Lietuvių kalbotyra 2003-aisiais metais: Lietuvoje išleisti darbai

ACTA LINGUISTICA LITHUANICA LI (2004), 125-139 ÚJ MUNKÁK ÁTTEKINTÉSE Survey of Recent Publications LITVÁN NYELVTUDOMÁNY 2003-BAN: LITVÁNIÁBAN KIADOTT MUNKÁK A kétezer-harmadik év nem volt bőkezű a litván nyelvtudomány számára. Az idei évszámmal Litvániában kiadott és itt áttekintett művek között három monográfia (Vytautas Kardelis, Rita Miliūnaitė és Juozas Jurkėnas munkái), három tanulmánygyűjtemény (A lexikográfia és lexikológia problémái, A szintaktikai kapcsolatok kutatása, valamint Zigmas Zinkevičius Válogatott tanulmányainak 3. kötete), továbbá a régi litván névanyag egy kiadványa (Jonas Palionis A Punia plébánia 17. század második felének személyés helynevei) jelent meg. 1. Vytautas Kardelis Rytų aukštaičių šnektų slavizmų fonologijos bruožai [A keleti aukštaiti nyelvjárások szlavizmusainak fonológiai jellemzői] című monográfiája (Vilnius: Vilniaus universiteto leidykla, 2003, 195 p., ISBN 9986-19-562-4 [A Vilniusi Egyetem Bölcsészettudományi Karának tudományos munkái]) az 1999-ben megvédett disszertáció alapján készült. A mű előszóból, bevezetésből és három fejezetből áll. A könyv végén Bjrno Wiemer fordításában a munka részletes német nyelvű összefoglalója (p. 146-158), bőséges irodalomjegyzék (p. 159-168), a rövidítések magyarázata (p. 169), valamint a szlavizmusok betűrendes jegyzéke (p. 170-195) kapott helyet; ez utóbbiban minden egyes szlavizmus grammatikai alakjai, hangsúlyozása, jelentése és lehetséges kölcsönzési forrásai szerepelnek. Az előszóban (p. 9-10) a munka aktualitását indokolják: noha a litván nyelv szlavizmusait már viszonylag jelentős mértékben kutatták, továbbra is „hiányoznak a szlavizmusok strukturális és különösen diakrón vizsgálatai.” „Az egyik legkevésbé kutatott terület a szlávizmusok fonológiája” (9. o.). A meglehetősen terjedelmes bevezetésben (11–33. o.) a litván nyelv szlávizmusai kutatásának irányait, problematikáját, valamint a kutatás és a rekonstrukció módszertani elveit tárgyalja. A kutatás fő módszeréül a belső rekonstrukciót választották; a kutatást a szlávizmusok integrációja további és szélesebb körű vizsgálatának bevezetéseként értelmezik (27. o.). A vizsgált anyagot körültekintően, figyelmesen, elsődleges forrásokból válogatták ki (vö. 27–28. o.), ezért megbízható és nem vet fel kétségeket. A bevezetés végén röviden áttekintik a fonológiai rekonstrukció elveit (29–33. o.). Figyelemre méltó, hogy a szerző szükségét érezte annak, hogy a bevezetésben hangsúlyozzon olyan alapvető elméleti kérdéseket, mint a jövevényszavak eltérő kronológiája vagy a fonológiai integráció rendszerszerűsége. A könyv első, „A nyelvjárások fonológiai rendszere” című fejezetében (33–44. o.) röviden tárgyalja a nyelvjárások legfontosabb és megkülönböztető sajátosságait, a fonémák disztribúcióját, a megkülönböztető jegyeket és a fonológiai rendszert. A második fejezetben, „A szláv nyelvek vokalizmusának jellemzői” (44–62. o.), amely az előző fejezettel együtt alkotja a kutatás bevezető részét, a szükséges terminusokat és a szláv nyelvek osztályozását tárgyalják, valamint áttekintik a szláv nyelvek magánhangzórendszerét. A fejezet informatív, azonban kissé túl terjedelmes, és nem mentes az ismétlésektől. A harmadik, fő fejezetben, „A szlavizmusok integrációjának fejlődése” (62–145. o.), a szláv magánhangzók minőségi és mennyiségi integrációját, valamint annak fejlődését vizsgálják, továbbá összegzik a szlavizmusoknak a nyelvjárások vokalizmusrendszerére gyakorolt hatását. 126 | ARTŪRAS JUDŽENTIS A minőségi integráció vizsgálata az o, e magánhangzókkal kezdődik. Megállapítják a hangsúlyos helyzet integrációjának fő törvényszerűségeit: „szláv 0 — a szlavizmusok hangsúlyos félhosszú d.”, „szláv e — a szlavizmusok hangsúlyos félhosszú ė.”, és bemutatják ezek átalakulását a következő törvényszerűségekké: „szláv 0 — a szlavizmusok hangsúlyos félhosszú u3.”, „szláv e — a szlavizmusok hangsúlyos félhosszú iė.”. Meggyőzően feltárják az átalakulás okait — a nyelvjárások félhosszú magánhangzóinak alrendszerében fennálló hiányt (a középső nyelvállású tagok hiányát) (89. o.). Az integrációs törvényszerűségek változásának megfelelő relatív kronológia szerint a hangsúlyos félhosszú d., ė. magánhangzókat tartalmazó szlavizmusok régebbiek, míg a hangsúlyos félhosszú u3., iė. —újabbak (76. o.). Az etimológiailag nem igazolható „szláv 0, e — a szlavizmusok hangsúlyos félhosszú i., i.” törvényszerűségek a szláv nyelvek vokalizmusrendszereinek fejlődése következtében alakultak ki: a kölcsönzés idején a „jer”-ekből származó w és i típusú magánhangzók később e nyelvekben összeestek az o és e hangokkal (78–81. o.). Az ilyen eredetű vokalizmust tartalmazó szlavizmusok alkotják a nyelvjárások szlavizmusainak legrégebbi rétegét: állítólag már a XII. század előtt kölcsönözték őket. A šnekták hangsúlyos hosszú ie“ slavizmusai – Būgától eltérően – nem az egykori szláv „jat” diftongikus ejtésével, hanem maguknak a šnekták ie“ magánhangzója fejlődésével magyarázhatók: a kölcsönzés idején a „jat”-hoz a šnekták elülső képzésű, középső nyílásfokú magánhangzója, az *eállt a legközelebb, amelyből később hangsúlyos helyzetben ie“ fejlődött. (84—85. o.). Ebben az érvelésben láthatóan nem vették kellőképpen figyelembe a jövevényszavak kronológiáját és szemantikáját. A szláv a magánhangzó integrációs törvényeit vizsgálva szépen feltárul azok változása, amelyet a šnekták *a-—> változása indított el (89–91. o.). Meggyőzően bemutatják a szláv 0, e, a magánhangzók integrációs törvényeinek átalakulása közötti kölcsönös összefüggéseket, és feltárják azok motívumait, amelyeket a šnekták vokalizmusának fejlődése határozott meg. A šnekták magánhangzóinak korábbi *ai és *e eloszlására támaszkodva (a lágy mássalhangzók után, a neutralizációs helyzetben csak az *e magánhangzó lehetett használatos) elvetik Būga magyarázatát, miszerint azok a slavizmusok, amelyeknek a nyelvjárásokban különböző szláv ja megfelelőik vannak, nem ugyanabban az időben kerültek átvételre (Būga 1912/1958: 347). Az „a szláv y-ból a slavizmusok hangsúlyos ui kettőshangzója” integrációs törvény kialakulását fonológiai okokkal magyarázzák. Elvetik Būga azon véleményét, hogy a slavizmusokban a wi a hátulképzésű szláv y-ból alakulhatott ki (1912/1958: 348), és felvetik azt a hipotézist, hogy akkor „alakulhatott ki, amikor az į, ų a szonánsokból magánhangzókká váltak.” „Taip megváltozva az į, ų státusza, az u magánhangzó lévén a kettőshangzó első elemét alkothatta” (103. o.). A ui kettőshangzó eredetének ilyen magyarázata nem túl meggyőző. A könyvben a mennyiségi integrációt vizsgálva – Būgával (1912/1958: 344) ellentétben – a szláv jövevényszavak magánhangzóinak mennyiségi különbségeit nem maguknak a szláv magánhangzóknak a hosszúságával vagy rövidségével, hanem a nyelvjárások fonológiai rendszerének fejlődésével magyarázzák. A különböző hosszúságú magánhangzókat tartalmazó szláv jövevényszavakat állítólag különböző időpontokban kölcsönözték, és ezek a nyelvjárások vokalizmusrendszerének fejlődését tükrözik: korábban a nyelvjárásokban a hangsúlyos rövid magánhangzók még nem nyúltak meg és nem váltak feszítetté, ezért a feszítettség megkülönböztető jegye alapján a szláv i, y, u közelebb állt a nyelvjárások hosszú i“, umagánhangzóihoz. Később, amikor a nyelvjárásokban kialakultak a feszített félhosszú I. ū. az említett szláv magánhangzók korrelációkat alkottak velük (111–113. o.). A hangsúlytalan helyzet megfelelői állítólag a hangsúlyosakhoz igazodtak. Az új magyarázat meggyőzőnek tűnik, azonban ezt a szláv jövevényszavak kronológiájának és szemantikájának kutatásával is alá kellene támasztani. A kvantitatív integráció fejlődésében megfigyelhető törvényszerűség-változás a fonológiai integrációs központ történeti átalakulásával magyarázható: kezdetben a hosszú magánhangzók alrendszere alkotta, később pedig a félhosszú magánhangzók. A fonológiai központ megváltozását a vokalizmus kvantitatív változása idézte elő — a rövid i, u hangsúlyos helyzetben félhosszúvá nyúlása (116–119. o.). Megindokoltan és éleslátóan magyarázza a szláv a, ja magánhangzók integrációját hangsúlytalan helyzetben: az alsó nyelvállású magánhangzók integrációjában nem a mennyiségi (vagy feszítettségi) jegyek a legfontosabbak, hanem a minőség (122–124. o.). A szlavizmusoknak a nyelvjárások vokalizmusrendszerére gyakorolt hatását összegezve kijelenti, hogy az nem volt jelentős: „a szláv jövevényszavak valamennyi magánhangzója integrálódott a rendszerbe, alkalmazkodott annak szintagmatikus és paradig- ÚJ MUNKÁK ÁTTEKINTÉSE | 127 matikus viszonyrendszeréhez” (124. o.). A rendszert mindössze két elem egészíti ki — félhosszú ie., u>., amelyek hangsúlyos és hangsúlytalan helyzetben egyaránt előfordulhatnak. A „Az /e, re, se kapcsolatok szlavizmusokban” című tanulmányban (126–138. o.) a mássalhangzók /, r, s úgynevezett keményedését vizsgálja a keleti aukštaitis nyelvjárásokban. A kutatás következtetéseiben (138–145. o.), amelyek a harmadik fejezet záró részét alkotják, ismét tárgyalja az integráció törvényszerűségeit és azok fejlődését. Megállapították az összes törvény relatív kronológiáját. Megbízhatóan csak azok a legkorábbi réteghez tartozó szlavizmusok datálhatók, amelyek hangsúlyos félhosszú (és a pozíciótól függően hangsúlytalan rövid) i., I. hangzókkal adják vissza a szláv „jer” hangokat. A rövid u, i magánhangzóknak hangsúlyos helyzetben bekövetkezett megnyúlásával kialakult új integrációs törvények egyben a szlavizmusok új rétegének határát is jelölik. A nyelvjárások a„, e-—2+, ¢változását követően kezdett kialakulni a szlavizmusok legújabb rétege. Vytautas Kardelis kutatását rendszerszerűség, jó érvelés, éleslátás és megfontolt óvatosság jellemzi. A gazdag és megbízható nyelvjárási anyag következetes vizsgálata, az új gondolatok és a súlyos következtetések miatt a munka jelentős a litván dialektológia, történeti fonológia, lexikológia és etimológia számára. A könyvet Danguolė Mikulėnienė és Olegas Poliakovas recenzálta. Megjelenését a Litván Köztársaság Oktatási és Tudományos Minisztériuma, valamint az Állami Litván Nyelvi Bizottság finanszírozta. A monográfia részletesebb recenziója a Baltu filologija folyóiratban jelent meg (Judžentis 2004). 2. Rita Miliūnaitė Lietuvių kalbos gramatikos norminimo pagrindai (Vilnius: Lietuvių kalbos instituto leidykla, 2003, 332 o., ISSN 1648-3316, ISBN 9986-668-47-6 [Opera Linguistica Lithuanica 3]) című monográfiája szintén az 1992-ben a Vilniusi Egyetemen megvédett disszertáción alapul. Egy teljes évtizeden át ez a munka „így is az egyetlen, közvetlenül a nyelvművelés területéről megvédett disszertáció maradt” (5. o.). A mű abban a formában kerül közlésre, ahogyan megírták, csupán a jegyzetekben szerepelnek szükség esetén szerkesztői megjegyzések (6. o.). A tárgyalt munka előszóból, négy fejezetből és összegzésből áll. A könyv végén található a források és a szakirodalom jegyzéke (301–306. o.), a szerzőnek a disszertáció megvédése előtt és után közzétett tanulmányaira vonatkozó adatok (306–307. o.), a munka meglehetősen részletes angol nyelvű összefoglalója (309–323. o.), valamint a szerző által összeállított személynévmutató (325–328. o.). A munka könnyen használható tartalomjegyzéke a könyv elején kapott helyet (7—11. o.). A könyv előszavában (13–17. o.) a köznyelv kialakulásának és fejlődésének koncepcióját mutatják be. A litván köznyelv történetének rövid áttekintése után az a következtetés fogalmazódik meg, hogy „ma a nyelvészek jelentős része azon a véleményen van, hogy a litván köznyelv egységes tudományos normatív elmélete még nem jött létre” (13–14. o.), ezért a gyakorlati normatív munkában „minden nyelvész nemcsak a kialakult normalizálási hagyományokra támaszkodik, hanem saját tapasztalatára, intuíciójára, nyelvérzékére és a birtokában lévő nyelvjárás alapjára is” (14. o.). A kutatás tárgyául „nem magát a nyelvi rendszert, hanem 0 a nyelvészeknek a köznyelvre gyakorolt tudatos hatását, a nyelvi normák szabályozásának indítékait” választották (14–15. o.), és ennek megfelelő kutatási célokat tűztek ki — megkísérelni feltárni a nyelvtani jelenségek értékelésének módszereit (indítékait), valamint keresni a nyelvtani normalizálás törvényszerűségeit (15. o.). Az előszó további részében felsorolják a kutatási adatok forrásait, ismertetik a munka módszertanát, felépítését és szakmai lektorálását. A könyv első, bevezető fejezete (19–53. o.) a nyelvtani normalizálás elméleti szempontjaival foglalkozik, jellemzi az ajánlások forrásait és kutatásuk módszertanát, valamint meghatározza az alapfogalmakat (nyelvtan, mai nyelv, norma, változat, normalizálás). A legáltalánosabb kérdésekkel kezdi — a normatív nyelvészettel, a nyelvi szintekkel, a nyelv változásával és működésével, valamint a nyelv fejlődésével. Tárgyalja a nyelvváltozás okait és előfeltételeit, és vizsgálja a nyelv 128 | ARTŪRAS JUDŽENTIS a fejlődés problémája. E témákat a hatvanas és hetvenes évek elméleti szakirodalma (főként orosz és cseh) alapján vizsgálják, amelyben gyakran még mindig a 20. század első felének nyelvészeti eszméit tárgyalják. Meghatározzák a szinkrón grammatikai rendszer kutatásának határait: a Jablonskis halálától a függetlenség visszanyeréséig terjedő 60 éves időszakot (1930–1990). Jellemzik az egész munka szempontjából jelentős nyelvi norma fogalmát: a Prágai Iskola és Eugenio Coseriu nyelvi normáról alkotott felfogása állítólag nem kielégítő, „lényeges kiegészítésre és pontosításra szorul” (32. o.), mivel nem veszi figyelembe a népnyelv és a köznyelv szembeállítását, amelynek egyik leglényegesebb vonása állítólag a nyelvi normák követésére irányuló tudatos törekvés. Mivel a könyv nem tárgyalja a köznyelv fogalmát, a népnyelv és a köznyelv szembeállítása nem marad teljesen világos. Másfelől a „tudatos létrehozás és szabályozás” szerepe (32. o.), legalábbis a köznyelv jelenlegi fejlődési szakaszában, eltúlzottnak tűnik. Találóan jegyzik meg a litván nyelvművelés gyakorlati szakembereinek azt a hajlamát, hogy a nyelvi normát azonosítsák a kodifikációval (33. o.). A tényleges köznyelvi norma javasolt koncepciója, amely „a köznyelvi használat és a kodifikáció (azaz a kodifikált norma) hatása közötti feszültségterében létezik” (35. o.), sem nem tűnik különösebben világosnak, sem szükségesnek. Még homályosabbá válik akkor, amikor azt állítják, hogy a mai köznyelvi norma „annyiban létezik, amennyiben a kodifikáció és a tudatosan kialakított szokások fenntartják” (37. o.). A kodifikációt a szerző (és a nyelvművelés számos gyakorlati szakembere) a normatív tevékenység részeként, annak egyik szakaszaként értelmezi (a többi szakasz — a kodifikált normák pontosítása és bevezetése a nyelvhasználatba) (42. o.). A bevezetés ismerteti a vizsgált ajánlások forrásait: Juozas Balčikonis Válogatott írásai, valamint a Gimtoji kalba (1933–1941), Gimtoji kalba (1958–1968), Kalbos kultūra (1961–1990) és Mūsų kalba (1968–1989) folyóiratok; továbbá közli a bennük megjelent ajánlások statisztikáját (50. o.). Röviden áttekinti az 1930-ban megjelent Kalba folyóirat nyelvtani normatív ajánlásait. A bevezetés végén tárgyalja a nyelvi javítások kutatásának módszertanát, meghatározza az ajánlás, annak indoka és néhány más fogalom jelentését. A második fejezet, „A nyelvtani jelenségek normázásának áttekintése” (55—213. o.), a legnagyobb — az egész könyv felét teszi ki. Célja annak vizsgálata, „hogy mi alapján normázták a konkrét, az összegyűjtött ajánlásokban tárgyalt nyelvtani jelenségeket” (55. o.). A fejezet elején módszertani megjegyzéseket tárgyal, vizsgálja a nyelvtani variáns fogalmát, a variánsok felosztását, valamint az ajánlások értelmezésének kérdéseit. Hangsúlyozzák, hogy a könyvben a nyelvtani jelenségek értékelését nem korrigálják, csupán arra törekednek, hogy megértsék a szerző gondolatát. A nyelvtani jelenségek változatai öt csoportba sorolhatók: a szavak formáival kezdik, ezt követően a szókapcsolatokat és szerkezeteket, a mondat közvetett összetevőit, az összetett mondatokat és a szórendet tárgyalják. A fejezet összegző jellegű megjegyzésekkel zárul. A vizsgált nyelvtani javítások értelmezéséből hiányzik a kritikai értékelés. A megalapozatlan vagy nem kellően megalapozott ajánlásokat a jól megindokoltakkal együtt tárgyalják. Például a kai tuo tarpu kötőszóval alkotott mellérendelő mondatoknak az összehasonlítás kifejezésére való használatát tiltó javaslatot, mivel ez a kötőszó fordítások révén jelent meg (189. o.), a nyelvi tisztaság követelményével megalapozottként minősítik. Ha azonban nem értékelik, hogy az ajánlás kellően megalapozott-e, illetve hogy az adott mondatok idegen eredete bizonyított-e, értelmezése elveszíti alapját. Hasonlóképpen más esetekben is (az jei(gu)..., tai szerkezetű mondatok; amikor; hadd(!); a beigekötővel ellátott engedményes mellékmondatok — az ajánlásoknak a szerzők által megjelölt indokok szerinti osztályozása, e motívumok megalapozottságától függetlenül, nem tűnik értelmesnek. Maga a szerző is megjegyzi, hogy „a helytelenség és a javítási hagyomány — önmagukban nem kellően informatívak” a javítások indokairól (196. o.). A szerző nem mindig veszi figyelembe a javítások kronológiáját, amelynek a kutatás szempontjából meglehetősen fontosnak kellene lennie. Például az olyan mondatokat, amelyekben ÚJ MUNKÁK ÁTTEKINTÉSE | 129 az o taip pat kötőszó szerepel, a szerző adatai szerint elsőként Aldonas Pupkis (1970-ben és később) kezdte javítani, a javítások áttekintése azonban Stasys Keinysszel (1977) és Angelė Kaulakienėvel (1983) kezdődik (189. o.). A munka e része jó tematikus jegyzéke a könyvben áttekintett időszak nyelvtani ajánlásainak. A fejezet összefoglaló megjegyzéseiben a változó grammatikai jelenségeket formális és funkcionális jelenségekre osztják, és tárgyalják eloszlásukat a tényleges köznyelvi norma szempontjából. Mivel a dolgozat nem veszi figyelembe az ajánlások megalapozottságát, az értékelt jelenségek kutatásának állapotát, valamint magának a szerzőnek a megjelölt pszichológiai tényezőit (vö. 212. o.), ezért a grammatikai jelenségek variánsainak értékelési fokozataira javasolt rendszer (209–212. o.) nem tűnik kellően megalapozottnak. A harmadik fejezetben (215–278. o.) az ismertetett grammatikai ajánlások indokait hasonlítják össze. Például Juozas Balčikonis javításainak következő indokait különítik el: az élő nyelv, a szépirodalom és a régi írások, Jonas Jablonskis tekintélye, a helyesség, a tisztaság, a funkcionális stilisztikai célszerűség és néhány egyéb indok (a nyelvérzék, a nyelvi etikett). A fejezet nem veszi figyelembe az ajánlásokban megjelölt indokok pontosságát és megalapozottságát. A negyedik fejezet, „A grammatika normatív szabályozásának elvei és kritériumai” (279–292. o.), összefoglaló jellegű. Ebben azokat az elveket és kritériumokat tárgyalják, amelyek az elemzett ajánlások szerzőit vezették. A használati terület szerinti indoklással, vagyis a norma forrásával kezdődik. A többi értékelési elvet és kritériumot főbbekre (rendszerszerűség, helyesség, tisztaság) és kiegészítőkre (nyelvérzék, nyelvi etikett, a nyelv esztétikussága, a nyelv gazdaságossága, a használat kényelmessége, egyértelműség) csoportosítják. A fő kritériumok állítólag „a nyelv sajátosságára irányulnak”, a kiegészítők pedig — „a nyelv használójára irányulnak” (283. o.). Valamennyitől külön tárgyalja „a legáltalánosabb, a nyelvhasználókra irányuló elvet — a célszerűséget” (288. o.), valamint az ajánlások indoklásának nem szabványos módjait. Feltárja a felsorolt elvek és kritériumok lényegét, bemutatja kölcsönhatásukat és gyakran nem egyértelmű határaikat. A könyv következtetéseiben (293–300. o.) felidézi az elvégzett munka legfontosabb állításait. A könyv e részében a köznyelv normálásának elvei (a normák stabilitása és a használat változásainak figyelembevétele) talán a legvilágosabban különülnek el a kritériumoktól; az első elvet fontosabbnak tekinti (296. o.). A következtetésekben a szerzőnek elgondolkodtató megjegyzései vannak ugyanazon jelenség eltérő értékeléséről a különböző ajánlásokban és az ilyen értékelés szubjektív okairól (295. o.), az elmúlt évtizedeknek a köznyelv normálásának elveiről és kritériumairól szóló, meglehetősen apriorisztikus, nem kellőképpen tényadatokra alapozott elméleti fejtegetéseiről (297. o.), arról, hogy minden nyelvi jelenségnek megvannak a maga használati és értékelési sajátosságai (298. o.), ezért nem lehet valamennyi nyelvtani jelenségre érvényes, univerzális elvés kritériumrendszert meghatározni (299. o.), továbbá arról, hogy a köznyelv funkcionális stílusai között nem lehet világos határokat húzni (ugyanott). A vizsgált anyag alapján a szerző azt állíthatja, hogy „a normáló munkában sem sikerült elkerülni az ellentmondásokat, helyenként pedig — a kissé felületes, nem kellőképpen tudományosan megalapozott indoklást” (ugyanott). A normatív munka metanyelvének jelentőségét hangsúlyozva — kissé túlbecsülik a nyelvészek és az általuk létrehozott terminológia szerepét, amikor egyes javításoknál (egyebek mellett) hiányzik az „egyértelműbb és pontosabban meghatározott terminológia (a nyelvművelési fogalmak rendszerének értelmében), amely lehetővé tenné a nyelvhasználó számára, hogy félreérthetetlenül felismerje egyik vagy másik jelenség értékét” (p. 299). Rita Miliūnaitė kutatása becsületesen és alaposan készült, és bizalmat kelt. A főbb terminusok meghatározásai, valamint a fogalmak magyarázatai, amelyeket a mű közöl, hasznosak lesznek az alkalmazott nyelvészet további fejlődéséhez. A mai litván nyelv grammatikai szerkezetének kutatói számára ez a könyv a változó grammatikai jelenségek jegyzékeként hasznos, amely tükrözi kutatásuk szintjét. A szociolingvisták és a nyelv- 130 | ARTŪRAS JUDŽENTIS művelődés történészei számára hasznos a litván nyelvművelés 20. század közepi és második felének állapotának megismeréséhez. A könyv kétségtelenül különösen jelentős a köznyelvi litván nyelv kodifikációs munkájának további folytatásához. A könyv kiadását a Litván Köztársaság Oktatási és Tudományos Minisztériuma támogatta. A monográfiát a Kalbos kultūra folyóiratban recenzálták (Labutis 2004). 3. Juozas Jurkėnas orosz nyelven írt, Baltų irslavų antroponimikos pagrindai (Ocnoebi baamuiickoi u caasanckou anmpononumuxu, Vilnius: UAB Ciklonas, 2003, 194 p., ISBN 9955-49740-8) című könyvében a litván nyelv régi névanyagát vizsgálja. A könyv összegzi a szerző sokéves kutatásait (vö. az irodalomjegyzékben szereplő publikációkat, p. 186-187). Már 1980-ban Moszkvában védte meg doktori (ma — habilitált doktori) disszertációját „Az appellatívumok onimizációja és az indoeurópai nyelvek antroponimikai rendszereinek fejlődése” címmel. A könyvben vizsgált kérdéseket a nyelvészet, a kultúrtörténet, az etnogenezis, sőt a pszichológia tudományának határterületére tartozónak tekintik (vö. p. 10). A kulturológiai és nyelvészeti alapok összefonódását a IV. borítón is hangsúlyozzák, ahol a könyvet a hozzánk eljutott tulajdonnevekben tükröződő gondolkodás rekonstrukciós útjainak és módszereinek leírásaként mutatják be. Az Előszóban (p. 9-10) ismertetik azokat a körülményeket, amelyek a régi antroponímia tanulmányozására ösztönözték: ez az elégedetlenség volt a baltikumi és szláv antroponímiai kutatásokkal, amelyek ugyan kifogástalanok, de egyetlen módszertan alapján készültek. A szerzőt az foglalkoztatta, hogy választ találjon arra a kérdésre, miért csupán bizonyos appellatívumok alapján alkotnak tulajdonneveket, és tekinthetők-e kellően megalapozottnak és elfogadhatónak azok az etimológiák, amelyek csupán az antroponima töve és a megfelelő appellatívum formális hasonlóságán alapulnak? Az a vélemény alakult ki, hogy a tulajdonnév kialakulását nem annyira a motiváló közszó formája, mint inkább szemantikai struktúrája határozza meg. A régi európai antroponimiai rendszert komplex módon, különböző szempontok alapján kívánták leírni. A könyv célkitűzései: meghatározni bizonyos számú, közös szemantikai komponensekkel rendelkező és antroponimákká válásra hajlamos gyököt; elkülöníteni a rokon nyelvek szócsaládjait, amelyekből a különböző nyelvekben személyneveket képeznek; felhívni a figyelmet az antroponimák areális kutatásának lehetőségeire és perspektíváira; előzetes megjegyzéseket megfogalmazni a balti és szláv antroponímia érintkezési pontjairól és kölcsönhatásáról („Bevezetés”, 14. o.). A kutatás hat fejezetből áll. Az elsőben különböző korok és különböző iskolák nyelvészeinek, filozófusainak és kulturológusainak nézetei alapján tárgyalják a tulajdonnevek helyét a lexikai rendszerben („A tulajdonnevek helye a nyelv lexikai rendszerében”, 16–20. o.). A második, „Az antroponímia módszertani problémái” című fejezetben (21–35. o.) hangsúlyt kap a kizárólag a nyelv formális oldalán alapuló etimológia elégtelensége, az antroponímia kölcsönzése, az antroponim rendszerek kölcsönös hatása, az egyik antroponim rendszer elemeinek egy másik rendszerbe való bevonása, a homonímia stb. Amit Tomas Gamkrelidze és Vjacseszlav Ivanov (1984) világmodellnek (mitológiának és rítusnak) nevez, azt Jurkėnas a nyelv kognitív aspektusával hozza összefüggésbe (vö. 39. o.), ezért a „Az antroponímia kognitív aspektusai” című fejezetben (36–46. o.) a szemantikai oppozíciók és szemantikai komponensek szerepét vizsgálja az ókori antroponímiában. A könyv fő és legnagyobb, negyedik fejezete „Az indoeurópai nyelvek antroponímiájának kialakulásában különleges szerepet játszó egységek rendszere” (47—115. o.). Mivel a tulajdonnevek etimológiája az alapjukul szolgáló köznevek onimizációs modelljeinek meghatározásaként értelmezhető (47. o.), ebben a fejezetben a fő figyelem a tulajdonnévvé válásra (onimizálódásra) hajlamos szavak kiválasztásának elveire irányul. Gamkrelidze és Ivanov (1984) megálla- ÚJ MUNKÁK ÁTTEKINTÉSE | 131 pított indoeurópai világmodell-elemeket különböző indoeurópai nyelvek ókori antroponímiájának komponenseivel vetik össze; célja egy olyan szinoptikus lexikai séma összeállítása, amely bemutatja az indoeurópai nyelvek antroponímiájának kialakulási folyamatában fő szerepet játszó lexikát (e séma vázlata az 49. oldalon található). A meghatározott séma szerint bizonyos jelentésű közneveket következetesen összevetnek a megfelelő jelentésű tövet tartalmazó, különböző indoeurópai nyelvekből származó antroponimákkal (53–115. o.). A szerző megjegyzései rövidek; sem a bemutatott antroponimák képzését, sem etimológiáját nem vizsgálja, és korántsem mindig jelzi a forrást, amelyből származnak (az általános forrásjegyzék a könyv végén található). Például így néz ki a litván naujas és az indoeurópai nyelvekben található megfelelőivel összefüggő antroponimák fészke, az „Életkor, nemzedékváltás” című fejezetben megadva (108. o.): Jlar.naūjas "HOBbIH"- ,JIp.-IIpyccK. nauns TO Xe, CT.-CJIaB. 1OV8,Tpeu4. vĖog “HOBEIH, MOJIOJIONM", JIaT. novus, ‘HOBBIW, IP.~UPJL. naue TO Xe, TOT. niujis TO Xe, 1.-B.-H. HiUwiI TO Xe U T. I. //AHTpONOHHMEI: JT. Naujelis, Naujikas, Navulis; pl.-porosz. Nawne, Naw-sude, Naw-tarre, Naw-tinte; Gót. Noeux, Noeak, Nonbek. Nowo-siodl, Nowosz; germ. Nivo, Nevo, Niwilo, Neu-fred, Niwi-rat, Niwi-rich, Nivulf, Niujila, Newio-gast, Nevitta; xenT. Neus, Nevica, Nevilla, Nevio-dinon, Novantius, Novanus, Novaros, Novellius, Novios; rped. Né-avdpog, Neo-xkūje, Neo-giin, Néac. A régi indoeurópai antroponímiai rendszer komponenseinek tárgyalása után a névanyag területi vizsgálatai következnek („A területi vizsgálat mint a legrégebbi antroponímia állapotmaradványainak keresése”, 116–134. o.). Kazimieras Būga felhívására támaszkodnak, hogy a folyóneveket egymással vessék össze, és csak elterjedésük megállapítása után kezdjenek hozzá az etimológiához — a közszavakkal való összevetéshez (1961: 510). Jurkėnas véleménye szerint egyes kéttövű személynevek és rövidítéseik a régi Európa névanyagának reliktumai (119. o.). Az antroponimák archaikus rétegének elkülönítése és kutatása további információkkal szolgálhat a régi tulajdonnevek rendszerének eredetéről és fejlődéséről. Ilyen reliktumoknak tekintik a személynevek következő töveit: ar-, bur-, daun-, gail-, leik-/lik-, sei-/sai-, sal-, sar- (120–130. o.). Felhívják a figyelmet arra, hogy új antroponimák nemcsak képzéssel és összetétellel keletkeznek, hanem akkor is, amikor különböző antroponimiai sorozatok személynevei keverednek egymással (131. o.). Jurkėnas az európai antroponimikai rendszerek közös vonásait bizonyos, már korábban is létező tulajdonnevek elterjedésével vagy genetikai közösségével magyarázza. Kutatásainak eredményeit Hans Krähe és Wolfgang P. Schmidt munkáinak kiegészítéseként értékeli (p. 134). A fejezetben meglehetősen gyakran ismétlődnek a szerző által már korábban megfogalmazott gondolatok. A könyv utolsó, hatodik fejezetében („Az antroponímia mint a balti és szláv népek legrégebbi nyelvi és kulturális kapcsolatainak információforrása”, p. 135-153) hangsúlyozza, hogy a régi személynevek kutatásának eredményei nem felelnek meg a balti és szláv nyelvek genetikai rokonságának. A balti személynevek többsége állítólag archaikus, míg a szláv antroponimikai rendszerben több az innováció (p. 135-136). A balti és szláv nyelvek antroponimikai rendszerei közötti kölcsönös hatás meghatározásához a szerző véleménye szerint meg kellene vizsgálni az azonos alakú tulajdonneveiket (illetve azok komponenseit). Ezeknek az alakoknak gyakran eltérő etimológiájuk van, ugyanakkor lehetnek rokonok vagy kölcsönzések. Az antroponimikai rendszerek képzéstani, tipológiai és areális vizsgálata lehetővé teszi a névállomány izomorf komponensei közötti kapcsolatok meghatározását és etimológiájuk pontosítását. Az ilyen kutatásokban a fő szerep az antroponim helyének meghatározására hárul a személynevek egész rendszerében. Jurkėnas példákat hoz a balti és szláv személynévi komponensek izomorf vizsgálatára — a but-, bub-, liaud-, nanir vaidszemélynévi töveket tárgyalja (144–152. o.). A záró megjegyzésekben (154–165. o.) összegzik az elvégzett kutatást. Jurkėnas az antroponímia fejlődésének egyik legfontosabb törvényének a konvergenciát tartja, amelyet a különböző appellatívumokból származó antroponi- 132 | ARTŪRAS JUDŽENTIS mok hasonlósága idéz elő. A különböző nyelvek lexikájának kialakulásában fontos szerepet játszottak a nyelvi érintkezések. A tipológiai kutatások célja az appellatívumok antroponimizációs modelljének hipotetikus megalkotása. Jelenleg csak a meglehetősen gyakran használt tövek rendszerét lehet meghatározni, amelyek számos indoeurópai nyelv antroponímiájában elkülöníthetők. A balti antroponímiai rendszert meglehetősen archaikus egységek alkotják. Vizsgálatuk jelentős lehet az indoeurópai tulajdonnevek rendszerének rekonstruálásában. A könyvet litván (166–170. o.) és angol (171–176. o.) összefoglalók, a rövidítések (177–179. o.), a források (180–182. o.) és a szakirodalom (183–190. o.) jegyzékei zárják. A könyv végén függelékként a két vagy több onimasorozathoz kapcsolódó antroponimák és komponenseik jegyzéke szerepel (191–193. o.). A monográfia ellentmondásos benyomásokat kelt. A széles körű törekvések, a messzemenő elképzelések és a régi antroponímia fejlődésének érdekes magyarázatai nincsenek összhangban a tényanyag meglehetősen szabadon és egyoldalúan értelmezett bemutatásával, amelyben nem fordítanak kellő figyelmet az egyes nyelvek személyneveinek etimológiájára és képzésére. A legjobb eredményekre alighanem sokoldalú régiantroponímia-kutatások vezetnének, amelyekben mind szemantikájuk, mind kifejezésbeli sajátosságaik figyelembe lennének véve. A könyvet Simas Karaliūnas és Olegas Poliakovas lektorálta, kiadását pedig a Litván Köztársaság állami nyelvhasználati és nyelvoktatási 1996–2005. évi programjának forrásaiból támogatták. 4. A Leksikografijos ir leksikologijos problemos című tanulmánykötetben (összeállította a Litván Nyelvi Intézet Lekszikográfiai Központja, szerkesztőbizottság: Pietro U. Dini és mások, Vilnius: a Litván Nyelvi Intézet kiadója, 2003, 344 o., ISBN 9986-668-53-- 0) a történeti és a kortárs lexikográfia különböző témáiról huszonhét tanulmány jelent meg. Tematikájuk szerint négy fejezetbe csoportosították őket. Minden tanulmányhoz irodalomjegyzék (szükség esetén — rövidítésjegyzék is) és angol vagy német nyelvű összefoglaló tartozik. A hasonló tanulmánykötetekben megszokott bevezetést a könyvben Evalda Jakaitienė „A kortárs lexikográfia céljai és feladatai” című tanulmánya (9—14. o.) helyettesíti. Ebben a lexikográfia elméletének és gyakorlatának legáltalánosabb kérdéseit vizsgálja. A lexikográfiát „alkalmazott jellegű tudományos alkotótevékenységként határozzák meg, amely tudományos adatokon és tételeken alapul” (12. o.). Kiemelik a lexikográfiai tevékenység szakaszait, és felvetik a lexikográfia elméletének feladatait. Tárgyalják a lexikográfia elmélete és gyakorlata közötti kapcsolatot, a szótárak szerepét, valamint a szótárkészítők munkájának értelmét és értékét. A tanulmányban tárgyalt általános kérdéseket szorosabban össze lehetett volna kapcsolni a litván lexikográfia jelenlegi helyzetével. Az első, „A lexikográfia története” című fejezetben Pietro U. Dini és Diego Ardoino, Vidmantas Kuprevičius, Virginija Stankevičienė, Vilma Šaudina, valamint Angelė Vilutytė-Rimševičienė tanulmányai olvashatók. A többi közül kiemelkedik Ona Kažukauskaitė „Nem Jumskis, hanem Ivinskis” (19–31. o.) című tanulmánya. Ebben meggyőzően bizonyítja, hogy az úgynevezett „Jumskis-- szótár” nem más, mint Laurynas Ivinskis „Lengyel–litván nyelvek szótára”. Egyet kell érteni a szerző következtetésével is, miszerint ideje lenne kiadni ezt a kéziratos szótárt. A „Kortárs lexikográfia” című második fejezet a könyv legterjedelmesebb része. Külön szeretnénk tárgyalni Aloyzas Gudavičius, Evalda Jakaitienė és Jolanta Viburytė tanulmányait. Aloyzas Gudavičius „A szójelentés-definíció nemzeti aspektusa” (61—69. o.) című tanulmányában a kognitív nyelvészet eszméit alkalmazza a lexikográfiára. Elsősorban Anna Wierzbicka munkáira támaszkodik. A jelentés meghatározásának nemzeti jellege „a szokásos, mindennapi tárgyakat és jelenségeket, a nép anyagi és szellemi kultúrájának jelenségeit megnevező szavakon” alapul, ÚJ MUNKÁK ÁTTEKINTÉSE | 133 gazdagabb szemantikai struktúrával, erősebb asszociatív kapcsolatokkal más szavakkal (vö. 63. o.). A definíció nemzeti jellegének ilyen felfogása és ennek megfelelően a nemzeti jelleg elve túlságosan szűken, leegyszerűsítően értelmeződik, és úgy tűnik, mintha egyszerűen a modern nyelvészet egy másik irányzatából — az etnolingvisztikából — vették volna át. Maga a szerző a tanulmány végén a jelentésdefiníciók jellegét a szótár rendeltetésével (típusával) is összekapcsolja. Evalda Jakaitienė „Homonimija paraleliniuose lietuvių kalbos žodynuose” („Homonímia a párhuzamos litván nyelvi szótárakban”, 70–79. o.) című tanulmányában összegzi a gyakorlati munka tapasztalatait. Konkrét problémákat és azok megoldási módjait vizsgálja, kiemeli a lexikológia és a lexikográfia (vagyis a lexikográfia elmélete és gyakorlata) közötti eltéréseket. Érdekes lenne a litván nyelv szótárait ebből a szempontból összehasonlítani más nyelvek megfelelő szótáraival. Jolanta Viburytė a „Lietuvių kalbos žodyne” (119–135. o.) található állatszőr-szín-meghatározásokat vizsgálja. A megfelelő szócikkek szemantikai elemzését elvégezve rámutat a meglévő meghatározások hiányosságaira, és azt javasolja, hogy az állatszőr színét a „bizonyos színű szőr” séma szerint határozzák meg. A meghatározás során kívánatos a színek és árnyalatok megszokott elnevezéseit használni. A tanulmány elemző jellegű, az összegyűjtött anyagot a megállapított kritériumok szerint gondosan megvizsgálta, következtetései hasznosak lesznek a leendő lexikográfiai munkák számára. Az elemző tanulmányokhoz kapcsolódnak az e fejezetben közölt Vilija Sakalauskienė, Agris Timuška és Jolanta Zabarskaitė írásai is. Jurgita Mikelionienė, Oleg Poljakov és Ieva Zuicena cikkei áttekintő jellegűek. A harmadik, „Lexikológia és etimológia” című fejezetben két történeti tanulmányt közölnek (Bernd Gliwa és Jonas Klimavičius írásait). Nem teljesen megalapozottan került ebbe a fejezetbe Milda Norkaitienė „Litván zoonimák” című tanulmánya. A sertések (Sus domesticus) nevei“. Benne jelenik meg Vida Rudaitienė meglehetősen felületes „A litván nyelv sajátossága és a nyugati nyelvek“ című tanulmánya, valamint Zita Šimėnaitė nagyobb terjedelmű, „A širdis főnevet tartalmazó frazeologizmusok szemantikája“ című publikációja is. Bernd Gliwa „A litván ragana „BejsMa; witch; Hexe' vajon ‘látnoknő’ volt?“ című munkája (159—169. o.) érdekes meglátásaival, a kérdés történetének és a vizsgált anyagnak jó ismeretével ragadja meg az olvasó figyelmét. Mindazonáltal a szöveg kissé terjengős, nehéz olvasni. A ragana szó új etimológiáját javasolja: *halott; egy halott vándorló lelke; a „kísértet” nem tűnik szemantikailag kellően megalapozottnak. Még több kétséget ébreszt a boszorkány kapcsolata a latin rgina ‘uralkodónő’ és hasonló szavakkal. Érdekes gondolatokban nincs hiány Jonas Klimavičius „AUKA, APIERA, ATNAŠA: a történet és a használat jellemzői” című tanulmányában (170–194. o.). Véleménye szerint Kazimieras Būga azon állítása, hogy az auka Simonas Daukantas félig új szóalkotása, korrekcióra szorul: megbízhatóbb azt gondolni, hogy Daukantas ezt a végződésképzős származékot az aukuoti igéből alkotta, vagy egy korábbi szót állított helyre. A tanulmány olvasójának meglehetősen nehezen kell átvágnia magát a tények sűrűjén, mivel a szerző gondolata elmerül az adatok bőségében. A könyv negyedik, „Dialektológia: a nyelvjárások lexikája” című fejezetében meglehetősen változatos témájú publikációk kaptak helyet. Aurelija Genelytė „A növények népi elnevezéseinek szóalkotási motivációja: az észak-panevėžiškiai és más litván nyelvjárások összehasonlító aspektusa” című tanulmánya (271–306. o.) gazdag autentikus anyagra épül, amelyet érdekfeszítően elemez. A tanulmány elméleti része meglehetősen gyenge, kifogásolható a motiváció következetlen osztályozása, és kevés figyelem jut a címben jelzett nyelvjárás-összehasonlító szempontra. A tanulmány következtetések nélkül zárul, csupán bizonyos összefoglaló megjegyzésekkel fejeződik be. Rolandas Mikulskas „A nyelvjárási nominációs rendszerek működésének sajátosságai” (p. 322-332) című tanulmányában megmutatkozik a szerző eredeti gondolkodása és éleslátása. A tanulmány bevezetője kissé száraz-