Žodžių daryba rankraštinėje Kazimiero Kristupo Daukšos lietuvių kalbos gramatikoje

ACTA LINGUISTICA LITHUANICA XLIX (2003), 63 – 102 Szóképzés Kazimieras Kristupas Daukša kéziratos litván nyelvtanában ANTANAS SMETONA Vilniaus universitetas Kazimieras Kristupas Daukša 19. század első feléből származó kéziratos nyelvtana a legkorábbi litván nyelven írt litván nyelvtan. Ez fontos forrássá teszi a nyelvtan és a grammatikai terminológia történetének kutatásához, egyúttal tanúságot tesz Daukša korának nyelvtudományi elméleti eredményeiről. A litván (és más nyelvek) Schleicher előtti nyelvtanai között kiemelkedik a szóképzés kimerítő és elméletileg megalapozott tárgyalásával, amely nagyobb hangsúlyt kap, mint a korábbi nyelvtanokban. Az összetételt és a képzést már megkülönbözteti, és külön fejezetekben tárgyalja. Daukša szóképzésről szóló tárgyalása ezért a nyelvtan önálló részének tekinthető, bár a grammatikai rendszeren belüli helye még nincs egyértelműen meghatározva. 1. TÖRTÉNETI HÁTTÉR 1.1. Kis-Litvánia nyelvtanai 1.1.1. Már a legelső litván nyelvtanokban is szó esik a képzésről a szó ragozása mellett. Danielius Klein nyelvtanában, a Grammatica Litvanica című műben a főnévi és az igei fejezetben külön alfejezet foglalkozik a képzéssel: De nominis specie et figura (A főnév alakjáról és formájáról) (Klein 1653: 64–69), valamint De verbi specie et figura (Az ige alakjáról és formájáról) (Klein 1653: 129–131). A képzés rendszerezése hiányzik; csupán egyes előtagképzési eseteket említ, néhányat közülük prefixálisnak nevezve. Itt azt magyarázza, hogy a főnevek lehetnek alapszavak és származékok, és főnevekből, illetve más szófajokból keletkezhetnek. A főnevekből képzett származékos főnevek négy típusát különbözteti meg: birtokos jelentésűek – tėvains (: tėvas), namiškis (: namai), miesčionis (: miestas), laukininkas (: laukas), karaliaučionis (: Karaliaučius); apanévi alakok – Adomaitis (: Adomas), klebonaitis (: klebonas); kicsinyítő alakok – ponelis (: ponas), žmогutis (: žmogus), silpnokas (: silpnas); valamint tulajdonságot kifejező alakok – geležinis (: geležis), teisybė (: teisus), grožybė, gražumas (: gražus). Más szófajokból is képeznek főneveket: ilyenek az -a végződésű és az -imas képzős igéből származó alakok: valdžia (: valdau)1, pabaiga (: pabaigiu); išgulydymas, pamokinimas, sakymas. Az -imas képző változatait valamivel részletesebben ismerteti. Igékből melléknevek is képződnek – šventas (: švenčiu), sveikas 1A latin nyelvtanok példáját követve a régi nyelvtanokban a jelen idő egyes szám első személyű alakját tekintik alapalaknak. A példák közlése ebben a munkában némileg változó, mivel az autentikusság megőrzése érdekében az alapszavakat ott nem adjuk meg, ahol az eredetiben sem szerepeltek. 64 | ANTANAS SMETONA (: sveikstu)2. A határozószókból való képzés is említésre kerül – tolus (: toli), artimas (: arti). Az igeképzési fejezet felépítése szintén hasonló: az igék alapszavak és származékok – klausinėju (: klausau)3. Három típusuk van: kezdő (pradedu mirti – merdami, pradedu pulti – puol inėju), gyakorító (užpuolinėju, darbuliuoju, sakydavau, valgydavau)4 és kicsinyítő (valginėju, vaikštinėju, klausinėju, mirinėju, girauju, girsnoju). Figyelemre méltó, hogy Klein az igekötős igéket olykor az alapszavak közé sorolja (pasenstu), máskor pedig az összetettek közé (suvadinu). Az igeképzési fejezetben négyféle összetett ige is szerepel: főnév + ige (karavedu, juokdarau), határozószó + ige (gerdarau), elöljárószó + ige (prieimi, sugrįžtu) és partikula + ige (beesmi). Több szóképzési fejezet nincs. A képzési kérdésekről azonban a ragozás, illetve a grammatikai alakok képzésének fejezeteiben is szó esik. Figyelemre méltó, hogy már az első grammatikában megfigyelték a funkcionális szóalkotást. A participiumokról szóló fejezetben (Klein 1653: 133) azt állítják, hogy bizonyos feltételek mellett egyes participiumok főnevekké válnak: amikor az igéhez tagadó partikulát kapcsolnak (amelyet Klein határozószónak nevez) (nemokytas, negirdėtas), amikor elveszítik időjelentésüket (my lėtinas, plaktinas, mokytas), valamint amikor összehasonlíthatók és fokozhatók (mokytas – mokyčiausias). A funkcionális szóalkotáshoz tartozik az eszközhatározó és a helyhatározó határozószói használata is (pulkais, vardu, atviromis, tylomis, viduj). Klein a szóképzéshez sorolja az allativust és az illativust is: ezeket nem tekinti eseteknek, hanem azt állítja, hogy ilyen végződésekkel határozószók képződnek (manimp, namuosna, jūsump5). Klein Kompendiumában említést tesz a kicsinyítő alakok képzéséről, és jelzi, hogy erről bővebben a grammatikában lehet olvasni. Az első litván nyelvtan a legalapvetőbb kérdéseket tárgyalja. Ez a grammatika azonban az első, és gyakorlati célokat szolgál, valamint azt kívánja bemutatni, hogy a „barbárok nyelve” sem olyan rossz, mint ahogyan azt sokan gondolták (lásd Klein 1653: 14–15). 1.1.2. Sapūnas és Schultz grammatikájában, a Compendium grammaticae lithvanicae című műben szintén a főnév és az ige fejezetében esik szó a szóképzésről. Külön fejezetek tárgyalják az alakot és a formát – Figura & Species (K. Eigminas fordító a species szót rūšimi-nek fordítja) (Schultz 1997: 18). Ebben a grammatikában ugyanezek a képzéstípusok szerepelnek: birtokos jelentésűek (tėvainis, mieščionis, laukininkas), apanévi eredetűek (Adomaitis, Jokūbaitis), kicsinyítő képzős alakok (ponelis, vaik elis, žmogutis, lietutis, dukteraitė) (Schultz 1997: 18–20). Szó esik a főnevek főnevekből való képzéséről (geležinis, kūniškas, teisybė, viežlibumas, patogumas); külön említik az -omas képzővel alkotott származékokat, valamint a más szófajokból képzett alakokat. A főnevekké vált participiumok is szerepelnek (mokytas, pagirtas, priprastas, 2 A kétszótagú melléknevek igéhez való képzésbeli kapcsolata még a mai grammatikák számára is fontos (lásd Paulauskienė 1994: 181–182). 3 Valójában a klausiu-ból. 4 Klein a példák tanúsága szerint nem különböztette meg az -davo-val képzett grammatikai iteratívumot (a múlt idejű gyakorító alakot) a munkavégzést kifejező iteratívumoktól. -davo 5 Kad senoviniai linksniai (kurie istoriškai ir nelabai seni – žr. Zinkevičius 1966: 200–202) Kleino laikais jau nebepriklausė linksnių paradigmai, rodo ir tai, kad jų postpozicinius elementus jis laikė prieveiksmiu, o ne linksniu darybos priemonėmis. Nors, kaip toliau matysime, Kazimieras Kristupas Daukša, būdamas rytų aukštaičių atstovas, iliatyvą dar įtraukė į linksnių paradigmą, o elementus -p, -pi jau laikė tam tikrais postpoziciniais priešdėlių variantais. ŽODŽIŲ DARYBA K. K. DAUKŠOS GRAMATIKOJE | 65 išganytas, turįs, regis, tikįs) (Schultz 1997: 22). Apie sudėtinius žodžius (t. y. sudėtinius ir priešdėlinius) tik pasakoma, kad jų yra didelė įvairovė, kurioje lengva susigaudyti iš praktikos (Schultz 1997: 23). Veiksmažodžių daryba taip pat nedaug tesiskiria nuo Kleino gramatikos. Tik čia jau nustatomos keturios išvestinių veiksmažodžių rūšys (Schultz 1997: 41): dažniniai (puolinėju, siuntinėju), mažybiniai (pataikauju, vaikštinėju, girsnoju, garbinoju), leidžiamieji (juokinu, puldinu) ir intranzityviniai (myliu̇os, rašydinuos, be myliu, besi myliu̇os). Sudurtiniai veiksmažodžiai aptarti kiek išsamiau (Schultz 1997: 42): daromi veiksmažodžius jungiant su vardažodžiais (karavėdu, juokdarau, dalytėju)6, su prieveiksmiais (gierdarau, gandarau), su prielinksniais (prieimi, ateimi) ir su dalelytėmis (be eimi, be esmi). Dalyvio skyriuje minimas dalyvio virtimas vardažodžiu (Schultz 1997: 63–64) taip pat, kaip ir Kleino gramatikoje. Sapūnas a nyelvtanban elkülönítette a múlt gyakorisági időt a szóképzéstől, és a litván nyelvtan történetében elsőként iktatta be az igeidők rendszerébe második perfektumként. Ezt az igeidőalakot azonban nem a főnévi igenévből, hanem az első perfektumból képezte, ezért a múlt gyakorisági idő két képzőjét állapította meg: -davo (dirbdavo) és -ydavo (sakydavo). A főnévi igenevet Kleinhoz hasonlóan származékos alaknak (külön módnak) tekintette, ezért az első perfektumból képzett származékos alakhoz nem volt elegendő számára az egyetlen -davo képző. Ráadásul a következetesség is hiányzott: hiszen a főnévi igenévben a -ti előtt három magánhangzó áll: -ė-, -y-, -o-, így Sapūnasnak is – ha következetes akart lenni – nem kettőt, hanem négy múlt gyakorisági időalakot kellett volna megkülönböztetnie: -davo, -ydavo, -ėdavo és -odavo. A múlt idejű gyakorító alaknak a szóképzéstől való elkülönítése mindazonáltal fontos elméleti megfigyelés, felismerés, amely számos litván grammatikában meghonosodott, és a mai gyakorlati és tudományos grammatikákban egyaránt fennmaradt. 1.1.3. A szóképzésről jóval részletesebben ír Povilas Fridrichas Ruigys (Paul Friedrich Ruhig) Anfangsgründe einer Littauischen Grammatick. Klein grammatikája a későbbi szerzőkre egészen August Schleicherig (Schleicher) hatással volt, de lehetséges, hogy a munkák a német grammatikák miatt is nagyobb figyelmet szenteltek a témának. Kezdetben minden rendszer nélkül, egyes szófajok leírásánál különálló képzési eseteket említenek, különösen az összetételt. A származékoknak azonban egy teljes fejezetet szentel (3 paragrafus). Megemlíti a nomina derivata – denominativa: kantrumas (: kantrybė), puodžius (: puodas), girtuoklis (: girtas), geležinis (: geležis); gentilia: kategóriát; a példák meglepően hasonlítanak Ostermejer példáihoz (lásd a következő paragrafust); patronimica: Jokubaitis, Karalūnas; diminutiva: brolužis, broliukas, brolytį stb. – ide nem egészen világosan az alábbi származékokat is hozzáveszi: silpnokas, graudenimas, prašimas, atpirktotis, pridėtojis, daugumas, tarpininkas, priešininkas, pirmonis; in verba derivata – laupsinu (: laupsė), garbinu (: garbė), pasinaudoju (: nauda), atollinti (: toli), skirti (: skiru). Kétségtelen, hogy mindezekben a példákban sok a pontatlanság, és a valódi képzési viszonyok félreértése is. 1.1.4. A szóképzést alighanem Gotfridas Ostermejeris (Gottfried Ostermeyer) Neue littauische Grammatik. írja le a legrészletesebben. A műnek 12 paragrafust szentel. Érthe- 6 Bár mindkét grammatikában megkülönböztetnek összetett igéket, ilyen igék ma már nincsenek. Az LKŽIII 96-ban szerepel a gandaryti, de a példák régi egyházi könyvekből és Antanas Baranauskas írásaiból valók; a karą vedu pedig valószínűleg már akkoriban is két szó volt. 66 | ANTANAS SMETONA világosan elkülönül két szóalkotási mód – a származékképzés és az összetétel. A képzett szavak leírása már meglehetősen következetes. Először felsorolja a főnévképző utótagokat (-astis, -estis, -ybė, -yčia, -ystė, -immas, -ummas, -inkas, -innė, -innis, -ynė, -yklė, -ikas, -ėjas, -ėjis, -ėję, -ėna, -ojis, -ojė, -onas, -onis, -onė, -aukštis, -iškis, -iškė, -alas, -alus, -unas, -uwas, -uwe, -ėna, -ojis, -oje, -onas, -onis, -one, -alkštis, -iškis, -iškė, -alas, -alus, -unas, -uwas, -uwe, -gys, -lys, -wys, -orus, -žys, -ba, -džia, -kla, -we), majd példákkal magyarázza, hogy mely szófajokból képezhetők főnevek: főnevekből – knygininkas (: knyga), melléknevekből – plotis (: platus), névmásokból – saviškė (: savęs)7, igékből – valdžia (: valdau), vagis (: vagiu), šėriks (: šėriau) – jelen, múlt és jövő idejű, valamint főnévi igeneves alakokból képzett szavak szerepelnek; határozószókból – daugumas (: daug), névutókból – tarpas (: tarp). Ugyanígy írja le a melléknevet is: felsorolja a melléknévképző utótagokat, és példákat hoz melléknevek főnevekből, melléknevekből, névmásokból, igékből, melléknévi igenevekből, határozószókból és névutókból történő képzésére. Ostermejer az igeképző utótagokat nem sorolja fel, de ismét példákat ad főnevekből, melléknevekből, számnevekből (suvienyt), névmásokból, igékből, határozószókból, névutókból és indulatszavakból történő képzésre. Ezután némileg eltér a logikától, és még néhány elszigetelt szóalkotási esetet különít el: a névszók kicsinyítő képzős alakjait, a patronimikus neveket (Adomaitis – Adomo sūnus), majd a népneveket (lietuvininks, vokietis, tilžėnas, karaliaučionis, isrutiškis, klaipėdiškis, darkiemujis). A lakóhely vagy származási hely alapján alkotott személynevek ugyanazok, mint Ruigys grammatikájában, némelyikük pedig már Kleinas grammatikájában is szerepel. A következő, rövidebb fejezet az összetételről szól. Az összetett szavakat – akárcsak a mai grammatikákban – második tagjuk szerint osztályozza; érezhető, hogy az első tag meghatározza, leírja a másodikat: főnév + főnév, melléknév + főnév, névmás + főnév, határozószó + főnév (pussiaužiemis, pussiauramžis, neganda, negalė, nežinė), névutó + főnév (posunis, isunis, patevis, bedugnis, patvoris, pavasaris, priangis), határozószó + melléknév (negvys, nelab’s)8. 1.2. Nagy-Litvánia grammatikái 1.2.1. A Nagy-Litvániában írt és kiadott grammatikák jóval kevesebb figyelmet szentelnek a szóalkotásnak. Az egyik fontosabb grammatikában, az Universitas Lingvarum Litvaniae (1737) című munkában egyáltalán nem esik szó a szóalkotásról (csupán az alakok képzéséről – a fokozásról, a melléknemekről, az igeidőkről stb.). Úgy tűnik, erre a grammatikára nem volt hatással Kis-Litvánia munkássága, lásd Sabaliauskas (1979: 21); szerzőjére feltehetően inkább a német grammatikák irányzatai hatottak. Éppen a német grammatikák Kis-Litvánia szerzőire gyakorolt hatása magyarázhatja a szóalkotási kérdésekhez való eltérő viszonyulást is. 1.2.2. A 18. században Nagy-Litvániában több grammatika nem jelent meg, ezért az alább tárgyalt grammatikák Daukša kortársainak művei. Sajnos ezek sem szentelnek sokkal több helyet a szóalkotásnak, mint elődeik. Juozas Čiulda lengyelül írt Krót-kie pomysły o prawidłach grammatycznych języka żmudzkiego című művében a szóalkotásról csak… 7 Valójában a savas, a savas pedig a savo mellett a savęs alakból képzett. 8 Úgy tűnik, a határozószónak nevezett elem a ne partikula. ŽODŽIŲ DARYBA K. K. DAUKŠOS GRAMATIKOJE | 67 csak igen keveset írtak. A névszók szemantikájának tárgyalásakor csupán kicsinyítő képzős főnévi szócsaládokat sorol fel (Čiulda 1993: 133). Hogy itt nincs szóalkotási szemlélet, azt a kicsinyítő képzős főnevek stilisztikailag negatív konnotációjú főnevekkel való egybevetése mutatja, amelyek szóalkotásilag akár osztatlanok is lehetnek (lengyelül: O imionach zgrubiałych i zdrobniałych), vagyis a felosztás szemantikai árnyalatokon alapul. A szóalkotásról ezután csak a mondattanról szóló fejezetben (lengyelül: O Składni) esik szó: a szóösszetételt, az előtagok hozzáadását (amit szintén összetételként értelmez) és a képzők hozzáadását a szintaktikai szókapcsolással és egyeztetéssel állítja párhuzamba. Az összetett névszó alapjául szolgáló szintaktikai szerkezet talán indokolja ezt a megközelítést, de itt a szóalkotás nem önálló grammatikai jelenségként jelenik meg. Ebben a felfogásban inkább a modern funkcionális grammatika csírái ismerhetők fel, hiszen olyan kérdéseket magyaráz, mint hogy az időt tárgyesettel és helyhatározói esettel fejezzük ki, egy bizonyos anyagból készült tárgyat az -inis képzővel alkotott származékokkal írunk le, az egész fogalmának kifejezésére pedig az -ystė képzőt használjuk. Már az előtagos igék fejezetének címe is a képzés helyett a funkciót hangsúlyozza: o słowach dokonanych, azaz „a befejezett aspektusú igékről” (Čiulda 1993: 191–197) – az előtagos igék kialakulását funkciójuk révén magyarázza. Bár a szóalkotás a mondattan fejezetébe került, talán két alfejezet tárgyalja a legmegfelelőbben: „Egyes egyszerű főnevek másokból való képzéséről” és „Az összetett szavakról” (lengyelül: O formowaniu się rzeczowników prostych jednych od drugich; O wyrazach złożonych) (Čiulda 1993: 191–193). Az alábbi példákat sorolja fel, röviden jellemzi és osztályozza: 1) baltumas, aukštybė; 2) karalystė; 3) eglynas (ide sorolja a gyűjtő főneveket is: banda, būrys, krūva, noha az első kettő nem képzett szó); 4) audimas; a második alfejezetben pedig: 1) pusgalvis, juodberis, balt-nugaris; 2) užtrobis, pasaulis, priekletis; 3) juokdarys, kaminšluostys, sandara, uždarbis; 4) girpel­nys, niekdžiugys; 5) šunbajoris, puspiemenis, pusšunis. A példákból látszik, hogy hiányzik az egységes osztályozási alap, és általában a szóalkotás rendszerszerű bemutatása is. Ezek az alfejezetek mégis a szóalkotástan vázlatának tekinthetők. 1.2.3. A korszak másik grammatikája szintén lengyelül íródott: Kalikstas Kasakauskis (Kalixt Kossakowski) Grammatyka języka żmudzkiego... című műve. Ez a grammatika 1832-ben jelent meg, ezért valószínűleg Čiulda és Daukša is olvashatta. Ebben a grammatikában lényegében nem foglalkozik a szóalkotással; csupán néhány helyen említ meg elszigetelt szóalkotási kérdéseket, rendszertelenül és jelentéktelen módon. Például a határozószók alfejezetében utal a szóalkotásra, ahol elmagyarázza, hogy melléknevekből határozószók képződnek – giarai (: giras), didiey (: didis), gražiey (: gražus), ezekből pedig a határozószók fokozott alakjai – giariaus (: giarai), gražiaus (: gražiey), gražiausiey (: gražiaus). Kicsit később a határozószók képzésének egy másik csoportját is elkülöníti; állítása szerint ezek főnevekből képződnek (valójában azonban főnévi melléknevekből) – kalbiškai (: kalba), bitiškai (: bitė), poniškai (: ponas); kalbingai, poningai, akmeniškai, akmeningai (Kasakauskis 1832: 13–14). A melléknevek fokozásáról szóló fejezet röviden elmagyarázza, hogyan képződnek a névmási alakok (Kasakauskis 1832: 57–58); a névszók és az igék osztályozásáról szóló fejezet pedig az alábbi típusokat állapítja meg: žodey nesudiety – dedu, raszau (: Kasakauskis 1832: 27), sudiety – sudedu, įraszau (Kasakauskis 1832: 28), sudietiny – draugmokitinis, medutekans; pirmutiny – tiews, dirwa; iszeyny – tiewiszkas, dirwinis (Kasakauskis 1832: 15). 68 | ANTANAS SMETONA 1.2.4. A 19. század első feléből származó, ismeretlen szerzőjű kéziratos nyelvtan még a X. D. K. P. S. Prawida języka Litewskiego Czyli Grammatyką Litewską. Ebben csak az igék prefixumos képzése szerepel, a ragozási paradigmákkal együtt. A képzés (és a nyelv egyéb jelenségeinek) részletes leírását tudatosan mellőzi. A nyelvtan szerzője kijelenti: „...nem látom szükségét, hogy ezt a kis könyvet kevésbé szükséges szabályokkal bővítsem; hiszen e halott (vagy elhanyagolt) nyelv irodalmát kutatva bőségesen feltárulnak a nyelv mérhetetlen kincsei és szépsége, kibontakozik számos, különösen az elmét megmozgató szó hatása és kölcsönhatása; vegyük például ezt a szót: bijau, bijausi: gądaw, gądaws, Jšsygądaw, pargądaw, nusygądaw, parsegądaw, parsegądynaw...“ (X. D. K. P. S. 2002: 314). 2. A SZÓKÉPZÉS ÁTTEKINTÉSE DAUKŠA NYELVTANÁBAN 2.1. Daukša nyelvtanában (a továbbiakban: DG) négy, kifejezetten a szóalkotásnak szentelt fejezet található: 1) Egyik szófajból más szófajok képzése (Apie tajsimų vienos dal’os kalbos iš kitų209/1) – a képzőkkel történő szóalkotásról szól (DG 209–211); 2) Összetett szavakról (Apie išreikš’kus sudetin’us212/12) – az összetett és prefixumos szavakról szól (DG 212–214); 3) A névutóról és az igekötőről (Apie prielinksnį131/1) – a prefixumos szóalkotásról szól (DG 131–135); 4) Határozószók képzése melléknevekből és igenevekből, valamint fokozásuk (Apie tajsimų priežod’c’u iš pripultiniku ir vardžod’c’u ir apie ju žięngs’n’awimu174/14) – a határozószók egyik képzési modelljéről (az -ai formánssal) szól (DG 174). 2.2. A KÉPZŐS SZÓALKOTÁS fejezet négy alfejezetből áll: 1) a kicsinyítő képzők képzéséről (Apie tajsimų dajktiniku lapningu iš dajktininku abędnu (paprastin’u209/3); 2) a főnevek képzéséről (Apie tajsimų dajktiniku iš kitu dal’u kalbos210/1); 3) a melléknevek képzéséről (Apie tajsimu pripultiniku iš kitu dal’u kalbos210/19); 4) az igék képzéséről (Apie tajsimu žod’c’u iš kitu dal’u kalbos211/1). A kicsinyítő képzők képzéséről szóló fejezet talán a legrészletesebb: a formákat osztályozza, képzésüket pedig röviden tárgyalja. A kicsinyítő főnevek között azonban egy melléknévcsoport is szerepel kicsinyítő képzőkkel. Ez teljesen érthető, hiszen a régi nyelvtanokban a főnevet és a melléknevet gyakran egyetlen „név” fogalma alá vonták. Valójában a kicsinyítő főnevek és melléknevek képzését csak formailag lehet azonosnak tekinteni. A kicsinyítő melléknevek a közönségeseknél csupán a tulajdonság kisebb fokát jelölik (vö. gražus ir gražčiukas, gražutėlis), a kedvesség jelentésmozzanatát pedig csak akkor nyerik el, ha kicsinyítő főnév mellett használják őket. A melléknév mindig egyezik a főnévvel, ezért a kicsinyítő melléknevek valójában nem a tulajdonság kicsinységét, hanem az adott tulajdonsággal rendelkező dolog kisebb voltát vagy a hozzá fűződő kedves viszonyt fejezik ki. A képzős szóalkotás további alfejezetei egyszerűen az egyes szófajok képzési sorozataira hoznak példákat, amelyeket az alapszó szófaja szerint osztályoznak. Jelentésleírás nincs, csak a szóalkotás formai példáit közlik. A főnevek képzős szóalkotásáról szóló fejezetben egy következetlenség figyelhető meg: a kicsinyítő képzők képzése ismételten szerepel, holott az más szófajokból történő szóalkotás fejezetébe egyáltalán nem illik, mivel módosító képzés. A módszertan ilyen következetlensége nem tette lehetővé a szóalkotási rendszer teljes feltárását. ŽODŽIŲ DARYBA K. K. DAUKŠOS GRAMATIKOJE | 69 és az alapszavak, illetve a származékok közötti szemantikai kapcsolatokra. A származékok képzési alapjuk szerinti bemutatásának ötlete azonban szintén kellően értékes. Csak a példákból lehet megérteni, hogy kifejezetten más szófajokból képzett főnevekről van szó. 2.3. ÖSSZETETT SZAVAK a nyelvtanban nem külön fejezetben, hanem a beszédrészek szerint szerepelnek, és nem összetettnek, hanem összetettnek nevezik őket (a lengyel złożone szó alapján). A nyelvtanban három alfejezet van: 1) az összetett főnevekről (Apie daiktininkus sudetin’us212/2); 2) az összetett melléknevekről (Apie pripultinikus sudetin’us214/1); 3) az összetett igékről (Apie žod’čus sudetin’us214/29). Ezekben az alfejezetekben nemcsak képzési példákat közöl, hanem az összetett szavak használatának bizonyos kérdéseit is tisztázza, és megadja, hogy az adott származék melyik ragozási típusba tartozik. A származékok leírásának részletessége változó: az összetett főneveket ismerteti a legrészletesebben, az igéknél pedig csak példákat sorol fel. Más régi nyelvtanok szerzőihez hasonlóan Daukša az előtagos szavakat is a származékok közé sorolja, vagyis abból indul ki, hogy az előtagos szó egy elöljárószóból és egy önálló szóból tevődik össze. Ez nem váratlan vagy szokatlan nézet, és racionális alapja van, mivel az elöljárószók és az előtagok kétségtelenül rokonok9. Ezért a prefixáció bizonyos részének a szóösszetétellel való azonosítása a szinkrón nyelvtudomány szempontjából alapvetően elfogadható, hiszen világos, hogy mind az előtagos főnevek, mind az összetett szavak azonos képzőformánssal – végződéssel – rendelkeznek (vö. hajnal előtt= hajnal előtti és a gereblye nyele= gereblyenyél). 2.4. Annak ellenére, hogy az elöljárószós szavakat összetételeknek tekintik, mégis kijelenthető, hogy a nyelvtanban külön is szó esik az ELŐTAGKÉPZÉSRŐL. Az elöljárószóknak szentelt fejezetben Apie priev ardi131/1 a szerző egyetlen szófajnak tekinti az elöljárószókat és a belőlük származó előtagokat, ezért itt az előtagképzést is említi. Ezt a nyelvtan szerzőjének a szófajokról vallott elméleti nézetei határozták meg: még az antik hagyományt követi, amelyben az elöljárószót és az előtagot egy néven nevezik, mivel rokonok, és az elöljárószó (különösen a névszók esetében) gyakran a szó összetételébe kerül, például po stalu – pastalė. A szerző érezte, hogy itt ugyanarról van szó. Végül az igék előtagjainak megfelelői is elöljárószók, vö. išeiti iš..., įeiti į.... Természetes módon úgy értelmezték, hogy az előtag és az elöljárószó ugyanaz az elem, csak az egyik szabadon áll, a másik pedig a szó összetett részévé vált. A nyelvtan szerzőjének az előtag és az elöljárószó lényegéről alkotott nézete azonban sok ellentmondást hagy maga után a nyelvtanban: az előtagot egybeírják a szóval, vagyis nemcsak a szó, hanem a szó része is szófajnak minősül; az előtagos szavakat összetételeknek tekintik, holott a szokásos összetételekben egyik elem sem tekinthető külön szónak, külön szófajnak; ha a belőlük származó előtagokat azonosítják az elöljárószókkal, valamiféle magyarázatra lenne szükség azokra az előtagokra is, amelyeknek nincs elöljárószói megfelelőjük. Különösen nehéz megérteni, miért tekintik a posztpozíciós elemeket, a -p, -pi alakokat is elöljárószóknak, noha a történeti nyelvtanban a prepozíciós és posztpozíciós elemeket össze lehet vonni az önállótlan, önálló szóval összeolvadásra hajlamos elemek egyetlen osztályába. 9 Urbutis (1978: 284) teigia, kad priešėlinė daryba istorinėje kalbotyroje kartais laikoma kompozicijos rūšimi. Būtent taip yra ir Daukšos, ir daugelyje iki jo rašytų gramatikų, kur tik minimi sudurtiniai žodžiai. Netgi šiais laikais veiksmažodžių priešėliai klasifikuojami į prielinksnių ir dalelyčių kilmės priešėlius (be-, te-, nebe-, tebe-), o kad daiktavardžių priešėliai yra aiškūs prielinksniai, rašo daugelis tyrinėtojų ne tik Lietuvoje, bet ir užsienyje. Priešėlinius daiktavardžius sudurtiniais žodžiais siūlo laikyti ir Paulauskienė (1994: 64). 70 | ANTANAS SMETONA Ebben a DG-fejezetben felsorolják az elöljárószókat, és ismertetik, hogy milyen esetragot vonzanak (a nyelvtan e szófajnak szentelt öt lapjából egy hiányos lap került be: DG 131–135); minden más az előtagokról szól. Ezért e fejezet az előtagképzés fejezetének tekinthető, az elöljárószók eredetéről szóló bevezetéssel. Tehát az előképzős képzésről szóló gondolatok a névutókról szóló fejezetben találhatók, ahol a névutók, az előtagok és a helyhatározói enklitikumok (a nyelvtan szerzőjének terminusával mindannyian előszók) valódiakra és nem valódiakra, különírtakra és hozzátapadókra vannak osztva. Ezeket a hozzátapadókat a posztpozicionális helyhatározói esetek végződései -p, -pi (valódi előszók), valamint az előtagok (nem valódi előszók) alkotják. A valódi névutókra kevés figyelem jutott – egyszerűen a különböző esetek vonzása szerint csoportosítja őket. A nyelvtan szerzője, noha egy fejezetbe vonta össze a névutókat és az előtagokat, hangsúlyozza alapvető különbségüket: a szó részévé vált névutók elveszítik esetvonzó képességüket (az előszók hozzátapadva nem valódiak, állítólag az eseteket vonzzák¹³¹/²¹). Ezután az előtagok (nem valódi előszói toldalékok) használatának és képzésének magyarázata következik. Először eredetük szerint osztályozza őket: az első csoportba azok tartoznak, amelyek a valódi előtagokkal azonosak, mivel pontos megfelelőik vannak a névutók között: až, ažu, in, i, iš, nu, nu, po, per, prie, pro, su¹³¹/²⁷; a második csoport a valódi névutókból létrejötteké, más szóval az előtagváltozatoké: az ap és api az apie-ből ered; a nu a nu-ból ered; a pa a po-ból, a par a per-ből, a pra a pro-ból, a pri a prie-ből, a sun a su-ból ered¹³¹/²⁹; a harmadik csoportba azok tartoznak, amelyek nem keletkeztek semmiből, és önmagukban semmit sem jelentenek, vagyis mai szóval partikulaeredetű előtagok, amelyeknek egyébként sincs névutói megfelelőjük: at, ata, ato; už, užu; be, tebe, nebe <…> a lengyel előszókból, amelyeket a litván mégis kimond¹³¹/³². Ezután következik az előképzős képzés, az előtagok helyesírása (és használata) magyarázatának terjedelmes, ám semmilyen címmel el nem látott része – erre csaknem négy lap jut (DG 132–135). Az Apie prievardį című fejezet minden olyan szófajról szól, amelynek lehet előtagja: a főnevekről, az igékről és a melléknevekről is. A nyelvtanban az egyes előtagokkal történő képzés magyarázatakor többnyire megadják, hogy melyik szófajból történik a képzés. A képzés ilyen tárgyalása miatt nagyon nehéz megkülönböztetni, mi melyik szófajhoz tartozik. Ez a zavar arra késztet, hogy az előtagképzés további leírását a következőképpen rendezzük: az előtagképzés fő ismertetése az előtagos igék fejezetében kap helyet (mivel Daukša is főként igékről beszél, és általában ez a képzési mód az igékre jellemző leginkább) (lásd 5.2.2), az előtagos főnevek (lásd 3.3.2) és melléknevek (lásd 4.3.2) képzéséről szóló fejezetekben pedig csak az adott szófajokra jellemző jelenségeket említjük, a fő előtagképzési fejezetre utalva (annál is inkább, mert ebben a nyelvtanban – mint nemrég említettük – az összetételképzés nincs elkülönítve az előtagképzéstől). 2.5. A HATÁROZÓSZÓ-KÉPZÉS fejezetének címe: Apie tajsimų priezod’cų iš pripulti- niku ir vardžod’cų ir apie ju žięngsn’avimu¹⁷⁴/¹⁴; ez arra utal, hogy a fokozatok képzése itt még nem különül el a szóalkotástól. Daukša a határozószót változatlan szófajnak tekinti, a fokozást pedig nem ragozási, hanem képzési kategóriának. Általában minden szófajt ragozható és ragozhatatlan csoportra osztottak, és ennek alapján a nyelvtanban két nagy fejezetet alakítottak ki: A ragozhatatlan szófajokról és A ragozható szófajokról; a ragozhatatlan szófajok között elsőként a határozószót írják le, a határozószó képzésének leírása viszont a ragozható szófajok fejezetébe kerül – talán azért, mert a címben a fokozás is szerepel, és ŽODŽIŲ DARYBA K. K. DAUKŠOS GRAMATIKOJE | 71 a fokozás. A határozószók képzésének alfejezetében négy képzési esetet próbálnak bemutatni, de alaposabban megvizsgálva kiderül, hogy valódi határozószó-képzésről csak egy esetben van szó (az -ai formánssal, lásd 6.1.), a másik három példacsoport pedig: melléknevek képzése határozószókból (lásd 6.2), a határozószók közép- és felsőfokának képzése, valamint a melléknév személytelen állapothatározói alakjának képzése. 2.6. A DG a VÉGZŐDÉSES SZÓKÉPZÉST csak kis mértékben tárgyalja. Előtag nélküli, végződéssel képzett származékból alig akad egy-kettő, az előtagos végződéses származékok pedig szerkezetük alapján meglehetősen következetesen az összetett szavak fejezetébe kerülnek. A valódi végződéses képzéshez sorolható a nyelvtan azon alfejezete, amely a nőnemű személynevek és népnevek képzéséről ír hímnemből, például anglė (: anglas). Az alfejezet címe: A nőnemű alakok képzése hímneműekből (Apie tajsimų gimties moteriškos iš vyriškos171/28). Valójában ebben inkább a nemek szerinti ragozás bemutatása történik, a szóalkotás néhány kérdését pedig a főnévképzés fejezete tárgyalja (lásd 3.4.1). 2.7. A SZÓKÉPZÉSI TÖREDÉKEK a nyelvtan más fejezeteiben is előfordulnak, ott, ahol a tárgyalás logikája megköveteli. E képzési töredékek közül mindenekelőtt az igének a ragozási paradigmákat bevezető alfejezetben található, meglehetősen részletes alaktani képzési leírását kell megemlíteni (DG 176–181). Ott az igék alaki képzésének három alfejezetét mutatják be, a képzés alapja szerint – az ige három fő alakja alapján. Az igealakok közé néhány igei és főnévi származék is bekerül a képzők közül. Ennek oka, hogy a régi nyelvtanokban még nem különül el teljesen az igealakok képzése egyes képzős származékok képzésétől. Ez érthető, ha tudjuk, milyen szabályosan képződnek például az igékből az -imas (-ymas) képzős származékok. A képzés ilyen szabályossága feltehetően arra késztette a nyelvtan szerzőjét, hogy éppen ezt a képzési esetet a fonetikai fejezet azon alfejezetében is megemlítse, amely az i magánhangzó írásmódját részletesen tárgyalja (DG 118–119). E fejezetek valamennyi képzős származékát e dolgozat a főnevek és igék megfelelő képzős szóalkotási részeiben tárgyalja. Összességében tehát a DG nagyobb figyelmet szentel a szóalkotásnak, mint a Nagy-Litvániában írt többi nyelvtan. Másfelől a szóalkotás iránti fokozott figyelem mégsem volt elegendő ahhoz, hogy elszakadjon az elődök szóalkotásról alkotott felfogásától. 3. A FŐNEVEK SZÓKÉPZÉSE 3.1. Szuffixummal képzett főnevek 3.1.1. A DG a főnevekből képzett származékoknak szenteli a legtöbb figyelmet. Az ilyen főnevek képzési kategóriái közül a legnagyobb és legrészletesebben leírt a KICSIKÉZŐK (szuffixummal képzett kicsinyítő főnevek). A főnevek szuffixumos képzésének leírása ma is ilyen módon kezdődik, noha a kicsinyítő alakok stilisztikailag konnotáltak, és nem minden stílusban használatosak. Ennek két tényező az oka: a) gyakori használatuk a köznyelvben, valamint b) a képzés potenciális szabályossága: minden főnévből, akár több szuffixummal is, képezhető kicsinyítő alak (Ulvy das, red., 1965: 253–288). A DG a kicsinyítő alakokat három képzési típusba sorolja (a nyelvtanban megadott negyedik típus a melléknevek kicsinyítő szuffixumokkal történő képzése, amelyet a melléknévképzés megfelelő fejezete tárgyal, lásd 4.1.2): 72 | ANTANAS SMETONA 3.1.2. AZ ELSŐ KICSINYÍTŐ TÍPUS példái a következők: darželis (: daržas), oželis (: ožis), arklelis (: arklis), sunelis (: sunus), žmogelis (: žmogus), šunelis (: šuva), dun- telis (: duntis), galvelė (: galva), dedelė (: dede), rikštelė (: rikštė), akelė (: akis), avelė (: avis), avinelis (: avinas), žilvitelis (: žilvitis), karalelis (: karal'us), akmenėnelis (: akmuo), menešelis (: menù), motinėla (: motina), ge.guže.la (: ge.guže), žibinkštelė (: žibinkštis)²⁰⁹/⁸. Ebbe a csoportba két szuffixumváltozattal képzett származékok tartoznak: -elis, -ėlis. A szuffixum kiválasztása az alapszó szótagjainak eltérő számával függ össze. A közlés szerint a -ėlis szuffixumú kicsinyítő alakok háromnál több szótagú szavakból képződnek (subalses²⁰⁹/⁸). E képzési mód leírása részletes: megnevezi azokat az alapszavakat és alakokat, amelyekből a képzés történik: főnevek esetében a nominativusból, az -as, -is, -us, -a, -ea, -is végződések elhagyásával; az -uo(-ū), -va végződésű alapszavakból pedig a genitivusból, az -ies, -o végződések elhagyásával. Ezzel elkülöníti a régi mássalhangzó-tövű főneveket, vagyis kimondja, hogy a mėnuo, akmuo, šuva főnevek szuffixumos származékai a genitivusból, nem pedig a nominativusból képződnek. Az első két főnév a három szótagúak közé sorolódik¹⁰. Ebbe a képzési típusba a davganora – davganorėlė²⁰⁹/¹² példa is bekerült, ezt azonban törölték azzal az indokkal, hogy összetett szó. Daukša még nem különböztette meg a közvetlen és a közvetett motivációt, illetve a morfémikus elemzést a szóalkotási elemzéstől; azt is feltételezték még, hogy a képzés alapja lehet egyszerű szó és származék is (akár szuffixummal vagy prefixummal képzett szó, akár összetétel). Daukša kezdetben világosan látta, hogy a daugnorėlė kicsinyítő főnév, és szabályosan a daugnora szóból kellett volna képződnie, a tő szerkezete azonban két gyököt tartalmazott, ezért a daugnorėlė alakot törölte a kicsinyítő alakok jegyzékéből, és az összetett szavak közé sorolta. Maga a szuffixum alakja az írásmód sajátosságai miatt nem rajzolódik ki: galvelė – ge.guže.la. Az ea betűkapcsolat polifonémikus, vagyis ott írják, ahol a hang a szerző szerint a nyelvjárásokban váltakozik. A nyelvtan szerzője valószínűleg keményíti a szuffixum l mássalhangzóját, az írásmód sajátosságai azonban ezt nem teszik láthatóvá, mivel a kemény l jelölése következetlen: ge.guže.la, žibinkštėlea. Vagy talán egyszerűen nem találtak olyan egységes jelölést, amely a különböző nyelvjárásokban fennálló helyzetet tükrözte volna. A szó végén, ahol a mai köznyelvben ė áll, rendszeresen ea betűt írnak. Így az e változatai az l után (a kemény és a lágy után egyaránt) felismerhetetlenné válnak. Ez csak megerősíti Z. Zinkevičius állítását, miszerint a kemény l után az ė magánhangzó változatokban fordul elő (Zinkevičius 1966: 162–163), a változatok minőségét azonban nem lehet ellenőrizni. A -elė szuffixum (az eredetiben -edlea) mindkét magánhangzójának minősége sem ellenőrizhető. Noha a nyelvtan szerzője nem azonosította a -elis és -ėlis szuffixumokat, a nyelvtan helyesírásának sajátosságai miatt az olvasó bizonyos esetekben nem tudja megkülönböztetni őket; időnként e szuffixumok teljesen azonosak lehettek. 3.1.3. A MÁSODIK ÉS HARMADIK KICSINYÍTŐ TÍPUS: avin’ukas, brol’ukas, šun’ukas, sun’u-kas, dunt’ukas, gajd’c’ukas²⁰⁹/¹⁷, runkitėa (: runka), deditea (: dedea), karvitea (: karvea), avitea (: avis), dukitea, dukteritea, duk’ritea (: duktea), sešitea, sešearitea (: sesu, sesuo)²⁰⁹/¹⁹ E típusok egyesítését a szerző magyarázata tette lehetővé: az -as, -is, -us végződésű hímnemű alapszavakból²⁰⁹/¹⁴ képzett alakokban az -iukas szuffixumot használják, míg a... 10 A mássalhangzó-tövű paradigma nincs külön megnevezve: a genitivus alapján az i-tövű főnevekkel vonták össze – ahogyan ma a Dabartinės lietuvių kalbos gramatikoje (1997) című nyelvtanban is. ŽODŽIŲ DARYBA K. K. DAUKŠOS GRAMATIKOJE | 73 … végződésekkel -a, -eₐ (-ea), -is, -ù (-uo)209/19 – az -ytė képzővel. Mind a példákból, mind a végződésekből látható, hogy ezeket a típusokat egyértelműen a nyelvtani nem szerint különítették el, és velük olyan élőlényeket neveznek meg, amelyeknek természetes nemük van. Azonos tövű alapszavak szerepelnek – avinas és avis – aviniukas és avytė; illetve egy másik, főnevek képzésével foglalkozó alfejezetben – brol’ukas, brolitea210/4. Ez azt mutatja, hogy a nyelvtan szerzője a szavakat nemcsak a képzőelemek, hanem a nyelvtani nemű alakok közötti szemantikai viszonyok alapján is besorolja a képzési típusokba. Bár kétséges, hogy a képzőknek a nyelvtani nem megkülönböztető jegyéhez kapcsolása a tényleges nyelvhasználatot tükrözi-e, hiszen ugyanazzal a képzővel és különböző nemű alapszavakból is képezhetők mindkét nyelvtani nemhez tartozó kicsinyítő alakok, vö.: brolyt is, brolyte. Nincs elegendő adat annak kijelentéséhez, hogy a képzők ilyen szigorú, nem szerinti elkülönítése tájnyelvi sajátosság. Bár a szerző ezt nem említi, ez a nyelvtan normatív megállapításainak egyike is lehet. Az alapszavak alakjairól (alanyesetről vagy birtokos esetről) szólva a hímnemű csoportban a nyelvtan szerzője megmagyarázza a mássalhangzó-tövű képzés sajátosságait, és a šuniuka alakot birtokos esetből képezi. A nőnemű csoportban azonban nincsenek ilyen részletes képzési magyarázatok, noha maga a szerző több, mássalhangzó-tőből képzett főnévi példát közöl: a duktė és a sesuo – duktytė, dukterytė, dukrytė, seserytė, sesytė alakokból. Magyarázatot nem fűz hozzá, ám így valószínűleg mind a szerző saját nyelvjárásának, mind az általa ismert nyelvjárásoknak a tényleges használatát részletesen tükrözi. Az -ukas képzőt következetesen aposztróffal írja: -’ukas, és nyomatékosan hangsúlyozza, hogy az -u- magánhangzó mindig előrébb képzett (Daukša terminusával: minkštas, azaz „lágy”), az alapszó tővégi mássalhangzója pedig mindig lágy. Ezért – amint a szerző megjegyzi – a d és a t mássalhangzó a megelőző, előrébb képzett u előtt szükségképpen lágy affrikátává, dž-vé, illetve č-vé válik: dančiukas, gaidžiukas. A képző előtti nem lágyuló mássalhangzóról nem tesz említést, holott a nyelvjárásokban és a köznyelvben igen változatos a kiejtése (Ambrazas, red., 1997: 91). 3.1.4. MÁS FŐNÉVI SZÁRMAZÉKOK KÉPZÉSI MODELLJEINEK szemléltetésére a nyelvtan szerzője az „apa” és a „testvér” szócsaládját használja: az tėvas szóból – tėvainis, tėvainystė, tėvikšt’a, tėvinė, tėviškė, tėvelis, tėvutis, tėvuta vagy tavta; a brol’is szóból – brolėnas, bralajt’a, brol’ukas, brolel’is, brolitea210/2. Tehát a többi képzési típus közé a kicsinyítő képzővel alkotott származékok is bekerültek. Ez a két szócsalád nem vet fel különösebb problémát. A testvér szócsaládjában szereplő brolėnas, broliukas, brolelis és brolystė szabályos származékok; a két nőnemű példa valamivel szokatlanabb: brolaičia és brolytė. Ezek rokonsági viszonyokhoz vagy az esküvő résztvevőihez kapcsolódó megnevezések, bár az LKŽ első kötetébe sem kerültek be. Példamondatok hiányában csak feltételezhető, hogy jelentésük megegyezik a brolaitė szóéval (LKŽ, 1068). A Brolaičia az ē és az iā tövek keveredésének eredménye a keleti aukštaitis nyelvjárásokban, hasonlóan ezekhez: Bronia, Teklia, eil ia, špūlia, kandžia (Zinkevičius 1966: 226, 247) – az -aitė képző -aičia alakúvá válik. Az „apa” szócsalád valamivel összetettebb. A példák három, pontosvesszővel elválasztott csoportba rendeződnek: az elsőbe a tėvainis és absztrakt származéka, a tėvainystė tartozik; a másodikba a tėvynė, ennek származéka, a tėvykščia, valamint a tėviškė; a harmadikba a kicsinyítő alakok: tėvelis, tėvutis, tėvuta és ezek szinonimája, a tavta. Ez utóbbi két szinonima értelmezése a legnehezebb. A nyelvtanban az au kettőshangzót av formában írják – tavit’āj137/22 Vitavtas137/32. A tavta mai tauta szóval való azonosítását azonban három dolog zárja ki: először, hogy a kicsinyítő képzős alakok közé sorolták; másodszor, hogy a tėvuta szinonimája; harmadszor, hogy a tauta valójában nem a tėvas származéka (Fraenkel 1965: 1069). Végül az is lehetséges, hogy egyszerű helyesírási hibáról van szó: nem tavta, hanem *tavuta – a tevuta változata. Maga a tevuta valószínűleg azonosítható a tėvutis szóval (LKŽXVI 157). Egyébként néhány apa-származék jelentése… 74 | ANTANAS SMETONA A főnévi tő osztályozásáról szóló fejezetben a következő jelentéseket magyarázzák: Tevikšt’a, Tevinė, Teviškė – (Oczyzna), Tevajniste (dziedzictwo), Tevajnis (dziedzic)138/12. A lengyel–litván szótárban (Vaitkevičiūtė 1994) az oczyžyna jelentése haza, szülőföld, továbbá rég. szülői ház; a dziedzictwo jelentése örökség, örökölhető birtok; a dziedzic jelentése örökös, földbirtokos. Vagyis egyes származékok jelentés szerint összekapcsolhatók a szótárakban már rögzített alakulatokkal: tėvaynistė – tėvonystė ‘örökösödés, örökség’; tėvajnis – tėvonis ‘2. apja vagyonának örököse, örökös’ (Keinys 2000: 842). 3.1.5. FŐNEVEK KÉPZÉSE IGÉKBŐL bemutatására a írni igét és három, mok- tövű igét választott: mokyti, mokti, mokėti: rašyti – rašalas, rašiklas, rašiklis, rašilas, rašimas, rašytojas, rašituvas, rašituvėa, raštas, raštinikas; mokiti11, mokti, moketi – mokitojas, mokitinis, mokituvėa, mokstas, mokimas, mokėjimas210/10 (A főnevekből és igékből képzett származékok bemutatása azt mutatja, hogy Daukša felismerte: az új szavak alkotásával azonos tövű szavak szócsaládja jön létre, amelynek tagjai szerkezetükben különböznek, de azonos tőalakkal és jelentéssel kapcsolódnak össze.) Az írni szócsalád teljes és világos. Valamennyi származék igéből képzett, de nincs megadva, hogy az ige mely alakjaiból. Kissé szokatlan a mokti szócsalád bemutatása, mert három alapszóként szolgáló igét is felsorol, amelyek egymással is képzési kapcsolatban állnak: a mokyti és mokėti a mokti származékai. A szerző a képzési szócsaládban nem jelöli meg, hogy melyik származék melyik igéből keletkezett. A mokti igét előtag nélkül a mai nyelvben nem használják, a Litván nyelv szótára azonban az Aušra, Antanas Juška és Baron szótáraiból is adatolja: A gyermek megtanulja szeretni felebarátját. Tanuljon meg mindent, hogy aztán megtanulhassa. Fejezze be az emlékezetből való tanulást (LKŽVIII, 333). Ma már csak azt mondjuk: megtanulni, megtanulgatni; Daukša korában az ő nyelvjárásában a mokti előtag nélkül is használatos lehetett. Ezért a legészszerűbb az lett volna, ha a mokti igét tekinti a mok- tövű szócsalád alapszavának, így nem kellett volna ehhez a szócsaládhoz három alapszót rendelnie: mokti, mokyti ir mokėti. E két utóbbi alakot ma a vegyes képzéstípusba sorolnánk, amelyben nem minden főalak őrzi meg a képzőt (mokyti, moko, mokė; mokėti, moka, mokėjo). Lehetséges, hogy a képző nélküli jelen idejű alak miatt tartotta Daukša valamennyi formát képzési szempontból egyenértékűnek (vö.: moksta, moko, moka; egyik jelen idejű alakban sincs képző). 3.1.6. Amint a 2.7. pontban már szó esett róla, a főnevek képzős származékolásáról az igeragozás fejezetei is beszélnek. Az igeragozásról szóló fejezet bevezetője először az ige négy ragozási típusát állapítja meg, és elmagyarázza, hogy ezek ismeretében az ige fő alakjaiból állítólag minden mód, igeidő, szám, személy, igenév, valamint az igékből képzett névszó is levezethető175/33. Ezért kerül ebbe a fejezetbe az igék képzős származékolásának néhány szabályosabb esete is. Ezután a szerző három alfejezetet közöl, amelyekben az igealakok képzése mellett néhány képzős igét és főnevet is megad az egyes szám első személyű jelen időből, az egyes szám első személyű egyszerű múltból, illetve a főnévi igenévből képzett alakok között. 3.1.7. A DG szerint az egyes szám első személyű egyszerű múltból főnevek képződnek az -imas és -ėjas/-ėjųs képzőkkel. A legrészletesebben (és a legbonyolultabban) az -imas képzős származékok leírása szerepel. A szövegből világos, hogy a nyelvtan szerzője nem különböztette meg az -imas és -ymas képzőváltozatokat. Ez a keleti nyelvjárásokra jellemző: a hangsúlytalan hosszú ū és y magánhangzók 11A kéziratban szaggatott vonallal aláhúzva. ŽODŽIŲ DARYBA K. K. DAUKŠOS GRAMATIKOJE | 75 A szó belsejében a panevėžysiak rövidítik és rövid u, i-ként ejtik őket; emellett nem szabad megfeledkezni a hangsúlyos rövid u, i megnyúlásáról sem (Zinkevičius 1994: 62). A hangsúlyjelölés nélküli szövegben ma nehéz megállapítani, hol milyen hangsúlyok voltak, a számos javításból és a zavaros magyarázatból azonban kitűnik, hogy maga a grammatika szerzője is bizonytalan volt az -imas képző kiejtését és írásmódját illetően. Íme néhány példa a teljes grammatikai szövegből: darimų181/21 dari-mo142/6 grasimų137/1 išgul(d)imo193/21 išskaitimų129/7 paliginimo140/17 parašimas126/29 pataj-simo166/21 perskírimas128/1 rašimas117/19 skajtimo112/29 sugrįžimu134/21 šavkymu136/30 iškal-bejymas117/17 išmeatymas125/10 perskiryymas129/19 suminkštinymas116/29 išradimas133/8 išradymas133/17. Ezekből a példákból világosan következik, hogy az y és az i betűk nem a hang hosszúságának jelölésére szolgálnak. Daukša maga a betűk kiejtéséről és írásáról szóló fejezetben magyarázza e betűk különbségét, és ugyanazokat az -imas képzős példákat használja. A magyarázat azonban ott is nagyon zavaros (DG 117–121). Az, hogy az -imas képzős származékok a morfológiába és a grammatika más fejezeteibe is bekerültek, természetes, hiszen ezek a származékok éppúgy szabályosak, mint a ragozott alakok. A szótárakban rendszerint nem önálló címszóként szerepelnek, hanem a megfelelő igék szócikkeiben találhatók. A grammatika szerzőjének valamennyi magyarázata láthatóan annak a problémának a megoldását célozza, hogy miként palatalizálódnak az alapszó tövének -imas előtt álló mássalhangzói. Daukša szerint ebben a helyzetben az [i] magánhangzónak két változatát lehet írni: lágy i-t (a lágyságot vagy az i fölötti pont, vagy az előtte álló palatalizált mássalhangzó melletti ív, vagy mindkettő együttesen jelöli), illetve kemény i-t (a keménységet vagy az i fölötti pont hiánya jelzi, vagy y betűvel írják): šal’imas – šatys ‘šalęs’178/8 vadin’imas, sodin’ymas, pažin’i-mas – pažin’is, va/so-din’is ‘pažinęs, vadinęs, sodinęs’178/9. Kivételként, amelyben a tővégi mássalhangzók nem palatalizálódnak, az i (y) képzős, előtte mássalhangzót tartalmazó igék főnévi igeneveit említi: -biti, -piti, -giti, -kiti, -riti, -siti, -siti178/25. Ez arra is bizonyíték lehet, hogy Daukša mégis megkülönböztette az -imas és az -ymas képzőváltozatot, mivel éppen a hosszú magánhangzót tartalmazó változat került leginkább a kivételek közé: mokimas, plikimas, kinkimas, minkimas, mirkimas, n’urkimas, nukimas, dulkinimas, spirgimas, skubimas, vilbimas, kusimas178/2712 3.1.8. A grammatikában az áll, hogy a múlt egyszerű idő egyes szám első személyű alakjából állítólag -ėjas és -ėjus képzős főnevek keletkeznek, pontosabban egyetlen -ėj- képzővel, a származékok azonban eltérő ragozási paradigmákba tartoznak: pirkejas, pirkejus – pirkeja, pirkejį (: pirkav); kasejas, -jus, kaseja, -ji (: kas’av)179/5. A főnévi igenévből -tojas, -tojus és -smas képzős főnevek keletkeznek. A -tojas és -tojus képzős alakok a ragozási paradigmák keveredése szempontjából hasonlítanak a -ėjas és -ėjus képzősökre. A grammatika e képzők következő származékait hozza példaként: garbintojas, garbintojus, garbintoja, garbintoji (: garbinti); artojas, artojus, artoja, artoji (: arti)181/8. Fontos, hogy Daukša már felismerte: a főnevek nem csupán főnévi igenevekből keletkeznek. A példák alapján elmondható, hogy e képzők ia és iu tövű származékait a 19. század közepén a panevėžysi és a grammatika szerzője által ismert nyelvjárásokban vegyesen használták. Azt, hogy az -ėjas és -tojas képzős származékokra különösen jellemző a tőosztályok keveredése, Zigmas Zinkevičius is állítja (1966: 255). Egyébként ugyanott az olvasható, hogy a panevėžysi nyelvjárásban az ia és iu tövek „gyakorlatilag egyetlen paradigmává olvadtak össze” (1966: 244). A kéziratos 12 Összességében mindez inkább helyesírási és fonetikai, nem pedig szóalkotási probléma, ezért részletesebb tárgyalásuk a helyesírási és fonetikai fejezetben található. 76 | ANTANAS SMETONA a grammatika adatai azt mutatják, hogy a 19. század közepén a tőosztályok még nem olvadtak össze, de már jelentős mértékben keveredtek. A legszokatlanabb nőnemű alakok: pirkėjai, kasei, garbintoji ir artoji. Zinkevičius a marti és a pati mellett említi a žemaitiai poni és viešni alakot; lásd Zinkevičius (1966: 223–224). A grammatikában azonban olyan személynevek szerepelnek, amelyek mindkét nemhez tartozhatnak, pontosabban a nőnemű alak a hímnemből jön létre. Ugyanazon főnév nem szerint eltérő alakjai az u és io tövű melléknevekhez igazodnak, vö. gražus, graži; smalsus, smalsi – pirkėjus, pirkėji. Vannak azonban következetlenségek is: a gražios, graži mellett a grammatika a giedrus, giedra alakot is használja (nem pedig giedri!). A két származéktípus (-tojas, -tojus; -ėjas, -ėjus) a grammatika szerzője számára egymással párhuzamos, egyaránt használható alak. E képzők további származékai az összetett főnevek képzéséről szóló fejezetben szerepelnek (lásd 3.2.3), ahol az összetételek képzési alapjaként jelennek meg, például mėsėdis (: mėsos ėdėjas, ėstojas). A grammatika szerzője a két képző származékait rendszeres előfordulásuk alapján valószínűleg egyenértékűnek tekinti, de a iu tövű alakokat nem említi. Ezek olyan személymegnevezések, amelyek az alapszóval kifejezett cselekvés alapján nevezik meg az illetőt. A képzés szabályossága azt mutatja, hogy az ilyen típusú, személyeket jelölő képzős főnevek mindkét képzővel, azonos módon jöttek létre a főnévi igenévből vagy a múlt egyszerű időből: kirtėjas – kirstojas, ėdėjas – ėstojas, davėjas – duotojas, pjovėjas – pjautojas. A žuvėtojas az egyetlen, amelynek nincs képzési párja; ez feltehetően a panevėžysi nyelvjárás tényleges szóhasználatát tükrözi. A DG főnévi igenévből képzett származékokról szóló fejezete még megemlíti az -smas képzős főnevek képzését is. Eszerint egyes igékből úgy képeznek főneveket, hogy a -ti végződést -smas-ra cserélik: šauksmas (: šaukti), reksmas (: rekti), d’c’avgsmas (: d’c’avgtiesi), gr’avsmas (: gr’avsti). Daukša megfigyelte, hogy nem túl sok főnév keletkezik -smas képzővel, és csak egyes igékből (a Dabartinės lietuvių kalbos žodyne is mindössze körülbelül 50 ilyen szócikk található). A jelen idejű tőből való képzésről szóló részben a grammatika csak az igealakok képzésével foglalkozik, és új igék képzésére nem hoz példát. 3.1.9. A képzős főnevekről szóló fejezet ezután a MELLÉKNEVEKBŐL KÉPZETT FŐNEVEK képzését tárgyalja a -ybė, -umas, -uomenė és -ulis képzőkkel: didybė, didumas, didumė, didumėna, did’c’unas, did’c’ulis (: iš did’c’o)₂₁₀/₅. Két származék kissé szokatlan: a didumenė és a didžiulis. A didumenė szóban nem uo kettőshangzó, hanem egyszerű u szerepel. Daukša következetesen az ū betűt használta az uo kettőshangzó jelölésére, a grammatikában pedig számos korrektúrahiba van, különösen az ékezet elhagyása; másfelől azonban ez párhuzamos alak is lehet, például az LKŽ a didumenė és a didūmenė szavakat is közli (LKŽ₍ₙ₎ 486). Nem világos, hogy a didumenė alak nem tekinthető-e žemaitiai alaknak; vö. Zinkevičius (1966: 85). A másik származék a didžiulis. Ma ezt csak melléknévként értjük, Daukša azonban a főnevek közé sorolta. Ha ez nem tévedés, talán voltak példái e szó főnévi használatára, erről azonban bővebben nem szól. 3.1.10. A grammatika szerzője külön, NÉVMÁSOKBÓL KÉPZETT KÉPZŐS SZÁRMAZÉKOK csoportját különíti el: iš manies, tavies, savies, musu, jūsu – maniškis, taviškis, saviškis, musiškis, jušiškis; savibė, savitnumas, nūsavistėₐ₂₁₀/₇. Ma a -iškis képzős alakokat, maniškis, taviškis, saviškis, musiškis, jušiškis háromféleképpen értelmezik: a) származékos birtokos névmásokként (például maniškis berniukas – így értelmezi őket sok grammatika); b) főnévi használatú névmási melléknevekként (például Maniškis jau parvažiavo) (Keinys 2000: 381): ŽODŽIŲ DARYBA K. K. DAUKŠOS GRAMATIKOJE | 77 c) kaip iš įvardžių padaryti būdvardžiai (Paulauskienė 1994: 187). Iš tiesų tai yra įvardiniai būdvardžiai, bet dėl įvardžio kamieno specifikos jie, ir gavę būdvardžio priesagą, pasilieka įvardžio klasėje. Labai dažnai jie vartojami kaip daiktavardžiai, pvz.: Mūsiškiai šįkart pralaimėjo. O ar taviškis dar nesugrįžo? (galvoje turima žmonos vyras). Taigi Daukšai daiktavardinė vartosena pirmiausia krito į akis ir todėl šiuos įvardinės kilmės būdvardžius jis tiesiog vadino daiktavardžiais. Daukša maga a nyelvtan szövegében csak egyetlen képzett alakot használt ezzel a képzővel: Vardaj savišk’aj arba tikri Lietuviški (imiona swojskie albo prawdziwe litewskie)¹³⁸/²⁷ – és nem főnévi, hanem melléknévi pozícióban. Tehát bár a szerző az ilyen típusú szavakat (maniškis, taviškis stb.) a főnevek közé sorolta, meggyőző példákat azonban nem adott. Daukšának igaza van, amikor megkülönbözteti a maniškį alakot a maniško alaktól, amely egyértelműen tulajdonságot fejez ki (az -iškas képzőről lásd a 4.1.3. részt). A tulajdonság, a sajátosság, a tulajdon elvont jelentésű főnevek. A savybė a -ybė képzővel a savas szóból képzett, amely nyelvtanilag szintén melléknévként értelmezhető. Ezért a savybė ugyanahhoz a képzéstípushoz tartozik, mint az aukštybė, didybė, galybė, tolybė (a Dabartinės lietuvių kalbos žodyne mintegy 200 ilyen képzett alakot tartalmaz). Daukša új alkotása, a savitnumas nem közvetlenül a savęs szóból képzett alak, hanem a savitnas melléknévből származik. A savęs szóból képzett alakok csoportjába tartozik e fejezet egyetlen igekötős főneve is: nuosavystė. Helye van ebben a képzési fészekben, de a teljes képzési lánc nem tárul fel, ráadásul ellentmond a kéziratos nyelvtan néhány elméleti tételének: először is, bár az igekötős származékokat összetételeknek tekinti, ez az igekötős szó a képzett alakok jegyzékébe került; másodszor nem magyarázza meg e képzős származék melléknévi eredetét; harmadszor pedig mégsem határozza meg a szó tényleges képzésmódját, és másodszor is felveszi az összetett főnevek fejezetébe (lásd a 3.3.1. részt). 3.1.11. A DG azt állítja, hogy A FŐNEVEKET MÉG HATÓKÉPZŐKKEL IS KÉPEZIK HATÁROZÓSZÓKBÓL, INDULATSZÓKBÓL ÉS KÖTŐSZÓKBÓL. A grammatika szerzője szerint a határozószókból absztrakt főnevek képződnek az -umas képzővel: ūkstumas (: ūksti), tolumac (: toli), daugumas, daugybė (: daug)²¹⁰/¹⁵. Napjainkban általában nem vitatják a daugumas és a daugybė határozószóból való képzését – legalábbis a nyelvtanokban ez nem kétséges. A Tolumas és az ankstumas szintén képezhető a megfelelő határozószókból, de nem szabad megfeledkezni a megfelelő melléknevekből való képzés lehetőségéről sem: tolus, ankstus (Ambrazas, red., 1997: 412). Az absztrakt jelentésű, fokozható melléknevekből képzett, -umas képzős főnevek képzése ugyanolyan szabályos, mint az igékből -imas képzővel való képzés, ezért az ankstumas ir tolumac nem lehet kivétel. Ráadásul maga a grammatika szerzője is használja az ankstus ir tolus mellékneveket, igaz, ezeket is határozószókból származtatja – lásd 6.2. A Dabartinės lietuvių kalbos gramatikoje arról nem esik szó, hogy a daugumą és a daugybę a daugus, daugis melléknévvel vagy főnévvel is összefüggésbe hozható (LKŽ 326, 322). Továbbá az anksti, toli mellett a nyelvjárásokban a daugi határozószóalak is használatos (Zinkevičius 1966: 392). 3.1.12. Daukša azt állítja, hogy kötőszókból is lehet főneveket alkotni. A kötőszó jelentése egyáltalán nem egyeztethető össze az önálló szó jelentésével, ezért a kötőszó nem lehet a főnévképzés alapja. Ez a DG elméletének tévedése, de ebben a monográfiában azt elemezzük, ami le van írva. A szerző a következő példákat hozza: kadaj, kad’ a (: kad)²¹⁰/¹⁷ A kadaj szót semmiképpen sem lehet főnévnek tekinteni. Ez időhatározó- 78 ANTANAS SMETONA morpheme, amelynek képzési alapja valószínűleg maga a kad: „talán itt egy hozzátapadt -ai partikula található” (Zinkevičius 1966: 408). Még kevésbé világos a megadott kadžia példa. Ez azonban főnévként is értelmezhető. Daukša kortársának, Ambraziejus Kašarauskasnak a kéziratában a következő példa szerepel: Kuri tat kadė! (LKŽ, 44) – kadė jelentése: „idő, óra”. A kadės kadžia alakba való átmenete a keleti aukštaitiai nyelvjárásokban, az ė és az ia tövek keveredése miatt, teljesen szabályos (Zinkevičius 1966: 226, 247) (lásd még a 3.1.4. részt). A főnévként használt kadžia „idő, óra” jelentésű alak összekapcsolása a kad kötőszóval képzési szempontból azonban valóban téves. A kötőszó szemantikája nem teszi lehetővé, hogy főnévképző eszközöket (képzőket) vegyen fel, ezért kötőszókból nem lehet főneveket alkotni: a képzőnek meg kell változtatnia a lexikai jelentést, a kötőszónak pedig nincs lexikai jelentése. Funkciója grammatikai: mondatmorféma. 3.2. Összetett főnevek 3.2.1. A nyelvtanban az összetett főnevek képzéséről szóló fejezet példáit a szerző talán minden másnál részletesebben kommentálja. Először a két főnévből alkotott összetett főneveket tárgyalja. A nyelvtan szerzője szerint az ilyen képzés alapja az egyik főnév többes számú birtokos esete és egy másik, szabadon ragozható főnév. Nem világos, miért tekinti az első összetételi tag alapalakjának a többes számú birtokos esetet – azt állítja, hogy a többes számú birtokos eset -u végződését -a végződésre kell cserélni vagy teljesen el kell hagyni. Egy dolog világos: így elkerülhető a mássalhangzós tő változásainak magyarázata, például a šun-pėdis esetében. A második összetételi tag változásait és az összetett szó végződésének kiválasztását nem magyarázza ilyen zökkenőmentesen: a hímnemű végződéseket -is végződésre cseréli, a mássalhangzós tövű főnevek végződését pedig -enis végződésre. Morfémaelemzési szempontból ez nem teljesen pontos, gyakorlati pedagógiai célokra azonban meglehetősen kényelmes: ryt-met-is, mišk-a-žmog-is, galvij-piem-enis. Az összekötő magánhangzókról nem esik szó. A szerző szerint a nőnemű főnév végződése -e-re változik: bal-puš-ė. A szerző csak a két főnévből alkotott összetételekben lát ilyen végződésváltozást, és ott sem mindig, mert – amint az alábbiakból látható – a választott végződés nem egyezik meg az alapszó nemével, például: ritmėtis²¹⁷ és darbmėtė²¹²/³¹ – mindkét összetétel második tagja a metas. Ugyancsak meglehetősen kétséges az az állítás, hogy ha a megfelelő nemű alapszó végződése -is vagy -ė, akkor az az összetételben is változatlan marad: vilka-žolė. Ez csak formálisan igaz, mert valójában itt a litván nyelvre jellemző morféma-homonímiával van dolgunk¹³. Szinte minden összetételnél megadják, mely ragozási típusokhoz tartozik. A képzésmód és az összetétel ragozási paradigmájának leírása után néhány összetétel, valamint alapszó-kapcsolataik jelentését is megmagyarázza. Példái a következők: Ritmėtis (: Rito metas), Mišk ažmogis (: Miško žmogus), Galvijpiemėnis (: Gal’ 13 Ez az elméleti következetlenség még a modern nyelvtudományban sem mindig tudatosul teljesen, ezért érdemes külön megmagyarázni. Hiszen téves volna azt állítani, hogy az ož-k-a, ei-k-i és a Graž-k-a szavakban ugyanaz a képző található: három különböző képzőről van szó, csupán az alakjuk azonos. Hasonlóképpen teljesen különböző végződés az al-us (nom. sg., u-tő) és a vaik-us (acc. pl., a-tő). Ebből az következik, hogy a žol-ė és a vilkžol-ė végződése ugyanúgy különbözik, mint a puš-is és a balpuš-ė végződése. Ezért nem állítható, hogy a vilkžolė szó végződése változatlan. A žolė szó végződése a nom. sg. esetet jelöli; a vilkžolė szóé pedig a nom. sg. + képzési formáns morfémasort. ŽODŽIŲ DARYBA K. K. DAUKŠOS GRAMATIKOJE 79 vijų piemuo), Vilkažolė, vilkžolė (: Vilko žolė), Šilažemė, šilžemė (: Šilo žemė), Šunpedis, šuntakis (: Šunies pedas, šunies takas), Balpušė (: Balos pušis) és így tovább212/17. Látható, hogy a szerző úgy választja meg a példákat, hogy szemléltetni lehessen az összetett főnév és az alapjául szolgáló szintaktikai szerkezet kapcsolatát, vagyis észrevehető, hogy a szóalkotás alapját nem véletlenszerű főnevek adják, hanem csak olyanok, amelyek értelmes szókapcsolatot alkotnak. (Természetesen nem mindig lehet az összetételt elemeire bontani, és azonos jelentésű szókapcsolatot kapni: dviratis – ez nem két kerék; kupranugaris – ez nem púp és hát; az összetétel gyakran szemantikailag elszakad az alapjától, önálló szóként működik a nyelvben, és új, illetve átvitt jelentéseket vesz fel.) Daukša nem egyszerűen példákat sorol fel, hanem azt magyarázza, hogyan kell egy összetett szót felbontani, illetve milyen szintaktikai szerkezetnek kell megfelelnie az összetételnek. Érdemes itt magát a nyelvtan szerzőjét idézni: Az összetett nevek gyakran két névvel fejeződnek ki: az első egyes számú birtokos esetben szerepel, a második pedig saját ragozása szerint esetek és számok szerint ragozódik212/13. Ez az értelmezés arra enged következtetni, hogy Daukša talán olykor nem különböztette meg a szóalkotás irányát. Emellett az alapul szolgáló szintaktikai szerkezetet és az összetételt nem tekintik teljesen szinonimának, szemantikai különbség figyelhető meg: az összetett szó inkább negatív konnotációjú, míg a szintaktikai szerkezet inkább pozitív konnotációjú: a két névvel mondott nevek mindegyike némi megbecsülést fejez ki (vö. lengyelül poszanować ‘tiszteletben tart’), ha viszont egyetlen összetett névvel mondják őket, akkor inkább elítélést fejeznek ki212/24. 3.2.2. Ezt követően Daukša még néhány összetételi modellt határoz meg, és megjegyzéseket fűz azok szóalkotásához és ragozásához: šienapjūtis, rug’apjūtis, vasarojpjūtis, mežlavežtis212/28 az összetétel nélküli alakokhoz hasonlóan, a nyelvtanban meghatározott hetedik paradigma szerint ragozódnak – ez nőnemű. A következő összetételekről: naktigonėa, darbimėtea, naktidavža212/31 azt mondja, hogy első tagjuk alapja a rövidült egyes számú eszközhatározói eset, holott az imént még azt állította, hogy az összetétel első tagjának alapja a többes számú birtokos eset (lásd 3.2.1.). Ez a megoldás azonban feltehetően az egyetlen lehetséges, ha a kötőhangzókat nem nevezi meg. E csoportok némelyikének összetételeinél nem világos a nem. Az élettelen dolgokat jelentő főnevek neme nem motivált, ezért némelyikük neme még ma sem szilárdult meg, és a nyelvjárásokban változó. A nyelvtan szerint az összetétel nemét a második alapszó neme határozza meg (lásd 3.2.1.). A példák persze nem túl számosak, de ha a nőnemű šienapjūtis, rug’apjūtis, vasarojpjūtis, mežlavežtis összetételek két főnévből jöttek létre, akkor ebből az következik, hogy nem tartják be azt a megállapított szabályt, miszerint a nőnemű összetételek végződése -ė legyen. Az alapfőnevek valószínűleg a pjūtis, vežtis vagy važtis14 voltak – nemük nem világos. Ha abból indulunk ki, hogy ezek az összetételek főnévből és igéből jöttek létre, a nem választása nem lesz motivált, viszont ekkor a -t- képző megjelenése válik rejtélyessé. Általánosságban véve a nemek (pontosabban a tövek) ilyen változatos megválasztása a mai nyelvjárásokban is teljesen szabályszerű (Zinkevičius 1966: 219), tehát ez a jelenség a 19. század közepének keleti aukštaitiai nyelvjárásaiban is élő volt. 3.2.3. Külön tárgyalja a személyeket megnevező összetételeket: šienapjuvis, šienpjūvis (: šieno pjovėjas, pjauto jas); žmog ažudis, žmogžudis (: žmogavs arba žmon’u 14 Egyébként a vasarojpjūtis és a vežtis / važtis főnevek nem szerepelnek a Litván nyelv szótárában. A važta szóval való összekapcsolását az időtartam jelentésének hiánya zárja ki (mint a pjūtė esetében). Ezért a mežlavežtis / mešlavaitės akár analógiás szóalkotás eredménye is lehet. 80 | ANTANAS SMETONA žuditojas); dünadavis, dündavis (: dünos davėjas, dūtojas); malkakirtis (: malkų kirtėjas, kirstojas); mesedis (: mėsos edėjas, estojas)213/1. Csak hímnemű alakok szerepelnek. A nyelvtan szerint az ilyen típusú összetételek ugyanúgy kapcsolódnak össze, mint két egyszerű főnév, csakhogy az igei főnévből állítólag több összetevő marad el: hogy melyek és hogyan, arról nem esik szó. Valójában ezek olyan összetételek lehetnek, amelyeknek második tagja igei eredetű: šenapjūvis ‘aki szénát kaszál’, žmogžudīs ‘aki embert öl’, duonadavis ‘aki kenyeret ad’ stb. A Šienapjūvis, žmogžudīs, duonadavis alapkomponensei felcserélhették egymást: žmogžudys (: žudyti žmogų), de feltételezhető, hogy az ilyen típusú összetételek keletkezésekor más volt a szórend a mondatban: duondavis (: duoną duoti), vagy talán már egy másik szerkezetből jött létre: duonadavis (: duonos davėjas; megszorító birtokos eset + igei főnév) ‘aki kenyeret ad’. Ez utóbbi gondolat tűnik meggyőzőbbnek: az igétől számított második lépés, vagyis az igéből képzett cselekvőnév davėjas (: duoti) jelentését a továbbiakban megszorító birtokos eset szűkíti: duonos davėjas; az összetétel létrehozásakor elmarad a képző és a végződés, így jön létre a duondavis. Sok ilyen szó van, és Daukša éppen így látja ezek szóalkotását. Néhány összetétel változatai kötőhangzóval és anélkül is szerepelnek – ez a megadás valószínűleg a tényleges használati tendenciákat tükrözi. A konkrét példák közül említést érdemel a šienpjūvis – az igei tő u magánhangzójával (feltehetően hosszú vagy félhosszú magánhangzóval). Az LKŽxiv 750 példái csak írott forrásokból, valamint a nyugati és déli aukštaitiai nyelvjárásokból származnak; keleti aukštaitiai példák nincsenek. Egy másik példa a mėsėdis ‘húsevő’. Szerkezete szokványos, de ugyanazon az oldalon egy további, ugyanezekből az alapszavakból alkotott összetétel is szerepel – a mesiedas213/1. Feltehetően a karácsonytól húshagyókeddig tartó időszakra utal. Az észak-panevėžysi nyelvjárásban (Biržai környékén) az ē ie-vé válása szabályos (LKŽviii 44). Az eltérő végződés lehetővé teszi, hogy megkülönböztessük a személyt megnevező mėsėdis alaktól. Ennek az összetételcsoportnak az alapszavai a -tojas és a -ėjas képzővel alkotott származékok. Ezek a DG-ben az ige fő alakjaiból való szóalkotásról szóló fejezetben szerepelnek, míg ebben a munkában a képzett főnevek fejezetében tárgyaljuk őket (lásd 3.1.8.). 3.2.4. A nyelvtan külön tárgyalja a ma prefiksoidoknak és szuffiksoidoknak nevezett elemeket tartalmazó összetételeket – az összetett szavak olyan elemeit, amelyek a szóalkotás szabályossága miatt már az előtagokhoz vagy képzőkhöz kezdenek hasonlítani, például: pusrytīs arba laibgalis. E jelenségek észrevétele és csoportosítása a nyelvtan szerzőjének jelentős nyelvészeti éleslátásáról tanúskodik. Külön tárgyalja a pus-, vid- és -gal- elemeket tartalmazó összetételeket: pusrytis, pusbernis, pusbrolis, pusdienis, pusžuvis, pus’vanktais, pus’avžiemis, pus’avgavenis, pus’avdienis, vidudienis, vidunaktis, viduvasaris, vidužiemis, vidupievis (vidulavkis arba vidulavke15), drutgalis, laibgalis, tvoragalis, tvorugalis, sienogalis213/27, 213/29, 213/30. A pus- és pusiau- elemekkel bemutatott példák azt mutatják (és ezt a nyelvtan szerzője is megállapítja), hogy a szóalkotás alapja nemcsak a pusė főnév lehet, hanem a pusiau határozószó is. A nyelvtan ennek a szóalkotási típusnak a képzési jelentését is megadja: a második taggal megnevezett dolog felét jelöli – pusęą rito, pusęą berno213/20. Kétségtelenül nem túl pontos általánosítás ez; a pusbernio valódi képzési jelentése ‘még nem- 15 A vidulavkis és vidulavke szavakat a kéziratban áthúzták. Žodžių daryba K. K. Daukšos gramatikoje | 81 egy bizonyos életkorig felnőtt, pusšašio – „nagyjából a második összetételi taggal megnevezett dolog fele”, pusbrolio – „az apa vagy az anya lány- vagy fiútestvérének gyermeke” stb. Megemlíthető még két példa, amelyet először az összetett melléknevek fejezetébe vettek fel, később azonban kihúztak: pus’žmogis, pus’ponis214/17 (a pus- tagot tartalmazó összetett melléknevekről lásd a 4.2.3. pontot). Képzésbeli jelentésük jóval általánosabb, kevésbé változatos, talán ezért nem figyeltek fel a megfelelő összetett főnevek jelentésbeli sokféleségére sem. Figyelmet érdemelnek még a pus- és egy főnév alapján képzett melléknevek, mivel mára igen főnevesültek – erről bővebben lásd a 4.2.3. pontot. A DG-ben már felismerhető a vid- tagot tartalmazó összetételek eltérő képzésbeli jelentése: a vidudienis, vidunak-tis, viduvasaris, vidužiemis jelentése „a nap, az éjszaka, a nyár, a tél közepe”, vagyis „az összetétel második tagja által megnevezett időszak közepe”. Ebbe a szemantikai csoportba nem tartozik bele a vidupievės – jelentése: a szántók között fekvő rétek”213/25. A szótárban hasonlóképpen határozzák meg a jelentést: „mezők vagy szántók között fekvő rét” (LKŽXIX 96). Figyelemre méltó, hogy a nyelvtan szerzője ebből az összetételcsoportból kihúzta a vidulaukis és a vidulaukė szót. És valóban – a vidulaukis nem fejezi ki „valami között való elhelyezkedés” jelentését. Dūriniai su šaknimi -gal- sudaro dvi grupes, atskirtas pagal pirmąjį dūrinio dėmenį – būdvardį arba daiktavardį. Iš būdvardžiu padarytų dūrinių pateikiami tokie pavyzdžiai: drūtgailis ir laibgalis. Gramatikoje teigiama, kad ne iš kiekvieno būdvardžio galima pasidaryti tokius dūrinius, o tik iš būdvardžio atžvalg(i)ngo? (względnego)213/26. Iš vos dviejų pavyzdžių sunku dabar pasakyti, ką turėjo galvoje autorius, nes matyti, kad ir pats abejojo dėl termino atžvalg(i)ngas, todėl net ir lenkišką atitikmenį pateikė. Šiandien šį lenkišką terminą suvokiame kaip santykinis (Vaitkevičiūtė 1994: 924). Vadinasi, Daukša teigė, kad tik iš santykinių būdvardžių daromi dūriniai su galas. Žinoma, iš visų santykinių nedaroma (pvz., nejungiama gražus + galas, greitas + galas), bet pateikti pavyzdžiai to neneigia. Be to, pateikiami ir pamatiniai junginiai drūtasaj galas, lajbasaj galas213/27, iš kurių matyti, kad pamatiniai būdvardžiai yra įvardžiuotiniai. Az első tagként főnevet tartalmazó összetételek másik csoportja: tvoragalis, tvorugalis, sienojgalis. A bemutatott példák képzésbeli jelentései meglehetősen különböznek: a tvoragalis jelentése a kerítés vége vagy egy darabja213/29, míg a tvorugalis jelentése a kerítés vége, ahol a kerítés véget ér213/30; a sienojgalis jelentése pedig a fal vége vagy egy darabja, illetve egy kis fal213/31. A jelentések általánosítását a szerző azon állítása is mutatja, hogy mindegyik „velük egyenértékű” alaknak ugyanaz a jelentése. Daukša tehát úgy véli, hogy a tvoragalio / tvorugalio esetében éppen a kötőhangzó okozza a jelentéskülönbséget. Nem tudni, vajon ez csupán nyelvjárási sajátosság-e, mivel ilyen esetekről további adatot nem sikerült találni. 3.3. Prefixumos főnevek 3.3.1. Az előtagos igei főnevekről az összetett főnevek fejezete tesz említést. A szerző szerint ezek előtagból és igéből álló összetételek: priedas, apirašas, atarašas, ažurašas, įrašas, išrašas, parašas, perrašas, prirašas, surašas, užrašas213/3 Amint a 2.3. pontban már szó volt róla, itt az előtagos igék végződéses származékait azonosítja az előtagos főnevekkel, amelyeket valóban lehet összetételeknek tekinteni. Ezt a besorolást az is indokolta, hogy a nyelvtan egészében egyáltalán nem esik szó végződéses származékokról. Pontosabban fogalmazva, a szerző itt nem tárgyalja a szóalkotást. Egyszerűen megállapítja, 82 | ANTANAS SMETONA hogy az „előtagos igékből képzett származékok” úgy ragozódnak, mint a megfelelő ragozási osztályok előtag nélküli főnevei (išėjungtinė nu žodž’ų sudetin’u [...] atsimaino kaip n’ėa sudeti₂₁₃/₂). Ezért e példák megjelenése az összetett főnevek fejezetében arra utalna, hogy a nyelvtan szerzője nem tett különbséget az apirašas ir apyrankė képzési típusai között. Ugyanebben a fejezetben eloszlanak ezek a kételyek – külön is említést tesz az elöljárószóból és főnévből alkotott előtagos főnevekről: pamiškė, palavkė, paupė; apinak-tis, apižiemis; priešienis₂₁₃/₃₄. Ezek képzésbeli jelentését is megadja: žink-lina artumų sudetin’o prie n’ėasudetin’uj egsunt’0₂₁₃/₃₂ – a származék az alapszóval megnevezett dologhoz való közelséget jelöli. Az összetett főnevek fejezete az nūsavistė₂₁₃/₃₆ előtagos főnevet is említi. Azt állítja, hogy elöljárószóból és névmásból keletkezett. A birtokos névmás képzési családjában ennek a származéknak kétségtelenül megvan a helye, ám a bonyolult képzési lánc miatt a nyelvtan szerzője nem tudta meghatározni azt: a származék a képzett főnevek fejezetében is szerepel (lásd a 3.1.10. pontot). 3.3.2. Az előtagos főnevek képzéséről részletesebben a kéziratos nyelvtan elöljárószói fejezete szól (lásd a 2.4. pontot). Noha ennek nagyobb része az előtagos igékkel foglalkozik, más szófajokból is sok példát hoz, köztük előtagos főneveket is. AZ AT- ELŐTAGÚ FŐNEVEK és annak valamennyi változatával kevés van. Ezzel az előtaggal leggyakrabban igék képződnek (lásd 5.2.7), és az előtagváltozatok használatát magyarázza. A szerző szerint az ato- előtag igékből képzett főnevekkel és magában a főnévi kategóriában használatos, néha melléknevekkel is: atož’ura, atotvanas₁₃₃/₄. További példákat nem közöl, de ő maga még néhányszor használja az atožvalga₁₅₉/₃₄, és egyszer az atomajna₁₅₀/₁₉ alakot (ez akár sajtóhiba is lehet, mivel egyébként mindenütt az atamaina alak használatos). A grammatika szerzőjének nyelvében csak egyetlen, at-: atmaina ‘paradigma, ragozási osztály, igeragozás, végződés’ előtagú főnév fordul elő – atamajnos, atmajnas, atomajna. A PA- ÉS PO- ELŐTAGOK szintén szerepelnek az elöljárószók fejezetében. Ott kifejtik, hogy ezeket az előtagokat (a nyelvtan szóhasználatában: elöljárószókat) leggyakrabban igékhez, jóval ritkábban főnevekhez és melléknevekhez kapcsolják. Igékre egyáltalán nem hoznak példát, csak a ritkább használatot szemléltetik. A következő főnevek szerepelnek: poil’sis, posunis, povajkis, podukra₁₃₃/₄. Ezeknek az előtagoknak a használata szorosan kapcsolódik a főnevekhez és melléknevekhez, valamint az azokból rendszeresen képzett igékhez is, noha utóbbira van a legkevesebb példa. A 19. századi nyelvtanban az előtagos származékokat még nem rendszerezik szófajok szerint; talán ez nem is volt lehetséges, hiszen például a melléknevek is ugyanazokkal az előtagváltozatokkal szerepelnek: padidis, pabaltis stb. Ezért az áttekintés teljessége érdekében célszerűbb a pa- előtag összes pa- származékát egy fejezetben tárgyalni. Ez az igék előtagos képzéséről szóló 5.2.3. fejezetben történik. Az UŽ-, AŽ- előtagos főneveknek csupán néhány példája van (ažurašas, užrašas₂₁₃/₃), és ezek előtagos igékből képződtek, ezért sajátosságaikat és különbségeiket részletesen az igék előtagos képzéséről szóló 5.2.8. fejezet tárgyalja. Az į- előtagos főnevekből is csak néhány van: islenis₁₃₂/₁₁ (: völgy), irašas₂₁₃/₃ (: beírni). A nyelvtan szerzője ritkán használja ennek az előtagnak a származékait, és meglehetősen röviden tárgyalja őket- ŽODŽIŲ DARYBA K. K. DAUKŠOS GRAMATIKOJE | 83 …ria. Ennek az előtagnak a származékaihoz kapcsolódó problémák inkább az igekötős igék származékain keresztül tárulnak fel, ezért az 5.2.4. fejezetben, az igeképzés tárgyalásakor kerül szóba. Első pillantásra teljesen indokolatlannak tűnik, hogy a névutókról szóló fejezetben a PRIELINKSNIO IR PRIEŠDĖLIO PORA SU IR SAN- (SĄ-) cím szerepel. Ezt feltehetően egyrészt a są-, san- előtag megváltozott magánhangzója (az észak-panevėžiškiai nyelvjárásban su-, sun- a kiejtése), másrészt a nyelvtan szerzője előtt ismert su névutóváltozatok (egyes nyugat-aukštaitiai nyelvjárásokban és a lettben sa) okozta – vagyis a pusztán fonetikai hasonlóság miatt az előtagot akár össze is téveszthette a névutóval. A gramatikoje a są- előtag származékai: suntarmeₐ, suņdara, suņžineₐ₁₃₃/₅, sužineₐ₁₂₄/₁₆, sunkalbinis₁₄₃/₃₁, surašas₂₁₃/₄; a su- előtag származékai: sustatimas₁₁₂/₃₆, subalʼseₐ₁₂₁/₁₂, továbbá két ige – sudėtas₁₃₅/₁₆, sudūti₂₁₄/₃₅ (a są- és su- előtagú igék képzéséről lásd 5.2.5). Két származék kétségeket vet fel. A Surašas a surašyti igekötős igéből képzett végződéses származék lehet (vö. aprašas az aprašyti igéből), bár a nyelvtan helyesírása nem zárja ki, hogy a surašas alakot sąrašas-ként értelmezzük. A Subalsę csak a są- előtag származékaként lehet értelmezni – sąbalsę –, mert mellette nem szerepel ugyanannak az igének su- előtagú változata. Mindezek a példák mégis arra engednek következtetni, hogy az észak-panevėžiškiai nyelvjárás beszélői a są- és su- előtag magánhangzójának egybeesése miatt az előtagokat azonosnak tarthatták. 3.4. Főnevek – végződéses származékok 3.4.1. A DG nem nevezi meg a végződéssel történő képzést, Daukšának azonban általában a végződéses származékokról is elkerülhetetlenül beszélnie kell, amikor a Apie moteriškosios giminės darymą iš vyriškosios (Apie tajsimų gimties moteriškos iš vyriškos₁₇₁/₂₈) témáját magyarázza. Itt két szócsoportról esik szó. Az első csoportról azt írja, hogy más szófajokból képzett hímnemű főnevekből a végződés -us-ról -ė-re változtatásával nőnemű alakok jönnek létre: undęₐneₐ (: undęₐnʼus), tiknėₐ (: tiknʼus), kitrėₐ (: kitrus)₁₇₂/₁₆. Ez már a végződéssel történő szóalkotás bemutatása. Bár a tiknius és a kitrus melléknévként is használható, bíznunk kell a nyelvtan szerzőjének állításában, hogy ezek főnevek, mert példák nélkül aligha vonhatunk le következtetéseket. A második csoport leírása még rövidebb: a hímnemű népnevekből a végződés -as-ról -ė-re változtatásával nőnemű népnév képződik: Lietuvʼnikeₐ (: Lietuvʼnikas), Rusėₐ (: Rusas), Lienkėₐ (: Lienkas), tʼcʼekėₐ (: tʼcʼekas), Latvēₐ (: Latvīs), Ingleₐ (: Inglis)₁₇₂/₁₈. Aligha értelmezhették másként a 19. század közepén. Hiszen itt valójában csak a végződés változik. Még ma sem világos, hogy ez egyértelmű képzési oppozíció-e, vagy egyenrangú substantiva mobilia alakok, amelyeket nem kapcsol össze képzési viszony. Judita Džežulskienė disszertációja szerint ezek a párok „különálló (a cselekvők és a tulajdonság birtokosainak megnevezéseit magában foglaló) személyi (állati) képzési kategóriának” tekintendők (Džežulskienė 2001: 5). Következésképpen aligha beszélhetünk a pár tagjai közötti képzési viszonyokról. Úgy tűnik, ez a képzési modell a nyelvjárásban nem volt olyan megszokott és kidolgozott, mint ma. Csak személynevek esetében volt megfelelő. Miután a szerző bemutatott hét névragozási paradigmát, felsorol még tizennégy olyan szócsoportot is, amelyek valamilyen módon nem illenek bele ezekbe a paradigmákba: egyeseknek nincs többes számuk, másoknak egyes számuk, némelyek egyes száma az egyik paradigma szerint ragozódik, többes száma pedig egy másik szerint, és így tovább. Az ilyen rendhagyó alakok jegyzékébe kerültek az állat- és madárnevek is, amelyek egyetlen nyelvtani neműek, mégis jelölhetnek hím- és nőnemű egyedet (például meška, kiškis). A szerző 84 | ANTANAS SMETONA nem javasolja a tárgyalt képzési modell kiterjesztését, illetve valamilyen képző használatát mindkét nem alakjainak létrehozására (például meškinas, kiškė), hanem a patinas és patytė segédszavakat veszi igénybe, és még ezekhez sem egyezteti a főneveket: bajkštus kiškis patinas, bajkštus kiškis patytė; kėbli meška patinas, kėbli meška patytė; pilkas žvirblis patinas, pilkas žvirblis patytė; marga krėgždė patinas, marga krėgždė patytė169/16. 3.4.2. A főnevek képzéséről szóló fejezetben a szerző még a indulatszavakból történő képzésre is hoz példákat: aimana, ajman’a210/18. A Lietuvių kalbos žodynas szerint az ai-man indulatszó az ai és man elemek összeolvadásából ered (LKŽ, 38), ezért teljesen elképzelhető, hogy a DG az ilyen szavakat összetételek közé sorolja. Az aimana azonban a képzős főnevek fejezetében szerepel, noha ennek a szónak nincs képzője. Az ilyen típusú főnevek valójában igékből képzett végződéses származékok, vö. rauda (: raudoti), malda (: maldauti) és mások. Az ige- és melléknévképzési fejezetekben az aiman indulatszó ismét a képzés alapja (lásd 5.1.4) – aimanuoti ir aimaningas. Valójában a képzési szócsalád alapszava az indulatszó, de először igét képzünk belőle, majd abból minden további lehetséges származékot; például az -ingas képzős származékok főnévből jönnek létre: aimaningas (: aimana). A nyelvtan az aimana főnév két változatát adja meg – az ā és iā tövűeket: aimana ir aimania. Ez valószínűleg az akkori kelet-aukštaitiai beszélt nyelv tényleges használatát tükrözi. 4. A MELLÉKNEVEK KÉPZÉSE Daukša nyelvtanában a melléknevek képzésének – akárcsak a főnevek képzésének – két fejezetet szentelt: az egyik a képzős melléknevekről, a másik az összetett melléknevekről szól. Az igekötős melléknevek két fejezetben szerepelnek: az összetett melléknevekről és a névutókról szólóban. A melléknévképzés bemutatása sem az ige-, sem a főnévképzés tárgyalásától nem különbözik. 4.1. Képzős melléknevek 4.1.1. A képzős melléknevek más szófajokból való képzését külön tárgyalja: Apie tajsimu pripultininku iš kitu dal’u kalbos210/19. Azt állítja, hogy melléknevek főnevekből, melléknevekből, névmásokból, igenevekből, igékből, határozószókból, névutókból és indulatszavakból keletkeznek, majd kommentár nélkül példákat közöl erre a képzésre. Emellett egyes képzős mellékneveket a főnevek képzős szóképzésének fejezetében is megemlít (lásd 3.1.1), ezek alkotják a kicsinyítő képzők negyedik típusát. Ez teljesen érthető, mivel még a szófajok felsorolásában sincs elkülönítve a főnév a melléknévtől, mindkettőt neveknek nevezi – ez a latin nyelvtanok hagyománya. 4.1.2. A főnevek képzéséről szóló fejezethez hasonlóan a melléknevek képzős képzésének tárgyalása a kicsinyítő képzőkkel rendelkező melléknevekkel kezdődik: baltutis, baltutė, baltutelis, baltutelėa (: baltas, balta), nėdidutis, nėdidutėa, nėdidutelis, nėdidutelėa (: nėdidis, nėdidė), gražutis, gražutėa, gražutelis, gražutelėa (: gražus, graži)209/23. Ezt a képzési típust igen tömören, kommentár nélkül mutatja be. Azt mondja, hogy a melléknevek -as, -is, -us, -a, -i, -ė209/22 végződései -utis és -utelis képzőkre változnak (-utis, -utėa, -utelis, -utelėa209/22). A származékok teljesen szabályosak és egyértelműek. Az -utelė képzőt önálló képzőnek tekinti, nem két képző összetételének. ŽODŽIŲ DARYBA K. K. DAUKŠOS GRAMATIKOJE | 85 4.1.3. Ezután felsorolja azokat a szófajokat, amelyekből melléknevek képződnek. Főnevekből: iš brol’o – broliškas, brolinis; melléknevekből: iš balto – balsganas, balsvas ir visi susmulkinti – baltutis, baltutėlis210/20; névmásokból: iš manies, tavies, savies, musu, jusu eina: maniškas, taviškas, saviškas, musiškas, jusiškas210/21; igenevekből: iš pirkto – pirktinis, rašito – rašitinis16; igékből: iš duoti – davingas, davus, dūšlingas, dūšlus, dūsningas, dūs(n)us210/25,26; határozószókból: iš toli – totus, tol’imas; iš unks(t)i – unks(t)us, unks(t)ivas; iš dabar – dabarikšt’čas, dabarikštis210/28; névutókból: iš prieš – priešingas; iš lig – ligus210/30; indulatszavakból: iš ajman – ajmaningas, ajmanus210/31. A bemutatott példákból a szerző elméleti gondolkodásáról is képet alkothatunk. Természetesen a mondatok vagy szókapcsolatok nélkül közölt származékok nem teszik lehetővé jelentésük pontos megértését. A főnevekből, melléknevekből és névmásokból történő melléknévképzés nem vet fel kétséget vagy problémát. A melléknevekből való képzés példái két részre oszlanak: a szokásos származékokra (balsganas, balsvas) és a kicsinyítő alakokra (baltutis, baltutėlis). Daukša a maniškas, taviškas, saviškas, broliškas és más alakokat mellékneveknek tekinti. Ez teljesen szabályszerű, hiszen az -iškas képző csak melléknevekben fordul elő (vö. žemiškas, žmogiškas, pieniškas stb.). Az igen hasonló képzett alakok, a maniškis, taviškis, saviškis stb. a nyelvtanban főnévnek minősülnek (lásd 3.1.10). Bár az -iškis képzős származékok valójában melléknevek is lehetnének (vö. vilniškis laikraštis), a maniškis, taviškis alakokat többnyire főnévként használják, vagy már főnevesültek is. Az indulatszavakból való melléknévképzéshez nem megfelelő példák szerepelnek – egyértelmű, hogy az aimanus és az aimaningas az aiman indulatszóból létrejött közös képzési sor autentikus tagjai, de nem közvetlenül az indulatszóból képződtek, hanem másodlagos származékok a megfelelő főnévből – lásd 3.4.2 és 5.1.4. 4.1.4. Daukša leírta a melléknevek igenevekből való képzését is – az -inis képzővel ellátott származékok: pirktinis, rašytinis. Lietuvių kalbos gramatikoje (Ulvdas, red., 1965: 571) az a feltevés szerepel, hogy ezek a származékok a főnévi igenévhez is kapcsolhatók, és bennük a -tinis képző különíthető el. Mindazonáltal itt mutatkozik meg Daukša éleslátása: felismerte a származékban a melléknév viszonyító jelentését és a szenvedő igenév jelentését is. Ma is vannak szerzők, akik úgy vélik, hogy a pirktinis, austinis, dirbtinis és a hasonló melléknevek a megfelelő múlt idejű szenvedő igenevekből (pirtkas, austas, dirbtas) keletkeznek az -inis képzővel (Paulauskienė 1994: 183). A nyelvtan szerzője korábban egy rastas – rastinis párt is feljegyzett itt, de nem tudni, miért húzta ki. 4.1.5. A duoti igéből meglehetősen bonyolult képzési sor indul. Az igékből való melléknévképzés egyébként szokásos, a képzési sor példáit azonban egyenrangúként sorolja fel, nem véve figyelembe a származékok hierarchiáját: davingas, davus, dūslingas, dūslus, dūsningas, dūsnus (: dūti)210/26. A duoti igéből itt csak két származék lehet: a dūsnus és a dūslus. A múlt idejű egyszeri alakból csak a davus származhat – ráadásul ez nem képző-, hanem végződéses származék. Ebben a képzési sorban nem határozza meg az ige alapformáit, holott egyébként jól megkülönbözteti a különböző igei alapalakokból való képzést – lásd 2.7. Az -ingas képzős származékok a megfelelő melléknevekből jönnek létre. Néhány származék jelentése igen homályos, ezért valóságos létük is kétségbe vonható. A Davus, dūsnus és a dūslus szinonimák (LKŽ₁₁ 343). A dūsnus és a dūslus szinonimitása, a képzőváltozatok és a jelentések nem kétségesek, mivel a szótárban pa- 16Itt kihúzva: iš rasto – rastinis. 86 | ANTANAS SMETONA kellő számú példát közöl (LKŽII 614). A davus mellett azonban egyetlen példa sincs, csupán a források vannak megadva – Jurgis Šlapelis és Ambraziejus Kašarauskas. E források megbízhatóságát egy tény késztet kétségbe vonni: mindketten kezükben tartották a DG-t és a szótárt, és ezekből másolták ki a példákat (lásd Būga 1923: 344–345; Balčikonis 1955), tehát nem két különböző forrásról van szó, hanem lényegében egyetlen ellenőrizetlen forrásra támaszkodnak, amelyben nem valós alakok is előfordulhatnak. Ugyanezen okból kétségek merülnek fel a kadžia, kadė ‘idő, óra’ főnévvel kapcsolatban is (lásd 3.1.12). Egy másik meglehetősen bonyolult kérdés a tőmagánhangzó (diftongus?) írásmódja: dūti, dūšlingas, dūslus, dūšningas, dūs-nus. Ez a polifonikus betű akár háromféleképpen is értelmezhető. Először: valóban polifonikus betű, ami azt jelenti, hogy a grammatika szerzője a különböző nyelvjárásokban különféle hangokat hallott, például: duoti, duti, dūti (vö. Zinkevičius 1966: 84–88); ezt a grammatika állítása is alátámasztja: a felső-aukštaitiaiak egyes helyeken ép diftongust ejtenek, a žemaitiaiak viszont csak az első magánhangzót ejtik, vagy felcserélik a két hang sorrendjét, és az uo helyett ou-t (ov-t) ejtenek114/35. Egyébként láthatjuk, hogy Daukša az uo diftongus váltakozását a felső-aukštaitiaiak és a žemaitiaiak közötti különbségként értelmezi, holott ez a diftongus magukban a keleti felső-aukštaitiai nyelvjárásokban is monoftongizálódik. Másodszor: ez nem polifonikus, hanem morfológiai helyesírási kérdés lehet: a grammatika szerzője nem hallott semmiféle kiejtésváltozatot, hanem az alapszó alapján írt; az előírás szerint így kell írni: avti, gavti, mavti, mert ave, gavo, move116/37. Harmadszor: a szerző azt hallotta, hogy a žemaitiaiak diftongizálják a hosszú tőmagánhangzót a dosnus, doslus, dosningas, doslingas szavakban, ezért a ū polifonikus betűt írta, ez azonban a legkevésbé valószínű, mivel a szerző a magánhangzó o kiejtéséről szólva semmit sem mond annak diftongizációjáról. 4.1.6. Melléknevek képzése határozószókból: tolus, tol’imas (: toli), ūnkstus, ūnkstivas (: ūnksti), dabarikšt’as, dabarikštis (: dabar)210/28. A határozószókból való képzést ismét határozószók szemléltetik: toli, anksti. Erről bővebben a 3.1.11. és a 6.2. részben esik szó. Ha nem tárgyaljuk a toli – tolus és az anksti – ankstus képzésének irányát, minden érthető. A tolimas és az ankstyvas képzett alakok természetesen nem határozószókból, hanem a megfelelő melléknevekből jönnek létre. A dabarykščias és a dabarykštis képzése határozószóból nem kétséges. A példák vegyesen tartalmaznak különböző nom. sg. végződésű, váltakozva használt képzett alakokat. Úgy tűnik, hogy a névszói végződésű képzett alakot a keleti felső-aukštaitiaiak gyakrabban használták, mivel ez szerepel elsőként. 4.1.7. Melléknevek képzése névutókból: priešingas (: prieš), ligus (: lig)210/30. Névutókból – ugyanúgy, mint kötőszókból (lásd 3.1.12.) – nem lehet névszót képezni. A névutóknak nincs olyan tövük, amelyhez képzőelemek kapcsolódhatnának. Következésképpen az ilyen képzés példái helytelenek. A Priešingas származhatna a priešais határozószóból (létezett a priešus melléknév is), vagy a priešas főnévből, mint sok -ingas képzős alak esetében (Ambrazas, red., 1997: 198); a lygus szót pedig általában egyszerű szónak kellene tekinteni. Így a névutókból történő melléknévképzés modelljének nincs példája, és a grammatika szerzője tévedésének tekinthető. 4.2. Összetett melléknevek 4.2.1. Az összetett melléknevekről szóló alfejezet összehasonlíthatatlanul tömörebb az összetett főnevekről szóló alfejezetnél. Az összetett igékről szóló alfejezettel együtt egyetlen lapra fért el, és ŽODŽIŲ DARYBA K. K. DAUKŠOS GRAMATIKOJE 87 elnevezve A összetett melléknevekről (Apie pripultinikus sudėtin’ūs214/1). Az összetett mellékneveket a képzési alapjuk szerint osztályozza; néhányhoz rövid magyarázatot is fűz: két főnévből alkotott melléknevek – linaziedis, šunžardis214/2; melléknévből és főnévből – žmogus baltaplaukis vagy baltaplaukis214/6; névmásból és főnévből – kasdienis, kasdieninis, kasmetinis214/9; főnévből és igéből – šalnakunis214/11; két melléknévből – judmargis, judberis, žal’margis214/18; melléknévből és igenévből – Visogalis214/21; határozószóból és igenévből – davgalis214/22. Az összetétel különálló elemeként a pusė főnevet említi, amelyhez főnevek és melléknevek kapcsolódhatnak, például: pus’ūnžis, pus’bal̃tis214/15, 214/16. 4.2.2. A képzett szavak többsége semmilyen kétséget vagy kérdést nem vet fel. Egyes képzett szavak képzési jelentését – az összetett főnevekhez hasonlóan – megpróbálja megmagyarázni: a judmargis, judberis, žal’margis két egy helyre kevert árnyalatot jelöl, mint az alábbi kifejezésekben – két szín214/18; a baltaplaukis vagy baltaplaukis ezt jelenti: ember, akinek fehér haja van, vagy fehér hajú ember, vagy ember fehér hajjal214/6. Itt azonban nem a képzési, hanem az egyedi lexikai jelentés magyarázata történik; ráadásul szinonim szintaktikai megfelelőket ad meg: esetragot, névutós szerkezetet és egy kiemelt igenévi jelzői csoportot; a linaziedis, šunžardis azt jelöli: olyan [melléknevet], amely rendelkezik az adott főnév tulajdonságaival214/2. Az összetett melléknevek további csoportjainak jelentését nem magyarázza, csupán megmondja, hogy milyen szófajokból alkották őket. A Gramatikoje szerint a judmargis, judberis, žal’margis két melléknévből keletkezett. Valójában mindkettő szótöve melléknévi eredetű. Ha Daukša megpróbált volna szintaktikai megfelelőt találni (ahogyan az összetett főnevek esetében), talán kiderült volna, hogy ezek egy melléknévi határozószó és egy melléknév képzett alakjai: juodai margas, juodai bėras, žaliai margas (nem žalai – ezt az l melletti lágyságjel mutatja). Az Akademinė Lietuvių kalbos gramatika nem tekinti az első elemet határozószónak, hanem két melléknévi tövet feltételez (Ulvy das, red., 1965: 600). Néhány más forrás (Paulauskienė 1994: 197; Ambrazas, red., 1997: 234) Daukšához hasonló álláspontot képvisel, bár valójában többféle elemzés lehetséges: a juodmargis, juodberis, žal’margis valóban határozószóból és melléknévből áll, a tamsžalis azonban a tamsus žalias szerkezetből is származhat, mivel a nyelvben egy ilyen szerkezet teljesen lehetséges: Vettem egy sötétzöld öltönyt. 4.2.3. Az összetett melléknevek képzésének egy másik típusa a főnévi eredetű pus- elemmel történik. Ezzel a prefixoidával összetett főneveket is alkotnak (lásd 3.2.4.). A Gramatikoje világosan elkülönít két képzéstípust a második alaptag (melléknév vagy főnév) szerint. Az első származékszó-csoport nagyon hasonlít az összetett főnevekhez: pus’ūnžis, pus’gal’vis, pus’bernis, pus’kvortis214/15. Különösen a pusbernis és puskvortis. A pusbernis még az összetett főnevek fejezetébe is bekerült. Daukša megmagyarázza e származékok jelentését, és meggyőzően rámutat, hogy melléknévként is értelmezhetők: akinek fele van mindabból: korból, fejből és a fiú tulajdonságaiból214/15, azaz félannyi idős, fél feje és félig fiús tulajdonságai vannak. Bizonyos körülmények között mindezek a képzett alakok főnévként is használhatók, sőt teljesen főnevesülhetnek. Sajnos a régi nyelvtanokban nagyon kevés példa található, különösen mondatokra vagy szókapcsolatokra. Márpedig e képzett alakok szófaji besorolásáról csak egyértelmű szókapcsolati környezetben lehet beszélni (például: az elmúlt fél évszázad nyugodt volt – főnév; a középkorú férfi nyugodt volt – melléknév; csak egy középkorú ember értheti meg és teheti ezt – főnévként használt melléknév; vagy egy példa a szóval, 88 ANTANAS SMETONA a DG-ből vett kopūsto pusgalvis; pusgalvis žmogus; ko tas pusgalvis nori). Következésképpen elméletileg teljesen lehetséges, hogy az itt említett összetételek főnevek, melléknevek és főnévként használt melléknevek is lehetnek; az olvasónak azonban nincs más választása, mint megbízni a nyelvtan szerzőjében, és elhinni, hogy ismeri az itt említett mellékneveket – a nyelvtan anyaga ezt nem teszi ellenőrizhetővé. Egyébként az ebbe a csoportba felvett, majd később törölt pušžmogis és pusponis azt mutatja, hogy a nyelvtan szerzője maga is bizonytalan volt, és nehezen tudta meghatározni a szófajt, mivel a gyakorlatban e képzés sok mellékneve gyakrabban használatos főnévként, mint melléknévként. Az ebben a bekezdésben említett valamennyi megállapítás egy másik, nagyon hasonló szócsoportra is érvényes: a nyelvtanban összetételeknek nevezett, szolgálószóból és főnévből alkotott előtagos melléknevekre: be és főnév: bęprotis, bęgalvis, bępirštis214/12 (ezekről az előtagos melléknevek fejezetében esik szó). A pus- elemet tartalmazó összetételek másik csoportját azok alkotják, amelyeknek második alaptagja melléknév: pus’bal­tis, pus’judis, pus’grąžtis, pus’girtis, pus’žabalis, pus’kurtis – rendelkezik a tulajdonság felével: fehérségével, mozgékonyságával, meredekségével214/16. A nyelvtan szerzője tömören és pontosan írja le a jelentést: a második alapszóval kifejezett tulajdonság felével rendelkezik. Itt csak arra érdemes felhívni a figyelmet, hogy az első tag utolsó gyökbeli mássalhangzójának lágyságát igen következetesen jelöli, figyelmen kívül hagyva az utána következő magánhangzó minőségét: pus’greitis, pus’girtis – itt az s valóban lehet lágy17, ám a pus’baltis, pus’žabalis, pus’kurtis esetében a hátulképzett magánhangzók előtt nem lehetne lágy s. Figyelembe véve Daukša hajlamát a fonetikai helyett a morfológiai helyesírásra, könnyen lehet, hogy itt egyszerűen az alapszó lágyságát tükröző lágyságjelet ír: pusė, pus’av (vagy talán a lágyság valóban az alapszóból ered). Az is lehetséges, hogy az aposztróf az összetett elemek nem teljes összeolvadását jelöli. Ebben a fejezetben az pusiau határozószó, azaz „félig” nincs megemlítve, noha e határozószó és egy másik szó összetétele teljesen lehetséges melléknévi összetételként. 4.3. Előtagos melléknevek 4.3.1. A DG-ben az előtaggal ellátott melléknevek az összetett melléknevek fejezetében szerepelnek, mert abból az elméleti feltevésből indulnak ki (amint azt a 2.3. pontban említettük), hogy különböző szófajok kapcsolhatók egy segédszóhoz, és összetétel hozható létre. A képzés jelentését is megpróbálják meghatározni: bęprotis, bęgalvis, bępirštis, azaz ész, fej, ujj nélküli, illetve „az alapszóval megnevezett dologgal nem rendelkező” (lásd még az 5.2.10. pontot); apigrąžtis, pagrąžtis, apidis, apisal’dis, padidis, pasal’dis stb. egy keveset mutat az adott tulajdonságból214/23 – vagyis az alapszóval megnevezett tulajdonság egy részét, egy keveset jelöli; pailgas, pergaras214/26 és nūsavis214/28 jelentése nincs megmagyarázva. Valójában a beprotis, begalvis melléknevek összetett szavaknak tekinthetők, mivel világos képzési alapjuk van: egy elöljárószós szerkezet – be proto, be galvos. Az apygeris azonban ma is kétségeket ébreszt: a végződése megváltozott, előtagja van, de a képzési alap nehezen állapítható meg. Talán csak gondolatban van jelen, nincs kimondva (apygeris – nagyjából jó, a jó körüli), a grammatika azonban következetesen azt az álláspontot képviseli, hogy az ilyen típusú melléknevek rendszeresen képezhetők minden minőségi melléknévből: apygeris (: geras). 17 Egyébként itt a nyelv fonetikai szabályainak figyelmen kívül hagyása is megfigyelhető: a magas hangrendű magánhangzó által lágyított mássalhangzócsoportban álló mássalhangzók, a k, g, megakadályozzák az s lágyulását. ŽODŽIŲ DARYBA K. K. DAUKŠOS GRAMATIKOJE 89 Daukša azonban nem vonja össze mindet egyetlen kategóriába. Bár a fejezet címe Az összetett melléknevekről (Apie pripultinikus sudėtin’us214/1), a példákat eltérő képzési alapjuk szerint csoportosítja: melléknév + melléknév (žalmarģis), főnév + főnév (linažiedis), elöljárószó + főnév (begalvis), elöljárószó + melléknév (apygeris) stb. Néhány előtagos melléknevet külön is meg kell említeni. Mindenekelőtt a pagrájtis, padidis és pasal’dis alakokat – a pa- előtaggal. A pailgas melléknév külön szerepel, mert képzése és jelentése egyértelműen valamelyest eltérő. A A mai litván nyelv grammatikája a mai nyelv szempontjából egyáltalán nem tekinti képzett szónak a pailgas melléknevet (Ambrazas, red., 1997: 226), de a padidis szóval összevetve előtagos származéknak is tekinthető – legalábbis Daukša gondolhatta így. A PA- ÉS PO- ELŐTAGOK az elöljárószók fejezetében is szóba kerülnek. Ott kifejtik, hogy leggyakrabban igékhez, jóval ritkábban pedig főnevekhez és melléknevekhez kapcsolódnak. Ebben a fejezetben igei példák egyáltalán nincsenek, melléknévből pedig csupán egy szerepel: pabalítis132/15. Ezen előtagok használatát és viszonyait részletesebben az 5.2.3. pont mutatja be. Első pillantásra indokolatlanul sorolták a képzett alakok közé a pergeras szót. Ma a per geras két szónak számít. Daukša érve azonban érthető, ha egyetlen szónak tekintjük. Ha létezik a geras, gerutis, apygeris (a jóság különböző fokai), akkor a jóság túlzott mértéke is jelölhető előtaggal, különösen, mivel a DG-ben az előtagot ugyanannak a nyelvi elemnek tekintik, amelyet egyes esetekben külön, más esetekben egybeírnak. Ebben az esetben a pergeras úgy értelmezhető, mint a pogeris, vagyis ugyanazon képzési és szemantikai osztály elemeként. Több hasonló példa is van: potrętʿcʿaj133/21 – po trętʿcʿaj134/8. Az elöljárószók fejezetében a szerző elismeri, hogy az azonos osztályba tartozó elemek közül némelyek valódi elöljárószók, mások pedig tapadószók. A modern nyelvészet nézőpontjából ez nem áll nagyon messze az igazságtól – nem szabad megfeledkezni arról, hogy ebbe a csoportba a posztpozíciós helyhatározóragok -p, -pi végződéseit is felvette, ezért mindez a klitikumok fogalmába tartozhat. Az a feltevés sem zárható ki, hogy az egybe- és különírás ingadozása nem az előtag és az elöljárószó megkülönböztetésének kérdése, hanem egyszerűen az írásmód még nem rögzült. 4.3.2. Még az előtagos melléknevekről is szó esik a kéziratos grammatika elöljárószók című fejezetében (ezt a 2.4. pont tárgyalja). Ismét a be- előtaggal ellátott szavak jelentését magyarázzák. Az első jelentés egyértelműen az előtagos igékhez kapcsolódik (besidžiaugiantis), a másodikban pedig ismét megemlítik és tárgyalják a bekojis132/21 típusú mellékneveket vagy főneveket. Mindezt a nebe- és tebe- előtagokkal is összefüggésbe hozzák. Daukša a be- előtagos szavak kérdéskörét nem bontja szét szófajok szerint, hanem az egyes képzési eseteket úgy kapcsolja össze, hogy ma már nem célszerű, sőt aligha lehetséges különböző szófajokra bontani és külön fejezetekben tárgyalni őket. Ezért a be- előtagos szavak részletesebb elemzése az 5.2.10. pontban található. Ugyanezen okokból az AP- ÉS API- (APY-) ELŐTAGOK változatait az 5.2.6. pont tárgyalja. Daukša nem használta a hosszú y-t, és az írásban lényegében a magánhangzó-hosszúságot sem jelölte. Ezért csak két változatot tárgyal: az ap- és az api- alakot. A grammatika szerzőjének azon állítása, hogy melléknevekkel csak az api- használatos, valószínűleg az apy- előtagra vonatkozik: apibaltis, apibaltė, apididis, apididė, apig’aris, apig’area, apijūdis, apijūdė133/12. Daukša azt állítja, hogy az AT- ELŐTAGGAL leggyakrabban igéket képeznek, de állítólag főnevek és melléknevek is létrehozhatók vele (lásd az 5.2.7. pontot). A melléknevek példái azonban 90 | ANTANAS SMETONA … igéket nem közöl, noha maga egyszer használja a melléknévi eredetű, szabályos képzésű határozószót: atžagar’ą114/37 (: atžagarus). 5. IGÉKÉPZÉS Az igeképzés fejezetei nem olyan világosak, mint a főneveké és a mellékneveké, ráadásul jóval rövidebbek. A mai grammatikák két igeképzési módot különböztetnek meg: az előképzőset és a képzőset. Az előképzős képzés sokkal rugalmasabb a képzősnél. Minden igének számos jelentése van; az előképzők az egyes jelentésekben használt igékhez kapcsolódnak (nem csak egyenként, hanem többesével is; gyakran ugyanahhoz a tőhöz az összes előképző kapcsolódik). Daukša mindenütt elöljárószónak tekintette az előképzőt, hozzáadását pedig összetételnek, ezért nyelvtanában összetett igék szerepelnek. A képzős igeképzés valamivel világosabb. Gyakran összekeverik az igealakok képzését az új szavak alkotásával. Mindezek miatt az igeképzés leírása meglehetősen kusza és ellentmondásos. Ha azonban figyelmen kívül hagyjuk a terminusok és a képzési jelenségek összekeverését, valamint az összetétel és az előképzős képzés sajátos értelmezését, és elkülönítjük a valódi szóalkotási kérdéseket, viszonylag világos képet kaphatunk az igeképzésről. 5.1. Képzős igék 5.1.1. Az igék képzős képzését ugyanazzal a módszerrel írja le, mint a névszókét, vagyis figyelmet fordít a képző kategóriális jelentésére, és azt vizsgálja, mely szófajokból képezhető az ige; az igék képzős képzése azonban a képzők szerint is leírható, mivel ugyanaz a képző – például az -auti – melléknevekből is képez igéket: gudrauti (: gudrus), és igékből is: šūkauti (: šaukti). Daukša azonban következetességre törekvő nyelvtanszerzőként értelmezhető: 1) a képző jelzi, melyik szófajhoz tartozik a szó; 2) a képző az egyik szófaj szavainak más szófajokból való megalkotásának fő eszköze. Ezért a nyelvtan szerint igék különféle szófajokból képezhetők: főnevekből, melléknevekből, névmásokból, igékből, határozószókból, elöljárószókból és indulatszókból. 5.1.2. A DG képzős származékokkal foglalkozó fejezetében jóval több példa szerepel a FŐNEVEKBŐL VALÓ KÉPZÉSRE, mint más szófajokból történő képzésre, és a legnagyobb figyelmet az -auti képző kapja. A nyelvtan példái három képzési mintát szemléltetnek (a szerző maga nem osztályozza őket): 1) „az alapszóval megnevezett dolgokat gyűjteni”: gribavti (: gribę, gribę̇s), ūgauti (: ūga -os), kupolavti (: kupolai)₂₁₁/₂; 2) „az alapszóval megnevezett állapotot megvalósító cselekvést végezni”: keḷ’avti (: keḷ’as)₂₁₁/₄; 3) „ellátni magát az alapszóval megnevezett dologgal, illetve előkészíteni az alapszóval megnevezett dolgot”: šienavti (: šienas -no)₂₁₁/₃ – ez utóbbi a grybauti típusú változatnak tekinthető. A főnevekből képzett igék más képzőivel jóval kevesebb példát közöl. Az -oti képzőre csak egy példa van: med’c’oti (: med’c’as)₂₁₁/₄: „valamit az alapszóval megnevezett helyen tenni”. Az -inti képzőre néhány példa: sidabrinti (: sidabras)₂₁₁/₄: „valamit az alapszóval megnevezett dologgal bevonni”; garbinti (: garbę, garba)₂₁₁/₅: „olyan cselekvéseket végezni, amelyek célja az alapszóval megnevezett állapot előidézése”. Némileg másképp szerepel néhány képzős igének az alapjául szolgáló alakja ŽODŽIŲ DARYBA K. K. DAUKŠOS GRAMATIKOJE 91 – nemcsak alanyesetben, hanem birtokos esetben is. Az ilyen alakok mellett szereplő többes számú alanyesetű kūpoliai arra enged következtetni, hogy a keleti aukštaitis nyelvjárásban a többes számú alak lehetett a szokásosabb, sőt talán maga a főnév is többes számú volt korábban (az LKŽ nem közöl többes számú alakot). A garbė főnévnek is két változata szerepel: garbė és garba. Ez különböző tőtípusok keveredésének kifejeződése lehet. Daukša példáiból arra lehet következtetni, hogy a XIX. század közepén az észak-panevėžiškiai nyelvjárás beszélői mindkét alakot párhuzamosan használták. Az összetett igék képzéséről szóló fejezetben néhány példa szerepel a meglehetősen produktív -(i)uoti képzővel. Természetesen összetétellel nem képeznek igéket. Daukša mindkét, az -iuoti képzővel alkotott származéka összetett, illetve előképzős főnévből jött létre: piktažodc'uoti214/30 és pravardc'uoti214/31. A nyelvtan szerzője azzal, hogy az összetett igék közé sorolja őket, nem a képzés módja, hanem a származék morfológiai szerkezete alapján osztályoz. 5.1.3. A képzős igékről szóló fejezetben csak egy, IGÉKBŐL VALÓ KÉPZÉSRE vonatkozó szócsalád szerepel: rekavti, rekdti, rekdinti, rekinti, rektereti (: rekti)211/9. Nincs hozzá magyarázat, de a példákból látható, hogy három jelentésről van szó: iteratívról (rėkauti), kauzatívról (rėkdyti, rėkdinti, rėkinti) és mozzanatosról (rėkterėti). A példákból az is látható, hogy a -yti, -dyti, -inti azonos jelentésűek, és egyetlen képző változatainak tekinthetők. Természetesen a kontextus nélkül megadott szavak jelentését illetően tévedhetünk is. Itt azonban úgy ítéljük meg, hogy a mai jelentésük és a szótári adatok alapján egy képző változatairól van szó. A képzős igék egy másik csoportját az igék ragozásáról szóló fejezet bevezetője tárgyalja, amely az egész igerendszert ismerteti, ugyanakkor néhány képzős főnév (lásd ezekről: 3.1.7 és 3.1.8), valamint igetővel rendelkező ige is idekerül. A képzős igék képzésére példák a főnévi igenév és az egyszerű múlt idejű tő alfejezeteiben találhatók. A -terėti képző származékai: šavkterėti ir šukterėti (: šavkti), skustėrėti (: skusti), begterėti (: begti), lavkterėti ir luktėrėti (: lavkti), travkterėti ir truktėrėti (: travktie), spavstėrėti ir spustėrėti (: spavsti), stavgtėrėti ir stugtėrėti (: stavgti)181/11. A nyelvtan szerzője két igecsoportot emel ki: azokat, amelyek tövében az au kettőshangzó található (šaukti, laukti), illetve a többi igét (skusti, bėgti). Ennek alapján két képzési minta különíthető el. A skusti és a bėgti igére csak egy-egy példa szerepel, az au kettőshangzót tartalmazó tövű igékre viszont kettő-kettő (a tő magánhangzójának váltakozásával és anélkül): šaukt erėti és šukt erėti. Magában a szövegben e képző kilenc változata közül csak a -terėti szerepel. A -dinti képzős ellátó és okozó igék (az -inti képző változatával): dirbdinti ir dirbditi (: dirbti), s’u dinti ir s’u diti (: s’uti), valgidinti ir valgiditi (: valgyti), migdinti ir migditi (: migti), rikdinti ir rikditi (: rikti)181/23. A példák azt mutatják, hogy rendszeresen mindkét képzőalakot használják: -dinti és -dyti. Ebben a csoportban megismétlődnek a rikdyti igealakjai is, amelyek a képzős igék képzéséről szóló fejezetből származnak. Szükségességet kifejező melléknévi igenevek: vardžodc'aj jiemingi n’apžinklint o lajko, pridedunt -nas, -na k.š.: dirbtinas, dirbtina181/3. Általánosságban a szükségességet kifejező melléknévi igenév igei vagy melléknévi grammatikai kategóriához tartozásáról még ma is viták folynak (Paulauskienė 1994: 184), ezért Daukša e kérdésben elfoglalt álláspontja is fontos. Amint az imént idézett mondatból látható, a szükségességet kifejező melléknévi igenév a szenvedő igenevek osztályába kerül, a temporális kategória szempontjából jelöletlen tagként. Ez az elméleti álláspont 92 | ANTANAS SMETONA lehetővé teszi, hogy a határozói igenevet is a cselekvő melléknévi igenevek közé soroljuk, ugyancsak olyan tagként, amelynek nincs idő kategóriája. A grammatika szerzője által látható utótag -nas, -na, noha valójában ez a -tinas, -tina utótag. Úgy vélte, hogy közvetlenül a főnévi igenévhez (a -ti elhagyása nélkül) járul a -nas. A szerző azonosítja a főnévi igenév képzőelemét és az utótag első szótagját. Ebből arra lehet következtetni, hogy elméleti szempontból még nem dőlt el, hogy a főnévi igenévből képzett alakok először elveszítik a főnévi igenév képzőelemét, és csak ezt követően járulnak hozzájuk utótagok és végződések. Másrészt a szerző felfogása is megindokolható: hiszen a főnévi igenév képzőeleme nem végződés, funkcióját és alakját tekintve közelebb áll az utótaghoz, két, sőt akár három utótag összekapcsolása pedig megszokott jelenség. Ezt a formai szemléletet meglehetősen következetesen alkalmazza. Íme az -inėti utótaggal képzett származékok: először bemutatja, hogy a múlt idő végződését a tővégi elemmel együtt (-au) az -inėti utótag váltja fel – arinėjau (: ariau)18. Amikor a tővég előtt megjelenik az -in-, a szabályt rögtön módosítja: az -au nem -inėti-re, hanem -ėti-re változik: az -inav végződésű igéknél az -av -ėjav-ra módosul stb. Vadinav – vadinėja v179/11. Ezzel az utótaggal képzett további példák (az utótag semmiféle változata nélkül): dirbinėjav (: dirbav), davinėjav (: dav’av), arinėja v (: ar’av), valginejav (: valg’av), kalbinejav (: kalbėjav), vaikštinejav (: vaikšt’ojav), ieškinėjav (: ieškojav)179/8. Magyarázatot nem fűz hozzá, ezért csak a képzési alap megválasztása vet fel kétségeket: hiszen látható, hogy a kalb-inėjau (: kalb-a, kalbėj-o), vaikšt-inėjau (: vaikšt-o, vaikščio-j-o), iešk-inėjau (: iešk-o, ieškoj-o) alakok nem a múlt idejű egyszeri alakból keletkeztek. Másrészt a kalbinėti munkát a múlt idejű egyszeri alakból is meg lehet érteni, mivel a grammatikában szerepel a kalbti főnévi igenév141/28. 5.1.4. Az utótagos igékről szóló fejezetben szerepelnek még a melléknevekből, névmásokból, határozószókból, névutókból és indulatszókból képzett származékok: bal’ti, bal’kti, bal’diti, baltinti, balti-ti (: iš balto)211/6; savinti, prisavinti (: iš savies)211/8; davginti (: davg), tolinti (: toli)211/10; priešintiės‘ (: prieš), ligi, liginti, ligintis‘ (: lig)211/11; ajmanuti, ajman’oti (: ajman’)211/12. A közölt példákból csak az alkalmazott képzési modellekre lehet következtetni. A példákhoz minden képzéstípus esetében ugyanazokat az alapszavakat választja, noha ez gyakran nem helytálló; például az indulatszóból főnév lesz: aimana (valójában az ajmanuoti igéből), az indulatszóból melléknév: ajmanus (valójában az aimana főnévből, lásd még 3.4.2), az indulatszóból ige: ajmanuoti (ez már helyes). Ugyanígy magyarázza a határozószókból való képzést is (igék: dauginti, tolinti; melléknév: tolus; főnevek: tolumas, daugumas, daugybė), illetve a névutókból való képzést (priešingas, priešintis), még ha képzéstani szempontból ez nem is mindig helyes. A különböző szófajok képzésének ilyen bemutatása valószínűleg a tanítás módszertana szempontjából kényelmesebb és világosabb – nem szabad elfelejteni, hogy Daukša egy plébániai iskola tanítója volt. Ez azonban nem tükrözi a származékok tényleges hierarchikus kapcsolatait. Sem a melléknévképzési, sem az igeképzési fejezet nem említi többé a kötőszókból való képzést (ez csak a főnévképzési fejezetben szerepelt, lásd 3.1.12). A melléknevekből képzett utótagos származékok közül sok szabályos: bal’ti, bal’kti, bal’diti, baltinti, baltiti211/6; savinti211/8. Daukša a két szótagú balti igét a baltas melléknévből származtatja. Mindkét szó egyszerű szerkezetű. Ezért a grammatika szerzőjének e szavak közötti képzési kapcsolatot felismerő szemléletét elméleti szempontból nagyra kell értékelni. Hiszen ha összevetjük a baltas 18A latin nyelvtanok példáját követve az első személyt veszi alapformának. ŽODŽIŲ DARYBA K. K. DAUKŠOS GRAMATIKOJE | 93 és a balti alakban nem látható semmiféle utótag: a két szó összetétele azonos. Daukša azonban belső képzési kapcsolatot – motivációt – látott közöttük: balti ‘fehérré válni’. Még ma sem teljesen világos e szavak kapcsolata (Paulauskienė 1994: 190), mert kétirányú motiváció is lehetséges: a baltas jelentése ‘kifehéredett’, a balti jelentése pedig ‘fehérré válni’. Így a baltas a kifehéredés eredményeként is értelmezhető. Nagyon fontos, hogy már a 19. század közepének nyelvtana is felismerte az ilyen egyszerű szerkezetű szavak közötti kapcsolatot, amely máig nem tisztázódott teljesen. Más a helyzet a baltinti, baldinti, savinti alakokkal. Itt egyértelmű az -inti utótag. Kétséges, hogy az e csoportba sorolt prisavinti ige ide tartozik-e, mivel képzésének utolsó lépése az előtag hozzáadása: a savęs névmáshoz ugyanis először nem lehet előtagot kapcsolni, mert ezt a névmás kategóriajelentése nem teszi lehetővé. Daukša számára láthatólag a prisavinti érthetőbb és megszokottabb volt, mint a savinti. Ma is gyakrabban használatos a visszaható savintis alak. 5.2. Előtagos igék 5.2.1. Ahogyan az összetett főnevekről és melléknevekről szóló fejezetben, úgy az összetett igékről szóló részben is az előtagos igékről esik szó. Ez utóbbiban egyáltalán nem szerepel példa összetett igék képzésére – az egész alfejezetet előtagos igék alkotják. A következő példákat közli: 1) előtagos visszaható igék (Daukša szavaival: előtagból, visszaható elemből és igéből alkotott alakok) apsėjti, apsiz’ureti, pasikalbeti214/32; 2) előtagos igék: apidūti, apdūti, atadūti, ažūdūti, aždūti, idūti, išdūti, nudūti, padūti, pardūti, perdūti, pradūti, pridūti, sudūti, užūdūti, uždūti214/33. Egyetlen ige, a duoti szerepel szinte valamennyi előtaggal: api-, ap-, ata-, ažu-, až-, į-, iš-, nu-, pa-, par-, per-, pra-, pri-, su-, užu-, už-. A mai nyelvben tizenkét igekötő van, a DG-ben pedig tizenhat, mivel az azonos előtag változatait is külön előtagként kezeli. Az api- és az ap- előtag szabályos változatok, amelyek fonetikai okokból alakultak ki. Az at- előtagnak is szerepelnie kellene, de itt valószínűleg azért hiányzik, mert a kiválasztott példa mássalhangzóval, d-vel kezdődik. Általában a grammatika más részein mindkét változat előfordul: az at- és az ata-; az ati- előtaggal azonban egyetlen példát sem találtam. A példák azt mutatják, hogy Daukša kizárólag a szó szerkezetére figyel. Látható az előtag és a névszói vagy igei gyök, ebből pedig arra következtet, hogy összetételről van szó. A visszaható igéket külön is megemlíti. Egyébként a példák többsége teljesen szabályosan képzett, és nem igényel különösebb magyarázatot. Aligha valódi alak a pradūti. Az až- és az už- előtagos alakok között jelentéskülönbség van (aždengti – lengyelül zakryć, uždengti – lengyelül nakryć), és a grammatika szerzője a névutókról szóló fejezetben tárgyalja őket (lásd 6.1). 5.2.2. Az előtagos igék képzésének tárgyalásakor külön figyelmet érdemel a grammatika névutókról szóló fejezete (lásd 2.4). A grammatika szerzője ezt a szófajt következetesen az előtagokkal azonosítja, ezért a fejezet nagyobb része képzési kérdésekkel foglalkozik. Amint már említettük, ez a fejezet az összes olyan szófajt igyekszik tárgyalni, amelynek lehet előtagja; ezért az előtagos főnevek és melléknevek képzésének kérdései a megfelelő alfejezetekbe kerülnek (főnevek: 3.3.2, melléknevek: 4.3.2). A kéziratos grammatika névutókról szóló fejezetében az előtagokat rendszertelen sorrendben tárgyalja. Noha ebben a fejezetben összegyűjti mindazokat a szófajokat, amelyeknek lehet előtagjuk, a nyelv- 94 | ANTANAS SMETONA A grammatika szerzője felismeri a főnévi és az igei előképzős szóalkotás közötti különbségeket. Íme, hogyan írja le a képzést egyes előtagokkal: az ato, nuo, po, prie, pro, san elöljárószavakat leggyakrabban igékből képzett főnevekhez és összetett főnevekhez kapcsolják, de olykor melléknevekhez is, például: atož’ura, atovanas, poilsis, priešpauda <...> posunis, povaikis, podukra, priekletis, priešienis, produris, prokritis133/1. Ez az állítás arra utal, hogy az igékből előtaggal képzett főneveket, például a priespauda (: prispausti) szót, világosan elkülöníti a grammatika szerzőjének szavaival élve az összetett főnevektől, például a priekletis (: prie klėties) szótól. Egy másik helyen azt is megmagyarázza, milyen szintaktikai megfelelőik vannak az így képzett valódi előtagos (összetett) főneveknek: bebarzdžis – ugyanazt jelenti, mint a neturintis barzdos vagy a be barzdos132/22. A grammatika szerzője még nem lehetett teljesen következetes. Az összetett szavak képzéséről szóló fejezetben az előtagos igéket mégis összetett szavaknak nevezi, ez azonban nem cáfolja azt, hogy különbséget tett az előtagos igékből történő főnévképzés és a főnévi osztályon belüli előtagos főnévképzés között. Az előtagos szavak összetételként való felfogása a grammatika további fejezeteiben (különösen az összetett szavakkal foglalkozókban) segít elkerülni egy ma is gyakran elkövetett elméleti hibát: sehol sem állítja, hogy előtaggal más szófajú szóból is képezhető származék – hiszen az előtag nem változtatja meg a szó kategóriális jelentését. Például az összetett melléknevekről szóló fejezetben azt írja, hogy melléknév úgy is alkotható, hogy főnevet és elöljárószót kapcsolunk össze: be; ez pedig egyáltalán nem ugyanaz, mint azt állítani, hogy előtaggal főnévből melléknevet képezünk. Ezt a jelenséget részletesebben Paulauskienė (1994: 192–193) magyarázza. Többször is említést tesz arról, hogy a visszaható előtagos származékokban a visszaható partikula az előtag és a tő közé kerül. A kéziratos grammatika szerzője felismeri, hogy az egyes szófajoknak saját előtagjaik vannak, és hogy az előtagos képzés nem változtatja meg a szó kategóriális jelentését. Felsorolja azokat az előtagokat, amelyekkel csak igék képezhetők: ap, at, ata, až, da, in, iš, nu, par, per, pro, pri, su, už, užu – dedasi su žod’c’ajs yr visajs išreikš’c’ajs nū žod’c’u išėjunt’c’ajs132/6. Ez természetesen a szóalkotás fogalmának sajátos félreértése, hiszen például az atvaž̌iavimas nem a važiavimas és egy előtag kapcsolatából jött létre, hanem az atvažiuoti és egy képző révén. Daukša azonban következetesen a szavak felépítését vizsgálja, nem pedig az alapszó és a származék közötti viszonyt. Az adott korszak grammatikái nem különböztették meg a morfémaelemzést és a szóalkotási elemzést. Ezért Daukša sem gondolkodhatott másként. Csak azt látta, ami a szóban van, és ugyanazt a származékot ilyen alapon könnyű az előtagos és a képzős szóalkotás körébe is besorolni. Az előtag és az elöljárószó rokon természetű, ezért Daukša azt állíthatja, hogy ugyanazokkal az előtagokkal igék, főnevek, sőt melléknevek is képezhetők: až̌uupis arba až̌uupė, až̌ukalnis arba až̌ukalnė, išlenis, nėbilis, nėgalea, n’apikunta, nėkrikštas, netikėlis,... apiname, paname, apibaltis, pabalts, apibalt’c’aj, pabalt’c’aj132/8;132/14. Az ilyen állítások és példák felvetik a kérdést, vajon különbözik-e egyes előtagváltozatok használata. Ez a kérdés nemcsak a grammatika olvasóiban merül fel, hanem magában a szerzőben is. A továbbiakban megpróbálja valóban elkülöníteni egyes előtagváltozatok használatát: nemcsak helyesírási-formai alapon, hanem jelentésbeli különbségeket is felismer. A grammatikában a következő előtagváltozatokat tárgyalja külön: ap- api-, at- ata-, až- ažu-, už- užu-, par- per-. A par- és a per- természetesen különböző előtagok, nem pedig ugyanazon előtag va- változatai ŽODŽIŲ DARYBA K. K. DAUKŠOS GRAMATIKOJE 95 riánsai, ám fonetikai okokból egy csoportba kerültek a változatpárokkal. Másfelől az až- és az už- nem számítanak változatoknak, és szigorúan elkülönülnek. Az i- és az in-, są- és su-, po- és pa- előtagpárokról kevés szó esik, de a példákból, megjegyzésekből és a szóalkotás más fejezeteiben tett említésekből egyértelmű, hogy ezeket is valamilyen módon szemantikailag igyekeznek összekapcsolni. Ezért az alábbiakban mindegyiket tárgyaljuk. 5.2.3. PO- ÉS PA- viszonylag részletesen le vannak írva, bár e két előtagnak nincs külön alfejezet szentelve. Két helyen kísérli meg meghatározni a használatukat. Daukša szerint a po- leggyakrabban igékből képzett főnevekben fordul elő (például a poilsis, amely a pailsėti igéből származik). Mivel a grammatika szerzője a pa- és a po- előtagot azonosnak tartja, ez azt jelenti, hogy már képes az allomorfokat egyetlen morfémaként összekapcsolni (morféma-azonosítás). Az előtag fonetikai változása szabályos. Ez a változás rendszerint a szóvégi képzés kísérőjelensége. A grammatika szerzője emellett külön szóalkotási mintaként látja a szintaktikai szerkezetet (elöljárószó + főnév). A posūnis, povaikis főneveket összetételeknek tekinti. Néha melléknevek is keletkeznek, de példákat nem közöl, noha e fejezet későbbi részéből kitűnik, hogy éppen a padidis, pasaldis használatos. A pa- előtag igékkel, belőlük képzett szavakkal és alakokkal, valamint olykor főnevekkel, melléknevekkel és határozószókkal fordul elő: pa- igékkel és az azokból képzett valamennyi szóval együtt jár, továbbá főnevekhez, melléknevekhez és határozószókhoz is kapcsolódik: panamė, pabal tis pabal tʿaj132/12. Igei példákat nem hoz, csak ritkábbakat – egy főnevet és egy melléknevet. Több, e két előtaggal képzett szó található a kéziratos grammatika összetett főnevekről (lásd 3.3.1) és melléknevekről (lásd 4.3.1) szóló fejezeteiben, és egyébként is előfordulnak a grammatika egész szövegében. Annak tisztázására, hogy a grammatika szerzője mit gondolt a pa- és a po- előtagról, áttekinthetjük használatukat a teljes grammatikában: a po- előtag kilencszer fordul elő: povaikis, posūnis, podukra133/6, povaik iš207/1 ‘példa’, porit130/16, poligintinʿaj136/16 ‘összehasonlító’, poilʿsis133/4, žimės po išrėškines arba poštarinės129/1 ‘mondatvégi írásjelek’; a pa- előtag sokkal gyakrabban használatos (több száz példában, de ezek túlnyomórészt igék és igealakok). A grammatika összetett melléknevekről szóló fejezete elsőként a pagraj tis, padidis ir pasalʿdis szavakat említi214/23. További példák: pabajgos114/16, paavgo128/18, pabajgtinʿaj142/9, pabal tis132/15, pažisti125/22, pauntrins126/20, pašalijie130/30, pa-pėjktinʿaj138/4, paprastinʿis205/23, pamiškė, palavkė, paupė213/34, panamė132/14 és így tovább19. A példákból látható, hogy a pa- és a po- előtag használata nem különbözik a mai használattól, kivéve a melléknévi eredetű előtagos mellékneveket: pagraj tis, padidis, pasalʿdis, pabal tis, valamint néhány --inis képzős előtagos melléknevet, például pabajgtinʿaj, papejktinʿaj, paprastinʿis – poligintinʿaj, po išrėškines, poštarinės. Egyébként a kelet-aukštaitiai nyelvjárásokban hangsúlyos helyzetben az o helyett a állhat (Zinkevičius 1966: 69), ezért a DG-ben néhány ellentmondás fedezhető fel. Először is nem világos, miért nem használja a polifonetikus 19 A mai litván nyelv grammatikájában a főnév- és melléknévképzés rendszerében a pa- előtagot nem tekintik a po- változatának – mindkettőt külön előtagnak tartják (Ambrazas, szerk., 1997: 145, 224). Így továbbra is tisztázatlan marad a pa- előtag nem teljesen szabályos po- előtaggá alakulása, amikor igékből főnevek képződnek: potraukis (: patraukti), postūmis (: pastumti), poilsis (: pailsėti), pokalbis (: pakalbėti) és így tovább. Nagyon sok ilyen származék van, talán annyi, mint a pagalba (: pagelbėti), paroda (: parodyti), pažyma (: pažymėti) típusúakból. Ezért a kéziratos grammatika is azt a nézetet vallja, hogy a pa- és a po- előtag fonetikai változatok; ezzel Aldona Paulauskienė sem vitatkozik, aki az előtagokat az po elöljárószóhoz való azonos viszonyuk alapján tekinti fonetikai változatoknak (Paulauskienė 1994: 96). 96 | ANTANAS SMETONA betű, mivel a példák a kiejtés ingadozását mutatják. Másodszor, a -inis képzős származékok változataiban nincs semmiféle rendszer. Ebből arra lehet következtetni, hogy a nyelvjárás bizonyos sajátosságait a grammatika szerzője nem vette észre vagy nem értette meg. 5.2.4. Į- ÉS IN-. A grammatika szerzője megállapította, hogy ezek az igekötők összefüggnek, szemantikai azonosságukat azonban nem hangsúlyozta. A grammatikában a következő, į- igekötős származékok szerepelnek: a példákban – įsikalbėti, įsirišti, įkalbėti, įidūti (van egy pár főnév is – islėnis, įrašas); a szerző nyelvében – įtikti, įvežtu, intiktu, įneštus, imėstos. A következő tendencia figyelhető meg: az į elöljárószót és változatait (in, ing, ieng) az elöljárószókról szóló leírások többször is említik, a szerző azonban egyáltalán nem használja őket, az in- igekötő pedig csak egyszer fordul elő (egyébként mindkét eset megtalálható: įtikti és intikti), az į- igekötőt pedig további 10 alkalommal használja. És világos, hogy miért: az észak-panevėžiškiai nyelvjárás beszélői rendszeresen az ant elöljárószóval helyettesítik az į elöljárószót (Zinkevičius 1966: 416). Ezt maga a grammatika szerzője is megerősíti: néha a felvidékiek is követik a žemaitiaiakat, de gyakran az ant elöljárószót használják az į helyett, például: ‘unt miestų ejnu’, ám ennek a mondásnak kissé más a jelentése, mert azt jelenti: ‘a város szélén, közelében, nem messze a várostól, a város mellett, a városhoz közel’, nem pedig azt, hogy ‘a város belsejébe’, mert az ‘ejnu miestan arba ing miestų’ jelentése: ‘befelé, a város belsejébe’. Az ant- igekötő a grammatikában egyszer sem fordul elő, és amint a most idézett példák mutatják, nem keverik össze az į- igekötővel. 5.2.5. SĄ- ÉS SU-. Ezekkel az igekötőkkel többnyire főnévi példák szerepelnek, ezért ebben a munkában a képzett főnevekről szóló fejezetben tárgyaljuk őket. Az igék és alakjaik a grammatikában a következők: sudetas, sudūti. Ezek a példák nem vetnek fel kétséget, ám a főnévi igekötőkkel összehasonlítva kiderül, hogy a są- és su- igekötők magánhangzóinak egybeesése miatt az észak-panevėžiškiaiak össze is téveszthették őket (bővebben lásd 3.3.2). 5.2.6. AP- ÉS API-. Az igekötő e változatait nagyon röviden ismerteti, köztük szemantikai különbség nem látható. Először azt ajánlja, mely esetekben hajlamosabbak az egyiket írni (ap- visszaható igékkel használatos), és melyekben a másikat (api- elsősorban b, p kezdetű igékkel használatos), majd elmagyarázza, hogy minden más esetben szinonimaként használják őket (apdėti vagy apidėti; apdūti vagy apidūti; apgauti vagy apigauti; apjükti vagy apijükti). Pontosan ugyanezt mondja az až-, ažu- és už-, užu- igekötőkről. Csupán az ažu- és užu- változatot ajánlja š, ž mássalhangzóval kezdődő igékkel használni. A szerző szerint melléknevekkel csak az api- igekötőt kellene használni. Ez valószínűleg azt jelenti, hogy a helyesírás sajátosságai miatt a grammatikában összekeverték a különböző szófajok api- és apy- igekötőit (lásd 4.3.2). 5.2.7. AT- ÉS ATA-. Úgy tűnik, e két igekötő között nem tesznek szemantikai különbséget. Vagyis a grammatikában az igekötők közötti különbség pusztán helyesírási kérdés: öt olyan esetet is megadnak, amikor at-, és hármat, amikor ata- írandó. At- írandó: 1) visszaható igékkel – atsikalbėti, atsidūti; 2) magánhangzóval kezdődő igékkel – atarti, atarditi, atesti, atęti, atieškoti, atirti; 3) b, g, j, k, l, m, n, p, r, s, š, t, v, z, ž mássalhangzóval kezdődő főnévi igenevekkel és azok származékaival, kivéve a szenvedő múlt idejű melléknévi igeneveket – ataneštas, atnešti, atnaujinti, atpešti, atpilti, atrasti, atrašyti, atsakyti, atšaukti, atvežti, atžingti, atžibti, atrasti, atsakiti, atvariti, atžlobinti; atnešti, atpešti, atšaukti, atžėlti; 4) cselekvő jelen és egyszeri múlt idejű melléknévi igenevekkel – atnešis, atpe- ŽODŽIŲ DARYBA K. K. DAUKŠOS GRAMATIKOJE | 97 šis₁₃₃,₃; 5) általában a főnévi igenévben gyakrabban az at- alak, nem pedig az ata- fordul elő, különösen n, p, š, s előtt, például: atnešti, atpėšti, atpilti, atšavkti₁₃₃/₃₃. Ata- írandó: 1) d és t mássalhangzóval kezdődő igékkel, valamint azok származékaival – atadirbti, atadirbimas, atadėti, atadejimas, atadūti, atadavimas, atatravkti, atatravkimas, atatvėrti, atatvėrimas, bár előfordul az atdirbti -bimas, atdėti -dejimas, atduoti -davimas alak is₁₃₄/₃ (látjuk, hogy a szabály nem szigorú, és feltehetően az élő nyelvhasználat tényein alapul, vagyis a nyelvjárásban nem kerülik következetesen a kényelmetlen mássalhangzó-torlódást); 2) gyakrabban az első ragozási osztály jelen és egyszeri múlt idejű igéivel, n, p, š, s mássalhangzó előtt – ataneša -eₐ, atapeša²⁰ -eₐ, atašavk’a -kea, de ugyanakkor azt is mondják, hogy atšavk’a, atšavkėa – vagy röviden: š előtt az at- és ata- egyformán előfordul₁₃₄/₆ (lényegében az igekötőváltozatok szinonim használatát állítja); 3) szenvedő múlt idejű melléknévi igenevekkel és néhány más igealakkal (a példákat fölösleges közölni, mert előbb az egyik alakot állítja (ata-), de rögtön elismeri, hogy a másik alak (at-) is használatos). Látható tehát, hogy az igekötőváltozatok helyesírásának elkülönítésére és szigorú meghatározására tett kísérlet nagyon homályos. Valójában az igekötő tő előtti megléte semmilyen kapcsolatban nincs az ige nyelvtani alakjával, amelyet képzők vagy ragok jelölnek, a grammatika szerzője pedig összemossa itt a fonetikai jelenségeket a nyelvtaniakkal, amelyek egyáltalán nem befolyásolják az igekötőváltozatok használatát és írásmódját. E bonyolult okfejtésből csak annyi állapítható meg, hogy Daukša nyelvjárásában a hosszabb igekötőalak is használatos volt – atanešas, atanešiau, de a rövidebb alakokat gyakrabban használták, mivel ezt állítja az ötödik at- és az összes ata- helyesírási eset. Az at- és az ata- használatának e szabályai nem térnek ki az ato- igekötőváltozatra. Maga a szerző ritkán használja, és egyetlen helyen említi meg külön, hogy főnevekkel írják (lásd 3.3.2). Ennek az igekötőnek egy másik változatát, az ati- alakot egyáltalán nem használja és nem is kommentálja. Magának a grammatika szerzőjének nyelvében az at- igekötős származékok használatára nagyon kevés példa van, ezek azonban azt mutatják, hogy az igekötőváltozatokat semmilyen rendszer szerint nem különbözteti meg. Csupán néhány, az at- igekötővel és változataival képzett származék fordul elő, ezért mind megemlíthetjük őket: atmėsti – atameta, atametam’o s, atametamunt, atmėsdami, atmėasti, atmėtimas, atmėtus; atimti – atjiemis; atmainyti ‘cserélni’ – atmainamas, atmainimu, atmaino; atrasti – atrastie, atradimų; atsakyti – atsakiti, atsakunt’c’u. 5.2.8. Az až- ÉS už- IGAKÖTŐK viszonya a DG-ben sokkal bonyolultabb. A grammatika szerzője határozottan figyelmeztet arra, hogy e két igekötő összetévesztése súlyos hiba. Ennek a követelménynek a szemantikai indoklása a következő: az egyik azt jelenti – aždengti (betakarni) egy álló ember szemét, a másik pedig egészen mást – uždengti (betakarni) egy fekvő ember szemét₁₃₅/₅; illetve az egyik azt jelenti – užduoti valakinek valamit, ami felül (felfelé, fölfelé) van (nem felől, nem felülről), a másik pedig egészen mást – ažduoti, valakinek valamit oldalról, oldal felől (elölről, hátulról, középről, valahonnan, alulról, felülről, széléről vagy a széle felől) odaadni₁₃₅/₂₈. Egy másik indok a két igekötő származékainak eltérő vonzatkerete. Daukša magyarázatai bonyolultak és zavarosak, mert a tudományos nyelv és a terminológia még nem alakult ki; ezért a különbséget legjobban a megadott példák alapján lehet megérteni. Véleménye szerint az už- igekötő származékai az ant elöljárószós szerkezetet, a tárgyesetet és az illativust vonzzák: užjoti ant kalno, užeiti ant bažnit’os, uždėti peilį ant stalo, užstoti ant kel’ō, uždėti akmenį ant kel’ō, užžengą dangun, uždava sieną viršun₁₃₅/₁₀. Az až- igekötő származékai viszont- 20 A ataneša és atapeša szavakban az at- igekötőt ata- alakra javították. 98 | ANTANAS SMETONA Az igekötős alakok az až elöljárószóval alkotott szerkezetben tárgyesetet és eszközhatározói esetet vonzanak: ażoti až kalno/-u, ažėti až bažnit’os/-u, aždeti peili až stalo/u, ažstoti až keł’ol-u, ažvariti galvijus až kal-no/-u, až keł’ol-u; <...> ažstoti kedų; ażmegsti akmenimis keł’ų, ažtajisiti žabais pili-mų135/19. Itt nagyon hasznos nem a nyelvtanban közölt szerzői példákat áttekinteni, hanem azt, ahogyan ő maga használja ezeket az igekötőket és elöljárószókat: összesen 32 alkalommal fordulnak elő; az už, užu elöljárószó egyáltalán nem szerepel; az až, ažu elöljárószó 4 alkalommal fordul elő (gal’ame skaityti ažu klajdy124/7, ažu toki skaityti131/33 prijemtu ažu ligu140/21 prijemtas ažu pirmų182/3); az až-, ažu- igekötővel képzett származékok 25 alkalommal szerepelnek (ażginti149/30, ażgre-simo130/23, ažlajkidami149/17, ažrakintin’ąj136/13, ażsimajno125/10, ażsitil’a114/26, ażtil’a113/26, ažutil’a166/16, ażsitūr’a187/3, ażutur’a174/24, ažudravaimu136/29, ažujiema139/35, ažulajko158/14, ažustoja167/5, a főnév ažuvardis129/21); az už-, užu- igekötővel képzett alakok 3 alkalommal szerepelnek (užžymėtos128/24, valamint két melléknév: užgamin’aji137/22, užgamin’ūsie172/17). Tehát az až, ažu elöljárószó, valamint az až-, ažu- és už-, užu- igekötők kelet-aukštaitiai használatának leírását Zigmas Zinkevičius kutatásai is alátámasztják (Zinkevičius 1966: 428). Daukša leírása természetesen a 19. század közepi nyelvjárási állapotot tükrözi: az už- az „-ra/-re” jelentés mellett az illatívuszi jelentést is felveszi – užjoti ant kalno, užžengti dangun, užduoti viršun. A nyelvtan szerzője által használt két už- igekötős származék szintén rendszerszerű: užžymėtos – a betűk ant fölé írt hangsúlyjelekre utal; vardas užgaminis – az užgamas ‘nép, nemzetség’ szóból; itt a tautovardis, vardas tautinis ‘népnév, nemzeti név’ értendő, és ez valószínűleg az užgimęs ant Lietuvos ‘Litvániában született’ kifejezéssel hozható összefüggésbe. Meg kell még említeni két olyan igei főnevet, amely mindkét igekötővel előfordul: ažurašas, užrašas213/3. Daukša szabálya szerint az ažurašas-nak következetesen ‘cím’ jelentésűnek kellene lennie, az užrašas pedig valószínűleg a mai užrašas ‘feljegyzés’ jelentésnek felel meg. 5.2.9. Úgy tűnik, hogy a PAR- és a PER- összevetése valószínűleg csak a külső hasonlóság miatt történt, mivel egyes nyelvjárásokban egybeesnek: parlaužti – perlaužti, parkirsti – perkirsti. Itt is kísérlet történik e prefixumok származékainak képzési jelentését megmagyarázni; ez arra utal, hogy a prefixumok nem egyetlen prefixum változatai, ezért csak feltételezhetjük, hogy Daukša ismerte e prefixumok összekeverésének tényét, de nyelvtanában normatív célból világosan elkülönítette őket. Igaz, nem találunk figyelmeztetést (pedig a figyelmeztetések itt általában gyakoriak), hogy egyik vagy másik kiejtési változat nagy hibának számítana; ebből arra következtethetünk, hogy maga Daukša világosan megkülönböztette e prefixumok származékait, és nem hallott arról, hogy bárki összekeverné őket. Másfelől a per prefixum és elöljárószó írásmódja – pe,r – – azt mutatja, hogy a kiejtés változó lehet: par és per egyaránt. A nyelvtan a par- prefixummal képzett alakok két jelentését különíti el: a cselekvés hazafelé irányulását és az egyedi jelentésű cselekvést: 1) a par csak olyan igékkel társul, amelyek valamiféle mozgást jelölnek, és a személy vagy dolog visszatérését, illetve visszajuttatását jelenti134/19 – parvažiuoti, pareiti, parjoti, parkakti – és nem alkotható meg bármely igével, csak irányt jelölő igékkel; 2) eladni, kiárusítani valamit a piacon. A per- prefixummal képzett származékoknak négy képzési jelentését állapították meg: átmenetet jelöl valamin, a tetején [1], valamin keresztül [2], vagy túlzott mértékű cselekvést [3]134/28, valamint részletezést, befejezést, újracsinálást [4]134/33 – pe,reiti, pe,rjoti, pe,rvaž’uoti, pe,rbegti, pe,rdauti, pe,rarti, pe,rskajiti, pe,rdirbti134/29, 134/31, 134/34. Amint már említettük, a polifonikus pe,r írásmód nem teszi lehetővé a prefixum és az elöljárószó tényleges alakjának megállapítását. A nyelvtan kéziratában hibák is vannak. A per prefixumot és elöljárószót egyetlen alkalommal, tévedésből par alakban írta134/32. Ebből a hibából óvatosan arra lehetne következtetni, hogy maga a nyelvtan szerzője a per alakot par formában használta, noha, mint említettük, a jelentéseket világosan elkülönítette. ŽODŽIŲ DARYBA K. K. DAUKŠOS GRAMATIKOJE 99 5.2.10. A nyelvtan külön tárgyalja a BE-, NEBE- ÉS TEBE- PREFIXUMOK jelentését is. Mindenekelőtt olyan nyelvtani felismerés lep meg, amely a kutatóknak még manapság is néha hiányzik. Itt a be- prefixummal képzett alakok két jelentésének megállapításáról van szó: először is látható a be- tisztán formai, funkcionális szerepe – nem a ige és származékai jelentésének megváltoztatása, hanem a visszaható elem elmozdítása a szóvégről, hogy a ragozás kényelmesebb legyen: A be- olyan igékkel áll, amelyek jelentését többnyire nem változtatja meg, de néha azt jelenti, hogy „do” vagy „-gi”; leginkább visszaható igékhez járul132/16. Bár az igekötőkről (elöljárószókról) szóló fejezet egyetlen példát sem hoz a be- ilyen használatára, később, a melléknévi igenév ragozásáról szóló részben ez az állítás példákkal ismét megjelenik: dᶜ’avg’untisis‘ arba beᵃsidᶜ’avg’untis; dᶜ’avg’untisi arba beᵃsidᶜ’avg’unti; dᶜ’avg’untisi arba beᵃsidᶜ’avg’unti207/26. Vagy egy másik példa: dedamas (beᵃsideᵃduntᶜ’as)130/1. A be- prefixum e funkcióját jóval később még Juozas Balčikonis sem ismerte fel. Egy disszertáció hasonló állítására reagálva ezt írta: „Az az állítás, hogy „a be- a visszaható igenévi alakhoz még szükséges is”, élő eretnekség. A be- partikula sajátos jelentést ad az igének.” (Balčikonis 1978: 333). Paulauskienė és Tarvydaitė (1986: 154–156) később teljes meggyőző erővel bizonyította, hogy a be- prefixumnak mégis van olyan funkciója, hogy a visszaható elemet eltávolítja a ragozott szóvégződésről. A be- prefixummal képzett alakok másik jelentése: a be- főnevekhez kapcsolódva valaminek a hiányát jelenti, vagy ugyanezzel az elöljárószóval és birtokos esettel fejezhető ki, például: a beᵃkojis ugyanazt jelenti, mint a neturintis kojos, kojų ‘lábatlan’ vagy be kojos, kojų ‘láb nélkül’132/21, vagyis a be- prefixummal képzett alak az alapszóval jelölt dolog hiányát fejezi ki, és teljesen megfelel a be elöljárószóval alkotott szintaktikai szerkezetnek. Másként fogalmazva: a besidžiaugianti prefixumos ige, a begalvis pedig összevont szintaktikai szerkezet (összetétel). A nyelvtan önálló prefixumként különíti el a nebe- és tebe- alakokat. Jelentéskülönbségük egyértelmű: a nebe- majdnem ugyanazt jelenti, mint a jau ne- ‘már nem’, a tebe- pedig majdnem ugyanazt jelenti, mint a dar ‘még’ – Nebedarašau, ką neᵃ tiek pat kaip jau n’ėa rašav, tebedarašav, tebebeg’a-ras, ką n’ėa tiek pat’ kaip – do rašav132/26, 132/30. A nyelvtan szerzője a szerkezetek szinonímiáját is észreveszi: a jau nerašau mellett azt is lehet mondani, hogy jau neberašau, a dar rašau mellett pedig azt is, hogy dar teberašau. Ezzel Daukša mintha elismerné, hogy a nebe- és tebe- prefixumok jelentésének meghatározása nem elégséges. 6. HATÁROZÓSZÓ-KÉPZÉS 6.1. A határozószó-képzés első csoportjába – amint az általános képzési áttekintésben említettük (lásd 2.5.) – a -ai képzőelemmel szabályosan képzett határozószók tartoznak. A szerző eleinte mintha nem venné észre ezt a képzőelemet: azt állítja, hogy a határozószók az -as végű melléknevek és igenevek alanyesetéből keletkeznek úgy, hogy az -s -j-vé változik: g’araj (: g’aras), mil’a-maj (: mil’amas)174/20. Ez formális megközelítés, mivel a végződést részekre bontja, holott a végződés morfémaként valójában nem bontható fel. A morféma felbontásával automatikusan a nem jelentéshordozó nyelvi egységek (fonémák) szintjére jutunk. Ezt valószínűleg azért teszi, hogy az anyagot a tankönyvben a lehető legérthetőbben és legkönnyebben megjegyezhető módon mutassa be. Az alábbi, ilyen típusú képzésre vonatkozó példák azt mutatják, hogy a szerző elkülönítette a határozószó -aj képzőelemét. Azt állítja, hogy az -is és -us végű melléknevekből és igenevekből a határozószók birtokos esetből képződnek: az -o vagy -aus végződés -aj képzőelemmé változik: didᶜ’aj (: didis, didᶜ’o), 100 | ANTANAS SMETONA gal’unt’ė aj (: gal’untis, gal’unt’o), nęatikus’aj (: nęatikis, nęatikus’o), plat’c’aj (: platus, plataus), gard’aj (: gardus, gardavs), giedr’aj (: giedrus, giedravs)174/24. Azt is pontosítja, hogy a tő utolsó mássalhangzója mindig palatalizálódik, a t és d pedig č-vé, illetve dž-vé alakul. Néhány dolog itt szokatlan. Először is azt javasolja, hogy a határozószók birtokos esetből képződjenek, noha megmagyarázta, hogy a tővégi t és d č és dž affrikátává változik. Úgy tűnik, a logika a következő volt: a birtokos esetben a č és dž általában már kialakult, ezért a szabály rövidebbé, világosabbá és érthetőbbé válik. A példák bemutatásakor azonban kiderült, hogy az -u tőtípus birtokos esetében ez a változás nem történik meg (platus, plataus); ezért pontosítani kellett a határozószói kategóriába áthelyezett tővégi mássalhangzó palatalizációját, valamint a t és d č-vé, illetve dž-vé alakulását. Első pillantásra némileg szokatlan az az állítás is, hogy -is végű melléknevekből és igenevekből képződnek határozószók. Valójában csak egy ilyen melléknév van – a didis –, ez pedig kivételnek tekinthető. A cselekvő igenemű, múlt idejű, egyszerű alakú hímnemű egyes szám alanyesetű igenév végződését a DG rendszeresen -is-ként írja: netikis, atnešis, atpešis, matis, és ez teljesen egybeesik a jelen idejű hímnemű egyes szám alanyesetű végződéssel, például: galiuntis, dirbuntis. Ezekből az igenevekből olykor szintén képezhetők határozószók, ha az alapszó jelentése ezt lehetővé teszi, például: netikusiai (: netikęs, netikusio), bár az ilyen alakokból képzett határozószót manapság gyakran hibásnak tekintik. 6.2. A határozószó-képzés fejezetében említett másik határozószócsoportot az -i végű szavak alkotják: arti, toli, anksti. Azt állítja, hogy ezekből melléknevek képződnek: tolus, tolimas (: toli), artus, artimas (: arti), unkštus, unkštis (: unkšti)174/29. Ha figyelembe vesszük a gramatika más fejezeteiben az arti, toli szavakból képzett származékokat is, feltételezhetjük, hogy Daukša az arti, toli, anksti szavakat tekinti alapszónak. Ez helyes, de az arti, toli, anksti történetileg származékok, és valószínűleg melléknevekből jöttek létre. A grammatika szerzője ráadásul a melléknévképzésről a határozószó-képzés fejezetében beszél. Bár maga használja az artus, ankstus, tolus mellékneveket, nem veszi észre az -umas, -yvas képzőkkel történő melléknévképzést. A következtetések levonásához és a képzési típusok meghatározásához elegendő anyag áll rendelkezésre, de ezt nem foglalja össze. A grammatika szerzője végül arra hívja fel a figyelmet, hogy ezek a határozószók tovább is rövidülhetnek: tol’, art’, unkšt’174/30. Általában az anksti, toli, arti szavakból való képzés több helyen is szóba kerül: a főnévképzésnél (lásd 3.1.11), a melléknévképzésnél (lásd 4.1.6) és az igeképzésnél (lásd 5.1.4). 6.3. Alkalmanként a grammatika más részeiben is szó esik a határozószók képzéséről. Például a határozószói -aj és -u képzőelemek szinonímiájáról: grajtokaj aba grajtoku, tolokaj aba toloku129/29, 129/30. Nem egészen világos, hogy ezek valóban határozószók-e, mivel funkciójuk szerint a melléknév egyeztetetlen alakjai is lehetnek, vö.: man gerai – man geru – man gera. Maga a grammatika szerzője mind határozószókat, mind pedig az -u képzőelemmel alkotott, nemre nem utaló állapotjelölő alakokat használ; ez utóbbi a mai köznyelvi -a képzőelemnek felel meg: kas ir reg’as buti labai doru157/15 – kétségtelenül egyeztetetlen melléknévi alak; kadu164/28, tadu158/14, slapt’ų168/22 – kétségtelenül határozószók. Következésképpen semmi okunk kételkedni a grammatika szerzőjének abban az állításában, hogy a grajtokaj aba grajtoku129/29 és a tolokaj aba toloku129/30 alakok szinonimák, a -u képzőelemmel képzett határozószók pedig jellegzetesen keleti nyelvjárási formák. Másfelől emlékeznünk kell arra, hogy a DG határozószó-képzési fejezetében szereplő harmadik csoportba éppen a melléknév nemre nem utaló állapotjelölő alakja tartozik: šaltu arba šalta175/5. Egy másik helyen, ahol a névszók ragozásának sajátosságairól van szó, a helyhatározói funkciójú eszközhatározóvá válás is említésre kerül: némelyiküknek ugyan megvan mindegyik esete, de az eltorzult esetalakokban más jelentést kapnak, például: slapt’ų, šalin (a slaptis, šalis szavakból), tolin, artin’, stb. Minden ilyen névszó nevezhető ŽODŽIŲ DARYBA K. K. DAUKŠOS GRAMATIKOJE | 101 határozószónak...168/23, vagyis az eszközhatározói (és illatívuszi) jelentés annyira megváltozhat, hogy ezek a névszók akár határozószóvá is válnak. Ez igen fontos megfigyelés, amely a határozószó-képzés változatosságára mutat rá. A DG-ben a két nem egyes számú eszközhatározói alakja a régi paradigmákban többnyire -u végződésű. Nyomatékosan hangsúlyozza azt is, hogy a sukalba, su rikšte arba su rikšti, su širdc’a arba su širdi; su kumede aba su kumedži, su žole aba su žoly124/ formák használata súlyos hiba; így kell mondani: su rikšt’ų, šird’ų, kumedų, žolų, kalbu. A DG határozószó-képzési fejezete (bár valójában nem szavak, hanem alakok képzését tárgyalja) a -yn határozószó-képzőelemről is ír: šiltėlin (: šiltėlėsnis), šiltin (: šiltėsnis); a névszók ragozási paradigmáiban ugyanezt a képzőelemet illatívuszi végződésnek nevezi.175/9 7. ÖSSZEFOGLALÁS Kazimieras Kristupas Daukša nyelvtanában a szóalkotás jóval nagyobb teret kap, mint a korábban írt litván nyelvtanokban. Bár a szóalkotást még nem egységes nyelvtani fejezetként értelmezi, már világosan elkülöníti a derivációt és a kompozíciót, és külön fejezetekbe rendezi őket. Ezért Daukša nyelvtanában a szóalkotásról már önálló nyelvtani fejezetként beszélhetünk, és az értelmezéséből, illetve bemutatásából a következő következtetések vonhatók le: • Elődei és kortársai nyelvtanaihoz képest Daukša kéziratos nyelvtana összehasonlíthatatlanul nagyobb figyelmet szentel a szóalkotásnak, mégpedig magasabb elméleti szinten. • A szóalkotás nyelvtanon belüli helyéről még nem született döntés. Háromféleképpen értelmezi: külön fejezetekben megnevezi és leírja a derivációt és a kompozíciót; a szóalkotás egyes kérdéseit a szófajok leírásának szerves részeként tárgyalja (az ige ragozásának leírását szóalkotási megjegyzések vezetik be, a névutók leírásának nagy része pedig szóalkotással foglalkozik); bizonyos szóalkotási kérdéseknek egyáltalán nem talál helyet, ezért különálló kis fejezetekben, esetleges helyeken tárgyalja őket (a névmási alakok képzése, a nemek alakjainak képzése). • Lemondott a végződéses szóalkotásról (vagy egyáltalán nem fogta fel annak mibenlétét): a főnév tisztán végződéses képzését (stalius) egyáltalán nem említi, az igékből képzett, előtaggal és végződéssel ellátott származékokat pedig a kompozícióhoz sorolja. • A kompozícióról és a derivációról nem általánosságban, hanem szófajok szerint beszél, vagyis már felismeri, hogy az egyes szófajok szóalkotása teljesen eltérő. • A főnévi előtagos képzést a kompozíció egyik típusaként értelmezi, és ezt elméletileg, valamint példákkal is alátámasztja. • Elméletileg már felismeri, hogy az egyes szófajok különböző szóalkotási formánsokból álló készlettel rendelkeznek. • Az elődök és kortársak valamennyi nyelvtanához hasonlóan a vizsgálatot és az állítások értelmezését nagyon megnehezíti, hogy kevés példát közöl, és nem ad tágabb kontextust, amely nélkül egyes jelenségeket egyáltalán lehetetlen értékelni. • Teljesen megalapozottan sorolja a melléknevek és a melléknévi igenevek nem ragozott alakjait a határozószók közé. • A szóalkotással foglalkozó fejezetekben a nyelvi norma kérdései sem maradnak figyelmen kívül: a szóalkotási norma különböző változatait olykor indokoltan értékeli, máskor pedig csupán nyelvi megérzésére támaszkodik. 102 | ANTANAS SMETONA ŠALTINIAI ČIULDA, J. Trumpi samprotavimai apie žemaičių kalbos gramatikos taisykles. Parengė Giedrius Subačius, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidykla, 1993. (Lietuvių atgimimo istorijos studijos, 6.) DAUKŠA, K. K. Trumpa kalbmoakslea li’žuv’o li’etuvįsko li’nkiškaj išguldīta pear Kaz’ų (Kazimier’ų) Kris’u (Krištap’ų) Davkši. Rankraštis, VU rankraštynas, F 119–516. KASAKAUSKIS, K. Grammatyką języka żmudzkiego ułożona przez X. Kalixte Kossakowskiego: Kalbrieda ležuwio žiamaytiszko, Wilno, 1832. KLEIN, D. Gramatica Litvanica, 1653. Cituojama pagal: Pirmoji lietuvių kalbos gramatika: 1653 metai, red. Jonas Kruopas, Vilnius: Valstybinė politinės ir mokslinės literatūros leidykla, 1957. OSTERMEYER, G. Neue littauische Grammatik, Königsberg, 1791. RUHIG, P. Anfangsgründe einer Littauischen Grammatic, Königsberg, 1747. SCHULTZ, T. Compendium Grammaticae Lithvanicae. Cituojama pagal: Sapūno ir Šulco gramatika, spec. red. Bonifacas Stundžia, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas, 1997. Universitas Linguarum Litvaniae, red. Kazimieras Eigminas, Vilnius: Mokslas, 1981. X. D. K. P. S. Prawidła Języka Litewskiego Czyli Grammatyką Litewską. Cituojama pagal: X. D. K. P. S. lietuvių kalbos gramatika: XIX amžiaus pradžia. Parengė Giedrius Subačius, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas, 2002. LITERATŪRA AMBRAZAS, V., red., 1997: Dabartinės lietuvių kalbos gramatika, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas. BALČIKONIS, J. 1955: Surastas kalbos mokslo dokumentas. Tiesa 1955 04 16. BALČIKONIS, J. 1978: Rinktiniai raštai 1, Vilnius: Mokslas. BŪGA, K. 1923: Medžiaga lietuvių kalbos žodynui ir šnektoms tirti. Tauta ir žodis 1, 344–345. DŽEŽULSKIENĖ, J. 2001: Lietuvių kalbos substantiva mobilia (mobilieji daiktavardžiai). Daktaro disertacija, Vilnius. FRAENKEL, E. 1962, 1965: Litauisches etymologisches Wörterbuch 1–2, Heidelberg: Carl Winter, Goettingen: Vandenhoeck & Ruprecht. KEINYS, S. 2000: Dabartinės lietuvių kalbos žodynas, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas. LKŽ₁–ₓₓ: Lietuvių kalbos žodynas, Vilnius. PAULAUSKIENĖ, A., TARYDAITĖ, D. 1986: Gramatikos normos ir dabartinė vartosena, Kaunas: Šviesa. PAULAUSKIENĖ, A. 1994: Lietuvių kalbos morfologija (Paskaitos lituanistams), Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidykla. SABALIAUSKAS, A. 1979: Lietuvių kalbos tyrinėjimo istorija iki 1940 m., Vilnius: Mokslas. ULVYDAS, K., red., 1965: Lietuvių kalbos gramatika 1, Vilnius: Mintis. URBUTIS, V. 1978: Žodžių darybos teorija, Vilnius: Mokslas. VAITKEVIČIŪTĖ, V. 1994: Lenkų–lietuvių kalbų žodynas, Vilnius: Enciklopedija. ZINKEVIČIUS, Z. 1966: Lietuvių dialektologija, Vilnius: Mintis. ZINKEVIČIUS, Z. 1994: Lietuvių kalbos dialektologija, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidykla. Antanas Smetona Lietuvių kalbos katedra Vilniaus Universitetas Universiteto g. 5, 01122 Vilnius, Lietuva Gauta 2003 09 15