Dėl gramatinių funkcijų skirstymo

PASTABOS | 107 A GRAMMATIKAI FUNKCIÓK OSZTÁLYOZÁSÁRÓL A 2005-ben megjelent, prof. Vytautas Ambrazas által írt Szintaktikai viszonyok kutatása című mű recenziója már korábban örömmel töltötte el a 2003-ban megjelenni kezdő Nyelvtani tanulmányok sorozat szerzőit. Az ALL e számában ugyanezen szerző harmadik Nyelvtani tanulmányok kötetéről, a Grammatikai funkciók vizsgálata című műről írt recenziója jelenik meg. Néhány gondolatot ébresztett, amelyeket szívesen megosztanék. Örvendetes maga a tény, hogy ezt a tanulmánykötetet nem hagyták egyszerűen figyelmen kívül mint a litván nyelvtudomány szempontjából jelentéktelen eseményt, a recenzióból ítélve azonban nem úgy tűnik, hogy párbeszédet váltott volna ki. Bár a recenzens elismeri, hogy a kötetben felvetett gondolatokat a litván nyelv kutatóinak alaposan meg kellene vitatniuk, azt javasolja, hogy ezt csak a korábbi litván nyelvtanokban használt fogalmak alapján tegyék, különösen az ezekben a nyelvtanokban megadott szintaktikai viszonytípusok meghatározásaira támaszkodva. Hiszen „valószínűleg nem kell bizonygatni, hogy az említett viszonytípusok szintaktikaiak, nem pedig morfológiaiak, szemantikaiak vagy egyebek”. Ha ezt nem kell bizonygatni, akkor ez a dolog nyilvánvalóan axióma. Az axiómát azonban el lehet fogadni, de el is lehet vetni. Az euklideszi geometria mellett léteznek más geometriák is, amelyek nem az ő axiómáira épülnek. Természetesen senki sem támadja ezt a geometriát azért, mert bizonyos axiómákra épül, de aki belső ellentmondásokat találna benne, jogosan hívhatná fel ezekre a figyelmet. Éppen ezt próbálták megtenni a Gramatikos darbų szerzői a Dabartinės lietuvių kalbos gramatikos kapcsán, felhívva a figyelmet az abban szereplő egyes állítások belső ellentmondásosságára. Ambrazas professzor szerint azonban „a szerzők eleve elutasítják a szintaktikai viszonyokról alkotott ilyen felfogást, valamiért azt feltételezve, hogy a kétirányú szintaktikai viszony és a kölcsönös összefüggés [...] fogalma szükségtelen, és a szintaktikai és morfoszintaktikai jelenségek összekeveréséből ered”. De ezt nem eleve vetik el, és egyáltalán nem „valamiért”. A szerzők a jegyzetekben részletesen megindokolják, miért vetik el, rámutatva arra, hogy a kétirányú függőség fogalma feloldhatatlan ellentmondásokhoz vezet. A recenzens mindezeket az érveket elhallgatja, mintha nem is hangzottak volna el. Természetesen úgy tűnt, nem is kellett ezeket megvitatnia, hiszen a szöveg a Gramatikos darbų recenziójának készült. Mindazonáltal a „valamiért” szó használata itt helytelen. A recenzens ezután így ír: „Valójában itt semmiféle összetévesztés nincs, nyilvánvaló tény, hogy a szintaktikai viszonyoknak, így a kölcsönös kapcsolatnak is, vannak bizonyos morfoszintaktikai jelölői.” Senki sem tagadja, hogy a szintaktikai viszonyoknak lehetnek morfoszintaktikai jelölőik. Éppen „lehetnek”, hiszen a hagyományos nyelvtan is elismeri az „érintkezést” azokban az esetekben, amikor a függő szóalaknak nincs függőségi jelölője, például: Jonas gyorsan odafutott. És éppen itt rejlik egy bizonyos kényelmetlenség, amelyet a recenzens következetesen elhallgat. A hagyományos nyelvtan ugyanis két teljesen eltérő heurisztikus eszközt használ a szintaktikai függőség megállapítására. Egyrészt az egyeztetés az olyan mondatokban, mint Vidám Jōnást láttam, alapot ad annak kijelentésére, hogy a vidám szó szintaktikailag a Jónást szótól függ. Másrészt az olyan mondatokban, mint Jonas gyorsan odafutott, ahol nem lehet morfoszintaktikai kritériumokra támaszkodni, azt feltételezik, hogy a gyorsan az odafutott szótól függ. Vagyis a szintaktikai viszony fennállásának megítélésekor nem mindig a morfoszintaktikai kritériumot használják. Mivel ez a függőség nem sem vonzat, sem egyeztetés, érintkezésként jellemzik. Éppen itt rejlik a veszély: a heurisztikus eszközök ellentmondásosak. Ha megengedett a szintaktikai függőség megállapítása olyan esetekben is, amikor nincs morfoszintaktikai jelölő, akkor például azt is meg lehet állapítani, hogy a Tartsd az üveget függőlegesen mondatban a függőlegesen szó érintkezésben áll a üveget szóval. Miben különbözik ugyanis ez a mondat a Tartsd az üveget függőleges helyzetben mondattól, ahol elismerik a tárgytól való ilyen típusú függőséget? Csak a szófajban: az első mondatban határozószó szerepel. Aki ilyen állítást tenne, csupán azokra a kritériumokra támaszkodna, amelyeket maga Ambrazas professzor javasol. 108 | PASTABOS Nem tenne mást, mint azok, akik feltételezik az érintkezési viszony fennállását a határozószó és az ige között az ilyen mondatokban: Jonas gyorsan odafutott, Tartsd az üveget függőlegesen. Ebből az következne, hogy mind a Tartsd az üveget függőlegesen, mind a Tartsd az üveget függőlegesen tartva mondatban kettős a szintaktikai viszony. Mit számít, hogy az A mai litván nyelv nyelvtana szerzői az első esetben nem látják szükségét annak, hogy érintkezési viszonyt tételezzenek fel a üveget és függőlegesen között? Csak az a fontos, hogy ezt az e nyelvtan által javasolt kritériumok alapján meg lehet tenni. Ebből következik, hogy az az állítás, miszerint a Tartsd az üveget függőlegesen mondatban kettős a szintaktikai viszony, pontosan annyira igaz, mint az, hogy egyszeres. Annak a diáknak, aki ebben a mondatban kettős szintaktikai viszonyt látna, adható elégtelen osztályzat, de az A mai litván nyelv nyelvtana elmélete alapján nem lehet bebizonyítani, hogy téved. Semmiféle szofisztika nem szüntetheti meg az ellentmondásos heurisztikus eszközökre épülő rendszer hibás voltát. Mennyire nyilvánvalóak valójában a recenzens által említett tények? Idézzük ismét: „nyilvánvaló tény, hogy a szintaktikai viszonyoknak, így a kölcsönös kapcsolatnak is, vannak bizonyos morfoszintaktikai jelölői”. Joannas Nichols 1986-ban megjelent nevezetes cikke óta azonban nyilvánvaló, hogy a szintaktikai és a morfológiai függőségi irányok ellentétesek is lehetnek; ezt a jelenséget „fejjelölésnek” nevezik (head marking). Így az a főnév, amelynek az ige vonzatát képezi (az ige a fő tag), egyeztethető vele; a világ számos nyelvében az igék nemcsak az alannyal, hanem a közvetlen és közvetett tárgyakkal is egyeztetődnek. Nem valószínű, hogy Ambrazas professzor számára ismeretlen volna a „fejjelölés” fogalma, de e gondolat litván nyelvészetben való elterjedését nyilván nem tartja kívánatosnak. Ha elfogadjuk ezt a fogalmat, a kölcsönös kapcsolat szükségtelenné válik. Aki akarja, elutasíthatja az említett fogalmat, de annak cáfolata 2005-ben már nem „nyilvánvaló” tény. Anélkül, hogy egyetlen szóval is említené azokat az érveket, amelyekre a Nyelvtani tanulmányok szerzői a szintaktikai viszonyok felfogásának módosítására tett javaslatukat alapozzák, a recenzens minden erejét annak bizonyítására összpontosítja, hogy e művek szerzői önmaguknak mondanak ellent: az egyik helyen elismerik a szintaktikai függőséget, egy másik helyen pedig elutasítják. Ezt kiragadott mondatokkal alátámasztani aligha nehéz. A Nyelvtani tanulmányok szerzői ugyanis a függőség különböző típusait tárgyalják: a szemantikai, a szintaktikai és a morfológiai függőséget. A szerzők szerint fontos megkülönböztetni ezeket, hogy a fogalmi apparátus pontos, az elmélet pedig ellentmondásmentes legyen. Az igazság helyreállítása az egyes idézetek elemzésével, valamint annak bemutatásával, hogy a szóban forgó mondatot miként és milyen céllal ragadták ki a szövegkörnyezetéből és torzították el, hosszú és unalmas eljárás volna. Csak egy példát hozok. A Nyelvtani tanulmányok szerzőinek azt róják fel, hogy megpróbálják „magát a tárgy és az állítmányi jelző (predikatívum) közötti szintaktikai viszonyt is tagadni az ilyen mondatokban: A hátára döntötte a testvérét [...] vagy Vidámnak láttam őt”, majd hozzáteszik: „Másutt viszont már azt javasolják, hogy a másodlagos predikatívum terminust éppen azokhoz a [...] megfelelő morfoszintaktikai jegyekkel rendelkező másodlagos predikátumokhoz kapcsoljuk.” Így van, valóban ez áll a Nyelvtani tanulmányokban, és a két állítás nem mond ellent egymásnak. A Nyelvtani tanulmányok szerzői ugyanis éppen azt akarták megmutatni, hogy az állítmányi jelző és a határozók közötti különbség nem szintaktikai, hanem morfológiai. A recenzens éppen ezt hallgatja el. Aki szeretné megtudni, miért jobb lemondani az állítmányi jelző kettős szintaktikai viszonyáról, fellapozhatja az A mai litván nyelv nyelvtana 490. oldalát, ahol az egyeztetett állítmányi jelzők mellett egyeztetetleneket is megkülönböztetnek. De hát az állítmányi jelzőket éppen az egyeztetés különbözteti meg a határozóktól (a határozó érintkezés útján kapcsolódik az igéhez, az állítmányi jelző pedig ezenfelül az alannyal vagy a tárggyal is egyeztetődik)? Hiszen éppen az egyeztetés mutatja a Vidámnak láttam őt mondatban – Ambrazas professzor szerint is –, hogy az állítmányi jelző és a tárgy között szintaktikai függőség áll fenn, amely lehetővé teszi a szintaktikai PASTABOS 109 kettős kapcsolatként jellemezni. Ha az egyeztetés a predikatív jelző meghatározásának része, akkor micsoda az „egyeztetés nélküli predikatív jelző”? Mivel az ilyen contradictio in adiecto jobb elkerülni, a Gramatikos darbos azt javasolja, hogy ismerjük el: a predikatív jelzők és a határozók közötti különbség morfoszintaktikai, nem pedig szintaktikai. Mi a valódi probléma ezzel? A recenzens azt veti a Gramatikos darbų szerzőinek szemére, hogy összekeverik a kritériumokat, pedig ők csupán arra hívják fel a figyelmet, hogy hasznos különbséget tenni a szintaktikai függőség és a morfológiai viszony között. Amikor erőszakkal próbálják ezeket összemosni, olyanok jönnek ki belőle, mint például az „egyeztetés nélküli predikatív jelzők”. Hol „kereszteződnek” valójában a kritériumok, és hol nem? Még egy megjegyzés magához az „ellentmondás” fogalmához. A recenzens szerint a Gramatikos darbuose közölt állítások közül sok ellentmondásos. Állítólag például az imént idézett, predikatív jelzőkről szóló állítások is ellentmondásosak. A szükséges határozó fogalma „nyilvánvalóan ellentmondásos”. Hogy miért „nyilvánvalóan” ellentmondásos ez a fogalom, nem világos, mivel e sorok szerzője a recenzált műben már kifejtette, mire alapozza a választott terminust, és miért nem ellentmondásos az (arról, hogy a szerzők miként határozzák meg a szükséges határozó fogalmát, a recenzens nem tájékoztatja az olvasót; így annak ellentmondásosságát hit kérdéseként állítja be, hasonlóan a bizonyításra nem szoruló szintaktikai kapcsolatokhoz). Talán ha az olvasó megértené, milyen kritériumokat alkalmaz a recenzens az „ellentmondásosság” megítélésére, könnyebben megértené, miért nem „nyilvánvalóan ellentmondásos” az „egyeztetés nélküli predikatív jelző” fogalma, amelyet közvetlenül azután vezetnek be, hogy a predikatív jelzőt az alannyal vagy a tárggyal való egyeztetés alapján meghatározták. Én éppen ellenkezőleg úgy vélem, hogy az „egyeztetés nélküli predikatív jelző” fogalma belső ellentmondást mutat, mivel ellentmond az ugyanabban a fejezetben néhány oldallal korábban közölt meghatározásnak; a Gramatikos darbuose talált ellentmondások pedig csak a recenzens szemszögéből ellentmondásosak. A predikatív jelzők és a határozók tisztán morfológiai elkülönítése csak annyiban ellentmondásos, hogy ellentmond a Dabartinės lietuvių kalbos gramatikoje megadott szintaktikai viszonyok meghatározásainak, amelyek helyességét „nem szükséges bizonyítani”. Végül a recenzió utolsó mondata is meglepő: „Tehát egyet kell értenünk a szerzők véleményével, miszerint „az említett funkciók meghatározásával és leírásával kapcsolatos problémákat nem sikerült kielégítően megoldaniuk”. Reméljük, hogy erre a jövőben sor kerül.” Valójában a recenzált kötet szerzői soha nem remélték, hogy megoldják a nyelvtani funkciók leírásával kapcsolatos valamennyi problémát. Eddig ezt egyetlen nyelvészeti iskola sem tudta teljesen megtenni, és nagyon is kétséges, hogy valaha végleges választ kapunk-e mindazokra a kérdésekre, amelyek évtizedek óta foglalkoztatják a nyelvészeket. Minden nyelvésznek vannak hasonló kétségei, ezért meglepő Ambrazas professzor megjegyzése és az a mögötte meghúzódó feltevés is, hogy a valamennyi kérdés megválaszolására és a grammatika végső igazságának feltárására való képtelenség (God’s truth) kizárólag a Gramatikos darbų szerzőinek problémája, amelyet könnyen orvosolni lehetne a hagyományos grammatika menedékébe való visszatéréssel. A Gramatikos darbų szerzői nem akarják kicsalogatni ebből a menedékből azokat a nyelvészeket, akik biztonságban érzik magukat benne. De aki úgy gondolja, hogy olykor egészséges dolog kételkedni a bizonyításra nem szoruló igazságokban és kritikusan átgondolni őket, az a Gramatikos darbuose végső válaszok helyett legalább érdekes kérdéseket találhat, amelyeket Ambrazas professzor sajnálatos módon úgy döntött, hogy recenziójában elkerül. Nagyon sajnálatos, hogy kerülik a párbeszédet, mert az érdekes lehetne. Axel Holvoet Lietuvių kalbos institutas P. Vileišio g. 5, 10308 Vilnius, Lietuva