Old Lithuanian “žmuo”, “žmunį” against the background of the Proto-Baltic athematic nouns

ACTA LINGUISTICA LITHUANICA LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI XLIII (2000) Wojciech SMOCZYŃSKI Uniwersytet Jagielloński, Kraków A régi litván žmuo, žmūni az ősbaltikumi atematikus főnevek hátterében* 1. Az ólitván žmuõ ’ember; paraszt’ Daukszas Postillájában reliktumként jelenik meg, amelyet kiszorít a žmógus/žmògiš ’ua.’ neologizmus.1 Ez utóbbi egyébként uo alakban is előfordul: žmuogus 334₃₅, zmuogus 275₃. A žmuõ szó archaikus jellege abban mutatkozik meg, hogy defektív paradigmája van. Három alakból áll: nom. sg., acc. sg. és nom. dualis, vö. Kudzinowski 1977: I, 472 n.: nom. sg. žmuo 10x, zmuo 2x (a žmógus, žmogiš mellett)3 acc. sg. žmūni 1x, žmūni 1x (a žmógų mellett) nom. du. žmūne 1x, žmūne 1x (a žmogu- tövű alakokból hiányzik a dualis). 2. A függő esetű acc. sg. žmūni és nom. du. žmūne alakok Daukszas Postillájában a következő mondatokban jelennek meg: Acc. sg. žmūni: Ko iiemus padėsti bediewes tiesos kurės įstatinėje už žmūni dėsimti grivnų, o už szunį dwidėszimti arba daugiesn’ 339₂₉; Calwinas... pasamdęs žmūni giwą 459₅. Nom. du.: du žmūne lipo Bažniczion 313₁₉, du žmūne lipo Bažniczion 314₁₆ 3. K. Būga úgy vélte, hogy Daukszas Postillájában a vonással jelölt <ú> és <û> betűknek hosszú /ū/ értéket kell tulajdonítani, ezért az acc. sg.-t *žmūni, a nom. du.-t pedig *žmūne alakban javasolta olvasni4. A diakritikus jelekkel ellátott <ú> és <û> betűk azonban Daukszasnál ugyanilyen jól értelmezhetők úgy, mint a rövid /u/ magánhangzó hangsúlyának jelölései. Ezt először is az <ú> azonos írásmódja támasztja alá a žmūni és a ’kutya’ szó alakjaiban; ez utóbbiról teljes bizonyossággal tudjuk, hogy az ólitvánban függő eseteiben rövid u szerepelt, vö. acc. sg. šūni 339₂₉, dat. sg. šūni 116₁₅, nom. pl. šūnes 5x. Lásd továbbá: šūke 406₄₇ = šūke * Ez a „Starolitewskie žmuo: rekonstrukcja paradygmatu” című tanulmány bővített változata; a Collectanea linguistica in honorem Casimiri Polański című kötetben jelent meg, M. Brzezina és H. Kurek szerkesztésében, Krakkó: Uniwersytet Jagielloński, 1999, 219–229. o. 1 Obie te akcentuacje są poświadczone u Daukszy, zob. Kudzinowski 1977: I, 427 n. 2 Lásd Kudzinowski, l.c. 3 Vö. Mažvīdnál: βmū 5x, szmū 2x, βmu 1x, a βmagus 9x és βmogus (számos előfordulás) mellett. Žmun- tövű függő esetű alakok nincsenek, lásd Urbas 1996: 441. 4 Būga 1921: 424 (1959: 336). Lásd még 1959: 214, 1. jegyz. 18 „skorupa“, súkas’ 139₁ = sùkas (i) „kręci się“, púse 3x, pússe 2x = pusè „część, połowa“. Po drugie, w oparciu o pisownie z <û>, takie jak np. sunùs 256₄₀ = sùnùs „syn“, lapùmo 41₃₀ [obok lapùmo 32₄₁] = lapùmo „pycha, hardość“ albo sùnkum as 151₄₀ = sùnkum as „ciężkość“, można również literze <û> w zapisie acc. žmùni przypisać wartość krótkiego /u/⁵. W dalszych wywodach będę się więc posługiwał transkrypcjami acc. sg. žmùni i nom. du. žmùne. Niezależnie od wskazówek, jakie wynikają z obserwacji kreskowanych liter samogłoskowych w „Postylli“ Daukszy, sprzeciw wobec lekcji *žmùni stanie się bardziej oczywisty na tle następujących niżej rozważań nad prabałtycką strukturą odnośnego paradygmatu. 4. A nom. sg. žmùō mellett álló acc. sg. žmùni és nom. du. žmùne alakok azt mutatják, hogy egy -n- képzős főnévvel van dolgunk, amely atematikusan ragozódik, hasonlóan a šùō, šùni alakhoz. A további megjegyzések célja annak feltárása, hogyan rögzülhetett a žmùō nominativuszi alak mellett a žmun-. alakú gyenge tő. 5. A jelenlegi kutatás fényében biztosnak tekinthető, hogy a nom. žmùō a *žm-ōn-Ø prabalti szerkezetet képviseli, ahol a žm- a gyökér zérófokát, a -ōn- pedig a szuffixum nyújtott fokát képviseli, amely a szigmatikus indoeurópai nominativusra jellemző. A *žm-ōn elemzését a litván nom. sg. šùō „kutya“ párhuzamos szerkezete támasztja alá. A žmùō alaktól eltérően a šùō főnévnek van külső megfelelője, mégpedig a védikus nom. sg. ś(u)vā alakjában, ezért sokkal valószínűbben vezethető vissza a balti *śwōn < indoeurópai *k’w-ōn-Ø ősalakra⁶. Mind a *śwōn, mind a *žmōn esetében -n- képzős alakulatunk van, amelyet egykor a -on- (acc., voc.⁷):: -n- (gen.):: -ōn- (nom.) szuffixális ablaut jellemzett. 6. A žmùō i šùō nominativuszi alakok azonos szóalkotási szerkezetéből valószínűsíthető, hogy e két főnév ragozása is párhuzamos. A történeti korban a mindkettőnél összehasonlítható alakok ragozása a következőképpen fest: nom. sg. šùō žmùō acc. sg. šùni žmùni gen. sg. šùnes (*žmùnes) 5 Hasonlóan Fraenkel, LEW 1320. Érdemes megjegyezni, hogy Skardžius 1956: 163 Būga olvasatával szemben arra a találó érvre hivatkozva foglalt állást, hogy a nom. sg. -uo végződése soha nem váltakozik a függő esetek -ūn- alakjával. 6 A litván reflex disszimilációs kiesést feltételez az *ō előtt, amely később litván uo-vá alakult. Esetleg beszélhetünk itt a szókezdő *św- csoport alkalmi egyszerűsödéséről is. Vö. litván šešuras „a férj apja; a feleség apja“, ólitvánul szintén „sógor“ < *šwešuras < prabalti *swešura- < indoeurópai *swek’uro- (avesztai xvasura-, görög hekurós). 7 Vö. védikus acc. śvánam, voc. śvan. 19 nom. pl. šùnes (*žmùnes) nom. du. šùne žmùne 7. Megjegyzés a šùo. paradigmához 7.1. A litván nom. sg. az indoeurópai *k’w-ōn folytatója, vö. védikus śvá, śúvá (voc. śvan), örmény šown (š < *k’w), görög kúōn (voc. kuón). Ez az előalak a nominativus *pk’w-ōn (korábbi *pek’w-ōn?) átalakulását tükrözheti, amely a függő esetek zérófokú alakjainak, például a gen. sg. *pk’un-és-nek az alapján jött létre. E -on-/-n- képzés alapjául feltehetően a *pek’u-/*pk’u- „marha” gyöknév szolgál.⁸ Talán a „kutya” mint „a marhacsorda őrzője” értelmezéséről van szó. 7.2. Gen. sg. šùnes (ma šuñs) a szuffixum apofóniáját tekintve megfelel a védikus śúnas alaknak (a *śúnás helyett), a görög kunós alaknak, ezért az indoeurópai genitivus folytatásának tekinthető: *k’u-n-és/ós. 7.3. A védikus acc. sg. śvánam ’kutya’ a Brugmann-törvény figyelembevételével a *śvá.nam < ie. *k’w-ón-m alakból származik, vagyis az erős esetben használatos képzésből. A szuffixum itt teljes fokú és hangsúlyos. Tekintettel arra, hogy két litván alak megfelel a védikus alakoknak: nom. šùo mint śvá, gen. šùnes mint śúnas, arra számíthatnánk, hogy a védikus śvánam accusativusának is a litván *švānį < prabalti *šw-an-in felelne meg. Ez azonban nem így van, mivel a litván šù-n-į alakot mutat. Az accusativus šun- töve minden bizonnyal a *švan- helyére lépett a gen. šùnes alak hatására. E helyettesítés okát a litván nyelv őstörténeti fejlődési szakaszában a paradigmatikus apofónia korlátozására irányuló tendenciában kell keresni. Ebben az esetben a prabalti háromtagú váltakozás, *šwōn:: *šwan:: *šun helyén a litván két allomorfból álló váltakozás rögzült: lit. šùo:: šùn. 7.4. A šùo-:: šùn- típusú kéttövűség alapjában véve megfelel annak, amit más mássalhangzós paradigmákban megfigyelhetünk. Mint ismeretes, a litván atematikus ragozás nem ismeri az erős és gyenge esetek szembeállítását, hanem két tövre épül: az egyik a nominativusra jellemző, a másik a casus obliquust jellemzi. A šùo, šùni (žmùo, žmùni) ragozása és a többi mássalhangzó-tövű szó közötti különbség csupán abban áll, hogy az utóbbiak a casus obliquusban rendszerint teljes fokú mássalhangzós szuffixumot mutatnak (-en-, -er-, -el-, -es-), nem pedig zérófokút, mint a šù-n-ės, šù-n-i alakokban. Vö. sorra: (A) litván -en- tövűek: 1. -en-: vand-en- (nincs *vand-n-, *und-n-, *ud-n-9), nom. vand-ùo ’víz’; 2. akm-en- (nincs *akm-n-), nom. akm-ùo ’kő’. 8 Zob. Osthoff 1901: 230. Ostatnio Hamp 1980; Schmitt-Brandt 1998: 147, 207. 9 Vö. lexikalizálódott szavakként: (1) lett ùdens m. ’víz’ < *undenis), (2) porosz unds m. Ench. < *undis mellett wundan EV. ts., olvasata [undan], feltehetően semlegesnemű. A balti alakok az n mássalhangzó metatézisét tételezik fel az örökölt gyenge tőben *ud-n- (teljes fokú tő: nom. *wéd-ōr, hettita ù-i-da-a-ar = /wedār/). Vö. véd. abl.-gen. sg. ud-n-ás, loc. sg. udán, udáni. – A litván nyelvjárási alakok: unduõ (puntininkai), ondù ’víz’, ùndens ’vizek’ (Szamogitia) nem tartalmazzák az örökölt und- elemet, hanem fonetikailag a vanduõ alakból származnak, lásd Vitkauskas 1986: 103 és köv. 20 (B) -er- végű litván tövek: 1. mot-er- (nincs *mot-r-), nom. mótē „anya; nő” (vö. lat. gen. sg. mātris, gör. mētrós, óind. mātúr [< *meh₂-tr̥-s]); 2. dukt-er- (nincs *dukt-r-¹⁰), nom. duktē „lány”; 3. ses-er- (nincs *ses-r-¹¹), nom. sesuō „nővér”. (C) -el-/-ol- végű őslitván tő: *āb-el-/*āb-ol- (nincs *āb-l-¹²), nom. ábuolas „alma” (lett ābuõls), obelis az obalìs „almafa” mellett. (D) -es- végű litván tő: 1. mén-es- (nincs *mén-s-, vö. lat. mēnsis, gör. mēn¹³), nom. mén-uo „hold; hónap”; 2. deb-es- < *nebh₂-es-¹⁴ (nincs *deb-s-), nom. debesìs, -iẽs „felhő”, gen. pl. ólitván debesų. Azokat a feltételeket, amelyek között az e teljes fokú képzőjű tövek elterjedtek az obliquusban, egyelőre nem vizsgálták. Feltehető, hogy ebben az innovációs folyamatban fontos szerepet játszottak a hiszterodinamikus típusú accusativus sg. alakjai,¹⁵ amelyekben a hangsúly a képzőre esett. 7.5. Ami a litván „kutya” szó ragozását illeti, a zérófokú šun- tő általánosulása a casus obliquusban (a *švan- kiküszöbölése) a görögben is párhuzamot talál. Vö. litván gen. šunès:: görög kunós, litván acc. šùnį:: görög kúna (nom. šuõ:: görög kuōn). 7.6. Tekintettel a genitivus sg. szerepére mint olyan alakéra, amelyből a gyenge tő az egész paradigmára kiterjed, példaként érdemes megemlíteni azokat a litván és szláv főneveket, amelyek kizárólag gyenge alakban ismertek: (A) A gyökér zérófoka: 1. lit. širdìs n. „szív”, acc. šìrdį, ősszláv *sъrdь-ce ⇐ ősszláv acc. *sъrd-in, a gen. *sъrd-és mintájára alkotott forma < indoeurópai *ḱṛd-és (teljes fok: lit. šérdį „fatörzs; harang szíve” ⇐ *ḱerd-, homéroszi gör. kēr, hettita kēr¹⁶); 2. lit. dùrės pl. „ajtó” ⇐ gen. ¹⁰ A paradigmán kívül azonban létezik olyan származék, amely az örökölt *duk̑tr- tövet tanúsítja. Ez a lit. pódukra „mostohalány” < *pā-duktr-ā. Ami a simplex dukrà „lány” szót illeti, ez inkább a pódukra összetett származéka, mintsem képzős származéka: *duk̑tr-ā. ¹¹ Vö. a védikus gen. svásur (*swésr-s-), a gót swistrs alakot, valamint azt a tényt, hogy a szlávban a *sesr- nyoma a *sesr-ā származék, óegyházi szláv sestra „nővér”. ¹² A gyenge *āb-l- tőre szláv származékok tanúskodnak: óegyházi szláv jābl-anъ, -i f. „almafa” (< *ābl-ōn-) és *abъlъko „alma” (< *ābl-u-ko-). Kétséges viszont, hogy a porosz nyelv is ismerte-e ezt a tőt. A porosz woble „alma” (Elbing-szójegyzék), amely hapax legomenon, a Grunau-féle szójegyzék következetes *(v)ābel- alakjaival váltakozik: wabelcke, wabelko, wobelke. A woble tehát lehet másodlagos, szinkópált vagy helyesírásában elnémetesedett alak (erről lásd Smoczyński 1986: 36 n.). ¹³ A *mēn-s- tő a szlávban is folytatódott, bár itt átalakulások sorozatán ment keresztül: > 1. *mēns-i- ⇒ 2. *mēnsi-ko- > 3. [n metatézise] *měsinko- > 4. óegyházi szláv měsečь. Az 1–2. fázának párhuzamai vannak az indoeurópai *sh₂-ul- „nap” tő szláv folytatásában: ⇒ *sul-ni- ⇒ *sul-ni-ko- > óegyházi szláv sъlnьce (vö. § 7.6. B). A měsečь etimológiáját Erhart 1998 másként adja meg. ¹⁴ Vö. a védikus nábh-as- n. „nedvesség; köd; felhő”, nábhasī kettős szám „ég és föld”; óegyházi szláv nebo, nebese „ég”. ¹⁵ A mozgó hangsúly és az apofónia által jellemzett flexiós típusok terminológiájáról lásd Schindler 1975, Rix 1976: 123. ¹⁶ A nom. sg.-t jellemző megnyúlt fok felelős a lit. šérd- tő akut intonációjáért; a gyenge šìrd- tő akutja viszont a nom. sg.-hez igazodó analógia. 21 indoeurópai *dʰur-ós (teljes fokú *dʰwor-, óegyházi szláv dvorъ „az ajtó mögötti hely“¹⁷); 3. óegyházi szláv krъvь „vér“ ⇐ ősszláv acc. *kruw-i-n¹⁸ < *kruH-in, a gen. *kruw-és < indoeurópai *kruh₂-és alakja mintájára képzett forma (teljes fokú: védikus kravi-s, görög kréas „vértől csöpögő, nyers hús“ < *kréwh₂-s-¹⁹; 4. óegyházi szláv vьsb „falu“ ⇐ indoeurópai gen. *wik’-ós (nom. *woyk’-s, vö. ólit. vieš-pats „úr“, óporosz steimans buttas waispattin dat. pl. „den Hausfrawen, a ház úrnőinek“, görög oíka-de „haza“). (B) Zérófokú tő mind a gyökben, mind a szuffixumban: 1. óegyházi szláv sъnъ „álom“ < *sopnъ ⇐ indoeurópai gen. *sup-n-és²⁰ (nom. *swép-ōr, latin sopor, -oris m. „mély álom“, lit. sãpnas „álomkép“); 2. óegyházi szláv dьnь, dьn-e „nap“ ⇐ indoeurópai gen. *di-n-és (nom. *dy-ōn/*dy-ēn)²¹; 3. ősszláv *sъl- az indoeurópai *sh₂-ul- „nap“ tőből (⇒ *sul-ni-²² ⇒ *sulni-ko- > óegyházi szláv sъlnьce)²³; 4. lit. keleti bruvís f., cs. brъvь ⇐ ősszláv acc. *br-uw-in²⁴; 5. az őslitván *dr-u- „fa” (vö. védikus dros gen. sg. „faanyag” < *dr-ew-s, görög drûs f. „fa”, drutómos „favágó”) a vṛddhi-származék lit. dervà f. „gyantás fa; fából kiégetett kátrány” < *d-e-rw- + -ó- „fából való, fa-”²⁵ alapja; 17 Problematikus az óegyházi szláv dvьri pl. „ajtó”, orosz dverь alak, különösen a *dōri alak hiányának hátterében, a lit. dùres, másodlagos dùrys „ajtó” alakban látható, magánhangzó előtt álló *dur- allomorffal. Az r szonáns v utáni jelenléte (vьr) mindenesetre *wr-C, nem pedig *wr-V szekvenciát feltételez; vö. szláv četvŕt-ō:: lit. ket-vìr-tas „negyedik” (de ket-ur-i „négy”). Felmerül az a feltevés, hogy az ajtó szláv elnevezése mássalhangzós szuffixummal képzett származék, *dwir-yo- < *dʰur-yó-. Felépítése olyan, mint a görög thâirós m. „sarokvasak, amelyeken az ajtó forog” < *tʰwar-yó-. 18 Vö. a lit. krùvi-nas „véres” melléknévi származékot = óegyházi szláv krъvь-nъ „rokon, vérrokon”. 19 E prototípus litván folytatása *kriáuš- lett volna. Ami a lit. kraujas „vér” alakot illeti, (a) a cirkumflex és (b) a kemény mássalhangzó utáni au kettőshangzó miatt ennek a képzésnek a felépítése rejtélyes marad. Feltehető egy tematikus *krewh₂-o- „virágzó” származék > (a laringális kiesésével) *krewo- > *krowo- (vö. óegyházi szláv novъ:: görög néos „új”) > ősbalt. *krava-, amelyből a -yo- szuffixummal a kraujai kollektivumot képezték? 20 Itt és alább a rekonstrukcióban figyelmen kívül hagyom a genitivusi végződés ablaut-váltakozó *-ós alakját. 21 Ugyanezt a gyenge tőt feltételezi a vṛddhi-s képzésű litván származék is: dienà „nap” < *deynā < *deyn-eh₂- ⇐ *d-e-y-n + -ó-, a *din- tőből. Vö. a diẽvas „isten” típust < *d-e-yw-ó- „az éghez kötődő”, a *diw- ⇐ *dy-ew- „nappali ég” tőből. Lásd legutóbb Smoczyński 1998: 62 n. (szakirodalmi hivatkozásokkal). 22 A szuffixum feltehetően az og-nъ „tűz” mintájára alakult, vö. védikus ag-ni-. 23 Az ősszláv gyenge *sōl- < *sh₂-ul- tő egyrészt a védikus gen. súras < *suh₂-és alakkal (ez a *sh₂-ul- metatéziséből származik), másrészt a védikus svàr-/súvar- n. „nap” erős tővel vethető össze. A lit. sáulė viszont metatézissel létrejött gyenge tőből képzett, vṛddhi típusú származéknak tűnik: *sh₂-ul- > *suh₂-l- ⇒ *s-e-wḱ-l-ó- „nap-” melléknév > ősbalt. *sāwla-. Ebből a melléknévből láthatólag -iyā- végű származékot alkottak, *sāwlyā, amely végül főnevesült. Lásd legutóbb Bader 1995-öt, aki a latin sōl számára a *seh₂-l- rekonstrukciót fogadja el, a mōtus < *mouH-to- fejlődésére hivatkozva. 24 A *br-yaw-in < indoeurópai acc. *bʰr-éwH-m helyett (vö. lit. briau-nà „perem, szél, gerinc”) az accusativusi alaknak a gen. *br-uw-és < indoeurópai *bʰr-uH-és alakjához való kiegyenlítődése következtében, másodlagos w-vel, amely a laringális kiesése után kitöltötte a hiátust (vö. görög ophrus, ophruós „szemöldök”). 25A vṛddhi szerkezetű, más nyelvi semlegesnemű alakok, különösen az óegyházi szláv drevo „fa; faanyag“ < *denw-o- és az óangol teoru „faszurok“ < *terw-a-, arra engednek következtetni, hogy a litván dervà nőnemű alak eredetileg kollektívum lehet, amelynek -a-ja *-eh₂-ből származik (= nom. pl. n.). 22 6. óporosz pintis „út“, ha a genitivusi tőből származó képzés: *pint-és < *pnt-h₂-és (vö. védikus pathás)?26. (C) A gyökér zérófoka és a szuffixum teljes foka: óegyházi szláv imę, imene „név“ < *jbmen- < *im-men-es ⇐ gen. *in-mén-s < indoeurópai *(H)nh₃-mén-s (vö. a teljes fokú tővel a latin nōmen, az óind nāma < *(H)neh₃-mn; hiányzik a balto-szláv *nōmin). E listából szerkezeti összehasonlításra a šun- alakkal elsősorban a *di-n- (óegyházi szláv dъnъ) és a *sup-n- (óegyházi szláv sъnъ) tövek alkalmasak. 8. A žmuō paradigmája. 8.1. Úgy vélik, hogy a žmuō < *žm-ōn rokonságban áll a „föld“ indoeurópai nevével, és „földi lény, földlakó“ jelentésű származéknak tekinthető27. Schindler 1967: 200 és 1975: 263 a „föld“ főnév indoeurópai paradigmáját a következőképpen rekonstruálta: nom. *d(ʰ)égʰ-ōm vö. hettita <te-e-kán> = /deg-an/ acc. *d(ʰ)égʰ-om-m̥ vö. görög kʰtʰ-ón-a < **tʰkʰ-óm-am loc. *d(ʰ)gʰ-ém-Ø vö. védikus ks-ám-i gen. *d(ʰ)gʰ-m-és vö. védikus j-m-ás 8.2. A balto-szláv nyelvekben a fenti paradigma mindössze két alakjának nyomai mutatkoznak: a singularis locativusé és genitivusé. 8.2.1. Az indoeurópai *d(ʰ)gʰ-ém > *gʰém locativusszal össze kell kapcsolni a protobalti *žem- tövet, amelyből a „föld“ balto-szláv elnevezése származik: litván žemė, óegyházi szláv zemlja < *žem-(i)yā. A szuffixum alapján eredetileg melléknév volt28, de főnevesülésének körülményei egyelőre tisztázatlanok. A -(i)yā- tövű alak mellett a szláv még egy -i- végű származékot is tanúsít, *gʰem-i-. Ez egyrészt az orosz határozószókban maradt fenn: na zemb „a földre“, o zemb „a földről“, másrészt az óegyházi szláv zemьnъ „földi“ melléknévben < *žemi-na-, amely szembeállítható 26Eközben a szlávban az óegyházi szláv pъtь, -i h. „út“ alakot találjuk; -i- töve egy régi acc. sg. alak újraszegmentálásával függ össze: *panti-n ⇐ *pant-in < indoeurópai *pónt-h₂-m (védikus pántham ⇐ *pántam). – Hagyományosan itt protobalto-szláv paradigmatikus váltakozást feltételeznek: *pant-:: *pint-. E ponton azonban felmerül némi fenntartás, mivel az óporosz korpuszban az <in>, pintis mellett <en>-t tartalmazó írásmódok is előfordulnak, nevezetesen pentes és peentis „út“ (Grunau művében). Ezek az <en>-t tartalmazó írásmódok arra engednek következtetni, hogy a pintis a pentis < *pantis alakból fonetikailag fejlődött (a protoszláv előzmény vokalizmusa tehát megfelelne az óegyházi szláv pъtь alakénak). Ennek jó párhuzama az óporosz *sant- „lévő“ participium alakváltozata, amelynek ólitván megfelelője sant-, acc. sg. santį (vö. latin sōns, sontis „bűnös, büntetést érdemlő“ < indoeurópai *h₃s-on-t-). Ezek az alakok egyrészt a -senti- (gen. sg. emprikisentismu „jelenlevő“), másrészt a -sint- (nom.sg. emprijkisins „jelenlevő“) alakok. Az óporosz *anC > enC > inC változás legvalószínűbben az alsónémet fonetika interferenciájával magyarázható; vö. például középalsónémet sinte „szent“ < sente < sante (Lasch 1914, § 139). Az óporosz nyelvben előforduló további másodlagos inC-példákról lásd Smoczyński 2000: 19n. 27 Zob. Skardžius 1956: 163, Fraenkel, LEW 1320. 28Vö. a védikus kṣām-ya- melléknevet: „a földön található, földi, humanus“, amely a divyá- „égi, divinus“ ellentéte (Fraenkel 1959: 13). 23 az óegyházi szláv zemljьnъ-ból, amely a zemlja szóból származik29. – A balti alapnyelvi *žem- alapján tehát a ž az eredeti tő maradványa a zéró fokon,30 az em pedig az eredeti, teljes fokú szuffixum. 8.2.2. Az indoeurópai *d⁽ʰ⁾gʰ-m-és > *gʰm-és genitivusszal (két zéró fokú alak) a balti újgyök, žm- áll kapcsolatban; ebből származik az általunk vizsgált *žm-on- ’földi lény, földlakó’, >’ember’31 szó. A megfelelő újgyök a szlávban is ismert, itt azonban csak a ’kígyó’ és a mitikus ’sárkány’ elnevezésében fordul elő: óegyházi szláv zmijь hímnemű ’drákōn, óphis’; zmija nőnemű ’óphis’; óorosz zmii, gen. zmija; orosz zmei, zméja; szerbhorvát zmâj, zmâja stb., mind a közös szláv *zmьb, gen. *zmbja ’a földön csúszó-mászó’ melléknévből. A szláv előtti *žm-iyo- alak azt mutatja, hogy itt ’földi, terrestre’ jelentésű melléknévről van szó. Eredetileg a *zmbьžь ’földi kígyó’ szószerkezetben szerepelt (a jelentés a ’vízi kígyó’ ellentéteként pontosul), majd a žь főnév elhagyása nyomán főnevesült32. Figyelemre méltó, hogy a litvánban hiányoznak a megfelelő *žm-ijas, *žm-ijā alakok (Būga 1959: 376). 8.3. A *gʰm-on- > *žm-an- szó balti előtti alakváltozatának rekonstrukciójára áttérve mindjárt le kell szögezni, hogy az őstörténeti esetalakok készletének rekonstruálása két nehézségbe ütközik. Az első, hogy a litván anyagban nincs adat az atematikus egyes számú genitivusi alakra, a žmuõ formához tartozó alakra. A második nehézség az obliquus tő, žmun- (žmùni, žmùne) jelenléte. Ezt a tőt rendszerint žm-un- alakban tagolják, ez azonban történeti-fonetikai úton nem igazolható, mivel a *gʰm-n-C szerkezet az egyes számú paradigmában kizárt. Először azokat a részleteket veszem sorra, amelyek pillanatnyilag meglehetősen világosnak tűnnek. 8.4. Biztosan világos a nom. sg. *gʰm-ōn előalak, amelyből a rendszeres hangtani fejlődés alapján az ólitván žmuõ származik. A megnyúlt fokú *ōn szuffixum rekonstrukciójához az összehasonlító adatokon kívül (lásd § 5) néhány baltin belüli támpont is rendelkezésre áll. Ezek a -uon-i- szerkezetű litván szuffixumok (pl. gėluonis a gėlùo mellett), -uon-e- (mómuonė a momuõ mellett), -uon-a- (širšuõnas a širšuõ mellett), -uon-ia- (ėduonia); ezeket főként, de nem kizárólagosan, denominális képzésben használják; lásd Būga 1959: 333 skk., 368 skk. 8.4.1. Feltehető, hogy a felsorolt szuffixumok úgy keletkeztek, hogy a korábbi -n- végű mássalhangzótövek tematikussá váltak: a nom. sg. alakhoz kapcsolódtak a -i-, -e-, -a-, -ia- paradigmatikus jegyek, majd rögzültek 29 Lásd erről Fraenkel 1959: 13. 30 Ha a balto-szlávban a teljes fok maradt volna fenn, a nom. sg. litvánul *dežuo, szlávul pedig *deža alakot öltött volna. 31 Vö. a görög zéró fokú epi-kʰtʰón-ios ’a földön élő’ alakot (talán a neo-kʰm-ós ’új, váratlan’ alakban is). – A ’föld’ főnév erős tövéből képzett, a baltitól független származék a szabin hemō ’homo’ (vö. némō ’senki’), acc. hem-ōn-em ’hominem’ < *gʰém-ōn. 32 Lásd Vaillant 1950: 75; Fraenkel 1959: 4. 24 a paradigma apofonikus alakja, amely a tematikussá válás következménye volt. Továbbra is nyitott kérdés azonban, hogyan kell rekonstruálni ennek a tematikussá válásnak a mechanizmusát. Véleményem szerint a tematikussá vált, uon sorozatot tartalmazó nom. sg. -uon-V- amalgámként értelmezhetjük, amely történeti szempontból két szegmensre bontható. Az első szegmens az atematikus nom. alak szóvégi uo végződése: -uo < *-ōn (a *-n eltűnése szünet előtt); a második pedig az n, amely a -en-/-an- szuffixum része a függő esetek vokalikus végződéseiben (gen. *-en-es, acc. *-en-in vagy *-an-in). Az uo bevezetése az n elé a paradigmabeli apofónia megszüntetésének folyamatában ment végbe: -uo (nom.):: -en-/-an- (obliquus esetek), az uo általánosítása révén. Amikor az eredeti paradigma, például a *širšuo:: gen. *širš-en-es, acc. *širš-en-i33 új alakot öltött, *širšuo:: gen. *širš-uon-es, acc. *širš-uon-i, természetes módon lehetővé vált belőle az új tő, a *širšuon- elvonása, majd tematikus származékok alapjaként való használata; vö. širšuon-as „lódarázs; darázs”, valamint širšuon-e, ólit. širšuonis, ugyanott (LKŽ XIV 908). A visszaképzett származékok megjelenése, például (1) širš-e, širš-a (LKŽ XIV 906) ⇐ širšuonė, (2) širš-as (Chylinski, uo.) ⇐ širšuonas, megalapozta a širšuonas ⇒ širš-uonas újraszegmentálást (amelyet ekkor a širšas motivált), és így a -uonas, -uone stb. önálló új főnévi szuffixumként való kialakulását. Ezek a hosszú magánhangzós szuffixumokkal kerültek egy sorba: -ūnas, -ynas, -ėnas, -onas. E folyamat jele, hogy a širšuonas mellett újabb változatok is megjelentek: širšonas, širšūnas „lódarázs”34. Később a váltakozó képzés révén, -uon-:: -uol-, olyan változatok keletkeztek, mint širšuolis, širšuolė. 8.4.2. Egy olyan elszigetelt forma esetében, mint az ólit. pirmuon-es nom. pl. f. SD „ősök; elemek, őselemek”, feltételezhető egy nom. sg. *pirm-uo albo *pir-muo alakú tő. A *pirmuo régi acc. sg.-ja *pirm-an-in alakú lehetett; ezt támasztják alá a porosz „Enchiridionból” ismert tematizált formák, vö. nom. sg. pirm-onn-is „első”, dat.-acc. pirm-ann-in, pirm-ann-ien. 8.4.3. Ahogyan a -n- tövű alakok tematikusakká váltak, úgy alakultak át az atematikusak is -l- tövűekké. Az óbuol-as származékról (lett ābuōls) „alma” elmondható, hogy úgy viszonyul a nom. *ob-uo < *āb-ōl:: obl. *ab-el- alakhoz, mint a širšuon-as a nom. širš-uō < *širš-ōn:: obl. *širš-en- alakhoz. Abból a tényből, hogy az obelīs f. „almafa” mellett egy *-ol- szuffixumú alak, az obalis f. ugyanezzel a jelentéssel is adatolt (LKŽ VIII 985), arra következtethetünk, hogy a pralitván acc. sg.-nak kétféle alakja volt, és rekonstruálhatjuk egyrészt a *āb-el-in > óbelį, másrészt a *āb-al-in > óbalį alakot (vö. nom. pl. óbelės, gen. pl. obelų). Tekintettel az o fokra a nom. sg. *āb-ōl alakban, talán régebbinek kell tekintenünk 33 Vö. óind. gen. sg. śṛṣ-n-ás [nom. śíras „fej”] < *k’r̥h₂-s-n-ós, tő: *k’erh₂s-en-. A szlávból vö. szerbhorvát sršljen, egyházi szláv sršēń „lódarázs”, ősszláv tő: *sьrš-en-. 34 E háttér előtt kevésbé valószínűnek tartom a litván apofónia uo:: ūn jelenlétét a uo:: o mellett, amelyet K. Büga 1959: 331 skk. lexikai összevetései sugallnak. 25 az acc. sg. *āb-el-in alakot kell tekinteni, míg a *āb-al-in < *āb-ol-im alakot a nom. sg.-hoz való igazodásnak (?) kell tartani. 8.4.4. Végül érdemes megjegyezni, hogy a prabalti -t- tövű alakja, a *nepuo, *nepátin, *neptés is tematizálódott. Az ólit. nepuotis „unoka”35 a *nepuot-i- függő esetre épül, amely a *nepat-i- helyén szilárdult meg; ez a régi acc. *nepát-in < ie. *nep-ót-m36 újraszegmentálásából jött létre. Az uo kapcsolat ismét azzal magyarázható, hogy az accusativusi szuffixumban az a-t uo váltotta fel a nom. *nepuo < *nep-ōt vagy *nepuos < *nep-ōt-s hatására (vö. óind nāpát, latin nepōs). Hasonló újítás figyelhető meg a latin acc. nep-ōt-em alakban (*nep-ot-em helyett), sőt a gen. nep-ōt-is alakban is (*neptis < *nep-t-es helyett, vö. védikus náptur37). Mindkét esetben az örökölt szuffixális apofóniából eredő allomorfizmus megszüntetéséről van szó: *ōt:: *ot:: *t. 8.5. Az acc. sg. *gʰm-on-m, pralit. *žm-an-in38 alakban való rekonstrukcióját összehasonlító szempontból a nom. *-ōn-Ø:: acc. *-on-m korreláció támasztja alá, vö. ólatin hemo:: hemōnem „ember”, görög téktōn:: téktōna „ács”, óind tákṣā:: tákṣāṇam ugyanezzel a jelentéssel, görög ákmōn:: ákmona „üllő”39. A *gʰm-n-m feltételezett előzményalakot, amely két zérófokot tartalmazna (mint a gyenge esetben), összehasonlító adatok nem támasztják alá. A *žm-an-in mellett bizonyos belső nyelvi adatok is szólnak. 8.5.1. Először is vö. a *pirmuo alakhoz tartozó *pirm-an-in típusú accusativusokat, valamint az ólit. dial. óbalį alakot a *obuo mellett; ezeket fentebb, a § 8.4.2–3-ban említettük. Másodszor, úgy tűnik, a *žman-in alakú acc. sg. rekonstrukcióját támasztja alá a žmónės f. „emberek” szó jelenléte a litvánban< *žman-ē-, amely a žmuo nom. pl.-jaként használatos. Ha ezt a szót hosszú fokú alakból képzett származékként értelmezzük, tövét *žman- alakban kell rekonstruálnunk. Az o fokra vö. lit. žólė „fű” a žalias „zöld” szóból, mõlė „egy őrlési menet” a malù, málti „őrölni” szavakból40. Kevésbé valószínűnek tűnik 35 Dat. pl. nepuotims (-i- tövű), acc. pl. nepuočius (-yo- tövű). 36 A masculinum nepuotis, -iēs „unoka” mellett létezett egy -i- tövű femininum is, a nepuotis (Margarita Theologica). Emellett megjelent egy -ē- képzős származék, a nepuotė „unokaleány” (Bretkun), lásd LKŽ VIII 670. 37 A prabalti *nep-t-és genitivusból keletkeztek az ólit. nept-ė „unokaleány”, nept-is „unoka” származékok (LKŽ VIII 670). Idővel ezeket is a nepuotis, illetve a nepuotė váltotta fel. Más nyelvekből vö. óegyházi szláv netii, szerb–horvát netjb „unokatestvér” < *nept-iyo-, védikus naptiya- „az utódokhoz tartozó”, avesztai nauua.naptiia- n. „kilencedfokú rokonságban állók”, óind napti, latin neptis, -is f. „unokaleány”. 38 Vö. Stang 1966: 227. 39 Vö. az -r- tövű alakoknál a nom. *-ēr-Ø:: acc. *-er-m korrelációt, például görög anēr:: anéra „férfi”, mētēr:: mētera „anya” (lit. mótė:: móterį, óegyházi szláv mati:: materb). 40 Do stopnia wzdłużonego *žmān- sprowadził žmón(ēs) już Peters 1980: 189, choć nie stwierdził wyraźnie, że *žman- jako podstawa tego derywatu należało do paradygmatu rzeczownika „człowiek“ i pojawiało się w formach acc. sg. i voc. sg. – Inaczej Fraenkel 1959: 12, który przyjmował, że pierwotny nom. pl. miał postać *žmuon-es (pluralizacja formy nom. sg. przez -es) i następnie uległ wykolejeniu w žmón-es (forma gwarowa z Twerecza), mianowicie na tle tendencji do 26 az a feltevés, hogy a *žmān-ē f. képzés a sg. vocativusi *žman „ember!” alakból alkotott collectivum < *gʰm-on-φ. Vö. egyrészt a védikus śvan, görög kúōn típusú megszólító eseteket, másrészt a litván megszólító alakokat, például a nyj. sēser „nővérem!”, dùkter „lányom!” alakokat. 8.5.2. Hagyományosan a balti nyelvészek a megnyúlt tőalakot *žmān- (lit. žmon-) az óporoszban is feltételezik. Azt tételezik fel, hogy a balti alapnyelvi *žmān- itt labializációval *[zmuːn-] alakra változott. Ezt a hangzást állítólag az „Enchiridion” <smūn->-t tartalmazó írásmódjai tanúsítják, például smūnets 1x „Mensch, ember” (mellette smunent- 11x), steison smūni 1x gen. pl. „der Person[en], a személy[ek]” (az úgynevezett aszigmatikus gen. pl. *smūn-in denazalizációjából), a denominativum smūnint 1x „ehren, tisztelni” (mellette smunin- 2x), valamint en smūnin 1x dat. sg. „in Ehren, tiszteletben”. Véleményem szerint ez a hipotézis túlságosan gyengén megalapozott. Egyelőre félretéve a hapaxokat, vagyis a smūni, smūnin alakokat, mindenekelőtt az látszik, hogy a „ember” jelentésű smunent- szó 12 előfordulásából csak egyetlen (!) esetben írták ékezettel: smūnets 63₁₉. Feltűnő továbbá, hogy ebből az írásmódból hiányzik az n elem a képzőben. Felmerül a gyanú, hogy a smūnets nyomdahiba a <smunēts> helyett (az ékezet hibás elhelyezésével); olvasata: smune(n)ts. Ha tehát az ékezet itt n-rövidítés volt, és nem az utóhangsúlyos hosszúság jele, akkor nincs filológiai alapja annak, hogy a smunent- (így 11x) alakot [zmuːnent-]-ként értelmezzük⁴¹. 8.5.2.1. Ami pedig a smūni, smūnin hapaxokat illeti, amelyek nyilvánvalóan etimológiai kapcsolatban állnak a smunent- alakkal, meg kell állapítani, hogy az ékezet puszta jelenléte ezekben az írásmódokban még nem elegendő ahhoz, hogy az <ū> hangot [uː]-ként olvassuk. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy az „Enchiridionban” több tucat olyan példa található, amely kétségtelenül rövid magánhangzók fölötti ékezetet mutat⁴². Ez a fajta helyesírás arra enged következtetni, hogy az ékezetet elsősorban akcentogramként (a szóhangsúly mozgásának jelölőjeként) használják, míg az ékezetnek az utóhangsúlyos magánhangzó időtartamával való kapcsolata másodlagos (vö. Smoczyński 1990). Íme az <ū> írásmód előfordulásai olyan szavakban, amelyek a litván megfelelőikkel való összehasonlítás alapján rövid [u]-t tartalmazónak értelmezhetők: 1. poklūsnai 1x „gehorsam, engedelmes” (mellette poklusm° 9x), olvasata [poklūs-]. a régi uo o-val való helyettesítése bizonyos főnevekben; vö. például a slōgas „teher” alakot a slūogas helyett (⇐ slēgti „terhelni, nyomni, fojtani”). – Másként Zinkevičius 1980: 248: žmōn-es *žmun-es helyett, o-val, amely állítólag a žmōną „nővel; feleséggel” szóból általánosult. Vajon a szerző azt gondolja, hogy a žmōną o magánhangzója más eredetű lehet, mint a žmōnes (-es) alak o-ja? 41 Így olvassa például Mažiulis, PEŽ IV 135, és a balti alapnyelvi *žmānent- „žmogelis, emberke” alakból vezeti le. 42 Vö. 1. [i]: polinka ‘marad’:: lit. nyj. palìnka, senìnka ‘gyűjt’:: lit. nyj. surènka, kakìnti ‘megragad’:: lit. kákinti, alkìns ‘józan’:: óegyházi szláv alčьnъ „éhes”, newìns ‘kilencedik’:: lit. devìntas, dessìntas ‘tizedik’:: lit. dešìmtas, imt ‘venni’:: lit. ìnti; 2. [ē]: gēhrt ‘beszélni’, preigērb ‘előadni’:: lit. geibti, mērgan ‘szolgálóleány’:: lit. mergà, acc. mergą, sacramentan ‘szentség’:: lit. sakramentas, 3. [ā]: ānters ‘második’:: lit. antras, rankans ‘kezek’:: lit. acc. pl. rankàs, perbānda ‘megpróbálja’:: lit. bandó, bandýti. 27 Vö. ólit., lit. nyj. paklùsnas m., paklusnà f. uaz. 2. aulauūsins 1x acc. pl. ‘halottakat’, olvasata [aulavúsans], a aulauwussens I₉₅ változata. Vö. lit. nyj. pasilióvusius ‘elhunytakat’. 3. pickùls ‘ördög’, olvasata [pikúls], vö. lit. pikùlas uaz. E tények fényében számolni kell azzal a lehetőséggel, hogy a <smūni> írásmód mögött rövid magánhangzós [zmún-] tő rejlik, vagyis ugyanaz, mint amit a „ember” jelentésű smunents- szó írásmódja jelöl. Így arra a következtetésre jutunk, hogy a porosz nyelvben lehetett [zmun-] tő, amely eredetét tekintve azonos volt az ólitván žmun- tővel, acc. žmùni. Mindez annak a hipotézisnek az elvetéséhez vezet, hogy az elszigetelt, smūn- típusú írásmódok [muː]-t rejthetnek, amely fakultatív *[maː] labializációjából származik, és így etimológiai kapcsolatban állnak az innovatív litván žmōnes. alakkal. 8.5.3. A balti alapnyelvi acc. *žmanin alakra hivatkozik legutóbb Z. Gołąb (1998: 69) a szláv mòžb „férfi” szó új etimologizálási kísérletével összefüggésben. Úgy véli, hogy a *žman- tő, az indoeurópai *< ie. *gʰmon- közös volt a balti és a szláv nyelvekben, azzal a különbséggel, hogy a szlávban -g- képzővel alakították át (párhuzamként a közös szláv *lěmǫgъ áll a lit. liemuõ, liemẽn-s mellett). Az ilyen tőre épülő accusativus alakja *žmangim ⇒ *žmang-i-m lett volna, ebből pedig a közös szláv *žmǫžь, i-tövű alak. A történeti mòžb forma az első ž disszimilációs kiesésével és a szó -yo-tövű főnevek közé kerülésével jöhetett létre. Gołąb javaslata kedvezően értékelhető e szó korábbi etimologizálásaihoz képest (*manu-gyo-, *man-g-yo-), többek között azért, mert a -g- képző jelenlétét a litván žmogùs43 neologizmusban is kimutatja. Azt azonban le kell szögezni, hogy a kérdés eldöntése annak tisztázásától függ, milyen jelentésbeli funkcióban alkalmazták a *-g- vagy *-gʰ- képzést a balto-szláv képzésben. Sajnos ezt a kérdést még nem dolgozták ki. 8.6. Miután megvitattuk a balti alapnyelvi acc. *žmanin alakhoz kapcsolódó kérdéseket, most az „ember” szó eredeti genitivusával foglalkozunk. Esetének alakjára csak közvetett módon lehet következtetni, mégpedig a „kutya” és az „ember” főnév ragozása közötti párhuzamra hivatkozva (lásd § 6). A nom. *kʷ-ōn:: gen. *kʷ-u-n-és viszonyát összehasonlítva feltételezhető, hogy a nom. *gʰm-ōn mellett lehetséges lett volna egy *gʰm-n-és = [gʰmnés] alakú genetivus. Ebben a képzésben tehát a képző n mássalhangzóként jelenik meg, aminek következtében a tőbeli m szótagalkotó allofónként, [m̥]44 realizálódik. A balti nyelvekben szokás szerint számolni kell a szonoráns kétféle vokalizációjának lehetőségével. A *[gʰmnés] reflexe elméletileg két alakot ölthetett: vagy imC-sel, azaz *žim-n-es, 43 Proponowany przez Gołąba 1998: 72 prototyp *žmō(n)g- jest chyba bez paraleli fonotaktycznej. Pomysł Otrębskiego (1950: 85), by w žmogùs upatrywać złożenie *žmān-magus (por. goc. magus „chłopiec“), które z czasem zostało przekształcone «par une contamination», nie znalazł oddźwięku u innych badaczy. Inne próby referuje Fraenkel, LEW 1318. 44 Vö. a szonoráns -n- infixum előtti vokalizációjának más nyelvekbeli eseteivel: gör. dám-nā-mi < *dm̥-né-h₂-; lat. iungunt < *yu-n-g- a *ywg-/*yewg- alakból. 28 vagy *umC-ből, azaz *žum-n-es. E hipotézis alátámasztására szolgáljon az im:: um < *[m] váltakozás olyan litván formákban, mint (1) rìmtas, mellette nyj. rùmtas „komoly, akire számítani lehet” (a remiùos, remtìs „támaszkodni, valamire számítani” igékhez), vagy (2) timpstù „nyújtom” az ítumpas „lendület, nekirugaszkodás” mellett (a tempiù „feszítem” igéhez), vö. LKŽ IV 269⁴⁵. Amint a további fejtegetésekből kiderül, helyesebb lesz a genitivus reflexét a proto-balti *žum-n-es alakban feltenni (§ 8.9). 8.7. A žmun- tövű litván obliquus felveti a kérdést, hogyan kell értelmeznünk a žm- tő után következő un szegmentumot. Ha ez az un a szótagalkotó n reflexe volna, ahhoz mássalhangzó előtti környezetre lenne szükség: *gʰm-n-C = [gʰm-n-C]⁴⁶. Ilyen környezet csak a pluralis ragozásban volna lehetséges, mégpedig a mássalhangzós végződések előtt, mint a loc. pl. -su (*žm-un-su „az emberek között”) vagy az instr. pl. -mis (*su žm-un-mis „az emberekkel”)⁴⁷. Tény azonban, hogy a litván nyelvi hagyományban a žmuõ-nak egyetlen többes számú alakja sem adatolt. Ez természetesen lehetetlenné teszi a felvetett hipotézis ellenőrzését. Ehhez járul, hogy Dauksza „Postylli”-jában a žmuõ mellett nem *žmunes alakú pluralis áll, hanem a supletív žmonės „emberek” alak (§ 8.5). Ami pedig a du žmùne kettős számú alakot illeti, nem állapítható meg, hogy ezt a *žumn- egyes számú tőből képezték-e (lásd fentebb: gen. *žumnes), amelyet azután a *žmun-C mássalhangzó előtti többes számú tőhöz igazítottak, vagy pedig más módon jött létre. 8.8. Ha elfogadjuk, hogy a žmun- valóban fonetikai úton jelent meg a pluralis mássalhangzós végződései előtt, akkor magánhangzós végződések előtti jelenlétét (acc. sg. žmùn-i, nom. du. žmùn-e) analógiás kiegyenlítéssel kell magyaráznunk. A singularisban a žmun- általánosulása szükségképpen a szabálytalan genetivusi alak, a *žum-n-es (a žm-uo:: *žum-n rendhagyó viszonya), valamint az apofóniája révén a többi alaktól eltérő accusativusi alak, a *žm-an-i < *gʰm-on-m (vö. *švanį < *kʷ-on-m a § 7.3-ban) kiküszöböléséhez vezetett volna. 8.9. A §§ 8.7–8.8-ban leírt forgatókönyv gyenge pontja, hogy a litván nyelvjárások között nem találunk párhuzamot arra, hogy a mássalhangzó előtti többes számú tő analógiásan átterjedne az egyes szám függő eseteire. Ebben a helyzetben a következő hipotézis kínálkozik: ⁴⁵ A ž utáni helyzetre az uR/iR kettősségére olyan példák hozhatók fel, mint a lett zułtis „epe”, a litván tułžis uo. (a *žułtis helyett < proto-balti *žuł-ti- áll szemben az ősszláv *zъłьcь „epe”, az óorosz zъłьcь, az orosz želčь, az egyházi szláv zъłьcь alakokkal < *žil-k- az indoeurópai *gʰlH-C-ből (teljes fokozat a litván želti „zöldellni”, egyházi szláv zelenъ „zöld” alakban). ⁴⁶ Nem értem, miért írja Fraenkel, LEW 1320 a rekonstrukciót *gʰm-dn- alakban. A „schwa” jelnek itt nincs morfológiai alapja, mivel az -n- az -on- redukcióját jelöli, nem pedig laringálissal ellátott szuffixumot (*-Hₒn-, illetve *-gₒn-). ⁴⁷ Vö. az ólitván szövegekben előforduló, akmenis < *akmen-mis és seser-mis típusú instr. pl. alakokat (Zinkevičius 1980: 245). 29 (A) A žmun- tőalak genetikailag mégis az egyes számú paradigmához, különösen az örökölt gen. sg. alakhoz kapcsolódik. (B) A hangtanilag szabályos gen. *žum̥n-ès < *gʰm-n-és (§ 8.6) reflexe egyfajta metatézis révén *žmun-ès alakra változott. Az u magánhangzó elmozdulásának umn > mun formulájú párhuzama az ulž > luž változás a „lép” litván elnevezésében: blu̇žnīs f., acc. blu̇žnį, amely úgy tűnik, a következő alakokból származik: (1) *plužnį48 < (2) *pulžnį < (3) proto-balti *pulž-n-in < (4) indoeurópai nyelvjárási * (s)plgʰ-n-m. Vö. óind. plihán- „lép”, gör. splēn, splēnós, lat. liēn < *lihēn49. (C) A változás valószínűleg nem volt tisztán fonetikai50. Mivel következményeként a žm- kezdetű alakok egységessé váltak a ragozás valamennyi formájában, feltehető, hogy inkább morfofonológiai regularizációról van szó, amelyet két žm- kezdetű alak hatása váltott ki: a nom. žmuõ < *gʰm-ōn és az acc. *žmànį < *gʰm-on-m51. A *žum̥nès *žmunès alakra változás következménye a *žum-:: žn- tő rendhagyó allomorfizmusának megszüntetése. 9. Miután megszilárdult a „metatézises” genetivusi *žmunes alak, újabb, ezúttal apofóniai innováció következett. Ennek során az acc. *žmanin alakot *žmunin váltotta fel. A žmōn:: žman:: žmun allomorfizmus tehát két tagra redukálódott: žmōn:: žmun. Ez ugyanúgy történt, mint a „kutya” főnév paradigmájában, ahol a šūni (a gen. šunès alakban szereplő šun tőből) a *švàni < *švanin helyébe lépett (vö. § 7.3), aminek következtében a švōn:: švan:: šun sor švōn:: šun alakra redukálódott. Ennek eredményeként a žmuõ főnév paradigmája kéttövűvé vált, vagyis olyanná, mint a tipikus litván mássalhangzós ragozásé (vö. § 7.4). 10. Az elmondottakat a következő fejlődési sémában foglalhatjuk össze. A „>” jel fonetikai változást, a „⇒” jel morfológiai változást jelöl. IE proto-balti ős-litván litván nom. *gʰm-ōn-Ø > *žm-ōn-Ø > *žm-ōn-Ø > žmuõ-Ø acc. *gʰm-ōn-m > *žm-an-in > *žm-an-in ⇒ žmùn-i gen. *gʰm-n-és > *žum-n-es ⇒ *žm-un-es > *žmun-ès 48 A bl- a pl- szonorációjával magyarázható, hasonlóan ahhoz, ami a blusà „bolha” szóban látható, < *plusà alakból, az óind. plúši, orm. lu. alakokhoz. Lásd továbbá a lb csoportot a litván gulbė „nőstény hattyú” szóban, szemben a szláv *kʰolpъ, kasub kiełp „hattyú” alakokkal. 49 A szláv megfelelő másképpen fest: egyházi szláv slězena < *selžena < *spelgʰ-en- (a p eltűnése a szó elején). A balto-szlávra feltehető volna az apofóniai paradigma: *(s)pelž-(e)n-:: *(s)pulž-(e)n-. A balti folytatás a gyenge *(s)pulž-n- tő általánosításából állna. 50 Ami e változás fonotaktikai vonatkozását illeti, figyelembe kell venni, hogy a litván nyelvben egyetlen olyan szó sincs, amely *žum- vagy *žun- kezdetű volna. Vannak viszont žm- kezdetű szavai (vö. a žmogùs szócsaládot, továbbá žmegìns, žmùlys), valamint žn- kezdetűeket: žnáibyti, žnýbti, žnýplès. 51 Ez a megfogalmazás Vytautas Ambrazas professzor javaslatát veszi alapul, amelyet a „Lietuvių kalba: tyrėjai ir tyrimai. Kazimiero Jauniaus 150-osioms ir 90-osioms mirties metinėms paminėti” című konferencián, az előadásomról folytatott vita során fejtett ki (Vilnius, 1998. október 22–23.). 30 Hasonlóképpen mutatható be a litván „kutya” főnév paradigmájának fejlődése: IE ősbalti őslitván litván nom. *k’w-ōn-∅ > *šw-ōn-∅ > *šw-ōn-∅ > šuō-∅ acc. *k’w-ōn-m > *šw-an-in > *šw-an-in ⇒ šun-i gen. *k’u-n-és > *šu-n-es > *šu-n-es > šun-ès A két séma összehasonlításából látható, hogy a „kutya” paradigma regularizálása az örökölt gen. sg. šun- tövének egyszerű kiterjesztésével történik az acc. sg.-ra. Ezzel szemben az „ember” paradigmájában két változás egymásutánjával van dolgunk: először az örökölt genetivum *žum-nes átalakul *žmunes alakra, majd az innovatív žmun- tő kiterjed az acc. sg.-ra. Csak e két változás eredményeként jelent meg a történeti korban az žmuō és šuō alakok feltűnő hasonlósága⁵². Vö. különösen az uo:: un váltakozással, amely egyetlen más litván főnévben sem ismétlődik meg. 11. Itt azt igyekeztem bemutatni, hogy az a ragozástípus, amelyhez a „ember” mássalhangzós töve tartozott, egyrészt egy olyan gen. sg. meglétét feltételezte, amelynek protoalakja *žum-n-és volt, másrészt pedig egy *žm-án-in alakú acc. sg. meglétét. Az acc. *žmánin *žmānin alakra való lecserélődése (lit. žmùni) nem mehetett végbe anélkül, hogy formai mintaként ne állt volna rendelkezésre a genetivum *žmunes. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy ez a minta csak akkor jelent meg, amikor az örökölt gen. *žum-n-és a žm- kezdetű alakok (*žmōn, *žmānin) hatására új alakot öltött: *žmunés. Tekintettel arra a kulcsszerepre, amely a fent rekonstruált paradigma (§ 10) fejlődésében a genetivum *žum-n-és alakjára hárul, nem fogadható el az eddigi magyarázat, amely az acc. sg. žmùni megjelenését az alábbi analógiás aránnyal magyarázta: nom. šuō:: acc. šùni = nom. žmuō:: acc. X (X = žmùni)⁵³. Az így felállított arány hallgatólagosan feltételezi, hogy a „kutya” főnév szemantikailag dominál az „ember” főnév fölött, ami jelentéstani okokból is valószínűtlen. A hagyományos magyarázat fő hibája azonban másutt keresendő. Nem foglalkozik azzal a kérdéssel, honnan ered az acc. šùni (hiszen ez nem örökölt alak); ezenkívül azt sugallja, mintha az acc. žmùni-nek nem volna morfológiai előzménye az erős *žmanin alakban. BIBLIOGRAFIA Bader F. 1995: Autour de lat. sōl. – Linguistica Baltica 4, 265–276. Būga K. 1921: Priesagos -inas ir dvibalsio uo kilmė. – Lietuvos mokykla – 10–11, 420–457. Przedruk w Būga 1959: 331–376. ⁵² Być może na tej podstawie Peters 1980: 188 doszedł do przekonania, że *gʰm-ōn (žmuō), musi być neologizmem wzorowanym na *k’wōn (šuō). ⁵³ Zob. Specht 1932: 214, 226; Specht 1934. Stang 1966: 227 ujmuje rzecz ostrożniej: „Vielleicht war die ursprünglich Flexion žmuo, *žmani, *žmunes. Später wurde die schwundstufige Form des Stammes verallgemeinert, wie in šuō, šùni, šùnis.“ 31 Būga K. 1959: Rinktiniai raštai 2, sudarė Z. Zinkevičius, Vilnius. Erhart A. 1998: Der indogermanische Mondname. – Linguistica Baltica 7, 63–69. Fraenkel E. 1959: Zur indoeuropäischen Stammbildung und Flexion. – Lingua Posnaniensis 7, 1–24. Fraenkel E. LEW = Lituaisches etymologisches Wörterbuch, Heidelberg, 1955–1965. Gołąb Z. 1998: Lat. homo ~ Slavic možь: is there any etymological connection between them? – Studia Indogermanica Lodziensia 1, 67–73. Hamp E. P. 1980: IE *()k’uon ‘dog’. – Indogermanische Forschungen 85, 35–42. Kudzinowski Cz. 1977: Indeks-słownik do «Daukšos Postilė», I, Poznań. Lasch A. 1914: Mittelniederdeutsche Grammatik, Halle a.S. LKŽ = Lietuvių kalbos žodynas, Vilnius 1941–. Mažiulis V. PEŽ = Prūsų kalbos etimologijos žodynas, 1–4, Vilnius, 1988–1997. Osthoff H. 1901: Etymologische parerga, Leipzig. Otrębski J. 1950: Miscellanées onomastiques. – Lingua Posnaniensis 2, 70–98. Peters M. 1980: Untersuchungen zur Vertretung der indogermanischen Laryngale im Griechischen, Wien. Rix H. 1976: Historische Grammatik des Griechischen. Laut- und Formenlehre, Darmstadt. Schindler J. 1975: Zum Ablaut der neutralen s-Stämme des Indogermanischen. – Flexion und Wortbildung, hg. von H. Rix, Wiesbaden, 259–267. Schmitt-Brandt R. 1998: Einführung in die Indogermanistik, Tübingen u. Basel. (Uni-Taschenbücher, 1506). Skardžius P. 1956: Alte Wurzelnomina im Litauischen. – Indogermanische Forschungen 62, 156–166. Smoczyński W. 1986: Uwagi o słowniku bałtycko-słowiańskim. – Język i jego odmiany w aspekcie porównawczym, red. J. Majowa (Prace Slawistyczne PAN 53), Wrocław, 17–45. Smoczyński W. 1990: Zur altpreußischen Akzentographie. – Rivista di Linguistica 2:2, 177–199. Smoczyński W. 1998: Il ruolo della lingua lituana per la linguistica indoeuropea. – Ponto-Baltica 7, 1997[98], 53–82. Smoczyński W. 2000: Untersuchungen zum deutschen Lehngut im Altpreussischen, Kraków. Specht F. 1932: Beiträge zur griechischen Grammatik. – Kuhns Zeitschrift 59, 214, 226. Specht F. 1934: Lit. žmuo. – Kuhns Zeitschrift 61, 68. Stang Chr. S. 1966: Vergleichende Grammatik der baltischen Sprachen, Oslo-Bergen-Tromsö. Urbas D. 1996: Martyno Mažvydo raštų žodynas, Vilnius. Vaillant A. 1950: Grammaire comparée des langues slaves, Lyon-Paris. Vitkauskas V. 1986: Jest’ li takaja forma: unaduo ‘voda’? – Balto-slavjanskie issledovanija 1984, 103–106. Zinkevičius Z. 1980: Lietuvių kalbos istorinė gramatika 1, Vilnius. SENOSIOS LIETUVIŲ KALBOS ŽMUO, ŽMUNĮ ATSIŽVELGIANT Į ATEMATINIŲ DAIKTAVARDŽIŲ PARADIGMĄ Santrauka Daukšos Postilėje acc. sg. žmunį ir nom. du. žmune turi kirčio ženklą ant trumpojo skiemens. Kiti netiesioginiai linksniai nepaliudyti. Pagrindinis klausimas: kaip atsirado kamienas žmun-, kurio negalima paaiškinti pagal kitas priebalsinio -en- kamieno formas. Remiantis formų šuo:: šunės santykiu, kur genityvo forma atitinka paveldėtą modelį (ide. *k’u-n-es), reikėtų tikėtis daiktavardžio žmuo genityvo *žumnes. Tai būtų praformos *g’hm-n-es atitikmuo. Priesaga su neskiemeniu -n- būtų sąlygojusi skiemeninę šaknies baigmens formą, kurios prūsųlietuviškas refleksas būtų -um-. Tačiau žm(uo) alomorfą žum(n)- pakeitė žmu(n)-. Iš pažiūros tai panašu į metatezę: *žum(n)- > 32 *žmu(n)-, bet jos priežastis neaiški. Čia šakininis morfas žm- galėjo būti pagal nominatyvą apibendrintas kitiems linksniams (pakitimą galėjo skatinti ir ta aplinkybė, kad lietuvių kalboje nėra žodžių, prasidedančių *žūm-). Pagal ved. švanam < *kʷ-on-m pavyzdį reikėtų laukti akuzatyvo formos pral. *šv-an-in ‘šunį’. Priesagos nykstamąjį laipsnį čia reikėtų aiškinti genityvo formos įtaka: šun(i) pakeitė *švan(i) pagal šun(es) pavyzdį. Panašiu būdu pirminė forma *žman(i) galėjo prisiderinti prie genityvo žmun(es) ir virsti paliudyta forma žmuni. Aiškinant genityvo lemiamą vaidmenį daiktavardžio žmuo paradigmos kitimui, remiamasi ir lietuvių bei slavų kalbų silpnųjų atematinių kamienų daiktavardžiais, pvz., lie. širdìs, dùrys, sl. vъsь. Atkreiptas dėmesys ir į bendresnį dalyką: trinariai alomorfai (pvz., *švōn: *švan: *šun-) paprastai keičiami dvinar ais (pvz., šuo: šun-). Pateikiama ir daugiau „bitematizmo“ polinkį rodančių lietuvių kalbos linksniavimo pavyzdžių. OLD LITHUANIAN ŽMUO, ŽMUNĮ AGAINST THE BACKGROUND OF THE PROTO-BALTIC ATHEMATIC NOUNS Summary In Daukša’s Postilė, the forms acc. sg. žmunì and nom. du. žmune have a stress mark placed over a short syllable. No other oblique cases are attested. The principal question that rises here is how to account for the stem žmun-, which cannot be explained in the framework of the consonantal declension with a stem in -en-. If we take as our point of departure the relationship between the forms šuo:: šun es, where the genitive corresponds to the inherited model (PIE *kʷ-u-n-es), we are entitled to expect alongside žmuo a genitive *žumnes. This would be a reflex of *gʰm̥-n-es. The suffix, in its non-syllabic variety -n-, would have induced a syllabic realisation of the root-final -m-, the regular Proto-Lithuanian reflex of which would be -um-. The allomorphic relationship of žum(n)- to žm(uo) was, however, eliminated in favour of žmun-. On the face of it, this looks like a metathesis *žumn- > *žmun-. But the motive behind this change remains unclear. A possible explanation could be that the root morph žm- spread from the nominative to the oblique cases (the fact that Lithuanian has no words beginning with žūm- could somehow have contributed to this). In the accusative we would expect, on the basis of Vedic śvānam < *kʷ-on-m, a Proto-Lithuanian reflex *šv-an-in ‘dog’. The generalisation of the zero grade of the suffix should be attributed to the influence of the genitive: šun(i) replaced *švan(i) under the influence of šun(es). By analogy, we could assume an original *žman(i) to have been assimilated to the genitive žmun(es) to yield the attested žmunì. In order to explain the crucial role played by the genitive singular in this remake of the paradigm of žmuo, the parallel of the Lithuanian and/or Slavonic nouns built on weak grade athematic stems, such as širdìs, dùrys, vъsь, is invoked. Attention is also drawn to an observation of a more general nature, viz. that a ternary allomorphic series (e.g., *švōn: *švan-: *šun-) is usually replaced with a binary one (e.g., šuo: šun-). Other instances of this ‘bithematism’ in Lithuanian declension are cited in support of this. Wojciech SMOCZYŃSKI Uniwersytet Jagielloński Katedra Językoznawstwa Ogólnego i Indoeuropejskiego al. Mickiewicza 9/11, PL-31-120 Kraków, Polska El. paštas [email protected] Gauta 1999 06 16 33