Lietuvių kalbos leksikos gryninimo tradicija ir dabarties tendencijos

ACTA LINGUISTICA LITHUANICA LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI XLII (2000) Loreta VAICEKAUSKIENĖ Lietuvių kalbos institutas, Vilnius A LITVÁN NYELV SZÓKÉSZLET-TISZTÍTÁSÁNAK HAGYOMÁNYA ÉS JELENLEGI TENDENCIÁI A tanulmány a szókészlet első és későbbi normázóinak örökségét, a szókészlet megtisztítására tett erőfeszítéseiket és az idegen szavakhoz való viszonyukat kívánja vizsgálni. A történeti áttekintés célja annak bemutatása, hogy Litvániában a jövevényszavaknak sajátos és régi normázási történetük van, amely összefügg a mai nyelv aktuális kérdéseivel. A múltba tekintve először a jövevényszavak normázásának egyik aspektusa rajzolódik ki: tudatos litván szavakkal való helyettesítésük. A litván írásbeliség első szerzői és fordítói, akik nem rendelkeztek semmiféle normázási elmélettel, úgy tűnik, pusztán intuíciójukra hagyatkozva kezdtek új szóalkotásokkal vagy az élőbeszéd szavaival megtisztítani a szókészletet, vagyis tudatosan a nehezebb utat választották ahelyett, hogy válogatás nélkül elfogadtak volna minden idegen szót. Nehéz pontosan megállapítani, ki alkotta az új szót; nem mindig világos, hogy egy szó egy jövevényszó helyettesítőjeként jelent-e meg, vagy azért alkották, mert új fogalmat kellett elnevezni. Bár a régi irodalom kutatóinak gyakran feltevésekre kell támaszkodniuk, a 16–17. század legjelentősebb szókészlet-tisztítójának K. Sirvydast tartják egyöntetűen. Sirvydas még nemzetközi szavakat is helyettesített, például a filozófiát „az ész szeretetével”, a pedagógiát „gyermekvezetővel”, a színházat „csodálatossággal”, a melankóliát „borongóssággal”, a fantáziát „jelalkotóval, képalkotóval”, az állatorvoslást „lógyógyítással”, az építészetet „házépítéssel” (Sabaliauskas 1994: 181–182; Pakalka 1979: 65–66; Palionis 1995: 82). Más szerzőkéhez hasonlóan Sirvydas új szóalkotásai közül sem honosodott meg mind, mivel a litván nyelvet egészen a 19. század végéig nem használták széles körben sem tudományos célokra, sem a társadalmi életben. Szótára azonban rendkívül népszerű volt (1620 és 1713 között, egy évszázad alatt öt kiadása jelent meg), és minden új kiadásban egyre több jövevényszó-helyettesítő szerepelt, például: tavoras – áru, pekla – pokol, slūžiju – szolgálok (Pakalka 1979: 72). A szótárt sok más lexikográfus, fordító és írástudó is használta, akik hozzájárultak a ma is használt szavak elterjesztéséhez: ištartis, kokybė, kupra-nugaris, mąstytojas, medvilnė, pratarme, pražanga, spaustuvė, svarstyklė, taisyklė, turgavietė, virtuvė (Balašaitis 1984: 59). A meg nem honosodott új szóalkotások nem meglepők: később látni fogjuk, hogy ezt egyetlen alkotó sem kerülte el, még a legtehetségesebb sem. Bár a régi írásbeliség valamennyi kutatója hangsúlyozza, hogy a 18. században megváltozott a litván nyelv helyzete, ápolásának munkája lényegében nem szakadt meg, hanem Kis-Litvániában folytatódott (kár, hogy a 19. századig alig tartottak kapcsolatot Nagy-Litvániával). M. Merlin, a gumbinneni lelkész felvetette a nyelvreform gondolatát, és konkrét tervet dolgozott ki a nyelv megtisztítására és normázására. 1706-ban kiadta a „Principium primarium in lingua Lithvanica” című értekezést. Alapelvei a következők voltak 200 a néphez tiszta nyelven kell szólni, mert a litvánok nem értik az idegen szavakat; a jövevényszavakat a legjobb a nyelvjárásokban talált megfelelőkkel helyettesíteni, és csak ezek hiányában kell saját új szóalkotásokat bevezetni; még a meghonosodott idegen szavakról is le kell mondani (Palionis 1995: 125). Merlin könyvecskéje követőkre talált: J. Šulcas, P. Ruigys és mások is ugyanezeket az elveket vallották. Ruigys „Littauisch–Deutsches und Deutsch–Littauisches Lexicon” című szótárában (1747) például számos szláv jövevényszó mellett az e Polon, e pol. megjegyzés szerepel, például: arielka, klapčius, gadynė, iškada, nedėle, peitnyčia, šliūbas, žyvatas. A német jövevényszavak viszont, úgy tűnik, annyira megszokottak voltak, hogy semmilyen megjegyzést nem fűztek hozzájuk, noha a szótár bővelkedik bennük, például: klučis, plečius, stuba, špykerė, šiupelė (Balašaitis 1984: 65). Ugyanezen század végén a nyelvi tisztaság elvét ismét felvetette K. Milkus és G. Ostermejeris vitája. Mindketten külön énekeskönyveket állítottak össze, és igyekeztek felülmúlni egymást. A nyelv tisztaságát és világosságát szorgalmazták (elutasították a homályos új szóalkotásokat), és hangsúlyozták a szó szerinti fordítás káros hatását. Bár a litván nyelv tudományos igényű kutatására még sokáig várni kellett, az idegen szavak kerülésének tendenciáját világosan megfogalmazták. Lényegében ugyanezeket a nyelvművelési eszméket vitték tovább a 19. századba. L. Rėza a németül írt „Filológiai kritikai megjegyzések a litván Bibliához” című tanulmányában (1816–1824) azt írja, hogy a nyelv tisztaságára, szabályosságára és világosságára törekedett; megkövetelte, hogy az írások a nép beszélt nyelvére támaszkodjanak, képszerűen fogalmazzanak, és ne használjanak barbarizmusokat (Zinkevičius 1990: 286). Nagy-Litvániában J. A. Giedraitis híres žemaitijai püspök erőfeszítéseinek köszönhetően az Újszövetség kiadásában (1816) számos jövevényszót – főként az akkoriban elterjedt polonizmusokat – litván szavakkal helyettesítettek: čėsas – időben, zokonas – törvény, sūdas – edény stb. A 19. század egyik legjelentősebb szókészlet-tisztítójának minden bizonnyal S. Daukantas tekinthető, aki Sirvydasnál is több új szót alkotott. G. Subačius számításai szerint Daukantas háromkötetes lengyel–litván szótárában mintegy 3800 új szó található (Subačius 1987: 152–154), köztük természetesen jövevényszavak helyettesítői is. Daukantas a dziegorių szót laikrodžiu-val helyettesítette, és olyan nyelvtani szakkifejezéseket alkotott, mint a būdvardis, daiktavardis (Palionis 1995: 179). Az idegen szavak helyettesítésekor Daukantas a nyelvjárások adatait is felhasználta, Sirvydas új szóalkotásait alkalmazta, és tükörfordításokat alkotott (vietovė, vö. a szláv eredetű miestas; skersis, vö. a szláv eredetű kryžius; nyelvtani terminusainak egy részét is lefordította: kalbos dalys (partes orationis), laipsnis (gradus), kalbos mokslas (Sprachlehre)). Bár Daukantas új szóalkotásainak nagy része nem terjedt el széles körben, ez semmiképpen sem csökkenti az általa közvetített nyelvszemlélet jelentőségét: magának a nyelvről való gondoskodásnak az eszméjét, az idegen és a saját szó szembeállítását, a helyettesítő szavak keresésére tett erőfeszítéseket és a nyelvtisztítás elvét. Bármennyi erőfeszítést tettek is az említett szerzők, a 19. század végén és a 20. század elején a litván nyelvben még mindig sok szláv jövevényszó volt. A „Aušra” a fölösleges kölcsönzések elleni harcra szólított fel: lelkes munkatársai, különösen M. Akelaitis, A. Vištelis és J. Miliauskas-Miglovara maguk is új szavakat alkottak, és mások alkotásait terjesztették. A világosság kedvéért az új szóalkotást vagy az olvasók számára ismerősebb idegen szót a megfelelő mellé tették; valamelyiket zárójelben közölték, például: byla (prova), dirbtuvė (pa- 201 brika), kariauna (vaiskas), bravoras (degtuvė) (Palionis 1995: 312). Aušrininkai teikė atitikmenų ir tarptautiniams žodžiams, pvz.: apšvietumas „civilizacija“, senrašv ietė „archyvas“, raštliava „literatūra“, juokžaislis „komedija“, šviesūnas „filosofas“, pradėvis „iniciatorius“, oramieris „barometras“, šil tamieris „termometras“, savininkas „egoistas“, pirmokas „atomas“, vilkalbis „filologas“, meilraštis „lyrika“, pameklė „ironija“ (Palionis 1995: 252–253). Kadangi aušrininkams trūko lingvistinio pasirengimo, laikraštyje būta nemažai painiavos, pavyzdžiui, kartais klaidingai aiškinta žodžių etimologija ir kai kurios svetimybės laikytos lietuviškais žodžiais. Šiandien galima įvairiai vertinti „Aušros“ reikšmę skolinių norminimo istorijai, tik būtina atsižvelgti į istorinį to meto kontekstą ir lietuvių kalbos padėtį, į būtinumą kelti lietuvių tautinę savimonę. Atėjus laikui kalbos klausimus spręsti konkrečiau ir aiškiau, „Aušros“ bendradarbių parengtoje kalbos gryninimo dirvoje jau galėjo suskambėti „Varpo“, o vėliau ir Jono Jablonskio balsas. Bár a „Aušra” híveinél mérsékeltebbek voltak, a varpininkai sem kerülték el a szélsőségeket, amikor nemzetközi szavakat cseréltek le, például: kitavardis „álnév”, saunory stė „egoizmus”, žinpaišys „levelező”, pastaruolis „konzervatív”, antnosiai „szemüveg”, virtuv as „szamovár”. Hogy az olvasó könnyebben eligazodjon, a „Varpas” az „Aušrához” hasonlóan olykor zárójelben közölte a megszokott kölcsönszót vagy az új szót, például: teismas (sūdas), žingūnė (pašta), učitelis (mokytojis). A „Varpashoz” kapcsolódó legfontosabb említendő mozzanat azonban Jonas Jablonskis nyelvészeti tevékenysége. Jablonskis nem hagyott hátra a lexikai nyelvtisztítás alapelveit megfogalmazó írásokat, de nyelvészeti cikkeiből meglehetősen világos képet alkothatunk a kölcsönszavakról vallott nézeteiről. Jablonskis nem ajánlotta a köznyelv számára az egyértelmű idegen szavakat, sorsuk mérlegelésekor azonban figyelembe vette, mikor kerültek a nyelvbe, milyen jelentésekben használják őket a nyelvjárásokban, ismertek-e, és van-e mivel helyettesíteni őket. Azokban az esetekben, amikor az idegen szó nem sértette a litván lexika rendszerét, és meghonosodottsága, elterjedtsége, illetve más szempontok is indokolták, nem cserélte le. Jablonskis tehát csak az általa egyértelmű barbarizmusnak tartott szavakat javította, például: abrozdas, anūkas, apieka, biskel is, bujoti, čėsas, darmai, kytras, kukorka, liekarsta, macnas, navatnas, padlagas, pečius, ponas, smertis, sosiedas, šmotas, šposas, veselija, viedras, viera, zabova, zerkolas és mások (Piročkinas 1977: 102–105; Palionis 1959: 19). A korábbi puristáktól eltérően Jablonskis nem kerülte a nemzetközi szavakat; az érthetőség kedvéért használatukat csak stilárisan korlátozta, a tudományos szakirodalomban nem. Az idegen szavakat új képzésekkel vagy nyelvjárási és régi írásos szavakkal helyettesítette (azt az elvet követte, hogy ha a jelentés megváltozott vagy korlátozódott, régi szavak is alkalmassá tehetők az új fogalmak kifejezésére; íme néhány, általa meghonosított népi nyelvi szó: bičiulis, grindys, gudrus, kamštis, laiptai, mirtis, suolas, šeimininkas, tvarka, vaistas, velionis). Jablonskis különösen nagy figyelmet fordított az alkotott szavak képzésének helyességére (a kölcsönszót többre tartotta a rosszul megformált új szónál) – ezt számos átdolgozott vagy elvetett új szó tanúsítja. „Jablonskis a szóalkotás igazi mestere volt, egyes általa alkotott új szavak később 202 buvo rasti kaip esantys tarmėse“ (Salys 1983: 168). Iš tiesų neprigijusių Jablonskio žodžių esama nedaug, pvz.: bendravardis „sinonimas“, pinigynas „iždas“, tikraraštis „originalas“ (Palionis 1959: 25). Jablonskisnak, a nyelv gyakorlati művelőjének örökségét Būga tudományos hozzájárulása egészíti ki. Būga is eltávolította az egyértelmű idegen szavakat a köznyelvből, a szótár számára azonban nyelv- és kultúrtörténészként gyűjtötte őket, akinek minden szó egyenlő értékű; tisztában volt vele, hogy „a világon nincs olyan nyelv, amelynek szótárában ne lennének idegen eredetű szavak” (Būga 1922: IV). Az idegen szavak normázását és helyettesítőik ajánlását Būga a tényleges nyelvhasználat, a történeti elemzés és a funkcionális célszerűség elvére alapozta. Arra intett, hogy vegyék figyelembe az idegen szó használati környezetét, és megtiltotta a régi írók szövegeinek „korszerűsítését”: „Bizonyos esetekben nemcsak használhatunk, hanem használnunk is kell egy egyértelmű szótári idegen szót. [...] Donelaitis maradjon meg a maga sopagais és glūpu szavaival, Baranauskas pedig a maga šiškomis, iščinto ir kapčiumi szavaival” (Būga 1959: 37). Būga a nyelv „elidegenítésének” és „megrontásának” nevezte azt, amikor egyértelmű litván szavakat „hibás” új képzésekkel cseréltek le. Miután bizonyította, hogy a nyelvtisztítók által lecserélni kívánt szó valójában nem kölcsönszó, Būga megvédte az olyan szavakat, mint skriauda, sarmata, kreslas, kūdikis, labas, marios, prašyti, vilna és mások. „A vélt idegen szavak kerülésével csak megfosztjuk a nyelvet, élettelenné tesszük – írta. – Az új képzések, a vélt idegen szavak helyettesítői, még nem vertek gyökeret a beszélt nyelvben, ezért nem teszik a nyelvet élővé és gördülékennyé” (Zinkevičius, Kabelka 1958: 99). Būga emellett azokat az új képzéseket is kifogásolta, amelyekkel olyan kölcsönszavakat próbáltak lecserélni, amelyek a litván nyelvben nem létező fogalmakat neveztek meg. Sokan úgy vélték, hogy Būga rombolta a litván nyelv „litvánosításának” megkezdett munkáját, ő azonban nem ellenezte általában a helyettesítő szavak ajánlását: csupán azt nem akarta, hogy mindent válogatás nélkül lecseréljenek, az új képzésekkel szemben pedig különösen szigorú követelményeket támasztott. A 20. század első évtizedeiben a nyelvi normázás munkája kezdett megszilárdulni és egyre rendszeresebbé válni; többé nem korlátozódott az egyes lelkes kezdeményezők által bevezetett szavakra. Jablonskis javaslatára 1921-ben megalakult a Terminológiai Bizottság, még ugyanabban az évben pedig terminológiai albizottságok is létrejöttek. Jablonskison kívül K. Būga, A. Vireliūnas, A. Dambrauskas, P. Dovydaitis, P. Mašiotas, A. Varnas és mások voltak a tagjai, tevékenysége azonban a radikális purizmus irányába tolódott – a szavak mértéktelen gyártása hamar felháborított néhány tagot. Miután egyesek megtagadták az együttműködést, Jablonskis kilépett, Būga pedig meghalt, a bizottság még szélsőségesebb lépésekre szánta el magát: olyan régi és meghonosodott szavakat is megpróbált lecserélni, mint a elektra, teatras, direktorius, energija. Megemlíthetünk néhányat S. Dabušis aktív szóalkotó új szavai közül: buitpieša „életrajz”, saulobuolys „narancs”, didžiūris „zseni”, trykšlys „szökőkút” és mások. A hamarosan elégedetlenséget kiváltó bizottságot feloszlatták, 1925-ben pedig új bizottságot alapítottak, amelynek elnökévé J. Jablonskist nevezték ki; a munkába J. Balčikonis, A. Salys és P. Skardžius is bekapcsolódott. Az új bizottság a sebészet, az állatorvoslás, a tüzérség, a melioráció, a földmérés és sok más terület terminusait vitatta meg, és a megalkotott új szavak helyett visszaállította a nemzetközi terminusokat. 203 Jablonskis fontos alapelve volt, hogy a beszélt nyelvben nem létező terminusokat a szakembereknek kell megalkotniuk, a nyelvészek pedig csupán helyességük és az élő nyelv szempontjából értékelhetik őket. Íme néhány, Jablonskis által elutasított, a régi bizottság által alkotott új szó: agna „energia”, džiūgautė „diadal”, kūnojas „szerv”, raštuomenė „irodalom”, įdarbė „kultúra”, mirčioraša „nekrológ”, reikšlas „szimbólum”. Jablonskis felháborodva írta: „Sok munkánk lesz, mire megtanuljuk őket megfelelően használni; aztán, ha már megszoktuk, kezdhetjük elölről tanulni, amikor valahol rábukkanunk a mostani saját szavainkra” (Jablonskis 1935: 307–308). Miután az 1926-os teendőkkel elhalmozott Jablonskis lemondott az elnöki tisztségről, az Oktatási Minisztérium feloszlatta a bizottságot, és a munka megszervezését a kaunasi egyetemre bízta; ott 1927-ben újabb bizottságot hoztak létre. Tagjai P. Avižonis, S. Šalkauskis és J. Balčikonis voltak, az új bizottság azonban végül nem kezdte meg működését. Csak 1933-ban, a „Gimtoji kalba” megjelenésének kezdetével, hosszú szünet után kezdték ismét megvitatni a terminusokat, 1935-ben pedig a Litván Nyelvi Társaság mellett állandó Terminológiai Szekció alakult (elnök: P. Skardžius; tagok: J. Balčikonis, J. M. Laurinaitis, A. Salys, S. Šalkauskis, A. Vaičiulaitis). Határozatai, bár jogi erővel nem bírtak, jelentősen hozzájárultak a terminusalkotáshoz és kodifikációhoz. A háborúig hatalmas munkát végeztek a terminológia normázásában: megjelent a „Lietuviškas botanikos žodynas” és S. Šalkauskis „Bendroji filosofijos terminija” című műve, valamint számos sport-, színházi és különféle tudományterületi terminust vitattak meg. Példaként említhetők az 1936-ban a sajtóban használatba vett sportterminusok: baudinis (a pendelio helyett), įvartis (a golo helyett), kampinis (a kornerio helyett), kėlinys (a haftaimo helyett), prašanga (a faulo helyett), saugas (a hafbeko helyett), vartininkas (a golkiperio helyett) és így tovább (Piročkinas 1978: 174–178; Palionis 1995: 283; Sabaliauskas 1994: 295; Piročkinas 1986: 55; Keinys 1967: 27–28; Kusa 1938: 98). A „Gimtoji kalba” munkatársai 1936-ban a következő normázási elveket fogadták el: a könnyen helyettesíthető idegen szavakat nem ajánlják a köznyelvben (vagyis a normán kívül hagyják őket); törekedni kell arra, hogy a nyelv a lehető legtisztább legyen, és csak annyi kölcsönszó maradjon, amennyi elkerülhetetlen (ez a normázás elve, a kölcsönzés mértékéről: csak azt vegyük át, amit nem lehet helyettesíteni!); a nemzetközi eredetű idegen szavakat nem kell kerülni, de néhány gyakoribb helyett megfelelően képzett saját szavak (megfelelők) használatát kell ajánlani. A kölcsönszavak kérdése a folyóirat egyik legfontosabb témája volt. Meg kellett állapítani, mely idegen eredetű szavak használhatók, és melyeket kellene saját szavakkal helyettesíteni. Ezt csak a litván nyelvben használatos valamennyi idegen szó vizsgálatával lehetett elvégezni. Būga már jelentős munkát végzett ezen a területen; munkáját Skardžius, a mérsékelt nyelvtisztítás híve folytatta, aki „a középutat” javasolta: a kölcsönszavakat alapos mérlegelés után, helyes képzésű, az élő nyelvből nem kirívó helyettesítőkkel kell lecserélni (Skardžius 1997: 79–84). A háború előtti „Gimtoji kalba” sok idegen szót sikeresen váltott fel litván szavakkal, amelyek nélkül ma már el sem tudnánk képzelni szókincsünket: abzacą – pastraipa, arkūšą – lakštu, lapu, konvertą – voku és mások (Jurkynas 1938: 82–83). 204 Balčikonis szintén a köznyelv élő szókészletének nagy híve volt. „Terminust alkotva először az élő nyelvet kell megvizsgálni, hátha találunk benne megfelelő szót – írta. – Az élő nyelv szótára sok helyettesítő szót adhat a barbarizmusok helyett… A szavakat gyűjtve, ha nagyobb odaadással végezzük, a nép nyelvéből szép terminusokat lehet halászni” (Balčikonis 1978: 164–165, 195). Az új szavakat Būgát követve különösen óvatosan ítélte meg: inkább idegen szót használt, különösen, ha az széles körben elterjedt volt a nép nyelvében, például: aptieka, aficierius, materijolas, vakacijos. Idővel megszilárdult a nemzetközi szavak normázása: a „Gimtoji kalba” szerkesztőségének 1937-es áttekintése ezt írja: „Nem vagyunk ennyire szélsőségesek: a nemzetközi idegen szavakat, amelyeket nehéz teljesen megfelelő litván szavakkal helyettesíteni, egyelőre nem kerüljük szigorúan, mert világosan tudjuk, hogy a nagy szélsőségesség itt semmilyen eredményt nem hoz. Ahol azonban lehet, magunk is több litván szót használunk, és másoknak is ezt javasoljuk, például: vaidmuo, nesąmonė, pradininkas, lingynės, gaubtas, paplūdimis stb. a rolė, absurdas, iniciatorius, lisorai, abažūras, pliažas helyett” (GK 1937: 119). A szélsőséges purizmus irányzata tehát korántsem volt jellemző minden nyelvtisztítóra. A háború után a lexika normázásában továbbra is a tisztaság kritériumát követték. Igyekeztek elkerülni az egy-egy nyelvből származó jövevényszavakat, és továbbra is keresték a helyettesítőiket (az idegen szavak lecserélésére és az új szavak bevezetésére külön kiadványok készültek). A nemzetközi szavakat befogadták, bár természetesen litván megfelelőket is javasoltak. A nyelvtisztítás munkáját a Litvániából az Egyesült Államokba távozott Skardžius is folytatta. A jövevényszavak és helyettesítőik témájában számos cikket és recenziót írt, 1973-ban pedig kiadta a „Lietuviški tarptautinių žodžių atitikmenys” (Nemzetközi szavak litván megfelelői) című szótárfüzetet, amely elsősorban a nyelvhasználatot szolgálta, és a helyettesítő szavakat (különösen a kevésbé használatosakat) népszerűsítette. A szótárfüzetben a szerkesztő 900 nemzetközi szót és 1200 megfelelőjüket közli (Skardžius 1998: 427–507). A jelenlegi nyelvi változásokat egyelőre nehéz kívülről szemlélni, mert idő kell ahhoz, hogy a jövevényszavak használata megszilárduljon. Még nem világos, mi honosodik meg valódi nyelvi jelenségként, és mi marad csupán a korszak múlékony tanúja. Azt azonban már most meg kell határoznunk, hogyan viszonyulunk az idegen szavakhoz – követjük-e a nyelvtisztítás százados, alighanem tudatosan formált, egymásnak továbbadott hagyományát, és folytatjuk-e a helyettesítő szavak keresését. Ha igen, hogyan és milyen szavakat keresünk? Milyen következtetéseket vonhatunk le a jövevényszavak normázásának történetéből? A múlt tapasztalata azt mutatja, hogy korántsem honosodik meg minden javasolt új szó, csupán kis részük. Az is nyilvánvaló, hogy a dilettáns, szélsőséges purizmus és a kényszer nem hozott, és nem is fog jó eredményeket hozni, különösen egy olyan demokratikus társadalomban, amilyen Litvánia – úgy tűnik – szeretne lenni. Az új idegen szavak megfelelőinek keresése, helyettesítő szavak alkotása (nyelvünk szóalkotási mintáinak felhasználásával) és bevezetése azonban (természetesen csak fokozatosan, nem egyetlen csapásra, szigorú tiltással) mindenképpen megéri a fáradságot: hiszen a régebbi korok nagyjainak hatása sem korlátozódott saját korukra – a meghonosított szavak, a nyelvhez való viszonyulás, valamint a nyelv ápolásának és tisztításának példája nem tűnt el. 205 Ahhoz, hogy a normázó munkát szakszerűen végezzük, először alaposan meg kell vizsgálni a jelenlegi jövevényszavakat, és meg kell határozni, melyeket (és milyen mértékben) fogadjuk be a nyelvbe, illetve melyeknek lehet helyettesítőket javasolni. Emlékeztetni kell itt az elterjedtségi, más néven statisztikai kritériumra: bizonyos mennyiségű jövevényszó elkerülhetetlen a nyelvben, de a nyelv mennyiségi szerkezetét nem szabad megbontani. Az idegen szavak normázásakor a célszerűség kritériuma is fontos: nem célszerű idegen szót használni, ha van litván helyettesítője. A célszerűség azonban elválaszthatatlan a funkcionális elterjedéstől: másként kell megítélni a nyilvános nyelvhasználatot, másként a mindennapi beszélt nyelv idegen szavait, és ismét másként ezek szépirodalmi, stilisztikai célú használatát. Az egyértelmű megfelelővel rendelkező nemzetközi szavak használatát szintén funkcionálisan kellene korlátozni. Egyébként talán újra kellene gondolni a nemzetközi szó fogalmát. Mit tekintsünk valódi nemzetközi szónak, amelyhez hagyományosan továbbra is megfelelő szót javasolnak, ha az angol nyelv számos mai nyelvre hatással van, és ugyanaz az angol jövevényszó villámgyorsan elterjed mindegyikben? Mindet át fogjuk venni? (Jablonskis nemzetköziként elsősorban a klasszikus nyelvekből származó szavakat hagyta meg; úgy tűnik, ma is hajlanak e szempont követésére.) Miután meghatároztuk a nyelv spontán fejlődése és a tudatos normázás közötti viszonyt, a hagyományos, napjainkban ismét időszerűvé vált nyelvi tisztaság kritériumát továbbra is alkalmazni kell, természetesen más kritériumokkal összehangolva. A jövevényszavak terjedésének egyik forrása a fordítás (köztudott, hogy a fordításokban mindig nagyobb a jövevényszavak aránya). Ez nem újdonság, ma azonban figyelmet érdemel a fordítói szakma különösen nagy fellendülése, valamint a fordított szövegek (írottak és beszéltek egyaránt) nyelvünkre gyakorolt hatása. Hogyan járjanak el a tudatos mai fordítók, ha nem akarnak idegen szavakat használni? A nyelvészek gyakran nem képesek mindent átfogni, és nem tudják gyorsan megadni az összes helyettesítő szót. Alkossanak a fordítók maguk új szavakat, majd várják meg az olvasók reakcióját? Vagy Jablonskiohoz hasonlóan tegyenek a lefordított könyv végére egy szójegyzéket az olvasóknak? Ráadásul még ha a szükséges helyettesítőt már a nyelvészek is javasolják, ez nem jelenti azt, hogy az egész társadalom ugyanilyen jól ismeri, mint a lecserélendő idegen szó, amely gyakran már meghonosodott. Összeegyeztethető-e a helyettesítő szavak ilyen bevezetése az érthetőség kritériumával? Másfelől nem kell félni az idegen szavaktól, sem a helyettesítőktől vagy maguknak a helyettesítőknek a változataitól – nyelvünk képes kiválasztani a legmegfelelőbbet: a karališkojo miesto, miesto pirmutinio, vyriausiojo miesto, sostinės, sostapilio, sostapilės, sostamiesčio, sostavietės, stalčios közül a sostinė, a „főváros” szót választotta ki, válogatósan elvetette a veizdyklės, veido stiklus, žiūryklę, žiūronus, žiūriklį, brilį, nosstiklius, akuliorius alakokat, és az akinius, azaz a „szemüveg” szót választotta. Fontos átgondolni, hogyan vonjuk be a társadalmat a helyettesítők javaslásának munkájába, hogyan hangoljuk össze a különböző forrásokban különböző szerzők által közölt új szavakat, valamint miként terjesszük és honosítsuk meg őket gyorsabban. A beszélt és az írott nyelv viszonya ma már szintén nem olyan, mint régen; a köztük lévő különbség kezd eltűnni. A nyelvészek aggodalmát az új jövevényszavak özöne miatt alighanem éppen azok hirtelen elterjedése váltotta ki a nyilvános írott nyelvben (ilyenre korábban nem volt példa!). A nyelvi normák alakítóinak figyelme mindig alapvetően az írott nyelvre irányult; Jablonskis úgyszólván nem vizsgálta a köznyelvi beszédet. Pedig az idegen szavaktól éppen a beszélt nyelvben a legnehezebb megszabadulni 206 …szorítani. A helyettesítő formák bevezetése szintén elválaszthatatlan ettől a problémától: más dolog, ha egy idegenszerű szót a szerkesztő vagy a stiliszta cserél le, és más, ha a használó maga mond le róla tudatosan. Itt ismét az egész társadalom tudatosságával és az anyanyelvhez való viszonyával találjuk szembe magunkat, amely elválaszthatatlan a nyelvészek tekintélyétől és az anyanyelv presztízsétől. A fent említett nyelvtisztítóknak köszönhetően a mai köznyelvben látszólag mindössze néhány százaléknyi jövevényszó van, és a tiszta nyelvet a nemzet presztízsével kapcsolhatjuk össze. Ma azonban az idegenszerű szavak normázásának nem egyes személyektől (még ha tekintélyesek is), hanem az őket támogató társadalom együttműködésétől kell függenie. A cikk tudatosan hangsúlyozza az anyanyelv presztízsének és megtisztításának elvét – a kozmopolitizmus korszakában ez a társadalom számára már nem magától értetődő, ezért időnként ellentét támad a nyelvészek és a nyelvhasználók között: az előbbiek arról beszélnek, milyen idegenszerű szavakat és hogyan kell megváltoztatni, az utóbbiak pedig arról, miért kell egyáltalán megváltoztatni őket. Rendelkezünk az idegenszerű szavak normázásának elméleti alapjaival és évszázados hagyománnyal, de ne feledkezzünk meg a nem kevésbé fontos belső hozzáállásokról sem; emlékezzünk rá, és másokat is emlékeztessünk arra, hogy kellő elszántsággal sok mindent el lehet érni. Beérkezett: 1998. 12. 15. LITERATŪRA B a l a š a i t i s A. 1984: Žodžiai ir žodynai, Vilnius: Mokslas. B a l č i k o n i s J. 1978: Rinktiniai raštai 1, Vilnius: Mokslas. B ū g a K. 1922: Kalba ir senovė 1, Kaunas. B ū g a K. 1959: Dėl Vaižganto „Pragiedrulių“ kalbos kritikos. – Raštai 2, Vilnius: Valstybinė politinės ir mokslinės literatūros leidykla, 37–77. GK – Gimtoji kalba 11, 1937. J a b l o n s k i s J. 1935: Raštai 4, Kaunas. J u r k y n a s M. 1938: Iš raštinės terminų ir kirčiavimo. – Gimtoji kalba 6, 82–84. K e i n y s S. 1967: Lietuvių terminologijos apžvalga. – Kalbotyra 18. K u s a J. 1938: Sporto kalbos reikalu. – Gimtoji kalba 7, 97–99. P a k a l k a K. 1979: K. Širvydo „Dictionarium trium linguarum“. – Pirmasis lietuvių kalbos žodynas, Vilnius: Mokslas. P a l i o n i s J. 1959: J. Jablonskio kalbiniai taisymai. – J a b l o n s k i s J. Rinktiniai raštai 2, Vilnius: Valstybinė politinės ir mokslinės literatūros leidykla, 5–54. P a l i o n i s J. 1995: Lietuvių rašomosios kalbos istorija, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidykla. P i r o č k i n a s A. 1977: Prie bendrinės kalbos ištakų, Vilnius: Mokslas. P i r o č k i n a s A. 1978: J. Jablonskis – bendrinės kalbos puoselėtojas, Vilnius: Mokslas. P i r o č k i n a s A. 1986: J. Jablonskio kalbos taisymai, Kaunas: Šviesa. S a b a l i a u s k a s A. 1994: Iš kur jie? Vilnius: Lietuvių kalbos institutas. S a l y s A. 1983: Raštai 1, Roma. S k a r d ž i u s P. 1997: Bendrinė kalba ir jos vartojimas. – Rinktiniai raštai 2, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas, 30–85. S k a r d ž i u s P. 1997a: Kalbos mokslas ir purizmas. – Rinktiniai raštai 2, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas, 519–523. 207 Skardžius P. 1998: Lietuviški tarptautinių žodžių atitikmenys. – Rinktiniai raštai 3, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas, 427–509. Subačius G. 1987: Dėl Daukanto lenkų–lietuvių kalbų žodyno genezės. – Lietuvių kalbotyros klausimai 26, 151–157. Zinkevičius Z. 1990: Lietuvių kalbos istorija 4, Vilnius: Mokslas. Zinkevičius Z., Kabelka J. 1958: Kazimieras Būga. – Būga K. Raštai 1, Vilnius: Valstybinė politinės ir mokslinės literatūros leidykla. TRADITION OF PURIFICATION OF LITHUANIAN LEXIS AND TENDENCIES TODAY Summary In Lithuania, borrowings have a special and long tradition of normalisation, and it could be employed in language politics nowadays. The first the authors and translators of Lithuanian literature consciously tried either to coin Lithuanian words or to find some equivalents in spoken language. Not all of those home-made words have been adopted in our language, however, we still have a remarkable amount of them, and they have survived through the ages and now are widely used. In the fifth decade principles of normalisation of borrowings were formulated. Linguists made efforts to maintain the purity of the Lithuanian language, to try to replace as many loan-words as possible except for the international words, though they also could have equivalents. Today language politicians carry on the work of their predecessors – a certain amount of old loan-words has been accepted, but newcomers tend to be replaced. Some research has still to be done in this field. We have to find out which of these new loans should be replaced. More attention should be paid to spoken language, in which the home-made words are not always acceptable. The problem is related to the language attitudes and its prestige in general – a field which linguists should promote and remind our society of since it has a tradition of one hundred years. 208