Benita Laumane. „Zeme, jūra, zvejvietas. Zvejniecības leksika Latvijas piekrastē“

ar az indokolatlan ragadványnevek fogalma nem mond ellent a ragadványnév értelmezésének? Hiszen a ragadványgu nevek Bébras, Ėrkė, Kreidaklynis (o. 119) ir stb. ha az e személynevek kiválasztásának motívumait nem jegyezték fel, az nem jelenti azt, hogy azok a litván ragadványnevektől eltérő módon keletkeztek, azaz hogy indokolatlanok. A „Lietuvių pravardes” értékelésekor mindenekelőtt arra törekedtek, hogy felhívják az olvasók figyelmét e litván antroponímiai munka újdonságaira į és előnyeire. O itt egyes kérdésekben a szerző véleményétől eltérő ar polemikus megjegyzések olvashatók, amelyek talán hasznosak lehetnek a litván személynevek e különleges rétegének további kutatásához. Vitalija Maciejauskienė Benita Laumane. Zeme, jūra, zvejvietas. Zvejniecibas leksika Latvijas piekrastė. Riga, 1996: Zinatne, 397 Ipp. : ill., Ip. [8] u. e. ill. Az elmúlt néhány évben számos jelentős balti névtani munka jelent meg. Kétségtelenül ezek iš egyike — 1996 m. a lett nyelvésznő, B. Laumane megjelent könyve, amelyet a Lettország területén fekvő Balti-tenger környékének halászati lexikájának kutatásának szentelt! Ez a munka összegzi és kiegészíti a ir szerzőnő korábbi tanulmányait“. Meg kell mondani, hogy ez a maga nemében az első balti onomasztikai (és általában véve nyelvészeti) munka: igen sokoldalúan és részletesen ir vizsgálja egy meglehetősen sajátos terület — tengerparti — appellatív ir onimikus lexikáját. Igaz, írtak már valamennyit Litvánia területének balti-tengeri tengerparti helyneveiről is”, ez azonban inkább csak a toponímiával való megismertetés, nem pedig annak kimerítő elemzése. B. Laumanė su könyve a 0 ne „Előszó”, „Bevezetés” című részekből és három nagy fejezetből áll: „A halásztelepülések és kikötők nevei” („Zvejniekciemu un valgumu nosaukumi”), „A domborzat nevei” („Reljefa apzimējumi”), valamint „A halászati helyek nevei” („Zvejvietu nosaukumi”- ). E fejezetek bizonyos részletesebb alfejezetekből állnak. A bevezetésben (5–16. o.) a Balti-tenger partvidéki területének sokoldalú jellemzése található: áttekinti a halásztelepülések kialakulásának történetét, a halászat fejlődését, a lakosság etnikai összetételét és annak változásait. A történeti források adataiI A könyv kétségtelenül megérdemel egy kimerítő recenziót vagy részletes ismertetést. Eközben csak annak bemutatására szorítkozunk. 2 Vö. JJayMare B. CemaHTHKa H crpyKTypa Ha3BaHUH TOHel rIOOepexss1 Jlarauickož CCP. —Baltu valodas senak un tagad, Riga: Zinatne, 1985, 115-127; Laumane B. Zvejvietu nosaukumi Latvijas PSR piekrastė, Riga: Zinatne, 1987 és mások. 37Zr. Tynenuc B. Crmcok reorpadbrueckux Ha3BaHnū 3amBa Kypiurio Mapec H riprieratolnmež K HeMy TeppuropuHu. —Kypwio mapec, BunbHioc, 1959, 541-546; Vanagas A. Mūsų pajūrio vandenvardžiai. —Baltija, Vilnius: Mintis, 1984, 72-77; Razmukaité M. Kuršių nerijos ir Kuršių marių vietų vardai. —Kalbos kultūra 69, 1997, 74-81. 241 A Balti-tenger mentén, a mai Lettország területének különböző helyein nemcsak baltiak (lettek, kuršok), azaz indoeurópaiak, hanem finnugor népek (lívek, észtek) is éltek, ezért e népek mindegyikének nyelve nyomokat hagyott mind a közszói, mind a tulajdonnévi lexikában. Az első fejezetben (17–111. o.) a kikötők közneveit (fiziográfiai terminusokat), valamint a halásztelepülések és lakóik neveit elemzik. Érdekes, hogy a lett nyelvben a halászkikötők megnevezésére használt valamennyi szó jövevényszó: a legelterjedtebb valgums terminus a lív nyelvből származik (vö. lív valga-mo, valgam „Ladungsplatz”, észt valgma „hely a parton, ahol a hajót partra vontatják” stb. — 20. o.); Kurlandban a sedums, sadums szavakat szintén a balti finn nyelvekből kölcsönözték (vö. lív sadam, sada-mo „kikötő”, észt sadam „vízesés, zuhatag; móló, rakodóhely; kikötő”, sadamus „folyótorkolat” stb. — 21. o.); a szovjet években megjelent pričala, pričals az orosz nyelvből átvett jövevényszó (vö. or. npuua1 — p. 22). Nagyon értékes a halásztelepülések neveinek elemzése. Eredetüket számos történeti forrás adatai alapján magyarázza, így e helynevek fejlődését is áttekinti. Emellett nemcsak a mai élő lett nyelvben fennmaradt helyneveket elemzi, hanem azokat is, amelyek kizárólag történeti dokumentumokban vannak rögzítve. A részletes eredetmagyarázatok igen gazdag szakirodalomra támaszkodnak, és különböző szerzőknek az egyes helynevek, illetve valamely gyököt tartalmazó helynévcsoportok eredetére vonatkozó változatait mutatják be. Számos eredeti etimológiát is közöl. Igaz, bizonyos esetekben – különösen akkor, amikor az egyik eredetváltozat szerint a helynevet balti, illetve indoeurópai, a másik szerint pedig finn eredetűnek tekintik – a szerző véleményét hangsúlyosabban és megalapozottabban lehetett volna kifejteni. Ez hiányolható például a Čorkas helynév eredetének magyarázatánál (a toponimát a lit. Čufkus családnévvel, a brusz. Yypko vagy az észt tsorg „mellékág, patak, völgy” szóval hasonlítja össze — 38. o.). Az etimológiák azért is értékesek, mert egyes esetekben arra ösztönöznek, hogy elgondolkodjunk az egyes helyneveknek a könyvben bemutatottól eltérő lehetséges eredetén. Például a Stiebri tanyanevet közvetlenül a stiebrs* „szár” közszóból vezeti le (38. o.). A toponimának a közszóval való ilyen közvetlen összekapcsolása azonban motivációs (szemantikai) szempontból bizonyos kétségeket vet fel. Talán ebben az esetben meggyőzőbb a személynévi eredet változata, annál is inkább, mivel a lett nyelvben mindmáig fennmaradt a Stiebrs“ vezetéknév. A Varzas nevű tanya mindenekelőtt a lív varz „csikó” szóval kapcsolatos (38. o.), csak ezt követően kerül bemutatásra az észt varz „szár, bokor” szóval való kapcsolat; különösen a szemantika miatt ez utóbbi tűnik motiváltabbnak. Bizonyos gondolatokat ébreszt a szerző által az Abragciems, Abragciems, Abragi, Abraglikums helynevek eredetének magyarázatára előterjesztett változat. Arra alapozva, hogy egy XIX. századi történeti forrásban az Abraks helynév szerepel, a kutatónő a megnevezett lett toponimákat a balti finn nyelvekből származó kölcsönszavaknak tekinti: a * szóval hozza őket kapcsolatba E szó jelentését a lett nyelvben a szerző nem adta meg. 3Zr. CrantMmaue B. D. Jamsuuckas anmpononumus. Pamuauu, Mocksa: Hayka, 1981, 199.անակ.ч. 38) Pamuauu, Mocksa: Hayka, 1981, 199.ans. 38) Pamuauu, Mocksa: Hayka, 1981, 199. 242 észt. Abrok, birtokos eset Abroku, szintén észt. su Abrog, Abruka-sziget (o. 63). E lehetőséget elismerve talán másképpen is el lehetne gondolkodni. ir Maga a szerző is utaldo V. Veldre gondolatát: „Na, Abragciems ir – két szarvú falu?“ Úgy tűnik, hogy ebben az állításban lehet némi ráció. A lett helynevekhez hozzávéve a Litvániában, Akmenė környékén feljegyzett szántóföldnevet Abragas hipotézima st állíthatunk fel, miszerint mindezen helynevek töve, az abrag, a kur földrajzi előtagot, az ab- „ap-“ (vö. K. Būga által megadott, kur eredetű ab-linga, ablinga szót „aplinka“*) a ir közbalti ragtő, vö. litvánul rūgas „a tengerbe, tóba, erdőbe į benyúló hegyes ar földdarab, félsziget“, lettül rags „földnyelv, szarv““, poroszul ragis „szarv“. Ezt a hipotézist alátámasztjir a, hogy mind a lett, mind a litván nyelvű helynevek a korábbi kurši területen helyezkednek ji el. Egyébként a lett toponimikusok másik K. A Balti-tenger finn földrajzi közneveinek szentelt Boiko-tanulmányban ir jų reliktumainak a lettországi helynevekben történő elemzését su illetően a toponimák abragnincsenek megemlítve. A második fejezetben (p. 112-220) a tengerparti ir tengeri domborzat elnevezéseit elemzik. A szárazföld domborzatát (partok; dűnék, strandok, félszigetek, szigetek, fokok, torkolatok, kikötők) és a tenger domborzatát (tenger, öblök, zugöblök, nyílt tenger, tengerszorosok, mélységek, sekélyek, köves tengerfenék, homokos tengerfenék) jellemző fiziográfiai terminusokat különítenek el. A terminusok elemzését szintén igen részletesen és átfogóan végzik: megadják jelentésüket, elterjedtségüket, használatukat a történeti forrásokban, valamint magyarázzák eredetüket. Egy konkrét fiziográfiai terminus elemzésekor azokat a helyneveket is tárgyalják, amelyeknek az összetételébe az adott terminus beletartozik. Nagy figyelmet fordítanak egyes terminusok szemantikájára; például a folyótorkolat megnevezésére használt mute szó szemantikai mezejének kiterjedését nemcsak az indoeurópai, hanem a finnugor nyelvek kontextusában is magyarázzák (p. 158-160). A harmadik fejezetben (p. 221—320) ugyanezen szempontok alapján vizsgálják a halászati helyek lexikáját. E fejezet bevezetése inkább a fiziográfiai terminusok elemzésével foglalkozik, míg a többi rész — a halászati helyek neveinek kutatásával. A névképzési alfejezetben, miután röviden áttekintik a helynevek képzési elemzésének problémáit, valamennyi helynevet először egykomponensűekre és többkomponensűekre osztják, majd az előbbieket — elsődlegesekre és származékokra, az utóbbiakat — összetettekre (ezek vannak a legtöbben), elöljárós szerkezetekre és szóösszetételekre. Itt megjegyezhető egy-két vitatható kérdés. Az Irbite és Ruonitis helynevek nemcsak az irbite és ruonitis kicsinyítő képzős alakokból, illetve a helynevekből Irbes šaurums és Ruonu sala (236—237. o.), hanem a képző nélküli irbe köznevekből is származhatnak © Lásd: Būga K. Rinktiniai raštai 3, Vilnius: Valstybinė politinės ir mokslinės literatūros leidykla, 1961, 171, 296; Klimavičius J. Ablinga. —Mūsų kalba 6, 1977, 10-16. ' Lietuvių kalbos žodynas 11, Vilnius: Mokslas, 1978, 22, 24. 8 Balkevičius J., Kabelka J. Latvių-lietuvių kalbų žodynas, Vilnius: Mokslas, 1977, 548. ? Mažiulis V. Prūsų kalbos etimologijos žodynas 4, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas, 1997, 7. 0 Boiko K. A balti-tengeri finn földrajzi köznevek és maradványaik Lettország helyneveiben: Disszertáció a filológiai doktori fokozat megszerzéséhez, Riga, 1993. 243 és fóka. Másrészt, ha Irbe-szoros ir Irbite és Fóka-sziget ir A Ruonitis egymáshoz közel fekvő objektumokat jelöl, akkor Irbite ir A Ruonitis kétségtelenül a megfelelő összetett helynevek képzős iš származékainak tekintendők. Szemantikai szempontból a halászati helyek valamennyi neve két csoportra osztható: į 1) tájékozódási pontokat megnevezőkre (nosaukumi, kas norada orientierus: Tūjas stekis, Baznicas, Pret Vagariem ir kt.) és 2) a halászati helyet jellemzőkre (nosaukumi, kas raksturo zvejvietu: Dzelme, Mikste, Ravas bedre, Aizkraūls ir kt.). A kiválasztott osztályozási szempontok kellően megalapozottak, bár bizonyos esetekben elkülönítésük meglehetősen nehéz: például az Elksniši (262. o.), Puisinš (264. o.) helyneveket tájékozódási pontokat megnevezőknek, az Akmenija (280. o.), Darzinš (285. o.) helyneveket pedig a halászati helyet jellemzőknek tekintik. Úgy tűnik azonban, hogy az első két név funkciója is lehet a hely jellemzése (égerfákkal benőtt hely; fenyőkkel benőtt hely). Az utolsó három alfejezet egyes halászati helynevek eredetét magyarázza, és szemantikai párhuzamaik közül néhányat mutat be a lett, litván, lengyel és finn nyelvekben (pl. lett Akminaja, Akmenija: litván Akmenė, Akmena: lengyel Kamien, W Kamienia: észt Kivismaa „köves föld” —307. o.). Ugyancsak tárgyalja e helynevek kronológiáját — első feljegyzéseiket a történelmi forrásokban és további fejlődésüket. Nagyon fontosak a könyv végén található részletes közszóés tulajdonnévi mutatók, amelyek megkönnyítik e nagy értékű mű használatát. B. Laumanė könyvének bemutatását lezárva még néhány, különösen a litván onomasztika szempontjából fontos dolgot kell kiemelni. Mint említettük, a könyv a litván toponímia és antroponímia adatait is felhasználja, amelyeket más balti, esetenként pedig a finn nyelvek tényeivel összehasonlítva elemez. Másfelől e mű megjelenésével lehetőség nyílt arra, hogy a litván helynevek kutatásakor a korábbinál szélesebb, átfogóan elemzett lett helynevek, személynevek, valamint a velük kapcsolatos fiziográfiai terminusok összefüggéseit tartsuk szem előtt. Az elmondottakat összefoglalva bátran kijelenthetjük, hogy ez a könyv valóban jelentős hozzájárulás a balti lexika (különösen a helynevek) kutatásához. Különösen értékesen gazdagítja az onimák és appellatívumok etimológiájának területét mind a balti, mind pedig a balti–finn nyelvek kapcsolatainak összefüggésében. Laimutis Bilkis Vilius Pėteraitis. Kis-Litvánia és Tvanksta helynevei. Vilnius: Kis-Litvánia Alapítvány. Tudományos és Enciklopédiai Kiadóintézet, 1997, 607 o. Több mint egy évvel ezelőtt újabb, a Kis-Litvánia Alapítvány kezdeményezésére kiadott, igen jelentős könyv jelent meg a könyvespolcokon — a Kis-Litvánia Alapítvány alapítójának, germanistájának és szótárírónak, Vilius Pėteraitisnak a „Kis-Litvánia és Tvanksta helynevei” című tanulmánya (alcímében: Eredetük és jelentésük). Ez már 244