Dėl Zietelos šnektos priklausomybės ir kilmės

LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI XXXVI (1996) LIETUVIŲ KALBA: TYRĖJAI IR TYRIMAI Aloyzas VIDUGIRIS A ZIETELOI NYELVJÁRÁS HOVATARTOZÁSÁRÓL ÉS EREDETÉRŐL A Zietelai nyelvjárás (Дятлово, Дзятлава, Здетела, Зецело, l. Zdzięcioł) talán a legrejtélyesebb az eddig ismert valamennyi litván nyelvjárás közül. Egyetlen mai litván nyelvjárással vagy dialektussal sem egyezik meg. A Zietelai nyelvjárásról és eredetéről különféle nézeteket fogalmaztak meg. Ezek többsége azonban nem kellően megalapozott. Itt részletesebben kívánjuk elemezni a Zietelai nyelvjárás más litván dialektusokhoz fűződő viszonyát, több hiteles Zietelai nyelvjárási adatot közölni, és néhány hipotetikus gondolatot megfogalmazni. A peremvidéki litván dialektusok közül a Zietelai nyelvjárás húzódik a legdélebbre. A litván államhatártól több mint 100 km-re fekszik, a Nemunason túl mintegy 20 km-re, félúton Lida és Szlonim között, a Zietela folyó mellett (a Maučėdė (Maučadė) bal oldali mellékfolyójánál). A Zietelai nyelvjárás számos különböző nemzetiségű nyelvész érdeklődését felkeltette, és sokan kutatták: E. Volteris, J. Rozwadowski, K. Būga, P. Arumaa, J. Gerulis, Chr. Stang, E. Frenkelis, J. Balčikonis, J. Senkus, T. Sudnik, A. Nepokupnas és mások. A második világháború előtt a legtöbb Zietelára vonatkozó anyagot talán Jurgis Gerulis (G. Gerullis), korának egyik legjelentősebb litván és német baltistája és dialektológusa gyűjtötte össze. Különös figyelmet szentelt a Zietelai és a Lazūnai* nyelvjárásnak. Mindkét nyelvjárás területére kétszer látogatott el. J. Gerulis először 1928-ban vagy 1929-ben érkezett Zietelába, de az akkori lengyel hatóságok akadályozása miatt mindössze három napig maradt (a lengyel rendőrség kiutasította Zasečiai faluból, mert nem volt nála minden szükséges irat és engedély). Másodszor norvég baltista asszisztensével, Chr. Stanggal együtt 1930-ban érkezett, és majdnem másfél hónapig maradtak (augusztus közepétől szeptember végéig). A gondjukat Kotryna Žukelytė-Juodienė, Zasečiai falu egykori tanítónője viselte. Sajnos a háború alatt az összegyűjtött anyag egésze odaveszett a nyelvésszel együtt. Csak néhány, J. Gerulis által a nagy Litván nyelvszótár számára lejegyzett szót tartalmazó cédula maradt fenn. J. Gerulis professzor megnyerő külsejével, gyors helyzetfelismerésével, éles eszével és humorával sokakra mély benyomást tett. Emellett a zietelaiakra azzal is hatott, hogy csak a kertben, hálózsákban aludt (mert a ház belsejében csíptek a bolhák). Az adatközlőknek bőkezűen megfizette a rájuk fordított időt. K. Žukelytė-Juodienė tanítónő folyton azt ismételgette, hogy „a Zietelai dialektust senki sem kutatta olyan jól, mint Gerulis professzor”. A Zietela környékén J. Gerulisszal együtt gyűjtött anyagát — a Zasečiai falusi nyelvjárás fonetikájának és morfológiájának rövid leírását — Chr. Stang 1958-ban publikálta (Stang 1958: 171—201). Valószínűleg nem J. Gerulis hatása nélkül, az I. felfogás szerint a Zietelai nyelvjárást elszigeteltnek és a kelet-litván dialektusok közül a leginkább elkülönültnek tekintik. Az ą és ę nazális magánhangzók, valamint az an, en kettőshangzók ejtése miatt azonban nem tekinthető szigorúan keletinek, és különbözik a Vilniusi vidék többi nyelvjárásától (Stang 1958: 173). * J. Gerulis és Chr. Stang Gervėčiaiból érkezett Lazūnaiba (DW 1930:176) 127 Valójában a zietelai litván beszéd ma egészében nem egyezik meg egyetlen létező litván nyelvjárással sem. Mintha különféle litván nyelvjárásokból tevődne össze: egyes sajátosságaival inkább a keleti aukštaitiai, vilniusi nyelvjáráshoz közelít, másokkal a legközelebbi szomszédok, a déli aukštaitiai nyelvjárásokhoz, megint másokkal a déli nyugati aukštaitiai (kaunasi) és más nyelvjárásokhoz. Egyes sajátosságok elterjedésük vagy az általuk elfoglalt terület szerint több alnyelvjárásra, esetleg csak valamelyikük egy részére terjednek ki. Ezért mielőtt a zietelai beszéd egyes sajátosságait eltérő elterjedésük szerint osztályoznánk, mindenekelőtt azt kell elmondani, hogy számos közös vonás tekintetében a zietelai beszéd — más nyelvjárásokhoz hasonlóan — megegyezik a litván nyelv fő nyelvjárásaival, és nem különbözik azoktól. A zietelai beszéd hangrendszere azonos, többnyire ugyanazok a szóalkotási és ragozási mintái, valamint lexikájának és szintaxisának jelentős része is közös. I. Mindenekelőtt a zietelai beszédnek a többi litván nyelvjáráshoz fűződő viszonyát kell áttekinteni. A zietelai beszéd egyes sajátosságait sorra összevetjük a keleti, déli és nyugati aukštaitiai nyelvjárások azonos sajátosságaival, elterjedési területük szerint. A zietelai és az összehasonlított beszédváltozatok egybeeső jelenségeinek lokalizálásához a „Litván nyelvatlasz” (a továbbiakban —LKA) fonetikai (LKA II), morfológiai (LKA III) és lexikai (LKA I) adatait használjuk. 1. A zietelai beszéd a litván nyelv délkeleti nyelvjárásaihoz (azaz a déli és keleti aukštaitiai nyelvjárásokhoz vagy azok valamely részéhez) az alábbi f o n e t i k a i sajátosságok alapján kapcsolódik: a) a szókezdő e magánhangzó helyett a hangot ejtenek, pl. aglė~eglė, aikit~eikit(e), ažeras~ežeras, aža~ežė (vö. LKA II 26—28, 9., 10. térkép); b) a megkeményedett l után megváltozik az e típusú magánhangzók minősége, vagyis e, ė helyett a, ɛ hangot ejtenek, pl. lākia~lėkia, laidžia~leidžia, sāulė~saulė, sāulą~saulą, žolė~žolė (vö. LKA II 33—35, 48—50, 15., 16., 31., 32. térkép); c) megőrződik a diftongizálatlan in ’į’ elöljárószó és igekötő, pl. in lauką~į lauką, in rudenį~į rudenį, in turgu~į turgų, in(t)āugo, inbėgo, inlindo (vö. LKA II 68—69, 53., 54. térkép); d) az affrikátákat nem tartalmazó ē-tövű főnevek többes számú birtokos esetében bitį~bičių, mergytį~mergyčių, valamint az ē-tövű igék múlt idejű egyszeri alakjának 1. személyében jėdiau~ėdžiau, metiau~mečiau (vö. LKA II 95—96, 80. térkép); e) megőrződik a jövő idejű igék egyes szám 1. és 2. személyű alakjainak ősi szóvégi hangsúlya, pl. aisù~eisiu, aisi~eisi, nešù~neštu, nešì (vö. LKA II 177, 108. térkép); f) az -ėja képzős főnevek hangsúlyozása a harmadik hangsúlyozási típus szerint, pl. audėja, pjovėja (vö. LKA II 128—129, 110. térkép); m o r f o l ó g i a: a) a įo-tövű főnévalakok helyett įo-tövű névalakokat használnak, pl. jaučias ”jautis”, medžias ”medis” (vö. LKA III 23—24, 2., 3. térkép); b) a baritonikus hangsúlyozású įįo-tövű főnevek helyett oxiton alakokat használnak, pl. sprindys, žvirblýs (vö. LKA III 24, 26, 5., 8. térkép); c) a hímnemű főnevek egyes számú részes esetének végződése -(i)u (a köznyelvi -ui helyett), pl. árkliu ”arkliui”, piemeniu ”piemeniui”, žmogù ”žmogui” (vö. LKA III 40—43, 36., 39. térkép); d) a célhatározói belső helyhatározó, az illatívusz alakjainak használata, pl. tanà laukàn ”į tą lauką”, pirkčion, laukiuosna, tvartuosnan (vö. LKA III 54—55, 48. térkép); e) a személyes névmások alanyesete: ānas, -à, ānys, -os ”jis, ji, jie, jos”. 128 Bizonyos azonos szavakat (lexémákat) vagy azok változatait használják: a) akėčia ”padargas žemei purenti, akėčios” (vö. LKA I 107—108, 47. térkép); b) apušė~epušė ”drebule” (vö. LKA I 165—166, 92. térkép); c) brauktuvė ”įrankis linams brukti, bruktuvė” (vö. LKA I 122, 59. térkép); d) dalgė ”įrankis javams ar žolei pjauti, dalgis” (vö. LKA I 111, 50. térkép); e) niekočia ”skobtas pailgas indas, gelda” (vö. LKA I 67—68, 21. térkép); f) pirčia ”valstiečių gyvenamasis namas, troba” (vö. LKA I 34, 2. térkép) stb. 2. Nem jegyeztek fel olyan sajátosságokat, amelyek kizárólag a keleti aukštaitiai vilniusi nyelvjáráshoz kötnék a zietelai beszédet, miközben a déli aukštaitiai nyelvjárásoktól megkülönböztetnék. Csak morfológiai sajátosságok vannak. Diakrón szempontból azonban ezek többnyire archaizmusok, amelyeket egykor — amint azt a régi írások mutatják — széles körben használtak: a) a feltételes mód olyan alakjai, amelyekben a morfológiai jelentésüket elvesztett -be posztpozíciós partikula szerepel, pl. būčiabe, nešččiobe, būtbūbe, sukčiobės. A zietelai beszédben e partikula mássalhangzója zöngétlenné vált, pl. būčiap, dirpčiap, aičiapė, sukčiapės, siktųsčpės. A gervėtiak a partikula helyett b(p)-t használnak: būčiak, naveičiak, aitųk. sūčkiakės (vö. LKA III 107—108, 111—112, 103., 104., 107. térkép); b) négy helyhatározói eset kizárólag a litván beszédváltozatok peremvidékein (Dieveniškėsben, Gervėčiuose, Lazūnuose és Zietelában) maradt fenn, ezek közül leginkább kihalóban levő alak a helyhatározói jelen idejű adezívusz, pl. arklėp, bėrnip, manip, mūsip, kárveip, vištàip, valamint a célhatározói helyhatározó, az allatívusz, pl. arkliop, josp, mūsumųp, namóp (vö. LKA III 55—56, 48. térkép); c) Kelet-Litvániában csak a zietelai és lazūnai beszédváltozatokban használják az atematikus jelen idejű ige 3. személyű ait vagy aĩt ”eina” alakját (vö. LKA III 89—90, 87. térkép). Ez az egyezés azonban nem lényegi, mivel ezt az alakot Kis-Litvánia litvánjai is használták, a nyugati žemaitiaiak pedig ennek alapján egy teljes paradigmát alkottak. Általában a lazūnai és zietelai beszédváltozatokat számos más egyezés is összeköti, például a būva vagy būna helyett a būsta alakot használják (vö. LKA III 91, 84. térkép); a gỹja helyett gỹsta (vö. LKA III 91—91, 88. térkép); giema, a zietelai giėsta ”gieda” mellett (vö. LKA III 88—89, 85. térkép); -àitas, -(i)ù képzős kicsinyítő alakok, pl. a lazūnai mergutà, mergùtos, a zietelai kiškùtas, mergùčios, vaikùtas; a žáisti, žáidžia, žáidė szó jelentése: 1. (hangszeren) játszani, 2. (kártyával, sakkal) játszani, 3. hancúrozni, szaladgálni stb. 3. Néhány sajátosság a zietelai beszédet a déli és déli nyugati aukštaitiai nyelvjárásokhoz vagy azok bizonyos részeihez kapcsolja: fonetikai sajátosságként megőrződnek az ép am, an, em, en vegyes kettőshangzók, pl. kãmpas, lángas, penkì, sémti (vö. LKA II 83—88, 68—71. térkép); morfológiai sajátosságként: a) használják az atematikus igék jövő idejű egyes szám 1. személyű alakjait, pl. būsu ”būsiu”, aisù ”eisiu”, sakỹsu ”sakysiu” (vö. LKA III 104, 102. térkép); b) a feltételes mód egyes szám 2. személyű alakjai a „dzukus” -ai végződéssel, pl. būtài, sakýtai, sùktai, atsiuktái, csak ritkán būtum, būtumei (vö. LKA III 108—109, 105. térkép); c) -ùkas képzős kicsinyítő alakok, pl. arklùkas, bernùkas, grūdùkas, ritkábban bernùkas (vö. LKA III 130—131, 116. térkép); d) az -yti képzős igék képzése általánosult, pl. augỹti, kabỹti, lỹgyti, skūbyti 129 (vö. az utóbbi képző elterjedését: LKA III 151, 142. térkép); a szókészletből — a) kiemas „a lakóház előtti térség” (vö. LKA I 45, 9. térkép); b) klonis „hosszúkás földmélyedés, völgy” (vö. LKA I 178—179, 103. térkép); c) vežimas „ló vontatta jármű, kerekek” (vö. LKA I 89—90, 34. térkép). 4. Számos olyan sajátosság van, amelyek alapján a Zietelai nyelvjárás elkülönül a déli és keleti felvidéki nyelvjárásoktól, és egybeesik a nyugati felvidéki nyelvjárás déli alcsoportjaival: mind az úgynevezett kaunasi nyelvjárással, mind az egykori Kis-Litvánia baltsermėgiai és striukiai nyelvjárásaival. E közös vonások közül néhány említendő: Lényegesek a fonetikai közös vonások: a) a rövidült végződésű akut a (<*ǫ́<*án), e (<*ę́<*én) magánhangzók változatlanok maradnak, például a határozószóvá vált, ā, į ā és ē tőhangú főnevek egyes számú eszközhatározói alakjai: ā, į ā ir ē kamieno vardažodžių vns. įnagininko formos — basaminčia „mezítláb”, nakčia, pakluone, tadā (vö. LKA II 23—24, 35—36, 5., 17. térkép), továbbá az o tőhangú főnevek egyes számú helyhatározó (inessivusi) alakjaiban — kelē „úton, utazás közben”, klūone, tvārte (vö. LKA II 35, 17. térkép); b) a cirkumflexes tő- és végződési nazálisok ą, ę (<*an, *en) rendszerint változatlanul megmaradnak, például: grąžtas, grąžtēlis, tęsa „folytatja”, tęsiotis, tę kārvę, raṅką, pripūvę (vö. LKA II 61—67, 44—51. térkép). Csak a cirkumflexes nazális ą hangnak felel meg leginkább az -ai kettőshangzó, akárcsak Kis-Litvániában, ritkábban a kaunasi nyelvjárásban, például: gelāistuwas „galastuvas”, pagelāisk „pagalask”, kaisnūs „kasnis”, kāisni „kasnį”, inkāisk „užkask” (Gerullis, Stang 1933: 9,11), és talán az ā, į ā ir ē tőhangú főnevek egyes számú eszközhatározói alakjaiban is: sa baltā rankāi, sa didelai kārvei. Ugyanígy ejtik a déli nyugati felvidéki és kaunasi nyelvjárásokban is ezt a szót: áržuolas (vö. LKA II 61—62, 44. térkép); c) a hangsúlyos, cirkumflexes vegyes kettőshangzók i, u + l, m, n, r első eleme nem nyúlik meg, például: dirba, kūlsim, pilnas, stūmti (vö. LKA II 38—39, 20. térkép); d) az -yti képzővel alkotott másodlagos ā tövű igék jövő idejének egyes szám harmadik személyű végződésében az y nem rövidül meg, például: darȳs, prašȳs, sakȳs (vö. LKA II 60—61, 42. térkép); e) a zietelaiak, a nyugati felvidékiekhez hasonlóan, nem dzsukálják a beszédüket, azaz például így mondják: áudžia, jáučiai, nakčia || nakčiái, dvi, marti, pati (vö. LKA II 93—97, 80. térkép); f) a rövidült főnévi igenév t mássalhangzóját mindig keményen ejtik, például: dirbt, nėšt, pjāut (K. Būga e t után még orosz keményítő jelet is írt, ъ: būt, sakytō, siūtō; vö. LKA II 106—107, 90. térkép). A morfológiából a -telėti képzős mozzanatos igék használata említendő, például: áikštelėti, bāchtelėti „pukkan egyet”, žvīltelėti „odapillant egyet” (vö. LKA III 152, 143. térkép): a déli felvidéki nyelvjárásban csak a -terėti vagy -terti használatos. A déli felvidékiektől a Zietelai nyelvjárást a nyugati felvidékiekhez, esetenként más nyelvjárásokhoz is kapcsolják bizonyos önálló szavak (szókészleti elemek): giriā „fákkal borított terület, bármilyen erdő” (vö. LKA I 191—192, 113. térkép), vedegā „görbe élű fejsze vályúk és teknők vájására”, valamint különféle más szavak is, amelyek elterjedését nem vizsgálták, például kārtis „hosszú, vékony, legallyazott fatörzs”: a déli felvidékiek šatrā; mélžti „a tőgyből a bimbók összenyomásával tejet fejni”: a déli és keleti felvidéki vilniusiak láidytį; mūlkti „nyelni” (Kis-Litvánia nyelvjárásainak szava) stb. 130 5. Kevés olyan sajátosság van, amely kizárólag a déli felvidékiekhez kapcsolja a Zietelai nyelvjárást. A déli felvidéki és a zietelai nyelvjárás fonetikai egyezései közül megemlíthető az e hangsúly hatására megnyúlt hangjának meglehetősen széles körű ejtése minden szótagban, az utána következő szótag összetételétől függetlenül, például: dėst „tesz”, gėrt, gėria, kėlia, nėša, párneše, svẽčias, vaikẽlis, vẽda; J. Rozwadowski átírásában: 'a: d'ága, šilt'ális. Valószínűleg a déli vagy keleti felvidékiekkel való érintkezés következtében a zietelai nyelvjárás egyes beszélői a nazális ą, ę helyett į, ų hangot használtak, például: ištįst, prispejį „megérett”, tį~tę „ott”, tusýt~tusýt, vagy padžuk(u)odavo, például: ciesą~tiesą, cionáik~cionáik, dzieškà~dzieškà (szl. „kenyérsütő teknő”), skaudžia~skaudžia a skaust, skaūsti „fáj” helyett, és így tovább. Morfológiai szempontból a Zietelai nyelvjárás és a déli felvidéki nyelvjárások közös vonása a többes számú helyhatározó, az inessivusi alakok -sa végződése, például: juosà, klūonuosà, namuosà, savosà pirkiosa, vienuosà marškinuosà (vö. LKA III 72—73, 67. térkép); a szókészletből pedig egyes szavak vagy szóalakok, például: dirgėlė „csalán” (vö. LKA I 167—168, 94. térkép), priemnė „előszoba” (vö. LKA I 38, 5. térkép) stb. 6. Nagy a kísértés, hogy a Zietelai nyelvjárást az úgynevezett priedžūkiai nyelvjáráshoz kapcsoljuk (a régi nyelvjárási osztályozás szerint a közép-felvidéki nyelvjárás Birštonas, Jieznas és Stakliškės környéki déli részéhez). E vidékek az į-keményedés területéhez tartoznak, amelyet több, a nazális ą, ę szűkülését jelző izofóna szel át; előfordulnak a fent említett affrikáta nélküli alakok (bìtų, áudiau), valamint -utas képzős kicsinyítő alakok (kiškūtas, vaikūtas) stb. A gond azonban az, hogy a Zietelai nyelvjárás jelenségeinek változatossága miatt nem szorítható be pusztán a priedžūkiai területére. 7. A Zietelai nyelvjárás egyes jelenségei olykor az összes tárgyalt nyelvjáráson túlmutatnak. A Zietelai nyelvjárást például a litván nyelv északi nyelvjárásaihoz kapcsolja a középfokban megnyúló e magánhangzó: brangẽsnis, garãšnis, mažãšnis. Más sajátosságok, például a múlt idejű egyszeri cselekvést kifejező ige egyes szám harmadik személyű alakja: bìt, bìti „volt”, valamint a sa névutóként és igekötőként való használata a su helyett, arra irányítja a figyelmet, hogy Kis-Litvánia litván nyelvjárásai mára kihaltak. A Zietelai nyelvjárás és a litván nyelv fő nyelvjárásainak itt felsorolt sajátosságai közötti összevetések és összehasonlítások természetesen csak hozzávetőlegesek. Sok összehasonlított jelenség kialakulásától hatalmas időbeli távolság választ el bennünket. Az egyes jelenségek elterjedési területei hosszú évek vagy évszázadok alatt jelentősen megváltozhattak; az ezeket elválasztó vagy összekötő izofónák és izoglosszák ide-oda tolódhattak, és újítások jelenhettek meg. A Zietelai nyelvjárásban is bőven akadnak új jelenségek, különösen jövevényszavak. Ugyanakkor sok régies és konzerválódott vonás is található benne, amelyek a litván nyelv fő nyelvjárásainak számos területéről már eltűntek. A Zietelai nyelvjárás jellegzetesebb sajátosságainak összevetése a keleti, déli és nyugati felvidéki nyelvjárások megfelelő jelenségeivel azt mutatja, hogy a Zietelai nyelvjárás önálló jellegű, és teljes egészében egyetlen litván nyelvjárással sem egyezik meg. A Zietelai nyelvjárásban, akárcsak a legközelebbi déli felvidéki nyelvjárásokban, mintha két különböző réteg vagy áramlat olvadt volna össze: a keleti (déli) felvidéki és a nyugati felvidéki. A Zietelai nyelvjárást a déli felvidékiekkel összehasonlítva az a különbség, hogy a déli felvidéki nyelvjárást a keleti felvidéki nyelvjárás viszonylag vastag rétege borította be, míg 131 A Zietelai nyelvjárásban továbbra is a nyugati aukštaitiai nyelvjárás alapja dominál. Ez azt mutatja, hogy a Zietelai nyelvjárás kialakulásakor korlátozottak voltak a déli aukštaitiai nyelvjárásokhoz fűződő kapcsolatai. II. A Zietela környéki litvánok eredetének kérdése jóval bonyolultabb. Mindeddig leginkább azt a véleményt vallották, hogy a Zietela a poroszországi kivándorlók nyelvjárása, amely a XIII. századtól szláv környezetben konzerválódott. E nézet kialakulásához hozzájárult az Ipatijev-évkönyvben 1276 körül megjelent bejegyzés, amely szerint Traidenis befogadta a német szolgaságból megszökött poroszokat, és egyik csoportjukat Gardinasban, a másikat Slanime telepítette le (PSRL II:874). Egyes tudósok úgy vélték, poroszok telepedtek meg Zietela környékén (Keppen 1927: 39; Volter 1912: 151—160), mások szerint szudávok (jatvingok) (Kamiński 1953: 63; Otrembskij 1961: 7—8). A Zietelai nyelvjárás első kutatója, E. Volter további részleteket is idézett a Dusburgi krónikából, amely a porosz felkelés leverése után a Pagudė és Barta vidékéről a Litvánia uralma alatt álló Gardinas vidékére menekülő lakosokról szól. Elsőként ő mutatott rá a Zietelai nyelvjárás néhány sajátos, a nyugati balti nyelvekre emlékeztető vonására (Volter1912: 152—160). Természetesen nem zárható ki, hogy menekült poroszok vagy szudávok telepedtek le Zietela környékén. Talán csak túlságosan kritikátlanul fogadják a tudósok az évkönyvek utalásait kész válaszként arra a kérdésre, honnan kerültek litvánok Zietela környékére. Senki sem tette fel a kérdést, miként válhattak litvánná a szláv környezetbe került nyugati balták. Mintha elegendő volna hozzá Traidenis litván fejedelem neve. Másfelől nem tagadható, hogy az áttelepülőkre hatással kellett lennie a Litván Államnak, amelynek része lett ez a vidék a XIII. század közepétől. Ha azonban figyelembe vesszük az akkori önkormányzatiságot és közigazgatási apparátust (amelynek litván jellegét, ha egyáltalán létezett ilyen, nagyon is kétségbe kell vonni), nehezen képzelhető el a szudávok vagy poroszok ilyen elszigetelt litvánná válása (el-litvánosodása). A Zietela környéki litvánok eredetének kérdését alapvetően más megvilágításba helyezi maga a Zietelai nyelvjárás rendszere, más litván nyelvjárásokkal való kapcsolata, valamint földrajzi fekvése. Földrajzi szempontból a Zietelai nyelvjárás a korábbi szudáv (jatving, más néven dainavai; elnevezésükhöz lásd Būga 1961: 126—130; Zajączkowski 1940: 57—76) területeken található, amelyeket korán kezdtek kolonizálni a keleti és nyugati szlávok. Délkelet felől a XI. században egymás után keleti szláv erődítményeket építettek itt — Valkaviskas, Slanimas, Zditovas, Zaslavlis, Minskas, Naugardukas, Gardinas —, ahonnan adót szedtek, hirdették a kereszténységet, és asszimilálták a helyi lakosságot. Délnyugat felől a lengyelek hevesen törtek be a porosz és szudáv területekre. Mivel egyedül nem tudták megtörni a poroszok és szudávok ellenállását, 1230-ban Magyarországról segítségül hívták a Német Lovagrendet (Dundulis 1968: 38). Kifejezetten a szudávok ellen 1254-ben szövetséget kötött Halics–Volhínia, a mazóviai herceg és a Német Lovagrend, hogy felosszák egymás között a meghódított területeket (Tautavičius 1994: 4). A szudávok lakta terület fokozatosan zsugorodott. Délen a történészek három jelentősebb határvonalat különböztetnek meg: a Bugot, annak mellékfolyóját, a Narevet (Narvist), végül a Narev mellékfolyóját, a Bebrt (Tautavičius 1994: 6). A XIII. században (közvetlenül kiirtásuk előtt) a szudávokat a Bebr és a Luk folyótól északra, a középső Nemunas és a Raminta-erdő között helyezik el (Nalepa 1964: 60; Ivinskis 1990: 43). E határokon túl a szudávok többnyire csak áttelepülők voltak (Kamiński 1953: 63 tt.; Nalepa 1964: 11—60). Véleményünk szerint a szudávok e határai inkább politikaiak voltak, mintsem valódi etnikai határok. Az idegenek által kolonizált területeken kétségtelenül még hosszú ideig maradtak lit- 132 vánok, valamint szudávok és poroszok. Vajon nem az itt élő balti törzseknek és ellenállásuknak köszönhető, hogy a felső-déli Nemunas-vidéket (Valkaviskas, Słanimas, Zditovas, Naugardukas, Gardinas térségét) Fekete Rusznak nevezték el?! A terület nyugati részén élő szudávok emléke a XIX. század közepéig fennmaradt (Gaučas 1974: 21—24). Az itt ősidők óta élő szudávokra a helynevek is utalnak. A Bug bal oldali felső folyásának ismert mellékfolyóján, a Kšna (a Kirsna alakból, lásd V. Toporov 1959: 251—261) és a -da utótagú összetett neveken (Jaselda, Sokolda; Būga 1961, 601—602) kívül még említést érdemelnek a folyónevek: Žėlva (a Nemunas bal oldali mellékfolyója, valamint város Gardinas megyében), Žietela (a Maičėde bal oldali mellékfolyója, egykori tó és város, ma Diatlovas Gardinas megyében), valamint a falunevek: Dainava, Zasėčiai (Zietela környékén). A balti–szláv kétnyelvűség hosszú fennállásáról tanúskodik A. Mickevičius szülőhelyének tava is, amelyet Svitezj-nek (vagy Svitiazi-nak) neveznek; ennek betű szerinti megfelelője a szudáv eredetű, Alytus járásbeli tó neve, a Svaitingis (A. Nepokupno összevetése). Már e víznevek eredetét sem lehet nyugati balti áttelepülőkkel magyarázni. Pietų Lietuvoje dėl priebalso s vietoj š, matyt, archaijiškas (sūduviškas yra upėvardis Visinčia (Šalčios dešinysis intakas Šalčininkų rj.), plg. Vaišėtis (Trakų rj. ež.), Veisiejis (Lazdijų rj. ež.) ir Vėžintas (Anykščių rj. ež.), Viešintà (Kupiškio rj. up.) (Skardžius 1973: 70; kitaip — Vanagas 1981: 388). Šalčios ir Visinčios upių baseino šnektose diftongoidas ie dažnai suvienbalsėja iki i, pvz., gìdó ”giedojo”, prìmė ”priėmė” (plg. LKA I 38, žemėl. Nr. 5). Įdomu, kad Visinčios aukštupys visiškai sutampa tautosilabinių dvigarsių am, an izofona. Galbūt prie sūduviškų pavadinimų reikėtų priskirti vietovardžius, neturinčius afrikatų, pvz., Minàitai (Lydos rj. k., plg. Mináičiai Šiaulių rj. k.), Skubėtai (Vilniaus rj. Jasiūnų apyl. k.), Žlàuktai<* Žlàugtai<* Žliaugtà up. (Šalčininkų rj. k.); plg. Pabėtai (Labguvos apyl. k.), Šuketai (Šakių rj. k.) ir kt. Nyugati balti jellegű (vagy annak tulajdonítható) nyelvi elemek a Zietelai nyelvjárásban is fennmaradtak. Ezek többnyire olyan sajátosságok, amelyek máshol már nem maradtak fenn, vagy nyomai csak a feltételezett egykori nyugati balti, különösen szudáv területeken fordulnak elő. Többségük fonetikai jellegű. A Zietelai nyelvjárás a nyugati aukštaitiai déli alnyelvjárásaihoz hasonlóan alighanem a legjobban őrizte meg a nyugati (szudáv) magánhangzórendszert: 1. A már említett, „el nem sötétült” tautoszillabikus kettőshangzók am, an, em, en, az orrhangú ą, ę, valamint a szóvégi -a, -e megrövidült akutussal ejtett alakjai (egyébként a nyugati aukštaitiai déli alnyelvjárásai — az úgynevezett kapsai, zanavikai, mai kaunasi nyelvjárás, továbbá a kis-litvániai baltsermegi és striuki nyelvjárások — alapján kialakult modern litván köznyelv olykor megnehezíti e nyelvjárások archaikus jellegének felismerését); 2. Az ei kettőshangzó ie-vé alakulásának folyamata még nem fejeződött be (például svìėkas, sviekatà, pasvėik és sveikas, sveikatà, šievà, ritkábban tìep (< teip), gyakrabban tep, és csak vie-kest, vi-kėst ’inkább’; 3. Talán az u magánhangzó v mássalhangzó előtti i-vé alakulása is megfigyelhető a következő szavakban: brivai ’szemre’, liežùvis ’nyelv’, žìvis ’hal’ (Volter 1912: 158); 133 4. A főnévi egyes számú alanyeset ragjának szabálytalan megrövidülése, pl. arkliukas ”arkliukas”, nieks, vaiks (Būga 1961: 136; Zinkevičius 1987: 262). Az archaikus mássalhangzórendszer jellegzetesebb maradványai közül a következőket kell megemlíteni: 1. A z mássalhangzó szabályos ejtése a ž helyett a bažnyčia, žąsis ”žąsis” szavakban, illetve váltakozva žemė, žėⁱmà, žuvis, žvaigždė, gyakrabban žvėris, zverys, žėmė, žamė, žiemà, žiùvs, žvaigždė, ritkábban pedig žvėris stb. Az s mássalhangzó a š helyett leggyakrabban a v előtt hangzik, pl. svéntina, svỹ(k)ščia, svìr(k)ščia alakok a švéntina, švỹ(k)ščia, švìr(k)ščia mellett ”fütyül” jelentésben. Elképzelhető, hogy az s, z mássalhangzók a š, ž helyett a szláv nyelvek megfelelő hangjainak analógiájára maradtak fenn vagy alakultak ki, ám aligha cáfolhatja ez teljesen a nyugati balti szubsztrátum szerepét. Annál is inkább, mert ez a jelenség a déli aukštaitis nyelvjárások déli peremvidékén is fennmaradt (Druskininkai, Kabeliai környékén stb.); 2. Valószínűleg a sūduviak korából származó archaizmus a st(rt.), šč, št, žd mássalhangzó-kapcsolatok használata betoldott k, g mássalhangzók nélkül (ha nem fordított jelenségről, azaz egyszerűsödésről van szó, vö. Endzelīns 1974: 430–431), pl. aúštas, néha áukštas, paũštė ”madár”, mỹstė ”szikra” (vö. porosz ryste), rúštas, rũštus ”savanyú”, skráždė ”fecske”, suìrščia~suìrščia, žvìrždos ”homok, kavics”, de általában anksti, mègsta, mińkštas; 3. A j mássalhangzó megjelenése a v helyett a személyes névmások egyes számú eszközhatározói, illetve néha egyes számú adessivusi alakjaiban, pl. sajĩm ”önmagával”, tajĩm ”veled”, ritkábban sajĩp, tajĩp ”veled” (vö. porosz màim és a Lazūnai nyelvjárás maimì, taimì, maimīn, taimīn); 4. Szabálytalan mássalhangzó-változások; ezek közül viszonylag gyakran a t, d mássalhangzók elöl képzett magánhangzók előtt, a déli aukštaitis nyelvjárások déli peremvidékéhez hasonlóan, k, g hangokká alakulnak, pl. ritkábban girgėjau, dž. girdėjau, gĩrsa < dĩrsa, dĩrsė, kìltas, dž. pàdegė, dž. pàdegė, šìlkis, dž. šìltis ”meleg, tűz, parázs”, viršùkinė, dž. viršùtinė; 5. Az affrikáták korlátozott használata, pl. dañčio ”fogé”, danteĩ ”fogak”, gaidỹ, gardỹ, gaidžiãmì ”kakasoknak”, jáutìus, ramteĩs, žodeĩ ”szavak”, žodžius, žodeis, a dañčio, gaidžių, žodžiais alakok mellett, az analógiával magyarázható szabályos alakokat nem számítva — bitù, éduau, metùai stb. Az itt fonetikai jelenségek között említett néhány sajátosság morfológiaiként is értelmezhető, pl. a o tövű főnevek egyes számú alanyesetének ragja néha megrövidül: -as; továbbá a személyes névmások egyes számú eszközhatározói alakjai is sajátosak. A morfológiai jelenségek közé kell sorolni a feltételes mód egyes szám második személyű, -ai végződésű alakját, pl. būtai, aitai, sakytai. Hogy ez az innovatív végződés meglehetősen régi, azt a déli aukštaitis nyelvjárásokban fennmaradt eredeti hangsúlyozása, valamint a Kis-Litvániában található Kurši-öböltől (Gerullis, Stang’as 1933: 48) az am, an izofonáig és Zietela délkeleti vidékéig való elterjedése bizonyítja (LKA III 108—409, 105. térkép), vagyis az egykori sūduvi, nadrūvi és skalvi területeken való előfordulása. A nyugati balti törzsek nyelvéből valószínűleg örökölték a múlt idő egyes szám harmadik személyű alakját, bit(i) (vö. lett bija ”volt”), valamint a sa(-) névutót és igekötőt stb. Sajnos egyelőre túlságosan keveset tudunk magáról a sūduvi nyelvről. Jelenleg leginkább elszigetelt maradványait, archaizmusait kutatják. Feltételezések szerint a sūduvi nyelv átmeneti nyelv lehetett a litván és a porosz között, de nem tudni, mennyit őrzött meg közös 134 jegyekkel, és mindkét nyelvvel közös vonásokkal. Az sem tudható, hogy a mai, litvánok és szlávok által asszimilált szudoviai leszármazottak hány és milyen vonást örököltek, illetve mennyi újat vettek át. A litvánok és nyelvük hatása a szudoviaiakra és legközelebbi szomszédaikra feltehetően a Kr. u. V–VII. századtól kezdett érvényesülni, amikor a keleti szlávok benyomultak a keleti (középső) balti területekre (Mažiulis 1994: 6). A nyugati baltiak közé valószínűleg sok, a keleti vidékekről menekült litván is betelepült. A litván nép kialakulásának sodrába hamar más balti törzsek is bekerültek. Úgy tűnik, hogy a XIII. század elejére, még a Német Lovagrend betelepülése előtt, sok szudoviai, akárcsak legközelebbi szomszédaik, a nadrúvok és skalvok közül, már erősen litvánná vált vagy el is litvánosodott. Hasonlóan mehetett végbe a szudoviaiak asszimilációja Zietela környékén is. Elképzelhető, hogy egy bizonyos időben Zietelánál húzódott a határ a szudoviaiak és a keleti szlávok által erősen szorongatott litvánok között. Erre utalhat egy Zietela környéki falu kétféle elnevezése: litvánul Dainavà, szlávul pedig Jatviaž (Jacvež). Mindkét név etnonimikus eredetű, és ugyanazt a szudoviai törzset jelenti. Ezért nemcsak e falu, hanem Zietela környékének litván eredetét is hajlanak az Ipatyjev-évkönyvben említett porosz vagy szudoviai menekültekkel magyarázni. Mivel azonban a litvánok és a szudoviaiak korán keveredni kezdtek, nem szükségszerű, hogy csak a szudoviaiakat tekintsük jövevényeknek. Hiszen feltehetően maguk a szlávok is jövevények. Másfelől, ha itt valóban áttelepült szudoviaiak alapította falvak is voltak, akkor egyedül Dainava falu kettős neve árulja el, hogy már egy litván vagy el litvánosodott, saját törzsbeli környezetbe települtek. Így az idő múlásával nyilván további, délebbre és délnyugatabbra (Gärdinas, Slänimas, Valkaviskas, Prużanas, Bälstogė körül és máshol) elszigetelt szudoviai települések is el litvánosodtak. Ezt mutatja az itt fennmaradt jelentős balti és litván helynévanyag, személynévanyag, jövevényszóréteg, valamint a balti és litván kultúra nyomainak gazdagsága (Nepokupnyj 1976: 5—198; Nepokupnas 1983: 5—199; Laučiūtė 1982: 9—150; Kondratiuk 1985: 10—250; Zinkevičius 1987: 43—135; 1993: 84—89; 1994: 15—23; Gaučas 1988: 195—213; LTE IX: 241). A Zietela környéki litván nyelvjárás korán keleti szláv (halicsi-volhíniai fejedelmek) uralom és kulturális környezet alá került, és hosszú időre elszakadt a litván nyelv fő nyelvjárásaitól. A folyó menti széles sáv a keleti szlávok, sőt a tatárok folyamatos betörései, valamint a szudoviaiakkal és litvánokkal vívott harcok következtében erősen elnéptelenedett, és pusztasággá vált (Łowmiański 1931: 56—57). A Litván Nagyfejedelemség uralma alatt, a háborúk elcsitultával, a vidék ismét benépesült, de ekkor már többnyire vegyesen. A XIV. századtól a XVII. század közepéig a litvánok lakta területek, ha nem is mindig összefüggően, elértek Zieteláig, sőt azon túl is (vö. Zinkevičius 1993: 31—39; 1994: 19—23 és az ott mellékelt térképek). Sajnos a litván államiság meggyengülésével, valamint a litván nemesség és az egyház gyors elpolonizálódásával a litván nyelv fennmaradásának feltételei igen kedvezőtlenné váltak. Sok emberéletet követeltek az Oroszországgal és Svédországgal vívott háborúk, különösen a XVII. századi kegyetlen orosz katonai megszállás, az azt követő éhínség és több pestisjárvány. A Zietela és a déli aukštaitiszek közötti litván területek jelentős része elpusztult. Ezért számos, a déli aukštaitisz nyelvjárásban végbement hangrendszerbeli és más változás nem jutott el a Zietela környéki nyelvjárásig. 135 LITERATŪRA Būga K. 1961: Lietuvių tauta ir kalba bei jos artimieji giminaičiai. — Būga K. Rinktiniai raštai 3, Vilnius: Valstybinė politinės ir mokslinės literatūros leidykla, 126—156; Jotvingių žemės upių vardų galūnė -da. — Ten pat, 601—602. Dundulis B. 1968: Lietuvių kova dėl valstybinio savarankiškumo 15 amž. Vilnius: Mintis. DV 176 — Dzienik Wileński, 176, 1930. Endzelīns J. 1974: O savočných k i g v baltijskich jazykach. — Endzelīns J. Darbu izlase 2, Rīga: Zinātne, 420—433. Gaučas P. 1974: Jotvingiai 19 a? — Mokslas ir gyvenimas 2, 21—24. Gaučas P. 1988: K voprosu o vostočnych i južnych granicach Litovskoj etničeskoi territorii v srednevekovje. — Balto — slavjanskie issledovanija 1986, Moskva: Nauka, 159—213. Gerullis J., Stangas Chr. 1933: Lietuvių žvejų tarmė Prūsuose, Kaunas. Ivinskis Z. 1990: Lietuvos istorija. Lietuvos kraštas ir kaimynai. — Tautinė mokykla 5, 42—45. Kamiński A. 1953: Jaćwież. Łódź. Keppen P. 1827: O proizchoždenii, jazyke i literature litovskich narodov, SPB. Kondratiuk M. 1985: Elementy bałtyckie w toponimii i mikrotoponimii regionu Białostockiego, Wrocław, Warszawa, Kraków, Gdańsk, Łódź: Wydawnictwo Polskiej akademii nauk. Laučiute J. 1982: Slovarj baltizmov v slovianskich jazykach, Leningrad: Nauka. LKA I — Lietuvių kalbos atlasas 1, Lek­sika, Vilnius: Mokslas, 1977. LKA II — Lietuvių kalbos atlasas 2, Fonetika, Vilnius: Mokslas, 1982. LKA III — Lietuvių kalbos atlasas 3, Morfologija, Vilnius: Mokslas, 1991. Lowiański H. 1931: Studja nad początkami społeczeństwa i państwa litewskiego 1, Vilno. LTE I — Lietuviškoji tarybinė enciklopedija 9, Vilnius: Mokslas. Mažiulis V. 1994: Prūsai ir kiti vakarų baltai. — Prūsijos kultūra, Vilnius: Academia, 4—9. Nalepa J. 1964: Prowizoryczna mapa plemion jaćwieskich. — Nalepa J., Jaćwięgowie. Nazwa i lokalizacja, Białystok: Panstwowe wydawnictwo naukowe — Warszawa. Nepokupnas A. 1983: Baltai slavų giminaičiai, Vilnius: Mokslas. Nepokupnyj A. 1976: Balto — severoslavjanskie jazykovyje sviazi, Kiev: Naukova Dumka. Otrembskij J. 1961: Jazyk jatviagov. — Voprosy slavianskogo jazykoznanija 5, Moskva. PSRL II — Polnoe sobranie russkich letopisej 2, SPB, 1908. Salys A., Ivinskis Z. 1963: Sūduviai. — Lietuvių enciklopedija 29, Boston, 114—125. Sedov V. V. 1987: Balty. Finno—ugry i balty v epochu srednevekovja, Moskva: Nauka, 411—419, Karty 1, 48. Skardžius P. 1973: Lietuvių vandenvardžiai su -nt-. Jų daryba, kilmė, reikšmė. — Lituanistikos darbai 3. Brooklyn, 9—72. Stang Chr. 1958: Die litauische Mundart von Zasėčiai im Gebiet von Wilna. — Norsk Tidsskrift for sprogvidenskap 18, Oslo, 171—201. Tautavičius A. 1994: Jotvingiai, dainaviai, sūduviai, polekšėnai ir... — Lietuvos mokslas 2, Kn. 1(2), 4—14. Toporov V. N. 1959: Dve zametki iz oblasti baltijskoj toponimii. — Rakstu krājums, Rīgā: Latvijas PSR Zinātņu akadēmijas izdevniecība, 251—261. Vanagas A. 1981: Lietuvių hidronimų etimologinis žodynas, Vilnius: Mokslas. Volter E. 1912: Sledy drevnich Prusov i ich jazyka v Grodnenskoj gub. — Izvestija otdelenija russkogo jazyka i slovesnosti Imperatorskoj Akademii Nauk 1911, 16, Kn. 4, SPB, 151—160. Zajączkowski S. 1940: Kajp jotvingiai buvo vadinami viduriniais amžiais. — Lietuvos praeitis 1, sąs. 1, Kaunas, 57—76. 136 Zinkevičius Z. 1987: Lietuvių kalbos istorija 2, Vilnius: Mokslas. Zinkevičius Z. 1993: Rytų Lietuva praeityje ir dabar, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidykla. Zinkevičius Z. 1994: Kur prieš šimtmečius lietuviškai (baltiškai) kalbėta... — Lietuvos mokslas 2, Kn. 1(2), 15—23. ZUM STAND UND ZUR HERKUNFT VON ZIETELA Zusammenfassung Aus dem Vergleich der charakteristischeren Besonderheiten der Mundart von Zietela mit den entsprechenden Erscheinungen der östlichen, südlichen und westlichen hochlitauischen Mundarten sieht man, daß die Mundart von Zietela eigentümlich ist und völlig mit keiner Mundart der litauischen Gegenwartssprache zusammenfällt. In ihr haben sich zwei verschiedene Schichten oder Reihen der Mundarten vereinigt: das Ost-(Süd-) und Westhochlitauisch. Beim Vergleich der Mundart von Zietela mit der südlichen hochlitauischen Mundart sieht man, daß die letztere von der dicken Schicht der östlichen hochlitauischen Mundart zugedeckt wurde, aber in der Mundart von Zietela dominiert noch klar Grund der westlichen Mundarten (südlichen Untermundarten) des Hochlitauischen (”kapsų”, ”baltsėrmegių” und ”striukių”). Sie haben sich im Land der Sudauer, Nadrauer und Schalauer formiert und am wenigsten von den anderen litauischen Mundarten beeinflußt waren. In der Mundart von Zietela erhaltengebliebene dicke Schicht sudauischer Hydronyme erlaubt uns nicht ihre Herkunft nur durch die in Jahrbüchern erwähnten westbaltischen Flüchtlinge zu erklären. Obwohl eine Übersiedlung der Sudauen oder Preußen gewesen sein könnte, so mußten sie in die von Ostslawen (Dregoviči), früh kolonisierte westbaltische Länder zu den noch nicht slawisierten eigenen Stämmen übersiedeln. Die Letzteren sollten noch früher mit den von Ostslawen gestoßenen Litauen zusammentreffen und die ganze Zeit der Konsilidation der litauischen Sämme und ihrer Volksformierung Kontakte haben. Später wurden die Verbindungen von Zietelern mit den südlichen Hochlitauern infolge der verschiedenen politischen Ereignisse, der Unglücksfälle und der früh slawisierten einzelnen Umgebungen begrenzt. Die große Zahl der Veränderungen im Lautbestand und andere, die sich in der hochlitauischen Südmundart befanden, erreichten die Mundart von Zietela nicht. Auf dieser Weise haben sich in der Mundart von Zietela viele charakteristische Elemente der Westbalten erhalten. 137