Dėl Pietryčių Lietuvos ankstyvųjų slavėjimo tarpsnių

LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI, XXXIV (1994) LIETUVIŲ KALBOS TARMĖS IR JŲ TYRINĖJIMAI Aloyzas VIDUGIRIS DÉLKELET-LITVÁNIA KORAI ELSZLÁVOSODÁSI SZAKASZAIRÓL Ma nehéz lenne Délkelet-Litvániáról, etnolingvisztikai fejlődéséről és helyzetéről beszélni e vidék régi aukštaitija helynevei nélkül. Kevesen tudják azonban, hogy ezek a hangzásukban és képzésükben Litvánia más vidékeinek neveitől semmiben sem különböző helynevek 1939–1943-ban születtek újjá Antanas Salys professzornak, Litvánia legtekintélyesebb helynévrendezőjének köszönhetően. Addig ezeket a helyneveket súlyosan eltorzították, elszlávosították, vagyis vastag idegen lerakódásréteg fedte őket. A. Salys professzorral 1969-ben, litvániai látogatása idején sokat beszélgettem Délkelet-Litvánia etnolingvisztikai helyzetéről. Sokat mesélt a Vilnius környékén megismert, litvánul beszélni tudó idősekről és nyelvük jellegzetes vonásairól. Jól emlékszem szavaira: a háború éveiben a Litvániához tartozó, Vildžiaiig, Svyriusig, Ašmenáig és Krėváig húzódó területen alig akadt olyan környék, ahol ne éltek volna litvánul tudó emberek*. A régi helynévalakok visszaállításával ez a vidék kétségtelenül még szilárdabban válik Litvánia egészének részévé, kulturális összefüggésrendszerünk saját elemévé. Már ebből is következik A. Salys munkásságának maradandó jelentősége, valamint az ő tudósi és emberi nagysága. Délkelet-Litvánia ma nyelvi és nemzetiségi szempontból is meglehetősen sokszínű; hosszú utat tett meg a nyelvek, olykor a lakosság változásainak útján. Itt Litvánia e része korábbi elszlávosodási szakaszainak okait és magát az elszlávosodás folyamatát kívánjuk részletesebben megvizsgálni. Délkelet-Litvánia általános elszlávosodásának (polonizációjának) kezdetét rendszerint a 19. század közepére, különösen annak második felére teszik (elsősorban H. Turska kutatási adataira támaszkodnak1). Ez az összegzés azonban csak részben helytálló, ha a falusi lakosság általános polonizációjának kezdetéről van szó. Abban az időben a polonizáció viharos előretörése három központban jelentkezett: Vilniusban, Kaunasban és Smalvaiban (pontosabban Daugpilsben). Az ennél korábbi elszlávosodási folyamatot inkubációsnak nevezhetjük. A litván arisztokraták által használt köznyelvi lengyel nyelv idővel számos litvánizmust és a helyi gudok (beloruszok) nyelvének elemeit vette át (rendszerint így nevezik * A háború utáni expedíciók során itt (például Naujoji Vilnia közelében, Kyviškės faluban, Šumske, illetve Fehéroroszországban — a Kamojai melletti Mackonys faluban, Mikališkėse, Syvrius felé menet — és másutt) találkoztunk az akkori egykori elöljárókkal, igazi egyéniségekkel, akik átvészelték a szibériai lágerokat és az Armija Krajowa terrorját. Némelyikük gyermekkorától fogva tudott litvánul (szüleitől vagy nagyszüleitől tanulta), mások később, keresetük után járva vagy más módon sajátították el. 75 a lengyel nyelv litván változatában — „polszczyzna litewska”, vagyis a lengyel nyelv kulturális, periférikus dialektusában — itt lassanként, vertikális módon terjedt: a legfelső rétegtől (az arisztokráciától) a középsőn (a kisnemességen és a városi polgárságon) át az alsó rétegig (a litván jobbágyokig vagy szabad parasztokig), több évszázadon keresztül. A litván nyelv visszaszorulásának legfontosabb okai a lengyel egyházi hierarchiától függő litván katolikus egyház, valamint a litván államiság 1569-es lublini unió után megindult gyengülése voltak. Az államiság véglegesen a Litván–Lengyel Állam felosztásai során szűnt meg (1772, 1793 és 1795). A litván arisztokraták többsége, akik addig támogatták Litvánia szuverenitását, és mindig hangsúlyozták a lengyelektől való különbözőségüket, a közös veszély láttán egyre inkább szolidaritást vállaltak a lengyel nemességgel. Az 1791-es alkotmányból Litvánia nevét is törölték. Azt is figyelembe kell venni, hogy a litván állam nem volt olyan homogén, mint a 13. században, Mindaugas király uralkodása idején. Később Litvánia a Balti-tengertől a Fekete-tengerig terjeszkedett. Ráadásul a litvánok és a keleti szlávok, a mai belaruszok ősei között soha nem húzódott éles etnikai határ: a jóval korábban megkeresztelkedett keleti szlávok, amikor kétnyelvű lakosokat kereszteltek meg, egyre inkább behatoltak a litván etnikai területekre is. Amikor Gediminas 1323-ban az akkori hivatalos fővárosból, Vilniusból leveleket írt Nyugat-Európába, Vilniusban már nemcsak katolikus templom, hanem ortodox templom is működött. Az állam növekedésével és a katolicizmus térnyerésével Vilnius Litvánia, sőt egész Kelet-Európa egyik legnagyobb városává vált2. Nem csupán az etnikai Litvánia, hanem a Litván Nagyfejedelemséghez tartozó nyugati keleti szláv területek fővárosa is volt, valamint a nyugat- és kelet-európai utak egyik legfontosabb nemzetközi kereszteződésének központja. Az ellenreformáció éveitől kezdve Vilniusban egyetem és számos különféle szerzetesrend telepedett meg, amelyek idővel a környező földek jelentős részét birtokolták. A 17. században és a 18. század elején a svéd és orosz inváziók sok csapást hoztak, éhínséget és pestist okozva. A Délkelet-Litvánia elnéptelenedett területeire keletről jelentős számú szláv lakos költözött, akik egyes helyeken lényegesen megváltoztatták a nyelvhasználati viszonyokat. Egy véletlenül kézbe került, a 18. század elejéről (1702—1729) származó lavoriškėi plébániai keresztelési anyakönyvből3 kitűnik, hogy sok családnév még litván volt, ami arra is utal, hogy viselőik litvánul beszéltek, például: Bajoraytis (1716, Dekaniškiai falu), Bielunas (1705, Dekaniškės), Bivoynis (1704, Juozapinė), Butkunas (1723, Lavoriškės), Czeszninkas (1716, Lavoriškės), Dackunas (1713, Kirtimai), Dedela (1703, Kyviškės), Dervinis (1704, Slabada), Dudela (1717, Dekaniškės), Dutkus (1713, Bildžiai), Gaydaytis (1716, Kirtimai), Gaydis (1704, Skaisteriai), Gawris (1721, Puntuzai), Kuialis (1719, Mickūnai), Pavilenas (1713), Szwogzlis (1712, Bildžiai) és sok más. Emellett sok már elszlávosodott (szláv képzővel, litván végződés nélkül álló) férfinév is előfordul, például: Bilksztowt (1723, Dekaniškės), Buywid (1718, Bildžiai), Derwin (1704, Slabada), Derwinowicz (1705, Skaisteriai), Gražul (1721, Dūbiai), Mikulaniec (1721, Slabada), Szwagżelewicz (1704, Dekaniškės) stb. A litvánul beszélő lakosok jelenlétét kétségtelenül bizonyítják a gyakori dzūk női családnevek, például: Awksztadwaricia (1713, Dekaniškės), Bajoryucia (1716, Dekaniškės), Derwin(i)uczia (1709, Skaisteriai), Dirwoniuszkn yczia (1716, Lavoriš- 76 kės), Ga(i)daluczia (1716, Bildžiai), Gaylucia (1714, Skaisteriai), Jeremnuzy-czie (1716, Dubniškės), Karaniucia (1702, Skaisteriai), Kiekcziucia (1705, Bildžiai), Melnikuycia (1718, Lavoriškės), Mikulayczia (1716, Kirtimai), Szaltanosa(i)cia (1713, Lavoriškės), Waskaitie (1713, Lavoriškės), Zmitruntkucia (1703, Rusai) ir nemaža kitų. Greta yra ir suslavintų pavardžių, pvz., Biżwoyniowa (1709, Kirtimai), Buywidowna (1717, Dekaniškės), Dedelówna (1703, Kýviškės), Derviniowna // Derviniuwna (1704, Skaisteriai; 1705, Slabadà; 1718, Bildžiai), Dagiliowna (1703, Dekaniškės), Mikulanka (1714, Slabadà), Milucanka (1703, Kýviškės), Smilginicha (1724, Mickūnai), Szakulanka (1712, Mickūnai) ir kt. A lakosság egy része ekkor feltehetően még nagyon gyengén tudott szlávul. Erre utalnak a kettős — litván és szláv — képzővel alkotott női családnevek, például: Dudician̨ka (<Dūd + yč + anka; 1716, Dekaniškės), Markuniczųwna (<Morkūn + yč + own̨a; 1702, Skaisteriai), és valószínűleg Brazaciow̨na (<Braz + aič + owna; 1716, Lavoriškės), Grigaičiow̨na (<Grig + aič + owna; 1713, Kaniūkai), mivel az említett anyakönyvben sem a Brazaitis, sem a Grigaitis családnév nem szerepel. A kétnyelvű lakosok száma azonban valószínűleg gyorsan nőtt, mivel a 18. század első és második évtizedében jóval több volt a litván családnév, mint a harmadik évtizedben. A szláv -evič, -ovič képzős családnevek száma is gyarapodott. A kétnyelvűség feltehetően egyre inkább terjedt. A pestis és a betelepülők következtében talán az etnikai összetétel is megváltozott. Mindazonáltal a 18. század végéig, másutt pedig később is, az etnolingvisztikai helyzet alapvetően nem változott meg. Vilniusban és közeli, valamint távolabbi környékén még a 19. század második feléig is megszokott dolognak számított, hogy valaki tudott litvánul. Ezért Vilnius megye, az egyházmegye, sőt részben az egész kormányzóság litván jellege magától értetődő volt. Ez jól látható az akkori szerzők, K. Boguš, K. Kontrim, D. Poška, P. Kėpenas, M. Balinskas, T. Lipinskis, J. Jaroševičius, T. Narbutas és mások írásaiból. Ugyanakkor aggodalmukat is kifejezték a litván nyelv helyzete, jogfosztottsága és felszámolása miatt. A Litván–Lengyel Állam első felosztását követő reakció — az 1773-as oktatási reform — már azt a célt tűzte ki, hogy megszilárdítsa és egyetlen nemzetté olvassza össze a litván és a lengyel népet4. E célból jelentősen kibővítették a plébániai iskolák hálózatát5. Felügyeletük és tanterveik összehangolása a világi jellegűvé tett Vilniusi Egyetem (Akadémia) feladata volt, ahol már nem latinul, hanem lengyelül folyt az oktatás. Nem sokkal később, egy 1787-es rendelettel, a lengyel nyelvet vezették be a vilniusi egyházmegye templomaiban6. Ez jelentette a legsúlyosabb csapást a litván nyelvre, mivel kiszorították az utolsó nyilvános, hivatalos használati helyéről is. Kelet-Litvánia számos vidékén ez a csapás végzetesnek bizonyult a litván nyelv számára. A státusz hirtelen megváltozásának a litván nyelv használatára gyakorolt hatását mutatja a környék 1827-es nyelvi helyzetének rövid jellemzése, amelyet a lavoriškėi plébános adott: „a plébánia lakóinak anyanyelve a litván, de most már oroszul beszélnek (azaz belaruszul — A. V.); korábban, 40 évvel ezelőtt mindenki litvánul beszélt”7. Vagyis 1787, a litván nyelv templomokból való kiszorítása, sajátos betiltása és 1827 között pontosan 40 év telt el, a litván nyelvet pedig feltehetően már kerülték a nyilvános beszédben. Legjobb esetben a litván 77 a nyelv csak a családokban maradt fenn, de még ott sem mindenütt és nem azonos ideig. A szláv nyelveken beszélni kezdő lakosok maguk is gyorsan elszlávosodtak. A XIX. század második feléig, sőt egyes helyeken még később is, nem a támogatott lengyel nyelv terjedt (bár igyekezett mindenki megtanulni), hanem a fehérorosz, vagyis a köznyelv, amely hagyományosan, közvetlenül, horizontális (laterális) kapcsolatok útján terjedt el, és átmeneti, közvetítő, valamint bizonyos regionális nyelvi szerepet töltött be. Szerepe és használata különösen a cári Orosz Birodalom uralma idején növekedett meg, mert a litván parasztok a tekintélyesebb lengyel (úri) nyelv alacsonyabb rendű változatának tekintették, társadalmi szempontból pedig sokkal közelebb állt hozzájuk. A fehérorosz nyelv iránti igényt előbb a birtokokon és az egyházon keresztül tudatosan folytatott elpolonizálási, majd az eloroszosítási politika ösztönözte (az oroszok az orosz nyelv egyik nyelvjárásának tartották). Pusztán a földesurakkal és a papokkal való alkalmi érintkezés révén, a lengyel etnosszal való közvetlen kapcsolatok nélkül nem lehetett egyszerűen megtanulni lengyelül. Ahogyan Lavoriškės környékén, hasonló volt akkoriban a helyzet a Vilniustól keletre fekvő más plébániákon is, ahol a szláv (’orosz-lengyel’, ’ruszin’, azaz fehérorosz) nyelv volt túlsúlyban, például Rudamina, Rūkainiai, Kena, Šumskas, Taboriškės, Medininkai, Aštrava8 és másutt. A XIX. század első felében a litván nyelv már csak Lavoriškėstől a másik irányban volt uralkodó, például Buivydžiai plébániáján – ”Buivydžiai plébániájának minden falujában a lakosok egymás között a megszokott litván nyelven beszélnek”9. Bistryčia – ”mindenki, az egész plébánián litvánul beszél, csak ritkán lengyelül vagy oroszul”10; Varnionys – ”felváltva oroszul, lengyelül és litvánul beszélnek; a litván nyelv idáig Kaunas és Kurland kormányzóságok felől húzódik”11; Mikalikiškės – ”26 falu litvánul beszél”12, nem is említve a még teljesen litván Gervėčiai környékét. A valamivel korábban szlávosodni kezdő ”folyosó” másik oldalán ismét litván volt Pārudaminis, Rūdninkai, Turgėliai, Šalčininkėliai, Šalčininkai és más környékek13. A XIX. század első felének nyelvi helyzetét Vilnius körzetében igen találóan és tömören jellemezte a vidék két jó ismerője, M. Balinskis és T. Lipinskis történész: ”Vilnius körzetét maguk a litvánok lakják. A litván nyelv azonban megszakítás nélkül csak az északi oldalon, vagyis a Neris jobb partján uralkodik; közvetlenül Vilniusnál délről átadja helyét a lengyel nyelvnek; távolabb litván falvak keverednek olyan falvakkal, ahol lengyel-orosz (fehérorosz — A. V.) nyelvet használnak. Mindazonáltal e körzet falusi lakossága körében a litván nyelv felülmúlja az előbbi kettőt”14. Azt, hogy a korábban szlávosodni kezdő Vilnius–Medininkai–Ašmena és Vilnius–Šumskas–Salos–Smurgainys utak menti lakosság nem egyenletesen asszimilálódott, 1860-ban V. Sirokomlė író is megerősítette, aki Vilniusból Ašmenába utazott: ”Útközben helyenként litvánul beszélő emberekkel találkozni, a fiatalabb nemzedék körében azonban a litván nyelv már feledésbe merül, és átadja helyét a ruszin-lengyel nyelvnek”15. A XIX. században a köznyelvi, vagy helyi fehérorosz nyelv második nyelvként tovább terjedt Vilniustól nyugatra is: a Vilnius–Trakai utak mentén, a Neris partvidékén – Riešė, Sudervė, Rykantai, Dūkštas környékén stb. Emellett gyakran a kisebb nemesek is fehéroroszul beszéltek. Sok szerző a szláv nyelveket kötőjellel írva – ”lengyel-orosz”, ”ruszin-lengyel” stb. – nem annyira e nyelvek közelségét akarta hangsúlyozni, mint inkább használatuk elválaszthatatlanságát: a régi litván nemzedéket felváltotta a fiatalabb, amely számára a genetikailag rokon nyelvek elválaszthatatlanná és nélkülözhetetlenné váltak. A mindennapi élet uralkodó nyelvévé vált 78 a köznyelv, vagyis a fehérorosz, míg a birtok, a nemesség, az egyház és általában a kultúra nyelve a lengyel lett. A XVIII. század végétől a XIX. század második feléig és azután is leginkább a köznyelv terjedt el: egyes helyeken elsődleges, másutt kiegészítő, második érintkezési eszközként. Akkoriban azonban még nem nemzeti, hanem főként nyelvi asszimiláció zajlott. Bár a lakosok már ismerték és beszélték a többi nyelvet is, rendszerint még litvánoknak nevezték vagy vallották magukat16. Az elszlávosodás első szakasza (a XVIII. század vége – a XIX. század közepe) tehát elsősorban Vilnius körzetének keleti részét változtatta meg: Vilnius legközelebbi délkeleti környékét (beleértve a Vilnius–Trakai utat is), valamint a Vilnius–Ašmena és Vilnius–Šumskas, vagyis az úgynevezett Fekete út (”Čiorny tracht”) menti területeket stb. A litván nyelv visszaszorulását főként az okozta, hogy az egyház (Lengyelországból irányítva) kizárólag a lengyel nyelvet kezdte használni, valamint a lengyel plébániai iskolák, amelyek megtiltották a gyerekeknek, hogy ne csak az iskolában (a metelingų felaggatása stb.), hanem otthon, a családban is litvánul beszéljenek. Az általános elszlávosodás második szakasza – (a XIX. század második fele – a XX. század eleje) – közvetlen reakció volt az erőszakos eloroszosításra: az 1863–1864-es felkelés után betiltották a latin betűs litván sajtót, az iskolákban kizárólag oroszul tanítottak, üldözték a lakosságot, az egyházakat pedig pravoszláv templomokká alakították. Éppen ekkor lobbant fel a harc az oroszosító cári tisztviselők, illetve a polonizáló földbirtokosok és a lengyelbarát irányultságú papok között a litván parasztságra gyakorolt befolyásért. Időbeli szempontból ez a szakasz az első szlávosodási szakasz megszakítatlan folytatása, minőségileg azonban új korszak: a litvánok általános elpolonizálása már nemcsak a nyelvre, hanem a nemzeti öntudatra is kiterjedt. A lengyel nyelv, amely korábban csak a társadalom felsőbb rétegeiben honosodott meg, ekkor az alsóbb rétegeket is elérte. A lengyel nyelv periférikus változata, vagyis a litvániai lengyel nyelv (”polszczyzna litewska”) a litván parasztság körében Vilniustól nyugatra és északra kezdett terjedni – Nemenčinė, Paberžė, Pabradė, Sužionys, Karvys, Maišiagala, Joniškis, Dubingiai, Inturkė, Giedraičiai, Bijūtiškis, Širvintos, Kernavė és más környékeken. A polonizáció tetőpontját a XIX. század nyolcvanas éveiben – a XX. század elején érte el, a litván nemzeti mozgalom megerősödésével. Az ”Aušra” megjelenése után, 1884–1885-től kezdve, az elpolonizálódott földbirtokosok és papok nyomására a vilniusi egyházmegye vezetősége nyílt támadásba lendült a litván kultúra képviselői, a könyvcsempészek, a litván irányultságú papok és általában a litván nyelv ellen, hogy hiteltelenné tegye azt17. A cári hatalom közigazgatási elnyomását és a lengyel szellemi igát viselve az emberek kétszeresen szenvedtek. A lengyel politikai ideológusok korlátlan befolyásukat kihasználva kitartóan azt kezdték hirdetni, hogy az egykori Lengyel–Litván államban csupán egyetlen lengyel nemzet, egyetlen lengyel nyelv és egyetlen lengyel vallás (”polska wiara”) létezik. Minden más nyelv csupán a lengyel nyelv nyelvjárása. Ettől kezdve minden katolikust lengyelnek neveztek, függetlenül attól, milyen nyelven beszélt. A nagyvárosok, számos nagyobb kisváros, a járási és plébániai központok, valamint a sűrűn elhelyezkedő birtokok hálózata a polonizáció legjelentősebb gócpontjaivá váltak. Az embereknek nem volt könnyű elfogadniuk a felsőbb rendek e hűtlenségét. Sokan, ha nem a többség, még erősen a múltból örökölt litván kultúra, a különféle ”úrellenes” hagyományok hatása alatt álltak; legtöbben még maguk is tudtak, értettek 79 akik még emlékeztek arra, hogy szüleik, nagyszüleik vagy dédszüleik litvánul beszéltek, inkább semleges megnevezéssel illették magukat — helybelieknek, idevalóknak (tuteišiai) és hasonlóknak nevezték magukat. A különféle hatalmak által üldözött emberek ma sem tudják megkülönböztetni nemzetiségüket vallásuktól és állampolgárságuktól. A XIX. század hatvanas éveiig sehol sem beszéltek semmiféle lengyel területekről Vilniustól északnyugatra vagy másutt. A lengyel nyelv csupán az udvar, az egyház, a nemesség és a város nyelve volt. P. Kėpenas kezdeményezésére, a helyi papok által 1857-ben összegyűjtött adatok szerint még a mai Vilniusi terület lengyeljeinek „fővárosa”, a Nemenčinė környéke is teljes egészében litvánnak számított. Lengyelül csak „a kisvárosban és a plébánián” beszéltek18. Pabradė, Sužionys és Paberžė környéke is tisztán litván volt. Vegyesen vagy váltakozva litvánul és belaruszul, illetve lengyelül már Verkiai, Riešė, Kairvys, Dūkštos, részben Maišiagala, Kernavė és Dubingiai környékén beszéltek. A nyelvi helyzet megismeréséhez sok adatot szolgáltat az 1872-es gazdasági kérdőív is, amelyre helyi tisztviselők és tanítók válaszoltak (többségük feltehetően orosz volt). Például Riešė járásban a helyiek többnyire lengyelül és litvánul („žemaitiškai”), időnként pedig belaruszul („lietuviška rusų kalba”) beszéltek19; Maišiagala járásban lengyelül és belaruszul (Geisiškiai lakóinak egy része arra emlékezett, hogy szüleik Vityebszk és Poleszje vidékéről költöztek ide)20; Nemenčinė járásban egyes családokban elkezdtek lengyelül, részben belaruszul beszélni, de nyilvánosan és összejöveteleken többnyire litvánul, részben pedig oroszul beszéltek21; Paberžė járásban lengyelül és litvánul22; Inturkė járásban lengyelül, de főként litvánul23; Vievis járásban többnyire litvánul, délkeletre belaruszul is, a nemesek pedig lengyelül24; Širvintos járásban pedig kizárólag litvánul25, és így tovább26. Az A. Piater által 1890-ben gyűjtött és Anonimo (J. Rozwadowski?) által közzétett adatok szerint jelentősen megnőtt a lengyelül beszélők száma Nemenčinė (3/4) és Maišiagala (3/5) járásban, Paberžė járásban pedig elérte a felét27. Dubingiai, Joniškis, Giedraičiai, Inturkė, Bijutiškis, Širvintos és más települések környékén gyorsan kezdtek megjelenni olyan kétnyelvű emberek, akik második nyelvként a lengyelt használták. A XX. század elején nem hivatalos újsághírekből kitűnik, hogy Dubingiai és Joniškis környékén a litvánul beszélők aránya a felére csökkent (korábban 5/6 volt), Paberžėben 1/3-ra (1/2-ről), Nemenčinėben 1/3-ra, Maišiagalában pedig 1/3-ra (1/5-ről)28. Az 1957—1964-es expedíciók során Nemenčinė, Pabradė, Sužionys, Paberžė és Nemenčinė környékén még találtak olyan litvánul tudó idős embereket, akik a XIX. század hatvanas, hetvenes vagy nyolcvanas éveiben születtek. Fiatalkorukban kizárólag litvánul beszéltek. Még többen emlékeztek arra, hogy szüleik a szomszédokkal érintkezve csak litvánul beszéltek, litván iskolákat szerettek volna, de a lengyel megszállás idején nemcsak hogy nem kaptak ilyeneket, hanem a nyilvános litván beszédet is megtiltották. Különösen veszélyes volt litvánul beszélni Maišiagala és Nemenčinė kisvárosában, valamint Vilniusban, az agresszív soviniszta városlakók miatt. A švenčionysi öregek nemegyszer mesélték, hogy azoknak, akik Vilniusba mentek piacra vagy búcsúra, az jelentette a legnagyobb gondot, hogyan jussanak át Nemenčinė kisvárosán, mert az elpolonizálódott fanatikusok gyakran megtámadták őket. Az ukmergėi és širvintosi emberekben Maišiagala elbizakodott sovinisztái keltettek ilyen félelmet. Nem egy nemenčinėi állította, hogy a helyi lengyel és a közönséges (belarusz) nyelv közötti határ a 80 a Neris volt, vagyis a Neris bal partján az emberek közönségesen („poprostu, poprostemu”) beszéltek, a jobb partján pedig már lengyelül. Nemenčinė közelében, közvetlenül a Neris mellett fekvő Karveliškiai faluban 1964-ben találkoztak egy 82 éves idős asszonnyal, aki még egy litván dalt is elénekelt. Elmondta, hogy néhány szomszéd már elkezdett belaruszul beszélni, de a szomszédok rontották meg őket, és áttértek a lengyelre. Szülei jól tudtak litvánul, és gyakran egymás között is ezen a nyelven beszéltek. Ő maga is tudott litvánul kiskorától fogva, de idővel elfelejtette. H. Turska lengyel nyelvész, aki a két világháború közötti években a lengyel nyelv XIX. század második felében megfigyelhető litvániai eredetét kutatta, a periférikus lengyel nyelvhasználat meglehetősen hirtelen terjedését állapította meg a falusi lakosság körében. Nem kevesen már felnőttként kezdtek lengyelül beszélni, anélkül hogy igazán tudták volna a nyelvet. Ezt a jelenséget hajlamos volt a művelt nyelv iránti spontán igénnyel magyarázni, társadalmi gyökereit nem látta. Számos tény mutatja, hogy az önazonosság és a nyelvhasználat fordulata a XIX. század nyolcvanas éveinek közepe táján ment végbe. A Nemenčinė környéki Piliakalnis falu Barkovskiai fivérei, akik 1880 körül születtek, jól emlékeztek arra, hogy szüleik kezdetben 5–7 éves korukig litvánul beszéltek velük, majd kizárólag lengyelül kezdtek beszélni. Hasonlóképpen emlékezett J. Sinkevičius, Ąžuolaukė falu lakója is (szül. 1881). Bár a családban a szülők már lengyelül kezdtek beszélni, szomszédaikkal és állataikkal csak litvánul beszéltek. A Šalčininkai környéki Kaniūkai falubeli A. Lašakevičiust (szül. 1886), amikor 8 vagy 9 éves volt, apja pásztornak akarta adni, ám akkoriban más falvakból érkező szomszédok erősen belaruszosodtak, ő pedig még egyetlen szót sem értett belaruszul. Ezért a Benekainiai környéki Kiemėliai faluba fogadták fel, ahol még szinte mindenki litvánul beszélt. Általában véve abban az időben az emberek számára igen sokat jelentett egy tekintélyes személy (pap vagy földbirtokos) véleménye, szava. A szlávosodás vírusa aligha terjedt volna ilyen gyorsan, ha Litvánia életét nem idegenek és idegen érdekeket képviselő személyek irányították volna. Hogy mennyit számított az embereknek a pap személyes állásfoglalása és a kellő időben kimondott szó, azt K. Jaunius, Kelet-Litvánia művelője, költője és nyelvésze, valamint a szentpétervári teológiai akadémia idejéből származó diáktársa, a kirdeikiai S. Gimžauskas pap (1845–1897) kulturális tevékenysége mutatja. Éppen S. Gimžauskasnak köszönhetően, aki 1884–1892 között Valkininkai plébánosaként szolgált, ez a plébánia megőrizte litván jellegét. Ezt az 1976-os expedíció résztvevőinek maguk a lakosok is megerősítették. A Valkininkai plébánia mai nemzedékének szülei és nagyszülei azt állították, hogy az akkori (XIX. század végi) valkininkai lakosok — a szomszédos, mára erősen belaruszosodott Paluknys, Rūdninkai, Paberžė és Eišiškės plébániák litvánul beszélő lakóihoz hasonlóan — akkor kezdtek belaruszul, illetve igyekeztek nem litvánul, azaz belaruszul vagy lengyelül beszélni, amikor erre a lengyellé lett papok vagy földbirtokosok ösztönözték őket. Ha S. Gimžauskas pap akkoriban személyesen és nyilvános prédikációiban nem rótta volna meg erőfeszítéseiket, a Valkininkai plébánia is elpolonizálódott volna. Figyelemre méltó a Butrimonys-i plébánia (a korábbi Beniakainiai filiális templom) sorsa is. A helyiek elbeszélése szerint a XIX. század végén és a XX. század elején Butrimonys egész környéke még tisztán litván volt. Butrimonys kisvárosában csak egy ember nem beszélt litvánul: Vasiukevičius, a házasság révén odakerült férfi. Az emberek csak akkor kezdtek belaruszul beszélni. A Rėkliškiai birtok ura különösen gyűlölte a litván nyelvet. Amikor 1905-ben a litván Budra papot Butrimonysba helyezték át, és litván prédikációkat kezdett tartani, a fanatikus 81 … és a földesúr által felheccelt, továbbra is litvánul beszélő plébánosok elmentek megverni a papot, azt gondolva, hogy a „pogány litván nyelv” ellenében a „lengyel hitet és egyházat” védelmezik. Sajnos Budra papnak a XX. század elején elhangzott felhívása, hogy ne mondjanak le a litván nyelvről, sok emberre már nem hatott, mert öntudatuk törése korábban bekövetkezett. Így az általános elszlávosodás második hulláma, amely különösen a XIX. század végén és a XX. század elején erősödött fel, Délkelet-Litvánia még nagyobb területeit ölelte fel. Az elszlávosodás Vilniustól délre, nyugatra és északra is jelentősen előrehaladt. Ki tudja, mi maradt volna ma egész Litvániából, ha nem akadtak volna idealista emberek, akik új életre keltették, és a fennmaradásért folytatott küzdelemre ébresztették volna, ha 1918-ban nem állt volna helyre a független Litvánia. A polonizáció csíráját pedig Délkelet-Litvániában a lengyel uralom és a szovjet korszak terjesztette ki és szilárdította meg. Literatūra 1 Turska H. O powstaniu polskich obszarów językowych na Wileńszczyźnie. Wilno, 1939. 2 Vilniaus miesto istorija, Vilnius, 1968. P. 214. 3 Księga metryk chrzestnych kościoła Lawaryskiego. 1702—1729. 1966 m. ekspedicijos metu gauta pasiskolinti iš Lavoriškių apylinkės Adomaičių kaimo gyventojo A. Jankovskio (buv. agronomo). 4 Zinkevičius Z. Lietuvių kalbos istorija. Lietuvių kalba XVIII—XIX a. Vilnius, 1990. T. 4. P. 16. Taip pat jo. Rytų Lietuva praeityje ir dabar. V., 1993. P. 96. 5 Lukšienė M. Lietuvos švietimo istorijos bruožai XIX a. pirmojoje pusėje // Pedagogikos darbai. T. 4. Kaunas, 1970. P. 68 t.t. 6 Vidmantas E. Rytų Lietuvos lenkinimas (XIX a. pab. — XX a. pr.) // Voruta. 1990. Nr. 4(7). P. 3. 7 Ведомости о костелах и монастырях епархии. 1827 г. Lietuvos Centrinis istorinis archyvas. F. 694. Ap. 769. L. 1. 8 Ведомости...L. 8—10, 17—21, 25. 9 Ten pat, L. 16. 10 Ten pat. L. 15. 11 Ten pat. L. 14. 12 Ten pat. L. 23. 13 Ten pat. L. 5—7. 14 Baliński M., Lipiński T. Starożytna Polska pod względem historycznym, geografycznym i statystycznym. Warszawa, 1846. T. 3. P. 122—123. 15 Syrokomla Wł. Wycieczki po Litwie w promieniach od Wilna. Wilno, 1960. T. 2. P. 58. 16 Basanavičius J. Vilniaus lietuviai ir ”lenkai” statistikos šviesoje. // Viltis, 1908. Nr. 127(162). 17 Vidmantas E. Min. veik. P. 3. 18 Žr.: Vilnius ir Vilniaus kraštas. Kaunas, 1932. P. 75. 19 Сведения о состоянии сельского хозяйства и промышленности. Vilniaus universiteto Rankraštynas. A. 64. Nr. 11. 243. L. 3. 20 Ten pat. A. 64. Nr. 11. 238. L. 1. 21 Ten pat. A. 64. Nr. 11. 251. L. 2. 22 Ten pat. A. 64. Nr. 11. 252. L. 1. 23 Ten pat. A. 64. Nr. 11. 253. L. 1. 24 Ten pat. A. 64. Nr. 11. 207. L. 3. 25 Ten pat. A. 64. Nr. 11. 240. L. 7. 26 Plačiau žr. Vidugiris A. Dėl kalbų kontaktavimo Pietryčių Lietuvoje // Lietuvių kalbotyros klausimai. T. 23. Kalbų kontaktai Lietuvos TSR. Vilnius, 1983. P. 53—55. 82 27 Anonim. Obszar języka litewskiego w gub. Wileńskiej // Materyały antropologiczno-archeologiczne i etnograficzne. Kraków, 1898. T. 3. P. 11—13. 28 B / a g d o n a s / J. Lietuvių padėjimas Vilniaus vyskupijoje // Viltis, 1908. Nr. 115(150). ZU ZEITABSCHNITTEN DES FRÜHEREN SLAWISCHWERDEN IN SÜDOSTLITAUEN Zusammenfassung Es werden zwei Perioden des massenhaften Slawischwerdens in Südostlitauen unterschieden. Die erste Periode dauerte vom Ende des 18. Jh. bis zur Mitte des 19 Jh. Sie begann als Reaktion auf die Aufteilungen des litauischen und polnischen Staates, besonders nach der 1. Aufteilung, als die Bildungsreform (1773) stattfand, die die Aufgabe gestellt hatte das litauische und das polnische Volk zu einem Volk zu vereinigen. Es wurden massenhaft polnische Pfarrschulen gegründet. Der schmerzlichste Schlag wurde der litauischen Sprache durch das Dekret 1787 versetzt, wonach in vielen Kirchen des Wilnuser Bistums anstatt der litauischen Sprache die polnische Sprache verwendet werden mußte. Allerdings hat sich bis zur 2. Hälfte des 19. Jh. nicht die protegierte polnische Sprache, sondern die weißrussische oder einfach genannt einfache Sprache ermächtigt, die sich traditionell durch unmittelbare (horizontale) Kontakte ausbreitete und während der Zarenokkupation eine gewisse Rolle der regionalen Sprache gespielt hatte. In dieser Zeit ging vor sich nicht die nationale, sondern nur die sprachliche Assimilation der Bevölkerung und umfaßte meistens den Kreis von Asmena, den südöstlichen Teil des Kreises von Švenčionys, den mittleren Teil der östlichen Seite des Kreises Vilnius. Die Einwohner, ungeachtet ihrer Sprache, wurden Litauer genannt und sie nannten sich auch Litauer. Die sogenannte polnische Sprache oder der periphere polnische Kulturdialekt (genauer, die vom Adel gebrauchte, allgemeine polnische Sprache, im Laufe der Zeit durchtränkt mit zahlreichen Litauismen und den Elementen der weißrussischen Sprache) verbreitete sich in Litauen ein Jahrhundert senkrecht von dem höchsten Stand, über den mittleren bis zum niedrigen, bis sie sich in der 2. Hälfte des 19. Jh. zum stürmischen Prozeß der Polonisierung ergob, der nicht nur die Sprache, sondern auch die Nationalität umfaßte. Dieser Prozeß — der zweite Abschnitt des massenhaften Slawisierung —, angefangen als Reaktion gegen die Russifizierung, wandte sich seit der Mitte der achtziger Jahre des 19. Jh. mit ganzer Kraft auch gegen die von dem Zaren verfolgte litauische Sprache und die Nationalität. Seit dieser Zeit begann man alle anderen Sprachen für polnische Dialekte zu halten, und die Katholiken, ungeachtet denen, welche Sprache sie auch sprachen, wurden Polen genannt. 83