Le denominazioni del sangue in area baltica

Acta Linguistica Lithuanica LVI (2007), 1 – 21 A vér elnevezései a balti térségben* Maria Teresa Ademollo Gagliano Università di Firenze Ebben a tanulmányban a vér megnevezésével kapcsolatos eltérést tárgyalom a balti nyelvek között. Míg a lett asins forma az ősi indoeurópai elnevezésből származik, a litván kraũjas és az óporosz crauyo által képviselt típus az egyes nyelvek korára nyúlhat vissza, de öröklött is lehet, bár mindenképpen későbbi az asins formánál. Mivel az utóbbi lehetőség tűnik valószínűbbnek, feltételezhetjük, hogy az őskor valamely szakaszában a vér mindkét elnevezése egyidejűleg jelen volt az egész indoeurópai térségben, vagy legalábbis annak egy részében, jóllehet eltérő funkciókkal. A balti térségben ez a pár a közös korszakban változatlanul fennmaradt. Később a balti nyelvek mindegyikében egyszerűsödési folyamaton ment keresztül, amelynek lett eredményei különböztek a litván és az óporosz eredményektől. Ha ez a rekonstrukció helyes, abból az következik, hogy mindhárom balti nyelvterület innovatív módon viszonyult az örökölt állapothoz. A balti térségben a vér elnevezései között fennálló eltérés problémájával (lit. kraũjas, ópor. crauyo, de lett asins) a kutatók mindeddig nem foglalkoztak behatóan. Trautmann és Endzelin a poroszról szóló általános munkáikban csupán a szóban forgó párt említik annak keretében * Éppen akkor fejeztem be ezt a munkát, amikor elhunyt Ruggero Stefanini, akinek távozása nagy űrt hagyott mind firenzei barátai és kollégái, mind a nyelvészeti kutatás egész világa körében. Mindannyian kivételes tudásáért, meglátásainak éleslátásáért, tanításának világosságáért, valamint azért a segítőkészségért fogunk emlékezni rá, amellyel bárki felé fordult, aki segítséget és tanácsot kért tőle – ahogyan én magam is tettem számtalanszor. A véletlen úgy hozta, hogy ebben a munkában egy sok évvel ezelőtt felvetett hipotézisét vitattam meg a kraũjas típusról, és felvilágosítást kértem tőle az itteni helyzetről. Ezért, de mindenekelőtt egy kivételes színvonalú és nagyvonalú tudós elvesztése miatt, ezeket az oldalakat emlékének szeretném szentelni. 1 MARIA TERESA ADEMOLO GAGLIANO a litván és a porosz egyrészt, illetve a lett másrészt fennálló lexikai eltéréseinek csoportjában, ahol mind a litván és a porosz, mind pedig a lett egy indoeurópai szót őriz (Trautmann 1910: X; Endzelin 1943: 14; vö. később Fraenkel 1962: 290, s.v. kraũjas: „das ebenfalls uralte asins”).1 Az kraũjas szóval kapcsolatban viszont Euler teljesen más véleményt képvisel: egy külön tanulmányban azt állítja, hogy ez a forma nem régebbi a balti korszaknál (1998b: 33 skk.).2 Végül a lett indoeurópai archaizmusainak rövid áttekintésében (Ademollo Gagliano 1995 [1998]: 347–357, különösen 348 skk., 355) én a kraũjas formát ősi alaknak soroltam be, amely azonban csak igen későn, a litvánban és a poroszban – más térségekhez hasonlóan – vette fel a „vér” jelentést. E divergencia megítélése tehát korántsem volt egységes, lényegében azért, mert a helyzetet nem vizsgálták kellő alapossággal, holott alaposabb mérlegelést igényel. Ahhoz, hogy megállapíthassuk, melyik megoldás a valószínűbb, tisztázni kell, milyen korra vezethető vissza ésszerűen a kraũjas típus, és ezért mindenekelőtt azt, hogy ez a típus a lettből egyszerűen hiányzik-e, vagy ténylegesen eltűnt onnan. E probléma megoldásától függ annak lehetősége vagy lehetetlensége, hogy a lett asins jelenlétét konzervatív viselkedés megnyilvánulásának tekintsük. Mivel – mint látni fogjuk – mindkét szó indoeurópai etimológiájú, a kérdés túlmutat a balti térségen; amint lehetőség szerint tisztáztuk az indoeurópai helyzetet, szilárdabb alapunk lesz ahhoz is, hogy megpróbáljuk megoldani a konkrét problémánkat. Kezdjük tehát a két szó különböző nyelvekbeli párhuzamainak vizsgálatával. Az asins típus (Mühlenbach-Endzelin 1923–25: 143 skk.; Karulis 1992, I: 78; Pokorny 1959: 343) a balti nyelveken kívül lényegében csak a keleti nyelvterületeken adatolt (indiai, tokhár, hettita, talán örmény, görög, valamint valószínűleg latin nyommal), kizárólag „vér” jelentésű szavakban: szkr. asṛk, asnaḥ; tokhár A ysār, B yasar; hett. ešḫar, ešḫanas; örm. ariwn (szerint 1 Si vedano anche Toporov (1984: 163); Smoczyński (1981 [1982]: 224); Sabalauskas (1990: 12), ecc. 2 Si veda anche Euler (1998a: nota 12 di p. 93), dove si parla addirittura di un neologismo. 2 Le denominazioni del sangue a hagyományos magyarázat, amelyet azonban ma sokan vitatnak)3; gör. ἔαρ, εἶαρ; valószínűleg lat. *aser (assarātum [Paul. ex Fest. p. 15 L s.v. assyr] = ‘borból és vérből kevert ital’), amely azonban akár nem latin eredetű szó is lehet. 4 Nyilvánvalóan átlátszatlan, tehát elszigetelt formáról van szó, amely heteroklit ragozása miatt igen ősi morfológiai típusba tartozik. Emellett a ‘vér’ jelentés állandó és kizárólagos, tehát – legalábbis abból következtetve, amit a dokumentáció alapján megállapíthatunk – eredeti. Így kétségtelen, hogy az asins típus ezzel a formával és ezzel a szemantikai értékkel az indoeurópai korig nyúlik vissza, és így egy bizonyos korszakban az egész területen jelen volt. Tekintsük most meg a krau̯jas típusú megfeleléseket, amelyet ‘vér’ jelentésben a balti területen kívül olyan területeken is adatolnak, ahol az asins nem fordul elő, vagy legfeljebb nyomokban jelenik meg (Fraenkel 1962: 290; Toporov 1984: 159–165; Mažiulis 1993: 262–266; Pokorny 1959: 621 sk.). Az krau̯jas ugyanis a nyugati területeken adatolható (latin, kelta, balti, szláv), mivel némi eltéréssel a tő magánhangzóját és a szó képzését illetően megfeleltethető az óegyházi szláv krъvь, a lengyel kry, az óorosz krovь szóval (vö. a litván krūvinas = ‘véres’ szóval); a latin cruor = ‘kiömlött vér, amely sebből folyik’; az óizlandi crú = ‘szétfröccsent vér’, a közép-walesi crau és a cornwalli crow szóval. Ha pedig a vér elnevezéseitől eltérő szavakra is kiterjesztjük vizsgálódásunkat, a gyök adatolható a védikus akravi hasta- = ‘véres kezű’, kraviṣ- = ‘nyers hús’ alakban; a szanszkrit krūra- = ‘sebesült, véres, nyers, kegyetlen, kemény’ szóban; az avesztai xrū- = ‘nyers, vérző hús’, xrūnya- = ‘vérből készült’, xrūra- = ‘véres, rettenetes’ szavakban; a görög κρέας = ‘hús’ szóban; az óizlandi hrár (*hrēu̯az) = ‘nyers, friss, lédús’, az ófelnémet (h)rō = ‘nyers’ szóban; a latin crūdus stb. A lettben, ahogy már említettük, a krau̯jas nem fordul elő, de biztosan összefügg ezzel a szóval a 3 La Olsen (1999: 490 sg.) propone una soluzione completamente diversa, per cui ariwn potrebbe derivare dalla radice del tipo krau̯jas, e in particolare da una proto-forma *kreu̯hnt-, da cui anche il genitivo gr. κρέατος, che però non compare nella documentazione prima del 338 a.C. (Frisk 1970: 11; Chantraine 1970: 580). Un’altra possibilità, sempre proposta dalla Olsen, è che ariwn possa rappresentare una contaminazione fra questa forma e un derivato di *es-r. Dal momento che la situazione è così incerta, nel seguito del lavoro non prenderemo in considerazione la testimonianza dell’armeno. 4 Ernout-Meillet (1959: 52); Walde-Hofmann (1965, I: 72), che non è d’accordo con questa ipotesi. 3 MARIA TERESA ADEMOLLO GAGLIANO a kreve forma = ‘megalvadt vér, sebhely, a gyógyulás során képződő var’ jelentéssel (Mühlenbach-Endzelin 1925–27: 274 sk.; Karulis 1992, I: 424 sk. s.v. krevele). Egyes kutatók (köztük például Pokorny és Toporov) szerint továbbá ugyanezen gyökből származnak mind a balti térségben, mind azon kívül olyan, meglehetősen eltérő jelentésmezőkhöz tartozó szavak is, amelyek kiinduló jelentése ‘megalvadt, kiszáradt, megmerevedett, kemény stb.’ lehetett; ilyen például a litván krušà = ‘jégeső’, a lett kruvesis = ‘fagyott sár’ (Fraenkel 1962: 290 s.v. kraũjas és 302 sk. s.v. krùšti; Mühlenbach-Endzelin 1925–27: 291, akik azonban nem tűnnek támogatónak e kapcsolatot illetően); a görög κρύος = ‘fagy’, származékaival együtt; a latin crusta = ‘kéreg, héj’ (mindezekről a formákról lásd Linke 1985: 334–337 tanulmányát, amely igen széles körű, bár részben vitatható áttekintést nyújt). 5 E gyök adatainak fényében elsőként azt kell megjegyezni, hogy a helyzet nagyon különbözik az előző esetétől. A kraũjas ugyanis eleven gyökre vezethető vissza, amely sokféle gyökhangzóval és képzési típussal, valamint eltérő jelentésekkel rendelkező, kiterjedt szócsaládot alkot. Egyelőre tehát a dokumentáció által kínált és általunk már megvizsgált adatok arra utalnak, hogy a kraũjas típust az asins típusnál újabbnak kell tekintenünk. Ezen a ponton azonban még azt is meg kell állapítanunk, mennyire újkeletű valójában a kraũjas típus ‘vér’ jelentésben, vagyis megelőzi-e az egyes nyelvek kialakulásának korát, hiszen e kérdés megoldása kihat arra, miként kell értékelnünk a lett terület és a többi balti terület közötti eltérést. Ahhoz, hogy újabb adatokat szerezzünk a helyzet pontosabb tisztázásához, részletesen meg kell vizsgálnunk a vér elnevezéseit 5 Ezekkel a formákkal talán a szamnisz krustatar is rokonságban állhat (legutóbb lásd Untermann 2000: 404 sk., a különböző lehetőségek ismertetésével), szemantikai értéke azonban igen kétséges. Ami a görögöt illeti, Frisk (1970: 28 sk.) elfogadja a κρύος és a lett kruvesis, a latin crusta, valamint a κρέας és a cruor közötti kapcsolatot; Chantraine (1970: 588 sk.) egyetért a crusta szóval való kapcsolattal, de a cruor szóval valóval nem. A latinra vonatkozóan Ernout-Meillet (1959. 153) egyetért a crusta és a lett kreve összehasonlításával, a cruor szóval való összevetést illetően azonban bizonytalan; Walde-Hofmann (1965, I: 294 sk., 295 sk.) viszont határozottan egyetért a crusta és a cruor összehasonlításával, és ebből következően a kreve szóval való kapcsolatot is elfogadja. 4 Le denominazioni del sangue területről területre.6 E vizsgálat előtt egy megjegyzést kell tennünk: egy nyelvben a vérnek több elnevezése is lehet. Ebben az esetben két lehetőség áll fenn. Előfordulhat, hogy az alapelnevezés mellett – amely a mi sangue szavunknak felel meg – más, nyilvánvalóan másodlagos elnevezések is megjelennek, amelyeket például stilisztikai szempontok motiválhatnak. Másodlagos helyzetűek például a vörös szín nevéből képzett elnevezések, amelyek az indiai területen fordulnak elő (rudhira-, lohita- stb.: Mayrhofer 1976: 81, 67 sk.), a kelta területen (óír flann = ‘vörös’, költői használatban ‘vér’ jelentésben: DIL 1950: 162), a germán területen (óizlandi roðra, különösen ‘áldozati vér’ jelentésben: De Vries 1962: 450; Cleasby–Vigfusson–Craigie 1986: 502 s.v. roðra); vagy szintén a germán területen a ‘csepeg, folyik’ jelentésű gyökökből képzett nevek, mint az óangol dréor, az ószász drōr, az óizlandi dreyri = ‘folyó vér’ (Holthausen 1934: 77; De Vries 1962: 83), amelyek összevethetők az ófelnémet trōr = ‘csepegő folyadék’ szóval, valamint a gót driusan = ‘esni’ igével stb. Ezek a másodlagos elnevezések, amelyek egyes nyelvekben hiányozhatnak, és amelyeket esetleg nem is ismerhetünk, itt nem érdekelnek bennünket. A második lehetőség az, hogy nem egy, hanem két alapelnevezés van, mindegyik sajátos jelentésárnyalattal; ez természetesen nem zárja ki a priori, hogy ugyanazon a területen más, az első esethez hasonlóan másodlagos elnevezések is létezzenek. A kettős elnevezés egyik példája a latin, ahol a sanguis/cruor párt találjuk: az első a jelöletlen kifejezés, amelynek akár pozitív jelentésárnyalata is lehet, a második pedig a jelölt, kifejezetten negatív jelentésárnyalatú kifejezés (vö. alább Mencacci 1986: 25–85, különösen 59–65, 81–85), amely a neolatin nyelvekben eltűnik. Ez a kettős elnevezés jól megfelel a vér ambivalenciájának – amely természetesen nem szükségképpen fejeződik ki két szóval –: a primitív ember gondolkodásában a vér egyszerre jelenhet meg pozitív elemként, az életerő megtestesítőjeként, és negatív, visszataszító, félelmetes elemként, amelytől távol kell tartani magunkat, mert pusztulást és halált okozhat.7 A kettős elnevezésből egyetlen elnevezésre válthatunk, ha a szemantikai értékek közötti különbség fokozatosan elhomályosul, míg végül az egyik fölöslegessé nem válik. 6 Buck (1949: 4.15). 7 Si veda Lévy-Bruhl (1973: 251–318 e 219–371). Un altro caso di doppia denominazione è quello del sumerico, per cui si veda Pettinato (1981: 37–46). 5 Maria Teresa Ademollo Gagliano A konkrét esetünket illetően, amint látni fogjuk, a felvethető hipotézisek többsége arra enged következtetni, hogy valamely szinten – amely a közös indoeurópai kortól az egyes nyelvek koráig terjedhet – két megnevezés létezését kell rekonstruálnunk: ezek közül a jelöletlen feltehetően az asins típus volt, a jelölt pedig az krauǰas típus, etimológiája, valamint az ebből következő negatív jelentésértéke miatt, amikor ez a szó nem az egyetlen vérmegnevezés – ahogyan a litvánban, az óporoszban és a szláv nyelvekben történik. Kezdjük az indiai terület vizsgálatával: itt a Rig-Védától kezdve a vér megnevezése az asṛk (Mayrhofer 1956: 66), tehát az asins típusba tartozik. Az krauǰas típus itt nem fordul elő, de a fentebb említett alakok, például az krūra- = „sebesült, véres, nyers stb.”, illetve az akravihasta- = „akinek nincs vér a kezén” stb., lehetővé tehetik, hogy jelenlétét a dokumentáció kezdeténél korábbi időszakra rekonstruáljuk.8 Két lehetőség adódik tehát: vagy az indiai területen az asins típus mellett az krauǰas típus is jelen volt, vagy ott csupán a kialakulásának feltételei álltak fenn, ám ez a kialakulás végül soha nem ment végbe. Az iráni területre áttérve azt látjuk, hogy látszólag sem az asins, sem az krauǰas típus nem adatolt, mivel az Avesztában tanúsított kifejezés, a vohuni, amelynek párhuzamai vannak a vér más iráni elnevezéseiben is (középperzsa xōn, újperzsa xūn), nem áll kapcsolatban az általunk ismert alakok egyikével sem. Schwarz azonban (1982: 193–196) meggyőző érvekkel azt feltételezi, hogy az asṛ- típus, amely látszólag teljesen hiányzik, valójában ezen a területen is jelen volt. Itt szabályos fonetikai fejleménye az *ahr- vagy az *ahra- lett volna (avesztai *aŋra- stb.), amely egybeesett volna az *ahra- = „rosszindulatú, rosszakaratú” szóval (avesztai aŋra-). Az ilyen egybeesés elkerülésére a vér nevét a *ǰahu- szóból képzett származékkal helyettesíthették, amely a jót jelölte (indoeurópai *ǰesu-); ezt az eljárást számos más esetben is adatolják. A vohuni jelenléte tehát közvetett tanúsága annak, hogy az iráni nyelvben is létezett régen az indiai vérnévvel azonos szó. Másfelől ezen a területen sem zárható ki, hogy a dokumentáció kezdetét megelőző időszakban létezett a krauǰas típus, tekintettel arra, hogy az avesztai nyelvben – amint már 8 Si veda Grassmann (1964: 359), che sulla base di akravihasta- ricostruisce appunto un *kravi- col valore di ‘sangue’. 6 Le denominazioni del sangue láttuk – olyan alakok is előfordulnak, mint az xrūnya- = „vérből való”, az xrūra- = „véres, szörnyű” stb. Az iráni dokumentáció tehát az indiaihoz hasonlóan két különböző lehetőséget kínál az krau̯jas típus tekintetében. A tokhár területet illetően az egyetlen ismert vérmegnevezés az ysār, tehát az asins típusba tartozik. Ugyanez érvényes a hettita területre is, ahol az eshar alakot találjuk, mivel a mani- alaknak, amelyet a kutatók korábban „világos, artériás vér”-ként értelmeztek, nagy valószínűséggel más a jelentése. 9 Örmény területen is csak egyetlen megnevezésünk van, az ariwn, amelynek etimológiája, amint fentebb láttuk, problémás. A szláv területen az egyetlen adatolt típus az óegyházi szláv krъvъ, a lengyel kry, az óorosz krovь, míg a balti nyelvekben, mint tudjuk, az asins és a krau̯jas egyaránt adatolt, és e két kifejezés viszonyát éppen most próbáljuk meghatározni. Una situazione molto interessante è quella del greco (Tagliaferro 1981: 173–221, in particolare 186–192). Qui la denominazione di base è αἷμα, di etimologia sconosciuta (Chantraine 1968, 34), quindi difficilmente più antico dell’età greca. Accanto a questa denominazione fino dall’epoca omerica ne abbiamo altre, in parte derivate da radici ind europee, ma comunque di formazione recente ed evidentemente di livello letterario. Si tratta di βρότος (Chantraine 1968, 198), detto del sangue umano coagulato sulle ferite; di λύθρος, detto del sangue del guerriero, misto a polvere e sudore, che compare di solito nella formula omerica αἵματι καὶ λύθρῳ e in origine valeva ‘sporcizia’ (Chantraine 1975, 651 s.v. λύμα); 10 di φόνος, che vale propriamente ‘uccisione, strage’ (Chantraine 1970, 426 s.v. θείνω). 11 9 Si vedano, a favore della prima interpretazione, Friedrich (1952: 135) e Puhvel (1984: 305 sg. s.v. eshar), mentre Guterbock-Hoffner (1983: 163 e Tischler 1990: 119) sono a favore della seconda. A favore di quest’ultima, richiesto da me di un parere, si era espresso, per via epistolare, anche Ruggero Stefanini. 10 Cfr., per una situazione analoga, l’ingl. gore (OED 1989: 690; ODEE: 406; Holthausen 1934. 134; MED 1963: 252 sg.), che nelle fasi antica e media inglese, e anche oggi dialettalmente, ha il valore di ‘sporcizia, letame’, e altrimenti di ‘sangue coagulato dopo un versamento’, valore che è frequente in poesia (si veda anche l’espressione arcaica blood and gore, bloody gore). Si tratta evidentemente, anche in questo caso, di un valore di origine letteraria. 11 A Corpus Hippocraticum korpuszban gyakorlatilag csak az αἷμα fordul elő, mivel a βρότος nem adatolt, a λύθρος és a φόνος pedig csak egyszer-egyszer szerepel, részleges kontextusokban- 7 Maria Teresa Ademollo Gagliano Ezen a területen azonban az ősibb állapot nyomát is megtaláljuk, mivel, amint fentebb láttuk, adatolt az ἔαρ, εἶαρ alak, amely összevethető az asins szóval; egy Iliászhoz írt scholion és Hészükhiosz ciprusinak mondja (Iliade 19.87), és hellenisztikus kori költőknél, Kallimakhosztól kezdve, archaizáló szóként fordul elő. Ha elfogadjuk a scholion olvasatát, Homérosz versében is szerepelne az εἰαροπῶτις = „vérivó” összetételben, az Erinnüsz jelzőjeként. 12 Megjegyzendő viszont, hogy más nyelvekkel (szanszkrittal, iráni nyelvekkel) ellentétben a görögben nem adatolhatók a krau̯jas gyökből származó, „véres, vérrel borított” jelentésű származékok. 13 In albanese la denominazione del sangue è gjak (Orel 1998, 129), che si confronta col lit. sakaī = ‘resina’, con l’a.sl.eccl. sokъ = ‘succo, brodo’, col gr. ὀπός = ‘resina’, col toc. A saku, B sekwe = ‘pus’ (Pokorny 1044; van Windekens 1976: 411), quindi si tratta di una forma che ha assunto in epoca tarda questo valore semantico. Una situazione di recenziorità si trova anche in germanico, dove la denominazione del sangue è il tipo got. blob, a.a.t. bluot (Feist 1939: 101; Kluge 1995: 121), presente solo in quest’area e derivato dalla radice del ‘germogliare’, ‘zampillare’, quindi una forma isolata, che avrà certamente sostituito un tipo più antico. L’area germanica dunque, come quella albanese, ha perduto senza nessuna traccia il tipo asins e non ha nessuna traccia del tipo krau̯jas. A latin területet illetően, itt a *aser kivételével, amelyről, mint mondtuk,... lari. È da notare che, secondo la Mariani (2001: 365), nell’Orestea fra αἷμα e φόνος esisterebbe lo stesso rapporto semantico che si individua in latino fra sanguis e cruor (cfr. più oltre), mentre secondo la Mencacci (1986, 69 sg.) sarebbe λύθρος la forma parallela a cruor. 12 Az Iliade főbb kiadásaiban közölt olvasat (Allen és Monro, 1902; West, 1998-2000) ἠεροφοι̂τις (Ἐρινύς), mind a 9.571-ben, mind a 19.87-ben. Hainsworth azonban a 19.87-hez fűzött kommentárjában (1993: 138) felveti annak lehetőségét, hogy a formula eredeti változata éppen az εἰαροπῶτις Ἐρινύς lehetett. A homéroszi szöveg elemeinek hellenisztikus kori költészetbeli újrafelhasználásáról lásd legutóbb Rengakos (1993: 147 skk.). 13 Il Fraenkel, rifacendosi al Leumann (1950: 49 sg.) e al Lommel (1931: 194 sg.), attribuisce all’aggettivo κρυόεις il valore di ‘blutig’, specificando che non si tratterebbe della stessa forma che vale ‘eiskalt’ e deriva da κρύος (cfr. sopra). In realtà, in tutta la documentazione non si trovano attestazioni che inducano ad una interpretazione di questo genere, né per κρυόεις né per κρυερός, che alcuni studiosi confrontano direttamente col sscr. krūra-. 8 Le denominazioni del sangue nem teljesen világos, két különböző elnevezés létezik, mindkettő teljes joggal (Mencacci 1986: 25–85). Egyrészt, mint már említettük, a sanguis, amely az emberi testben normális körülmények között keringő vért, egyúttal pedig az életerőt jelöli, ezért lehet jelöletlen kifejezés, vagy hordozhat erősen pozitív jelentést; másrészt pedig egy jelölt kifejezés, a cruor, amely a sebből kiömlő vért, a halál vérét jelöli, szemben az élet vérével. A Sanguis bizonytalan etimológiájú, valószínűleg igen új szó, amely feltehetőleg felváltotta az asins típust (Ernout-Meillet 1979: 593; Walde-Hofmann 1965, II: 474 sg.). 14Cruor, amint fentebb láttuk, összevethető a litván krau̇jas típussal (Ernout-Meillet 1979: 152; Walde-Hofmann 1965, I: 294 sg.), és a román nyelvekben eltűnésre van ítélve. A latin tehát általános, jelöletlen kifejezésként egy új szót használ, míg a jelölt kifejezés legalábbis a tő szempontjából örökölt. Ebben az esetben strukturált ellentétpárral van dolgunk, amilyet az eddig vizsgált nyelvterületek egyikében sem tapasztaltunk. Végül a kelta területet vizsgáljuk, amely szintén két kifejezés együttélését mutatja: az óírben a fuil/crú párt, a walesiben pedig a gwaed/crau párt találjuk (utóbbi ma már elavult). Az óír crú (Vendryes 1987: 248–249) úgy tűnik, ‘kiömlött vér’ jelentésű, tehát nemcsak etimológiailag, hanem funkcionálisan is megfelelni látszik a latin cruor szónak, míg a fuil jelentése ‘vér (általában)’, és feltehetően az asins típust váltotta fel. A fuil története azonban jelentéstani szempontból nem egyenes vonalú, mivel ez a szó abból az indoeurópai gyökből ered, amelyre például a walesi gweli = ‘seb’, az óizlandi valr = ‘csatatéren fekvő holttest’, a litván vėlės, szó szerint vęli = ‘a halottak szellemei’, a tokhár A wäl = ‘meghalni’, valamint eltérő képzőkkel a görög οὐλή = ‘seb’, a latin vulnus stb. vezethető vissza (Pokorny 1959: 1144 sk.). Úgy tűnik, hogy az ‘sebből kiömlő, csatában ontott vér’ eredeti jelentés általánosulási folyamaton ment keresztül. 15 14 A sanguis szóra felvetették azt a nem túl meggyőző feltevést, hogy a *es-r- gyök gyenge alakjából, zöngés labioveláris képző révén származik. Ezt a javaslatot egészen újabban Ballesnél is megtaláljuk (1999: 3–17). 15 Idővel azonban a fuil és a crú két elnevezés legalább részben egybeesett, mivel mindkettő felveheti a jelentést: 9 MARIA TERESA ADEMOLLO GAGLIANO Per quanto riguarda il gallese, la forma crau è identica all’a.irl. crú, e gwaed forse deriva dalla stessa radice di gwyth = ‘vena’, a.irl. féith = ‘fibra’ (Pokorny 1959: 1122 s.v. *uei-, dove però non viene citata la forma gwaed), quindi è nettamente secondario e dunque recente. Most, hogy megvizsgáltuk a különböző nyelvek dokumentációja által szolgáltatott összes adatot, mit lehet levonni a kraūjas típus korára vonatkozóan? Ez a szó ‘vér’ jelentéssel előfordul a latin, kelta, balti és szláv területen, míg az indo-iráni nyelvekben való jelenléte csupán feltételezhető. Ezen a ponton többféle feltevés lehetséges, attól függően, hogyan viszonyulunk két különálló problémához. Az első – amely előzetes és alapvető – az adott típus különböző nyelvekben adatolt alakjainak nem teljes formai azonossága; a második az indo-iráni tanúság hipotetikus volta. Valójában az értékelések különbözősége, még ha nem is kifejezetten és teljes tudatossággal, lényegében éppen az e két kérdéshez való viszonyulástól függ. Négy lehetséges feltevés van: az első kettő a kraūjas típust az azt tanúsító nyelvek egymástól független, párhuzamos újításaként rekonstruálja; a harmadik és a negyedik e szó kialakulását az egyes nyelvek önálló korszakánál korábbra helyezi. Amint azonban látni fogjuk, az első feltevés a lett és a litván–óporosz közötti eltérést – vagyis az itt minket érdeklő kérdést – más megvilágításba helyezi, mint a másik három, amelyek e tekintetben lényegében egyenértékűek. Kezdjük az első két feltevés vizsgálatával, amelyek szerint a kraūjas az azt tanúsító területek egymástól független, párhuzamos újítása volna. Az első (1) szerint ez az újítás a balti területen nem a közös korszakban történt, hanem később, amikor a későbbi lett terület már elszigetelődött a többitől, és ezzel egyidejűleg új kapcsolatok jöhettek létre a litván és a porosz között. 16Ebben az esetben az asins valóban lett archaizmus lenne, a belső A ‘faj, nemzetség’ jelentéshez lásd a CDIL-t (1974: 553 sk., s.v. crú); a DIL-t (1957: 470 sk., s.v. fuil), ahol a fuil jelentése ‘vér; vérömleny; seb; vérrokonság, faj, nemzetség’, a crú jelentése pedig ‘alvadt vér, vér; erőszakos halál, súlyos seb; faj, nemzetség’. A kelta nyelvek vért jelölő főneveiről általában lásd Rapallo (1985: 36–56). 16 Ademollo Gagliano (1995: 352–356). È da notare però che in questo lavoro, come ho specificato sopra, avevo sostenuto che l’innovazione da parte del lituano e del prussiano fosse a carattere esclusivamente semantico. 10 Le denominazioni del sangue a baltikumban, mivel a lett nyelv mindig is egyetlen vérmegnevezéssel rendelkezett volna, az indoeurópaival, míg a kraūjas típus litván és porosz újítás lenne, párhuzamosan azzal, amit a szlávban, a latinban és a kelta nyelvekben találunk. A litvánban és a poroszban, akárcsak a szláv területen, ez az újítás – esetleg egy olyan szakaszon keresztül, amikor a két megnevezés egyaránt teljes értékű párt alkotott – versenyre kelt volna az asins típussal, és végül kiszorította volna azt. A latinban és a kelta nyelvekben ezzel szemben pár alakult volna ki, amelyben a kraūjas típus feltehetően a jelölt elem volt; azokat a szavakat, amelyek egy adott időpontban felváltották az asins típust (lat. sanguis, óír fuil, amelyek legalább vérmegnevezésként monoglotta korból származnak), ez alkotta. Ami a többi területet illeti, a lett mellett azok is konzervatívak lennének, amelyek megőrzik az asins típust, és nem mutatják a kraūjas újítást: az indoiráni, a tochár, a hettita és a görög, bár ez utóbbi az asins típust csak nyomokban őrzi. Ennek a feltevésnek – akárcsak a következőnek – az a hátránya, hogy megítélésünk szerint kevéssé valószínű, mivel meglehetősen nehéz feltételezni, hogy a különböző nyelvekben előforduló kraūjas típusú alakok csak gyöki szinten kapcsolódnak egymáshoz. A rekonstrukció megbízhatóságának szempontjából ugyanis ugyanabban a helyzetben vagyunk, ha azt feltételezzük, hogy (2) a kraūjas típus a fentiekhez hasonlóan nem az egyes nyelvek korszakánál korábbi újítás, a baltikumi területen azonban a közös korszakra, nem pedig egy későbbi időszakra nyúlik vissza. Így a közös balti szinten – a szláv, latin és kelta területhez hasonlóan – egy asins/kraūjas típusú pár jött volna létre. A latin és a kelta esetében a helyzet megegyezne az (1) feltevésben leírtakkal, míg az egyes balti területeken, akárcsak a szlávban még a közös korszakban, a szóban forgó pár megszűnt volna, és a két elem közül csak az egyik maradt volna meg. 17 Ebben az esetben mind a lett, mind a litván és a porosz újítana, de a közös balti korszakból örökölt kettős megnevezési helyzethez képest ellentétes eredményekkel. Ezzel kapcsolatban megjegyzendő, hogy Euler, aki a kraūjas típust éppen közös balti korúnak tartja, nem következetesen azt állítja, hogy az asins/kraūjas pár egy esetet alkot 17 Megjegyzendő, hogy e feltevés esetében, valamint az alább tárgyalandó két másik esetben a litván–porosz és a szláv a pár eredetileg jelölt tagját őrizte volna meg, például a latin sanguis/cruor párhoz képest eltérő módon viselkedve, mint a neolatin terület. 11 MARIA TERESA ADEMOLLO GAGLIANO amelyben a lett konzervativitása a többi balti nyelv újításával áll szemben; párhuzam vonható e helyzet és a svi̇ēdri/ prākaitas, prakāisnan esete között. Ez utóbbi az izzadság megnevezése, amelyben valóban a litván és a porosz újít, szemben a lett által megőrzött balti, sőt még korábbi, indoeurópai szóval. Most vegyük szemügyre a harmadik és a negyedik feltevést, amelyek szerint a kraūjas típusú alakok egyetlen eredeti kiindulópont rekonstruálását teszik lehetővé, amely régebbi azoknak az egyes nyelveknek a korszakánál, amelyekben megjelenik; ezt Trautmann és Endzelin javasolta. Ebben az esetben két lehetséges megoldásunk van, mert felmerül a kérdés, hogy ez a szó feltehetően az indoiráni nyelvekben is jelen volt-e. Ha ugyanis nem kívánjuk az indoiráni területen is rekonstruálni a kraūjas típusnak a dokumentáció kezdete előtti, ‘vér’ jelentésű jelenlétét, akkor azt kell feltételeznünk, hogy olyan újításról van szó, amely az indoeurópai területnek csak egy részét érintette. Ha viszont valószínűnek tartjuk ezt a rekonstrukciót az indoiráni területre vonatkozóan, akkor azt kell feltételeznünk, hogy a kraūjas közös indoeurópai szó volt, bár az asins típusnál későbbi. Az első esetben (3) északnyugati lexikai elemre gondolhatunk: 18 az indoeurópai területnek ezen a részén, legalábbis egy bizonyos időponttól kezdve, de még az egyes nyelvek korszakát megelőzően, a kraūjas típus az asins típus mellett is létezhetett. Következésképpen az indoeurópai újítást megelőző állapotot konzervatívan megőrző terület a keleti lenne, ahol az asins típus önmagában fordul elő (indiai, tochár, hettita, a görögben nyomokban), míg az északnyugati terület, ahol megjelenik 18 A gyakorlatban ez az a feltevés, amelyet Ruggero Stefanini régebbi munkájában találunk képviselve (1958: 18–41, különösen 37–39), amelynek tárgya lényegében a hettita ešhar. Ebben egyértelműen megállapítja, hogy a hettita a vér legrégebbi indoeurópai megnevezése, az olyan különféle típusokat pedig, mint a lit. kraūjas, óír fuil, gót blop, „északnyugati” megoldásokként sorolja be, amelyek vadászok és harcosok világára utalnak. Ezek közül csak a kraūjas érdekel bennünket valójában, mert ez az egyetlen, amelyet a balti területen adatolnak, és az elterjedése alapján ez az egyetlen, amely régi lehet. Az északnyugati lexikáról általában lásd Meillet (1908: 17–23); Devoto (1962: 177 skk., 277–289); Oettinger (2003: 183–193) (és e terület nem lexikai, hanem fonológiai és morfológiai jellemzőiről Huld 1996: 109–125). Megjegyzendő, hogy a délkeleti területen adatolnak egy olyan gyököt, amely kifejezetten a vér megalvadásának folyamatát jelöli: *mera-, amely a szanszkrit mūrchati alakban, és talán a görög βροτός szóban is adatolható (Devoto 1962: 289; Chantraine 1968: 198; Mayrhofer 1963: 665). 12 Le denominazioni del sangue mégpedig vagy kizárólag a kraūjas típust is, újítana. Ezen az északnyugati területen belül a közös balti nyelvállapot lenne az egyetlen, amelyben az asins/kraūjas pár közvetlenül rekonstruálható, és ezért különösen hűen tükrözné az új helyzetet. A latinban és a kelta nyelvekben megmaradt volna a kettős szerkezet, miközben a pár egyik tagját másik szó váltotta volna fel (lat. sanguis, óír fuil). A szlávban a két megnevezésből álló helyzet visszatért volna az egyetlen megnevezést használó állapothoz, ahogyan az egyes balti nyelvek szintjén is történt. Az északnyugati területhez a germán is tartozhatna, amely viszont egyetlen, igen új szóval rendelkezik, így feltehetően mindkét örökölt elemet elveszítette. Tehát ebben az esetben is, akárcsak a (2)-ben, mind a lett, mind a litván–porosz újítana a közös balti kettős megnevezési helyzethez képest; az egyetlen különbség az lenne, hogy ez a kettős megnevezési helyzet egy régebbi korszakból öröklődne. Ha viszont készek vagyunk az indoiráni területen is rekonstruálni a kraūjas típus ‘vér’ jelentésű jelenlétét a dokumentáció kezdetét megelőző időből (4), az azt jelenti, hogy a szó nem kizárólag északnyugati, hanem meglehetősen régi, közös indoeurópai elem volt; ugyanakkor – amint már említettük – mindenképpen az asins típusnál későbbi szakaszhoz kell tartoznia. Más szóval, egy adott időponttól kezdve az egész indoeurópai területen kétféle vérmegnevezés létezett volna, ezért a szóban forgó párt minden nyelv kiinduló állapotaként kell feltételezni, azokat is beleértve, amelyek egyik elemét sem őrizték meg. 19 Ilyen feltételek mellett nyilvánvalóan a különböző területek balti csoporton belüli helyzete azonos lenne a (3) feltevésben rekonstruálttal, az indoeurópai helyzet rekonstrukciója azonban megváltozna, és ezzel együtt a balti csoport egészének más területekhez viszonyított helyzete is, mivel ekkor ez lenne a legkonzervatívabb terület nem csupán az északnyugati csoporton belül, hanem az egész indoeurópai térségben. Egyebekben a latin és a kelta a (3) feltevésben leírt helyzetben lenne, tehát konzervatívnak számítana a 19 Si veda Linke (1995: 333–334, 343-364), secondo il quale il protoindoeuropeo riconosceva appunto due diversi tipi di sangue: quello interno all’organismo, a cui corrisponde il tipo asins, e quello esterno, a cui corrisponde il tipo kraūjas 13 MARIA TERESA ADEMOLLO GAGLIANO a szerkezet szempontjából, de a pár jelöletlen tagját helyettesítenék; szerkezeti szempontból viszont azok a területek sem lennének konzervatívak, ahol csak egyetlen megnevezés van, azzal a különbséggel, hogy egyesek (az indoárja, a tokhár, a hettita, a görög és a lett) az asins típust őriznék meg, mások (a szláv és a litván-porosz) a kraūjas típust, míg végül más területek mindkettőt elveszítették volna, ahogyan a germán, az albán és az iráni nyelvekben történt. A végeredmény nagy vonalakban az volna, hogy az északnyugati terület a kraūjas típust őrizné meg, amelynek északnyugati jellege tehát végpont, nem pedig kiindulópont volna; a keleti terület az asins típust, a balti pedig – amelyben mindkét típus fennmaradt volna – köztes helyzetben lenne. A (2), (3) és (4) hipotézis, mint már mondtuk, a balti területek egymáshoz való viszonyának szempontjából lényegében egyenértékű, mert mindegyik azt feltételezi, hogy a kraūjas típus vagy még a közös balti korszakban, vagy már korábban kialakult, és az asins típussal alkotott párt, függetlenül attól, hogy ez mikor történt: az indoeurópai alapnyelv korában vagy az egyes nyelvek kialakulása után. Ha e hipotézisek valamelyikének elfogadása mellett döntünk, fel kell tennünk a kérdést, vajon található-e magyarázat arra, hogy a balti nyelveken belül miért különbözött a két megnevezés egyetlenre való egyszerűsítésének eredménye. Más szóval megérthető-e, miért választott eltérő módon a litván és a porosz egyfelől, illetve a lett másfelől, amikor az asins/kraūjas pár – nem korábban, mint a lett és a litván végleges különválása után – egyetlen tagra redukálódott? A kutatók rendszerint figyelmen kívül hagyták az asins litvánból és poroszból való eltűnésének problémáját, és csak az kraūjas lettből való eltűnését igyekeztek megmagyarázni. Ez utóbbit Endzelin javaslatát követve (1979 (1929): 486) az 20kraùjš = ‘meredek’ szóval való homofónia elkerülésének szükségletével magyarázták (vö. még kràuja = ‘meredek part’: M–E 1925–27: 262). Első pillantásra ez a magyarázat elfogadhatónak tűnhet, valójában azonban vitatható. Mindenekelőtt nézzük meg a kraūjs adatoltságának helyzetét. A lettben ez a szó a kràulis = ‘meredek part, szakadék’ szóval áll kapcsolatban, és a többi balti területen csak tőszinten vannak párhuzamai (lit. kriaūšīs = ‘meredek part, lejtő’, óporosz krūt = ‘esni’ stb.: Mühlenbach-Endzelin 1925–27: 262, 263; Fraenkel 1962: 296), ezért 20 Cfr. Fraenkel (1962: 290); Karulis (1992, I: 78); Sabaliauskas (1990: 12); Euler (1998b: 34). 14 Le denominazioni del sangue nem látszik a lett korszaknál korábbinak. A litván területen azonban találhatók bizonyos víznevek, például Kraujinė, Kraujupis, amelyek formailag összevethetők olyan lett helynevekkel, mint a Kraūja, Krauju upe. Mindkét névcsoport esetében feltehető a kapcsolat a kràuìš21 típussal, amelynek jelenléte így már a balti korszakra visszavezethető volna. Ilyen körülmények között azonban a homofónia tényezőjének már a lett korszak előtt szerepet kellett volna játszania, és a kraũjas = ‘vér’ szónak litvánban és poroszban sem kellene jelen lennie. De még e megfontolásoktól eltekintve is az a hipotézis ellen szóló igazán nyomós érv, hogy általában nagyon valószínűtlen: egy örökölt, a balti vagy annál korábbi korszakból származó vérmegnevezés azért tűnjön el, hogy elkerüljék a homofóniát egy ilyen szemantikai értékű melléknévvel. Inkább azt volna ésszerű várni, hogy adott esetben a főnév jelenléte akadályozta a melléknév kialakulását, nem pedig fordítva. A homofóniára hivatkozó magyarázatnak tehát sajátos és általános szempontból is vannak problémái. Másfelől a rendelkezésünkre álló adatok alapján nincs más meggyőzőbb magyarázat, ezért kénytelenek vagyunk arra a következtetésre jutni, hogy a dokumentáció nem teszi lehetővé e különbség okának megállapítását. Más szóval, bár a lett terület egy bizonyos korszaktól kezdődő elkülönülése általánosságban magyarázatot ad néhány, a lett és a litván-porosz nyelv közötti eltérő lexikai választásra, ebben az esetben nem tudjuk megragadni sem a kraũjas lettből való eltűnésének konkrét okát, sem az asins litvánból és poroszból való eltűnésének okát. Összefoglalva az eddigieket: a litván-porosz és a lett közötti eltérés magyarázatára több lehetséges hipotézist vetettünk fel. Ezek közül csak az (1) helyezi a szóban forgó újítást a balti területen arra az időszakra, amely a lett végleges különválása után következett; a (2), (3) és (4) hipotézis viszont korábbra, a közös balti korszak és az indoeurópai korszak közé teszi. A (2)–(4) hipotézis tehát – amint már mondtuk – a belső eltérés szempontjából egyenértékű 21 L’Endzelin (1961: 125) aveva appunto proposto, sia pure solo come possibilità, sia la connessione dei toponimi lettoni con kràuìa = ‘riva scoscesa’, sia quella con le forme lituane. Il Vanagas invece (1981: 163), seguito dal Toporov (1984: 165 s.v. crauyo), connette preferibilmente gl’idronimi lituani proprio con kraũjas e non cita la toponomastica lettone. 15 MARIA TERESA ADEMOLLO GAGLIANO a balti területen. Valószínűségi szempontból viszont az (1) és (2) hipotézis egyaránt kevésbé valószínű a többihez képest: ezek szerint a kraūjas típus a különböző indoeurópai területeken, ahol adatolható, egymástól független, párhuzamos újítások eredménye volna. Ennek az az oka, hogy a szóban forgó típus különböző adatolásai közötti formai eltérések objektíve nem jelentenek valódi akadályt egyetlen eredeti alak rekonstruálásában. Valószínűbbnek tűnik tehát egy olyan helyzet rekonstruálása, amelyben a kraūjas típus megelőzte az egyes indoeurópai nyelvek korszakát, és így a balti korszakot is, ahogyan azt a fent javasolt (3) és (4) hipotézis feltételezi. E ponton azonban meg kell jegyeznünk, hogy ha e két lehetőség közül valamelyiknek elsőbbséget akarnánk adni, őszintén szólva nem állna rendelkezésünkre döntő érv a választáshoz. Összegzésképpen ebben az esetben a litván–porosz izoglosszák csoportján belül különösen összetett helyzettel állunk szemben, amelynek a lettben örökölt elemek felelnek meg; ezért nem volna helyes feltétlenül innovációról vagy a különböző területek részéről történő megőrzésről beszélni. Vitathatatlan tény ugyanis, hogy az indoeurópai asins típus csak a lettben maradt fenn, ám az indoeurópai kortól a lett korig vezető folyamat ebben az esetben nem ábrázolható bizonyosan egyetlen folytonos és közvetlen vonallal, mert e szó jelenléte a lett nyelv időnként konzervatív magatartásának tüneteként volna értékelhető (vö. gùovs a lit. kárvē, sviēdri típus ellenében, valamint prākaitas, vepris a lit. mētēlis típus ellenében stb.) csak akkor, ha a kraūjas innováció volna, amely későbbi annál az időszaknál, amikor ez a nyelv véglegesen elkülönült a litvántól. Más szóval igaz, hogy az asins kétségtelenül a vér legrégebbi elnevezése az indoeurópai világban, ám bennünket itt a balti nézőpont, illetve az egyes balti területek nézőpontja érdekel; ebből a szempontból pedig valószínű, hogy a kraūjas típus ugyanilyen régi lehet, és hogy az asins lett területen való fennmaradása nem az eredeti indoeurópai helyzethez viszonyított konzervativizmusnak, hanem – amint láttuk – egy összetettebb folyamatnak tulajdonítható, amely mindenekelőtt e helyzet leegyszerűsítéséből, tehát lényegében innovációból állt. 16 Le denominazioni del sangue BIBLIOGRÁFIA ÉS RÖVIDÍTÉSEK Ademollo Gagliano, M. T. 1995 [1998]: Eredità lessicali ind europee in lettone. In: A. Bammesberger, Hg., Baltistik: Aufgaben und Methoden. Tagung vom 10. bis 11. November 1995. Katholische Universität Eichstätt. Heidelberg: Winter, 347–357. Ademollo Gagliano, M. T. 1998 [1999]: Le denominazioni della femmina del bovino in area baltica. Linguistica Baltica 7, 7–23. Balles, I. 1999: Lat. sanguis = “Blut”. In: H. Eichner & H. Chr. Luschützky, Hg., Compositiones indogermanicae in memoriam Jochem Schindler. Praha: Enigma Corporation, 3–17. Buck, C. D. 1949: A Dictionary of Selected Synonyms in the Principal Indo-European Languages. Chicago: The University of Chicago Press. CDIL 1974 = Hozzájárulások az ír nyelv szótárához. C, 3. füzet. Dublin: Ír Királyi Akadémia. Chantraine, P. 1968: Dictionnaire étymologique de la langue grecque. Histoire des mots I. Paris: Klincksieck. Chantraine, P. 1970: Dictionnaire étymologique de la langue grecque. Histoire des mots II. Paris: Klincksieck. Chantraine, P. 1975: Dictionnaire étymologique de la langue grecque. Histoire des mots III. Paris: Klincksieck. Cleasby, R., Vigfusson, G. & Craigie, W. A. 1986: An Icelandic-English Dictionary. Second edition with a supplement by W. A. Craigie. Oxford: Clarendon Press. Devoto, G. 1962: Origini indeuropee. Firenze: Sansoni. DIL 1950 = Az ír nyelv szótára III. Dublin: Ír Királyi Akadémia. DIL 1957 = Az ír nyelv szótára IV. Dublin: Ír Királyi Akadémia. Endzelin, J. 1943: Senprūšu valoda. Rīga: Universitātes apgāds. Endzelin, J. 1961: Latvijas PSR vietvārdi I, 2. Rīga: Latvijas PSR Zinātņu akadēmijas izdevniecība. 17 Maria Teresa Ademollo Gagliano Endzelin, J. 1979: Darbu izlase III, 1. Riga: Zinātne. Ernout, A. & Meillet, A. 1959: Dictionnaire étymologique de la langue latine. Histoire des mots. 4e éd. Paris: Klincksieck. Euler, W. 1998a: Die Aufgliederung des Baltischen – Fragen zur Chronologie. Res Balticae 3, 87–107. Euler, W. 1998b: “Schweiss” und “Blut” in den baltischen Spachen: Überlegungen zur Stellung des Altpreussischen und Nehrungskurischen. In: A. Bammesberger, Hg., Baltistik: Aufgaben und Methoden. Tagung vom 10. bis 11. November 1995. Katholische Universität Eichstätt. Heidelberg: Winter, 33–34. Feist, S. 1939: Vergleichendes Wörterbuch der gotischen Sprache. 3. Aufl. Leiden: Brill. Fraenkel, E. 1962: Litauisches etymologisches Wörterbuch I. Heidelberg: Winter – Göttingen: Vandenhoeck & Ruprecht. Friedrich, J. 1952: Hethitisches Wörterbuch. Heidelberg: Winter. Frisk, H. 1970: Griechisches etymologisches Wörterbuch II. Heidelberg: Winter. Grassmann, H. 1964: Wörterbuch zum Rig-Veda. Wiesbaden: Harrassowitz. Güterbock, H. G. & Hoffner, H. A. 1983: The Hittite Dictionary 3, 2. Chicago: The Oriental Institute of the University of Chicago. Hainsworth, B. 1993: The Iliad: A Commentary. Gen. ed. G. S. Kirk. III: Books 9–12. Cambridge: University Press. Holthausen, F. 1934: Angelsächsisches etymologisches Wörterbuch. Heidelberg: Winter. Huld, M. E. 1996: Meillet’s Northwest Indo-European Revisited. In: K. Jones-Bley & M. E. Huld, eds., The Indo-Europeanization of Northern Europe. Papers presented at the International Conference held at the University of Vilnius, Lithuania, Sept. 1–7, 1994. Washington: Institute for the Study of Man, 109–125. Karulis, K. 1992: Latviešu etimoloģijas vārdnīca I. Rīga: Avots. Kluge, F. 1995: Etymologisches Wörterbuch der deutschen Sprache. 23. Aufl., bearbeitet von E. Seebold. Berlin–New York: de Gruyter. 18 Le denominazioni del sangue Leumann, M. 1950: Homerische Wörter. Basel: Reinhardt. Levy-Bruhl, L. 1973: Sovrannaturale e natura nella mentalità primitiva. Trad. it. di S. Lener. Roma: Newton Compton italiana. Linke, U. 1985: Blood as metaphor in Proto-Indo-European. Journal of Indo-European Studies 13, 3/4, 333–376. Lommel, H. 1931: Ablauts-Betrachtungen. Kuhns Zeitschrift für vergleichende Sprachforschung 59, 193–204. Mariani, M. 2001: Teorie genetiche nell’Orestea di Eschilo. In: Cinquant’anni di ricerche linguistiche: problemi, risultati e prospettive per il terzo millennio. Atti del IX Convegno internazionale di linguisti, Milano, 8–10 ottobre 1998. Alessandria: Edizioni dell’Orso, 365–378. Mayrhofer, M. 1956: Kurzgefasstes etymologisches Wörterbuch des Altindischen I. Heidelberg: Winter. Mayrhofer, M. 1963: Kurzgefasstes etymologisches Wörterbuch des Altindischen II. Heidelberg: Winter. Mayrhofer, M. 1976: Kurzgefasstes etymologisches Wörterbuch des Altindischen III. Heidelberg: Winter. Mažiulis, V. 1993: Prūsų kalbos etimologinis žodynas 2. I–K. Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidykla. MED 1963 = Középangol szótár. G 2. Szerk. Sh. M. Kuhn és J. Reidy. Ann Arbor: University of Michigan Press. Meillet, A. 1908: Les dialectes indo-européens. Paris: Librairie ancienne H. Champion. Mencacci, F. 1986: Sanguis/cruor. Designazioni linguistiche e classificazione antropologica del sangue nella cultura romana. Materiali e discussioni per l’analisi dei testi classici 17, 25-85. Mühlenbach, K. & Endzelin, J. 1923–25: Lettisch-deutsches Wörterbuch I. Riga: Lettország Oktatási Minisztériuma. Mühlenbach, K. & Endzelin, J. 1925–27: Lettisch-deutsches Wörterbuch II. Riga: Lett Kulturális Alap. 19 Maria Teresa Ademollo Gagliano ODEE 1966 = Az angol etimológia Oxford-szótára. Szerk. C. T. Onions. Oxford: Clarendon Press. OED 1989 = Oxford English Dictionary VI. 2. kiadás. Oxford: Clarendon Press. Oettinger, N. 2003: Neuerungen in Lexikon und Wortbildung des Nordwest-Indogermanischen. In: A. Bammesberger & Th. Vennemann, eds., Languages in Prehistoric Europe. Heidelberg: Winter, 183–193. Olsen, B. A. 1999: The Noun in Biblical Armenian. Berlin–New York: Mouton de Gruyter. Orel, V. 1998: Albanian Etymological Dictionary. Leiden–Boston–Köln: Brill. Pettinato, G. 1981: Il sangue nella letteratura sumerica. In: Atti della settimana: Sangue e antropologia biblica. A cura di F. Vattioni. Roma: Ed. Pia Unione del Preziosissimo Sangue, 37–46. Pokorny, J. 1959: Indogermanisches etymologisches Wörterbuch I. Bern–München: Francke. Puhvel, J. 1984: Hittite Etymological Dictionary 1–2. Berlin–NewYork–Amsterdam: Mouton. Rapallo, U. 1985: Il sangue nelle lingue celtiche. In: La parola, il testo e la cultura. Linguistica e antropologia del “sangue”. Roma: Ed. Pia Unione del Preziosissimo Sangue, 36–56. Rengakos, A. 1993: Der Homertext und die hellenistischen Dichter. Stuttgart: Steiner. Sabaliauskas, A. 1990: Lietuvių kalbos leksika. Vilnius: Mokslas. Schwarz, M. 1982: Blood in Sogdian and Old Iranian. In: Monumentum G. Morgenstierne II. Leiden: Brill, 189–196. Smoczyński, W. 1981 [1982]: Indoeuropejskie podstawy słownictwa bałtyckiego. Acta Baltico-Slavica 14, 211–240. Stefanini, R. 1958: Itt. eshar (= sangue). Problemi formali ed etimologici. Archivio Glottologico Italiano 43, 18–41. Tagliaferro, E. 1981: Sangue: area lessicale nell’epica greca arcaica. In: Atti della 20 Le denominazioni del sangue Hét: Vér és bibliai antropológia. Szerkesztette: F. VaittIoni. Róma: Ed. Pia Unione del Preziosissimo Sangue, 173–221. Tischler, J. 1990: Hethitisches etymologisches Glossar 5–6. Innsbruck: Institut für Sprachwissenschaft der Universität. Toporov, V. N. 1984: Prusskij jazyk. Slovar’. K–L. Moskva: Nauka. Trautmann, R. 1910: Die altpreussischen Sprachdenkmäler. Göttingen: Vandenhoeck & Ruprecht. Untermann, J. 2000: Wörterbuch des Oskisch-Umbrischen. Heidelberg: Winter. Vanagas, A. 1981: Lietuvių hidronimų etimologinis žodynas. Vilnius: Mokslas. Van Windekens, A. J. 1976: Le tokharien confronté avec les autres langues indo-européennes I. La phonétique et le vocabulaire. Louvain: Centre International de Dialectologie Générale. Vendryes, J. 1974: Lexique étymologique de l’irlandais ancien. R S. Paris: Dublin Institute for Advanced Studies – Centre National de la Recherche Scientifique. Vendryes, J. 1987: Lexique étymologique de l’irlandais ancien. C. Paris: Dublin Institute for Advanced Studies – Centre National de la Recherche Scientifique. Walde, A. & Hofmann, J. B. 1965: Lateinisches etymologisches Wörterbuch I, II. Heidelberg: Winter. Walde, A. & Pokorny, J. 1930: Vergleichendes Wörterbuch der indogermanischen Sprachen I. Berlin–Leipzig: de Gruyter. Maria Teresa Ademollo Gagliano Firenzei Egyetem Nyelvészeti Tanszék Piazza Brunelleschi 4, I-50129 Firenze, Italia [email protected] 21