Dėl Pietryčių Lietuvos ankstyvųjų slavėjimo tarpsnių

LITVÁN NYELVÉSZETI KÉRDÉSEK, XXXIV (1994) A LITVÁN NYELVJÁRÁSOK ÉS KUTATÁSUK Aloyzas VIDUGIRIS A DÉLKELET- -LITVÁNIAI KORAI ELSZLÁVOSODÁSI SZAKASZOKRÓL Manapság nehéz lenne Délkelet-Litvániáról, annak etnolingvisztikai fejlődéséről és helyzetéről beszélni e vidék régi aukštaitis helynevei nélkül. Mégis talán kevesen tudják, hogy ezek a hangzásukban és képzésükben Litvánia más vidékeinek elnevezéseitől semmiben sem különböző helynevek 1939—1943-- ban Litvánia legtekintélyesebb névanyag-- rendezőjének, Antanas Salys professzornak a gondoskodása révén tértek vissza második életükre. Addig ezeket a helyneveket erősen eltorzították, elszlávosították, azaz vastag idegen lerakódásréteggel borították be. A. Salys professzorral 1969-ben, litvániai látogatása idején, sokat beszélgethettem Délkelet-Litvánia etnolingvisztikai helyzetéről. Elég sokat mesélt a Vilnius környékén talált, litvánul beszélni tudó öregekről és nyelvük jellegzetesebb nyelvjárási sajátosságairól. Jól megmaradtak emlékezetemben szavai, miszerint a háborús években a Litvániához tartozó, Vidžiaiig, Sviriaiig, Ašmenėig és Krėváig húzódó területen szinte nem volt olyan környék, ahol ne éltek volna litvánul tudó emberek *. A régi helynévformák visszaállításával ez a vidék kétségtelenül még szilárdabban tudatosul Litvánia egészének részeként, kulturális összefüggésrendszerünk szerves részeként. Már ebből is következik A. Salys munkáinak, az ő magának; múlhatatlan jelentősége, mint tudós és személyiség, nagysága. Délkelet-Litvánia ma nyelvi és nemzeti szempontból egyaránt meglehetősen tarka, hosszú utat tett meg a nyelvek, olykor a lakosság változásának útján is. Itt e litvániai rész korábbi elszlávosodási szakaszainak okait és magát az elszlávosodás menetét kívánjuk részletesebben megvizsgálni. Délkelet-Litvánia általános elszlávosodásának (polonizációjának) kezdetét rendszerint a XIX. század közepére, különösen e század második felére datálják (elsősorban H. Turska kutatási adataira támaszkodnak"). Ez az általánosítás azonban csak részben helytálló, amikor a falusi lakosság általános polonizációjának kezdetéről beszélünk. Abban az időben a polonizáció viharos előretörése három gócpontban nyilvánult meg: Vilniusban, Kaunasban és Smalvaiban (pontosabban —Daugavpilsben). A még korábbi elszlávosodási folyamatot inkubációs folyamatnak nevezhetjük. A litván arisztokraták által használt köznyelvi lengyel nyelv, amelyet idővel számos lituanizmus és a helyi gud (belarusz) nyelv elemei kevertek át (rendszerint így nevezik : * A háború utáni expedíciók során itt (például Naujoji Vilnia közelében, Kyviskiy faluban, Sūmskében vagy Belaruszban —Mackonių faluban Kamojos mellett, Mikailiškėsen, Svyriūs felé menet —és másutt) alkalmam nyílt találkozni az akkori egykori járási vezetőkkel, valódi személyiségekkel, akik átszenvedték a szibériai lágereket és az Armia Krajowa terrorját. Egy részük gyermekkorától fogva tudott litvánul (szüleitől vagy nagyszüleitől tanulta meg), mások később, keresőtevékenység közben vagy más módon sajátították el. 75 a litvános lengyel nyelvben — „polszczyzna litewska”, vagyis kulturális, periférikus lengyel nyelvjárásban), itt fokozatosan, vertikális módon terjedt — a legmagasabb rendtől (az arisztokráciától) a középsőn (a kisnemességen és a városlakókon) át az alsó rendig (a litván jobbágyokig vagy szabad parasztokig) több évszázadon keresztül. | A litván nyelv hanyatlásának legfontosabb okai a Lengyelország szellemi hierarchiájától függő litván katolikus egyház, valamint az 1569. évi lublini unió után megkezdődött litván államiság-- gyengülés voltak. Az államiságot véglegesen a Litván–Lengyel Állam felosztásai során semmisítették meg (1772-ben, 1793-ban és 1795-ben). A litván arisztokraták többsége, akik mindeddig támogatták Litvánia szuverenitását, és mindig hangsúlyozták a lengyelektől való különbözőségüket, a közös veszély láttán egyre inkább szolidaritást vállaltak a lengyel nemességgel. Az 1791. évi alkotmányból Litvánia nevét is törölték. Hatással volt az is, hogy a litván állam nem volt olyan homogén, mint a XIII. században, Mindaugas király uralkodásának idején. Később Litvánia a Balti-tengertől a Fekete-tengerig húzódott. Ezenkívül a litvánok és a keleti szlávok, a mai belaruszok ősei között soha nem voltak világos etnikai határok: a jóval korábban megkeresztelkedett keleti szlávok, amikor megkeresztelték a kétnyelvű lakosságot, a litván etnikai területekre is behatoltak. Amikor Gediminas 1323-ban az akkori hivatalos fővárosból, Vilniusból leveleket írt Nyugat-Európába, Vilniusban j már működött nem | csak katolikus templom, hanem ortodox cerkva is. Az állam növekedésével és a katolicizmus megszilárdulásával Vilnius nemcsak Litvánia, hanem egész Kelet-Európa egyik legnagyobb városává vált“. Nemcsak az etnikai Litvánia, hanem a Litván Nagyfejedelemséghez tartozó nyugati keleti szláv területek fővárosa is —, továbbá a Nyugatés Kelet-Európa egyik legfontosabb nemzetközi kereszteződésének központja. į Az ellenreformáció éveitől Vilniusban megtelepedett egyetem és számos különböző szerzetesrend idővel jelentős környező területeket kezdett irányítani. Sok szerencsétlenséget hoztak a XVII. századi és XVIII. század eleji svéd és orosz inváziók, amelyek éhínséget és pestist okoztak. A Délkelet-Litvánia elnéptelenedett területeire keletről jelentős számú szláv lakosság költözött, amely helyenként alaposan megváltoztatta a nyelvek használatának viszonyait. | A véletlenül kézre került, XVIII. század eleji (1702—1729 m.) lavėriškiųi plébániai keresztelési könyvből“, látható, hogy számos vezetéknév még litván volt, ami litvánul beszélő emberekre is utal, pl. : Batoraytis (1716, Dekaniškių k.), Bielunas (1705, Dekaniškės), Bivoynis (1704, Juozapinė), Buihunes (1723, Lavériskés), Czeszninkas (1716, Lavériskes), Dac-| kunas (1713, Kirtimai), Dedela (1703, Kyviškės), Dervinis (1704, Slabadė), Dudela (1717, Dekaniškės), Dutkus (1713, Bildžiai), Gaydaytis (1716, Kirtimai), Gaydis (1704, Skaisteriai), Gawris (1721, Puntuzai), Kuialis (1719, Mickūnai), Pavilenas (1713), Szwogzlis (1712, Bildžiai) és sok más. A már jelentős számban elszlávosodott (szláv toldalékkal, litván végződés nélkül álló) férfi vezetéknevek mellett, pl. Bilksztowt (1723, Dekaniškės), Buywid (1718, Bildžiai), Derši win (1704, Slabada), Derwinowicz (1705, Skaisteriai), Grazul (1721, Dūbiai), Mikulaniec (1721, Slabada), Szwagžlewicz (1704, Dekaniškės) stb. : A litvánul beszélő lakosságot kétségtelenül jelzik a nagyszámú dzsuki lánynevek, pl. Awksztadwaricia (1713, Dekaniškės), Bajoruyczia (1716, Dekaniškės), Derwiniuczia (1709, Skaisteriai), zknyczia (1716, Lavėriškės), Ga(i)daluczia (1716, Bildžiai), Gaylucia (1714, Skaisteriai), Jieremnuyczie (1716, Dubniškės), Karaniucia (1702, Skaisteriai), Kiekcziucia (1705, Bildziai), Melnikuycia (1718, Lavériskés), Mikulayczia (1716, Kirtimai), Szaltanosa(i)cia (1713, Lavoériskés), Waskaicie (1713, Lavériskeés), Zmitruntkucia (1703, Rusiai) és még a Dirwonius76 számos más. Mellettük elszlávosodott vezetéknevek is vannak, pl. Biwoyniowa (1709, Kirtimai), Buywidowna (1717, Dekaniškės), Dedeléwna (1703, Kyviškės), Derviniowna //Derviniuwna (1704, Skaisteriai; 1705, Slabadd; 1718, Bildziai), Dagiliowna (1703, Dekaniskés), Mikulanka (1714, Slabada), Milucanka (1703, Kyviškės), Smilginicha (1724, Mickūnai), Szakulanka (1712, Mickūnai) ir stb. Abban az időben a lakosság egy része feltehetően még nagyon gyengén tudott szlávul. Ezt mutatják a kettős — litván és szláv — képzővel alkotott lánynevek, például a Dudicianka (< Dad + yč + anka; 1716, Dekaniškės), a Markuniczuuna (< Morkūn + yč + uwna; 1702, Skaisteriai) és minden bizonnyal a Brazaiciowna (< Braz + aič + owna; 1716, Lavoriškės), a Grigaiciowna (< Grig + aič + owna; 1713, Kaniūkai), mivel az említett anyakönyvben sem a Brazaitis, sem a Grigaitis vezetéknév nem szerepel. A kétnyelvű lakosság azonban valószínűleg gyorsan gyarapodott, mivel a XVIII. század első és második évtizedében jóval több litván vezetéknév fordul elő, mint a harmadik évtizedben. A szláv -evič, -ovič képzőkkel alkotott vezetéknevek száma is nőtt. A kétnyelvűség feltehetőleg egyre inkább terjedt. A pestis és a betelepülők miatt minden bizonnyal megváltozott a lakosság etnikai összetétele. Mindazonáltal a XVIII. század végéig, máshol pedig még később is, az etnolingvisztikai helyzet lényegében nem változott meg. Vilniusban és annak közelebbi, illetve távolabbi környékén egészen a XIX. század második feléig megszokott dolognak számított, ha valaki tudott litvánul. Ezért a Vilniusi kerület, a püspökség, részben pedig az egész kormányzóság litván jellege magától értetődő volt. Ez jól látható az akkori K. Boguš, K. Kontrim, D. Poška, P. Kepenas, M. Balinskis, T. Lipinskis, J. Jaroševičius, T. Narbutas és más szerzők írásaiból. Ugyanakkor aggodalmukat fejezték ki a litván nyelv helyzete, jogfosztottsága és felszámolása miatt. A Litván–Lengyel Állam első felosztását követő reakció — az 1773. évi oktatási reform — azt a feladatot tűzte ki, hogy konszolidálja és egybeolvassza a litván és a lengyel népeket- *. E célból jelentősen kibővítették a plébániai iskolák hálózatát“. Ezek felügyeletét és a tantervek összehangolását a szekularizált Vilniusi Egyetemnek (akadémiának) kellett ellátnia, amelyben ekkor már nem latinul, hanem lengyelül oktattak. „Hamarosan, az 1787. évi rendelettel, a lengyel nyelvet bevezették a vilniusi egyházmegye templomaiba®. Ez volt a legsúlyosabb csapás a litván nyelvre, mivel kiszorították a hivatalos nyilvános használat utolsó helyéről. Keletā Rytų Lietuvos vietovių šis smūgis lietuvių kalbai buvo lemtingas. Kaip staigus statuso kitimas atsiliepė lietuvių kalbos vartojimui, rodo 1827 m. trumpa apylinkės kalbinės padėties charakteristika, pateikta Lavėriškių klebono: "parapijos gyventojų gimtoji kalba yra lietuvių, bet dabar jau kalbama rusiškai (t. y. gudų kalba — A. V.); anksčiau, prieš 40 metų, visi kalbėjo lietuviškai"“. Taigi nuo 1787 m. — lietuvių kalbos pašalinimo iš bažnyčios, jos savotiško uždraudimo — iki 1827 m. buvo praėję lygiai 40 metų, o viešai lietuviškai, matyt, jau buvo vengiama kalbėti. Geriausiu atveju lietuvių kalba išliko tik šeimose, bet ir tai TT — ne visur ir nevienodą laiką. Gyventojai, pradėję kalbėti slavų kalbomis, ir patys sparčiai slavėjo. Tačiau iki XIX a. antrosios pusės, ir kai kur dar vėliau, plito ne prote. guojamoji lenkų kalba (nors ją stengėsi mokėti visi), o gudų, arba paprastojį, kalba, iš tradicijos tiesiogiai paplitusi horizontalių (lateralinių) kontaktų bg: du ir atlikusi pereinamosios, tarpinės, ir tam tikrą regioninės kalbos vaidmenį. Különösen szerepe és használata nőtt meg a cári Orosz Birodalom uralmának éveiben, mivel a litván parasztok a tekintélyes lengyel (úri) nyelv alacsonyabb rendű változataként érzékelték, társadalmi szempontból sokkal közelebb állt hozzájuk. A belarusz nyelv iránti igényt eleinte a birtokokon és az egyházon keresztül tudatosan folytatott elpolonizálási, majd az eloroszosítási politika ösztönözte (az oroszok az orosz nyelv nyelvjárásának tekintették). Pusztán a földbirtokosokkal és a papokkal való véletlenszerű kapcsolatokból, a lengyel etnosszal való közvetlen érintkezés nélkül, nem lehetett megtanulni lengyelül. j Ahogyan a Lavėriškės környékén, ugyanebben az időben hasonló helyzet volt a Vilniustól keletre fekvő más plébániákban is, ahol a szláv (’rusy-lenky’ rusiny’, azaz belarusz) nyelv volt túlsúlyban, például Rudaminos, Rūkainiai, Kenos, Šumsko, Tabariškės, Medininkai, Astravas® és mások plébániáiban. A XIX. század első felében a litván nyelv még csak Lavoriškėstől a másik irányban, például Buivydžiai plébániájában volt túlsúlyban — „Buivydžiai plébániájának valamennyi falusi lakosa egymás között a szokásos litván nyelven beszél”*. Bistryčia — „mindenki és az egész plébániában litvánul beszél, csak ritkán lengyelül vagy oroszul”- 1? ; ; Varnioniai — „felváltva orosz, lengyel és litván nyelveken beszélnek; a litván nyelv idáig húzódik Kaunas és a Kurlandi kormányzóságoktól”! ; Mikailiskiy — „26 falu beszél litvánul“! ?, nem is említve a még teljesen litván Gervėčiai környékét. A valamivel korábban elszlávosodni kezdett „folyosó” másik oldalán továbbra is litvánok voltak még Rūdninkai, Turgeliai, Šalčininkėliai, Šalčininkai és más környékek!³ F. A 19. század első felének vilniusi kerületében uralkodó nyelvi helyzetet igen találóan és tömören írták le e vidék jó ismerői, a történészek, M. Balinski és T. Lipinski. „A vilniusi kerületet maguk a litvánok lakják. A litván nyelv azonban teljes egészében csak az északi oldalon, vagyis a Neris jobb partján uralkodik; közvetlenül Vilniusnál déli irányban átengedte helyét a lengyel nyelvnek; tovább a litván falvak olyan falvakkal keverednek, amelyekben lengyel–orosz (belarusz —A. V.) nyelvet használnak. Mindazonáltal e kerület falusi lakossága körében a litván nyelv felülmúlja az utóbbi kettőt? 14. Mivel a korábban szlávosodni kezdett Vilnius–Mėdininkai–Ašmenė és Vilnius–Sumskas–Salos–Smurgéinys utak menti lakosság nem egyenlő mértékben asszimilálódott, 1860-ban V. Sirokomlė író, aki Vilniusból Ašmenába utazott, így fogalmazott: „Útközben itt-ott olyan emberekkel találkozni, akik litvánul beszélnek, azonban a fiatalabb nemzedék körében a litván nyelvet már elfelejtik, és helyét az oroszin–lengyel nyelv foglalja el”!®. A X. században a közönséges, vagyis helyi fehérorosz nyelv második nyelvként gyorsan tovább terjedt Vilniustól nyugatra is: a Vilnius–Trakai közötti utak mentén, a Neris folyó partvidékén — Riešė, Sūdervė, Rykantai, Dūkštos és más helyek környékén. Emellett gyakran még a kisnemesek is fehéroroszul beszéltek. Sok szerző, amikor a szláv nyelveket kötőjellel írta — „lengyel–orosz”, „oroszin–lengyel” stb. —, nem annyira e nyelvek közelségét akarta hangsúlyozni, mint inkább használatuk elválaszthatatlanságát: a litvánok régi nemzedékét felváltotta a fiatalabb, amely számára a genetikailag rokon nyelvek elválaszthatatlanná és szükségessé váltak. ; A mindennapi élet uralkodó nyelve a közönséges, vagyis fehérorosz nyelv lett, az udvar, a nemesség, az egyház és általában a kultúra nyelve pedig a lengyel. A XVIII. század végétől a XIX. század második feléig és azt követően főként a közönséges nyelv terjedt el: egyes helyeken fő nyelvként, máshol segéd-, második kommunikációs eszközként. Abban az időben azonban még nem nemzeti, hanem többnyire nyelvi asszimiláció zajlott a lakosság körében. 78 szlávosodásának megindulása, Vilnius–Mėdininkai–Ašmenė és Vilnius–Sumskas–Salos–Smurgéinys utak lakossága egyenlőtlenül asszimilálódott, 1860-ban V. Sirokomlė író, aki Vilniusból Ašmenába utazott, így fogalmazott: „Útközben itt-ott olyan emberekkel találkozni, akik litvánul beszélnek, azonban a fiatalabb nemzedék körében a litván nyelvet már elfelejtik, és helyét az oroszin–lengyel nyelv foglalja el”!®. A X. században a közönséges, vagyis helyi fehérorosz nyelv második nyelvként gyorsan tovább terjedt Vilniustól nyugatra is: a Vilnius–Trakai közötti utak mentén, a Neris folyó partvidékén — Riešė, Sūdervė, Rykantai, Dūkštos és más helyek környékén. Bár a lakosok már más nyelveken is tudtak és beszéltek, általában még mindig litvánoknak nevezték vagy nevezték magukat!®. Így a szlávosodás első szakasza (a XVIII. század vége — a XIX. század közepe) főként Vilna kerület keleti részét változtatta meg: Vilna legközelebbi délkeleti környékét (beleértve a Vilna–Trakai utat is), valamint a Vilna–Oszmiana és a Vilna–Stmsko, vagyis az úgynevezett Fekete út ("Čiorny tracht”) menti területeket stb. A litván nyelv eltűnését főként az idézte elő, hogy az egyház (Lengyelországból irányítva) kizárólag a lengyel nyelvet kezdte használni, valamint a lengyel plébániai iskolák, amelyek megtiltották a gyermekeknek, hogy ne csak az iskolában (a „metelingų” akasztgatáir sa stb.), hanem a ir családban is litvánul beszéljenek. Az általános szlávosodás második szakasza — (a XIX. század második fele — a XX. század eleje) — közvetlen reakció volt az erőszakos eloroszosításra: az 1863—1864. évi felkelés után betiltották a litván sajtót latin betűkkel, az iskolákban kizárólag oroszul tanítottak, üldözték a lakosságot, az egyházakat pravoszláv templomokká alakították. Éppen ebben az időben lángolt fel a harc a cári hivatalnokokból álló eloroszosítók, valamint a földbirtokos polonizátorok és a lengyelbarát orientációjú papok között a litván parasztokra gyakorolt befolyásért. Időbeli szempontból ez a szakasz — az első szlávosodási szakasz megszakítás nélküli folytatása, minőségileg azonban új korszak: a litvánok általános polonizációja nemcsak a nyelvet, hanem a nemzeti öntudatot is magában foglalta. A lengyel nyelv, amely korábban csak a társadalom felsőbb rétegeiben honosodott meg, ekkor az alsóbb réteget is elérte. A lengyel nyelv periférikus változata, vagyis egyszerűen a litvániai lengyel nyelv ("polszczizna litewska”), terjedni kezdett a litván parasztok között Vilnától nyugatra és északra — Nemenčinė, Paberžė, Pabradė, Sužionys, Karvis, Maišiagala, Joniškis, Dubingiai, Inturkė, Giedraičiai, Bijūtiškis, Širvintos, Kernavė és más környékeken. A polonizáció csúcspontját a XIX. század nyolcvanas éveiben — a XX. század elején érte el, amikor aktivizálódott a litván nemzeti mozgalom. Az *Aušra* megjelenése után, 1884—1885-től a lengyelesedett földbirtokosok és papok nyomására a vilniusi egyházmegye papsága nyílt támadásba ment át a litván kulturális személyiségek, a könyvcsempészek, a litván orientációjú papok és általában a litván nyelv ellen, célul tűzve ki annak lejáratását- "". A cári hatalom közigazgatási elnyomását és a lengyel szellemi igát vonszolva az emberek kétszeresen szenvedtek. A lengyel politikai ideológusok korlátlan befolyásukat felhasználva kitartóan hirdetni kezdték, hogy az egykori Litván–Lengyel Államban csupán egyetlen lengyel nemzet, egyetlen lengyel nyelv és egyetlen lengyel vallás létezik ("polska wiara”). Minden más nyelv csupán a lengyel nyelv nyelvjárása lenne. Ettől kezdve lengyeleknek kezdték nevezni valamennyi katolikust, tekintet nélkül arra, milyen nyelven beszéltek. A nagyvárosok, számos nagyobb mezőváros, a járási és plébániai központok, valamint a sűrű uradalmi hálózat a polonizáció legnagyobb gócpontjaivá váltak. Az embereknek nem volt könnyű elfogadniuk a magasabb rendek árulását. Sokan közülük – ha nem a többségük – még erősen a múltból származó litván kultúra és különféle „lengyelellenes” hagyományok hatása alatt álltak; többnyire maguk is tudtak litvánul, értették vagy emlékeztek litvánul beszélő szüleikre, nagyszüleikre vagy dédszüleikre, ezért semlegesen – helyieknek, idevalóknak (tuteisieknek) és így tovább – nevezték magukat. 79 A különböző hatalmak által erőszakkal formáltan ma sem tudják különválasztani nemzetiségüket vallásuktól és állampolgárságuktól. A XIX. század hetvenes sehol sem beszélnek még semmiféle lengyel területekről Vilniustól északnyugatra vagy máshol. A lengyel nyelv csupán az udvar, az egyház, a nemesség és a város nyelve volt. P. Kepenas kezdeményezésére, a helyi papság által 1857-ben gyűjtött adatok alapján még a mai Vilnijai lengyelek „fővárosának” – Nemenčinė környékének – is teljesen litvánként történik a jellemzése. Lengyelül csak „a mezővárosban és a plébánián” beszéltek **. Pabradė, Sužionys és Paberžė környéke is tisztán litván volt.} ]} Yikes invalid JSON due to quote? Need fix. Ensure exact. and quote issue. Return valid. Litvánul és fehéroroszul vagy lengyelül keverve, illetve váltakozva beszéltek már Vėrkiai, Riešė, Karvis, Dūkštos, részben Maišiagala, | Kernavė és Dubingiai környékén. | A nyelvi helyzet megismeréséhez jelentős anyagot szolgáltat az 1872. évi gazdasági kérdőív is, amelyre a helyi tisztviselők és tanítók (feltehetőleg többnyire oroszok) válaszoltak. Például Riešė járásban a helyi lakosok többnyire lengyelül és litvánul ("žemaitiš­kai"), olykor pedig fehéroroszul ("litván orosz nyelven") beszéltek- '*; Maišiagalában —lengyelül és fehéroroszul (a „Geisiškiai lakosainak egy része emlékszik arra, hogy szüleik Vityebszkből és Polésésből költöztek át)?? ; Nemenčinėben —egyes családokban elkezdtek lengyelül, részben fehéroroszul beszélni, azonban nyilvánosan és összejöveteleken többnyire ezt lehetett hallani. litvánul és részben oroszul beszélve? *; Pabėržėn —lengyelül és litvánul®? ; Inturkėn —lengyelül, de többnyire litvánul?3 i] Vievióban —többnyire litvánul, | pesos és fehéroroszul, a nemesek pedig lengyelül? a Širvintų —csak litvánul?” stb. Az A. Pliater által gyűjtött és Anonimus (J. Rozwadowski?) által közzétett 1890. évi adatok szerint erősen megugrott a lengyelül beszélő | ER il lB éveiig A i i LL in lakosság száma Nemenčinė (3/4) és Maišiagala (3/5) körzetében, valamint —a feléig —Pabėržė körzetében*"“. A másodlagos nyelvként lengyelt használó kétnyelvű emberek gyorsan kezdtek megjelenni | Dūbingiai, Joniškis, Giedraičiai, Išturkė, Bijutiškis, Širvintos környékén és másutt. A XX. század elején a nem hivatalos újságok híradásaiból látható, hogy a Dūbingiai és Joniškis környékén litvánul beszélők száma a felére csökkent (5/6 volt), Pabėržėnél — 1/3-ra (1/2), Nemenčinėnél —1/3-ra, Maišiagalánál —1/3-ra (1/5)?8. | Az 1957—1964. évi expedíciók során Nemenčinė, Pabradė, Sužionys, Pabėržė és Nemenčinė környékén még találtak litvánul tudó időseket, akik a XIX. század hatvanas, hetvenes vagy nyolcvanas éveiben születtek.| Fiatalkorukban csak litvánul beszéltek. Még több olyan emberrel találkoztak, akik emlékeztek arra, hogy szüleik a szomszédokkal összejőve csak litvánul beszéltek, hogy litván iskolákat akartak, de a lengyel megszállás éveiben nemcsak hogy nem kaptak ilyet, hanem nyilvánosan litvánul beszélni is megtiltották. Különösen veszélyes volt litvánul beszélni Maišiagala és Nemenčinė kisvárosaiban, valamint Vilniusban az agresszíven viselkedő soviniszta városlakók miatt. A régi Švenčionys környékbeliek nemegyszer mesélték, hogy a Vilniusba piacra vagy búcsúra utazóknak az volt a legnagyobb gondjuk, hogy átjussanak Nemenčinė kisvárosán, mert az ellengyelesedett fanatikusok nagyon megtámadták őket. Az ukmergiaiakban és širvintaiakban ilyen félelmet keltettek a pökhendivé vált maišiagalai soviniszták. Nem egy nemenčinėi lakos állította, hogy a helyi lengyel nyelv és a közönséges (belarusz) nyelv közötti határ a Neris volt, azaz a Neris bal partján az emberek közönségesen ("poprostu, poprostemu"), a jobb partján pedig már lengyelül beszéltek. A Nemenčinė melletti, közvetlenül a Neris partján 80 fekvő Karvėliškiai faluban 1964-ben találkoztak egy 82 éves idős asszonnyal, aki még egy dalt is elénekelt litvánul; elmondta, hogy néhány szomszéd már kezdett belaruszul beszélni, de miután a szomszédok megszégyenítették őket, áttértek a lengyel nyelvre. A szülők jól tudtak litvánul, és egymás között nemritkán még beszéltek is litvánul. Ő is kiskorától tudott litvánul, de idővel elfelejtette. A lengyel nyelvész, H. Turska, aki a két világháború közötti években a lengyel nyelv XIX. század második felében bekövetkezett litvániai eredetét kutatta, megállapította, hogy a falusi emberek körében a periférikus lengyel nyelv használata meglehetősen hirtelen fellendült. Nem ritkán valaki már felnőttként kezdett lengyelül beszélni, anélkül hogy rendesen tudta volna a nyelvet. Ezt a jelenséget hajlamos volt a művelt nyelv iránti spontán igénnyel magyarázni, és nem látta a jelenség társadalmi gyökereit. Hogy az öntudatban és a nyelvek használatában bekövetkezett fordulat a XIX. század nyolcvanas éveinek közepe táján ment végbe, azt nem egyetlen tény is mutatja. A Nemenčinė környéki Piliakalnis falu Barkovskis fivérei, akik 1880 körül születtek, jól emlékeztek arra, hogy szüleik eleinte 5—7 éves korukig litvánul beszéltek velük, majd csak lengyelül kezdtek beszélni. Az Ažūlaukė falubeli J. Sinkevičius (szül. 1881) emlékei szintén hasonlóak. Bár a családokban a szülők már lengyelül kezdtek beszélni, a szomszédokkal és állataikkal csak litvánul beszéltek. A Šalčininkai környéki Kaniūkai falu lakóját, A. Lasakeviciýt (szül. 1886), amikor 8 vagy 9 éves lett, apja pásztornak akarta adni, ám ekkor a más falvakból érkező pásztorok nagyon kezdtek belaruszul beszélni, ő pedig belaruszul még egy szót sem értett. Ekkor a Benekainiai környéki Kiemeėliai faluba szegődtették, ahol még csaknem mindenki litvánul beszélt. Általában akkoriban az emberek számára nagyon sokat számított egy tekintélyes személy (egy pap vagy földbirtokos) véleménye, az ő szava. A dicsőülés vírusa aligha terjedt volna ilyen gyorsan, ha Litvánia életét nem idegenek és idegen érdekeket képviselő személyek irányították volna. Hogy mennyit jelentett az emberek számára egy-egy pap személyes álláspontja és a kellő időben kimondott szó, azt jól mutatja a kelet-litvániai tanító, költő és nyelvész, K. Jauniusnak a pétervári hittudományi akadémia idejéből származó tanulmányi barátja, a kirdeikiškisi S. Gimžauskas plébános (1845—1897) kulturális tevékenysége. Éppen S. Gimžauskasnak köszönhető, aki 1884—1892 között Valkininkai- -ban szolgált papként, hogy ez a plébánia nem szlávosodott el. Ezt az 1976-os expedíció résztvevői maguk a lakosok megerősítésével igazolták. A Valkininkai plébánia jelenlegi nemzedékének szülei és nagyszülei szerint az akkori (a XIX. század végi) valkininkaiak, akárcsak a szomszédos, ma erősen elfehéroroszosodott Paluknys, Rūdninkai, Pabėržė és Eišiškės plébániák litvánul beszélő lakói, amikor elkezdtek fehéroroszul beszélni, igyekeztek nem litvánul, azaz a fehéroroszosodott vagy elpolonizálódott papok, illetve földbirtokosok ösztönzésére fehéroroszul vagy lengyelül beszélni. Ha S. Gimžauskas plébános akkor személyesen és nyilvánosan, prédikációiban nem rótta volna fel nekik erőfeszítéseiket, Valkininkai plébániája is elpolonizálódott volna. Figyelemre méltó a Butrimonys-i plébánia (az egykori Beniakainiai filiája) sorsa is. A helybeliek elbeszélése szerint a XIX. század végén és a XX. század elején Butrimonys egész környéke még tisztán litván volt. Butrimonys városkájában csak egyetlen ember nem beszélt litvánul — Vasiukevičius, a beházasodott férfi. A gudaut emberek még csak most kezdték. A litván nyelvet különösen gyűlölő Rėkliškiai-i földbirtokos. Amikor 1905-ben Butrimėnisbe helyezték át Budra litván papot, aki litván nyelvű prédikációkat kezdett mondani, a fanatiku81 A felduzzadt és a földesúr által felhergelt, még mindig litvánul beszélő hívek a pap megverésére indultak, azt gondolva, hogy tőle A „pogány litván nyelvet” védelmezi „a lengyel vallást és az egyházat” Sajnos a XX. század elején Budra pap felhívása, hogy ne tagadják meg a litván nyelvet, sok embert már nem tudott befolyásolni, mivel öntudatuk törése korábban / következett be. | Így a teljes elszlávosodás második hulláma, amely különösen a 19. század végén és a 20. század elején lendült fel, Délkelet-Litvánia még nagyobb területeire terjedt ki. Az elszlávosodás jelentősen előrehaladt Vilniustól į délre, nyugatra ir és északra. | Nem tudni, mi maradt volna ma egész iš Litvániából, ha nem akadtak volna idealista emberek, akik azt új életre keltették és a fennmaradásért folytatott küzdelemre ösztönözték, ha 1918-ban nem alakult volna újjá a független Litvánia. Maga a polonizáció csírája pedig | Délkelet-Litvániában a lengyel megszállás, valamint a szovjet korszak ir idején terjedt ki és szilárdult meg. | Irodalom 1Turska IH. A lengyel nyelvterületek kialakulásáról Vilnius vidékén. | Wilno, 2 1939. Vilnius városának története, Vilnius, 1968. 214. o. A lavarai templom keresztelési anyakönyveinek 3. könyve. 1702—1729. Az 1966-os expedíció során kölcsönkértük Lavoriškės körzet Adomaičiai falujának lakosától | A. Jankovskitól (korábbi agrármérnök). 4Zinkevičius Z. A litván nyelv története. A litván nyelv a XVIII—XIX. században | a. Vilnius, 1990. T. 4. P. 16. Ő is. Kelet Litvánia a múltban ir és most. V. 34 1993. P. 96. 5Lukšienė M. A litván oktatás történetének vonásai A XIX. a. század első felében // Pedagógiai művek. T. 4. Kaunas, 1970. P. 68 stb. 6 Vidmantas E. Kelet-Litvánia elpolonizálása (a XIX. század vége — a XX. század eleje) //Voruta. 1990. 4(7). szám 3. o. | 7 BenoMOCcTH O KOCTENAX H MOHACTELIDAX snapxuu. 1827. Litván Központi Történeti Levéltár. F. 694. Fond. 769. L. 1. 8 BenomMocTu...L. 8—10, 17—21, 25. | 9 Ugyanott, L. 16. 10 Ugyanott. L. 15. 11 Ugyanott. L. 14. 12 Ugyanott. L. 23. 13 Ugyanott. L. 5—7. 14Balinski M, Lipinski T. Starožytna Polska pod si historycznym, geografycznym i i statystycznym. Warszawa, 1846. 3. köt. 122–123. o.; 15Syrokomla WI. Kirándulások Litvániában az Ilha sugaraiban, Vilnius, 1960. 2. köt. 58. o. | 16Basanavičius J. A vilniusi litvánok és a „lengyelek” a statisztika fényében. // Viltis, 1908. 127(162). sz. | 17Vidmantas E. I. m. 3. o. 18 Zr. : Vilnius és a vilniusi vidék. Kaunas, 1932. 75. o. 19 CBeneHHns1 O COCTOAHHH CENBCKOTO X03 HCTBA H NPOMBILIJIEHHOCTH. A Vilniusi Egyetem Kézirattára. 64. lap. 11. sz. 243. L. 3. 20 Ugyanott. A. 64. Nr. 11. 238. L. 1 21 Ugyanott. A. 64. Nr. 11. 251. U. 2 22 Uo. A. 64. 11. sz. 252. U. 1 | 23 Uo. A. 64. 11. sz. 253. o. 1 24 Ugyanott. A. 64. 11. sz. 207. o. 3 25 Ugyanott. A. 64. 11. sz. 240. L. 7. 26 Bővebben lásd Vidugiris A. A nyelvek érintkezéséről Délkelet-Litvániában //A litván nyelvtudomány kérdései. 23. köt. Nyelvi kapcsolatok a Litván SZSZK-ban. Vilnius, 1983. P. 53—55. 82 | | 27 Anonim. A litván nyelvterület a kormányzóságban. Vilniusi //Antropológiai-archeológiai és néprajzi anyagok. Krakkó, 1898. 3. köt. 11—13. o. 28. B/agdonas/J. A litvánok helyzete a vilniusi püspökségben //Viltis, sz. 1908. 115(150). A DÉLKELET-LITVÁNIAI KORÁBBI ELSZLÁVOSODÁS IDŐSZAKAIHOZ Összefoglalás A Délkelet-Litvániában végbement tömeges elszlávosodás két időszakát különböztetik meg. Az első időszak a 18. század végétől tartott. század a 19. század közepéig A litván és a lengyel állam felosztásaira adott reakcióként kezdődött, különösen az első felosztás után, amikor sor került az 1773-as oktatási reformra, amely feladatul tűzte ki a litván és a lengyel nép egy néppé egyesítését. Tömegesen alapítottak lengyel plébániai iskolákat. A legfájdalmasabb csapást a litván nyelvre az 1787-es rendelet mérte, amely szerint a vilniusi püspökség számos templomában a litván nyelv helyett a lengyel nyelvet kellett használni. nem a támogatott lengyel nyelv, hanem a fehérorosz, vagy egyszerűen közönséges nyelv hatalmaztatott fel, amely hagyományosan közvetlen (horizontális) kapcsolatok révén terjedt, és a cári megszállás idején bizonyos Mindazonáltal a 2. feléig a 19. századnak A lakosokat nyelvüktől függetlenül litvánoknak nevezték, és ők is litvánoknak nevezték magukat. a regionális nyelv szerepét töltötte be. Ebben az időszakban nem a lakosság nemzeti, hanem csupán nyelvi asszimilációja ment végbe, és főként Ašmena körzetét, Švenčionys körzetének délkeleti részét, valamint Vilnius körzetének keleti oldala középső részét foglalta magában. Az úgynevezett lengyel nyelv, illetve a periférikus lengyel kulturális dialektus (pontosabban a nemesség által használt általános lengyel nyelv, amelyet az idők folyamán számos litvánizmus és a fehérorosz nyelv elemei itattak át) Litvániában néhány évszázadon át függőlegesen, a legmagasabb rétegtől a középsőn át az alacsonyabbig terjedt, mígnem a másodikban. user a 19. század a polonizáció viharos folyamatáról, amely tehát nemcsak a nyelvet, hanem a nemzetiséget is magában foglalta. Ez a folyamat — a tömeges elszlávosítás második szakasza —, amely az eloroszosítás elleni reakcióként kezdődött, a 19. század nyolcvanas éveinek közepe óta század teljes erejével a cár által üldözött litván nyelv és nemzetiség ellen is. Ettől az időtől kezdve minden más nyelvet lengyel nyelvjárásnak kezdtek tekinteni, és a katolikusokat – függetlenül attól, hogy milyen nyelven beszéltek – lengyeleknek nevezték. 83