„Das phonologische Inventar und seine morphonologische Klassifizierung“ (einige Bemerkungen)

ACTA LINGUISTICA LITHUANICA XLVIII (2003), 159 – 175 „A fonológiai leltár és morfonológiai osztályozása” (néhány megjegyzés) BOHUMIL VYKYPĚL Ústav pro jazyk český AV ČR A jelen tanulmány kísérletet tesz a litván kifejezési sík (a fonológiai rendszer) gloszematikai elvek szerinti leírására. Ezt a leírást összevetjük Tomáš Hoskovec litvánra vonatkozó morfonológiai leírásával. Ennek alapján néhány megfigyelést teszünk a nyelvi kifejezési sík gloszematikai leírása és a morfonológia közötti kapcsolatról. A folyóirat második évfolyamának első füzetében, a Acta Linguistica-ban Louis Hjelmslev több recenziója és jegyzete jelent meg, köztük Ľudovít Novák „K základným otázkam štrukturálnej jazykovedy” című tanulmányának recenziója is (vö. Hjelmslev 1940–41a; Novák 1937). Ľudovít Novák, a prágai iskola második nemzedékének egyik „hangoskodó kölyke”1, ezt a tanulmányt a még akkoriban (főként éppen Novák szerkesztésének köszönhetően) jelentős Sborník Matice slovenskej című folyóiratban publikálta, és a prágai strukturális nyelvtudomány kiinduló téziseinek és gyakorlatának – mindenekelőtt a fonológiának – alapvető újragondolásaként értelmezte. Louis Hjelmslev hangsúlyozta Novák tanulmányának fontosságát, és sajnálatát fejezte ki amiatt is, hogy az szlovákul íródott, „dans une langue si peu répandue dans le monde international”. Hjelmslev ugyanakkor Novák fejtegetéseihez saját nézeteit is hozzáfűzte tömör formában. Úgy tűnik, rég elmúlt az az idő, amikor említésre méltó folyóiratcikkek jelentek meg. Novák és Hjelmslev története remélhetőleg mégis újra és újra megismétlődhet. Nemrég jelent meg Tomáš Hoskovec tanulmánya a Slavia című folyóiratban (vö. Hoskovec 2002). A mai Slavia ugyan nem hasonlítható a Novák szerkesztése alatt álló Sborník Matice slovenskej-hez, de Hoskovec tanulmánya csehül íródott, vagyis szintén a nemzetközi világban kevéssé elterjedt nyelven. Ahogyan korábban Novák, Hoskovec is egy elmélet átgondolására és továbbfejlesztésére tesz kísérletet – a litván nyelv példáján –, mégpedig a funkcionális-geo- 1 Zu den „vorlauten Buben“ (auf tschechisch „ubátí kluci“) vgl. Leška (2002: 53f.). 160 | BOHUMIL VYKYPĚL Petr Sgall generatív leírása, aki a prágai hagyomány egyik legjelentősebb folytatója, és ebben a keretben konkrétan azokkal a (eddig kevésbé figyelembe vett) kérdésekkel, amelyek itt a morfonológiai szinten merülnek fel. Amint a tanulmány címe is elárulja, fő témája az a kérdés, hogy mi történik a fonológiai inventáriummal annak morfonológiai átosztályozása után. Más szóval arról van szó, hogyan kell újraértelmezni a fonológiai elemeket, ha figyelembe vesszük a signifiants felépítésében betöltött szerepüket. Ismeretes, hogy Hjelmslev üdvözölte a morfonológia programját (annak akkori formájában) – a fonológiáétól eltérően (vö. Hjelmslev 1973: 228, 234, valamint alább 2.4.) –, hiszen Hjelmslev szerint a morfonológia a nyelv kifejezéssíkjának elemeit a nyelvi forma, nem pedig a szubsztancia alapján igyekszik leírni. Jóllehet a morfonológia és Hjelmslev kifejezéssík-leírása között is jelentős különbségek vannak (mindenekelőtt azért, mert a morfonológia nem a nyelvhasználat szubsztanciaszempontjában mozog, mint a fonológia, hanem annak jelszempontjában, és nem a nyelvi felépítésben, mint Hjelmslev; vö. még alább 2.), a morfonológiai leírás és Hjelmslev leírása mégis nyilvánvalóan közelebb áll egymáshoz. Ez a Hoskovec által elvégzett litván fonológiai inventárium „morfonológiai osztályozásának” eredményén is megfigyelhető. Így hát megragadjuk ezt az alkalmat, hogy összevessük a morfonológiai leírást a nyelvi jel kifejező oldalához tartozó elemek litván nyelvre alkalmazott glosszematikus leírásának kísérletével (hogy kompromisszumos megoldásként se a fonológiáról, se a kenematikáról ne kelljen beszélnünk…). Az összevetés elsősorban az elemek redukciójának kérdésére, valamint a „leírás tárgyának” néhány általánosabb kérdésére vonatkozik. Előbb azonban emlékeztetnünk kell arra a közismert tényre, hogy a glosszematikus elmélet töredékes, és nem dolgozták ki teljesen minden vonatkozását. Ezzel az is összefügg, hogy glosszematikus nézőpontból mindössze néhány, ráadásul nem problémamentes nyelvleírás áll rendelkezésre. Ennek ellenére talán mégis elmondható néhány dolog2. 1. A beszélt és az írott litván között nincs egy-az-egyhez megfelelés, ezért két különböző nyelvnek (sémának) kell tekinteni őket. A továbbiakban a litván megnevezésen a beszélt litvánt értjük. 1.1. A litván nyelvben analitikus és szintetikus mondatok (lexémák és nexik), valamint mondatcsoportok (lexiák és nexiák) egyaránt előfordulnak: vannak benne felosztható kifejezésegységek, amelyek önmagukban alkothatnak egy katalizált fölérendelt egységet (azaz az elemzésben közvetlenül előttük álló egységet), továbbá kiterjedt kifejezésjellemzői (modulációi) is vannak. A kiterjedt kifejezésjellemzők kategóriájával itt nem foglalkozunk részletesebben: a litván mondatintonáció leírása, amint azt Hoskovec (2002: 269f.) is megállapítja, szinte terra incognita. 2 A glosszematikai terminusokat nem definiáljuk, e tekintetben a vonatkozó szakirodalomra utalunk (vö. mindenekelőtt Hjelmslev 1973: 247–266; 1975). „DAS PHONOLOGISCHE INVENTAR...“ 161 A litvánban analitikus szótagok (szillabémák) és szintetikus szótagok is vannak: rendelkezik egyrészt olyan egységekkel, amelyek katalizált formában önmagukban alkothatnak egy unkatalizált lexiát a kifejezéssíkon, másrészt intenzív kifejezéskarakterisztikákkal (hangsúlyokkal). Az intenzív kifejezéskarakterisztikák rendszerének leírására nézve úgy tűnik, két lehetőség kínálkozik. A kategória két alkategóriára osztható: az első kategóriát az úgynevezett hangsúlyok, a másodikat az úgynevezett intonációk alkotják. Az első alkategóriát a második szelektálja (a második szintagmatikusan függ az elsőtől), és mindkettőnek két tagja van, amelyeket önkényesen „erős hangsúlynak” (ˈ), illetve „gyenge hangsúlynak” (°), valamint „akutált intonációnak” (ˊ), illetve „cirkumflektált intonációnak” (ˇ) nevezhetünk. A rendszer a következő (az 1. kategória „pontszerű” és negatív irányultságú; a 2. kategória „emelkedő” és pozitív irányultságú): vagy – az egész kategória keretében, amely két dimenzióra oszlik (vízszintesen „emelkedő” és pozitív-negatív irányultságú, függőlegesen „pontszerű” és negatív irányultságú): Az úgynevezett intonációk szelektálják az úgynevezett hangsúlyokat, mivel a hangsúlyok önmagukban (azaz intonáció nélkül) is előfordulhatnak (mégpedig a ' hangsúly az úgynevezett rövid magánhangzót tartalmazó, l, r, n, m nélküli szótagokban), fordítva azonban nem (vö. Hjelmslev 1973: 189–191). A „gyenge hangsúly” (°) intenzív, mivel vele kapcsolatban az intonációk latensek, azaz szinkretizálódnak és nullával manifesztálódnak; ez feloldható szinkretizmus (ehhez vö. Hjelmslev 1973: 188, 204, valamint alább 2.4.2.). A „cirkumflektált intonáció” (ˇ) intenzív, mivel vele kapcsolatban az a és az ə magánhangzók váltakoznak (vö. alább 1.2.2.). A másik említett lehetőség szerint a kategóriát nem osztjuk fel (sem alkategóriákra, sem dimenziókra), hanem négy taggal számolunk, amelyeket önkényesen „erős hangsúlynak” vagy „gravisnak” (ˈ), „gyenge hangsúlynak” (°), „akutált intonációnak” (ˊ) és „cirkumflektált intonációnak” (ˇ) nevezünk. A rendszer a következő („emelkedő” dimenzióban): 162 | BOHUMIL VYKYPĚL A második lehetőség ellen szól az „intonáció” és az „akcentus” kategória elemeinek együttes előfordulása (más szóval a kategória második strukturálása nem ragadja meg azt a szintagmatikus viszonyt, amelybe a két kategória lép). Alternatívát Hjelmslev megoldása jelent. Hjelmslev (1973: 197–202) elhagyja az ´ akcentust: az úgynevezett rövid a és æ az úgynevezett hangsúlyos szótagokban l, r, n, m nélkül az a, illetve az æ és a ´ kapcsolatát manifesztálják, az úgynevezett rövid u és i pedig ugyanezekben a szótagokban az u, illetve az i és a ˜ kapcsolatát manifesztálják. A rendszer a következőképpen festhet (az ‘emelkedő’ dimenzióban): β | B | γ ˜ | ´ | ° (Vö. még alább 3.) 1.2. A kifejezéssík konstituensei (-tematikusak) négy kategóriát alkotnak: a szelektáltak (magánhangzók), a szelektálók (mássalhangzók), azok, amelyek egyszerre szelektáltak és szelektálók (szonoránsok), valamint azok, amelyek sem nem szelektáltak, sem nem szelektálók. A negyedik kategóriába azok a kifejezéselemek tartoznak, amelyek indulatszóként szolgálhatnak; ide talán az idegen elemeket is besorolhatjuk, ha ezek az adott nyelv felépítéséhez tartozónak tekinthetők. 1.2.1. A litvánban két olyan konstituens van, amely egyszerre szelektált és szelektáló: i és u. Magánhangzós változataikat a /i/, illetve /u/ fonémák, mássalhangzós változataikat pedig a /j/ és /v/ (vagy inkább /w/) manifesztálják. A regisztrálás során az egyes változatok a litvánban egyetlen invariánsba redukálódnak, mind a nyelvhasználat szubsztancia-, mind pedig jelaspektusa alapján (a második redukcióhoz vö. tave ‘téged’ vs. tau ‘neked’; gavau ‘kaptam’ vs. gauti ‘kapni’; keturi ‘négy’ vs. ketvirtas ‘negyedik’; eiti ‘menni’ ėjau ‘mentem’; gijau ‘vadásztam’ vs. guiti ‘vadászni’). (Vö. még alább 2.4.1.) A szonoránsok rendszere tehát a következőképpen fest (az ‘elülső’ dimenzióban): α | A i | u i intenzív, mivel uralja az úgynevezett palatalizált és nem palatalizált mássalhangzók közötti szinkretizmust (vagy mivel az i előtt az úgynevezett nem palatalizált mássalhangzók váltakoznak – ha a palatalizált mássalhangzók redukálódnak; vö. alább 1.2.3.). 1.2.2. A szelektált kifejezéskonstituensek száma kettő: a, æ. A többi magánhangzó-jelölt redukálható: ī ≡ ii, ū ≡ uu, ė ≡ ææ, o ≡ aa (vö. Hjelmslev 1973: 198–200), ǣ ≡ az æ változata ˜-vel való kapcsolatban és látens n előtt, ā ≡ az a változata ˜-vel való kapcsolatban és látens n előtt (vö. Hjelmslev 1973: 182f., 197, 201f.). Az e és ǫ elemek az idegen szavak jelzéseiként, illetve az æ és az a változataiként tekinthetők. „DAS PHONOLOGISCHE INVENTAR…“ 163 Mindezek a redukciók nyilvánvalóan a n latenciájának feltételezésén alapulnak, ez azonban problémákat vet fel (latens n szibilánsok előtt, de nem a jövő időben, például gerins ‘javítani fog’; latens n szótag végén – vö. Hjelmslev 1973: 206, de nem olyan kifejezésformákban, mint ten ‘ott’ vagy šiandien ‘ma’). Latens n nélkül a következő magánhangzó-leltárral kellene számolnunk: a, æ, e, ö, továbbá o és ë rendre öō-ként, illetve ee-ként kellene kezelni őket; ez azzal járó bonyodalmat okozna, hogy e és ö önállóan csak jövevényszavakban fordulnak elő, miközben identitásdiftongusok részeiként honos jeleket is alkotnak; ezen túl, s főként pedig egy ilyen redukcióra aligha lennének (morfonológiai) indokok. Az e és ö nélküli magánhangzók a következő rendszert alkotják (a ‘elöl’ dimenzió mentén): æ A æ a æ ugyanabból az okból intenzív, mint i (vö. 1.2.1.); a magánhangzók között azonban a legtöbb esetben szinkretizmus áll fenn. e és ö bevonásával a rendszer a következőképpen fest (vízszintesen ‘elöl’, függőlegesen ‘középső’ vagy ‘zárt’): α A α e ö A æ a 1.2.3. A mássalhangzó-jelöltek többsége is redukálható. Így az úgynevezett palatalizált mássalhangzók u és a előtt feloldhatók a megfelelő nem palatalizált mássalhangzó és az i mássalhangzói változatának kapcsolatára: p’ ≡ pj, b’ ≡ bj, t’ ≡ tj, d’ ≡ dj, k’ ≡ kj, g’ ≡ gj, c’ ≡ cj, ʒ’ ≡ ʒj, č’ ≡ čj, ž’ ≡ žj, s’ ≡ sj, z’ ≡ zj, š’ ≡ šj, ž’ ≡ žj, m’ ≡ mj, n’ ≡ nj, r’ ≡ rj, l’ ≡ lj, v’ ≡ vj, f’ ≡ fj, x’ ≡ xj, h’ ≡ hj; i és æ előtt, valamint a többi palatalizált mássalhangzó esetében a p’ stb. a p stb. változatai. A palatalitási korreláció úgynevezett neutralizációja (nem palatalizált mássalhangzó előtt és szó végén) a j latenciájának megnyilvánulásaként értelmezendő. Az úgynevezett palatalizált mássalhangzók u és a előtti alternatív redukciója az volna, hogy a megfelelő nem palatalizált mássalhangzót az i magánhangzói változatával kapcsoljuk össze. E redukciót azért kellene végrehajtani, mert úgy tűnik, fennáll a (potenciális) kommutáció az úgynevezett palatalizált mássalhangzók és a megfelelő nem palatalizált mássalhangzónak a j-vel alkotott kapcsolata között; vö.: nyelvjárási pjonyčia ‘ivó’ és a váltakozó kifejezésformák: bjaurus / biaurus ‘undok’, pjauti / piauti ‘vágni’, pjudyti / piudyt ‘zaklatni’, valamint ezek származékai (a tautoszillabikus Civok u és a előtt /C’/-ként, a Cikons pedig /Cj/-ként realizálódik). További feloldás lehetséges az affrikáták esetében: c ≡ ts, ʒ ≡ dz, č ≡ tš, ž ≡ dž. Alternatív redukcióként a következő jöhet szóba: c’ ≡ tj, ʒ’ ≡ dj (vö. Hjelmslev 164 | BOHUMIL VYKYPĚL 1973: 201f.); a t’ és d’ jövevényszavak vagy indulatszavak jelzései, illetve a t, illetve d változatai. A p’ stb. pj vagy pi stb. alakra, valamint a c stb. ts stb. alakra való feloldásának alapja mindenesetre – amint már jeleztük – a p’ stb. és a pj vagy pi stb., illetve a c stb. és a ts stb. közötti kommutáció hiánya (ehhez az alapelvhez vö. Hjelmslev 1943: 62f.; 1973: 217). Az f, x, h jövevényszavak jelzéseinek és változatoknak tekinthető: az f esetében szinkretizmus áll fenn a p-vel, az x esetében a k-val, a h esetében pedig a nullával. Az így kapott rendszer két alkategóriába rendezhető. 1.2.3.1. Az első alkategóriát azok az elemek alkotják, amelyeknek közvetlenül egy magánhangzó vagy szonoráns mellett kell állniuk: m, n, r, l3. Rendszerük két dimenzióba vagy egyetlen dimenzióba rendezhető: α A α n l A m r (vízszintesen ‘nazális’; függőlegesen ‘hátsó’) β B γ Γ n l r m (a ‘zár’ dimenzió mentén) 1.2.3.2. A második alkategória tíz elemből áll, és a következő rendszert alkotja (vízszintesen ‘elöl’; függőlegesen ‘zöngés’, szinkretizmusokkal): α A β B Γ α b g z ž d A p k s š t A zöngés mássalhangzókat azonban fel lehetett bontani a megfelelő zöngétlen mássalhangzó és a h kapcsolatára, és egy másik zöngés hang előtt a megfelelő zöngétlen mássalhangzó változataiként lehetett tekinteni rájuk. A zöngésségi korreláció úgynevezett neutralizációja (egy zöngétlen mássalhangzó előtt és 3 Itt természetesen felmerül az elemek kombinációinak véletlen és strukturálisan meghatározott hiánya közötti különbségtétel kérdése, amely azonban csak axiomatikusan látszik megoldhatónak (vö. Vykypěl 2003: §2 és az ott idézett irodalom). Ez a kérdés egyébként akkor is felmerül, amikor megállapítjuk, hogy valamelyik nagyságot a más nagyságokkal való kapcsolatában a nagyság és a kapcsolat közötti kommutáció hiánya miatt fel kell bontani: az adott pozícióban, amelyben a kommutációs próbát elvégezzük, egy kombináció hiánya is lehet véletlen. Ugyanezen okból a redukcióknál nem tárgyaljuk annak kérdését, hogy milyen sorrendben redukáljuk az elemeket, mivel Hjelmslev (1973: 161, 255) yz = xy + yz szabálya ebben a perspektívában nem feltétlenül érvényes (vö. Fischer-Jørgensen 1979: 108). „DAS PHONOLOGISCHE INVENTAR...“ 165 a szó végén) a h látenciája megnyilvánulásának tekintendő. A rendszer ekkor a következő lenne (az „elöl képzett” dimenzióban): α A β B γ Γ p k s š h t A rendszer alternatív sorrendje a következő lenne (vízszintesen „elöl képzett”; függőlegesen „zárhang”): β B Γ α p k t A s š h 2. Most megkíséreljük néhány szempontból összevetni a litván kifejezésrendszer vázlatát a litván fonológiai leltár morfológiai osztályozásával. 2.1. Ezen a ponton talán helyénvaló először felidézni valamit a morfonológia történetéből (anélkül azonban, hogy az egész történetet elbeszélnénk). A morfonológia alapítójának, N. S. Trubetzkoynak (1929; 1931; 1934; vö. Skalička 1979: 77f., 83) a kezdeti programja – ahogyan azt megfogalmazta – közismerten különféle dolgokat foglalt magában: a (minimális) jelek fonológiai felépítésének vizsgálatára irányuló általános feladat két területre oszlott, egyrészt a fonológiailag meghatározott „kötött váltakozásokéra” (vagyis arra, hogy mely tartalom nélküli kifejezésegységek alkotják az egyes jeleket), másrészt pedig a morfológiailag meghatározott „szabad váltakozásokéra” (vagyis arra, hogy milyen tartalmi elemekkel kapcsolódnak össze az érintett kifejezésegységek). Trubetzkoy maga azonban – bármi okból is – soha nem fejezte be teljesen saját morfonológiai programját, ráadásul a morfonológia önálló nyelvtudományi diszciplínaként való státuszát is bírálták, azt állítva, hogy a morfonológia feltételezett feladatait a fonológiába („kötött váltakozások”) és a morfológiába („szabad váltakozások”) kell besorolni (vö. Martinet 1963: 88 f.; 1965: 95; D’urovič 1967 a; 1967 b; Kurylowicz 1967; újabban lásd Patri 2002). A második ponttal kapcsolatos bírálat arra az ellenvetésre foglalható össze, hogy nincs különbség a morfonológia és a formális morfológia4 között, hiszen mindkettő a signifiants felépítését vizsgálja. A válaszban két dolgot lehet megjegyezni. Először is azt mondhatjuk, hogy a morfonológia azt vizsgálja, mit tesznek az EGYES fonológiai elemek a felépítés során 4 Talán nem szükséges emlékeztetni arra, hogy itt a morfonológia a (minimális) jelek vizsgálatát, illetve a formális morfológia a signifiants vizsgálatát jelenti, míg Hjelmslev bizonyos tartalmi elemek leírását értette morfológián. 166 Bohumil Vykypěl … jeleket alkotnak, míg a formális morfológia ezen elemeknek mint jelösszetevőknek a komplexumaival foglalkozik. Mivel azonban a morfonológia is leír fonológiai elemekből álló komplexumokat (például kettőshangzókat vagy olyan fonémakapcsolatokat, amelyek egyetlen fonémával váltakoznak), és fordítva, a formális morfológiának az egyes fonémák jelalkotásban betöltött szerepét is figyelembe kell vennie, fontosabbnak tűnik egy második lehetséges különbség: a morfonológia a nyelvi (fonológiai) rendszernek a jelek felépítésére vonatkozó lehetőségeit vizsgálja, a formális morfológia pedig azzal foglalkozik, hogyan használják ki ezeket a lehetőségeket, vagyis hogyan épülnek fel a konkrét signifiants-ok. Éppen ezen a ponton kapcsolódhatunk Hjelmslev korábban említett, a morfonológiát pozitívan értékelő álláspontjához. 2.2. A rendszer kínálta lehetőségek és azok kihasználása közötti különbség Hjelmslev számára, mint ismeretes, a nyelvi struktúra és a nyelvhasználat közötti fontos megkülönböztető jegyek egyike (vö. Vykypěl 2003: §1). A morfonológia leírásának tárgya tehát előzetesen a hjelmslevi nyelvi struktúrába, a formális morfológiáé pedig a nyelvhasználatba sorolható. Ezen túlmenően további kapcsolódási pontok is találhatók, amelyek a morfonológiát Hjelmslev kenematikájához (a kifejezés síkjának leírásához) kötik. Mindenekelőtt emlékeztetni kell arra, hogy a kifejezés elemeit a két diszciplínában nem azok manifesztációja (fonetikai vagy fonológiai, azaz Trubetzkoy „fonológiai tartalma”) alapján osztályozzák. A különbség abban áll, hogy mi szerint történik az osztályozás: a morfonológiában az elemeknek a jelek felépítésében betöltött szerepe szerint, a kenematikában pedig azok szerint a szintagmatikus és paradigmatikus viszonyok szerint, amelyekbe az elemek kerülhetnek, anélkül, hogy ezt a jel kerete korlátozná. Mindkettő mindazonáltal belső nézőpontnak tekinthető: a kenematika a tiszta formában mozog, az anyagot (manifesztációt) figyelmen kívül hagyva; a morfonológia esetében pedig a jelről van szó, amely a nyelv két síkjának (a tartalom- és a kifejezés síkjának) egymásba hatolásával jön létre, nem pedig a manifesztációról, amely a síkoknak a világgal való érintkezését jelenti. Mindazonáltal szigorúan gloszematikai nézőpontból el kell ismerni, hogy a signifiants-ok felépítésének morfonológiai leírását – még ha a lehetőségekre korlátozódik, vagy korlátozódhat is, és nem foglalkozik konkrét jelekkel – nem szabad beilleszteni a nyelvi struktúra leírásába, hiszen a jelek a nyelvhasználathoz tartoznak, a kenematikai leírás pedig csak a tartalom nélküli kifejezési entitásokra irányul: a fent (2.1.) említett, rendszer kínálta lehetőségek az elemek szintagmatikus és paradigmatikus kombinációs lehetőségeit, valamint manifesztációs lehetőségeit jelentik, amelyek közül a nyelvhasználat különböző szinteken választ (a kifejezés síkján előbb a morfonológiai, majd a formális morfológiai szinten). Így tehát elmondható, hogy Hjelmslevnek a kifejezés síkja vizsgálatára vonatkozó programjába elsősorban (vagyis a nyelvi struktúráéba) a Trubetzkoy-féle morfonológia csak az a területe illeszkedik, amely az úgynevezett kötött váltakozások vizsgálatának van szentelve (vö. Vykypěl 2002: 243f.). „DAS PHONOLOGISCHE INVENTAR…“ | 167 — 2.3. Tehát még ha a morfonológia csak részben integrálható is a kenematikába, e két diszciplína között mégis fennáll egyfajta (választási) rokonság, amely nyilvánvalóan azon alapul, hogy mindkét esetben inkább a megvalósíthatót, mintsem a megvalósultat vizsgálják. Hasonlóképpen feltételezhető, hogy ez a morfonológiának az elemek redukciójára való készségében is kifejeződik. Így végre visszatérhetünk Tomáš Hoskovec tanulmányához. Ott ugyanis a litván úgynevezett palatalizált fonémák hasonló redukcióját végezték el, mint fentebb (1.2.3.): a palatalizált fonémákat morfológiai szempontból a megfelelő nem palatalizált mássalhangzók és egy „palatalizáló elem” kapcsolataként értelmezték (vö. Hoskovec 2002: 283–291). Ezt a lépést azonban nem önkényesen tették meg, hanem azért, mert így a mássalhangzórendszer „jelentősen leegyszerűsödik”, amint azt kifejezetten megállapították. Hoskovec egyúttal azt is megengedi, hogy az úgynevezett zöngés mássalhangzók is redukálhatók legyenek (vö. fentebb az 1.2.3.2.-t is), ezt a redukciót azonban nem hajtja végre, mert az nem eredményezne egyszerűsítést; más szóval, morfonológiai szempontból nem látják hasznát egy ilyen módosításnak (vö. Hoskovec 2002: 283). A hosszú /ī/ és /ū/ magánhangzók esetében további redukciót is lehetségesnek tartanak morfonológiai szempontból (vö. Hoskovec 2002: 293f.), mégpedig úgy, hogy /ii/, illetve /uu/ alakra bontják őket; vagyis a fentebb (1.2.2.) ismertetetthez hasonló redukciót hajtanak végre. Ugyanakkor egyrészt megállapítják, hogy e fonémák felbontása nem minden esetben lehetséges, másrészt pedig a többi magánhangzó esetében egyáltalán nem vetik fel. Mindkettő érthető, hiszen erre nincsenek morfonológiai okok – más szóval az ilyen műveletek morfonológiai szempontból nem eredményeztek volna egyszerűsítést. A kenematikai leírás azonban mindkét esetben talál erre okot, mégpedig az általánosítás elvében (ehhez vö. Hjelmslev 1943: 63; 1975: 2): a redukcióval megoldott elemzés, amely az ī és ū mennyiségeket egyes esetekben egyértelmű, más esetekben többértelmű felbontásként engedi meg, minden esetre, valamint a többi magánhangzóra is kiterjeszti5. Ez az elv az úgynevezett affrikátákra is alkalmazható. Az /ī/ és /ū/ esetéhez hasonlóan az affrikátákról is megállapítják – más szóval –, hogy egyes esetekben morfonológiai szempontból dentálisok és szibilánsok kapcsolataként értelmezhetők, más esetekben azonban nem (vö. Hoskovec 2002: 286–290). Az általánosítás elve alapján mindazonáltal valamennyi affrikáta felbontható a fentebb (1.2.3.) bemutatott módon. Morfonológiai felbontásuk ellen azonban az szól, hogy a felbontás általánosítása nem eredményez egyszerűsítést morfonológiai szempontból. 5Megjegyzendő, hogy a litván hosszú magánhangzók identitás-diftongusokként való értelmezése mellett tisztán fonológiai érvek is szólnak (vö. Trubetzkoy 1939: 172). 168 | B O H U M I L V Y K Y P Ě L 2.4. A redukció mértékében mutatkozó különbséghez azzal az ellenvetéssel is kapcsolódhatunk, amelyet Hjelmslev a morfonológiával szemben megfogalmazott, és aforisztikusan foglalt össze: azt írta (érdekes módon ismét egy Novák-szöveghez fűzött jegyzetben), hogy a fonológiát a morfonológiára kell építeni, nem pedig fordítva (vö. Hjelmslev 1940–41b; vö. még Hjelmslev 1959: 122, 127; 1973: 228, 234; 1974: 1). Ez azt jelenti, hogy a morfonológia a fonológiai rendszer alapján működik: átveszi a fonológiai leltárt, valamint a kommutációs teszt fonológiai módját is, vagyis a manifesztált formákat (kifejezési mennyiségeket) kommutálja, mégpedig a jel keretében (a gloszematikus kommutációs teszt ezzel szemben már felállított kategóriákon belül cserél fel tiszta formákat; a gloszematika és a fonológia kommutáció tekintetében való összehasonlításához vö. Ducrot 1967). Erre a tárgyalt szövegből is hozhatók példák. 2.4.1. Talán a legszemléletesebb példa az a kérdés, hogy a v és u, illetve az i és j hangok önálló morfonológiai elemek-e, vagy inkább egyetlen elem változatai; ehhez kapcsolódik az a további kérdés is, hogy milyen viszony áll fenn egyrészt a j és az i, másrészt a „palatalizáló elem” között (vö. 2.3.; vö. Hoskovec 2002: 295f.). A felsorolt hangok morfonológiailag váltakoznak egymással, eloszlásuk pedig nagymértékben komplementer. Ennek ellenére a v és a u esetében a felvetett kérdést a fonológiai kommutációs teszt dönti el, a v és a u pedig két különböző morfonológiai elemnek minősül: a manifesztált kifejezéssorokat felcseréljük, a kommutációs teszt keretét pedig konkrét szavak adják (volus vs. uolus, volą vs. uolą6). A j és az i esetében ugyan nem találunk úgynevezett minimális párokat, de a j és a palatalizáló elem esetében legalább manifesztált szótagok mégis felcserélhetők (bjaurus vs. labiau). A gloszematikus nézőpontból azonban sem a v és a u, sem a j és az i nem kommutálható, mivel különböző kategóriákhoz tartoznak, még ha egy (manifesztált) jelben mindig ugyanazon a helyen fordulnak vagy fordulhatnak is elő. A litvánban ezek a mennyiségek egyenként egyetlen elemre redukálhatók, és beilleszthetők azoknak a kifejezéselemeknek a kategóriájába, amelyek egyszerre szelektáltak és szelektálók; ez a litván nyelvhasználat jelaspektusa, vagyis ezen elemek „morfonológiai váltakozása” miatt is történik (vö. fent 1.2.1.). A nyelvi elemek gloszematikus kommutációs viszonya nem azonos a fonémák fonológiai megkülönböztető képességével, noha mindkettőt bizonyos elemek felcserélésével állapítják meg: mind a felcserélés, mind az elemek különböznek a két esetben. Mindazonáltal … 6Felmerül a kérdés, hogy nem inkább a vo és a uo szegmenseket kell-e felcserélni a va és a uo helyett, hiszen a uo kettőshangzóban o-ként írt hang talán inkább azonosítandó az a-val. „DAS PHONOLOGISCHE INVENTAR…“ 169 a noetikus különbség mögött talán egy közös ontológiai tárgy áll, amely az első esetben in potentia, a másodikban pedig in actu létezik7. A fonológiának a kvázi döntőbírói szerepe megfelel annak is, hogy állandóan különbséget tesznek a fonológiai és a morfonológiai nézőpont között: még ha lennének is morfonológiai okok például a hosszú magánhangzók kettőshangzókká bontására, vagy a v és u, illetve a j és i egyetlen elemmé való redukálására, ez nem változtatna fonémastátuszukon (vö. Hoskovec 2002: 295); más szóval a fonológiai leltár morfonológiai újraértelmezése nem módosítja visszamenőleg a fonológiai rendszert. 2.4.2. Azt, hogy a fonológia és vele együtt a morfonológia is a nyelvhasználatban, nem pedig a nyelvi struktúrában működik, más példák is mutatják. A hosszúságot a szótagok immanens prozódiai jegyének tekintik, mivel a szótagok maguk módosíthatják vagy megőrizhetik vokális csúcsukat (vö. Hoskovec 2002: 279f.). A szótaghosszúság azonban egyszerűen úgy is értelmezhető, mint két meghatározott elem jelenléte egyetlen szótagban (hasonlóképpen a magánhangzó-hosszúság fordítva úgy is tekinthető, mint a magánhangzók azon képessége, hogy egyetlen szótag keretében azonos magánhangzókból álló csoportot alkossanak), a szótag immanens hosszúságának fogalma által feltételezett szótagazonosságot pedig a szótag azonossága adja meg egy jel, pontosabban egy (paradigmatikusan összekapcsolt) jelsorozat keretében8. A szótagok ilyen felfogású azonosságát az a feltevés is előfeltételezi, hogy a hangsúlytalan szótagoknak is meghatározott intonációjuk van, amely azonban csak hangsúly alatt manifesztálódik, és ezenfelül befolyásolja a hangsúly helyét (vö. Hoskovec 2002: 282). A nyelvhasználat nézőpontjából azonban a viszonyok inkább a következőképpen írhatók le: az úgynevezett hangsúlytalan szótagok az „gyenge hangsúly” (°) intenzív kifejezési karakterisztikáját tartalmazzák, az intonációk pedig ezzel a „hangsúllyal” összekapcsolódva lappangóvá, azaz szinkretizálttá és nullával manifesztálttá válnak (vö. fent 1.1.). Az intonációk e szinkretizmusa azonban feloldható, mégpedig a nyelvhasználat jelaspektusa alapján. Más szóval ez azt jelenti, hogy egy meghatározott hangsúlytalan szótag, vagyis olyan szótag, amely a „gyenge hangsúly” (°) intenzív kifejezési karakterisztikáját tartalmazza, azonosítható egy meghatározott hangsúlyos szótaggal, vagyis olyannal, amely a „erős hangsúly” (′) intenzív kifejezési karakterisztikáját tartalmazza, azon az alapon, hogy a két szótag ugyanazon a helyen áll egy jelben 7Ami az úgynevezett minimális párokat illeti, érdemes megemlíteni Eli Fischer-Jørgensent (1979: 149), aki azt írta: ha a minimális párokat a változatok és invariánsok megkülönböztetésének döntő tényezőjeként kezeljük, az nem a nyelv fonematikus struktúráját írja le, hanem a jelalkotás esetlegességeit, sőt akár a vizsgált anyag sajátosságait. A nyelvi struktúra leírásakor ugyanis mindig számolni kell a nyelvhasználat „véletlen hiányaival”, vagyis a minimális párok hiányával is. A potenciális és az aktuális rendszer közötti különbség említése egyébként a tárgyalt szövegben is megtalálható (vö. Hoskovec 2002: 277, 288). 8Az azonosság e princípiumához egyébként (más összefüggésben) lásd Hoskovec (2002: 291f., 294) megjegyzéseit is a kettőshangzók „szemantikai vagy tartalmi meghatározásáról”. 170 | Bohumil Vykypěl (ugyanaz a „jelfunkciójuk”), miközben az intonáció kategóriájának az a tagja kerül a „hangsúlytalan” szótagba, amely a „hangsúlyos” szótagban található. A litván nyelvi rendszer által megszabott variációs határok tehát ebben az esetben abban állnak, hogy azokban a szótagcsoportokban, amelyek egy szó signifiant-ját alkothatják, csak egyetlen szótag fordul elő „erős hangsúllyal” és meghatározott intonációval, a csoport többi szótagja pedig „gyenge hangsúlyt” és az intonációk szinkretizmusát tartalmazza. Az, hogy ezek a szótagok miként oszlanak meg egy szó vagy paradigmatikusan összekapcsolt szavak csoportjának keretében, a nyelvhasználattól függ, hiszen attól függ, hogy az adott szótagcsoport milyen tartalmi elemekkel kapcsolódik össze. Ekkor annak is jelentősége van (vagy lehet), hogy melyik intonáció képes az intonációk szinkretizmusát feloldani azáltal, hogy bevezetjük. Angemerkt sei, dass allerdings auch Hjelmslev (1973: 204–209) den Synkretismus der Intonationen in sog. unbetonten Silben in einigen Fällen für auflösbar hält (d.h. in der idealen Notation enthält eine solche Silbe mit dem auflösbaren Synkretismus eine bestimmte Intonation) und diesen eben aufgrund des Zeichenaspekts des Sprachgebrauchs auflöst, wobei er die eingeführten Intonationen dann als die Distribution der anderen Prosodeme im Rahmen einer Silbengruppe beeinflussend betrachtet (die durch den Sprachbau gesetzte Variierungsgrenze ist also enger). Hier stellt sich indessen die allgemeine Frage, wie eigentlich die Hjelmslevschen auflösbaren Synkretismen aufzulösen sind (oder mit anderen Worten, wie das Ergebnis eines Synkretismus mit anderen Elementen des Sprachbaus zu identifizieren ist). Es tritt in diesem Punkte offensichtlich wieder das Problem der Unterscheidung zwischen dem formalen und dem operativen Aspekt der Beschreibung des Sprachbaus auf: Während im ersteren Aspekt vom Sprachgebrauch abzusehen ist, muss der Sprachgebrauch im operativen Aspekt der Beschreibung unumgänglich berücksichtigt werden (vgl. hierzu Vykypěl 2003: §3). Darüber, ob und inwieweit der Sprachgebrauch in den einzelnen Fällen auch tatsächlich berücksichtigt wird, soll aufgrund des Empirieprinzips entschieden werden, d.h. man muss fragen, ob die Beschreibung widerspruchsfrei, exhaustiv und einfach ist (zum Empirieprinzip vgl. Hjelmslev 1943: 14; 1975: 1). Der Unterschied zwischen der morphonologischen und der glossematischen Beschreibung scheint hier also darin zu bestehen, dass die erstere sich unbedingt nach dem Zeichenaspekt des Sprachgebrauchs richtet, während die letztere diesen nur dann berücksichtigt, wenn es für die gesamte Beschreibungsstrategie „vorteilhaft“ ist (diese muss sich dabei nach den Prinzipien und Zielen der Sprachtheorie richten; dazu vgl. Hjelmslev 1943: 13–19, 21–31). Somit scheint auch berechtigt, was Hjelmslev schrieb, nachdem er durch Synkretismusauflösung Intonationen in sog. unbetonte Silben eingeführt hatte: „E tényeket anélkül is elfogadhatjuk, hogy ezzel a legcsekélyebb engedményt tennénk annak az elterjedt elméletnek, amely szerint »a cirkumflex és az akut hangsúlytalan (ékezet nélküli) szótagban is ugyanúgy létezik, mint a hangsúlyos (ékezetes) szótagokban«. Értelmezésünk alapvetően eltér ettől, és a nyelvi tényeket sokkal realisztikusabban veszi figyelembe.” (Hjelmslev 1973: 205). „DAS PHONOLOGISCHE INVENTAR…“ 171 A fentebb (2.3.) említett, a kenematika és a morfológia közötti (választott) rokonság ékesszóló tanúsága lehetne Hoskovec következő magyarázata is: „Mivel egy deduktív módon felépített elmélet keretei között mozgunk, kezdetben eldönthetjük, hogy a fonematikai-prozódiai szint elemeiként a két említett inventáriumot [azaz a fonémák és a prozodémák inventáriumát] úgy fogadjuk-e el, ahogyan van, vagy valamiképpen módosítjuk őket.” (Hoskovec 2002: 268) Megfigyelhető azonban, hogy az ilyen módosítás kritériumai eltérnek azoktól, amelyeket a kenematika alkalmaz: az első esetben fonológiai adatokról és a nyelvhasználat jelaspektusára vonatkozó adatokról van szó, a másodikban pedig a teljes nyelvelmélet alapelveiről is, sőt elsősorban azokról, amelyek függetlenek az egyes adatoktól. 2.5. Eli Fischer-Jørgensen (1975: 123) ezt írta: „What the Prague phonologists were interested in was the interplay between form and substance, the way in which the purport is formed“. Ebből a szempontból a fonológia a nyelvhasználat tartalmi aspektusának leírása a kifejezési síkon. Ebben a perspektívában a morfológiát a fonológia kiegészítőjének, valamint a kifejezési forma és a nyelvhasználat jelaspektusa közötti kölcsönhatás leírásának tekinthetjük: annak leírásaként, hogy miként jönnek létre a jelek. Így a két diszciplína egyaránt megtalálná a helyét a Hjelmslev-féle organonban. 2.6. Eddig a morf(on)ológiáról főként a glosszematikai nézőpontból esett szó. A kenematika ellen azonban „(mor)fonológiai kifogások” is felhozhatók. Ezek közül a legalapvetőbb, mint ismeretes, a leírás operatív oldalát érinti (amelyet fentebb, a 2.4.2. pontban szintén érintettünk). Ezt más szövegekben megpróbáltuk leírni, és a glosszematika és a fonológia közötti egyfajta kompromisszumot is javasoltunk: a fonológiai rendszer elemeinek szintagmatikus viszonyaik szerinti differenciálását (vö. Vykypěl 2002; 2003). Ez a megoldás egyrészt nyilvánvalóan összevethető a szóban forgó tanulmányban szereplő „a fonológiai inventárium morfonológiai osztályozásával”, másrészt pedig – ami számunkra a jövő szempontjából még érdekesebbnek tűnik – a klasszikus prágai fonológia csaknem elfeledett alternatív változatára, mégpedig VILÉM MATHESIUS változatára is emlékeztet. Meggyőződésünk, hogy a fonológiai kutatás fontos feladata Mathesius fonológiafelfogásának és annak hatásának elemzése9. 9 Für einige Literatur zu Mathesius’ Phonologie vgl. Vykypěl (2002: 241). – Nebenbei sei gesagt, dass weder die syntagmatische Strukturierung des Ausdruckssystems mit der immanenten (formalen) noch die paradigmatische mit der transzendentalen (substantiellen) Strukturierung gleichgesetzt werden darf, wie vielleicht einige Formulierungen in zahlreichen Texten von Oldřich Leška eben auch zu Mathesius’ Phonologie (und auch Hoskovec 2002: 275 an einer Stelle) suggerieren könnten: Die paradigmatische Strukturierung kann entweder extensional (formal) oder intensional (substantiell) sein, und ebenso kann die syntagmatische Strukturierung entweder formal sein und die bloßen Abhängigkeiten berücksichtigen, oder aber substanziell und die Reihenfolge und Kombination der Ausdruckselemente als Manifestation ihrer syntagmatischen Beziehungen untersuchen. 172 | Bohumil Vykypěl Általánosabb kifogás, amelyet a glosszematikai leírással, pontosabban az elemek számának radikális csökkentésével szemben fel lehet hozni, az az állítás, hogy ez nem hoz egyszerűsítést (itt azért fontos, hogy ez elméleten belüli érvnek tekinthető, mert az egyszerűség Hjelmslev empíriaelvének része; vö. ehhez még Vykypěl 2003: §2). Ahogy Henning Spang-Hanssen (1949) már megmutatta, az egyszerűség relatív fogalom: az elemek számának redukció révén történő csökkentése – amelyet Hjelmslev előnyben részesített – bonyolultabbá teheti az elemek kombinációjára és/vagy manifesztációjára vonatkozó szabályokat. Ezt fentebb (2.3.) negatív formában is megfigyelhettük: a zöngés konzonánsok vagy az affrikáták redukciója nem eredményezne egyszerűsítést a morfológiai aspektusban, ezért nem hajtották végre. 3. Befejezésül visszatérünk az intenzív kifejezési karakterisztikák kategóriájának strukturálására vonatkozó kérdéshez. Fentebb (1.1.) említettük, hogy Hjelmslev ezt a kategóriát sem alkategóriákra, sem dimenziókra nem osztja. Azt állítja azonban, hogy az intenzív kifejezési karakterisztikák (hangsúlyok), valamint az extenzív kifejezési karakterisztikák (modulációk) kategóriáját nemcsak a litván nyelvben, hanem valamennyi nyelvben lehetetlen felosztani (sem alkategóriákra, sem dimenziókra). Ezzel az állásponttal szemben azonban kétféle ellenvetés tehető. Először is megjegyzendő, hogy Hjelmslev (1973: 196) empirikus, a szó szokásos értelmében vett módon indokolja azt az állítását, hogy a hangsúlyok és a modulációk kategóriái sohasem tartalmaznak további alkategóriákat vagy dimenziókat, vagyis állítása hiányos indukción alapul, ami a glosszematikai elmélet keretében nem megengedett10. A második ellenvetés az, hogy a síkok párhuzamossága – a glosszematikai elmélet egyik legfontosabb tétele – nem volna érvényes, ha a kifejezési karakterisztikák kategóriáit nem lehetne alkategóriákra vagy dimenziókra osztani, hiszen a tartalmi karakterisztikák (morfémák) kategóriáit alkategóriákra, ezeket pedig dimenziókra osztjuk (vö. Hjelmslev 1959: 152–164). Az intenzív kifejezési karakterisztikák (hangsúlyok) kategóriája összevethető volna az intenzív tartalmi karakterisztikák szám-nem kategóriájával. Pankrón nézőpontból a szám-nem kategória „alapjelentése”, vagyis a „konzisztencia” (vö. Hjelmslev 1959: 157; 1972: 90–103), kínálkozna a legkézenfekvőbb összehasonlítási alapként. E kategória harmadik dimenziója a „tömegszerű–pontszerű”, amely összevethető volna azokkal a „hangsúlyokkal”, amelyeket fentebb (1.1.) a „pontszerű” dimenzión belül tagoltunk. A szám-nem kategória második dimenziója a „kiterjedés–összpontosulás”, amely összevethető volna azokkal az „intonációkkal”, amelyeket fentebb (1.1.) az „emelkedő” dimenzión belül tagoltunk. A kategóriák extenzív strukturálása tekintetében is találhatók párhuzamok. Az intonációk szinkretizmusa a...-val való kapcsolatban 10Nyilvánvaló, hogy a litván prozodémákról szóló szöveg még a glosszematikai elmélet fejlődésének „deduktív fordulata” előtt keletkezett. „DAS PHONOLOGISCHE INVENTAR…“ 173 A litván „gyenge hangsúly” például összehasonlítható a német többes számú főnevek nemeinek szinkretizmusával. Ami a tagok számát és az extenzionális strukturálást illeti, a lett intenzív kifejezési karakterisztikák kategóriája inkább a német szám-nem kategóriával volna összehasonlítható: Nem/„intonáció” Német | β | B | γ; Német | nőnem | hímnem | semlegesnem; Lett | ~ | ˙ | ^; Szám/„hangsúly” | α | A; többes szám | egyes szám; ° | ˈ A szinkretizmusviszonyok is párhuzamosak lennének: Német Lett Német: β | B | γ; Szinkretizmus | többes szám | α | °; nőnem | hímnem | semlegesnem | egyes szám | A | ˈ; Lett: β | B | γ; Szinkretizmus; ~ | ˙ | ^ Wenn man mit Hjelmslev (1959: 248) im Deutschen in der Numerus-Genus-Kategorie nur mit den Elementen ‘Femininum’, ‘Maskulinum’, ‘Neutrum’ und ‘Plural’ (bzw. auch ‘Kollektiv’) rechnet und die zweite oben (1.1.) vorgeschlagene Strukturierung der litauischen intensen Ausdruckscharakteristiken annimmt, so kann man ein paralleles System aufstellen: Német | β | B | γ | Γ | (Γ₂); Német | nőnem | hímnem | semlegesnem | többes szám | (kollektív); Litván | ~ | ˙ | ° | ˈ | (virtuális) Hjelmslev intenzív kifejezési karakterisztika kategóriájának strukturálása (vö. fent 1.1.) szintén lehetővé teszi az összehasonlítást a szám-nem intenzív tartalmi karakterisztikák kategóriájával, például a franciában találhatóval: Francia | β | B | γ; Francia | nőnem | hímnem | többes szám; Litván | ~ | ˙ | ° Végül még rá kell mutatni egy másik feltűnő kapcsolatra az intenzív kifejezési karakterisztikák kategóriája és a szám tartalmi kategóriája között. 174 | BOHUMIL VYKYPĚL utaltunk. Köztudott, hogy a lett nyelvben van egy olyan „intonáció”, amely a litvánban hiányzik, nevezetesen az úgynevezett megtört intonáció (ˆ). Ennek az felelne meg, hogy a lett nyelv tartalmi síkján is van a szám-nem kategória egy olyan tartalmi eleme, amely a litvánban nem található meg, nevezetesen a ‘személyesség’ (vö. vinš, vina vs. tas, tā). A areálnyelvészet és a nyelvszövetségek kedvelői számára bizonyára érdekes az a tény, hogy hasonló viszonyok a szomszédos germán nyelvekben is megfigyelhetők: vö. a svéd intonációkat, valamint a svéd han, hon ‘ő (hímnemű), ő (nőnemű) (személy)’ vs. den, det ‘ő (hímnemű/nőnemű), az (nem személy)’ alakokat, amelyek mindkettő hiányzik a németből. LITERATURVERZEICHNIS Ducrot, O. 1967: La commutation en glossématique et en phonologie. Word 23, 101–121. D’urović, L. 1967a: Diskussionsbeitrag zu Kurylowicz 1967. In: Hamm 1967, 170–171. D’urović, L. 1967b: Das Problem der Morphonologie. In: To honor Roman Jakobson. Essays on the Occasion of his Seventieth Birthday 11 October 1966. I. The Hague–Paris: Mouton, 556–568. (Janua Linguarum. Series Maior, 31.) Fischer-Jørgensen, E. 1975: Trends in Phonological Theory, Copenhagen: Akademisk forlag. Fischer-Jørgensen, E. 1979: 25 Years’ Phonological Comments, München: Fink. (Internationale Bibliothek für allgemeine Linguistik, 31.) Hamm, J., Hrsg., 1967: Phonologie der Gegenwart. Vorträge und Diskussionen anläßlich der Internationalen Phonologie-Tagung in Wien 30. VIII – 3. IX. 1966, Graz–Wien–Köln: Hermann Böhlaus Nachf. (Wiener Slavistisches Jahrbuch. Ergänzungsband, 6.) Hjelmslev, L. 1940–41a: Rezension von Novák 1937. Acta Linguistica 2, 64–65. Hjelmslev, L. 1940–41b: Rezension von L’. Novák: Quelques remarques sur le système phonologique du hongrois. Acta Linguistica 2, 67. Hjelmslev, L. 1943: Omkring sprogteoriens grundlæggelse, København: Munksgaard. Hjelmslev, L. 1959: Essais linguistiques, Copenhague: Nordisk Sprog- og Kulturforlag. (Travaux du Cercle linguistique de Copenhague, 12.) Hjelmslev, L. 1972: Sprogsystem og sprogforandring, Copenhague: Nordisk Sprog- og Kulturforlag. (Travaux du Cercle linguistique de Copenhague, 15.) Hjelmslev, L. 1973: Essais linguistiques II, Copenhague: Nordisk Sprog- og Kulturforlag. (Travaux du Cercle linguistique de Copenhague, 14.) Hjelmslev, L. 1974: Aufsätze zur Sprachwissenschaft, Stuttgart: Ernst Klett Verlag. Hjelmslev, L. 1975: Résumé of a Theory of Language. Hrsg. von F. J. Whitfield, Copenhague: Nordisk Sprog- og Kulturforlag. (Travaux du Cercle linguistique de Copenhague, 16.) Hoskovec, T. 2002: Fonologický inventář a jeho morfonologické třídění. Obecná metodologická rozvaha nad konkrétním materiálem jazyka litevského. Slavia 71, 267–300. Kurylowicz, J. 1967: Phonologie und Morphonologie. In: Hamm 1967, 158–169. Leška, O. 2002: We have finished reading Vachek’s Prolegomena. Travaux du Cercle linguistique de Prague, n.s. 4, 52–54. Martinet, A. 1963: Grundzüge der Allgemeinen Sprachwissenschaft, Stuttgart: W. Kohlhammer Verlag. (Urban-Bücher, 69.) Martinet, A. 1965: La linguistique synchronique (études et recherches), Paris: Presses universitaires de France. (Le Linguistique, 1.) Novák, L’. 1937: K základným otázkam štrukturálnej jazykovedy. Sborník Matice slovenskej 15, 3–23. Patri, S. 2002: La méthode de Troubetzkoy morphonologue. Cahiers Ferdinand de Saussure 55, 63–83. Skalička, V. 1979: Typologische Studien. Hrsg. von P. Hartmann, Braunschweig–Wiesbaden: Vieweg. „DAS PHONOLOGISCHE INVENTAR....“ 175 SPANG-HANSSEN, H. 1949: On the Simplicity of Descriptions. Travaux du Cercle linguistique de Copenhague 5, 61–70. TRUBETZKOY, N. S. 1929: Sur la „morphonologie“. Travaux du Cercle linguistique de Prague 1, 85–88. TRUBETZKOY, N. S. 1931: Gedanken über Morphologie. Travaux du Cercle linguistique de Prague 4, 160–163. TRUBETZKOY, N. S. 1934: Das morphonologische System der russischen Sprache, Prague: Jednota československých matematiků a fysiků & Otto Harrassowitz. (Travaux du Cercle linguistique de Prague, 5/2.) TRUBETZKOY, N. S. 1939: Grundzüge der Phonologie, Prague. (Travaux du Cercle linguistique de Prague, 7.) VYKYPĚL, B. 2002: Fragen der Beschreibung des Ausdrucksplans (mit Beispielen aus dem Obersorbischen). In: R. Blankenhorn, S. Dönninghaus, R. Marzari, Hrsg., Beiträge der Europäischen Slavistischen Linguistik (POLYSLAV) 5, München: Verlag Otto Sagner, 236–250. (Die Welt der Slaven. Sammelbände/Сборники, 15.) VYKYPĚL, B. 2003: Vokale und Konsonanten als Selbst- und Mitlaute (mit Beispielen aus dem Obersorbischen). Sborník prací filosofické fakulty brněnské university A 51 (im Druck). Bohumil Vykypěl Ústav pro jazyk český AV ČR etymologické oddělení Veveří 97 CZ-60200 Brno ([email protected]) Gauta 2003 05 02