Lietuvių kalbotyra 2002-aisiais metais: Lietuvoje išleisti darbai

ACTA LINGUISTICA LITHUANICA XLIX (2003), 153-170 ÚJ MUNKÁK ÁTTEKINTÉSE Survey of Recent Publications LITVÁN NYELVTUDOMÁNY 2002-BEN: LITVÁNIÁBAN KIADOTT MŰVEK 2002-re a fellendülő gazdaság és a nyugodtabb tudományos munka éveiként emlékezhetünk. Emlékezetesek maradtak a litván nyelvtudomány széles körben visszhangot keltő nagy eseményei: az Akadémiai Litván nyelv szótárának befejezése és Jonas Bretkūnas litván bibliafordítása elkészítésének 400. évfordulója. Megjelent mintegy egy tucat nyelvészeti könyv, ezek közül nyolcat ismertet ez az áttekintés. A monográfiákkal kezdjük, ezt követően a monográfia formáját elnyert disszertációkat, egy régi írásbeliségi tudományos publikációt tekintünk át, végül pedig válogatott írásokkal zárunk. 1. Audronė Kaukienė Lietuvių kalbos veiksmažodžio istorija című monográfiájának második kötete (Klaipėda: Klaipėdos universitetas, 2002, 400 p.) folytatja a litván nyelv tőhangváltó igéiről nyolc évvel korábban közzétett kutatást (Kaukienė 1994). Ebben a kötetben az akatövű (vagy történetileg: dkatövű) igéket vizsgálja, amelyek tövében rövid i, u, illetve hosszú y, ū található. A könyv előszóból, öt fejezetből, záró megjegyzésekből (litván és angol nyelven), valamint a rövidítések jegyzékéből áll. Minden fejezetben először a rövid, majd — a hosszú töveket vizsgálja. A könyv a vizsgált igék etimológiai jegyzékével kezdődik, amelynek célja „az anyag ellenőrzése és kiválogatása, valamint előkészítése a különböző szintű további elemzéshez” (p. 3). A jegyzékben az igéket mindenekelőtt szabályosakra (aktív cselekvést kifejezőkre) és szabálytalanokra (mutatív és duratív igékre), majd alapigékre (a mai litván nyelv szótárában rögzítettekre) és nyelvjárásiakra (csak egyes nyelvjárásokból vagy írásos emlékekből ismertekre) osztják. Felhívják a figyelmet a szó vagy a forma megbízhatóságának problémájára. A szabályos igék etimológiáját megadják, a szabálytalan igéket csupán nyilvántartásba veszik. A vizsgált igék eredetére vonatkozó, különböző szerzőktől származó véleményeket meglehetősen pontosan ismertetik. Nem kerülik el az eredetmagyarázatok közötti különbségek bemutatását, olykor pedig azok megbízhatóságát is értékelik — ez értékesebbé teszi a könyvet. A második fejezetben a 0-tövű igék jelen és múlt idejének más tövű, párhuzamos változatait vizsgálják. A nyelvjárási litván és lett formákkal (id-tövű és betoldásos formákkal) kezdik, majd megállapítják a keleti balti nyelvek közös változatait. Ezután valamennyi litván igét összevetik azoknak a más nyelvekben található megfelelőivel, amelyek azonos gyökérstruktúrával rendelkeznek. A jelen idő megfelelőinek vizsgálatakor megkülönböztetik a zéró morfémával, az infixummal, illetve i vagy n morfémával rendelkező igéket. A monográfia e részében a rokon formák morfológiai összevetésétől lényegében áttérnek a szavak etimológiai összehasonlítására, mivel más nyelvek megfelelőit rendszerint lexémaként adják meg (egyes esetekben a jelen idő alakját, máskor — csak a főnévi igenevet). 154 | ARTŪRAS JUDŽENTIS A könyv további részében a tő magánhangzóinak váltakozását vizsgálják a litván nyelvjárások egymás mellett álló alakjaiban, valamint más nyelvek rokon szavaiban, mind ragozási, mind szóképzési szempontból. Az azonos tövű igék diakrón változásait korábbi szinkrón változatokként mutatják be; például a bruka: braukia esetében az apofóniát ragozási váltakozásnak tekintik, mivel „sok ilyen párnak valamikor egyetlen paradigmát kellett alkotnia” (119. o.). Ez a fejezet szorosan kapcsolódik az előzőhöz; egyes korábban megfogalmazott állításokat megismétel, például a CiC igék prezentumi alakjaiban megfigyelhető ragozási magánhangzó-váltakozás tárgyalásakor (122. o.) megismétli a jelen idejű tőalakok áttekintésének néhány következtetését (vö. 100. o.). A könyv több helyen (a 100. oldalon és másutt) hangsúlyozza, hogy a vizsgált igék (és rokon nyelvi megfelelőik) szerkezete összefügg a tő vokalizmusával, ezért kétséges az a döntés, hogy a tővégi változatokat és az apofóniát külön vizsgálják. A monográfia negyedik fejezete az o-tövű igék szemantikáját írja le. A szerző által kidolgozott, kétszintű szemantikai igeosztályozás: az absztrakt jelentéseket az aktív: önkéntelen cselekvés vagy állapot, valamint a tranzitivitás: intranzitivitás oppozíciói alkotják; A konkrét jelentéseket szemantikai alcsoportokra osztják — perstrukciós, mozgási, biológiai stb. Az igék szemantikájának történeti elemzése a tő eredeti jelentésén és a rokon nyelvek megfelelőivel való összevetésen alapul, 0 nem a szemantikai mezők módszerén (vö. Karaliūnas 1987: 26t). Karaliūnasszal ellentétben, aki a szemantikát részesíti előnyben a morfo(no)- lógiával szemben (vö.: „a szemantikai filiációk megállapítása, a jelentések rokonságának meghatározása <...> a megfelelő, azaz azonos kifejezéssel rendelkező lexémák etimológiai azonosságának bizonyítéka” 1987: 50), Kaukienė az igék szemantikájának csak segédszerepet tulajdonít, és áttekintését a kutatás végére halasztja. Az igék szemantikai elemzése lehetővé teszi a szerző számára annak megállapítását, hogy a rövid tövű igék szemantikai magját az úgynevezett kontaktusos, kišti típusú, lehetséges hatásjelentéssel rendelkező igék alkotják, míg a hosszú vokalizmusú igék többségére az intenzitásjelentés jellemző (p. 198— 199). A dir i0-tövű igék összehasonlítása alapján az a következtetés vonható le, hogy „Minél inkább különbözik [azok] jelentésterjedelme, annál nagyobb a lehetőség arra, hogy mindkét strukturális típus igéi egyenrangúan létezzenek” (p. 199). A könyvben a legtöbb helyet (a monográfia több mint egyharmadát) az igék és képzett származékaik közötti képzési kapcsolatok vizsgálatának szentelik. Az a nézet érvényesül, hogy a származékok vizsgálata hasznos az alapszavak eredetének meghatározásához (p. 201). A képzett szavakat képzési kategóriák szerint írják le. Tárgyalják képzésüket, jelentésüket, vokalizmusukat és hangsúlyozásukat. A könyv záró megjegyzései a közös indoeurópai igetörzstől indulnak, a monográfiában azonban erről szinte semmit sem írtak... A könyvnek ebben a részében teljesen elegendő lett volna összefoglalni az igék fejlődését a litván nyelv, a keleti balti nyelvek és általában a balti nyelvek korszakában. A monográfia számos új gondolatot tartalmaz, azonban mintha kerülné a vitát: más szerzők véleményét ritkán említik és elemzik (kivételt képez az igék etimológiai regisztere). Például a nagyon hasonló tematikájú Karaliūnas-- monográfiában és tanulmányokban kifejtett, a balti nyelvek dir įdkamienių igéinek viszonyáról és fejlődéséről vallott eltérő véleményeket egyáltalán nem említik, az ei:i:irei:y váltakozásról alkotott véleményét csak lábjegyzetben (130–131. o.) említik stb. A könyvben összekeverik a kutatás szinkrón és diakrón szintjeit (például a második fejezetben a litván nyelv különböző korú és megbízhatóságú adatait más indoeurópai nyelvek különböző korú és megbízhatóságú adataival vetik össze, olykor még rekonstruált formáikkal is), valamint a kutatás strukturális és képzési, strukturális és etimológiai, illetve képzési és etimológiai szempontjait. A rokon nyelvek anyagát a munkához főként különböző szerzők által, különböző időpontokban írt etimológiai szótárakból gyűjtötték (ezt mutatja a legjobban ÚJ MUNKÁK ÁTTEKINTÉSE | 155 az irodalomés forrásjegyzék). Az indoeurópai nyelvek grammatikájának kutatásait, még kevésbé az újabbakat (pl. Koch 1990, Jasanoff 1994 és hasonlók), szinte egyáltalán nem használták fel. Kérdéses, hogy az ilyen anyag elegendő alapot szolgáltathat-e a litván nyelv igéinek morfológiai, morfonológiai és szóalkotási szempontú történeti vizsgálatához. Egy olyan jellegű műben, mint amilyen a vizsgált monográfia, a szavak és alakok mutatójának egyszerűen magától értetődőnek kellene lennie. Az itt jelzett hiányosságok ellenére a monográfia kétségtelenül a balti nyelvek igéjének történetével foglalkozó egyik legjelentősebb kutatás. 2. Antanas Pakerys Akcentológia 2: Számnév, névmás, ige, határozószó, partikula, elöljárószó, kötőszó, indulatszó, hangutánzó szó (Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas, 2002, 630p.) című könyve folytatja a nyolc évvel korábban megjelent monográfiát (Pakerys 1994), amelyben a főnevek és melléknevek hangsúlyozását írta le. A második könyvben ugyanazokat az adatgyűjtési és -közlési elveket követi. A cél a köznyelvi szavak hangsúlyozásának lehető legalaposabb vizsgálata, „a ritkább esetek kihagyása nélkül, a rendszer egyenetlenségeinek és ingadozásainak kiemelésével” (p. 12). A könyv tehát leíró jellegű, nem érdemes benne mélyebb felismeréseket, elméleti fejtegetéseket vagy összegző következtetéseket keresni: a szerző mindezt egy másik, összefoglaló jellegű munkában ígéri elvégezni (p. 12). A vizsgált anyag alapját, akárcsak az első könyvben, a Kortárs litván nyelv szótárának harmadik kiadása (Keinys, szerk. 1993) képezi. Az előszó említi e szótár két évvel korábban megjelent negyedik kiadását is (Keinys, szerk., 2000), amely „szinte teljesen megegyezik e szótár harmadik kiadásával” (12. o.). Nem világos, hogy a szerző figyelembe vette-e legalább a harmadik kiadás benne kijavított hibáit és sajtóhibáit: amint az „Elírások jegyzékéből” kitűnik (Keinys, szerk., 2000: 968), a szótár negyedik kiadásában néhány hangsúlyozási hibát is kijavítottak. Egyébként 2002-ben megjelent a Kortárs litván nyelv szótára negyedik kiadásának elektronikus változata is (Keinys, szerk., 2002), amelyet a szerző, úgy látszik, már nem tudott felhasználni. A könyv nagymértékben támaszkodik más szótárak, nyelvjárásleírások és tanulmányok adataira is, bár sehol sem tárgyalja ezen anyag megbízhatóságát, közlési elveit, kodifikáltsági fokát és hasonló kérdéseket. A köznyelvi beszélt nyelv adataira a mű csak közvetve —a hallgatók írásbeli felmérésének adatai révén— támaszkodik. Ez a kutatási módszertan a művet nem annyira a valós beszélt nyelv adatainak vizsgáló és leíró munkájává, mint inkább a hangsúlyozási kodifikáció történetével, illetve a (nyelvészeti művekben rögzített) nyelvjárási és kodifikált változatok összehasonlításával foglalkozó művé teszi. A monográfia gazdag tényanyagot vizsgál és foglal össze. Leírása és a példák bemutatása a gyakoriság és a sűrűség kritériumai alapján történik. E kritériumokat még túlzottan következetesen is alkalmazzák: kissé furcsának tűnik az egymás mellett felsorolt példák sorrendje: aštuoni, aštuonios, devyni, devynios, septyni, septynios (15. o.). Már az előszóban bizonyos ellentmondások figyelhetők meg a vizsgált példák kiválasztásában. Mivel a kitűzött cél a köznyelvi szavak hangsúlyozásának leírása, érthető, hogy a tájnyelvi szavakat, akárcsak A mai litván nyelv szótárának elavult (és még nem ajánlott) szavait, nem vizsgálják (11. o.). A szerző azonban egy másik helyen hangsúlyozza, hogy a könyv mindkét részében „jelentős mennyiségű tájnyelvi és egyéb nem kodifikált nyelvi adatot mutatnak be”, amelyek lehetővé teszik „a tájnyelvi hangsúlyozás lényegi sajátosságainak megragadását” (13. o.). Valóban, a nem kodifikált nyelv eseteiként a tájnyelvi szófonetikai és hangsúlyozási változatokat a könyv gyakran közli. Például a dešimt számnév változatait a tudományos Litván nyelv szótárának három helyéről, a Dūnininkai nyelvjárás szótárából, valamint a druskininkai, lazūnai és zietelai tájnyelvi szótárakból adják meg, ezenkívül csaknem egy tucatnyi hivatkozást is hozzáfűztek más szerzők publikációira (17. o.). Így már nem világos, miért mondanak le akkor magának a Datájnyelvi 156 | ARTURAS JUDZENTIS a lietuvi nyelv szótárának nemei (például a ryt. rövidítéssel nem tárgyalt). ebben a szótárban szerepel a penkiolikis sorszámnév (538. o.)? A szerző a hagyományos morfológiai, illetve szóképzési akcentológia alapelveit követi: a hangsúlyozást a szóképzéssel kapcsolja össze. Például a számnevek hangsúlyozásának vizsgálatakor először az alapszámneveket, majd a képzett, összetett és nem ragozható összeforrt számneveket tárgyalja. Mindazonáltal a szerzőnek nem sikerül teljes következetességet elérnie, mivel az anyag szóképzési szempontú elrendezésének kritériuma mellett egy másik, a szavak eredetének kritériumát is követi (amelyről az előszóban nem esik szó): a fejezet végén külön tárgyalja az idegen eredetű számnevek hangsúlyozását (25. o.). Ez utóbbi kritérium csak az idegen eredetű alapszámnevek vizsgálatakor élvez elsőbbséget, képzett alakjaik vizsgálatakor viszont már a szóképzési kritérium az elsődleges — az idegen eredetű képzőkkel képzett alakokat az azonos szóképzésű saját elemekkel együtt tárgyalja: milijardas, -a a tūkstantas, -a mellett (20. o.), milijonas, -a a šimtas, -a mellett (21. o.). A névmások fejezetében külön tárgyalja az alapszintű, képzett, összetett, összeforrt, szókapcsolati, két hangsúlyos tagot tartalmazó névmásokat, a névmási mellékneveket és a sujvardėję szavakat. Nyilvánvaló, hogy szinkrón vizsgálatban nem lehetnek olyan fejezetek, mint az összeforrt névmások és a suįvardėję szavak: az előbbieket alapszavakként vagy összetett szavakként lehetne leírni, 0 az utóbbiakat pedig alapszámnevekként (egyébként még történetileg sem könnyű bizonyítani, hogy a szó valóban sujvardėję főnév, és nem régi névmás: Ernst Fraenkel az indoeurópai fő *potis időhatározói ‘selbst’ jelentésben (Fraenkel 1962: 552), vagyis a névmási használatot tartják elsődlegesnek). Nem következetes a több tagból álló névmások egy részét – a két hangsúlyos elemet tartalmazó névmásokat – a többi több tagból álló névmástól elkülönítve vizsgálni. A névmásokról szóló fejezetben a felosztási kritériumok hierarchiája nem egyértelmű. A tartalomjegyzékben ez a hierarchia még inkább összekuszálódik: egyazon szinten szerepelnek benne a „Összetett névmások”, az „Első tagon hangsúlyt viselő névmások”, a „Második tagon hangsúlyt viselő névmások” és a „Két hangsúlyos tagot tartalmazó névmások” címek (6. o.). A partikulaszók fejezetében az összetapadt szavakat és az összetett (szókapcsolati) partikulusokat a címsorok mérete alapján partikulaszavakká vált szavak vagy szókapcsolataik részének tekintik, noha a fejezet elején ez áll: „Külön [a megmaradtaktól?) „említésre méltók az összetett (halmozott), valamint az idegen eredetű partikulaelemek” (581. o.). Hasonló következetlenségek a könyv más fejezeteiben is előfordulnak. A monográfiában viszonylag sok helyet szentelnek a hallgatók írásbeli felméréséből származó adatoknak: szinte minden alfejezet a hallgatók hangsúlyozási tendenciáinak megvitatásával zárul. A normatív hangsúlyozás és a felmérés útján nyert változatok statisztikáját adják meg. A felmérés módszertana és adatainak feldolgozása azonban nincs kellőképpen leírva, ezért kétségek merülnek fel azzal kapcsolatban, mennyire megbízhatóak. Például a felmérés adatai szerint a hallgatók mindig aštuoni alakot hangsúlyozzák (49: 0), azonban mindannyian hallottuk már az aštūoni, sőt az aštuoni változatokat is, amelyek a felmérés adataiban egyáltalán nem tükröződnek (talán írásbeli jellege miatt, talán csak litván nyelvészeket kérdeztek meg?). Időnként következetlenül használt terminusok fordulnak elő. Így a partikulák hangsúlyozását tárgyalva a pirminiai (paprastieji) žodžiai terminust már nem az išvestiniai (vediniai), sudurtiniai žodžiai terminusokkal állítják szembe (mint a könyv korábbi részében- ), hanem a dalelytémis tapę žodžiai terminussal; képzési jelentését történeti jelentés váltja fel (vö.: „Šiame darbe stengiamasi skirti pirmines dalelytes nuo tų, kurios yra atsiradusios sustabarėjus pavieniams žodžiams ar jų junginiams“ (p. 581). Pakeris nagy, sok alaposságot és türelmet igénylő munkát végzett (a felhasznált irodalom és források jegyzéke lenyűgöző!). Minden kétséget kizáróan hasznos lesz a litván nyelv (nemcsak a köznyelv) hangsúlyozásának további kutatásaihoz. ÚJ MUNKÁK ÁTTEKINTÉSE | 157 3. Juozas Abaravičius Skyrybos stilistika című könyve (Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas, 2002, 288 p.) a központozás által nyújtott stilisztikai lehetőségeket és az írásjelek stilisztikai használatát vizsgálja (vö. 7. o.). Ez az első ilyen jellegű monográfia a litván nyelvtudományban. A szerző a központozást a szöveg és egységei grammatikai, jelentéstani és intonációs tagolására alapozza (8. o.). A központozás ilyen értelmezése közel áll A. Valeckienė nézeteihez (vö. Sližienė, Valeckienė 1992: 128-129; Morkūnas, szerk., 1999: 585-586), és különbözik K. Gaivenis és S. Keinys tisztán szintaktikai értelmezésétől (vö. Gaivenis, Keinys 1990: 186). A könyvben a legnagyobb figyelem a központozás jelentéstani (különösen emocionális és expresszív) és intonációs alapjára irányul. A stilisztika lényegében azonosul a nyelvi egységek stilisztikai használatával, amely szembeállítható azok propozicionális jelentésével. Hasonló szemléletet követve valószínűleg meg lehetne különböztetni a helyesírás (a kisés nagybetűk használata, az egybeés különírás stb.), a prozódia (a klitikák hangsúlyozása, a mondat intonációja stb.) és más „stilisztikákat” is. A nyugati nyelvészetben a központozás stilisztikáját a grafo­stilisztika részének tekintik (vö. BuBmann, Hrsg., 2002: 265). A monográfia elméleti alapját orosz szerzők munkái képezik (különösen gyakran hivatkozik N. S. Valgina és L. G. Vedenina műveire). Noha a szakirodalomjegyzékben több, a központozás problémáit tárgyaló nyugat-európai szerző is szerepel, véleményüket általában csak megemlítik; főként a központozás történetének kérdéseit vizsgálva támaszkodnak rájuk, és műveikből idéznek. A könyv két részből áll. Az első részben a központozás és a stilisztika kapcsolatát vizsgálják, meghatározzák az alapfogalmakat, és áttekintik a központozási jelek funkcióit. Ez mintegy bevezetés a litván nyelv központozási jeleinek további vizsgálatába, amely a könyv második részét alkotja. A monográfia meglehetősen részletesen tárgyalja a központozási jelek funkcióit. Ezekből — amelyeket szemiológiai funkcióknak neveznek — R. Makarova osztályozását követve nem kevesebb mint tizenhatot különböztetnek meg: elválasztó, elkülönítő, szembeállító, magyarázó, összekötő, figyelmeztető, hozzátoldó, felsoroló, a határokat jelölő, az egészet jelölő, a befejezetlenséget jelölő, az ellipszist jelölő, érzelmi-expresszív, modális, kompozíciós, emblematikus... (12. o.). A funkciókat nem egyetlen szinten, hanem eltérő terjedelemben különítik el. Az egyes funkciók nincsenek kellően meghatározva, egymáshoz való viszonyuk nincs megállapítva. Például a befejezetlenséget jelölő funkció csupán az érzelmi (és) expresszív funkció része; a kiemelő, összekötő, határjelölő és talán más funkciók is a kompozíciós funkció részei és így tovább. A könyv további része a fakultatív, szerzői (és autorális) központozást, valamint az írásjelek nélküli szövegeket (jel nélküli központozást) tárgyalja. Elméleti szempontból talán a szerzői (autorális) központozás fogalmát vizsgálja a legkörültekintőbben (37–47. o.), azonban annak viszonya a fakultatív központozáshoz továbbra is tisztázatlan marad (mindkét fejezetben a szerzői jelekről és hasonlókról van szó, vö. 26. és 38. o.). Röviden és szemléletesen tekinti át a nyugat-európai központozás eredetét és fejlődését. A könyv nagyobb részét kitevő második rész a központozási jelek használatát és stilisztikai lehetőségeit tárgyalja. A litván nyelvben tíz írásjelet különböztetnek meg. Mindegyik jel használatát külön-külön írják le; először röviden ismertetik a lényeget, majd részletesebben tárgyalják. Bőségesen támaszkodnak a szépirodalom példáira. A monográfia nem rövid következtetéseit (245 —-253. o.) inkább összefoglalónak volna megfelelő nevezni: nem tartalmaznak elméleti általánosításokat. A szerző meglehetősen részletes „A fontosabb terminusok, fogalmak és meghatározások mutatója” című mutatót állított össze (271— 284. o.). Sajnos szerepét csak részben tölti be, mivel nem alfabetikus, hanem rendszerező elv alapján állították össze: magához a mutatóhoz még egy mutatóra vagy legalább tartalomjegyzékre lenne szükség... A könyv élő beszélt nyelven íródott, amelyben bővelkednek a retorikai alakzatok és a stilárisan jelölt írásjelek. Ez a nyelv nagyon alkalmas népszerű műhöz, esetleg tankönyvhöz (a szerző szerint- 158 | ARTŪRAS JUDŽENTIS szerzője, alapját pedig — litván szakos hallgatók számára tartott előadássorozat képezi), ami azonban szokatlan egy tudományos monográfiában. Ahogyan az előszóban olvasható, a könyv a központozás stílusbeli aspektusú kutatásának eredménye, mégsem a tudományos közösségnek, hanem oktatóknak, hallgatóknak, szerkesztőknek, stilisztáknak és szerzőknek szól (6. o.). A könyvnek ez a kettős természete nem válik előnyére... 4. Kazimieras Gaivenis Lietuvių terminologija: teorijos ir tvarkybos metmenys (Vilnius: LKI leidykla, 148 p.) című könyve különböző időpontokban és különböző témákban írt cikkekből nőtt ki (vö. Gaivenis 1979, 1983, 1985, 1994, 1996a, 1996b, 1997, 2000 és mások). Ez azonban nem cikkgyűjtemény: a korábbi publikációkat átdolgozták és a nagyobb mű részeiként való megjelenéshez igazították. A könyv összefoglaló jellegű, és a szerző négy évtizedes, terminológia terén végzett tudományos munkáját koronázza meg. Így jellemzi az előszóban maga a szerző is, hangsúlyozva, hogy a könyv „nem terminológiai tankönyv, és nem is valamiféle tudományos kutatási közlemény” (11. o.). A mű meghatározatlan műfaja, tisztázatlan rendeltetése és címzettje igen hátrányosan érinti a könyvet. Leginkább tankönyvi jellemzői vannak, mivel a terminológia elemi, alapvető kérdéseit tárgyalja. A kifejtés azonban nem kellően következetes és átgondolt. Például magának a terminusnak a meghatározását a könyvecskében nem találtam meg, jóllehet éppen ennek a témának szentelték az első fejezetet. A meghatározás helyett a „terminus” fogalmának több lényeges jellemzőjét sorolja fel, és a terminus szűkebb (S. Šalkauskist és E. Jakaitienė-t idézi), valamint tágabb felfogásáról beszél (a Lietuviškoji tarybinė enciklopedija című művet idézi). A könyv már első fejezetében (p. 17) meghatározatlanul használja az intenzionál és az implikacionál terminusokat, a terminus intenziójának fogalmát pedig csak a harmadik fejezetben magyarázza meg (p. 28t). Az a benyomás alakul ki, hogy a szerző mintha idézetekkel és hivatkozásokkal leplezné magát, miközben kerüli, hogy véleményét kimondja, gondolatait egyenesen és pontosan kifejtse. Gaivenis a terminológiát a lexikológia ágának tekinti, noha hangsúlyozza, hogy az nagymértékben függ más tudományoktól, és azokat szolgálja (19). A terminológia ilyen „lingvisztikai” felfogása, amely Litvániában meghonosodott, közvetlenül megtapasztalta a megfelelő irányultságú orosz terminológusok (pl. V. Danilenko) munkáinak hatását, és közel áll a prágai, valamint a kanadai terminológusok nézeteihez (vö. Laurėn, Picht, Hrsg. 1993: 533t). Élesen eltér a jelenleg Nyugat-Európában uralkodó bécsi iskola és az északi országok terminológusainak nézeteitől, amelyek szerint a terminológia a nyelvészet, a logika, az ontológia, az informatika és a szaktudományok határvidékén kialakuló önálló tudományág (Wūster 1974/2001:- 131t), illetve a szaktudományok, a nyelvészet, az általános tudományelmélet és a filozófia konstellációja (Laurėn, Myking, Picht 1998: 47). Lényegesen különböznek e terminológiai irányzatoknak a terminus és a fogalom, valamint a terminológia és a nyelvművelés, illetve a nyelvi normázás viszonyáról vallott nézetei is (vö. Laurn, Picht, Hg. 1993: 493t). A könyv külön tárgyalja a terminusokkal szemben támasztott követelményeket (az első fejezetben), valamint a terminológia létrehozásának és normázásának alapelveit (a negyedik fejezetben). Bár maga a szerző a terminusokkal szemben támasztott általános követelményeket értékelésük kritériumainak is tekinti, a „princípium” és a „kritérium” fogalma között nem tagadható. A kettő különböző helyeken történő tárgyalása során nem lehetett elkerülni az ismétlődéseket és bizonyos zavart. Így a helyesség alapelve nem bizonyul másnak, mint a terminusok helyességével szemben támasztott követelménynek; a szerző még a másik fejezet megfelelő oldalára is utal. A rendszerszerűség alapelvét ebben a könyvfejezetben egyáltalán nem tárgyalja (csak a helyességhez való viszonyát jelzi) — nyilvánvaló, hogy nem lehet más, mint a terminusokkal szemben támasztott rendszerszerűségi kritérium, amelyet az első fejezet tárgyal. Ezekben az esetekben a kritériumok és az elvek elnevezése megegyezik. Azonban különbözhetnek is: a gazdaságosság elvének magyarázatából („A gazdaságosság elve szerint előnyben részesítendők a rövidebb nyelvi egységek”, 96. o.) kitűnik, hogy egybeesik a terminusokkal szemben támasztott rövidség követelményével. A terminusokkal szemben támasztott követelmények nagy része (helyesség, pontosság, rendszerszerűség, rövidség, stiláris semlegesség) megfelel a szovjet terminológusok által a terminusokkal szemben támasztott követelményeknek. A „terminusok pragmatikája” fogalma azonban már a nyugati terminológiából származik (a szerző Cabré és Gajdos nevét említi). Mi ennek a fogalomnak a tartalma? Az azonos című tanulmányban a terminusok pragmatikájának fogalma a terminusokkal szemben támasztott megbízhatósági és pontossági követelményekre szűkül (Gaivenis 2000: 7). A vizsgált könyvben a terminusok pragmatikáját kizárólag a terminusok megbízhatóságaként értelmezik, míg a terminusok pontosságát különálló követelményként tárgyalják. יש彩票站? (error) please retry? [ foo Az eltérő nyelvészeti hagyományok ilyen felszínes ötvözési kísérlete nem tűnik sikeresnek. A terminusok megbízhatósága összefüggésbe hozható a tekintély elvével is: nem véletlen, hogy mindkét részben a szabványosított és a hatóságok által jóváhagyott terminusokról esik szó (vö. 33. és 94. o.). A második fejezet a litván terminológia forrásait tárgyalja. Ebben S. Šalkauskis nézeteit fejtik ki (vö. 51., 57–58. o.). A szerző véleménye némileg eltér az S. Keinys által megjelölt terminológiai forrásoktól — az irodalmi nyelv szótára, népi terminusok, szóalkotás, terminuskölcsönzés, tükörfordítások (vö. Keinys 1980: 60–96). A litván terminológia történetét a könyv harmadik fejezetében részletesebben, a terminográfia történeteként vizsgálják. Az ötödik fejezetben („A terminológia irányzatai, iskolái és jelesebb kutatói”) csak általános vonásokban jellemzik. Ebben a fejezetben röviden és meglehetősen találóan írják le a háború utáni litván terminológia sajátosságait: az ideológiai korlátokat, az orosz terminológiától való függőséget, valamint a külföldi elméleti szakirodalom hiányát. E körülmények részben a vizsgált műben is tükröződnek. E. Wüster és H. Felber elméleteit túlságosan tömören ismerteti, megelégedve az általánosságokkal. Valamivel behatóbban tárgyalja S. Gajda Wprowadzenie do teorii terminu című monográfiáját. Jóval részletesebben vizsgálja a szovjet terminológusok —D. Lotte, T. Kandelaki, V. Danilenko, S. Superanskaja, N. Podolskaja és N. Vasil'eva elméleteit. Az S. Šalkauskis terminológiaelméletéről szóló fejezet egy, a tudomány ideológiai felügyeletének enyhülése után megjelent cikkre támaszkodik (Gaivenis 1983). Egyébként a könyvben jól látható Šalkauskis nézeteinek a szerzőre gyakorolt hatása; több szempontból Šalkauskis eszméi folytatójának lehetne tekinteni: ugyanazokat a terminológia fő forrásait különbözteti meg (sőt azok hierarchiája is ugyanolyan a könyvben, mint Šalkauskis munkáiban), kiemeli a terminológia tisztaságának, állandóságának és a szóalkotás kényelmességének általános elveit, valamint vizsgálja a terminusok extenzióját és intenzióját. A könyvben jól látható, hogy a volt Szovjetunió terminológusai (különösen Lotte és Danilenko) nagy hatással voltak a szerzőre: a professzionalizmusok és a terminológia viszonyának vizsgálata, a terminusalkotás négy fő módja, valamint a terminológia normatív értékelése mind ezt mutatja. Azokban a ritka esetekben, amikor a könyv a nyugati terminológusok nézeteit ismerteti, csak másodlagos forrásokra támaszkodik (vö. 16., 19., 22., 110–112. o.). Talán csak S. Gajda monográfiája képez kivételt. A szakirodalomjegyzékben mindössze négy nyugati terminológus publikációját találtam (nem számítva J. Hawthorn Modern irodalomelméleti kézikönyvének litvánra fordított változatát). Ma ez már a monográfia (és általában a litván terminológia?) komoly hiányossága, amelyet a lehető leggyorsabban pótolni kell. Egyébként a szakirodalomjegyzékben nem egységes a bibliográfiai adatok közlésének módja, és hiányoltam belőle magának a szerzőnek a munkáit. A könyv következetlenül adja vissza a külföldi nyelvészek személyneveit. Nagy hasznára vált volna egy tárgymutató. A könyv egésze a terminológia múltja, azaz a dolgok mikéntje és megtörténte felé irányítja az olvasót, nem pedig a jövő felé: nem veti fel a litván terminológia előtt álló feladatokat, nem jelöli meg annak gyenge pontjait, és a problémás kérdéseket is alig tárgyalja. A litván terminológia eddig megtett útjának összefoglalása. 160 | ARTŪRAS JUDŽENTIS 5. Jolanta Gelumbeckaitė könyve: A ragozási és a névutós szerkezetek szintaxisa Jonas Bretkūnas Bibliájának Lukács evangéliumában (Vilnius: A Litván Nyelv Intézetének kiadója, 2002, 300 p.) A Litván Nyelv Intézete új sorozatot indít „Opera linguistica Lithuanica“ címmel, amelyben megvédett doktori disszertációk alapján készült monográfiákat terveznek megjelentetni. A sorozat célja, hogy a fiatal lituanisták értékesebb kutatásai hozzáférhetőbbé váljanak a tudományos közösség számára. Gelumbeckaitė monográfiája az 1999-ben megvédett disszertáció (témavezető — V. Ambrazas) alapján készült. Amint a könyv borítóján olvasható, ez „csak kissé kijavított disszertáció“. A szerző érdekes és aktuális kutatási témát választott, mivel a litván nyelvészetben mindmáig kevés olyan szintaktikai kutatással rendelkezünk, amely a fordításnak az eredetivel (vagy az eredetikkel) való kapcsolatát szövegkritikai elemzésre alapozná. Nem meglepő, hogy a monográfia már pozitív recenzióban részesült (lásd Švambarytė 2003). A könyv bevezetésből, két fejezetből („Kiegészítés” és „Körülmények”), következtetésekből, a források és a szakirodalom jegyzékéből, a rövidítések magyarázatából, valamint német nyelvű összefoglalóból áll. A bevezetést és mindkét fejezetet Szent Jeromos leveleiből vett idézetek vezetik be. A dolgozat feladatai közé tartozik a főnévi esetek és a prepozíciós szerkezetek szinonímiájának vizsgálata, valamint annak megállapítása – az eredetikkel összevetett fordítás alapján –, hogy miként alakultak ki és milyen fejlődési tendenciákat mutatnak e szintaktikai modellek (vö. 11. o. skk.). A bevezetőben a szerző kijelenti, hogy főként „az igétől függő főnévi esetek és prepozíciós szerkezetek viszonyára, a főnévi esetek prepozíciós szerkezetekkel való felcserélésére és vice versa” (13. o.) fordított figyelmet, vagyis a szintaktikai szinonímiára. Bár a szintaktikai egységeket a továbbiakban szemantikailag értelmezik, a szintaktikai szemantika nem tartozik e dolgozat tárgykörébe. A szemantika szintjén bizonyos kiindulópontokra azért volt szüksége a szerzőnek, hogy csoportosítsa a szintaktikai kifejezés változatait, és megvizsgálja egymáshoz való viszonyukat. Ehhez a célhoz teljesen elegendő lett volna a főnévi eseteket vagy prepozíciós szerkezeteket vonzó igék jelentésére, azaz a lexikai szemantikára támaszkodni (a vizsgált anyagot maga a szerző éppen így csoportosítja). A valenciaelméletre való hivatkozás, valamint a szemantikai funkciók terminusainak bevezetése a dolgozatba szükségtelennek és a vizsgált anyag, illetve a kitűzött kutatási célok szempontjából nem kellően indokoltnak tűnik (figyelemre méltó, hogy a dolgozat következtetéseiben a szemantikai fogalmakból alig maradt valami). Emellett bizonyos zavarokat is okoz, mivel a nyelv szemantikai szintjének fogalmait válogatás nélkül keverik a szintaktikai szint fogalmaival, holott e fogalmak szigorú elkülönítésének szükségességét e munka vezetője, Vytautas Ambrazas is több ízben hangsúlyozta (vö.: „az elemzés első szakaszában szükséges megkülönböztetni a szintaktikai és a szemantikai szintet <...>, hogy pontosabban meghatározhassuk viszonyaikat” (Ambrazas 1986: 29)). Például a bővítmény szintaktikai fogalmát nemcsak szintaktikai jegy alapján határozzák meg (az állítmánnyal alárendelő viszonyban áll), hanem szemantikai viszonyok alapján is — „annak [az állítmánynak!] szükséges kísérője” (15. o.); a szintaktikai egységek — az állítmány és a bővítmények — közötti viszonyokat szintén „az igék szemantikai valenciája alapján” állapítják meg (15. o.) stb. Vö. továbbá a szemantikai funkciók, a szintaktikai funkciók (mondatrészek) és az esetjelentések ilyen összekeverését: „A Vulgatában az instrumentális bővítmény szerepét a de +abl. elöljárós szerkezetek töltik be (amelyeket az instrumentális ablatívusszal szinonim módon használnak, és amelyekben a genitívusz partitivuszi árnyalata rejlik [...])” (81. o.). A monográfiában a szerző egyenrangú változatokként vizsgálja Bretkūnas és munkája javítóinak (a főszöveg és a korrektúrák) szintaktikai szerkezeteit. Ily módon egy halmazba kerülnek a különböző idiolektusokra (sőt akár különböző nyelvjárásokra) jellemző jelenségek. A munka értékesebb lenne, ha magát Bretkūnas nyelvét és annak változatait a fordítás javítóinak nyelvétől elkülönítve vizsgálnák. A monográfia első fejezetében a tárgyi szemantikai funkciók kifejeződését vizsgálják a kiválasztott forrásban. Az egyes fordítási helyek értelmezésekor pontatlanságok fordulnak elő. Például a Lk 2,26-ban szereplő példában (2. táblázat, 38. o.) a Chriftu akuzatívuszt nem – ahogyan állítják – a negatív, hanem a pozitív melléknévi igenév, a regeies vonzza; a net szócska ebben a mondatban kötőszó, nem pedig tagadószó (ugyanez az 56 ÚJ MUNKÁK ÁTTEKINTÉSE | 161. lábjegyzetben, 40. o.). A Lk 14, 24 mondatban (39. o.) a ragauti ige után álló akuzatívuszt ennek az igének a vonzatosságával magyarázzák. Ez a magyarázat teljesen helytálló, magát a példát azonban egyáltalán nem helyénvaló a tagadó akuzatívuszokkal együtt tárgyalni, mivel az ige benne (akárcsak a latin és a német szövegben) nem tagadó! A Lk 14,26 mondatban szereplő dufches alakot olyan tagadó akuzatívusznak tekintik, amelyet az őt kormányzó tagadó igétől távoli pozícióban használnak. Mindazonáltal megalapozottabb egyes számú genitivusként (dufche: dufches) értelmezni, mivel a latin (és ugyanígy a német) eredetiben is egyes számú megfelelőik vannak; továbbá Gallus ezt a szót a /sziwata szóval helyettesítette, amely kétségtelenül egyes számú genitivus (ezt a javítást a szerző nem jelölte és nem tárgyalta- ). A neg szócska az Lk 22,68 mondatában (3. táblázat, 41. o.) nem tagadószóként, hanem kötőszóként értelmezendő; az utána következő igealak állító. Azokat a szavakat illetően, amelyek kontentív funkciójú bővítményeket vonzanak, említést tesznek a „lelki, illetve fizikai állapotot kifejező pilnas, gyvas melléknevekkel alkotott névszói kapcsolatokról” (48. o.). Valószínűleg itt a szerzőnek a névszói állítmányokra kellett volna gondolnia, amelyeket az említett melléknevekkel a būti (lenni) kopula alkot (vö. 62. o.); ezek kapcsolatnak is tekinthetők, de nem névszói, hanem igei kapcsolatoknak. Az Lk 15,16-ban a pasotinti igével, valamint az Lk 16,21-ben a sočiam būti kapcsolattal álló instrumentalis instrumentálisként van értelmezve (81. o.). Mindazonáltal itt több alapunk van a kontentyv szemantikai funkcióját felismerni, annál is inkább, hogy a latin forrásban ennek nem ablatívusz, hanem a de elöljárószó szerkezetei felelnek meg. A második fejezetben, amely a monográfia nagyobb részét alkotja, az adverbiális szemantikai funkciókat vizsgálják. A körülmények ebben a fejezetben egyszerűen azonosítva vannak a szemantikai funkciókkal (vö. 84–85. o.), azonban korántsem mindegyikük foglalja el a predikátumok által megnyitott argumentumpozíciókat. A körülmények hagyományos osztályozása szerint a hely, idő, mód, ok és cél szemantikai funkcióit különböztetik meg. A hely szemantikai funkcióját részletesebben belső helyre és nem belső helyre osztják. A valami közötti helyet a szintaktikai szerkezet vagy a függő szó jelentése alapján a belső hely alosztályának tekintik (116. o.). A belső helyet pedig korlátozott térben elfoglalt helyre, síkbeli helyre és környezeti helyre osztják (86. o.). A lexikai szemantikára támaszkodnak: a helyet kifejező konkrét főneveket (dangus, tėviškė stb.) az első csoportba sorolják (88. o.), az elvontakat (1amsuma) és a személyeket jelölő névmási főneveket pedig — a harmadik csoportba (106. o.); A síkságot jelentő főnevek (patalas) (lényegében a konkrét főnevek egyik alosztálya) a harmadik csoportba soroltatnak (104. o.). Ezenkívül a belső hely mellett megkülönböztetik a belső állapot funkcióját is. A függő főnév, az irányító ige vagy a szerkezet jelentésére támaszkodnak (110–111. o.). A tudatban végbemenő folyamat funkcióját az irányító ige (verba dicendi, sentiendi, cogitandi) és a függő főnév (rendszerint személyes névmás) jelentése alapján különítik el (114. o.). A nem belső helyet részletesebben felszíni, alul elhelyezkedő vagy oldalsó helyre osztják. Amint látható, ez a meglehetősen összetett osztályozás különböző kritériumokon alapul, és nem túl következetes. A belső állapot jelentése a tudatban végbemenő folyamattól csak az irányító ige jelentésében térhet el, ezért az ApCsel 19,21 példája (111. o.) a verbo cogitandi meztelenségével inkább az utóbbi csoportba sorolandó. A konkrét és az absztrakt főnevek közötti határ szintén elmosódott, ezért a Mt 4,16 példája (árnyékban ülni) (107. o.) alig különbözik a Lk 23,25-től (börtönben volt megkötözve) (92. o.). Valószínűleg elegendő lett volna egyetlen helyi szemantikai funkciót kijelölni, és megvizsgálni a szemantikai ellentétpárok – „belső”: „nem belső”; „konkrét- ”: „elvont”, „élő”: „élettelen”, „ember”: „nem ember” – hatását a fordítás és az eredetik szintaktikai kifejezésmódjára. Nagyobb hiányosság a felosztási kritériumok heterogenitása: ugyanazon felosztási szinten az alárendelt (a belső hely és annak alosztályai, részben a belső állapot) vagy/és a fölérendelt (részben a belső állapot, kissé javítva a tanulmány angol összefoglalóját is I 498–499: a címben a rise „eredete” originre lett 168 | ARTŪRAS JUDŽENTIS Nem egy esetben megváltozott a szerző szórendje, például: a szerző, aki dialektológiai szempontból megvizsgálta az 1605-ös katekizmus nyelvét, megállapította 1, p. 481, vö. a szerző, aki dialektológiai szempontból megvizsgálta az 1605-ös katekizmus nyelvét, megállapította Zinkevičius 1972: 83; a Szent János-templomban és más templomokban a városlakóknak még 10 éven át litvánul prédikáló I, p. 488, vö.: még 10 éven át a városlakóknak litvánul prédikáló a Szent János-templomban és más templomokban Zinkevičius 1972: 90. A szórend javítatlanul maradt: itt nagyon elterjedtek (<išplitę) a jotált formák: baltėj, baltiej > balciej, baltūoj I, p. 485-486. A cikk újraközlésre való előkészítésekor az idézeteket nem ellenőrizték és nem javították ki. Például K. Jablonskis cikkét idézve már 1972-ben a bendra kalba kifejezést bendrinė kalba váltotta fel (Zinkevičius 1972: 91; vö. I 490), a platesniems klodams kifejezést pedig —į platiesiems klodams (ugyanott- ); a cikk újraközlésekor az idézetet még tovább normalizálták: 7a tarmė <...> nebuvo, žinoma, nustatyta, ja (<ji) savaime virto centro tarmė (I, p. 490). cserélve; A Great Dukedom of Lithuania mindenütt Grand Duchy of Lithuaniára lett cserélve, néhány szintaktikai szerkezetet, valamint néhány prepozícióés névelőhasználati esetet kijavítottak. Az újranyomásban kijavították a sajtóhibákat, például: paskutiniai (<pasukutini) (I, 485. o., 59. jegyzet); Gwagnini (<Gwagnin) (I, 494. o., 98. jegyzet), pravoslavų (<provoslavų) (I, 490. o.). Maradtak ki nem javított dolgok is: Merkinės (Turgelio (> Turgelių) nyelvjárásában I, 489. o.; aiškai (>aiškiai) I, 494. o.; ezek a szövegek, különösen a XVIII. században, hemzsegtek a polonizmusoktól 1, 497. o. Mint gyakran előfordul, az újranyomás során új hibák keletkeztek. Például az 52. lábjegyzetben (I, 484. o.) vessző nem volt, és nincs is rá szükség; J. Otrębski művének címe a 34. lábjegyzetben (I, 480. o.) kisbetűvel van írva; A 18. lábjegyzetben (I, 479. o.) R. Bellarmino katekizmusfordításának címében felesleges vessző jelent meg (az Anno szó után). A szerző előszavában elhatározták, hogy nem egységesítik a külföldiek vezetéknevének és a külföldi személyneveknek az írásmódját, mivel az „Litvániában folyamatosan változott, és nem volt következetes” (I, 8. o.). Mindazonáltal a különböző időpontokban közzétett publikációk újbóli kiadásakor nem lett volna különösebben nehéz egységesíteni a személynevek írásmódját, a kiadvány pedig egységesebbé és könnyebben használhatóvá vált volna. A kiadványban nem egységesítették a lábjegyzetekben és az irodalomjegyzékekben hivatkozott publikációk bibliográfiai adatainak feltüntetési rendjét. A hivatkozásokban hibák is maradtak. Így a 489. oldalon, a 76. lábjegyzetben ez áll: K. Jablonskis, Senoji lietuviška knyga, Kaunas, 1947, 104-105. Valójában K. Jablonskis nem a megjelölt könyv szerzője, sőt még csak nem is szerkesztője (felelős szerkesztője V. Mykolaitis volt) — ebben a gyűjteményben az ő „Mažvydas élete és környezete” című tanulmánya kapott helyet, amelyet kellett volna a lábjegyzetben megjelölni. Ugyanez a hiba ismétlődik a tanulmány 90. és 93. lábjegyzetében is. Hibák maradtak a régi litván írások címeinek megadásakor is. Például K. Sirvydas Punktai sakymų címének fejlécében (478. o., 8. lábjegyzet): kazan (>kazan), Jezykiem (>Językiem), a Litewfkiem szó után kimaradt a Przez szó, W Wilne (>W Wilnie), továbbá több diakritikus jel használata, illetve elhagyása is kétségeket vet fel. A lábjegyzetekben furcsán hatnak a régen megjelent, sőt ugyanabban a kötetben újraközölt szerzői tanulmányok mellett nyomtatott megjegyzések (vö. I, 479., 482., 490., 494., 496. o. ...). Megmaradt a hivatkozás a szerző Vilniaus lietuvių kalba XVII amžiuje című, készülő monográfiájára is (1, 494. o., 97. lábjegyzet), amely, amennyire tudom, mindmáig nem jelent meg... (valószínűleg a Lietuvių antroponimika. Vilniaus lietuvių asmenvardžiai XVII a. pradžioje című könyvre gondoltak, Vilnius: Mokslas, 1977). A szerző különböző időpontokban megjelent tanulmányainak kapcsolódásaira vonatkozó megjegyzések más esetekben is hiányoznak. Például az első kötetben közölt „A XVII. századi litván írások keleti nyelvezete, eredete és eltűnése” című tanulmány 58. és 100. lábjegyzetében pontosítják a korábban megjelent és a második kötetben újra közölt ÚJ MUNKÁK ÁTTEKINTÉSE | 169 a „Az 1605-ös katekizmus nyelvjárásáról” című cikk állításai (I, p. 485, 495), azonban e cikk megfelelő helyén ugyanezeket az állításokat nem pontosították, még a későbbi, a gyűjtemény első kötetében kiadott cikkre való hivatkozásokat sem adták meg (vö. II, p. 48, 115). Az ilyen és más esetek kétségeket ébresztenek a kötet tanulmányainak elrendezésével kapcsolatban. Az első kötet utolsó fejezetében, „Az írott nyelv eredete” címmel közölt tanulmányok szorosan kapcsolódnak a második kötet „A régi írások nyelve” című fejezetében újraközölt tanulmányokhoz, ezért célszerű lett volna őket ugyanabba a kötetbe rendezni. Zinkevičius tanulmányainak válogatása — minden nyelvész (és baltista) számára hasznos könyv. A jelen ismertetőben a kiadvány előkészítésével kapcsolatban kifejtett megjegyzések semmit sem vonnak le maguknak a tanulmányoknak az értékéből. Az ismertetést lezárva, legalább röviden meg kell említeni a benne nem tárgyalt, 2002-ben megjelent nyelvészeti műveket. Ezek szótárak: mindenekelőtt a Lietuvių kalbos žodynas záró, huszadik kötete (a Ž betű, főszerkesztő Vytautas Vitkauskas, Vilnius: Lietuvių kalbos instituto leidykla, XXII, 1158 p.), Antanas Lyberis Sinonimų žodynas című művének második, javított kiadása (szerkesztő Jonas Paulauskas, Vilnius: Lietuvių kalbos instituto leidykla, XIV, 586 p.) és a Dabartinės lietuvių kalbos žodynas (főszerkesztő Stasys Keinys, Vilnius: Lietuvių kalbos institutas) negyedik kiadásának elektronikus változata. A nyelvészet nagy évfordulóira emlékeztet Zita Šimėnaitė és Jolanta Zabarskaitė által összeállított, a jubileumi tanulmányokat tartalmazó Dvidešimt Lietuvių kalbos žodyno tomy című kötet (Vilnius: Lietuvių kalbos institutas, 48 p.), valamint Ona Aleknavičienė és Jolanta Zabarskaitė által összeállított, a Biblijos vertėjas Jonas Bretkūnas című nemzetközi kiállítás katalógusa (Vilnius: Lietuvos dailės muziejus, 159 p.). A Bronė Vosylytė szótárírónőről szóló szép könyvet Kazys Morkūnas és Klementina Vosylytė állította össze (Bronė Vosylytė: kelias į didijį Žodyną, Vilnius: Lietuvių kalbos instituto leidykla, 198 p.). IRODALOM AMBRAZAS, V. 1986: A litván mondat szintaktikai és szemantikai struktúrájának egységei. Lietván nyelvészeti kérdések 25, 4—44. BACEVICIUTE, R. 2001: A Šalys-nyelvjárás fonológiai rendszere: prozódia és vokalizmus. Doktori értekezés, kézirat, Vilnius: Vilniusi Pedagógiai Egyetem. BALČIKONIS, J. 1955/1978: A nyelvtudomány megtalált dokumentuma. Válogatott írások I, összeállította Aldonas Pupkis, Vilnius, 246-249. BussMANN, H., szerk. 2002: A nyelvészet lexikona, harmadik, aktualizált és bővített kiadás, Stuttgart: Alfred Kroner Verlag. FRAENKEL, E. 1962: Litauisches etymologisches Worterbuch 1: A —privekiūoti, Heidelberg: Carl Winter, Universitatsverlag. GAIVENIS, K. 1979: A litván terminológia megalkotásának és szabványosításának általános elvei. A Litván SZSZK Tudományos Akadémiájának munkái A 3 (68), 77-86. GAIVENIs, K. 1983: S. Šalkauskis terminológiaelmélete. A litván nyelvészet kérdései 22: A litván nyelv speciális lexikája, 128—136. GAIVENIS, K. 1985: A litván nyelv professzionalizmusai. A Litván SZSZK Tudományos Akadémiájának munkái A 4 (93), 74-80. GAIVENIS, K. 1994: A nemzetközi terminológiai elvek alkalmazása terminológiánkra. Litván nyelvészeti kérdések 31, 11-17. GAIVENIS, K. 1996a: A terminusok szabványosításának két elvéről. Lituanistica 1 (25), 75-79. GAIVENIS, K. 1996b: A terminusok nyelvi és logikai követelményei. Terminológia 3, 26-38. GAIVENIS, K. 1997: Terminologizáció és determinologizáció. Terminológia 4, 4-7. GAIVENIS, K. 2000: A terminusok pragmatikája. Terminológia 7, 5–8. GAIVENIS, K., KEINYS, S. 1990: A nyelvészeti terminusok szótára, Kaunas: Šviesa. 170 | ARTŪRAS JUDŽENTIS GIRDENIS, A., GIRDENIENĖ, D. 1997: Az 1795-ös „Ziwato“ indexe, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas. JASANOFF, J. H. 1994: A protoindoeurópai igei rendszer belső történetének aspektusai. Óindogermán, középső indogermán, újindogermán, az Indogermán Társaság 1992-ben Zürichben tartott IX. szakmai konferenciájának aktái, szerk. G. E. Dunkel, G. Meyer, S. Scarlata, Chr. Seidl, Wiesbaden, 149–168. JONIKAS, P. 1972: A litván köznyelvi írott nyelv kialakulása a XIX. század második felében, Chicago: Pedagoginis lituanistikos institutas. KARALIŪNAS, S. 1987: A balti nyelvek struktúráinak közös vonásai és eredetük, Vilnius: Mokslas. KAUKIENĖ, A. 1994: A litván nyelv igéjének története 1, Klaipėda: Klaipėdos universitetas. KEINYS, S. 1980: A terminológia ábécéje, Vilnius: Mokslas. KEINYS, S., szerk., 1993: A mai litván nyelv szótára, harmadik javított és bővített kiadás, Vilnius: Tudományos és Enciklopédiai Kiadó. KEINYS, S., szerk., 2000: A mai litván nyelv szótára, negyedik kiadás, Vilnius: Tudományos és Enciklopédiai Kiadói Intézet. KEINYS, S., szerk., 2002: A mai litván nyelv szótára, a negyedik kiadás elektronikus változata, Vilnius: Litván Nyelvi Intézet. KocH, CH. 1990: Az óegyházi szláv ige morfológiai rendszere 1-11, Mūnchen. LAUREN, C., PicHT, H., szerk. 1993: Válogatott szövegek a terminológiához, Bécs: TermNet. LAUREN, C., MYKING, J., PicHT, H. 1998: Terminológia nagyító alatt. A határterülettől a tudományágig, Bécs: TermNet. LESKAUSKAITE, A. 2001: A délnyugati déli aukštaitis nyelvjárás vokalizmusa és prozódiája: fonológiai és kísérleti vizsgálat. Doktori disszertáció, kézirat, Vilnius: Litván Nyelvi Intézet, Vytautas Magnus Egyetem. MAŽIULIENĖ, I. I. 1996: A középső északi žemaitis nyelvjárás prozódiája. Instrumentális és szociolingvisztikai kutatás. Nyelvészet 45 (1), 30–115. MORKUNAS, K., szerk. 1999: A litván nyelv enciklopédiája, Vilnius: Tudományos és Enciklopédia-kiadó Intézet. MURINIENĖ. L. 2000: Az Akmenė-nyelvjárás fonológiai rendszere: vokalizmus és prozódia. Doktori disszertáció, kézirat, Vilnius: Vilniusi Egyetem. PAKERYS, A. 1994: Akcentológia 1: Főnév és melléknév, Kaunas: Šviesa. ROSINAS, A. 1996: A litván köznyelv névmásai: funkció és szemantika, Vilnius: Tudományos és Enciklopédia-kiadó. SLIŽIENĖ, N., VALECKIENĖ, A. 1992: A litván nyelv központozása és helyesírása, Vilnius: Mokslas. SUBACIUS, G. 1998: A žemaitisok köznyelvének eszméi. A XIX. század kezdete, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas. ŠVAMBARYTĖ, J. 2003: [Rec.:] Jolanta Gelumbeckaitė, A ragozási esetek és a prepozíciós szerkezetek szintaxisa Jonas Bretkūnas Bibliájának Lukács evangéliuma szerint című részében. Opera linguistica Lithuanica 1. Vilnius: Lietuvių kalbos instituto leidykla, 2002, 296 p. —Archivum Lithuanicum 5, 2003, 311-314. VITKAUSKAS, V. 1976: Az északkeleti dūnininkai nyelvjárások szótára, Vilnius: Mokslas. VITKAUSKAS, V. 2003: [Rec.:] Daiva Atkočaitytė. A déli žemaitiai raseiniaiak prozódiája és vokalizmusa. Vilnius: A Litván Nyelvi Intézet Kiadója, 2002, 222 p. —Acta linguistica Lithuanica 48, 185–187. WUSTER, E. 1974/2001: Az általános terminológiaelmélet —Határterület a nyelvészet, a logika, az ontológia, az informatika és a szaktudományok között. Terminologie und Wissensordnung. Válogatott írások Eugen Wiister összes művéből, szerk. H. Picht, K.-D. Schmitz, Bécs: TermNet, 131174. ZINKEVIČIUS, Z. 1966: Lietuvių dialektologija, Vilnius: Mintis. ZINKEVIČIUS, Z. 1972: A 17. századi keleti litván írott nyelv, annak eredete és eltűnése. Baltistica 8 (1), ŽULYS, V. 79-100. 1969: Az úgynevezett ragozhatatlan névmások helye a litván nyelv grammatikai rendszerében. Baltistica 5 (2), 167-177. Artūras Judzentis