Edenda Curaverunt, Józef Marcinkiewicz ir Norbert Ostrowski. „Mvnera lingvistica et philologica Michaeli Hasivk dedicata“

138 | RECENZIJOS Michał Hasiuknak szentelt nyelvészeti és filológiai ajándékkötet. SZERKESZTETTE JÓZEF MARCINKIEWICZ ÉS NORBERT OSTROWSKI Poznań: Uniwersytet im. Adama Mickiewicza w Poznaniu, Katedra Skandynawistyki i Baltologii, 2001, 273 p., ISBN 83-232-1198-1. (Poznańskie Studia Bałtystyczne, 1.) Szimbolikus, hogy az utóbbi években több, külföldi balti szakembereknek szentelt jubileumi tanulmánykötet is új baltisztikai könyvsorozatot indít útjára. 2000-ben jelent meg például a jeles német szlavistát és baltistát, Rainer Eckertet köszöntő kötet, Aspekte baltistischer Forschung – az „Schriften des Instituts für Baltistik der Ernst-Moritz-Arndt-Universität Greifswald” sorozat első kötete. Ezt a hagyományt követi a lengyel baltisztika előmozdítójának, Michał Hasiuk professzornak szentelt tanulmánykötet is: ez jelzi a „Poznańskie Studia Bałtystyczne” sorozat kezdetét. Másrészt, amint a kötet szerkesztői, Józef Marcinkiewicz és Norbert Ostrowski előszavából kitűnik, egyúttal a poznani Adam Mickiewicz Egyetem régi „Seria Filologii Bałtyckiej” sorozatának sajátos folytatása is, amelyhez három, a baltisták számára fontos könyv tartozott, még a XX. század hetvenes éveinek második feléből1. A Hasiuk professzor 70. születésnapja alkalmából gratulálók névsorán és munkásságának részletes bibliográfiáján kívül az említett tanulmánykötet röviden bemutatja az ünnepelt életének, különösen tudományos tevékenységének legfontosabb állomásait is (XV–XVII. o., Eugeniusz Rajnik). Az ismertetés Hasiuk tudományos érdeklődésének néhány fő irányát emeli ki: a litván dialektológiát, fonológiát és fonetikát, valamint a balti nyelvek történetét. Magától értetődően a szerkesztők arra törekedtek, hogy a kötet tanulmányainak többsége éppen ezeket, az ünnepelthez közel álló területeket tárgyalja. Irodalomtudományi munkák is helyet kaptak benne – hiszen Michał Hasiuk, aki sokat tett a litván stúdiumok lengyelországi, különösen poznani fejlesztéséért (1987-től a poznani egyetem Balti Nyelvek Tanszékét vezette), azok irodalmi oldalát is erőteljesen támogatta. A kötetben megjelent tanulmányokat alaposabban áttekintve nyilvánvaló, hogy a balti nyelvek diakrón vizsgálatai foglalják el a legnagyobb helyet. Számos tanulmány foglalkozik a szavak történetével: az etimológiával, a történeti szóalkotással és a történeti morfológiával. Az etimológiai munkák egy része a jövevényszavak kutatását viszi tovább. A tömör című „Lie. (ž.) ābrinas” című tanulmányban (73–79. o.) Vincas Urbutis a litván szavak történetét néhány további, tisztázott eredetű jövevényszóval egészíti ki. Ezúttal meggyőzően kimutatja, hogy a žemaitiai ābrinas ‘fedeles, álló faedény vaj vagy más efféle tárolására’, amelyet a DŽ₁₋₄ saját szóként tartalmaz, valójában késői lett jövevényszó, amelyet a Kurzeme délnyugati szegletének lett nyelvjárásaiból kölcsönöztek. Mellesleg röviden szó esik más régi, fa vajtartó edények neveiről is, különösen a feltételezett szláv jövevényszóról: vogōnas. Érdekes az ābrinas és a vogōnas szemantikai fejlődése. Mindkét szó jelentése meglehetősen eltávolodott a kölcsönzés forrásául szolgáló lett, illetve szláv szavak jelentésétől; a lett abra szokásos jelentése ‘dagasztóteknő, kenyérteknő’, és ez a jelentés a szláv példák egy részében is megvan. A kutató megalapozottan állítja, hogy a litván jövevényszó jelentése a ‘dagasztóteknő, kenyérteknő’ jelentéstől a ‘régi fa vajtartó, abrinas’ jelentésig vagy egy köztes ‘(fa) tál (fedéllel)’ jelentésen keresztül, vagy közvetlen specializálódással juthatott el; vö. a litván dežė ‘láda, doboz’ és ‘abrinas’ szavakat, amelyek a belarusz дзяжа, illetve a lengyel dzieża ‘dagasztóteknő’ szóból származnak. 1 Kolbuszewski (1977), Kudzinowski (1977), Hasiuk (1978). RECENZIJOS 139 A porosz szövegek bizonyos helyesírási sajátosságaira támaszkodva Pietras U. Dinis egy porosz germanizmust azonosított a „Linguistics and Baltic Philology: On EV 469 Scrundus, EV 558 Scrundos“ című tanulmányában (131–136. o.). Szerinte a porosz scrundus, scrundos ‘olló’ eredeti jelentése ‘*hasítás, leszakadás’ volt, a porosz [[rund-] tő tükröződik benne, és a középfelnémet schrunde ‘repedés, bőrhasadás’, schründic ‘bőrrepedésekkel rendelkező’ szavakkal hozható kapcsolatba (vö. középfelnémet schrinden ‘hasad, reped, törik, megrepedezik’). Mivel a német, úgynevezett zéró szuffixummal képzett szavak esetében a cselekvés tárgyának, eredményének jelentése rendszerint szorosan összefügg a nomina actionis jelentésével, ez a kölcsönzés meglehetősen valószínűnek tűnik. Talán a porosz germanizmus révén kialakult eszközjelentés miatt más párhuzamokat is érdemes lett volna bemutatni. A litván szavak történetéhez kapcsolódó érdekes összefüggéseket vet fel Lembit Vaba „Is the Finnic lanko a Germanic or a Baltic loan?“ című tanulmánya (157–160. o.). Bár a finn nyelvek egyik szavának eredetét vizsgálja, a házassági rokonságot jelölő lanko ‘házasság révén szerzett rokonok [stb.]’ etimológiája közvetlenül függ a kölcsönzés forrásául szolgáló litván szó eredetének tisztázásától. Vaba szemantikailag megalapozatlannak tartja Kari Liukkonen azon próbálkozásait, amelyek a finn lanko szót a litván (zs.) nuolanka, lankà ‘alázat, szerénység; a meny hajlong a férj rokonai előtt’ szavakkal hozza kapcsolatba. Igaz, a tanulmány nem teljesen pontosan ismerteti ezt az elvetett etimológiát: a nuolanka mellett nem tünteti fel az ‘alázat, szerénység, tisztelet’ jelentést; így az etimológiai kapcsolat teljesen érthetetlennek tűnik, holott elsősorban azért kellene bírálni, mert a választott žemait nyelvjárási szó új keletű és korlátozott elterjedtségű. Maga az észt kutató a finn nyelvek kölcsönzési forrásául a litván laigonas szót választja, amely szemantikai, elterjedtségi és régiségi szempontból valamivel alkalmasabbnak látszik. Ám, ahogy a tanulmány szerzője is elismeri, ebben az esetben hangtani nehézségek merülnek fel, és már a litván szó etimológiájának, illetve történeti fonológiájának problémáit kell megoldani. Sajnálatos, hogy Vaba nem használta fel Rūta Buivydienė 1997-es monográfiáját, a Lietuvių kalbos vedybų giminystės pavadinimai című munkát, amely részletesen bemutatja a laigono kutatásának történetét, és értékeli a felvetett etimológiákat. Buivydienė megalapozottan részesíti előnyben az indoeurópai *leik- ‘összeköt, megköt’, ‘elér, elkötelez’ gyök szavaival való kapcsolatot. Így a nyelvész valószínűleg nem szentelt volna annyi helyet a kevésbé megalapozott alternatíváknak. A tanulmány a finn nyelvek szavának előzményéül a litván *langonas alakot tekinti, amely feltevése szerint a laigonas mellett is létezhetett, hasonlóan az olyan változatokhoz, mint aldra // audra; bengti // baigti; tvankas // tvaikas; strungas // strugas. A szonáns és a magánhangzó, pontosabban talán a diftongus és a kettőshangzó tőbeli vagy képzőbeli váltakozása azonban meglehetősen problémás, nem teljesen világos nyelvi jelenség. A bemutatott példák összefüggése sem teljesen világos; legalábbis egy részük különböző nyelvi szabályszerűségeket tükröz: az aldra // audra és az ehhez hasonló változatok egyes nyelvjárásokra jellemző al // au váltakozás következményei (bővebben lásd Zinkevičius 1966: 164); a bengti alakban, amely később a baigti, beigti mellett jött létre, a tőbeli n betoldás eredetű (lásd Urbutis 1981: 100–104); a tvaikas és a tvankas kapcsolatáról nincs egységes álláspont (Urbutis 1981: 102, 26. lábjegyzet) stb.2 Így a finn lanko javasolt magyarázata továbbra is túlságosan hipotetikus. Mariola Walczak-Mikolaiczakowa kutatásai („Балтизмы в болгарском языке“, 167–173. o.) Jūratė Laučiūtė balti jövevényszavakat tartalmazó szótárának, a Словарь балтизмов в славянских языках (1982) című műnek a további pontosítását jelentik. Hasonló munkát már más kutatók is végeztek, vö. Vincas Urbutis recenzióját (Urbutis 1984: 184–191), valamint Aleksandras Anikinas megjegyzéseit (Anikin 2001: 8–10). A tárgyalt tanulmány megalapozottan kételkedik abban, hogy a Laučiūtė szótárában említett kilenc bolgár szó lehet-e 2 A feltételezett hangtani szóváltozásokra nem alkalmazható a nazális magánhangzók epentézis következtében kettőshangzóval vagy diftongussal való helyettesítésének jelensége sem, amelyet Vytautas Vitkauskas részletesen vizsgált (Vitkauskas 2001: 120–126). 140 | RECENZIJOS balti jövevényszavaknak. Közülük csak egy, a вепер bizonyosan balti eredetű, a bolgár nyelv szempontjából azonban orosz jövevényszó. Hasonlóképpen, a szótárban említett más szavak egy része közelebbi szláv nyelveken keresztül került a bolgárba, a többi pedig valószínűleg csupán rokon eredetű, a balti és a szláv nyelvek közös korszakából származó szó. A balti szavak eredetére vonatkozó saját kutatások közül mindenekelőtt Wojciech Smoczyński munkája említendő. „Litewskie stógas obok innych refleksów pie. pierwiatków na *h₂Te“ című tanulmányában (15–27. o.) továbbfejleszti azt a korábbi munkáiban, az „Indoeuropėjiškie podstawy słownictwa litewskiego“ és a „Komentar laryngalistyczny do wybranych formacji litewskich“ című írásokban felvetett gondolatot (Smoczyński 2001: 131 skk., 252), amely a litván stógas, pontosabban a balti *stág-a- eredetére vonatkozik. Véleménye szerint ez az elszigetelt szó egy kihalt litván ige, a *stógti, stóga, stógo ‘csepegve kifolyik, szivárog, csöpög’ (amelynek görög megfelelői is vannak) származéka3. A stógas eredeti jelentése ekkor ‘elvezető (tető)csatorna, az esővíz lefolyását szolgáló tetőeresz’ lehetett, mai jelentése pedig metonimikus fejlődés eredménye. A felvetett hipotézis szemantikai oldala némi kétséget ébreszt. Nyilvánvalóbb párhuzamok hiányoznak más nyelvekből. Az indoeurópai nyelvek jelentős részében a tető alapvető megnevezéseinek motivációja ugyanis a fedéssel függ össze: német Dach, germán *þaka-, latin toga, orosz, belarusz крыша stb.; vö. még a litván nyelvjárási dangtis ‘tető’ szóval (LKŽII 259). Ezért megbízhatóbbnak tűnik Vytautas Mažiulisnak a tanulmányban nem említett etimológiája, amelyet a Prūsų kalbos etimologinis žodynas című művében közöl: ez visszatér a szó indoeurópai *(s)teg- ‘fed’ gyökkel való kapcsolatára irányuló korábbi próbálkozásokhoz: balti (nyelvjárási) *stágas – a balti *stīg- / stag- ‘fed’ igéből képzett flexibilis származék ← *stag-, amely a balti *steg- ‘fed’ ige mellett létezett; vö. a rokon porosz steege ‘csűr’ < és porosz *stēgē ‘fedés’ <, porosz stēg- ‘fed’ <, balti *steg- ‘ugyanaz’ stb. (Mažiulis 1997: 157 skk.). A stogas etimológiáján kívül Smoczyński tanulmánya több olyan litván szót is tárgyal, amelyek fonológiai szerkezete megfelel a feltételezett *stág- < *stéh₁g-, azaz *C(C)eh₂T alaknak. Az itt vizsgált szavak eredetére vonatkozó magyarázatok egy részéről a szerző korábbi munkáiban már szó esett. Emellett teljesen új etimológiai kapcsolatok is szerepelnek, amelyek új anyaggal egészítik ki a neves német nyelvészek művét, a Lexikon der indogermanischen Verben című szótárat (lásd Rix 1998). Meglehetősen problematikus Piotr Stalmaszczyk és Krzysztof T. Witczak szóetimológiai vizsgálata („On two Baltic-Celtic terms for ‘stallion’“, 29–32. o.). A tanulmányból kiderül, hogy szorosan kapcsolódik a Łódźi Egyetemen készülő új, összehasonlító indoeurópai etimológiai szótár projektjéhez. A nyelvészek két új etimológiát javasoltak a mént, illetve lovat jelölő balti szavakra. Azt állítják, hogy a porosz sveriapis ‘tornaló’, valamint az óegyházi szláv *swerjepъ kölcsönzésének forrása egy kihalt keleti kelta nyelvjárás *swerihāpos ‘mén’ szava; vö. óír serrach ‘fiatal ló, csikó’ stb. Azt sem zárják ki azonban, hogy a poroszok közvetlenül vették át ezt a feltételezett kelta szót, sőt hogy létezett egy közös balti-szláv *sweriapas szó is. Valószínűleg – amint azt a legtöbb mai vezető porosz nyelvész gondolja – ez porosz polonizmus. Ráadásul sem a szláv, sem pedig a balti nyelvekben nem mutattak ki egyetlen megbízható kelta kölcsönzést sem, és egyetlen teljesen meggyőző, kizárólagos balti-kelta izoglosszát sem (vö. Dini 2000: 53 skk., 152 skk.). Ezért a bonyolult és összetett etimológia helyett sokkal elfogadhatóbbnak tűnik a Trautmann és Vasmer által már javasolt kapcsolat a lengyel świerzepa ‘kanca’, a cseh sveřep(ec) ‘mezei gyomnövény; tenyészcsődör’ stb. és egy a lengyelből kihalt, de más szláv nyelvekben adatolt melléknév között; vö. az óorosz swerěpъ ‘vad’, a szlovén srěp ‘zord, kemény’ stb. Új, feltételezett balti, kelta és indo-iráni etimológiai kapcsolat: keleti balti *kumelias ‘csődör’ (*ku- 3Egyébként nem világos, miért csak a protolitván korszakig vezetik vissza a szó képzését, hiszen a stogas közös balti szó. RECENZIJOS | 141 melias), óír meile ‘ló’ < és kelta *melyos, óind máryaḥ ‘csődör’ – szintén vitathatónak tűnik. Az óind márva- szó ‘csődör’ jelentésben, amely állítólag a Rigvédában adatolt, csak a XIX. század végi régi szanszkrit szótárakban szerepel. A kutatók újabb munkáiban ez a jelentés egyáltalán nem jelenik meg (vö. Mayrhofer 1996: 326; Geldner 1951 a: 191.13; 1951 b: IX 97.18). Tehát ilyen jelentésű szó az óind nyelvben valószínűleg nincs. A feltételezett rokon óír meile genetikai kapcsolatai pedig nem állapíthatók meg megbízhatóan, mert jelentése nem teljesen világos. Ignacas R. Dankos latinul írt „De Balticis ciconiae nominibus” című cikke (p. 1–4), amellyel a szerkesztők kezdték, mintegy reprezentálva a kiadványt, az indoeurópai kutatások ideologizálásának és az etimológiai szakirodalom olvasatlanságának szembetűnő példája. A tanulmány néhány balti gólyanév eredetére vonatkozó kutatás áttekintését mutatja be. Többnyire csak az indoeuropeisztika régi klasszikusainak munkáira szorítkozik, a baltisták XX. század második felében írt munkáival azonban nem foglalkozik. Például a Pokorny óta állítólag nem elemzett litván gužas, gužutis indoeurópai örökségnek számít, holott – amint Vincas Urbutis megállapította – a litván nyelv korszakában keletkezett képzés (vö. gūžinti ‘görnyedten, púposan járni’, gūžinėti ‘összehúzódva járkálni, lopakodni’, gūžtis ‘összehúzódni, összegömbölyödni’, gaužtis ‘görnyedni, behúzni a nyakat, guggolni’ stb.; lásd Urbutis 1981: 33 és 43. jegyzet). Nem említi Urbutis tanulmányának Baltų kalbų garrnio pavadinimai című munkájában részletesen elemzett litván garnys, genė és hasonló, valamint lett nyelvjárási guoris etimológiáit sem (Urbutis 1981: 18, 24 skk., 32 skk.), noha ezek sokkal megalapozottabbak a cikkben továbbadottaknál. Még különösebb, hogy a gandras szó eredetét mintha kizárólag germánnak tartaná, más lehetőségeket nem tárgyal; az 2. oldal 4. jegyzetében hivatkozott szakirodalomba beleolvasva azonban – amely látszólag ezt az egyetlen utat erősíti meg – kiderül, hogy ott egészen más eredetmagyarázatoknak tulajdonítanak elsőbbséget. Ezenkívül a cikk többször is hivatkozik arra a lengyel jatving szójegyzékre, amelyet Z. Zinkevičius egykor a nyilvánosság elé tárt; innen idézi az állítólagos jatving nyelvi megfelelőket (sterkas, gerwe), holott Wolfgang Schmid meglehetősen meggyőzően megállapította, hogy e kis műben egyáltalán nem jatving nyelvet jegyeztek fel⁴. Zinkevičius valamivel később kifejtett véleménye sem ad alapot arra, hogy ennyire hiszékenyen és kritikátlanul tekintsünk erre a forrásra: eszerint a jegyzék a jatvingok (mint egy bizonyos balti törzsszövetség) és a Narva folyó medencéjében élő litvánok szavait rögzíti (Zinkevičius 1992: 99–133). Külön is hangsúlyozzák, hogy az adatokat nagyon óvatosan kell értékelni. A kiadványban több, névtannal foglalkozó tanulmány is szerepel. Józef Marcinkiewicz a suwałki személynevek -ukas képzőjének eredetét tárgyalja („The -uk- affix in Lithuanian personal names of the Suwałki region“, p. 55–62). Az úgynevezett Falk-féle [közzétett] plébániai anyakönyvi adatokra (XVII–XVIII. század) támaszkodva azt állítja, hogy a suwałki személynevek említett képzője litván, nem pedig belarusz eredetű (utóbbit számos kutató véli felfedezni benne). A bemutatott tények azonban nem adnak végleges választ: egyes latin egyházi nevek éppen a belarusz vagy a lengyel nyelven keresztül kerültek a litvánba, és a lengyel, litván és belarusz nyelv szoros kapcsolatainak ismeretében nagyon nehéz megítélni bizonyos változataik tipikus litvánosítását. Időnként a pontosság is hiányzik. Azt állítja például, hogy a más nyelvészek által említett lengyel nyelvjárási belaruszizmusok „really Lithuanian origin (sic)” eredetűek (p. 56, 4. jegyzet), holott némelyikük – például a pacuki (vö. paciūkas), kańcuk (vö. kańčukas), kindžuk (vö. kindžiūkas) – litván megfelelői kölcsönszavak. A balti hely- és személynevek lengyel, belarusz és litván határvidéken történő adaptációját Michal Kondratiuk „О славянизации балтийских топонимов и антропонимов на című tanulmánya vizsgálja. 4 A szójegyzékben valóban litván, lett és német nyelvi keverék szerepel, amelyet olyan betelepült zsidó beszélhetett, aki nem tudott jól litvánul és lettül (lásd Schmid 1986: 273–286). 142 | RECENZIJOS polsko-belorussko-litovskom pogranič’e“ (p. 161–166). Ezek a kutatások a tudós korábbi munkáiból nőttek ki (vö. különösen Kondratiuk 1985 és 2000). A lengyelországi Białystok és a belaruszországi Grodno környékéről összeállított névanyag lehetővé tette a megállapított litván hely- és személynevek szlávosítási módjainak áttekintését: fonetikai, fonetikai-szóalkotási, többféle hibrid (a szó töve balti, a másik elem szláv) változat, transzlációs, valamint népetimológiai adaptáció. Érdekes, bár vitatott Mykolas Letas Palmaitis munkája, amely egyes porosz–orosz hely- és személynevek eredetét elemzi („Old Prussian Share in Creating the First Russian State“, p. 141–153). Történeti és protohistorikus (krónikákból és legendákból származó), régészeti és névtani adatokra támaszkodva a nyelvész rekonstruálja (megalkotja?) a IX–XIII. századi porosz történelem egy részletét, amely szorosan összekapcsolódik a Kijevi Rusz létrejöttével. Így a normann államkeletkezési elméletet bontja ki. A poroszok itt a normannok, vagyis a vikingek-varégok sajátos szövetségesei és közvetítői. Ezzel összefüggésben a Russia név és az orosz etnonima sajátos eredetét javasolja: ezek a vikingek Rūs < Rōs elnevezéséből származnak, vö. óizlandi róþs-menn ‘evezősök’; elnevezésük a Rusnė (Russ / *Rusā) folyó medencéjében élő poroszok nevéből általánosult: *Rus(ai), Russes. A krónikák és legendák anyaga általában sokrétű, többértelmű és ellenőrizhetetlen, ezért itt nagyon nehéz (talán lehetetlen) elkerülni a spekulációt. Palmaitis „porosz-központú” hipotézisei eleve komoly kétségeket ébresztenek. A tényekkel és a nyelvi adatokkal való bánásmód túlságosan egyetlen elképzelésnek van alárendelve: a poroszokon keresztül került az oroszba a vitjaz’ (← porosz *vītingis ← ófelnémet vikingr), amely a porosz jō tövére vezethető vissza; a porosz eredetűnek tartott Oleg fejedelem-varég neve pedig Oleg ← porosz *Algis (ilyen porosz személynév ugyan nem adatolt) alakból származik, és a feltételezett genitivusi *Algas, valamint más esetek ō tövéből alkot általános formát. Etimológiai kapcsolatba hoz továbbá néhány régi, kéttagú északi germán, balti és szláv személynevet. A névtan területéhez sorolható Henryk Jankowski „The names of habitation places of Polish-Lithuanian Tatars“ című cikke is (p. 189–200). A tanulmány a trakai, vilniusi, valamint egyes belaruszországi és lengyelországi tatár települések helyneveinek eredetét vizsgálja; ezek feltehetően török eredetűek. A török -Lar képzővel ellátott helynevek mellett olyan toponimákat is tárgyal, amelyek tatár személynevekből, szláv vagy litván képzők hozzátoldásával jöttek létre. Egyébként a litván -išk- képzőt (szlávosított alakja: -iški) valamiért pontatlanul szláv, sőt litván–szláv nyelvi elemnek tekinti. A litván névkutatók értékelésére vár az a szintén érdekes kísérlet is, amely a Vokė folyó nevét a török Waq Waq tulajdonnévvel próbálja összekapcsolni. Witold Mańczak „Coup d’oeil sur le dictionnaire de fréquence du lituanien“ című munkája sajátos módon kapcsolja össze a szavak és formák szinkrón és diakrón vizsgálatát (p. 47–53). A szerző továbbfejti és alátámasztja azt az elképzelését, hogy a szabálytalan hangváltozások a szó gyakori használatának következményei lehetnek. Laima Grumadienė és Vida Žilinskienė Dažniniu dabartinės rašomosios lietuvių kalbos žodynu című munkája (1997) alapján felsorolja a különösen gyakran használt szavakat, amelyek eredetét nem magyarázzák a hangtörvények vagy az analógia működése. Látható, hogy az ilyen szavak és formák többsége megrövidült; mások több hosszabb szóból olvadtak össze, megint mások hangjai megváltoztak. Különös, hogy a cikk egyáltalán nem hivatkozik az etimológiák megállapításához használt szakirodalomra. Nem világos, hogy a többször említett Fraenkel művén (talán a Litauisches etymologisches Wörterbuch?) kívül figyelembe vett-e más munkákat is. Valószínűleg nem. Ezért egyes szavak magyarázata pontosításra szorul: a namō és žemyn eredetéről meglehetősen ellentmondásos, eltérő vélemények vannak – nem feltétlenül rövidült alakokról van szó (lásd Zinkevičius 1981: 170, 182 skk., szakirodalommal). A germanizmus pinigas megrövidülését illetően sincs teljes egyetértés. Kazimieras Būga szerint a hosszabb piningas alakot (az ófelnémet penning szóból) csak a žemait nyelvjárások vették át, a pinigas pedig valamivel később (1200 körül) az ófelnémet pennig RECENZIJOS | 143 buvo perimtas aukštaĩčiu (Būga 1959: 91). Vadinasi, čia susiduriame ne su vienos formos trumpėjimu, o su kelių formų konkurencijos išdava. Tikslumo kartais trūksta pateikiant Fraenkelio žodyno duomenis. Teigiama, jog dalelytė gi yra sutrumpėjusi veiksmažodžio girdi forma. O iš tiesų ta dažniausiai vartojama pabrėžiamoji dalelytė gi laikoma archajiška ir siejama su senuosiuose tekstuose paplitusiomis -ge, -ga, -gu, taip pat su slavų ir kitų kalbų atitikmenimis (Fraenkel 1962: 126; Zinkevičius 1981: 197). Dėl pakartotos kitos Fraenkelio (remiantis Endzelynu 1939: 74, 188) hipotezės apie homonimišką gi, pasitaikančią sakinio pradžioje ir neva kilusią iš girdi, galima ir paabejoti⁵. Kad ir kaip ten būtų, į dažninį žodyną veikiausiai buvo įtraukta tik įprastinė archajiškoji dalelytė gi. Taip pat svarstytina, ar verta nedėsningu trumpinimu laikyti dūrinio pirmojo sando galūnės (arba istorinio kamiengalio su galūne) numetimą, plg. šimtmetis, viešbutis komentarus⁶. Dūrinių formavimasis iš dviejų žodžių junginio vyksta ne chaotiškai, o pagal tam tikrus dėsningumus. Autoriaus hipotezę atitinkančiu trumpėjimu nebent būtų galima laikyti dūrinio jungiamojo balsio išmetimą, tačiau naujadaras viešbutis, neturįs ilgesnių variantų, čia taip pat netiktų. Turbūt korektūros klaida laikytinas nors kildinimas iš noris, o ne iš noris. W. Mańczak porosz nyelvvel foglalkozó, hasonló munkáját a recenzált kötet egy másik tanulmánya is kommentálja és pontosítja, kecses és finoman szellemes címmel: „A note on Old Prussian dewas, Marx and engels“ (155–156. o.). Szerzője, Williams Schmalstieg kijavít néhány porosz nyelvi példát, amelyek nem megfelelően szemléltetik az említett szó gyakorisága és a szabálytalan hangtani változások közötti összefüggést. A dewas szó és más, *ǭ tövű szavak rövidült alakjainak nem tekinthetők a -is végű nom. sg. alakok (dewis stb.), mivel a korai porosz szövegben – az Elbing-féle szójegyzékben – csak ezek fordulnak elő (a dewas változat mellettük nem szerepel). A gen. sg. sīras ‘szívé’ alak sem rövidült: Mańczak által párhuzamba állított óegyházi szláv česo valóban a *ǭ tőre utal, a porosz alak viszont mássalhangzó-tövű, vö. gör. χῆρος. A történeti morfológiához kapcsolódnak Norberto Ostrowski litván igékről végzett vizsgálatai („Zu den litauischen nasalinfigierenden Verben des Typs ved. punāti“, 69–71. o.). A szerző szerint a litvánban több olyan ige található, amely ősi n-infixumot tartalmaz: trinti, skinti és minti; a korábbi kutatók által e típus képviselőiként azonosított žinoti és gauti (gauna) igéket ki kell zárni. A történeti szóalkotás kérdéseit Frederikas Kortlandas tárgyalja („OPr. -snā, Lith. -sena, Latv. -šana“, 137–139. o.). Ez újabb kísérlet a litván -sena, a lett -šana és a porosz -snā képző genetikai kapcsolatának megállapítására (más próbálkozásokról lásd Ambrazas 1993: 60. skk.). Kortlandas a következő balti-szláv paradigmát rekonstruálja: nom. sg. -sin, acc. sg. -senin, a többi esetben pedig -snā-. Karl H. Schmidt az archaikus, indoeurópai örökségnek tekinthető balti visszaható alakokat tekinti át („Zum baltischen Reflexivum“, 5–14. o.). Az enklitikus s(i) névmás helyzetét a szavakban és a régi balti szövegek mondataiban, valamint a visszaható névmás birtokos esetének (savo) mondatbeli használatát a régi indoeurópai nyelvek (indoiráni, tokhár, görög stb.) megfelelőivel veti össze, tipológiai szempontból pedig a nem indoeurópai kartvél nyelvek ergatív mondatainak tendenciáival is. 5 Fraenkel szerint jelentése: ‘azonban, pedig, de’. Az LKŽ azonban nem ad meg ilyen jelentést; a beszélt nyelvben előforduló hasonló gi használatot (amelyet a nyelvművelő munkák helytelenítenek) az összehasonlító vagy ellentétes mellérendelő mondatokban az orosz že kötőszó és partikula befolyásolta. Másfelől Endzelīns gondolatát sem kellene teljesen elvetni. Fraenkellel ellentétben a lett nyelvész nem nevezte meg egyértelműen a gi partikula második jelentését. Elképzelhető, hogy a később általa említett jaugi ‘igaz, igen, egyébként’ jelentés (az LKŽ is felvette) eredete valóban a girdi igealakhoz kapcsolódik. 6 Egyébként a viešbutis ‘szálloda’ szó mintájául (prototípusául) megadott viešpilas összetétel alapszavai nem a viešas ‘nyilvános’ és pilis ‘vár’ lehettek, hanem a viešas és a pilti ‘önteni’. 144 | RECENZIJOS A kaukázusi és baszk nyelvek néhány bemutatott szemantikai párhuzama az emfatikus névmás *patis etimológiájával kapcsolatban a nyelvészek jelentős részének – például Delbrücknek, Gamkrelidzének, Ivanovnak, valamint az utóbbi időben különösen meggyőzően érvelő Rosinasnak – azt az értelmezését támasztja alá, amely szerint az indoeurópai *pot eredeti jelentése ‘uralkodó, gazda’ volt (lásd Rosinas 2000: 129–140). A bonyolult balti történeti akcentológia témájának egyetlen tanulmánya Rick Derksen munkája: „Tonal oppositions on non-initial syllables in Latvian“ (81–87. o.). A tanulmány Steven Young állítását vizsgálja, miszerint a közép-lett nyelvjárásokban a nem szókezdő szótagok másodlagos törő hangsúlya csaknem szabályosan az elsődleges cirkumflexust helyettesíti. Az elemzésből kiderül, hogy a megállapított szabályszerűség nem rendszeres: Young példáinak egy része egészen másként is értelmezhető – a lett és a litván nyelvjárásokban számos ellentmondásos hangsúlyozási változat létezik –, ráadásul a Saussure–Fortunatov-törvény nem szókezdő szótagokban való érvényesülését indokolatlanul általánosították. A nem szókezdő szótagok törő hangsúlyának eredetét tovább vizsgálóknak Derksen bizonyos következetes lépések megtételét javasolja: először a lett nyelvjárások meglévő változatait kell figyelembe venni, majd ezeket a litván nyelvjárási adatokkal összevetni, végül pedig a morféma etimológiájára támaszkodni. Egyébként e kutatások szempontjait talán a jövevényszavak adatai is sajátosan módosíthatnák, vö. a tanulmányban említett germanizmusokat: sī-puōls, maguōne, valamint a szlavizmust: čilvēks (cilvēks). A kötet két, a régi szövegek történetével foglalkozó letonisztikai tanulmányt közöl. Guido Michelini az első nyomtatott lett könyv, az 1585-ös, Petrus Canisius katolikus katekizmusából készült fordítás forrásait vizsgálja („1585 m. latviško katekizmo šaltiniai“, 121–129. o.). Bőséges idézetekkel mutatja be, hogy a katekizmus egyértelmű forrását nem sikerült megtalálni. A lett szöveg inkább Canisius német kis katekizmusaihoz hasonlít; ezek közül az 1584-es Der kleine Katechismus és az 1581-es Catechismus In Kurtze Frag. áll hozzá a legközelebb. A szerző szerint azonban a szövegnek még számos olyan része van, amelynek nincs egyértelmű megfelelője. Két hipotézis merül fel: vagy több, korábban elkészített Canisius-katekizmus-fordításból állították össze a lett művet, vagy valamilyen kompilált (német nyelvű) kéziratot használtak fel. Érdemes hozzátenni, hogy az itt tárgyalt kérdésben további anyagot szolgáltathatna a tanulmányban valamiért elhallgatott fordítói szerzőségre vonatkozó feltevés ellenőrzése: úgy vélik, hogy a katekizmus fordítója a német Erthmann Tolgsdorff lehetett. Egyébként a katekizmus fakszimile kiadása szerkesztője nevének megadása pontatlan – a helyes alak Günther, nem pedig Günter. Toshikazo Inoue „Некоторые заметки к изданному Бецценбергером тексту латышского Катехизиса 1586 года“ című tanulmánya (113–119. o.) egy másik régi lett katekizmussal, Luther Márton 1586-os Enchiridion című művének fordításával foglalkozik. Valójában a tanulmány az Adalbert Bezzenberger által kiadott lett Enchiridion kritikai kiadásában (1875) talált eltérések és apró hibák jegyzékét közli. A szerző teljes szövegre vonatkozó, japán nyelvű kommentárokkal ellátott olvasati javaslata Japánban jelent meg. Ezek a szövegkritikai megjegyzések csupán egy nagyobb munka – mindhárom balti Enchiridion-szöveg összevetésének – kezdetét jelentik. E vállalkozást az is indokolja, hogy a kutatók a porosz és a lett szövegek forrásait kellő alapossággal feltárták (lásd Trautmann 1909: 217–479; Mažiulis 1966: 33–40; Vanags 1995: 52–62). Azt viszont úgy tűnik, Trautmann tanulmánya óta senki sem vizsgálta újra, milyen viszonyban állnak a forrásokkal Baltramiejus Vilentas litván fordításának, az ENCHIRIDION Catechijmas maþas című műnek a szövege; Vilentas műve egy 1547-es katekizmusnak is része, amelyet lengyelből fordítottak, és kibővítettek (valószínűleg maga Martynas Mažvydas készítette). A recenzált kötetben több, dialektológiai kutatásoknak szentelt tanulmány is található. Akár több is lehetett volna, hiszen a nyelvjárások kutatása Michało Hasiuk tudományos érdeklődésének talán legfontosabb területe. Szinte valamennyi dialektológiai munka a lengyelországi litván nyelvjárások elemzésével foglalkozik. Kazimierz Garšva RECENZIJOS | 145 A tanulmány áttekinti és bemutatja e nyelvjárások fonológiai, valamint néhány akcentológiai sajátosságát („The Lithuanian dialects of the Seinai region“, p. 33–38). Különösen hangsúlyozza az i: magánhangzó-változatainak, valamint az a és e fonológiai értelmezésének kérdéseit, a szóvégi és hangsúly utáni magánhangzók mennyiségének meghatározásával kapcsolatos problémákat, továbbá a hosszú magánhangzók hanglejtésének kiegyenlítődéséről is szól. Az említett l, r, s mássalhangzók keményedését illetően azonban ellentétes megítélések is lehetségesek: lásd Kardelis (2001: 141–150, irodalommal). Piotr Grabluno és Jowita Niewulis nyelvjáráskutatásai meglehetősen diákmunkákra emlékeztetnek. Grabluno „Kai kurios (sic!) vietininko vartosenos klausimai Lenkijos dzūkų tarmėje“ című dolgozatában (p. 39–46) szembetűnő, milyen ügyetlenül és zavarosan használja a helyhatározó eset megnevezésére szolgáló terminusokat. A tanulmány bevezetéséből és angol nyelvű összefoglalójából kiderül, hogy a lokatívusz / inesszívusz és az illatívusz / direktívusz elnevezéseket szinonimaként használja, vagyis a belső helyhatározó, illetve a befelé irányuló helyhatározó helyett. A példák azonban mást mutatnak: „Az inesszívusz a) a lokatívusz és b) az inesszívusz kifejezésére is használható” (p. 40); „Az illatívusz szintén használható a) az inesszívusz és b) a lokatívusz kifejezésére” (p. 40), „Az illatívusz jelentése a direktívuszhoz, nem pedig a lokatívuszhoz közelít” (p. 44)7. A helyhatározó terminológiai használatának áttekintését a Jonas Šukio-féle esetrag-jelentésfelosztás alapján vizsgálva egyébként kiderül, hogy a leírt helyhatározós szerkezetek jelentős része szláv nyelvekből származó szintaktikai tükörfordítás (a tanulmány csak egyes szerkezetek lengyelből való átvételéről beszél). Jowita Niewulis „Punsko tarmės įvardžių savitumas“ című cikke (p. 62–67) a punskói nyelvjárás egyes névmásainak különlegesebb alakjait tárgyalja. Itt is előfordulnak bizonyos pontatlanságok. Például a jisai, jinai, tasai alakokat a névmások határozott alakjainak tekinti, holott ezek a posztpozíciós -ai, -nai partikula kibővült alakjai, amelyeket egyes nyelvjárásokban valóban határozott alaknak tartanak (vö. Zinkevičius 1966: 430kk.). Egy egészen más sajátos nyelvjárás, sőt talán nyelv kutatásának szenteli Friedhelm Hinze „Mehrsprachigkeit rund um das Kurische Haff im Bewusstsein meines Gewährsmannes Fritz Peleikis (1904–1984) aus Preil“ című tanulmányát-közleményét (p. 98–111). A szerző Fritz Peleikis, egykori nerijai halász késői kursenieki nyelvű szövegét közli. Értékes, hogy kiegészítésként jelöli az adatközlő által a kommentálás közben kiejtett emelkedő hanglejtést. Részletes helynév- és bizonyos szóalakokra vonatkozó magyarázatokat is ad, német és balti nyelvi összehasonlításokkal. A szerző hangsúlyozza, hogy más késői, XX. századi szövegekhez hasonlóan Peleikis „Panorama“ című műve is a hanyatló nyelvjárás egyértelmű jegyeit mutatja. A lett lexikológiához és folklórhoz kapcsolódik Rainer Eckert érdekes tanulmánya: „Satzgliedwertige und satzwertige Phraseologismen aus der Sprache der lettischen Folklore“ (p. 89–98). A nyelvész egy olyan frazeológiai csoportot vizsgált, amelynek alapját a siets és sijāt szavak alkotják. A különféle folklórbeli frazémák és közmondások összevetése meggyőzően feltárta az olyan kifejezések jelentését, mint a caur sietu sijāt kādu és hasonlók: ‘megvetni, szidalmazni, bántani’, és cáfolta Artūrs Ozols azon véleményét, hogy a lett énekes folklórban csupán a frazeologizmusok kidolgozatlan „csírái“ találhatók. Joanna Ostaszewska és Tomasz Wicherkiewicz „Žemaitisch und Latgalisch als europäische Regionalsprachen“ című tanulmánya (p. 175–188) a Litvániában és Lettországban még viszonylag fiatal nyelvtudományi ágat, a szociolingvisztikát képviseli. A szerzők megállapították, hogy jellegzetes ismérveik alapján a žemait és a latgali nyelv is regionális nyelvnek tekinthető. A žemaitok történelmi tényeinek ismertetése során néhány pontatlanság csúszott a munkába. A žemait (nyelvjárási) vidéket összetévesztették a történelmi XV– 7 Az első két esetben sajtóhiba csúszhatott a szövegbe: a nyelvjárási mondatokból ugyanis úgy tűnik, hogy az „inesszívusz“ helyett „illatívusz“ állhatna, vö. ind’e:j’p’uodi p’inigus; nuv’3:jo: lauk’uosna darb’u: dzi:rpcie. 146 | RECENZIJOS A XVII. századi Žemaitija hercegséget (és püspökséget, amelynek alapítási dátumát és alapítóját is tévesen adták meg) úgy mutatták be, mintha az főként Közép-Litvánia aukštaitai lakta területeit foglalta volna magában, és az aukštaitai írott nyelvi változatot honosította volna meg. Emiatt Mikalojus Daukša, aki közép-aukštaitai nyelvjárásban írt, tévesen žemait szerzőként szerepel, míg a valóban žemait Skuodas mellett az aukštaitai Jurbarkas és Kėdainiai is említésre kerül. A papok és szerzetesek nem a XVIII., hanem a XIX. században ápolták a žemait köznyelv gondolatát. Néhány szót a XVIII. századról is lehetett volna szólni – éppen ekkor (és nem a XX. században) kezdett kialakulni a sajátos žemait helyesírás. Ezenkívül aligha érthetünk egyet azzal az állítással, hogy a žemaitok mindmáig másképp néznek ki, mint az aukštaitaiak (feltehetően összetévesztették őket a valóban jellegzetes külsejű latgaliakkal). E külső nyelvészeti témájú munka mellett néhány, a hagyományos nyelvészet határain túllépő cikket is érdemes megemlíteni: Alfred Majewicz „Bronisław Piłsudski and Lithuania“ című tanulmányát (p. 201–214), amely a neves néprajzkutató Piłsudski litvániai kapcsolatairól szól, valamint Bernard Piotrowski „W oczekiwaniu na niepodległość. Litwini amerykańscy i z Prus Wschodnich wobec spraw narodowych (1914–1915)“ című kutatását (p. 215–227), amely a kelet-poroszországi és amerikai litvánok politikai várakozásait tárgyalja 1914–1915-ben. Mint már említettük, a kötet irodalomtudományi munkákat is tartalmaz. Ezek mind valamilyen módon a litván irodalomhoz kapcsolódnak. A litván szerzőket és műveiket azonban csak Juozas Girdzijauskas „Liudvikas Adomas Jucevičius kultūrų kryžkelėje“ című cikke (p. 241–249), valamint Monika Pokorska-Iwaniuk meglehetősen diákszerű „Maironis – didysis lietuvių poetas“ című áttekintése (p. 251–263) elemzi. A másik két érdekes munka már a lengyel irodalomtörténethez tartozik: Jerzy Borowczyk és Radosław Okulicz-Kozaryn lendületesen megírt cikke, a „Pasilinksminimai niūriu metu pas bazilijonus. Filomatų papročiai Vėlinių III dalyje“ (p. 229–239), valamint Justyna Prusinowska „Vitolio rauda – užmiršta J. I. Kraše vskio lietuviškoji daina“ című tanulmánya (p. 265–270). Sajnálatos, hogy Prusinowska munkájában Kraszewski eredetijét nem vetette össze Andrius Vištelis litván fordításával. A Michał Hasiuk tiszteletére összeállított kötet tehát igen sokféle cikket tartalmaz: komoly tudományos tanulmányokat és szerény áttekintéseket is, amelyek közül az utóbbiak készítői talán akár el is tekinthettek volna. A tárgyalt kiadvány értékét rontja, hogy egyes litvánra fordított (vagy litvánul írt?) cikkek nyelve meglepően gondozatlan, tele van nyelvhelyességi és korrektúrahibákkal (különösen az irodalomtudományi írásoké). Például: nesąmonė (p. 66), sudominavo įvardį (p. 66), atitikmenys bendrinėje kalboje (p. 64), pagrindinė skirstymo kriterija (p. 37), veikalo užuomazga pasireiškė [...] Improvizacijos kūrybinėje eksplozijoje (p. 299), manuskriptu analize (p. 299), taip vadinamą (p. 230), provokacingoje [...] dramoj (p. 230), tris metus (p. 231), poetiniame mate įgy dav o gl esnę prasmę (p. 232), o tuo pačiu (p. 267), būt ybes be kritiškai priskiria (p. 267) etc. etc. Ezért a szerkesztőknek, akik a jövőben is kiadják az általuk alapított „Poznańskie Studia Bałtystyczne“ tudományos könyvsorozat köteteit, nagyobb alaposságot és gondosságot kívánunk. LITERATŪRA AMBRAZAS, S. 1993: Daiktavardžių darybos raida 2, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas. ANIKIN, A. 2001: Заметки о балтизмах. Tarptautinė Kazimiero Būgos konferencija: Etimologija ir onomastika, 2001 m. lapkričio 9 d. Pranešimų tezės, Vilnius: VU Baltistikos ir bendrosios kalbotyros katedra, 8–10. BŪGA, K. 1959: Rinktiniai raštai 2, Vilnius: Valstybinė politinės ir mokslinės literatūros leidykla. BUIVYDIENĖ, R. 1997: Lietuvių kalbos vedybų giminystės pavadinimai, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas. DINI, P. U. 2000: Baltų kalbos. Lyginamoji istorija, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas. RECENZIJOS 147 ENDZELĪNS, J. 1939: Sīkumi CCXV; Sīkumi CCXVIII. Filologu biedrības raksti 19, 74; 188. FRAENKEL, E. 1962–1965: Litauisches etymologisches Wörterbuch I–II, Heidelberg: Carl Winter Universitätsverlag. GELDNER, K. F. 1951a: Der Rig-Veda. Aus dem Sanskrit ins Deutsche übersetzt 1, Cambridge MA: Harvard University Press. (Harvard Oriental Series, 33.) GELDNER, K. F. 1951b: Der Rig-Veda. Aus dem Sanskrit ins Deutsche übersetzt 3, Cambridge MA: Harvard University Press. (Harvard Oriental Series, 35.) GRUMADIENĖ, L., ŽILINSKIENĖ, V. 1997: Dažninis dabartinės rašomosios lietuvių kalbos žodynas, Vilnius: Matematikos ir informatikos institutas, Lietuvių kalbos institutas. HASIUK, M. 1978: Fonologia litewskiej gwary sejneńskiej, Poznań: Wydawnictwo Naukowe UAM. KARDELIS, V. 2001: Dar dėl junginių le, se, re raidos uteniškių ir vilniškių tarmėse. Baltistica 35 (2), 141–150. KOLBUSZEWSKI, S. F. 1977: Jana Karigera słownik polsko-łotewski na tle leksykografii b. Inflant Polskich, Poznań: Wydawnictwo Naukowe UAM. KONDRATIUK, M. 1985: Elementy bałtyckie w toponimii i mikrotoponimii regionu białostockiego, Wrocław–Warszawa: Zakład Narodowy im. Ossolińskich. KONDRATIUK, M. 2000: Nazwiska pochodzenia bałtyckiego w regionie białostockim. Acta Baltico-Slavica 25, 123–150. KUDZINOWSKI, Cz. 1977: Indeks-słownik do „Daukšos Postilė“ 1–2, Poznań: Wydawnictwo Naukowe UAM. MAYRHOFER, M. 1996: Etymologisches Wörterbuch des Altindorischen 2, Heidelberg: Carl Winter Universitätsverlag. MAŽIULIS, V. 1966: Prūsų kalbos paminklai 1, Vilnius: Mintis. MAŽIULIS, V. 1997: Prūsų kalbos etimologinis žodynas 4, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas. RIX, H. 1998: Lexikon der indogermanischen Verben, Wiesbaden: Dr. Ludwig Reichert Verlag. ROSINAS, A. 2000: Dėl baltų *pat(is), *pat(n)ī pirminės reikšmės ir gramatinio statuso. Baltistica 35 (2), 129–140. SCHMID, W. 1986: Die „Germanismen“ in sogenannten polnisch-jatwingischen Glossar. Indogermanische Forschungen 91, 273–286. SMOCZYŃSKI, W. 2001: Język litewski w perspektywie porównawczej, Kraków: Wydawnictwo Uniwersytetu Jagiellońskiego. TRAUTMANN, R. 1909: Die Quellen der drei altpreußischen Katechismen und des Enchiridions von Bartholo-maeus Willent. Altpreußische Monatsschrift 46, 217–479. URBUTIS, V. 1981: Baltų etimologijos etiudai, Vilnius: Mokslas. URBUTIS, V. 1984: [Rec.:] Лаучюте, Ю. А. Словарь балтизмов в славянских языках, Ленинград, 1982. Baltistica 20 (2), 184–191. VANAGS, P. 1995: 1586. gada latviešu katehisma teksta izcelsme, Baltu Filoloģija 5, 52–62. VITKAUSKAS, V. 2001: Lietuvių kalbos tarmių morfofoneminiai reiškiniai, Vilnius: Žara. ZINKEVIČIUS, Z. 1966: Lietuvių dialektologija, Vilnius: Mintis. ZINKEVIČIUS, Z. 1981: Lietuvių kalbos istorinė gramatika 2, Vilnius: Mokslas. ZINKEVIČIUS, Z. 1992: A Polish-Yatvingian Vocabulary? Linguistic and Oriental Studies from Poznań 1, 99–133. Birutė Kabašinskaitė Baltistikos ir bendrosios kalbotyros katedra Vilniaus universitetas Universiteto g. 5, 2734 Vilnius, Lietuva [email protected] Gauta 2002 12 20