Remarques sur la règle de Winter

ACTA LINGUISTICA LITHUANICA LIII (2005), 33–37 Megjegyzések Winter szabályához Witold Mańczak Krakkó A szerző néhány megfigyelést tesz Winter szabályával kapcsolatban; ezek közül a legfontosabbak a következők: (1) a szerző nem ismer olyan nyelvet, amelyben végbement volna a Winter által a balto-szlávra vonatkoztatott fonetikai változáshoz hasonló változás; és (2) Winter szabályának bizonyos kivételei azzal magyarázhatók, amit a szerző a gyakoriság okozta szabálytalan fonetikai fejlődésnek nevez. 1. Alapvető különbség van aközött a megállapítás között, hogy Napóleon 1821-ben Szent Ilona szigetén halt meg, és aközött, hogy az ember (vagy általánosabban bármely élőlény) halandó. Az első, időben és térben behatárolt megállapítás egy történelmi eseményre vonatkozik, míg az utóbbi, amely mindig és mindenütt érvényes, biológiai törvény. Mutatis mutandis, a nyelvészetben is vannak hasonló különbségek. A római grammatikusok a történeti fonetikának csupán egyetlen szabályát ismerték: vocalis ante vocalem corripitur (például habēre, habēm̄us, habētis, habēbat, de habeō, audīre, audīmus, audītis, audītum, de audiō, audiunt, audiēbat). A szóban forgó szabály egyetlen nyelvre (a latinra) vonatkozik, míg Zipf törvénye minden nyelvre és történetük minden korszakára érvényes. Mivel a világon legalább 3000 nyelv van, a különbség a vocalis ante vocalem corripitur szabály és Zipf törvénye között óriási, és az 1 és 3000 közötti különbséghez hasonlítható. Mivel a „Winter-törvény” csak egy nyelvre (a balto-szlávra) vonatkozik, és ennélfogva a vocalis ante vocalem corripitur szabályhoz hasonlít, nem pedig Zipf törvényéhez, pontosabb „szabálynak” nevezni. Az, hogy a nyelvészek túlnyomó többsége összekeveri a törvényeket és a szabályokat, azzal magyarázható, hogy egyáltalán nem érdeklődnek a nyelvi tények mennyiségi vonatkozásai iránt, és nem látnak különbséget 1 és 3000 között. 2. Winter (1978: 444–445) a következőket írta: „Természetes-e a VD > V:D típusú fejlődés? Vagy az, amit a balti és a szláv nyelvekben megfigyelni látszunk, szokatlan jelenség? Ahelyett, hogy más nyelvekből vett párhuzamok hosszú sorát próbálnám felsorolni, egy jól ismert, a lengyel nyelven belüli fejlődés rövid tárgyalására szorítkozom. A lengyel szavak igen nagy számában ilyen típusú váltakozás figyelhető meg: dwór, dworu... A változást, amelyet a mai körülmények alapján magánhangzó-emelkedésnek kellene nevezni, magánhangzó-hosszabbodásként értelmezik... A hosszúság bevezetésének feltételei a jelek szerint a következők voltak: egy rövid o, akár régebbi o-ból, akár régebbi e-ből származott, volt 34 | W I T O L D M A Ń C Z A K megnyúlt zöngés, nem nazális mássalhangzó előtt, feltéve, hogy ezt a mássalhangzót (a mai lengyel nyelv állapotát tekintve) szóhatár vagy morfonológiai határ és egy zárhang követte. Érdekes megfigyelni a középkori lengyel és a balto-szláv nyelvbeli nyúlás feltételei közötti hasonlóságokat és különbségeket egyaránt: a lengyelben úgy tűnik, az a döntő, hogy a mássalhangzó [+ zöngés] jeggyel rendelkezzen, a balto-szlávban pedig az, hogy ez a jegy megkülönböztető legyen – így a középkori lengyelben az r előtt is bekövetkezett volna a nyúlás, a korai balto-szlávban viszont nem. A lengyelben tehát a jelenség az közvetlenül következő fonémákat illetően szélesebb körű; másfelől a balto-szlávban nem volt kikötés, hogy a nyúlást kiváltó fonéma meghatározott környezetben forduljon elő. A középkori lengyelben és a korai balto-szlávban végbement nyúlás ezért hasonló, de korántsem azonos folyamatok; a középkori lengyelben nem egy ősi szabály újraéledéséről volt szó, csupán a hasonló feltételek vezettek hasonló eredményekhez. Lényeges különbség van az ólengyel és a balto-szláv magánhangzó-nyúlás között. A régi lengyel nyelvben olyan változásról volt szó, mint ami jelenleg a francia ruse szóban megy végbe a russe szóhoz vagy az angol dog szóban a dock szóhoz képest, vagyis a magánhangzók a szóvégi zöngés mássalhangzó előtt nyúlnak meg, míg a balto-szlávban a nyúlás nem szóvégi zöngés mássalhangzó előtt következhetett be, vö. lit. úoga vagy óegyházi szláv vinjaga. Személy szerint nem ismerünk olyan nyelvet, amelyben olyan változás ment volna végbe, amilyet Winter a balto-szlávra feltételez. Ez pedig felvet egy problémát: lehetséges-e, hogy a balto-szlávban olyan hangváltozás ment végbe, amely egyetlen más nyelvben sem? 3. Vannak olyan esetek, amelyek értelmezése kétségesnek tűnik. Parmi les mots que cite J. H. Holst (2003: 164) pour étayer sa thèse, on trouve “lit. stógas; pbsl. *stágos < *stágos”. Il ne se rend pas compte qu’il existe une contradiction entre le lituanien et les langues slaves, où il y a des mots comme pol. stóg, tchèque stoh ou russe et slovène stog, qui proviennent de *stogъ. Un allongement, qui a eu lieu en lituanien, ne s’est pas produit dans les langues slaves. Ailleurs, le même auteur (2003: 149) a écrit: „Werner Winter azt állította, hogy egy rövid magánhangzó a balto-szlávban zöngés zárhang előtt megnyúlt… az állítás helytállósága azonban erősen vitatott. Ez a tanulmány megmutatja, hogy egy módosítással helyes állítássá alakítható: a szóban forgó nyúlás csak a szóhangsúly alatt ment végbe. Gyakori, hogy a szóhangsúly szerepet játszik a hangtörténetben. A legismertebb példa talán a Verner-törvény.” Hangsúlyozni kell, hogy a germanisták túlnyomó többsége Jespersenhez hasonlóan értelmezi Verner szabályát, aki két fiktív szót használt: ásasa > ásaz(a) és asása > azás(a), vagyis a réshangok mediális és szóvégi helyzetben zöngésülnek, kivéve, ha a hangsúlyos magánhangzó után állnak (Mańczak 1990: 92). Ennek megfelelően valamennyi germanista olyan protogermán szavakat rekonstruál, mint REMARQUES SUR LA RÈGLE DE WINTER 35 *wulfaz. Következésképpen különbség van Winter szabálya között, amely Holst javasolt módosítása szerint a „szóhangsúly alatt” érvényesül, és Verner szabálya között, amely az egy hangsúly előtti szótagot követő, valamint a hangsúly utáni szótagot követő helyzetre egyaránt vonatkozik. 4. Hosszú évek óta azt állítjuk, hogy minden nyelvben három fő tényező határozza meg a szavak alakját: nemcsak a szabályos hangtani fejlődés és az analógiás fejlődés, hanem az is, amit a gyakoriság okozta rendhagyó hangtani fejlődésnek nevezünk. Minden nyelvben a gyakran használt morfémák, szavak és szókapcsolatok rendhagyó módon redukálódnak. Ennek három monográfiát (Mańczak 1969, 1977 és 1987), valamint számos cikket szenteltünk. Ami Winter szabályát illeti, vannak kivételei, ezért megoszlanak róla a vélemények, és több kísérlet is történt a módosítására. Nem kívánjuk itt megvitatni, hogy ez a szabály helyes-e vagy sem, csupán arra szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy Winter szabályának egyes kivételei a gyakoriság okozta rendhagyó hangtani fejlődéssel magyarázhatók. Óegyházi szláv bogb. A gyakoriság okozta rendhagyó hangtani fejlődés mellett létezik egy másik rendhagyó változás is, amely a régóta asszimiláció, disszimiláció vagy metatézis néven ismert hangváltozásokban, hiperkorrekt formákban vagy expresszív formákban áll. E rendhagyó fejlődés egészére az jellemző, hogy különböző nyelvekben különböző szavakban megy végbe. Például a latin caeruleus szóban disszimiláció figyelhető meg, ám nehéz volna olyan indoeurópai nyelvi szót találni, amelynek jelentése „caeruleus”, és disszimilációt mutatna. Az asszimilációkkal, disszimilációkkal és hasonlókkal ellentétben a gyakoriság okozta rendhagyó hangtani fejlődés különböző nyelvekben többé-kevésbé párhuzamosan megy végbe; ez azzal magyarázható, hogy a leggyakoribb szavak mindenütt többé-kevésbé azonosak. Isten neve különböző, gyakran használt kifejezésekben redukált alakban fordul elő: lengyel, orosz, szlovák bodaj, lengyel nyelvjárási bdaj, orosz spasibo „köszönöm” < sъpasi Bogъ, ukrán spasybi, cseh bohdá (< Bůh dá), bodejt, bopomozi, cseh nyelvjárási pánbiček (a pánbičku megszólító esetből: < pane na nebičku). A szlovák bohovitý melléknév a boh ho vie kifejezésből származik, azzal a különbséggel, hogy a melléknévben rendhagyó redukció történt. Továbbá említhető a szlovák pomajbo „segíts, Isten”, pomodaj šťastia, a cseh zdarbu < zďar Bůh, nazdar < nazdarďbůh, a lengyel nyelvjárási dalbo < dalibóg, a lengyel nyelvjárási pomagabóg, az alsó-szorb pomgaj Bog, az alsó-szorb lěč Bog da > zbogda > zboda, az ukrán probi (= lengyel przebóg), vagy a bozna < *Bogъ znajett. Az orosz Bog szó g-jének réshangos ejtése szintén a gyakoriság okozta rendhagyó hangtani fejlődéssel magyarázható (Mańczak 1997). Litvánban is vannak redukált alakok: dieváž < dievaž(i) < Dievas žino(gi), sudie < sudieu < su Dievu, padėk < padėk Dieve, litván nyelvjárási žegno(k) die < *žegno(k) Dieve. Latinul több ezer d-vel kezdődő szó van, de tudomásunk szerint Iuppiter az egyetlen szó, amely elvesztette a kezdő d-t. Nyilvánvalóan ezt a szót, amely a római panteon legfontosabb istenét jelöli, nagyon gyakran használták. Véleményünk szerint a divus szabályos alak, míg 36 | WITOLD MAŃCZAK hogy deus a gyakoriság okozta szabálytalan hangfejlődéssel magyarázható (a divus és deus szavakról szóló közleményünk egy 2004-ben Łódźban tartott konferencia kiadványában fog megjelenni). Az angol God be with you kifejezésből good-bye lett. Az amerikai kiejtésben a God szó kettős kiejtésű: nemcsak [ɑ], hanem [ɔ] hanggal is ejtik, míg az összes többi -od végű szó (nod, rod, trod stb.), amelyek ritkábban használatosak, mint a God, kizárólag [ɑ]-val ejtendők. Itt a magánhangzó nyíltsági fokának csökkenéséről van szó, ami a gyakoriság okozta szabálytalan hangfejlődés jellegzetessége (Mańczak 1995). A németben az adieu ade alakra rövidült, míg a tschüs a vallon adjuus rövidített alakja, amely összevethető a spanyol adiós < ad + Deus. Nem valószínű, hogy a szláv bogъ ’isten’ szó jövevényszó, ha figyelembe vesszük származékainak jelentését; vö. lengyel bogaty ’gazdag’, ubogi ’szegény’, nieboga ’szerencsétlen’, zboże ’búza’, illetve ukrán bahato ’sok’. Óegyházi szláv chodь. A ’menni’ jelentésű ige mindenütt szabálytalan rövidüléseket mutat, mivel igen gyakran használják. Elég arra utalni, hogy a román etimológia első számú problémája az olyan igék eredete, mint a francia aller, az olasz andare, a spanyol andar, a provanszál ana, a rétoromán la, ma, na stb. A XVI. század óta mintegy hatvan etimológiát javasoltak e formák magyarázatára, amelyek valójában nem mások, mint az ambulare rövidült alakjai (Mańczak 1974 és 1975). Az olyan germán igék is szabálytalan, a gyakoriság okozta hangfejlődésen mentek keresztül, mint az angol go vagy a német gehen (Mańczak 1987a). A lengyel chodzić igével kapcsolatban érdekes megjegyezni, hogy a felszólító módú alak chodź, holott a várható alak *chódź volna (vö. a ’vezet’ jelentésű wodzić ige felszólító módú wódź alakját). A *chódź helyetti chodź felszólító alak azzal magyarázható, hogy a középkorban, amikor a lengyelben még hosszú magánhangzók voltak, a chodź o hangja szabálytalanul megrövidült. Óegyházi szláv voda. Ez a gyakran használt szó szintén szabálytalan rövidülést mutat. Ófranciában a latin aqua szabályos fejlődés eredményeként aive alakra vezetett, míg a modern eau alak a gyakoriság okozta szabálytalan hangfejlődéssel magyarázható. Litván aš. A litván aš és az óegyházi szláv jazъ közötti különbség szintén a gyakoriság okozta fejlődéssel magyarázható. V. sl. nevěsta. Au sujet de ce mot, Winter (1978: 444) a écrit ce qui suit: „A proto-indoeurópai wedh-... valószínűleg egyszerűen azt jelentette: ’vezet’. Ha a házasságkötés aktusa nemcsak a menyasszonyi ajándékok átadását foglalta magában, hanem azt is jelentette, hogy a menyasszonyt elvezetik a férj házába (vö. latin in matrimonium ducere), a két gyök könnyen összekeveredhetett: a gyakrabban használt *wedh- bekerült olyan szavakba, amelyekben *(E)wed-nek kellett volna megmaradnia, és ennek eredményeként létrejöhettek olyan alakok, mint az óind vadhūs ’menyasszony’, a litván vědinti ’férjhez ad’, stb.” Véleményünk szerint a nevěsta legmeggyőzőbb etimológiája a *newo-wedh-tā ’az újonnan hazavezetett’, és az *owe ě alakra való rövidülése a gyakoriság okozta szabálytalan hangfejlődéssel magyarázható. REMARQUES SUR LA RÈGLE DE WINTER | 37 RÉFÉRENCES HOLST, J. H. 2003. Eine Ausnahme des Winterschen Gesetzes. Historische Sprachforschung 116, 149–173 MAŃCZAK, W. 1969: Le développement phonétique des langues romanes et la fréquence. Kraków: Uniwersytet Jagielloński. MAŃCZAK, W. 1974: Une étymologie romane controversée: aller, andar, etc. Revue roumaine de linguistique 19, 89–101. MAŃCZAK, W. 1975: Étymologie de fr. aller, esp. andar, etc. et calcul des probabilités. Revue roumaine de linguistique 20, 735–739. MAŃCZAK, W. 1977: Słowiańska fonetyka historyczna a frekwencja. Kraków Uniwersytet Jagielloński. MAŃCZAK, W. 1987: Frequenzbedingter unregelmässiger Lautwandel in den germanischen Sprachen. Wrocław: Ossolineum. MAŃCZAK, W. 1987a: Etymologie von gehen und stehen. Kwartalnik Neofilologiczny 34, 3–10. MAŃCZAK, W. 1990: La restriction de la règle de Verner à la position médiane et le sort du s final en germanique. Historische Sprachforschung 103, 92–101. MAŃCZAK, W. 1995: La prononciation américaine de God. Kwartalnik Neofilologiczny 42, 231–237. MAŃCZAK, W. 1997: Frykatywne g w rosyjskim – rzekomy cerkiewizm. Słowianie Wschodni. Między językiem a kulturą, Kraków: Grell, 85–89. WINTER, W. 1978 The distribution of short and long vowels in stems of the type Lith. ēsti: vēsti: mēsti and OCS jasti: vesti: mesti in Baltic and Slavic languages. Recent Developments in Historical Phonology, The Hague: Mouton, 431–446. Witold Mańczak Zakątek 13/59 PL–30–076 Kraków, Pologne