bės (2), valamint VK, JK: gul·bė·, gul·bė·m, gul·bes (1); SK: laũ·mė·, laũ·mė·m, laũ·mės (2), valamint VK, JK: laũ·mė·, laũ·me·m, laũ·mes (1); SK: al·k.snis, al·k.snēm, al·k.sn’ūs (2), valamint VK, JK: al·k.snis, al·k.snēm, al·k.sn’ūs (1); SK: rā·štas, rā·štam, raštūs (2), valamint VK, JK: rā·štas, rā·štam, rā·štus (1); SK: saųsai·nis, saųsai·nēm, saųsai·n’ūs (2), valamint VK, JK: saųsai·nis, saųsai·nēm, saųsai·n’ūs (1). Talán csak a rāštas szó nem kap 1. típusú hangsúlyt azokban a nyelvjárásokban, amelyekben a hangsúly nem húzódik vissza; a többi felsorolt eset azonban előfordul. Számos nyelvjárásban a gulbė akut hangsúlyozású; a sausānis új nyelvjárási szó lehet, amelyet rendszerint kölcsönszavakkal helyettesítenek. Egyébként a fiatalok hajlamosak arra, hogy a második hangsúlyozási típusú vieta szót következetesen a tövében hangsúlyozzák. A JK és a VK az 1. hangsúlyozási típus szerint hajlamos hangsúlyozni néhány 3. típusú szót is, azaz 3→1; vö. SK: kó·tas, ko·tā·m, kó·tus (3), valamint VK, JK: kó·tas, kó·tam, kó·tus (1); SK: žā·ndas, žandā·m, žā·ndus (3), valamint VK, JK: žā·ndas, žā·ndam, žā·ndus (1); SK: dā·iktas, daiktā·m, dā·iktus (3), valamint VK, JK: dā·iktas, dā·iktam, dā·iktus (1). Kétségtelen, hogy az olyan szavak hangsúlyozása, mint a daiktas, értelmezhető a régi baritonikus hangsúlyozásként (amely egyes nyelvjárásokban máig fennmaradt); ám nem az SK, hanem a VK és a JK hangsúlyoz így, ezért megalapozottabb ezt új jelenségnek tekinteni, amelynek talán nincsenek ilyen mély gyökerei. Punsko környékén igen élő a gyűjtő többes szám használata, ezért teljesen indokolt a rokonsági terminusok vagy személynevek végződésének hangsúlyozása, különösen többes szám V. és K., olykor N. és G. esetében is, noha az egyes számú alakokat az 1. hangsúlyozási típus szerint hangsúlyozzák; például a különböző korú adatközlők így hangsúlyozzák: uošvė·, uošv’ū, uošvė·m, uošv’ūs; baltaduonē·, baltaduon’ū, baltaduonē·m, baltaduon’ūs. Ez a nyelvjárási hangsúlyozás archaikus. Megfigyelhető egy egészen más eredetű 1→4 átmenet esete is, amikor a fiatalabb nemzedék a köznyelvi norma szerintire változtatja az idősebbek által megőrzött baritonikus hangsúlyozást; például SK, VK: ná·ųda, ná·ųdo·m, ná·ųdas (1), a JK pedig így hangsúlyozza: naųdà, naųdó·m, naųdàs (4). A rögzített hangsúlyozási típusból a váltakozóba való átmenetre (ebben az esetben 1→2) is kevés példa akad; vö. SK: giminá·įcis, giminá·įcem, giminá·įc’ūs (1), valamint VK, JK: giminā·cis, giminā·cem, giminai·c’ūs (2). Az ellenkező jelenségre, vagyis a váltakozó hangsúlyozási típusból a rögzítettbe való átmenetre (4→1) sincs sok példa; vö. SK: pró·tas, pro·tā·n., pro·tū, 103 pro·tì, pro·ta͜i. (4) és VK, JK: prä·tas, prä·tan, prä·tu, prä·ti, prä·ta͜i/pro·ta͜i. (1). Kevés példa van rá, de akadnak 2→3 átmenetek is, vö. SK: akė˙c'os, akė˙co·m, akė˙càs (2) és VK, JK: akė˙c'os, akė˙c'o·m, akė˙cæs (3). (Ellenkező irányú jelenséget, azaz 3→2 átmenetet egyáltalán nem figyeltek meg). Az a tény, hogy a punskai nyelvjárásban arra törekednek, hogy a különféle hangsúlyozási típusú szavakat állandóan vagy legalábbis állandóbb módon hangsúlyozzák, méghozzá nemcsak a fiatalok, hanem az idősebbek beszédében is, már az egyik értelmezés alapjául szolgálhat. Az eddig tárgyalt esetek mindegyikében – a 3→1 kivételével – figyelmen kívül hagyják a hanglejtési különbségeket és az azokhoz kapcsolódó Saussure–Fortunatov-törvény érvényesülését: a cirkumflex hangsúlyú szavakat akut hangsúlyúként kezdik hangsúlyozni, noha a hanglejtési különbség megmarad. Így egyre erősebben érvényesül az állandó hangsúlytípus kialakulására irányuló tendencia. A rögzített 1→3 átmenet példái aligha cáfolnák ezt a hipotézist; vö. SK: li·gus, li·gi, li·giem, li·g'o·m, li·'gus, li·'ges, li·'gei (1) és VK, JK: li·gus, li·gi, li·giem, li·g'o·m, li·'gus, li·'ges, li·'gei/li·gė·j (3), mivel a fiatalabbak beszédében a köznyelvi norma válik uralkodóvá. Bizonyos értelemben a változó hangsúlytípusról az állandóbbra való áttérésre való hajlamot a 4→2 jelenség is mutatja; vö. SK: rū·šùs, ru·ša·m, ru·šùs (4) és VK, JK: rū·ša·m, ru·šùs (2); SK, VK: pä·das, padá·m, padùs (4) és JK: pä·das, pä·dam, padùs (2) (ahogyan a köznyelvben is); SK: kandė·, kandė·m, kandės (4) és VK, JK: kan·dė·, kan·dė·m, kandės (2). A változások irányát áttekintve világosan látható, hogy a 3. hangsúlyozási osztály változik a leginkább – visszaszorul (vö. Stundžia, 1984). A legmarkánsabb a 3→4 tendencia, bár a hanglejtési különbségek szempontjából „nem igazolható”: a cirkumflex hangsúlyúak akut hangsúlyúként kezdenek hangsúlyozódni. Azt, hogy a zajló folyamat nem fonetikai eredetű, a 3→1 mutatja, vagyis az, hogy az egyik, akut hangsúlyú paradigma átalakulhat egy másik, szintén akut hangsúlyú paradigmává (a kétszótagúak esetében). A hanglejtési különbségek szempontjából paradox a 2→1 átmenet is, amely megerősíti az állandó hangsúlytípusra való áttérés tendenciájának térnyerését (vö. Mikulėnienė, 1993). A 4→2 és 2→4 tendenciák a hanglejtési különbségek szempontjából természetes módon magyarázhatók. Noha a 4→3 esetek száma jelentős, használatuk változatossága mintha további változást vetítene előre – 4→3→1. Úgy tűnik, felvethető az a hipotézis, hogy a mai punskai nyelvjárás hangsúlyrendszere polarizálódik: különféle utakon, de a szavak egy részét mégis állandó hangsúllyal kezdik ejteni, vagyis az 1. hangsúlyozási osztály felé haladnak. A szavak másik részét változó hangsúlytípussal, rendszerint a negyedikkel, kezdik ejteni. Az új hangsúlyozási tendenciákat tárgyalva a legfontosabb megjegyezni, hogy ezek olyan irányban érvényesülnek, amely teljesen figyelmen kívül hagyja a Saussure–Fortunatov-törvényt. Egyre inkább kirajzolódik a kolumnáris hangsúlyozásra való hajlam. LITERATŪRA Aleksaitė B. Punsko ir Seinų krašto vietovardžiai. Dipl. darbas (rankr.). VVU, 1985. Aleksaitė I. Punsko šnektos konsonantizmas. Dipl. darbas (rankr.). VVU, 1985. Buch T. Litewski gwary miejscowe w powiatach Sejny i Suwałki // Onomastica. T. 7. 1961. P. 221—229. 104 Gajda J. Kultura jako czynnik integrujący etniczną grupę litewską w gminie Puńsk // Kultura wsi puńskiej. Warszawa, 1987. P. 86—98. Garšva K., Grumadienė L. Periferinės lietuvių kalbos tarmės: istorija ir dabartis // Veidai’87. Jaunųjų kūrybos almanachas. V., 1988. P. 213—221. Garšva K., Stoskelūnaitė B., Vainas J. Punsko šnektos skirtumų žodynas // Lietuvių leksikos ir terminologijos problemos (Lietuvių kalbotyros klausimai. T. 29). V., 1991. P. 32—46. Gasperowicz I. Sociolingvistinis Žvikelių kaimo tarmės aprašymas. Dipl. darbas (rankr.). VU, 1992. Gataj M. Społeczność lokalna wsi puńskiej — refleksje socjologiczne // Kultura wsi puńskiej. Warszawa, 1987. P. 98—110. Grinaveckienė E. Nauji dzūkų tarmės tyrinėjimo duomenys // Literatūra ir kalba. V., 1961. P. 603—608. Grinaveckis V. Nauji duomenys apie vakarų dzūkų tarmės kirčiavimą // LTSR MA darbai. A Serija. V., 1972. T. 4(41). Grumadienė L. Linksnių vartojimas Punsko šnektoje // Jono Jablonskio konferencija. Links­nio kategorija ir linksnių vartojimas. Konferencijos programa ir tezės. Vilnius, 1993 m. spalio 11 d. Vilniaus universiteto Lietuvių kalbos katedra ir Lietuvių kalbos institutas. V., 1993. P. 6. Grumadienė L. Kirčiuočių mišimas Punsko jaunimo kalboje // Lietuvių kalbos tarmės ir jų tyrinėjimai. Praeitis ir dabartis. Antanui Saliui (1902 07 21—1972 07 31) paminėti. Konferencijos pranešimų tezės. V., 1993. P. 11. Hasiuk M. Fonologia litewskiej gwary sejneńskiej. Poznań, UAM, 1978. Kazlauskas J. Lietuvių kalbos istorinė gramatika (kirčiavimas, daiktavardis, veiksmažodis). V., 1968. Labov W. The Social Stratification of English in New York City. Washington, 1966. Lietuvių kalbos atlasas / Morkūnas K. (ats. red.). T. 1 (Leksika). 1977; T. 2 (Fonetika). 1982; T. 3 (Morfologija). 1991. V. Mikalauskaitė E. Pakapsės dzūkų tarmės fonetika. Dipl. darbas (rankr.), VU, 1933. Mikulėnienė D. Linksniuojamųjų žodžių kirčiavimo tendencijos // Kalbos kultūra, Nr. 63, 1992. P. 75—79. Pokropek M. Ziemia sejneńska pod względem etnograficznym // Materiały do dziejów ziemi sejneńskiej. T. 2 / Prace Białostockiego towarzystwa naukowego. Nr. 22. Warszawa, 1975. P. 73—250. Remenytė I. Centrinės šiaurės žemaičių tarmės prozodija: instrumentinis ir sociolingvistinis tyrimas. Filolog. m. kand. disertacija. V., 1992. Savukynas B. Leipalingio tarmė. Dipl. darbas (rankr.). VVU, 1955. Smoczyński W. Gwara litewska okolic Puńska. Kraków, 1977. Sorokaitė G. Sociolingvistinė Kreivėnų šnektos analizė. Dipl. darbas (rankr.). VU, 1992. Stoskelūnaitė B. Punsko šnektos diferencinis žodynas. Dipl. darbas (rankr.). VU, 1992. Stundžia B. Lietuvių kalbos dviskiemenių daiktavardžių kirčiavimo variantai tarmėse // Kalbotyra. 1984. T. 35(1). P. 94—102. Šukytė J. Veisiejų tarmė. Dipl. darbas (rankr.). VVU, 1951. Uzdila A. Punsko tarmės fonetika ir morfologija. Dipl. darbas (rankr.), VVU, 1963. Valentukevčiūtė D. Kabelių tarmė. Dipl. darbas (rankr.), VVU, 1967. Zinkevičius Z. Lietuvių dialektologija. V., 1966. 105 EINIGE NEUERE BESONDERHEITEN DER DEKLINATION UND BETONUNG IN DER LOKALMUNDART VON PUNSKAS Zusammenfassung Auf Grund der gesammelten Angaben (1989—1992) nach dem ”Forschungsprogramm der Mundarten und ihrer Zusammenwirkung der litauischen Sprache” wird die Sprache der drei Altersgruppen von Gewährsleuten verglichen. In der Jugendsprache sterben spezifische, mundartliche Kasusendungen ab, es wird von einem Typ der Deklination in den anderen übergegangen (ganz oder nur einige Kasus), es vermehren sich präpositionale Verbindungen, die Präpositionen wechseln ihre Kasus. Der Hauptgrund ist der Einfluß der Standardsprache, obwohl die Entwicklung mancher Erscheinungen auch die polnische Sprache beschleunigen konnte. Das System der Lokalmundart von Punskas polarisiert sich auf verschiedene Weise, einige Wörter werden beständig betont (1), die anderen werden mit dem beweglichen Akzent versehen (4). Die neuen Tendenzen setzen sich durch, ohne auf die Gesetze von Saussure-Fortunatow zu achten. 106