Reikšmingi darbai iškilaus kalbininko šimtmečiui

a lakosok száma még elérte az ko ne ezer főt, akiknek a többsége Zaszecsi faluban élt, kevesebben Pagiriuose, Narčiuose, Strėloje, Teteikiuose stb. ir Nem tudni, hogy a lengyel nyelvészek J. Rozwadowski hagyatékának archívumában található-e még közlésre érdemes anyag, azonban „A Zietela környéki litván nyelvjárás Novogrudok vidékén” című kiadvány a J. Rozwadowski litván tárgyú munkái közül az egyik legértékesebb marad, amely gazdagította a litván dialektológiát. Už ezért a munka nyomdai előkészítéséhez hozzájáruló valamennyi lengyel nyelvésznek a legnagyobb köszönetünkkel tartozunk. Aloyzas Vidugiris EGY KIEMELKEDŐ NYELVÉSZ JELENTŐS MUNKÁI CENTENÁRIUMÁRA A 20. századi európai nyelvészet elválaszthatatlanul összefonódik Jerzy Kurytowicz lengyel nyelvész nevével. A strukturális elemzés módszereire támaszkodva ez a rendkívül széles látókörű kutató új perspektívákat tárt fel az összehasonlító és általános nyelvészetben, innovatív gondolatait pedig számos monográfiában és más munkában valósította meg, amelyek tematikájukat tekintve nemcsak az indoeurópai, hanem más nyelvcsaládok (különösen a sémi nyelvek) nyelveire is kiterjednek. Hogy mennyire élőek még ma is eszméi és hagyományai, azt világosan mutatja két nagy tanulmánygyűjtemény, amelyet Woiciech Smoczynski állított össze, és Kurytowicz születésének századik évfordulója alkalmából jelentetett meg. E gyűjtemények egyike, amelyet a baltisztikának és szlavisztikának szenteltek, a „Linguistica Baltica” nemzetközi folyóirat negyedik köteteként jelent meg, amelyet nyelvészeink jól ismernek (Kurytowicz Memorial Volume Part Two, Krakow, 1995, 333 p.). A másik, még nagyobb gyűjtemény az általános és módszertani nyelvészeti kérdéseknek, valamint a különböző (elsősorban indoeurópai) nyelvek fejlődésének van szentelve (Kurytowicz Memorial Volume Part One. Analecta Indoeuropaea Cracowiensia Vol. II, Krakėw,1995, 593 p.). Ezt a gyűjteményt szeretnénk itt röviden ismertetni. A benne közzétett munkákból látható, hogyan folytatódnak Kurytowicz gondolatai, és hogyan tükröződnek a különböző nyelvek fejlődésének mai kutatásaiban. Kurytowicz munkái módszertani és elméleti alapelveik miatt különösen fontosak a litván történeti nyelvészet számára. A gyűjteményben közzétett számos tanulmány közül itt azokra szeretném felhívni a figyelmet, amelyekben tárgyalt kérdések arra ösztönözhetnék nyelvészeinket, hogy elgondolkodjanak a litván nyelv és más balti nyelvek megfelelő jelenségeinek fejlődésén, és azt behatóbban megvizsgálják. A neves nyelvész életrajzát, tudományos munkáit és azok módszertani posztulátumait a gyűjtemény összeállítója és szerkesztője, Smoczynski tárgyalja bevezető tanulmányában („Jerzy Kurytowicz 1895-1978. On the hundredth anniversary of his birth“, XIXXIV). Az indoeurópai nyelvek összehasonlító grammatikájában a nyelv funkcionális szemléletét alkalmazva Kurytowicz főként nem az egyes nyelvi elemeket, hanem azok kölcsönös kapcsolatait és rendszereik genealógiáját vizsgálta, a nyelvi egységek e kapcsolatait pedig opozícióik, a neutralizáció esetei és hierarchiájuk figyelembevételével határozta meg. 248 Az opozíciók változását vizsgálva ir jų a fejlődés iránya a nyelvi változások viszony-kronológiája alapján nę állapítható meg. Megjegyzendő, hogy a Kurylowicz által ir meghatározott és kipróbált belső rekonstrukciós módszertant felhasználták ir a litván nyelvészek Jonas Kazlauskas, Vytautas Mažiulis ir és mások munkáibaji n; jelenleg sikeresen ir alkalmazzák. A litván és más ir balti nyelvek igéinek időés aspektuskategóriáit kutatókat ir minden bizonnyal érdekelni fogja Axel Holvoet tanulmánya („Jerzy Kurytowicz on verbal aspect”, amelyben 19—24). továbbfejleszti az indoeurópai alapnyelv számára rekonstruált differenciálatlan aspektus-/időkategóriáról szóló gondolatokat, amelynek keretében a folyamatos jelen időt a perfektív múlt idővel állították szembe (preteritummal). A szláv nyelvekben az aspektus közvetlenül független az időtől, az imperfektum múlt idővé o alakult, így Kurytowicz ezt az állapotot az idő/aspektus kategóriája fejlődésének késői szakaszaként értelmezte. A szláv, a román és a görög ir nyelvek adatait összehasonlítva Holvoet arra a következtetésre jutott, hogy a szláv nyelvek igéinek különböző aspektustövei az aspektus szempontjából lo jelölt igeidőalakoktól függetlenül is ir kialakulhattak. Így a szláv imperfektív (folyamatos aspektusú) alakok közelebb állhattak a régi imperfektumhoz, mint ahogyan azt eddig gondolták. Holvoet ugyanakkor hangsúlyozza, hogy az aspektuskategória további kutatása során nagyon fontos megkülönböztetni az aspektusoppozíciók két típusát: az idő megjelölésével közvetlenül összefüggőt és az attól függetlent. Leszek Bednarczuk tanulmánya („Typologie et isomorphisme du systėme indo-europčen- “, 39-48) az indoeurópai alapnyelv grammatikai rendszerének legfontosabb sajátosságait kísérli meg áttekinteni a modern nyelvtipológia szempontjából. Közöttük a szerző a posztpozicionális deriváció jelentős szerepét, a flexiós végződések szinkretizmusát, valamint a névszói kategóriák nagyobb mértékű és a — igei kategóriák kisebb mértékű kidolgozottságát említi. A szavak közötti viszonyokat ragokkal és posztpozíciós elöljárószavakkal (vagyis utóragokkal, illetve posztpozíciókkal), továbbá posztpozíciós kötőszavakkal és számos partik­ulával fejezték ki. A szórend változó volt, de az SOP (illetve SOV) modell uralkodott. A szerző kijelenti, hogy egyes nyelvészek által feltételezett ergatív vagy aktív mondatszerkezet nem hagyott egyértelmű nyomokat az indoeurópai nyelvek legrégebbi szövegeiben. Az akuzatívusz használatát a közvetlen tárgy eseteként olyan érvnek tekintik, amely ellentmond az ergatív mondatszerkezet rekonstrukciójának abban az időszakban, amikor az indoeurópaiak flektáló típusú nyelvtani rendszerrel rendelkeztek. A tanulmány felveti azt a gondolatot, hogy az egyes indoeurópai nyelvekben megfigyelhető agglutináló és izoláló típusú elemek más nyelvcsaládokhoz tartozó és eltérő típusú nyelvek hatására alakulhattak ki. Más típusú nyelvek külső hatásával magyarázzák az igeidőrendszer beszűkülését, az auditívusz (illetve közvetett mód) kategóriáját, az ergatív mondatszerkezetet és az ige kezdeti helyzetét is egyes nyelvekben. Mindazonáltal figyelembe kell venni, hogy az ide. nyelvek ókorában több agglutinációs vonást figyelhetünk meg, a viszonyító morfémák funkciói pedig differenciáltabbak, mint a későbbi fejlődési szakaszokban, amikor erősödik a morfémák fúziója és szinkretizmusa. Ez egyébként világosan látható a litván nyelv flexiójának, különösen a deklináció történetében is. Így legalább az agglutináció bizonyos jelenségei (például a relációs morfémák, különösen a képzők nagyobb szemantikai önállósága) öröklöttek lehetnek, és nem szükséges őket más típusú nyelvekkel való kontaktussal magyarázni. 249 ti su A balti nyelvek infinitívir uszi supinum- (célhatározói) szerkezeteinek fejlődését segít világosabban megérteni José Luis Garcia-Raméon tanulmányában bemutatott a védikus nyelv adatainak kutatási eredményei („Zur Konkurrenz von Dativ und Akkusativ von Nomina actionis und Abstrakta im Indogermanischen“, 101-114). Iš jų matyti, kad veiksmažodžio abstraktų akuzatyvas nuo seniausių laikų turėjęs kryptingumo (Ziel) reikšmę, o datyvas reiškęs tikslą (Zweck). A kontextus által meghatározott esetekben a mozgást kifejező igékkel (véd. 4-ya’eiti', vah ‘vaziuoti’ stb.) e jelentések közötti különbség semlegesítődött, és mindkét eset formái rendeltetést fejezhettek ki. Az akuzatívusz gyakrabban fordult elő prefixum nélküli és intranzitív, a datívusz pedig prefixummal ellátott és tranzitív igékkel. A balti nyelvek infinitívuszai szintén a rendeltetést kifejező datívuszból fejlődtek ki, a supinum pedig az akuzatívuszból, a supinumot azonban itt általában csak mozgást kifejező igékkel látjuk. Mindazonáltal a litván és lett nyelvjárásokban a supinum olyan használati esetei, amelyek a ’norėti’, ‘galéti’ jelentésű igékkel fordulnak elő (vö. a szerző LKK XXXIII, 100), arra engednek következtetni, hogy egykor a balti nyelvekben is az igék absztraktumainak datívuszait és akuzatívuszait — az infinitívusz és a supinum előzményeit — hasonlóan használták, mint az óind nyelvben a védikus korszakban. A -fum végű szanszkrit infinitívuszok használatáról, amelyek az igék absztraktumainak akuzatívuszaiból származnak, Josto Gippertnak a tanulmánya is tárgyal („Zur Syntax des Infinitivs auf -furn im Altindischen“, 255 -277). A bőséges és részletesen elemzett adatokból kitűnik, hogy a sakyam ‘lehetséges’ melléknév semlegesnemű alakjával alkotott személytelen szerkezetekben ezek az infinitívuszok mind az akuzatívusszal, mind a nominativusszal kapcsolatban álltak, a litván nyelv azon szerkezetéhez hasonlóan, amelyben galima pjauti rugius /rugiai stb. Ezért figyelemre méltó a szerző következtetése, miszerint az ilyen szanszkrit személytelen szerkezetek újabb eredetűek, és személyes szerkezetekből fejlődtek ki. Ezt célszerű szem előtt tartani a litván és lett nyelv úgynevezett tárgynominativuszának eredetét vizsgálva. Baltistáknak, akik az igeidőrendszer fejlődését kutatják, figyelmet kellene fordítaniuk Paolo di Giovine, a nyugati indoeurópai nyelvekben előforduló, hosszú tőmagánhangzós preteritumról szóló cikkére („Sul preterito a vocalismo radicale lungo nelle lingue indoeuropee 'occidentali'“, 115-129). Mint ismeretes, a balti nyelvek hosszú magánhangzót tartalmazó múlt idejű alakjait mindmáig eltérően értelmezik: egyes kutatók Nicolas van Wijkkal, Christian Stanggal és Jonas Kazlauskasszal együtt régieknek, örökölteknek tartják őket, mások viszont Kurytowiczot követik, aki újabb, a balti nyelvek talaján kialakult alakoknak tekintette őket. A cikk szerzője, aki 1990-ben nagy könyvet jelentetett meg az indoeurópai perfektumról (Studio sul perfetto indoeuropeo. Parte I, Roma: „La Sapienza- “), új érveket hoz fel amellett, hogy a latin, kelta és germán nyelvek hosszú tőmagánhangzós preteritumi alakjai sem a régi perfektum reflexumai, hanem újítások, amelyek az egyes nyelvcsoportokban egymástól függetlenül alakultak ki, miközben 250 Stefanski cikkében esik szó („L'origine du parfait en indo-europčen“, 131-135). 1976 m. a „Baltistica“ XII (1), 25—29 gyengült a reduplikáció szerepe, és maga a perfektum is eltűnt. Az indoeurópai perfektum eredetéről, amely egy igei névszót és kopulát tartalmazó körülíró szerkezetből származik, Witold által szintén közzétett érdekes Erik P. Hampo hipotézise az indoiráni, görög és örmény perfektumra jellemző augmentum nyomainak to jelenlétéről a litván nyelv prefixumos igéinek múlt idejű alakjaiban: e nyomokat az hangsúly visszahúzódása jelzi a prefixumra, amely egykor a gyök előtt álló, később eltűnt į hangsúlyos iš augmentum előtt volt ir (vö. paduoda — padavė ir pan. ). A jelen gyűjteményben közölt tanulmányában a szerző hasonló módon rekonstruálja az augmentumot (ide. e-) az albán ir dha ’adni’ ige alakjaiban. A balti nyelvek megfelelő igei su formáival összehasonlítva úgy véli, hogy ez az albán, balti és szláv nyelvek közös sajátossága lehet („Albanian dha ‘give’, 395-398). Az indoeurópai nyelvek ir igerendszerének kialakulásával kapcsolatos fontos kérdéseket Reinhard Stempelnek a stativus, a perfektum és a medium viszonyáról szóló tanulmánya is tárgyalja („Stativ, Perfekt und Medium: Eine vergleichende Analyse fūr das Indogermanische und Semitische“, 518-528). Az állapot és — a cselekvés oppozícióját elsődlegesnek, a legősibbnek tekinti. Kifejtik, hogy az állapotigék egykor sem az idő, sem a mód, sem a genus tekintetében nem voltak differenciáltak, és az indoeurópai perfektum alapját alkották. A genus kategóriáját és az aktívum—mediális szembenállást csak a cselekvés jelentésű igék formáihoz rendelik. A szerző olyan eseteket tárgyal, amikor a mediális formák az elsődleges állapotigéktől vették át az állapotbeli (statív) és eredményjelentést, valamint sémi nyelvi párhuzamokat is megad. A litván nyelvben a hét és kilenc tőszámneveket régóta rekonstruált indoeurópai ide. formákra, a "septr/septm és a "neun alakokra vezetik vissza. A megfelelő germán és anatóliai nyelvi formákat Kenneth Shields Jr. cikke tárgyalja („On the Indo-European origin of the Germanic cardinals “7' and “9'*“, 505-512). Itt azt fejtik ki, hogy a ‘7’-et jelölő indoeurópai számnévnek a "sepgyöke volt, amelyhez „nem egyes számú” elemeket, '-£ és "-177 toldalékokat adtak hozzá. Így jöttek létre a "sep-t és "sepn >" sepm dublettek, ezek kontaminációja következtében pedig a “septm, amelynek a latin nyelvben a septem a reflexuma. Ám még a „sepr átalakulása előtt a germán és anatóliai dialektusokban egy második, „nem egyes számú” elem –£ is hozzáadódott, és így alakult ki a germán nyelvek számára rekonstruált „sepnt” előforma. Hasonlóképpen a ‘mew gyökhöz a germán és anatóliai nyelvekben korábban hozzáadódott a „nem egyes számú” *-1, továbbá a „-£ is. A szerző úgy véli, hogy a „sepnt és „newnt elsődleges formái egykor legalább két — germán és anatóliai — dialektusban léteztek. E magyarázat szerint a germán nyelvek ‘7’-et és ‘9’-et jelölő számneveit némileg eltérő előformákból kellene származtatni, mint a megfelelő balti nyelvekbeli számneveket. Az itt említett, a litván történeti nyelvészet problémáihoz szorosabban kapcsolódó tanulmányok csak kis részét alkotják a könyvben közzétett munkáknak. A kötetben 61 tanulmányt találunk, amelyek közül 3 Kurytowicz életével és munkásságával, 8 általános és módszertani kérdésekkel, 9 az indoeurópai nyelvészet problémáival, 4 a hettitával, 2 a tokhár nyelvekkel, 7 az indo-iráni nyelvekkel, 2 az örménnyel, 7 a göröggel, 1 az albánnal, 3 a latinnal, 5 a kelta nyelvekkel, 6 a germán nyelvekkel, 3 a sémi nyelvekkel és 1 a török nyelvekkel foglalkozik. A gyűjteménybe illesztett, Woiciepuikiai által gondosan összeállított, igen tartalmas könyv semmiben sem marad el a hasonló jellegű nyugat-európai kiadványok legjobbjaitól. 251 cho Smoczyński által összeállított Kuryłowicz-művek bibliográfiája (XXXV-XLVII), o a könyv végén szó- — és ir névmutatók. Ši ir ga A már su említett, Kuryłowicznek szentelt második kötettel együtt (Linguistica Baltica 4) ir to saját magának Woiciecho Smoczynskio parengtu memorialiniu rinkiniu Jan Safarewicznek (Analecta Indoeuropea Cracoviensia Vol. 1, Cracoviae, 1995) ez példa lehet arra, hogyan kellene tisztelegir nünk a legkiválóbb litván nyelvészek emléke előtt. Vytautas Ambrazas A LITVÁN NYELV TANULMÁNYOZÁSÁNAK KÉZIKÖNYVE TERJE MATHIASSEN. A RÖVID NYELVTAN OF LITVÁN, Columbus, Ohio, Slavica 1996: Publishers, INC, 256 P. Az elmúlt évtizedben számos európai országban tapasztaljuk a litván nyelv tanulmányozásának fellendülését. Litván nyelvi kurzusokat nemcsak Lettország, Németország, Lengyelország és Oroszország, hanem Olaszország, Svédország, Norvégia, Finnország, Csehország és más országok egyetemein is tartanak; sokukban jelentős litvanisztikai kutatások folynak, és új, baltisztikai nyelvészeti időszaki kiadványokat hoznak létre'. Mindeddig azonban nagyon hiányoztak az egyetemi tanulmányokhoz igazított, angol nyelvű litván nyelvtani kézikönyvek. Ezt a hiányt segít betölteni az Oslói Egyetem professzorának, Terje Mathiassennek nemrég megjelent „Rövid litván nyelvtana”. A nyelvtan szerzője — a litván nyelvészek számára jól ismert baltista és szlavista, aki Norvégiában folytatja tanára, Christian Stang litvanisztikai tanulmányainak hagyományát. Kiválóan beszél litvánul, és számos, a litván nyelvtudomány szempontjából fontos munkát publikált. Mivel hosszú időn át tanított litván nyelvet az Oslói Egyetemen, nagy tapasztalatot szerzett ezen a területen, amelyet nyelvtanában is felhasznált. A nyelvtan egy rövid bevezetésből és 14 fejezetből áll. A bevezetés néhány adatot közöl a litván nyelvnek a többi nyelv közötti helyéről, főbb nyelvjárásairól és jelenlegi állapotáról. Az első fejezetben (21-36) a köznyelvi litván fonológiai rendszerét, annak megvalósulását a beszélt és az írott nyelvben, továbbá a magánhangzók és mássalhangzók váltakozását, valamint a hangsúlyt és a hanglejtést írja le. A 2—7. fejezetekben (37-177) a morfológia kérdéseit tárgyalja a szóosztályok (ún. szófajok), azok morfológiai kategóriái és ragozása szerint. A könyv használójának gyakorlati igényeit figyelembe véve a formák és funkcióik leírása nincs egymástól szigorúan elválasztva, a köny- ! Az egyik legújabb a Pietro U. Dini és Nikolaj Mikhailov által szerkesztett Res Balticae. Olasz balti tanulmányok miscellaneája. 1, 1995; 2, 1996; 3, 1997, Pisa. 252