Trys XIX a. bendrinės rašomosios lietuvių kalbos modeliai: J. A. Pabrėža, J. Čiulda, S. Daukantas

LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI XXXVI (1996) LIETUVIŲ KALBA: TYRĖJAI IR TYRIMAI Giedrius SUBAČIUS A XIX. SZÁZADI LITVÁN KÖZNYELVI ÍRÁS MODELLEI: J. A. PABRĖŽA, J. ČIULDA, S. DAUKANTAS1 Mielőtt a XIX. századi litván köznyelvi írás három különböző modelljéről beszélnék, szeretném nagyon röviden felvázolni Litvánia akkori általános politikai, kulturális és társadalmi helyzetét. Geopolitikai szempontból a litván etnikai területek soha nem tartoztak egyetlen államhoz: egy részük Poroszországhoz (az úgynevezett Kis-Litvániához), a fennmaradó Litvánia (Nagy-Litvánia) pedig önálló állam volt, majd a XVI. század közepétől uniót alkotott Lengyelországgal. A XVIII. század végétől Nagy-Litvánia szinte teljes területét Oroszország szállta meg, így az általam vizsgált időszakban Nagy-Litvánia Oroszországhoz, Kis-Litvánia pedig Poroszországhoz tartozott. Kulturális szempontból Kis- és Nagy-Litvánia is régóta különbözött egymástól. Kis-Litvániában már a XVI. századtól meghonosodott a lutheranizmus, Nagy-Litvániában pedig fennmaradt és uralkodóvá vált a katolicizmus. Az írott nyelv tekintetében Kis-Litvániában, egy összefüggő területen, már a XVII. században kialakultak a meglehetősen stabil nyelvi normák, amelyek egészen a XIX. század végéig, sőt még tovább is fennmaradtak. Nagy-Litvánia igen heterogén volt; egyrészt két nagy nyelvjárási csoportja volt (és van ma is), a žemaitiaiak és az aukštaitiaiak, akiknek a nyelve annyira különbözött, hogy képviselőik nem mindig értették meg egymást; másrészt az írott litván nyelv alapjául szolgáló nyelvjárás még nem szilárdult meg véglegesen, de a XIX. század elején egyre inkább a žemaitiai írások kerültek túlsúlyba. Másfelől Nagy-Litvánia uralkodó kulturális nyelve a XIX. század első felében továbbra is a lengyel volt, amelyet hagyományosan a Lengyelországgal kötött unió óta használtak. Társadalmi szempontból a társadalmak is különböztek. Poroszországban a parasztok hivatalosan már a század elején szabaddá váltak, Nagy-Litvániában viszont az orosz hatalom csak 1861-ben törölte el a jobbágyságot. Ugyanakkor Nagy-Litvániában a nem nemesek (parasztok) felszabadulása, az írni-olvasni tudás terjedése és a társadalmi mobilitás növekedése már jóval korábban megkezdődött. A francia forradalom szabadságeszméi, bár még nem változtatták meg a társadalmi struktúrákat, lassanként már kezdték elérni az emberek tudatát. A szabaddá váló és fokozatosan polgári társadalommá alakuló társadalomban csakis 1E modellekről bővebben a cikk szerzőjének más munkái szólnak: Simono Daukanto požiūris į bendrinę kalbą. — Lietuvių atgimimo istorijos studijos (LAIS): Simonas Daukantas 5, Vilnius: Viltis, 1993, 63—68; Juozas Čiulda ir jo gramatika. — LAIS: Juozas Čiulda. Trumpi samprotavimai apie žemaičių kalbos gramatikos taisykles 6, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidykla, 1994, 7—54; Jurgio Ambraziejaus Pabrėžos žemaičių kalba. — LAIS: Asmuo: tarp tautos ir valstybės 8 (megjelenés alatt). 51 kezdhetett kialakulni a modern köznyelvi írás fogalma és maga a köznyelvi írás is. (Modern köznyelvi írásnak nevezhető az a egységes nyelv, amelyet a társadalom minden rétege használ valamennyi kulturális igényének kielégítésére.) Mindhárom bemutatni kívánt XIX. századi köznyelvi írásmodell olyan szerzők műve, akik Žemaitijából származtak, és az orosz uralom alatt álló Nagy-Litvániában alkottak. Kis-Litvániában az írott nyelv kellően stabil volt, ezért akkoriban ott senki sem dolgozta ki újra a modelljét. A bemutatott három modellt szerzőik nem fejtették ki következetesen. Ezeket a modelleket különféle (nem csupán nyelvészeti jellegű) kéziratokból igyekszem rekonstruálni (S. Daukantas esetében nyomtatott művekből is). Az akkori litván köznyelv modelljeinek rekonstruálásakor a következő szempontokat tartanám a legfontosabbaknak és leginkább relevánsaknak: 1. A köznyelvi írás használati köre: a) azok a társadalmi rétegek, amelyekre az adott köznyelvi írás vonatkozik, b) azok az irodalmi műfajok, amelyek létrehozásakor ezt a köznyelvi írást használják. Őszintén szólva attól függ, hogy az írott nyelv minden társadalmi réteg és minden irodalmi műfaj számára rendelkezésre áll-e, hogy köznyelvnek nevezhető-e. 2. A köznyelvi írás használati területe, vagyis hogy a köznyelvi írást valamennyi vagy csupán valamely etnikai litván csoport igényeinek kielégítésére alkalmazzák-e. 3. A köznyelvi írás viszonya a beszélt nyelvhez. 4. A köznyelvi írás alapja — úgy írjanak-e, ahogyan beszélnek, vagy úgy, ahogyan a szabályok és a nyelv rendszere megköveteli. Más szempontokat is elemezhetnénk — a jövevényszavakhoz, az új szavak alkotásához, a helyesírási és egyéb elvekhez való viszonyt —, de ez maradjon a jövőre. I. JURGIS AMBAZIEJUS PABRĖŽA 1771-ben született Žemaitija északi részén. A litván kultúrtörténetben leginkább ferences szerzetes papként, híres prédikátorként és a botanikai terminológia első megalkotójaként ismert. A XX. század elején Litvániában még jelentős erőfeszítéseket is tettek azért, hogy a római pápa szentté vagy legalább boldoggá avassa Pabrėžát. Kifejezetten nyelvészeti szövegeket nem hagyott hátra, de munkáinak előszavában és leveleiben írt a nyelvről. Pabrėža gondolkodásmódja még a XVIII. században alakult ki, olyan környezetben, ahol a szabadság és egyenlőség eszméiről még keveset hallottak (a modern XIX. századot 29 évesen érte meg). Számára ekkor természetes, megszokott, „normális” volt az a társadalom, amelyben az emberek egy része szabad, többnyire írni-olvasni tudó polgár, másik része pedig függő helyzetű, gyakran írástudatlan ember (a nép). 1798-tól Pabrėža sokat, több ezer oldalnyi litván prédikációt írt. Körülbelül 1828—1831-ig azonban még nem beszélhetünk köznyelvi írott nyelvről. Pabrėža lejegyezte a prédikációit, de azok rendeltetése a nyelv normáinak rögzítése volt, nem pedig az, hogy az írástudatlan nép felolvassa őket — vagyis a szövegek csupán az oralitás kifejezési módjának segédeszközei voltak. Csak 1828—1831 táján határozza el Pabrėža — akire természetesen hatottak az egyre szabadabbá váló társadalom hangulatai —, hogy megalkotja az írott litván köznyelvet. Ekkor már körülbelül 60 éves volt. Pabrėža elhatározását dokumentumok rögzítik. Hosszas vívódásának végét jól szemléltetheti egyik 1829-es levelének ez a mondata: „A žemaitis írásmód tekintetében 52 nem hajlok arra, hogy megváltoztassam álláspontomat²². E tájban, talán valamivel később, Pabrėža teljesen új, korábban senki által sehol nem használt írásjeleket vezet be: megkettőzi a hosszú és megnyújtott magánhangzókat (vagyis így ír: bajooroo ‘bajoraĩ’, taapaas ‘lapais’), a lágy [š’], [č’] hangokat pedig így jelöli: šź, čź (pl.: šźerdys ‘širdis’, augmynčźynis ‘augminyčinis’; itt a šź és a čź a litvánok számára akkoriban megszokott, a lengyel helyesíráson alapuló írásmód átformálásával született: a ś és ć rendszerint lágy hangokat jelölt, míg a sz és cz keményeket). 1. a)—b) Ezekről az írásjegyekről lehet a legkönnyebben felismerni, milyen jellegű szövegekre alkalmazta Pabrėža az írott köznyelvről alkotott koncepcióját. Mindenekelőtt számos botanikai és orvosi művéről van szó. Vannak adatok, amelyekből kitűnik, hogy ezeket a normákat iskolai tankönyvekre, szépirodalmi szövegekre és népköltészeti anyagokra is alkalmazta; sőt, olyan levelei is fennmaradtak, amelyeket e normák betartásával írt. Összefoglalásképpen: Pabrėža az írott köznyelv normáit a világi kulturális élet valamennyi területére alkalmazta. Ma talán furcsának és hihetetlennek tűnhet, de ezeket a normákat a nagyszámú vallási szövegben sem tartották be. Úgy fogalmaznék: Pabrėža a vallásos írásokban továbbra is a XVIII. századi mércét alkalmazta, a világi írott köznyelvet viszont már egészen modern módon kezdte megalkotni. Így Pabrėža mintegy átmeneti korszak képviselője. Már felismerte, hogy egyre nagyobb rétegre van szükség, amelynek köznyelvre van szüksége, azt azonban még nem értette meg, hogy ez a folyamat előbb-utóbb olyan társadalomhoz vezet, amelyben mindenkinek szüksége lesz az írott köznyelvre (vagyis megszűnik a jobbágyság, és mindenki szabad és írástudó lesz). Az, hogy az egyházi népnek szánt szövegeket nem írott köznyelven írták, azt mutatja, hogy Pabrėža számára teljesen természetesnek tűnt: e nép további sorsa az marad, hogy csupán nép legyen. Az új írott köznyelvre csak a társadalom egy részének, az új felvilágosultaknak volt szüksége. Pabrėža verseit elemezve Saulius Žukas arra a következtetésre jutott, hogy „elemzésük lehetővé teszi, hogy kitapintsuk a kultúra episztemikus törésének folyamatát, az egyik értékrendről a másikra való átmenet helyzetét”³. Miközben modern írott köznyelvet alkotott, Pabrėža mégis megőrizte az írott nyelv régi felfogásának elemeit is. Modelljét „defektívnek” nevezném, de mindazonáltal már a köznyelvi írott nyelv modelljének. Pabrėža írott köznyelvi modelljét ráadásul nem a litván nyelv teljes etnikai területére, hanem csak a žemaitisokra alkalmazta. Szavaival: „a növényneveket úgy írom le, ahogyan a mi tengerparti vidékünkön, a tengertől 15 mérföldnyire a szárazföld belseje felé ejtik őket”⁴. Az akkori mérföldeket mai mértékre átszámítva körülbelül 128 km adódik — vagyis ez közvetlenül a žemaitis nyelvjárás területe. Pabrėža tehát csak a žemaitisok számára alkotta meg az írott köznyelvet; elismerte, hogy még két litván írott nyelv is létezhet: a porosz litvánoké és a Nagy-Litvánia litvánjaié — az aukštaitisoké. Például botanikai művében a különböző nyelvek növényneveinek listáit összeállítva Pabrėža külön vette fel a žemaitis, illetve a porosz litván neveket, egyik levelében pedig arról panaszkodott, hogy „a litván (vagyis a Nagy-Litvánia aukštaitis 2 P a b r ė ž a J. A. levele Kretingából prof. J. F. Wolfganghoz Vilniusba, 1829. április 13. A kézirat őrzési helye: MAB, f. 7—309. 3 Ž u k a s S. A pyvkininkusok (két J. A. Pabrėža-vers) — LAIS: A nép nemzetté válik 4, Vilnius: Baltoji varnelė, 1993, 117—118. 4 P a b r ė ž a J. A. levele Kretingából prof. J. F. Wolfganghoz Vilniusba, 1828. szeptember 20. A kézirat őrzési helye: MAB, f. 7—309. 53 (megnevezéseket) ne hagyjam ki, de eddig sehol sem tudtam hozzájuk jutni”5. Pabrėža véleménye kategorikus: „a žemaitis soha nem fog megegyezni a lietuviuval (azaz Nagy-Litvánia aukštaitisával), sem a prússzal (azaz Poroszország lietuviujával), sem a lettel6. Területi szempontból tehát Pabrėža brk.-modellje is azt mutatja, hogy szerzője zártabb társadalomra, talán akár egy külön žemaitis nemzet létrehozásának lehetőségére összpontosított. 3. Pabrėža brk.-jának a beszélt nyelvhez való viszonyát a saját szavaival így foglalhatjuk össze: „a legjobb úgy írni, ahogyan beszélünk”7, vagy „a szavakat úgy találod majd leírva, ahogyan azon a vidéken minden žemaitis beszél”8. Pabrėžában még nem merült fel a köznyelvi beszéd rendezésének igénye: a žemaitiaiak jól beszéltek hozzá, csak rosszul írtak. Vagyis maga a nyelvjárás mintegy a beszélt brk. változataként jelenik meg, ezért azt sem kell normázni. 4. Az elmondottakból már teljesen világos, hogy Pabrėža számára a brk. normázásának fő kritériuma a nyelvhasználat, a beszélt nyelv volt. II. JUOZAS ČIULDA Pabrėžánál később, 1796-ban született, szintén Észak-Žemaitijában (Plungė mellett, tehát közelebb a žemaitiaiak központjához). Ő is pap volt: a kaunasi iskola káplánjaként dolgozott, később pedig egész életében Litvánia különböző vidékein szolgált. A litván kultúrához azzal járult hozzá leginkább, hogy megírta a litván nyelv nyelvtanát (1854 körül). Egy másik, fiatalabb nemzedék képviselője volt, aki olyan környezetben érlelődött, ahol mindvégig érezhető volt a szabadság iránti igény, és szabad társadalomra törekedtek. 1. a) Pabrėžától eltérően Čiulda már kizárólag szabad emberek társadalmát modellezte. Számára nemcsak a nemesek, hanem a parasztok is a nemzet részét képezték. A nép és a nemzet fogalmai Čiulda számára azonos jelentésűek voltak (ami Pabrėžáról nem mondható el), például: „A žemaitiai dalokat a n é p, azaz az egyszerű emberek énekei alkotják [...]. Bizonyos értelemben azt mondhatjuk, hogy ez a n e m z e t [...]”. Világos, hogy Čiulda egy ilyen, monolitikusan értelmezett társadalom számára alkotta meg brk.-normáit, amelyek minden réteg számára azonosak voltak. Ez már a brk. „nem defektív” felfogása. b) Bár Čiulda nem mondta meg pontosan, hogy brk.-modelljét milyen irodalmi műfajokra alkalmazta, feltételezhető, hogy minden lehetséges műfajra. Igaz, mind a nyelvtanát, mind leveleit és egyéb munkáit lengyelül írta, litvánul még nem mert írni. Ezért csak elméletben megalkotott, de a gyakorlatban még meg nem valósított brk.-normákról beszélhetünk. 2. A készülő brk.-normák alapjául Čiulda saját anyanyelvi észak-žemaitiai nyelvjárását választotta, Pabrėžához hasonlóan. Az a terület azonban, amelynek lakói számára Čiulda brk.-modelljét megalkotta, jóval nagyobb volt. Amikor kifejtette, miért a žemaitiai nyelvjárásra támaszkodott, Čiulda azt mondta, hogy „a nyugati žemaitiai altájnyelvjárás jobban meg- 5 P a b r ė ž a J. A. 1834 m. gruodžio 19 d. laiškas iš Kretingos J. K. Gintilai į Peterburgą / Paskelbė K. Sendzikas. — Mūsų senovė, 1938, t. 2, nr. 3(8), 491. 6 P a b r ė ž a J. A. 1835 m. kovo 20 d. laiškas iš Kretingos J. K. Gintilai į Peterburgą. — Mūsų senovė, 1938, t. 2, nr. 3(8), 495. 7 Ten pat, 493. 8 P a b r ė ž a J. A. Uuogas nekorios apey Smertį, 1828, IV. Rankraštis saugomas Lietuvos nacionalinėje M. Mažvydo bibliotekoje. Sign. f. 124—3. 54 kialakult”9 (nem pedig az aukštaitisi nyelvjárásban), hogy az aukštaitisi nyelvjárás ”nem olyan lágy és kellemes a fülnek, mint a žemaitisi”10, hogy az aukštaitisi nyelvjárás egyik részében ”szinte semmiféle nyelvtanosság nincs, csupán a torz és elrontott lengyel nyelvnek a litván nyelvvel alkotott keveréke...”11, a másik részében pedig egyáltalán nincsenek szilárd és egységes szabályok. Az aukštaitisi nyelvjárások ilyen leértékelése egyértelműen mutatja, hogy Čiulda nemcsak a žemaitisi, hanem az aukštaitisi olvasókra is támaszkodott, amikor ”jobb”, ”kialakultabb” žemaitisi BRK-normákat javasolt nekik. Čiulda tehát a BRK-modelljét Nagy-Litvánia egész területére szánta. Pabrėžához hasonlóan azonban ő sem akarta modelljét a porosz litvánokra kényszeríteni. Noha őket is ugyanazon nemzet képviselőinek tekintette, elismerte írott nyelvi hagyományuk sajátos, eltérő voltát. E szemlélet egyik példája lehet, hogy a híres XVIII. századi porosz litván, Kristijonas Donelaitis „Metai” című költeményéből vett részletet Čiulda eredeti helyesírással közölte, mellette pedig ”lefordította” az általa javasolt közös ”žemaitisi” nyelvre. 3. Čiulda normatív munkájának meglehetősen új és fontos vonása, hogy az írott nyelvi normák mellett a beszélt nyelvet is normálni kívánta. Ez Čiulda nagyon világos és határozott álláspontja. Például azt írja, hogy ”a tudós emberek nyelvének és írásainak a nemzet nyelvének és írásának kell lenniük”12. Magát a nyelvtant Čiulda ”a nyelv, akár beszélt, akár írott, megfelelő rendezésének szabályait”13 tartalmazó gyűjteményként határozza meg. Ez, mondhatni, a modern közös nyelv korához képest érett felfogása. Hiszen az írott közös nyelv kialakulásával elkerülhetetlenül megkezdődik az írott nyelvhez igazodó beszélt közös nyelv kialakulása is (a nyelvjárások ugyanis nagyon különbözőek). 4. Pabrėžával éppen ellentétben Čiulda hangsúlyozta, hogy a nyelv szabályai, nyelvtani rendszere alapján kell normát alkotni, vagyis a nyelvi rendszerből kiindulva, nem pedig a nyelvhasználatból. Azt mondta, hogy ”ha a žemaitisi (vagyis a litván) nyelvnek más európai nyelvek példáját követve kell fejlődnie, akkor [...] a könyvek megírásához olyan nyelvet kell elfogadni, amely világosabbnak, szabályosabbnak és a nyelvtani szabályoknak jobban megfelelőnek bizonyul”14 (Motiejus Valančius püspökhöz írt leveléből). Čiulda arra törekedett, hogy a nyelvi rendszert kövesse, azaz elutasítsa az általa szabálytalannak vélt kivételeket, függetlenül attól, hogy azokat az élő nyelvben használják-e. A rendszer kedvéért például azt javasolta, hogy a személyes névmás egyes számú részes esetét taw [tav] alakban írják (és mondják!), ne pedig tau alakban, mert szerinte minden más esetben [v] a tővégi hang (vö. egyes szám birtokos eset: tawęs, egyes szám tárgyeset: tawę stb.), holott akkor is, és ma is, minden litván [u]-t ejt — tau. Čiulda nyelvtanában jó néhány ilyen példa akad, amikor a nyelvi rendszer kedvéért elveti a beszélt nyelvben használt adatokat. III. SIMONAS DAUKANTAS, szül. 1793-ban, Čiulda nemzedékének tagja. Szintén Észak-Žemaitijában született. A litván kultúra számára történészként, folkloristaként, filológusként, és általában az új, modern 9 Čiulda J. Trumpi samprotavimai apie žemaičių kalbos gramatikos taisykles. — LAIS 6, 233. 10 Ten pat, 249. 11 Ten pat, 227. 12 Ten pat, 230. 13 Ten pat, 330. 14 Ten pat, 364. 55 a litván nép ideológiájának megteremtője és úttörője, sőt jelképe is. Daukantas Litvániában tanult, majd mintegy 25 évig Litvánia határain kívül – Rigában és Szentpéterváron –, azután ismét Litvániában dolgozott. 1. a) Kétségtelen, hogy Daukantas igen határozott demokrata volt; tudata már a szabad polgárok társadalmát képzelte el. Ezért szövegei és köznyelvi írott nyelve a társadalom legalacsonyabb rétegei, a parasztok felé is irányult (ez azt feltételezi, hogy úgy képzelte: e rétegek tagjai írni-olvasni tudókká válnak). Például egyik történeti műve (”Darbai”) előszavában ezt írta: ”nem a tudós férfiaknak és bölcselőknek írtam, hanem azoknak az anyáknak, akik el tudják mesélni gyermekeiknek apáik és dédapáik tetteit, és írás nélkül sokszor tévednek”15. Litvánia számára egy másik, akkoriban igen új tény volt, hogy ő, Daukantas, világi emberként katolikus imakönyvet írt. Ahogy Roma Bončkutė hangsúlyozza, Daukantas többek között arra törekedett, hogy írásmódját vallási szövegekben is elfogadtassa16. Teljesen nyilvánvaló, hogy éppen a parasztoknak volt a legnagyobb szükségük erre az imakönyvre. Daukantas tehát megtörte azt a sztereotípiát, hogy a vallási szöveget a litván vallásos írások egyszerűsített, hagyományos helyesírásával kell írni. 1. b) Már az imakönyv elkészítéséből is látható, hogy Daukantasnak a litván köznyelvi írott nyelven megírandó irodalmi műfajokról alkotott elképzelése tágabb volt Pabrėža elképzelésénél. A gyakorlatban Daukantas sokkal bátrabban használta saját köznyelvi írott nyelvét is, mint Čiulda. Nem riadt vissza attól, hogy nyelvtanocskáját és más műveit litvánul írja, míg Čiulda erre nem mert vállalkozni – a nyelvtanon kívül más tudományos műveit is lengyelül írta. 2. Alkotói tevékenysége kezdetén Daukantas egyértelműen a žemaitija olvasóközönséghez igazodott; az akkori írásainak nyelve erősen žemaitiai jellegű. Alkotói korszakának későbbi szakaszában azonban megváltoztatta véleményét, és írott nyelvében žemaitiai és aukštaitiai elemeket egyaránt használt. Daukantas kijelentette: ”véleményem szerint nem szabad sem tisztán žemaitiai, sem tisztán aukštaitiai (nyelvjárásban) írni, hanem ügyelni kell lágyságukra, harmóniájukra és tömörségükre”17, vagyis írás közben össze kell hangolni a nyelvjárásokat, azok elemeit. Például nagy lengyel–litván szótárában Daukantas párhuzamos alakokat közölt: medioti ‘vadászni’ (žemaitiai) és medzioti ‘uo.’ (aukštaitiai), kwiestas ‘hívott’ (aukštaitiai) és kwijstas ‘uo.’ (žemaitiai). Másfelől a poroszországi litvánok írott nyelvéből vett át helyesírási elemeket (például a ł, é, ô, û betűket, a ž és y betűk értékét stb.), és igyekezett meghonosítani őket Litvánia Nagyhercegségében. Ez sem Pabrėžára, sem Čiuldára nem volt jellemző (Čiuldánál néhány apró kivételtől eltekintve). Nyilvánvaló, hogy Daukantas pillantása volt a legtágabb az itt bemutatott köznyelvi írottnyelv-modellek közül – köznyelvi írott nyelvét már minden litván nemzetiségű embernek szánta. Nem túlzás azt mondani, hogy ez volt a litván nyelv egész normatörténetében az első ilyen széles látókörű törekvés a köznyelvi írott nyelv kialakítására. 3. Az azonban, hogy Daukantas arra törekedett, hogy a köznyelvi írott nyelv modelljét egy nagy terület és valamennyi, egymástól nagyon különböző, távoli nyelvjárásokat beszélő litván nemzetiségű ember számára alakítsa ki, 15 D a u k a n t a s S. Raštai / Parengė V. Merkys ir B. Vanagienė 1, Vilnius: Vaga, 1976, 39. 16 B o n č k u t ė R. Nespausdinto rankraščio istorija, — Literatūra ir menas, 1993 m. spalio 16 d., nr. 42, 4. 17 D a u k a n t a s S. Raštai 2, Vilnius: Vaga, 1976, 788. 56 az egyik a másiktól nyelvjárások tekintetében, problémát okozott a beszélt nyelv, vagyis a köznyelv szóbeli változatának normálása. Daukantas nézeteit jól jellemezheti a következő idézet: ”Ahol uo-t kellene írni, ott nagyon helyes ą-t írni, mert így mindenkinek megfelelhet, azoknak is, akik először uo-t [azaz a felső-litvánok], és azoknak is, akik ou-t ejtenek [azaz az alsó-litvánok], hiszen egyesek azt mondják, duoti, mások pedig doati”. Az a lehetőség, hogy az ų betűt minden olvasó a saját nyelvjárása szerint olvassa, egyáltalán nem feltételezi az egységes köznyelvi beszéd meglétét. Ezt Daukantasnak a ”Pasakojimas...” című műve előszavában olvasható további magyarázata is szemlélteti: ”Kérlek, kedves litván olvasó, ne haragudj rám azért, mert nem a te parókiád nyelvén írtam; ha egyszer már elolvastad, másodszor olvasva magad is a saját parókiád kiejtése szerint olvashatod a szavakat. Ezért ahol azt találod leírva, hogy kantri és narsį kareiviai, olvasd úgy, hogy kantrūs és narsūs kareiviai...”18 Daukantas tehát Pabrėžához hasonlóan nem alkotott modellt a beszélt köznyelvre. Pabrėža azért nem tette ezt, mert a kis kiterjedésű és viszonylag homogén nyelvű Žemaitija területén a beszélt nyelv kellően egységesnek látszott; Daukantas viszont a köznyelvet alapvetően írott nyelvként, nem pedig beszélt nyelvként képzelte el, és legalábbis a beszélt köznyelv nemigen foglalkoztatta. 4. Már említettük Daukantasnak azt az álláspontját, hogy egyesíteni kell a nyelvjárásokat; történészként ezt valóban igen demokratikusan fogalmazta meg, ám hogy ezt a gyakorlatban miként lehetne megvalósítani, azt maga Daukantas sem tudta pontosan. A szókincset könnyebb egyesíteni, de hogyan hangoljuk össze a különböző hangtani jelenségeket? Gyakran nem vállalkozik arra, hogy maga döntsön, szabályokat állapítson meg: ”az asz névmás negyedik esetét illetően az idő majd megmutatja, hogy mani vagy manę alakban kell-e írni”; ”hogy tabokis vagy tabokas alakban írjuk-e – nehéz kitalálni”19, és így tovább. Ilyen megfogalmazásokkal, mint ”az idő majd megmutatja”, sem Pabrėža, sem Čiulda normatív szövegeiben nem találkozunk. Mindezekből kitűnik, hogy Daukantas, miután alkotói korszakának késői szakaszában úgy döntött, hogy különféle nyelvjárásokat hangol össze, vagyis kialakított egy normatív szabályt, nem megy tovább: minden egyes konkrét esetben mintha magára a történelemre bízná annak megválasztását, hogyan hangolja össze a nyelvjárásokat. A döntésképtelenséget Daukantas írásmódjának gyakori változtatása is jelképezi; alighanem a XIX. század bármely más litván művelőjénél többet és gyakrabban változtatott rajta. A következtetés egyértelmű: bár Daukantas elvetette azt, hogy kizárólag a nyelvhasználatra, egyetlen nyelvjárás alakjaira támaszkodjon, a konkrét szabályok megvalósítása mégis csak gyengén körvonalazódik. * * * Végezetül össze kell foglalni mindhárom különböző modellt. Mint látható, Pabrėža, az idősebb nemzedék képviselőjének modellje szinte minden paraméterében különbözik a fiatalabb Čiulda és Daukantas modelljétől. Igaz, Daukantaséval abban megegyezik, hogy nem alkot modellt a beszélt köznyelvre, ám amint említettük, ennek különböző okai vannak. Pabrėža köznyelve tehát a műveltebb társadalmi rétegeknek és valamennyi világi szöveg megalkotására szánt, a beszélt žemaitiai nyelvjárás alapján modellezett írott žemaitiai köznyelv. Čiulda és Daukantas, a fiatalabb nemzedék képviselői, újabb, modernebb nézeteik miatt világosan különböznek Pabrėžától — 18 Uo., 8. 19 Uo., 790, 791. 57 — a köznyelvre úgy tekintenek, mint amely minden társadalmi rétegnek szükséges, valamennyi irodalmi műfaj megalkotásához (igaz, Daukantas a gyakorlatban sokkal bátrabb Čiuldánál). Modelljeik egyik alapvető különbsége, hogy Čiulda kizárólag Nagy-Litvánia számára alkotott nyelvi modellt, Daukantas viszont Kis-Litvánia számára is. Ezt Daukantas történészi látásmódja határozta meg: tanulmányozta, és különösen erősen érzékelte valamennyi litván etnikai közösség történelmi összetartozását, valamint egy közös nemzetet és közös nyelvet képzelt el a jövő számára. Másrészt Čiulda köznyelvalkotóként modernebb Daukantasnál abban, hogy számára a beszélt köznyelv is nélkülözhetetlen volt; emellett nyelvtanában különösen hangsúlyozta a nyelvi rendszert és a szabályokat, és mindig azokat az alakokat normálta, amelyek megítélése szerint jobban megfeleltek a szabályoknak (vagyis a nyelvi rendszernek). Daukantas műveiben ez nem jut kifejezett módon érvényre. Ezért Čiuldát korának következetes és modern teoretikusának nevezhetném, aki Nagy-Litvánia írott és beszélt köznyelvét valamennyi társadalmi réteg és irodalmi műfaj számára modellezte, és mindenekelőtt nyelvi modelljét a nyelvi rendszeresség kritériumára alapozta. Čiulda mellett Daukantas széles látókörű gyakorlati embernek tűnik: a nyelvet minden embernek és mindenféle irodalomnak meg kell alkotni, és valamennyi litvánnak használnia kell; hatalmas, litvánul teleírt fóliói gyakorlati erőfeszítéseit bizonyítják. Elméleti szempontból azonban Daukantas nem alkotott modellt a beszélt köznyelvre, és nem határozta meg, miként kell a nyelvi rendszerre, a szabályokra támaszkodni. A köznyelvhez való viszonya alapján ezért Čiulda inkább elméleti nyelvésznek, Daukantas pedig széles látókörű közéleti szereplőnek, de nem nyelvésznek tekinthető. FÜGGELÉK Pabrėža, Čiulda és Daukantas köznyelvi írott nyelvi modelljei (P,Č,D) 1. A köznyelvi írott nyelv használati szférái a) TÁRSADALMI RÉTEGEK mindenki nem mindenki Č P D b) IRODALMI MŰFAJOK mindegyik nem mindegyik Č P D 2. BRK. HASZNÁLATI TERÜLETE egész nem egész D ž+a ž Č P 58 3. A köznyelvhez való viszony a beszélt köznyelv mintázata Č a beszélt köznyelv nincs mintázva P D 4. A köznyelv alapja úgy írni, ahogyan beszélnek P úgy írni, ahogy a szabályok (a nyelv rendszere) megkövetelik Č D(?) A litván köznyelv három modellje: J. A. PABRĖŽA, J. ČIULDA, S. DAUKANTAS Összefoglalás A cikk J. A. Pabrėža, J. Čiulda és S. Daukantas közös nyelvről alkotott koncepcióit négy szempont szerint hasonlítja össze: 1) a közös nyelv használati köre (mely társadalmi rétegeknek és irodalmi műfajoknak szánják); 2) a közös nyelv használatának területe; 3) a közös nyelv és a köznyelv kapcsolata; 4) a közös nyelv alapja (úgy írnak-e, ahogyan beszélnek, vagy ahogyan a nyelv szabályai és rendszere megkövetelik). J. A. Pabrėža koncepciója minden szempontból különbözik J. Čiulda és S. Daukantas elképzeléseitől. J. A. Pabrėža koncepcióját kizárólag az értelmiségnek, csak világi szövegeknek és csak Szamogitiának szánta. J. Čiulda és S. Daukantas közös nyelvről alkotott felfogása modernebb: minden társadalmi réteg számára szükségesnek tartják, hogy az irodalom valamennyi műfajában alkossanak. Modelljeik lényeges különbsége, hogy J. Čiulda a közös nyelvet csak Nagy-Litvániának, S. Daukantas pedig Kis-Litvániának is szánta. J. Čiulda továbbá nemcsak az írott nyelv, hanem a köznyelv normáinak kialakítására is hajlott. A normák megállapításakor hangsúlyozta a nyelvi rendszer jelentőségét. 59