Daniel Petit. „Apophonie et catégories grammaticales dans les langues baltiques“

ACTA LINGUISTICA LITHUANICA LIIT (2005) 111-131 RECENZIJOS Recenziók Danie. Petit APOFÓNIA ÉS NYELVTANI KATEGÓRIÁK A BALTI NYELVEKBEN Leuven–Párizs: Peeters, 2004, 436 o., ISBN 90-429-1529-3 (Peeters Leuven), ISBN 2-87723-824-5 (Peeters France) (A kiadott nyelvészeti gyűjtemény, amelyet la Société de Linguistique de Párizs, Ixxxvi) Mielőtt elkezdenénk beszélni erről a könyvről, valahogy elsősorban fel szeretnénk idézni, hogy a nyugat-európai nyelvészek történeti-összehasonlító módszerének „aranykorában” a litván nyelvvel leginkább a németek, valamivel később pedig a franciák foglalkoztak. A litván nyelv franciaországi kutatásának úttörője kétségtelenül Ferdinand de Saussure tekinthető, aki nemcsak 1879-ben vagy 1880-ban járt a litvánok lakta területen (Godel 1973: 7-24; Mauro 1972: 331-332), hanem elsőként kezdett litván nyelvet oktatni a párizsi (később pedig a genfi) egyetemeken. A litván nyelv tényeire indoeurópai tárgyú munkáiban bőségesen támaszkodott a legtermékenyebb francia nyelvész, Antoine Meillet is. Tanítványa, Robert Gauthiot pedig két alkalommal – 1900-ban és 1901-ben – járt Litvániában. A nyelvész első litvániai utazásának gyümölcse az 1903-ban Párizsban külön könyvként megjelent, baltisztikának szentelt első monográfia, A Buivydžiai nyelvjárás (Le parler de Buividze). A franciaországi baltisztikának szentelt második monográfiára azonban egész évszázadot kellett várni. Ezt 2004-ben adta ki Daniel Petit, a baltisztika iránt érdeklődő és litvánul jól tudó nyelvész. A recenzált monográfia azonban az elsőtől lényegesen különbözik. Robert Gauthiot monográfiájának tárgya ugyanis a keleti felső-litván kupiskėni nyelvjárás volt, Daniel Petit könyve pedig mindhárom balti nyelv grammatikai kategóriáinak és az apofónia fejlődésének problémáit kívánja tisztázni. A könyv Előszavában (p. 5–6) a szerző rámutat, hogy a „jelenleg recenzált munka, amely a Párizsi Egyetem Sorbonne karán 2002. október 12-én megvédett habilitációból született, néhány évvel ezelőtt megkezdett eszme, a összehasonlító nyelvészet, pontosabban — a balti nyelvek (a litván, a lett és az óporosz) kutatásának eredménye” (p. 5). A szerző természetesen itt nem feledkezik meg sem a balti nyelvek kutatásának hosszú hagyományát elindító Ferdinand de Saussure-ről, sem az első, baltisztikának szentelt monográfia szerzőjéről — Robert Gauthiot- -ról. A recenzált könyv tehát a Tartalomjegyzéken (p. 3–4) és a már említett Előszón kívül egy Bevezetésből áll (p. 7-13), Hat különböző terjedelmű fejezetből (1 Személy kategóriája ir Tőváltakozás, p. 15-22; 2. A vidámság kategóriája és a tőváltakozás, 23–121. o.; 3. A szám kategóriája és a tőváltakozás, 123–169. o.; 4. A nem kategóriája és a tőváltakozás, 171–191. o.; 5. A mód kategóriája és a tőváltakozás, 193–288. o.; 6. Az idő kategóriája és a tőváltakozás, 289–361. o.), az összehasonlító fonetika problémáira vonatkozó következtetésekből magától értetődően világossá válik, hogy e kérdésben August Schleicher korától napjainkig 112 | RECENZIÓK (363–374. o.), Szójegyzék (377–410. o.) és Irodalomjegyzék (411–436. o.) című részeit, amelyek elején a nyelvek, a grammatikai terminusok és egyes kiadványok rövidítései szerepelnek (411–412. o.). A szerző a Bevezetésben megjegyzi, hogy „a fokváltakozást hagyományosan formális szempontból vizsgálják: leggyakrabban azt kell meghatározni, mely fonémák vesznek részt a vokális váltakozásban, és mi a köztük fennálló formális kapcsolat- ”, majd kifejti, hogy e nézőpont alapján rendszerint a fokváltakozás két típusát különítik el: a minőségi és a mennyiségi fokváltakozást (8. o.); ezt követően pedig rámutat, hogy „a fokváltakozás funkcionális szempontból is vizsgálható”, amikor meghatározzák az alapalakok (formes de fondation) és a levezetett alakok (formes fondées) fokváltakozásának kölcsönös morfológiai és szemantikai kapcsolatait (9. o.). Más szóval, a recenzált mű szerzőjét inkább az úgynevezett grammatikai fokváltakozás érdekli, amely a balti nyelvek grammatikai struktúrájában abban nyilvánul meg, hogy egyes grammatikai formák másokból jönnek létre, vagyis a monográfia szerzője teljes figyelmét annak szenteli, hogy az i8 ide. korszakból örökölt fokváltakozás helyzetét a balti nyelvekben a Todél §j rei8kinj Daniel’is Petit értékeli itt. összehasonlító grammatika szempontjából tárgyalja. A monográfia tehát csak a gyöki fokváltakozásra korlátozódik, vagyis a szavak és szóalakok gyökerében bekövetkező magánhangzó-váltakozásra, a képzők fokváltakozásának kérdéseit pedig teljesen érintetlenül hagyja. A szerző e korlátozása könnyen megmagyarázható: egyetlen monográfiában egyszerűen lehetetlen a gyöki fokváltakozás mellett a képzők fokváltakozásának problémáit is részletesen megvizsgálni. Csak remélni lehet, hogy Daniel Petit a priegaginė apofóniát a balti nyelvekben elkövetkező munkáiban tárgyalni fogja. Az összehasonlító nyelvészet szakemberei számára (vö. Stang 1966: 120k.; Zinkevičius 1980: 1, 89–96) már régóta ismert, hogy az i8 ide. Az „epochos” örökölt apofóniájának alapvető vonásait a balti nyelvek viszonylag jól megőrizték, bizonyos magánhangzó-váltakozási típusokat azonban már elvesztettek, másokat pedig jelentősen megújítottak. Emellett, ha felidézzük a történeti-összehasonlító nyelvészet csaknem két évszázados történetét és azt a szerepet, amelyet ennek az irányzatnak a képviselői a litván nyelvnek tulajdonítottak, amikor különféle ide. meglehetősen hosszú szakirodalmi jegyzéket lehetne összeállítani e kérdésről. De ekkor jelentősen eltávolodnánk a recenzált könyv tartalmától. Ezért magától értetődik, hogy amikor kézbe vesszük Daniel új, a magánhangzó-váltakozás problematikájának szentelt Petit könyve kapcsán mindenekelőtt az a kérdés merül fel, ji miben i8 különbözik a hasonló jellegű többi munkától. Ahhoz, hogy erre a kérdésre tágabban vagy szűkebben válaszoljunk, és értékeljük, miben is különbözik ez a könyv a többi munkától, legalább néhány iS szóval nemcsak a ne szerző által vizsgált kérdéseket kell megemlíteni, hanem a kutatási eredményekből következő következtetéseket is. A legkisebb valamennyi közül az első fejezet, amely azt tárgyalja, hogyan kapcsolódik a gyökapofónia a személy kategóriájához. És ez magától értetődő, mert a szerző szerint a személy kategóriája a balti nyelvekben soha nem állt kapcsolatban a magánhangzó- -változással, mivel ezt a sajátosságot az indoeurópai alapnyelvből örökölték. abban az alapnyelvben, amelyben a személyoppozíció az ige paradigmájában már grammatikalizálódott* lehetett, és ebben az esetben a balti nyelvek semmit sem változtattak az indoeurópai alapnyelven. rendszernek (22. o.). A második, a legnagyobb, 98 oldalas fejezetben a monográfia szerzője figyelmét a balti nyelvek főnévi kategóriájára — a szám kategóriájára — összpontosítja, és megpróbálja meghatározni, milyen szerepet játszott az örökölt oppozíció e balti nyelvi kategória fejlődésében. A kérdés megválaszolása érdekében D. Petit azt a hipotézist veti fel, hogy a proto-balti nyelvben a gyökszavak paradigmájában nem lehettek ismeretlenek az ablautellentétek. Ezek az ellentétek, amikor az sg. type nom. valamikor alapszintű fokkal rendelkező (vö. óporosz peuse <*peuk’, „fenyő”), a többi eset pedig gyenge fokkal - (vö. litván pusis< *puk’), a balti nyelvekben fennmaradt nyomok a szerző szerint megvannak. Igaz, ez az apofónia nem maradt fenn ugyanazon paradigma belsejében, közvetve önálló lexémákban tanúsított RECENZIÓK | 273 (vö. p. 55). A szerző azonban a fejezet következtetéseiben elismeri, hogy ha ir lehet beszélni arról, hogy A gyökér-apofóniának a balti nyelvekben való megőrzését iS illetően mindenekelőtt el kell ismernünk, hogy ez csak bizonyos feltételek mellett nyilvánul ir meg, amelyek A *suaizéje-ben található adatok, amelyek lehetővé teszik egy régebbi apofóniai helyzet felismerését, a szinkronikus apofóniai rendszer számára idegenek (vö. 120-121). Su A második fejezethez bizonyos értelemben ir kapcsolódik a harmadik, amelyben a szám kategóriáját tárgyalják. (o. 123-169), mert a szám kategóriája a főnévre és az igére jellemző. ir ir Ezért akár azt is mondhatnánk, hogy ez az uralkodó grammatikai kategória. Ez to esetben érdekes, hogy melyek A tőapofónia esetei jellemzőek Ezekre a grammatikai kategóriákra? Ar A főnevek és az igék esetében azonosak, ugye? ir ar Elkezdve E fejezet második részét, amelyet a névszórendszer számának apofóniájának szentelünk, és azonnal megerősítve, hogy a balti nyelvekben a főnevek egyes és többes száma ir (akárcsak ir a kettős szám) „soha nem kapcsolódik magánhangsu zó-változás“ (o. 124, 129), Daniellis Petit platiau a régi priisy wirds-öt vizsgálja ,A szó* ir lit. név, lat. név ,,A szó, név* viszonyát (o. 124-129), mivel jo véleménye szerint a két alak jelenléte a különböző balti nyelvjárásokban felveti a kérdést, milyen volt a viszony a balti ju korszak idején: vajon ar sg : pl a (kollektíva) egykori apofonikus szembenállásának ar maradványa, vagy nyelvjárási lexikai változatok. A szerző meg van győződve arról, hogy helyesebb lenne a második esetet választani (o. 128-129). A szerzőnek ezt a döntését valószínűleg az a körülmény ta diktálta, hogy ez az egyetlen főnévi példa, amelyben megpróbálhatnánk az apofónia nyomait keresni a szám kategóriájában. Nagyobb E fejezet része (p. 129-168) az ige rendszerének van szentelve. Ebben a részben a szerző az apofónia szempontjából először az atematikus jelen időket tárgyalja (p. 130-158), o a perfektumoir knak és preteritumoknak lényegesen kevesebb hely jut. A balti nyelvek atematikus jelen idejét röviden megvizsgálva Daniel'is Petit arra a következtetésre jut, hogy a balti nyelvekben tanúsított atematikus jelen idők nem mutatnak semmiféle A tőváltakozás nyomát a szám kategóriájának kifejezésében. Be az atematikus igék vizsgálatakor Ebben az esetben csak azokra az atematikus igékre kell korlátozódni, amelyeknek más indoeurópai nyelvekben vannak megfelelőik. a nyelvekben szintén vannak atematikus igék, ir megkülönböztetve őket a ty balti nyelvek atematikus igéitől, amelyek etimológiai megfelelői más flexiós típusokhoz tartoznak, mivel csak az előbbiek alkalmasak az örökölt tőváltakozás kutatására (o. 133). Ezek a következir tetések nem változtatták meg a fennmaradó részt. E rész elemzése: a fejezet végén a szerző csak azt állítja, ne hogy az egyes szám és a többes szám oppozíciójáb- : an a balti nyelvekben nincs nyoma az örökölt tőváltakozásnak, hanem még inkább Ez a következtetés pontosítja, hogy az indoeurópai rendszerrel su összehasonlítva a balti rendszerre a tő fokának paradigmán belüli egyneműsége jellemző* (o. 168). Így még az atematikus igék számának kifejezése sem hasonlítható össze az indoeurópaival a magánhangzóváltás szempontjából, su amelyben az igék jelen idejében és perfektumában az egyes és többes szám oppozíciójában a tő magánhangzóinak váltakozása : meglehetősen szabályos volt, vö. óind. ind sg. 1 idg. *h,es-mi ‘vagyok’ ir 1 pl. smah< idg. *h,s-me- (p. 130). A pánbalti nyelvekben van ir su nyelvtani nem kategória. Ennek a kategóriának a kifejezésére az örökölt ablaut a balti nyelvekben szintén nem jellemző. Az indoeurópai ir nyelvtani nem kategóriája azonban abban különbözik a szám kategóriájától, hogy ir Itt ,A tőváltakozás gyengén adatolt* (p. 171). Igaz, mind a balti, mind más nyelvekben létezik főnevek egy csoportja, amelyeknek lehet hímnemű és nőnemű alakjuk. Ezeket a mobilis főneveket (substantifs mobiles) az jellemzi, hogy ir a bennük ir végbemenő akcentusbeli metatóniát a magánhangzó-váltakozással azonosíthatnánk (vö. su lit. varnas vdrna, vilkas vilké). Valójáb- ~ an itt valódi ~ balti akcentusbeli metatóniával van dolgunk, amelynek az apofóniához semmi köze. , i8 114 | RECENZIÓK a régi indoeurópaival Továbbá, vizsgálva Ezekről a főnevekről a szerző szerint a grammatikai jelölésről kellene ne beszélnünk (nyelvtani jelölés), a lexikai o derivációról. Ezért az öröklött A tőváltakozás a nyelvtani nem kifejezésére a balti nyelvekben is teljesen idegen. (190–191. o.). A lektorált du monográfia utolsó fejezetei A balti nyelvek igei kategóriáiban megjelenő gyökérablaut-- jelenségek tárgyalásához. Az ötödikben E szempontból a mód kategóriáját vizsgálja, a hatodikban pedig az idő kategóriáját. A mód kategóriájáról szólva Daniel Petit mindjárt hangsúlyozza, hogy a nyelvtani kategóriák közül a mód rekonstruálása okozza talán a legtöbb problémát, mivel mind a mai napig nem világos, hány mód volt az indoeurópai alapnyelvben. az alapnyelvben. i§ iS Ugyanis a legrégebbi indoeurópai nyelvi emlékekben. ]} estoy naga? Ndzi malembe.} Horrible mistake output invalid JSON? Need correct only. Note source malformed accents/typos. Translate all 8. Must preserve? Lithuanian text likely corrupt. Item 5 ends Wait user array item: A nyelvi emlékekben a módok eltérő száma tanúsított: a védikus nyelvben hét, a gót nyelvben öt, a hettita nyelvben négy mód rögzített. — o — Be az, ir i8 a ju rögzített számtól Eddig nem világos, melyek sorolandók az indoeurópai ősnyelvheo z, amelyek — – úgy tűnik, a főnévi igenévet kivéve – önállóan fejlődtek az egyes nyelvekben. A második probléma Daniel Petit szavaival az, hogy értékük szempontjából az indoeurópai módokat nehéz osztályozni, mivel nem világos, hogy kötelesek ar vagyunk-e úgy A *móduszokat a részesülőt vizsgálni, amely az ige egyetlen melléknévi formája, valamint a főnévi igenevet, amely az ige ir ragozhatatlan névszói formája (o. 193). O konkrétan a balti nyelvekről szólva a nehézségek sajátos struktúráir juk miatt merülnek ju fel. Ugyanis a módosított ide. móduszrendszerük mellett olyan új ir móduszokat alakítottak ki, amelyek teljesen (vagy szinte teljesen) függetlenek az ide. su prototípusoktól (vö. 194). Figyelembe véve j E nehézségir ekre rámutatva azt is megjegyezve, hogy az ókori nyelvi írásos emlékekben rögzített keleti balti 5, 0 (litván és ir lett) nyelveknek megfelelően módosító 6 ir 8 módjai lehetnek, a terjedelmét tekintve második fejezetben Daniel’is Petit nagyon precízen tárgyalja a balti nyelvek módjainak kategóriáit a tőváltakozás szempontjából. A fejezet végi következtetésekben megállapítja, hogy a modális tőváltakozás a balti nyelvekben két formában nyilvánul meg: az optatívuszban és a melléknévi igenévben az öröklött tőváltakozás formája található meg ir (de ia ji kihalóban lévő), a o származtatott ir igenevekben sokkal gyakoribb a i8 szabályosabb forma. De az infinitivus ir indicativus ellentéte (vö. lit. inf. mifiti, pres. ind. ména), a szerző szerint régi, és csak ir minden ne egyes balti nyelvben található meg, más indoeurópai ir nyelvekben azonban. nyelvekben, o pontos megfelelőik a szláv nyelvekben lehetővé teszik Gia ,,betekinteni egy nagyon ősi apofóniába" (287. o.). Az utolsó, hatodik fejezetben Daniel'is Petit azt vizsgálja, hogyan A tőapofónia megjelenik a balti nyelvek igeidőkategóriáiban, annál is inkább, mivel a balti a rendszer a jelen és a múlt tövére összpontosul, amelyek kontrasztjához a modális főnévi ir igenévi tő, az oppozíció is hozzájárul” (o. 289). A tőapofónia jelenségeit megvizsgálva a szerző az összegző következtetésekben azt állítja, hogy a balti nyelvek állandóan arra törekednek, hogy ,,az apofónia területét bináris oppozíciókkal korlátozzák: például az idő kifejezésében A tőapofónia bináris tk párként él <jelen múlt / mód >; kifejezésében szintén ji csak bináris párként fejeződik ki <indikativusz / főnévi igenév>” (o. 370). A monográfia szerzője ezt az elképzelést Wojciech Smoczyński munkájára alapozva fogalmazza meg, amely a balti mássalhangzó-tövű főnevek morfológiájának fejlődését vizsgálja (Smoezynski 2000: 18-33), Így hangsúlyozva, hogy a balti nyelvek A tőapofóniára jellemző a j bináris oppozíciók iránti hajlam, Daniel'is Petit következtetéseiben olyan kérdéseket vet fel, amelyek alapvetőek a balti nyelvek apofóniájának megértéséhez: 1) miért őrizte meg a tőapofóniát az egyik grammatikai kategória, a másik pedig miért veszítette el? ; miért korlátozódik az apofónia a mód 2) kategóriájában csupán <indikatyvo/infinityvo > opozicija, toliau, min, RECENZIJOS | Pts 0 nepazjstama optatyvui, imperatyvui, dalyviui; 3) kodėl laiko kategorijos raiškoje šakninė apofonija panaudojama tik <prezento /preterito> priešpriešai? ir 4) kodėl veiksmažodžių sistemoje laiko kategorija apofoniją išsaugojo, o skaičiaus kategorija ją visiškai prarado nuo baltų prokalbės laikų net atematiniuose veiksmažodžiuose? (p. 371). Ir reikia be išlygų pritarti, kad vieno atsakymo į visus šiuos klausimus negali būti, nes šakninės apofonijos likimą baltų kalbose sąlygojo daugelis veiksnių. Pirmiausia galima manyti, kad baltų prokalbėje labai anksti buvo niveliuotos silpniausios šakninės balsių kaitos, t. y. tos, kurios buvo retos bei išimtinės jau ide. prokalbėje (plg. apofoniją, susijusią su giminės raiška). Egyet kell érteni a recenzált monográfia szerzőjével abban, hogy a legfontosabb és egyben nagyon nehezen értékelhető tényező a morfológiai függőség szintje. Azért a legfontosabb, mert lehetővé teszi az alapés a levezetett formák megkülönböztetését. Ugyanis a grammatikai apofóniát elvesztett kategóriákban az említett formák levezetett, azaz az alapformáknak alárendelt formákként jelennek meg, és éppen ezektől vették át a vokalizmus fokát. A legvilágosabb példa a balti nyelvek participiumai, amelyek a magánhangzó-váltakozás tekintetében semmiben sem különböznek a megfelelő alapvető indikatívuszi formáktól. Vagyis ha az apofónia eltűnése összefügg a formák alapformákból levezetett formákká való átmenetével, akkor Daniel Petit szerint „nemcsak az apofónia bizonyos grammatikai kategóriákban bekövetkező eltűnését fontos megmagyarázni, hanem az e kategóriákat megjelenítő formák státusának megváltozását is” (p. 372–373). Ezenkívül e státusváltozást azért is feltétlenül meg kell magyarázni, mert az apofónia fejlődése (azaz megőrzése vagy elvesztése) összefügghet a vizsgált kategória nagyobb vagy kisebb fokú grammatikalizációjával (p. 373). Általánosságban, Daniel Petit részletesebb következtetésvitájába nem bocsátkozva, hangsúlyozni kell, hogy azok mindegyike nagyon megalapozott. Az összes balti nyelvi tény értelmezése nemcsak a szerző ir széles körű nyelvészeti látóköréről tanúskodik (a bibliográfiai jegyzékben több mint 400 tétel szerepel), hanem a balti nyelvek grammatikai szerkezetének jó ismeretéről is. Ezért a könyvben – néhány kivételtől eltekintve, amikor a lett nyelv ereszkedő hangsúlyú szavait eltérően közlik (vö. per ‘peria’ per, p. 293 ir 391; p. 255, 390 ir min ‘mina’, p. 313; stumj ,,stumia“, p. 326, 391; vemj,,vemia“, p. 319, 392), továbbá a litván nyelv aSttioni (=astuoni) számnevének, p. 94, iin 151, hibás hangsúlyozását, valamint a stipras helyett tévesen kinyomtatott stipra alakot, p. 386, leszámítva, a balti nyelvek szavai korrektúrahibák nélkül szerepelnek. Ez is nagy előnye a külföldön kiadott könyvnek. Igaz, valamivel több pontatlanság található a bibliográfiában, például Grazina Akelaitienė 1993., 1994. és 1997. évi munkáinak címében a morfologinės (p. 413) (kaitos) helyett morfonologinės-nek kellene állnia; Regina Venckutė 1981-ben megjelent cikkének címében a neapofinija (435. o.) helyett neoapofonija kellene hogy álljon, az 1966-ban kiadott alapvető Zigmas Zinkevičius-- mű pedig nem a Lietuvių kalbos dialektologija (436. o.), hanem a Lietuvių dialektologija címet viseli. Ezek a pontatlanságok azonban semmiképpen sem csökkentik Daniel Petit könyvének értékét, amely nélkül a jövőben egyetlen baltisztikai kutató sem boldogulhat, annál is inkább, mivel valóban nem lesz nehéz használni, hiszen minden állítás nemcsak jól alátámasztott, hanem meglehetősen egyszerű nyelven is van megfogalmazva. Így a baltisztikába valóban nagy tudásanyaggal érkező Daniel Petitnek szeretnénk sok sikeres jövőbeli utat kívánni a balti nyelvek történetének labirintusaiban, és azt, hogy ne csak sikeresen folytassa, hanem fejlessze is a baltisztikai hagyományokat Franciaországban. 116 | RECENZIÓK IRODALOM Govt, R. 1973: A propos du voyage de F. de Saussure en Litvánia. Cahters Ferdinand de Saussure 23, 7-24. Mauro, T. de 1972: Kritikai életrajzi et jegyzetek F, de Saussure-ről. In: F. de Saussure, Általános de nyelvészeti kurzus, Párizs: Payot, 319-404. Smoczvski, W. 2000: Ólitván Zmuo, Zmunj a balti atematikus na főnevek között. Acta Linguistica Lithuanica 43, 18-33. Sane, Cu. S. 1966: A balti nyelvek összehasonlító grammatikája. Oslo: Unwversitetsforlaget. Zinxevicius, Z. 1980: Lietuywy nyelv történeti nyelvtana 1. Vilnius: Mokslas. Juozas Karaciejus Litván Nyelvi Intézet P. Vilei8io u. 5., 10308, Vilnius Lozorius ZENGSTOKAS ÉNEKEK KERESZTÉNY IR SZELLEMI IR JU FORRÁSOK Összeállította Guwo Micueuit Vilnius: Baltos lankos, 2004, 584 p., ISBN 9955-584-71-8 2005 metų pradžioje „Baltos lankos“ leidykla (2004 metų data) išleido iš karto bibliografine ne retenybe tapusį Lozoriaus Zengštoko 1612 metų giesmyną Giesmes Chriksczionischkos ir Duchaunischkos. Retenybe tapo todėl, kad, nors knygos „rengimą ir leidimą parėmė A Litván Köztársaság Seimje mellett működő Állami Litván Nyelvi Bizottság Litvánia Köztársaság Seimas* (o. 4), szinte egészen 2005 végéig Ez a kiadvány j nem jutott el így a ir könyvesbolo tokba, maga a kiadó pedig már régen azt állítja, hogy nincs jo több példánya. Ezért különféle kérdések merülnek fel: kinek Mire szolgált ez a kiadvány, ir miért Az Állami Litván Nyelvi Bizottság által támogatott kiadványt sehol sem lehet beszerezni? Hiszen nem szeretnénk azt állítani, hogy Az Állami Litván Nyelvi Bizottság már megkezdte a magánkiadók által készített kiadványok támogatását. O talán Ezzel a kiadvánnyal a szovjet „általános hiány” időszakára akartak emlékeztetni?.. A kiadvány a könyv összeállítójának Guido Michelinio dvikalbiu „Įvadu“ (lietuvių k. - p. 7-13; anglų k. - p. 14-21). Po jo fotografuotiniu būdu spausdinamas Lozoriaus Zengstoko giesmyno tekstas su Šaltiniais (p. 22–523), Berlyno egzemplioriuje esančių rankraštinių giesmių perrašymai su Šaltiniais (p. 524-526), 3 melléklei§ tek, amelyeknek csak az első —,A vilniusi példányban hiányzó lapok és kéziratos énekek a berlini példányéhoz* (o. 527-548) — közvetlenül kapcsolódik su Zengstoko énekeskönyvéhez (második ir harmadik, t. y. ,,Néhány példa i8 1588 m. A Königsbergben kiadott énekeskönyv Geistliche Énekek és Zsoltárok” (o. 549-558) ir Néhány példa: i$ 1599 m. A Nürnbergben kiadott énekeskönyv Geistliche Énekek és A „Psalmen“ (559–571. o.) inkább illusztratív jellegű), a végén pedig — „Források és bibliográfia“ (572–573. o.), valamint „Az énekelt szövegek jegyzéke az első sorok szerint“ (574–584. o.) található. A recenzált könyv „Bevezetésének“ szerzője, röviden jelezve Lázár Zengstok énekeskönyvének kapcsolatát Martynas Mažvydas és Jonas Bretkūnas korábbi énekeskönyveivel, valamint ismertetve a napjainkig fennmaradt, újrakiadott énekeskönyv két példányának állapotát, a továbbiakban hangsúlyozza, hogy mivel az énekek szövegeit 50 ,,a Zengstok kiadása előtt többször is közzétették, az előkészítés során 81