Lietuvių kalbos argumentų raiškos alternacijos ir aplikacinės gramatikos priemonės joms aiškinti

Acta Linguistica Lithuanica LVII (2007), 17 – 44 A litván nyelvi argumentumrealizáció alternációi és az ezeket magyarázó applicatív nyelvtani eszközök Sebastian Shaumyanu emlékére (1916–2007) KRISTINA LENARTAITĖ Litván Nyelvi Intézet A cikk az alternáció fogalmával foglalkozik az argumentumok realizációjának, illetve a diatézisnek a területén. Munkadefiníciót ad, és áttekinti a jelenség legjellemzőbb litván nyelvi eseteit. Tárgyalja a téma számos fontos megközelítését, köztük a litván nyelvtani hagyományban megfogalmazottakat is. Végül az Applicative Grammar keretében új megközelítést javasol a litván alternációkhoz és azoknak a litván nyelv rendszerében elfoglalt helyéhez. 1. BEVEZETÉS Az azonos igével megvalósuló különböző diatéziseket a litván és a külföldi nyelvészek már évtizedek óta kutatják. Míg ez utóbbiak munkáiban a tárgyalt jelenségnek általánosan elfogadott elnevezése van, és többféle értelmezési lehetőséget is javasoltak az egyes eseteire, a litván kutatásokban az argumentumrealizáció alternációinak eseteit csak szórványosan tárgyalják más szintaktikai, szintaktikai-szemantikai vagy lexikai-szemantikai problémák mellett1. Ezért e cikk célja, hogy áttekintse a jelentősebb 1A litván igék vonzatkeretét vizsgáló, és az argumentumalternáció eseteit leginkább említő N. Sl žienė munkáiban a tárgyalt jelenség magyarázata és elnevezése gyakran a kutatás igényeitől függően változik: egyes helyeken bizonyos igék által megengedett, változó alanyi vagy közvetlen tárgyi realizációt alanyi és tárgyi váltakozásnak neveznek (vö. A rózsa hajtása nagy fára nő 17 Kristina Lenartaitė a litván nyelvi argumentumkifejezési alternáció eseteivel, valamint a jelenség értelmezéséből eredő egyes problémákkal: elsőként a jelenség tartalmának meghatározása, az argumentumkifejezési alternáció feltűnőbb típusainak elkülönítése és megvitatása a cél; továbbá a litván kutatások és a külföldi elméleti koncepciók alapján, az alkalmazó nyelvtan eszközeivel egy további lehetőség bemutatása az alternáló konstrukciók kifejezési mechanizmusának leírására és magyarázatára, valamint a vizsgált jelenség helyének meghatározása a nyelvi rendszerben. és A rózsabokor tövéből nagy facsemete nő; Anya fehér terítővel terítette meg az asztalt, illetve Anya fehér terítőt terített az asztalra (Sližienė 1980: 95–101); másutt az objektumkifejezés alternációs esetei kapcsán azt hangsúlyozzák, hogy ugyanaz az ige különböző szignifikatív funkciókat tölthet be, vagy ugyanazt a helyzetet másként lehet szignifikatívan értelmezni, és ettől függ az ige eltérő szintaktikai használata (Sližienė 1978: 117); ugyanazon helyzet eltérő szemantikai értelmezése olyan mondatokat eredményez, amelyeknek két, egymáshoz nagyon közeli jelentése eltérően megvalósított argumentumokkal rendelkezik; ezeket parafrázisoknak nevezik (Sližienė 1994: 50–51). Az alanykifejezés alternációs eseteit konverziós parafrázisoknak nevezik; szignifikatív különbségeik állítólag kizárólag az ige szintaktikai valenciájának különbségeivel függnek össze, vagyis a helyzet résztvevőit mindkét esetben azonos módon értelmezik szemantikailag, a hozzájuk való eltérő viszonyulást pedig az határozza meg, hogy az egyik mondatban az alanyesetű főnév a predikátum egyik argumentumának, a másikban pedig egy másik argumentumának felel meg. Az ilyen konverziós parafrázisok viszonya állítólag közel áll az aktív és passzív konstrukciók viszonyához (vö. a bokrok benőtték a partokat és a partokat benőtték a bokrok) (Sližienė 1994: 52). Az objektumkifejezés változatosságát A. Holvoet a rétegzett aktuális tagolás grammatikalizálódott alternatív lehetőségeként magyarázza, amely szerint a másodlagos téma választható meg (vö. könyveket ajándékozott a tanulóknak: könyvekkel jutalmazta a tanulókat; teát töltött a csészékbe: teával töltötte meg a csészéket) (Holvoet 2003: 86–87). A. Drukteinis szerint az olyan konstrukciókban, mint például szalmát a tetőre – szalmával befedni a tetőt, az ige jelentésének megváltozása miatt a lokatívusszal kifejezett argumentum az igéhez közelebbi pozícióba kerül, és kifejezési formája is megváltozik – ezáltal a rag jelentése semlegesítődik. Az ige jelentése pedig egy további jelentéskomponens, a holisztikus szeméma miatt változik meg, amely azt jelöli, hogy a cselekvés az egész tárgyat érinti, vagy hogy a tárgy teljes egészében a cselekvés hatókörébe kerül. A holisztikus szemémával kiegészülő igei lexéma az adott szemémát nem tartalmazó lexéma vonatkozásában általánosítóvá válik; ezért az ilyen konstrukciókban az igei lexémák (függő komponenseikkel együtt) privativ ellentétviszonyba kerülnek – az általánosító lexéma helyettesítheti a konkrétabbat annak konstrukciójában (és átveheti annak megfelelő jelentését is) (Drukteinis 1985: 56–58, 128–129). Az alternációs struktúrák egymáshoz való viszonyáról még annyit, hogy állítólag az egyik közvetlenül fejezi ki a helyzet szerepeit, a másik pedig a mondatalkotó által választott, a helyzet résztvevői közötti viszonyok eltérő értelmezését (perspektíváját) mutatja. Az azonos helyzet különböző értelmezéseinek összevetésével megállapítható, a predikátumot és az egész struktúrát érintő változások miatt az egyik struktúra alapvetőnek, a másik levezetettnek tekinthető (ennek megfelelően e struktúrák argumentumainak szemantikai funkciói is eltérően osztályozhatók) (Drukteinis 2007: 27, 12–14). 18 Lietuvių kalbos argumentų raiškos alternacijos 2. A JELENSÉG FOGALMA, TERJEDELME ÉS ELNEVEZÉSE Az a tény, hogy a tárgyalt jelenségnek a litván nyelvi rendszerben elfoglalt helyét nem vizsgálták behatóan, abban is megmutatkozik, hogy nemcsak a jelenség megnevezésére alkalmas saját terminus hiányzik, hanem a különféle argumentumkifejezési variációtípusokat átfogó nemzetközi elnevezést, az alternációk kifejezést is csak egészen nemrég kezdték alkalmazni a litván szakirodalomban (lásd Drukteinis 2007: 13). A külföldi nyelvészek munkáiban való használata alapján nyilvánvaló, hogy a fogalmat eltérően értelmezik: tágabb és szűkebb értelemben. Ezért először is meg kell határozni a jelenség tartalmát: meg kell állapítani legjellemzőbb vonásait, és ezek alapján azt is, mely váltakozó kifejezési esetek tartoznak hozzá, illetve különítendők el tőle. 2.1. A litván és más nyelvek alternáló konstrukcióinak talán legszembetűnőbb jegye a párosság / parafrázisszerűség: a vizsgált diatézisalternáció konstrukciói logikai (az állítások igazságértéke szerinti) szempontból akár ekvivalensnek is tekinthetők (vö.: ha igaz, hogy a seregélyek ellepték a berkenyefát, akkor igaz, hogy a berkenyefát ellepték a seregélyek, és ha igaz, hogy a berkenyefát ellepték a seregélyek, akkor igaz, hogy a seregélyek ellepték a berkenyefát; vagyis két predikatív struktúra ekvivalenciája állapítható meg: R(x, y) ~ R(y, x)). A konstrukciók jelentése közötti további árnyalatok sem mindig kellően szembetűnők (e tekintetben sok kutató megkülönbözteti az úgynevezett lokatív alternációkat, amelyekben az egyik konstrukció jelentése gyakran egy további, holisztikus – a cselekvés / hatás teljes kiterjedését jelölő – szemémával egészül ki; emellett az alternációk közé sorolt konstrukciópárok lexikai összetétele sokszor azonos). A vizsgált konstrukciók párosságának / parafrázisszerűségének megítélése attól is függ, hogy milyen elméleti modellt választanak a jelenség magyarázatára. A nyelvtani koncepció határozza meg a tárgyalt esetek egy másik, talán legjelentősebb aspektusának értékelését is: annak, hogy milyen szerepe van az adott konstrukciókat alkotó igének az alternáló konstrukciók létrejöttének folyamatában, és hogyan értelmezendő a jelentése (ugyanaz-e, vagy kettő különböző); ez pedig maga is kihat a konstrukciók parafrázisszerűségének kérdésére.2 2 A logikai jelentés itt nem tévesztendő össze a nyelvtani (strukturális) jelentéssel: az alternáló konstrukciók strukturális jelentése mindig eltérő. Vö. az a. a seregélyek ellepték a berkenyefát és a b. a berkenyefát ellepték a seregélyek mondatban a predikátum logikai jelentése tranzitív predikátum: a cselekvés kiindulópontja a seregélyek, végpontja pedig a berkenyefa; a b mondat predikátuma a logikában az a mondat tranzitív predikátumának konverziójaként tekinthető, a két mondat predikátumának strukturális jelentése azonban eltérő: az a mondaté tranzitív predikátum, a b mondaté intranzitív. 19 KRISTINA LENARTAITĖ Ezért tisztázni kell, miként viszonyulnak a különböző elméleti modellek a vizsgált szempontokhoz. A szintaxis és a szintaktikai szemantika egyéb jelenségei mellett az argumentumok kifejezésének alternációit vizsgáló elméletek feloszthatók olyanokra, amelyek elsőbbséget adnak a szerkezeti változások elemzésének, illetve olyanokra, amelyek elsősorban a konstrukciók jelentésére és annak változásaira összpontosítanak. Az előbbiek közül elsősorban a transzformációs és a relációs grammatikák képviselőinek kutatásai, valamint M. Baker, D. R. Dowty és R. S. Jackendoff munkái említendők3. E kutatások eredményeit összefoglalva az argumentumkifejezési alternációknak és más, hozzájuk közeli jelenségeknek a következő sajátosságokat tulajdonítják: az alternáló igék állítólag egy és ugyanazzal a 3 A transzformációs grammatikában megállapított aktív és passzív konstrukciók közötti viszonyt az angol nyelv datívuszi és lokatívuszi alternációinak magyarázatára is alkalmazták: az alternáló igének a szintaxisban csupán egy argumentumprojekciója van, a második argumentum-megvalósulás pedig transzformáció révén vezethető le az elsőből. A relációs grammatikában mind az aktív–passzív, mind pedig a datívuszi és lokatívuszi alternációk alapvető és származtatott viszonya a grammatikai funkciók mint primitívek megváltoztatására vonatkozó szabályokkal van meghatározva (a szabályok az állítmány argumentumai grammatikai funkcióinak változására terjednek ki, magára az állítmányra azonban nem). M. Baker nem transzformációs elemzési modellje abból a feltevésből indul ki, hogy a datívuszi alternációk és más nyelvekben található megfelelőik „tematikus parafrázisok”, vagyis azonos jelentésűek. Az alternáló konstrukciók e tulajdonságát a théta-hozzárendelés egységességének hipotézise támasztja alá (Uniformity of Theta Assignment Hypothesis, UTAH): az elemek azonos tematikus viszonyai az adott elemek azonos strukturális viszonyaiként jelennek meg a mélyszerkezeti szinten – így mindkét konstrukcióhoz azonos mélyszintű szintaktikai szerkezet rendelhető. Itt a morfoszintaxisnak is fontos szerepe van: egyes nyelvekben az alternáló konstrukciók egyikének igéjéhez alkalmazatív morféma járul (például a csicseva (chicheŵa) nyelv -ir- képzője), amely lehetővé teszi, hogy egy további argumentumot, leggyakrabban célt (goal) vagy benefaktívumot, közvetlen tárgyként valósítsanak meg. Ennek az elméleti modellnek a hiányosságai a következők: nem világos, miként értékelhető a tematikus parafrázisviszony – pontosan meg kellene határozni, miként állapítható meg két mondat esetében az ige és argumentumai közötti szemantikai viszony azonossága; ha a théta-hipotézis bizonyos alternációs esetekre (például a datívuszi alternációkra) alkalmazható is, a lokatívuszi alternációkat, amelyek esetében sok kutató jelentéskülönbségeket ismer el, nem lehet vele megmagyarázni. D. R. Dowty szerint az angol nyelvben az alany és a tárgy kiválasztása az argumentumokhoz rendelhető ágens- és páciens-protoszerepek (Proto-role) jellemzőitől függ: az az argumentum lesz az alany, amelyik a legtöbb ágens-prototipikus jeggyel rendelkezik, az pedig tárgy, amelyikhez a legtöbb páciens-prototipikus jegy rendelhető. Ha egyik argumentum sem rendelkezik elegendő jeggyel ahhoz, hogy egyértelműen alanynak vagy tárgynak lehessen kijelölni, akkor az argumentumok kifejezésének változó esetei is megengedettek. R. S. Jackendoff szerint egy és ugyanaz a lexikai szemantikai reprezentáció két különböző szintaktikai megvalósulást tesz lehetővé. Állítása szerint az alternációk általában azért lehetségesek, mert a lexikai szemantikai reprezentációban az argumentum megvalósulásához viszonyított valamely pozíció jelölése opcionális (Levin & Rappaport Hovav 2005: 196–205). 20 Lietuvių kalbos argumentų raiškos alternacijos mindkét kifejezési módban; az alternációk olyan szabályokon alapulnak, amelyek két morfoszintaktikai megvalósulás létrejöttét határozzák meg, továbbá az egyik kifejezési változatot gyakran alapvetőnek tekintik – a másikat pedig az elsőből levezetettnek (transzformáltnak). Ezek az elméleti modellek hajlamosak figyelmen kívül hagyni az alternáló konstrukciókra jellemző jelentéskülönbségeket: azt állítják, hogy a szintaktikai transzformáció útján levezetett konstrukció jelentése nem változik – a transzformációból fakadó jelentéskülönbségek ugyanis állítólag más természetűek: nem az ige lexikai tartalmát, hanem a mondat szintjéhez tartozó jelentésaspektusokat érintenek, például a kvantor hatókörét vagy a fókusz hozzárendelését (vö. Levin & Rappaport Hovav 2005: 196–207). E nézet szerint tehát elismerik az alternáló konstrukciók parafrázisviszonyát, de azt nem vizsgálják részletesebben, ellentétben azokkal a nyelvtani elméletekkel, amelyek a jelentésváltozásokat helyezik előtérbe; ez utóbbiak legjelentősebb munkái B. Levinhez és M. Rappaport Hovavhoz, S. Pinkerhez, A. Goldberghez és W. Crofthoz kötődnek, továbbá említést érdemelnek S. Iwata és M. Fried kutatásai is4. Ezek a kutatók az argumentumok kifejezésének különbségeit is vizsgálják, és magyarázatot keresnek rájuk- 4 A lokatívuszi alternációk ilyen irányú magyarázatára tett első kísérletek egyikét B. Levin és M. Rappaport tanulmánya képviseli (amelyet a lexikai szabályok (Lexical rule) úgynevezett modelljei közé is sorolnak, akárcsak S. Pinker elemzését). Eszerint az alternáló konstrukciók jelentésének szisztematikus változása a lexikai szemantikai reprezentációk különbségeinek a tükröződése; ebben az esetben a megfelelően megalkotott jelölési szabályok összekapcsolhatnák a lexikai szemantikai reprezentációkat a helyes argumentum-megvalósulási mintákkal. A lokatívuszi alternációtípushoz megfelelő lexikai szemantikai reprezentációt javasolnak (a. load: [X CAUSE [Y TO COME TO BE AT Z] / LOAD] b. load: [[X CAUSE [Z TO COME TO BE IN STATE]] BY MEANS OF [X CAUSE [Y TO COME TO BE AT Z]] / LOAD]), ahol a prepozíciós with szerkezetet tartalmazó (b) változat az (a) lokatívuszi változat kiterjesztése; másként fogalmazva, a with-os változatból kiindulva úgy vezethető le a lokatívuszi változat, hogy a lokatívuszi változat fő összetevője a with-os változat alárendelt összetevőjévé válik. A konstrukciók levezetése csak ebben az irányban lehetséges (csak a lokatívuszi változatból, fordítva nem). Mindez részben megmagyarázza a változatok intuitíve érzékelhető, parafrázishoz közeli viszonyát. S. Pinker modellje nagyon hasonlít az imént tárgyalthoz. A lokatívuszi alternációk mellett ez a modell a datívuszi és a kauzatív alternációkat is vizsgálja. Az egyes konstrukciópárok lexikai szemantikai reprezentációi és szintaktikai kifejezése közötti viszonyt szintén jelölési szabályok szabályozzák (az az ige, amelynek szemantikai szerkezeti magja „X causes Y to move into / onto Z”, átalakul (konvertálódik) egy új igévé, amelynek szemantikai szerkezeti magja „X causes Z to change state by means of moving Y into / onto it”); itt azonban B. Levin és M. Rappaport modelljével ellentétben a konstrukciók levezetése mindkét irányban lehetséges, attól függően, hogy az egyes konstrukcióváltozatok melyik argumentuma helyettesítheti az egyetlen, predikátumot kiegészítő elemet (bár ez a teszt nem mindig megbízható). A. Goldberg kutatásában az ige minimális jelentésének és a profilált argumentumoknak (vagyis a predikátum kötelezően kifejezendő szemantikai szerepű kísérőinek) az együtteseként értelmeződik, és „gyökérnek” nevezik. 21 KRISTINA LENARTAITĖ az alternáló szerkezetek jelentésbeli különbségeiből kiindulva. Ezért a szerkezetek parafrázisosságának / perifrastikusságának szempontja is jelentős itt: ennek figyelembevételével határozzák meg mind a szerkezetek jelentésbeli különbségeit, mind pedig egymáshoz való viszonyukat. A legnagyobb figyelem az objektumalternációkra irányul (a leggyakrabban említett esetek a datívuszi és lokatívuszi alternációk), és e szempontból a cél az objektumjelleg egységes szemantikai alapjának megőrzése. Az alternáló szerkezetek magyarázatára olyan mechanizmusokat dolgoznak ki, amelyek lehetővé teszik, hogy egynél több argumentum alternatív módon feleljen meg az objektumjelleg szemantikai definíciójának. Az alternáló szerkezetek első pillantásra legszembetűnőbb jellemzője, a parafrázisosság / perifrastikusság kapcsán tehát a következő mondható: ha elismerik a szerkezetek közötti jelentésbeli különbségeket, és az elméleti modell éppen ebbe az irányba épül fel, akkor ezt a jellemzőt a kutatás a szerkezetek jelentésbeli különbségeinek, e különbségek előfeltételeinek és a köztük lévő viszonyoknak a magyarázatára használja; ha viszont a struktúraelemzés irányát követik, és a szerkezetek viszonyát alap- és származtatott szerkezet viszonyaként értelmezik, akkor a parafrázisosság / perifrastikusság arra szolgál, hogy transzformáció útján az egyik alternáló szerkezetet levezessék a másikból, valamint bizonyítsák a két szerkezet közös mélyszerkezetét. Bármilyen elméleti koncepciót választanak is az alternációk vizsgálatára, a parafrázisosság / perifrastikusság rendkívül fontosnak tekintendő (root), ezt követően pedig ez a minimális jelentés úgy épül be a megfelelő argumentumstruktúra-konstrukcióba, hogy a folyamat magában foglalja az ige argumentumainak és a konstrukcióban elfoglalt pozícióinak összeillesztését. Argumentumalternáció akkor jön létre, amikor az ige egynél több konstrukcióval is összeegyeztethető. S. Iwata kutatásának számos általános vonása közös A. Goldberg álláspontjával: az alternáló lokatív szerkezetekhez egyetlen, legmagasabb lexikai szintű jelentést rendel (Lexical Head Level Meaning), amely magában foglalja a pár egyes konstrukcióiban megvalósuló, frázisszintű jelentés különböző aspektusait (Phrase Level Meaning). A. Goldberg és S. Iwata elméletei között azonban az alapvető különbség az ige szerepében rejlik: A. Goldberg modelljében az ige nem határozza meg a mondat szerkezetét, mivel az ehhez szükséges jelentésaspektusokat nem magához az igéhez rendeli; ezzel ellentétben S. Iwata kutatásában az ige jelentése központi szerepet kap – filmszerű jelenetként értelmezi –, az ige konstrukcióba való beillesztése pedig szemantikai megfelelőségen alapul. W. Croft úgy véli, hogy számos argumentumalternáció esetében a szerkezetek ugyanazt az igetövet (az ige minimális jelentésének és a profilírozott argumentumoknak az együttesét) és egyetlen eseménytípust foglalnak magukban, az ige két különböző „profiljával” (Levin & Rappaport Hovav 2005: 205–216; Iwata 2005: 355–403). M. Fried az alanyalternációkat nézőpont (viewpoint) alapú alanyválasztásként magyarázza, amely a beszélő eseményészlelésétől és -konceptualizációjától függ. A morfoszintaktikai kódolás szabályos különbségei azzal magyarázhatók, hogy az egyes jelenettípusokban a megfelelő szemantikai szerepek eltérő konfigurációkba rendeződnek (Fried 2005: 475–512). 22 Lietuvių kalbos argumentų raiškos alternacijos e jelenség fontos jellemzőjének. Emellett e jellemző jelentősége az alternációk pragmatikai aspektusainak (például a téma–réma szerkezetnek) vizsgálatában is kétségtelen, a jelen tanulmány azonban abból indul ki, hogy a kutatást fontosabb a nyelvi rendszerben rögzült kifejezési mechanizmusok feltárásával kezdeni, bár a litván nyelvi argumentumalternációk átfogó vizsgálati modelljének a jövőben ki kell terjednie az elemzett jelenség előfeltételeire és a nyelvi rendszerben betöltött funkcióira is. Egy másik fontos kérdés az ige szerepe ebben a folyamatban. Megítélése szintén az elméleti modelltől függ: egyesek döntő szerepet tulajdonítanak az igének az alternációk kialakulásában és magyarázatában (szinte az összes, a konstrukciók jelentésbeli különbségeire összpontosító kutatás; lásd a 4. lábjegyzetet), másutt szerepét leszűkítik (vö. A. Goldberg álláspontját a 4. lábjegyzetben), vagy nem tárgyalják részletesebben (vö. a 3. lábjegyzetet). Az alternáló konstrukciók igéjének jelentésére vonatkozó értékelések hasonlóképpen oszlanak meg: egyes megközelítések szerint a jelentés mindkét konstrukcióban azonos, mások szerint két különböző jelentésről van szó, amelyek alap- és származtatott jelentésként illeszkednek egymáshoz. A tanulmányban javasolt elemzési mód nagyrészt S. Shaumyan univerzális alkalmazásos grammatikai modelljének (Universal Applicative Grammar) alkalmazása. Mielőtt bemutatnánk az alkalmazásos grammatika ige szerepére vonatkozó értékelését az alternáló konstrukciókban, meg kell jegyezni, hogy az alkalmazásos grammatikában különösen fontos a nyelvi jelenségek két szintjének szigorú elkülönítése: a genotípusos (genotype) és a fenotípusos (phenotype) grammatika. A genotípusos szinthez funkcionális egységek tartoznak – predikátumok, termek (a predikátum bővítményei: argumentumok és határozói termek), módosítók –, valamint az ezeket összekapcsoló absztrakt operátor–operandus viszonyok. A fenotípusos grammatika szintagmatikus egységeket – morfémákat és szavakat – és azok kapcsolatait foglalja magában a lineáris sorrend és a morfológiai sajátosságok tekintetében. A genotípusos grammatika szabályait a fenotípusos grammatikában lehetséges különféle megvalósulásokra nézve invariánsnak kell tekinteni. A genotípusos grammatika szabályai az univerzális nyelvi jelenségek magyarázatát szolgálják (Shaumyan 1987: 97). Az argumentumok kifejezési alternációja számos nyelvben adatolt jelenség; fő típusai (például az alany kifejezésének alternációi vagy a lokatív alternációk) ráadásul különböző nyelvekben analóg megfelelőkkel rendelkeznek. Ezért ahhoz, hogy megfelelően meghatározzuk az e jelenséghez kapcsolódó nyelvi kifejezési folyamatokat, és ne vesszünk el a különböző nyelvek fenotípusos szintű változatainak sokaságában, az argumentumok kifejezési alternációját először genotípusos szintű szabályokkal kellene meghatározni 23 KRISTINA LENARTAITĖ és csak ezután megvizsgálni, miként illeszkednek ezek az adott nyelv fenotípusos jelenségeihez. A most vizsgált kérdéshez kapcsolódóan az alkalmazásos grammatika a következő elveket fogalmazza meg: 1) a termek (a predikátum bővítményei) grammatikai státuszának megváltozása a predikátum változásának következményeként értékelendő; a predikátum változását a predikátummódosító szabályok határozzák meg5, amelyeket a predikátumra kell alkalmazni, még mielőtt azt a termekre alkalmaznák; 2) a megváltozott grammatikai viszonyokat tartalmazó mondat az azonos grammatikai viszonyokat tartalmazó mondattól függetlenül is megvalósulhat, például egy passzív mondat közvetlenül a passzív predikátumnak a termjeire való alkalmazásával is megvalósítható, nem szükséges az aktív mondatot passzívvá alakítani (Shaumyan 1987: 272). A második állítás azt jelenti, hogy a passzív konstrukciók az aktívakhoz képest és más hasonló jelenségek itt nem számítanak származtatottnak abban az értelemben, ahogyan azt a transzformációs vagy a relációs grammatikák teszik (lásd a 3. lábjegyzetet). Ha azonban a mondatot reprezentáló P predikátumból1 a megfelelő predikátummódosító szabályok alkalmazásával levezethető a P predikátum2, akkor a megváltozott predikátumú mondatot (P2) csak annyiban kell a változatlan predikátummal megvalósult mondatból (P1) származtatottnak tekinteni, amennyiben a nem származtatott mondat szerkezetét a P predikátum1 reprezentálja, és az átkerül a származtatott predikátum (P2) által reprezentált szerkezetbe. A predikátumszerkezet változásának szükségessége a diatézisalternációkban olyan esetekkel szemléltethető, amelyeket meg kell különböztetni az alternációktól, vö.: (1) a. Ő leválasztotta a húst a csontokról. b. Ő leválasztotta a csontokat a húsról. (2) a. Ők elszakították a gyermeket az anyjától. b. Ők elszakították az anyát a gyermektől. Itt a predikátumszerkezet nem változik – a párok mondataiban a predikátum ugyanazokat a pozíciókat nyitja meg az argumentumok és a határozói termek számára. 2.2. Az argumentumalternáció fogalmának meghatározásához fontos további kérdés a szerkezeti párok lexikai összetétele. A jelenség említésekor általában az azonos lexikai összetételű esetekre gondolunk, B. Levin azonban a diatézisalternációnak nevezett jelenséget az argumentumok kifejezési változatosságának tágabb értelemben vett lehetőségeivel azonosítja6, így az ige- 5 A predikátummódosító szabályokat a 3.2. fejezet tárgyalja. 6 Vö. B. Levin, aki az angol igéket jelentésük és szintaktikai viselkedésük viszonya alapján osztályozva a szintaktikai, vagyis diatézis-, alternációk közé sorolja az összes 24 Lietuvių kalbos argumentų raiškos alternacijos a szó szintaktikai viselkedésének különbségeiből következtetni a jelentésének különbségeire. Az angol nyelv diatézisváltakozásai közé sorolt példák többsége a litván nyelvben még ilyen feltételezésekre sem adna okot – ugyanis különböző igei lexémákkal (vagy azok különböző alakjaival) valósulnak meg, vö.: a. a mészáros húst vág és b. a hús könnyen vágható; a. a gyermek összetörte a csészét és b. a csésze összetört; a. az a kutya embereket harap és b. az a kutya harapós. A totális transzformációs váltakozásnak nevezett eset nem változtatja meg a mondatmag – vagyis a predikátum szemantikájának megvalósításához szükséges argumentumok – szerkezetét, csupán egy további elemet vezet be a mondat perifériájára7, vö.: a. a boszorkány békává változtatta őt és b. a boszorkány a hercegből békává változtatta őt. Bármely, a periférián megvalósuló elem fakultatívnak tekintendő, és ha a megváltozott kifejezésmódban nem kerül a predikátum magjának argumentumpozíciójába, akkor megvalósulása vagy elmaradása nem változtatja meg a predikátum magját, ezért nem sorolható a váltakozás jelenségéhez. E cikk azt az álláspontot képviseli, hogy az argumentumok kifejezésmódjának váltakozásai mindenekelőtt a nyelvi rendszerekben rögzült univerzális, szabályos predikátumargumentum-kifejezési mintákként határozandók meg (vagyis a genotipikus grammatika szintjén jelentkező jelenségekként), míg a predikátum perifériájához tartozó kísérőelemek (körülményes kifejezések) kifejezésmódjának bármiféle változatossága, amely nem érinti az argumentumait, a fenotipikus grammatika (az adott nyelv morfoszintaktikai szintje) jelensége. Ezen az alapon csak a predikátum argumentumainak (vagyis alanyként, tárgyként és indirekt tárgyként megvalósuló elemeknek) a kifejezésmódbeli változásait tekintjük váltakozásnak. Néhány, a váltakozás kérdésével kapcsolatos szempontot azonban pontosítani kell: 1) nem teljesen pontos a jelenséget az argumentumok kifejezésmódja váltakozásának nevezni – a kifejezésmódbeli változások ugyanis nemcsak a predikátum argumentumait érintik, amelyek megvalósuló- az igék által megengedett argumentumkifejezési változatok, ezért különböző lexikai összetételű konstrukciók is ide tartoznak, vö.: mediális alternáció (Middle Alternation): a. Butcher cuts the meat; b. The meat cuts easily; kauzatív / inchoatív alternáció (Causative/Inchoative Alternation): a. Janet broke the cup; b. The cup broke; nem specifikált tárgy alternációja (Unspecified Object Alternation): a. Mike ate the cake; b. Mike ate; az ágens jellemző tulajdonságainak alternációja (Characteristic Property of Agent Alternation): a. That dog bites people; b. That dog bites; teljes transzformációs (tranzitív) alternáció (Total Transformation Alternation (transitive)): a. The witch turned him into a frog; b. The witch turned him from a prince into a frog; és így tovább (Levin 1993: 25–26, 27–30, 33, 39, 57–58). 7 A mondat rétegzett szerkezete miatt a mag – a predikátum szemantikájának megjelenítéséhez szükséges argumentumok – és a periféria elemeinek (nem argumentumainak) terminusairól lásd még Van Valin, LaPolla (1997: 25–31). 25 KRISTINA LENARTAITĖ amelyeket az alany, a tárgy és a közvetett tárgy nyelvtani funkciói valósítanak meg, hanem a nem argumentumokat is – a körülményhatározókat, amelyek megvalósulását a predikátum fakultatívan engedélyezi; 2) a vizsgált diatézisalternációk közé sorolás alapvető kritériuma, hogy a kifejezés alternációja szükségképpen érintse a predikátum legalább egy argumentumpozíciójának változását: vagyis vagy maguknak az argumentumoknak a kifejezése változik (például a tárgyi nyelvtani funkciót betöltő predikátumargumentum alanyként is megvalósulhat: a bolhák ellepték a kutyát és a kutya ellepte a bolhákat), vagy egy periférián álló körülményhatározó kerül fel az argumentumpozícióba (vö. homokot szór az ösvényre és homokkal szórja be az ösvényt); az utóbbi példa egyben az argumentum körülményhatározói pozícióba való lefokozását is magában foglalja (vö. homokot – homokkal). Még pontosabban: a vizsgált diatézisalternációs jelenséghez csak azok a mondatpárok sorolhatók, amelyek az alany és a tárgy nyelvtani funkcióinak kifejezési különbségét valósítják meg – az úgynevezett közvetett tárgyakat tartalmazó mondatokban csak ezek közvetlen tárgyi pozícióba való felemelése releváns; ez adja egy további alternációtípus kialakulásának alapját, vö. apa cipőt húz a gyermekre és apa cipőkkel húzza fel a gyermeket. Éppen azért, mert az alternáció szükségképpen érinti az alany vagy a tárgy kifejezésének változását, az „argumentumkifejezési alternáció” terminus sem tekinthető igazán találónak. B. Levin meghatározatlan tárgyú váltakozásai arra ösztönöznek, hogy a litván nyelv hasonló eseteit is megvizsgáljuk. A páros szerkezetek egyikét gyakran úgy magyarázzák, hogy nem realizálódik benne egy argumentum, noha az ige jelentése ilyen pozíciót is megnyit⁸, vö. a. a gyermek almát eszik és b. a gyermek (jól) eszik. Azonban az elfoglaltság típusát vagy a képességet kifejező igejelentés egyáltalán nem követeli meg, hogy egy tárgyi grammatikai funkciójú argumentummal egészítsük ki; ha pedig ezzel a jelentéssel együtt tárgy is megvalósulna, akkor az már nem csupán a képesség vagy a tevékenység típusának megjelölése lenne, vö. a gyermek már (egyedül) eszik almát vagy a gyerekek (gyakran) az anyjukról álmodnak. Bárhogyan is értékeljük a pár második (b) mondatát – akár tranzitívnak, ki nem fejezett tárgyi funkcióval, akár intranzitívnak –, ez és a hasonló esetek elkülönítendők a vizsgált diatézisváltakozásoktól: ha a predikátum mindkét esetben tranzitív, akkor a tárgy mindig impli- 8 A tranzitív ige jelentésénél fogva mindig megnyit egy szintaktikai pozíciót a tárgy számára, bár ezt nem feltétlenül kell betölteni (Holvoet, Judžentis 2005: 14–15). Vö. továbbá, hogy sok ige közvetlen tárgya elhagyható, ha csupán általánosságban kívánjuk jellemezni a tevékenység típusát (Most ír, olvas stb.) vagy a képességet (A gyermek már olvas és ír) (Holvoet, Čižik-Prokaševa 2005: 70). 26 Lietuvių kalbos argumentų raiškos alternacijos kálható, ha pedig az egyik konstrukció tranzitív, a másik intranzitív, akkor legfeljebb a konstrukciók közötti viszony kérdését kell eldönteni. Az imént tárgyalt eset mellett tekintsünk át más, hasonló, kettős argumentumkifejezési eseteket is, amelyek lexikai összetétele eltérő, vö.: (3) a. A fodrásznő levágta a kislány haját. b. A fodrásznő megnyírta a kislányt. (4) a. A borbély leborotválta a vendég szakállát. b. A borbély megborotválta a vendéget. (5) a. A gyermek megkötötte a cipőfűzőjét. b. A gyermek felvette a cipőjét. (6) a. A férfi begombolta az ingét. b. A férfi begombolta az inget. (7) a. Anya letörölte az asztalról a morzsákat. b. Anya letörölte az asztalt (? a morzsákról). (8) a. Lesöpörjük a leveleket az ösvényekről. b. Lesöpörjük az ösvényeket (? a levelekről). Nyilvánvaló, hogy a 3a, 4a, 5a és 6a mondatokban a közvetlen tárgy és a dativusi esetben megvalósuló elem rész-egész, illetve birtoklási viszonyban áll; a dativusi esetben megvalósuló elem ráadásul tárgymódosítóként is értelmezhető, vö. a vállalat női / nőknek szánt / női ruhákat varr. A rész-egész viszony miatt a párok első mondataiban (3a, 4a, 5a, 6a) szereplő módosítók metonimikusan a teljes szerkezetet képviselik a második mondatokban (1b, 2b, 3b, 4b), ezért a kifejezésbeli különbségeket nem a predikátum megváltozása okozza, vö.: Jablonskio raštai – Jablonskis ir skaitau Jablonskio raštus / Jablonskį. Éppen a predikátum szerkezetének változatlansága miatt ezek az esetek nem sorolhatók az argumentumkifejezési alternációk közé. A 7. és 8. pár második (b) mondatának megfogalmazása kétséges, jóllehet a korpuszban <http://donelaitis.vdu.lt> előfordulnak. Anélkül, hogy itt állást foglalnánk a használatuk helyességének vagy helytelenségének kérdésében, egyelőre ezeket az eseteket (kizárólag a második (7b, 8b) mondatokban kifejezett körülményterminusokkal) nem különítjük el a többi vizsgált esettől, bár könnyen lehet, hogy ezekben a konstrukciókban ugyanazon ige különböző jelentései valósulnak meg; az egyik (b) jelentés már nem nyit meg helyet körülményterminus számára, vö.: (nu)šluostyti „(valamivel) végighúzva eltávolítani valamit (valamiről)” és „(valamivel) végighúzva megtisztítani (tisztává tenni, megszárítani) valamit”. 27 KRISTINA LENARTAITĖ Ezért a diatézisalternációnak tekinthető mondatpárok esetében az azonos lexikai összetétel szükséges feltétel: ha a predikátum nem nyithat helyet valamely argumentum vagy körülményterminus számára, akkor feltételezhető, hogy ezek a predikatív struktúrák túlságosan távol állnak egymástól; ilyen esetben legfeljebb a viszonyuk és a kialakulásuk körülményei vizsgálhatók. 2.3. Végül tehát megállapíthatók azok a jegyek, amelyeknek mindegyikét teljesíteniük kell ahhoz, hogy ugyanazon igei lexéma által megengedett különböző diatézisek eseteit argumentumkifejezési, vagyis diatézisalternációknak nevezzük: 1) a mondatok lexikai összetétele kötelezően azonos; 2) az alternáló konstrukciók predikátumszerkezetének szükségszerűen változnia kell; 3) a kifejezésbeli változásoknak szükségszerűen érinteniük kell a predikátum argumentumai által megvalósított grammatikai funkciók közül legalább egyet – az alanyt és/vagy a közvetlen tárgyat (a közvetett tárgy grammatikai funkciója e jelenségben nem játszik meghatározó szerepet); 4) az alternáló mondatok viszonya (az absztrakció bizonyos szintjén) parafrázisként értelmezhető, logikai igazságértékük tekintetében pedig akár ekvivalens is lehet. A felsorolt alternációs jegyek figyelembevételével már a jelenség elnevezéséről is beszélhetünk. A külföldi szakirodalomban meghonosodott alternáció terminust szűkebb és tágabb értelemben használják (B. Levin, lásd a 6. lábjegyzetet). Ráadásul nem kizárólag a diatézis jelenségeinek megnevezésére szolgál (magánhangzó-változásra és morfémavariációra is használják), ezért kontextus nélkül a terminus használatakor szükségképpen pontosítani kell a módosítókat. Mivel maga a jelenség egyetemes, és a különböző nyelvek analóg jelenségeinek összefüggésében vizsgálandó, nem indokolt lemondani a már bevett terminusról. A tágabb értelemben használt argumentumkifejezési alternációra a kevésbé pontos magyar argumentumkifejezési váltakozás elnevezés is javasolható; éppen pontatlansága miatt azonban nem alkalmas a szűkebb értelemben használt, szigorú követelményekkel körülhatárolt, a nyelvi rendszer szabályszerű jelenségeit jelölő kutatási tárgy megnevezésére. Az alternációkat lehetővé tevő igéket olykor áthelyező / pozícióváltó igéknek (angolul shift) is nevezik, például datívuszáthelyező / pozícióváltó igéknek (vö. Van Valin 2005: 114–115). Ez valamely alternáló konstrukciótag helyzetének változására irányítja a figyelmet, ezért aligha alkalmas a teljes jelenség megnevezésére, hiszen többes számban használva szintén túl tág és pontatlan lenne. Ha megpróbáljuk átfogni és a lehető legáltalánosabb vonásokkal leírni, mi történik az alternáló konstrukciókban, elsőként a predikátum bővítményeinek (argumentumainak és körülményterminusainak) kicserélődése, újraeloszlása, pozíciójának / helyzetének megváltozása tűnik szembe. Ezért a vizsgált jelen- 28 Lietuvių kalbos argumentų raiškos alternacijos a terminusra a javasolt litván elnevezés: ARGUMENTUMMEGVALÓSULÁSI VÁLTakozás. Lehetséges, hogy ez a terminus sem eléggé pontos, pontosító módosítót igényel, és nemcsak erre a jelenségre alkalmazható; mindazonáltal úgy tűnik, elég pontosan írja le a jelenség lényegét. Ráadásul a váltakozás kifejezéssel ellentétben a VÁLTOZÁS arra enged következtetni, hogy a folyamat által érintett esetek száma korlátozott. Ez a terminus nem foglal magában semmiféle értékelést a vizsgált jelenségről, ezért minden grammatikai modellre megfelelőnek kell lennie. 2.4. Mint említettük, az argumentummegvalósulási váltakozásnak különböző típusai vannak, amelyeket úgy tűnik, a legracionálisabb aszerint osztályozni, hogy az argumentumok által megvalósított grammatikai funkciók – a közvetlen tárgy és/vagy az alany – közül melyiknek a kifejezését érintik. 1. Az alany és a tárgy kifejezésének váltakozása: (9) a. Bojtorján akadt rám. b. Bojtorjánba akadtam. 2. Az alany kifejezésének váltakozása: (10) a. Az udvaron orgonaillat van. b. Az udvaron orgonák illata van. 3. A tárgy kifejezésének váltakozása és altípusai: a) mind a tárgy, mind a cselekvés helyét9 jelölő határozói terminus kifejezésének váltakozása: (11) a. A gyermek vajat (vajjal) ken a kenyérre. b. A gyermek vajjal keni meg a kenyeret. b) mind a tárgy, mind a cselekvés / hatás befogadójának10 kifejezésének váltakozása: (12) a. Az anya (fel-, át-, rá-)adja az inget a kislánynak. b. Az anya ingbe (fel-, át-, rá-)öltözteti a kislányt. c) a cselekvés / hatás helyének és a tárgynak a váltakozása: 9 Itt a határozói terminusok által betöltött különféle szemantikai funkciók, például a lokatívusz, a direktívusz vagy a cél (goal) tartalmát foglaljuk össze. 10 Itt eltekintünk az úgynevezett indirekt tárgy grammatikai funkciójától, és a határozói terminus számára összegezzük a cselekvés / hatás befogadójának (recipient), a birtokosnak (possessor) és a címzettnek (target person) a tartalmát. 29 KRISTINA LENARTAITĖ (13) a. A fiúk körbefutották a tavat. b. A fiúk körbefutották a tavat. (14) a. A gyermek belerúgott a labdába. b. A gyermek belerúgta a labdát. Itt az argumentumok kifejezésének legmarkánsabb alternációtípusait és altípusait említettük, így előfordulhat, hogy egy-egy eset észrevétlen maradt és kimaradt. Emellett az alternációtípusok nem zártak – különböző típusú konstrukciók argumentumainak kifejezése váltakozhat, vö.: (15) a. Az udvaron orgonaillat van. b. Az udvaron orgonáktól illatozik. c. Az udvaron orgonák illatoznak. A (15a) és (15b) közötti alternáció a predikátum két bővítményének kifejezésében bekövetkező változást foglalja magában, míg a (15a) és (15c), valamint a (15b) és (15c) közötti alternáció csak egy bővítményét érinti; ezért a (15a) és (15b) közötti alternáció a szubjektum és az objektum kifejezési alternációinak típusába, a (15a) és (15c), valamint a (15b) és (15c) közötti alternáció pedig a szubjektum kifejezési alternációinak típusába sorolható. A (15a) (=10a) és a (9a) mondatban az orgonák és a csalánok szubjektumként való státusza megkérdőjelezhető, mivel nem felelnek meg a szubjektum egyik szemantikai jegyének: a jelöletlen aktuális tagolású mondatokban – márpedig az elemzett mondatok ilyenek – az orgona és a csalán a mondat réma-részéhez tartozik, míg az udvaron és az énrajtam mindkét mondatban téma. A jelöletlen téma státusza a mondatban az alany grammatikai funkciójának egyik prototipikus ismérve (lásd Holvoet, Semėnienė 2005: 49–50). Az orgonák és a csalánok csak akkor válhatnának témává, ha a mondat elejére kerülnének, és logikai hangsúlyt kapnának – ezek már jelölt aktuális tagolású mondatok lennének. Itt a nominativusszal kifejezett argumentumokat mégis alanynak tekintjük, noha nem felelnek meg a prototipikus alany valamennyi ismérvének. A (15c) mondatban az udvaron főnevet kellene alanynak tekinteni, noha lokatívuszban áll – az udvaron lokatívusz itt másodlagos, alanyi funkcióban szerepel11. A szubjektum és objektum kifejezési alternációjának típusába olyan példák is besorolhatók, amelyekben nem kétséges az így megvalósuló argumentumok alanyi státusza (16); a szubjektum kifejezési alternációjának típusába tartozó példákban (17) azonban úgy tűnik, mindig felmerül ez a probléma, vö.: 11 Továbbá az alkalmazó grammatikában, akárcsak számos más elméleti modellben, elismerik a szubjektum mondatbeli szükségességét: „ha egy szósor mondat, akkor van szubjektuma” (Shaumyan 2006: 229). A személytelen vagy más, ki nem fejezett szubjektumú mondatok úgynevezett zéró szubjektumú formával rendelkeznek (dummy vagy zero terms). 30 Lietuvių kalbos argumentų raiškos alternacijos (16) a. A legyek ellepték a mézet. b. A méz ellepte a legyeket. (17) a. A tó felől hűvös szellő áradt. b. A tó hűvösséget árasztott. A felsorolt argumentumkifejezési alternációtípusok megkülönböztetésének megalapozottságát, valamint a jelenség egyéb szükséges kritériumait a konstrukciók kifejezésének mechanizmusát vizsgálva kell ellenőrizni. 3. AZ ARGUMENTUMKIFEJEZÉS VÁLTAKOZÁSA AZ APPLIKATÍV GRAMMATIKÁBAN Az argumentumkifejezés váltakozását a mondatok szemantikai különbségei felől (vö. 4. lábjegyzet), valamint szerkezeti változásaik alapján (vö. 3. lábjegyzet) is próbálták magyarázni. A litván nyelvészek vizsgált jelenségről szóló, töredékes megjegyzései többnyire a szemantikai különbségeket emelik ki (vö. 1. lábjegyzet). Valamennyi kutatás értékes adatokat szolgáltat. Az alternatív szerkezetek szemantikai különbségeinek feltárására irányuló vizsgálatoknak az extralingvisztikai tényezőket is figyelembe kell venniük, például azoknak a helyzeteknek a vizsgálatát, amelyek a résztvevők státuszának eltérő megítéléséhez vezettek; az ezzel kapcsolatban megfogalmazott megoldások többsége (a profilálás, a mondat aktuális tagolásának kódolásában mutatkozó különbségek stb.) helyesnek tűnik, és az adott igényekhez igazítható, amelyeket pontosan csak konkrét helyzetben lehet meghatározni. Nyilvánvaló azonban, hogy a nyelvi rendszerben (a váltakozás jelenségének univerzális voltát tekintve pedig a rendszerekben) léteznek az adott igények kifejezésére szolgáló grammatikai eszközök – ezért a litván argumentumváltakozások elemzését éppen ezekkel kívánjuk kezdeni. A jelenség átfogó vizsgálatának következő lépése a formális kifejezőeszközök és folyamatok összekapcsolása a szemantikai tartomány jelenségeivel. Remélhetőleg a kifejezési folyamat megfelelő magyarázata segít majd megkülönböztetni a szemantikai tartomány lényeges és járulékos tényezőit. A fent említett célok eléréséhez az univerzális aplikatív grammatika – más néven a nyelv szemiotikai elmélete (Semiotic Theory of Language) – módszerét és eszközeit választottuk. A modell fő megalkotója S. Shaumyan volt. E grammatika fontos jellemzője a genotipikus és fenotipikus szintek jelenségeinek elkülönítése (lásd a 2.1. fejezetet). Mivel az argumentumváltakozás jelensége univerzálisan működik, működési elveit először a genotipikus grammatika funkcionális egységeinek (predikátumok, termek és 31 Kristina Lenartaitė módosítók), valamint az ezeket összekapcsoló operátor–operandum12-viszonyok szintjén kell meghatározni. 3.1. Ezért az alábbiakban meg kell határozni az aplikatív grammatika alapelveit, amelyek más jelenségek mellett a vizsgált jelenség magyarázatára is alkalmazhatók. A nyelvi rendszer egyik alapvető törvénye itt a funkcionális szuperpozíció elve, amely a jelek és fonémák elsődleges és másodlagos funkcióinak hierarchiáját hozza létre. Ezt az elvet széles körben alkalmazzák a fenotipikus szint (fonológia, morfológia és szintaxis) jelenségeinek magyarázatára. „A jelentés vagy funkció megváltoztatásának összefüggésében a B jelre vagy fonémára szuperpozíció útján ráillesztjük az A jelet vagy fonémát úgy, hogy B hordozóként, A pedig kétrétegűként szolgál <B SUP A>. A szuperpozíció eredményeként funkcionális derivációs viszony jön létre, amelyben B az A funkcionális derivátumává vagy alternánsává válik. A B jel vagy fonéma másodlagos jelentésre vagy funkcióra tesz szert, amely „rátevődik” elsődleges, kontextustól független jelentésére vagy funkciójára” (Shaumyan 2006: 131). (Itt és másutt saját fordítás – K. L.) Az univerzális grammatikai folyamatok meghatározásához idealizált törvényt fogalmazunk meg, amely szerint a grammatika autonóm a lexikonnal szemben; ezt két absztrakciós folyamat reprezentálja: 1) a mondatszerkezetet elvonatkoztatjuk az azt kitöltő szavaktól; 2) a mondatszerkezetet elvonatkoztatjuk annak lineáris reprezentációjától. Így az alapvető, univerzális elemek, vagyis a szintaktikai funkciók maradnak meg. Az univerzális szintaktikai szerkezetben négy alapvető funkciót különböztetünk meg: predikátumok, termek (a predikátumok argumentumai és körülménytermek), termmódosítók és predikátummódosítók. Fenotipikus szinten ezek a funkciók elsődlegesként rendre a négy szófajhoz rendelődnek: az igékhez a predikátumfunkció, a főnevekhez a termfunkció, a melléknevekhez a termmódosító-funkció, a határozószókhoz pedig a predikátummódosító-funkció. Minden szófaj az elsődleges szintaktikai funkciókon kívül, 12 Ezeket a viszonyokat a szókapcsolatok kapcsolódásának törvénye határozza meg (a szókapcsolatot itt a gestalt fogalmához hasonlóan értjük – a szó a strukturális jelentésével együtt): „Ha egy szókapcsolat jelentése elégtelen, és más szókapcsolatok jelentésével kell kiegészíteni, akkor az ilyen szókapcsolatot operátornak nevezzük, és egy vagy több, operandumnak nevezett szókapcsolathoz kapcsolódik, hogy új, rezultánsnak nevezett szókapcsolatot hozzon létre” (Shaumyan 2006: 213). 32 Lietuvių kalbos argumentų raiškos alternacijos lehetnek másodlagos funkcióik is. A funkcionális szuperpozíció olyan folyamat, amelyben egy másodlagos funkció „ráhelyeződik” az elsődleges funkcióra, és így új, kétrétegű funkció jön létre. Az új funkció az elsődleges és a másodlagos kombinációja. A szuperpozíció után a szó („szuperponált” szó) mind az elsődleges, mind a másodlagos funkció jegyeivel rendelkezik. Például a baltas szó elsődleges funkciója a főnévi kifejezés módosítása, mint például a Baltas šunelis vizgina uodegą. mondatban. A Baltas yra geras, o juodas blogas mondatban viszont főnévi funkciót tölt be. Így a második esetben a melléknév főnévi szuperpozíción megy keresztül, ezért a melléknév szintaktikai funkciója összeolvad a főnév szintaktikai funkciójával. A Vakar aš vaikščiojau sode ir staiga matau – Jonas mondatban a matau szó strukturális jelentése múlt időként értelmeződik. Itt tehát a jelen idő funkciója összekapcsolódik a múlt idő funkciójával. A Jonas yra vairuotojas mondatban a vairuotojas szó a yra vairuotojas szerkezetben másodlagos, predikatív funkcióval rendelkezik; ez a funkció akkor „helyeződött rá” szuperpozíció útján az elsődleges (főnévi kifejezési) funkciójára, amikor a szó az yra operátorral kapcsolódott össze. Ezek a szintaktikai szuperpozíció példái. A morfológiában a szuperpozíció mechanizmusa a szóalkotás során működik: csak az alapszavaknak vannak elsődleges szintaktikai funkcióik, a származékos szavaknak pedig csak másodlagos, az alapszavak funkcióiból szuperpozíció útján levezetett funkcióik vannak. Például a žalias szó nem származékos, és a főnévi kifejezés elsődleges módosítói funkciójával rendelkezik, míg a žalumas ennek a származéka, amely a megfelelő külső főnévi jelölő13 (-um-as) hozzáadásával jön létre, és az alapszó elsődleges – főnévi kifejezést módosító – funkciójára „ráhelyeződik” a főnévi funkció. Így jön létre a származék másodlagos, kettős funkciója: főnévi kifejezést módosító elem és főnév. A szuperpozíciós mechanizmus a szójelentések derivációjának szintjén is működik; vö. a zöld szó elsődleges jelentése: „ilyen színű”; ha ezt a jelentést szuperpozícióval „rávetítjük” a tapasztalatlan szó elsődleges jelentésére („gyakorlatlan, hozzá nem szokott”), akkor levezetjük a zöld szó másodlagos jelentését: „tapasztalatlan, gyakorlatlan; fiatal” – ez a jelentésátvitel metaforikus módja; a zöld szó másodlagos jelentése és a tapasztalatlan szó elsődleges jelentése szinonimikus viszonyban kapcsolódik egymáshoz, míg a zöld szó két jelentése között poliszém viszony áll fenn. 3.2. S. Shaumyan a vizsgált argumentumváltakozási jelenséget szintén a szuperpozíció működésével magyarázza, és más, transzformációval alátámasztott szintaktikai jelenségek (például a passzivizáció) mellé helyezi. 13 A szintaktikai funkció szuperpozíciójának nem feltétlenül van külső jelölője, vö.: nematau akmens ir akmens sieną. 33 KRISTINA LENARTAITĖ a szuperpozíció működésével magyarázza, és helyet biztosít neki a transzformációval14 alátámasztott más szintaktikai jelenségek (például a passzivizáció) mellett. Mielőtt meghatároznánk az ezt a jelenséget szabályozó szuperpozíciós szabályokat, tárgyalni kell a szintaktikai főnevek predikátumhoz rendelésének hierarchiáját, más szóval az applikatív hierarchiát (Applicative Hierarchy)15. Itt – a relációs grammatikához hasonlóan – a szintaktikai, vagyis egyszerűbben: a grammatikai funkciókat (vö. Holvoet, Mikulskas 2005: 7) megállapodás szerint így jelöljük: 1 – alany, 2 – közvetlen tárgy, 3 – közvetett tárgy, Q – határozói főnévi kifejezés (az applikatív grammatikában a relációs grammatikával ellentétben az alany és a közvetlen tárgy nem a grammatikai viszonyokat jelölő elemeknek, hanem a kétargumentumú predikátum által létrehozott bináris reláció tagjainak számít). A szintaktikai főnevek hierarchikus elrendezése a következő: [1 > 2 > 3] > Q 14 Az applikatív grammatikában a passzív szerkezeteket aktív konverzióknak tekintik, megjelenésüket és egymáshoz való viszonyukat azonban a transzformációs vagy relációs grammatikákétól eltérően magyarázzák: S. Shaumyan az aktív és a nekik megfelelő passzív szerkezetek alapelemei között izomorfizmust állapít meg (az izomorfizmust nem szabad összetéveszteni az ekvivalenciával). Az aktív szerkezetek predikátuma és alanya közötti viszony izomorf a passzív szerkezetek predikátuma és határozói főnévi kifejezése közötti viszonnyal (ez utóbbi az aktív szerkezet alanyának felel meg); a predikátum a mondatot reprezentáló fő elem. A minimális mondat maga a predikátum. Ezért az applikatív grammatikában nem a szerkezetek közötti viszonyt (aktív és passzív: R(x, y) és R'(y, x)) nevezik konverzívnek, hanem az aktív mondat predikátumából (az alappredikátumból) egy absztrakt konverziós operátor alkalmazásával származtatnak egy konverzív predikátumot, amelyből ezután létrehozható a passzív predikátum (vagyis a konverzív predikátum az alappredikátumból származik, nem pedig fordítva; a passzív predikátum nem konverzív predikátum, hanem a konverzív predikátumból származik, amely viszont az alappredikátumból ered). Így ha egyáltalán beszélhetünk az aktív és passzív szerkezetek transzformációjáról vagy konverziójáról, akkor csak e szerkezetek predikátumstruktúráinak szintjén, mivel a passzív szerkezeteket a megfelelő aktív szerkezetektől függetlenül generáltnak kell tekinteni; a passzív szerkezetek csupán redukálhatók a megfelelő aktív szerkezetekre (Desclés, Guentchéva, Shaumyan 1985: 22–24; Shaumyan 2006: 234–235; vö. még a 2.1. fejezet megjegyzéseivel). 15 Ez a hierarchia a mondatformálás törvényszerűségeiből következik. „A mondatot alkotóelemei bináris kombinációinak hierarchiája alkotja” – vagyis: 1) „ha X olyan operátor, amely Y főnévi kifejezéssel kapcsolódik össze, hogy létrehozza Z mondatot, akkor X intranzitív predikátum, Y pedig alany; 2) ha X olyan operátor, amely Y főnévi kifejezéssel kapcsolódik össze, hogy létrehozza Z intranzitív predikátumot, akkor X tranzitív predikátum, Y pedig közvetlen tárgy; 3) ha X olyan operátor, amely Y főnévi kifejezéssel kapcsolódik össze, hogy létrehozza Z tranzitív predikátumot, akkor X ditranzitív predikátum, Y pedig közvetett tárgy; 4) ha X olyan operátor, amely Y frázissal kapcsolódik össze, hogy Z-ben Y-jal azonos típusú frázist alkosson, akkor X Y attribútuma” (Shaumyan 2006: 228–232). 34 Lietuvių kalbos argumentų raiškos alternacijos A zárójelek a predikátum terminusait, a predikációs keret tagjait különítik el. A 3-as itt a 2-eshez képest jelölt, mivel a 2-es rangja (a mondat funkcionális pozícióinak összessége) tágabb: a 2-es tranzitív és ditranzitív mondatban egyaránt realizálódik, a 3-as viszont csak ditranzitív mondatban; a 2-es ugyanakkor az 1-eshez képest jelölt, mivel az 1-es intranzitív, tranzitív és ditranzitív mondatokban egyaránt realizálódik; a Q pedig olyan predikációs kerethez képest jelölt, amelynek rangja tágabb: a predikációs keret minden mondatban realizálódik, a Q viszont nem mindegyikben. Így a diatézist – az A mondat B mondattá történő átalakítását – a következő szabályok határozzák meg: 1. Ha a 3-as azonosul a 2-essel, akkor a 2-esnek el kell szenvednie a Q szuperpozícióját: <3 SUP 2> → <2 SUP Q> 2. Ha a 2-es azonosul az 1-essel, akkor az 1-esnek el kell szenvednie a Q szuperpozícióját: <2 SUP 1> → <1 SUP Q> 3. Ha a 3-as azonosul az 1-essel, akkor az 1-esnek el kell szenvednie a Q szuperpozícióját: <3 SUP 1> → <1 SUP Q> Rövidebben fogalmazva: ha az A mondat termusa magasabb rendű B termusként realizálódik, akkor a B termus körülménytermusként fog realizálódni (Shaumyan 2006: 235–236). Az első szabály az objektum kifejezésmódjának egyetlen alternációs esetére terjed ki – az objektum, valamint a cselekvés/befolyás befogadójának kifejezésmódja közötti alternációra (vö. 12ab), például: (18) a. Az anya (be)tekeri a gyermekre a kendőt. b. Az anya (be)tekeri a gyermeket a kendőbe. A (18a) mondatban a predikátum argumentumai közvetlen funkciókat töltenek be: anya – 1, kendő – 2, gyermek – 3, míg a (18b) mondatban az elszenvedett szuperpozíció következtében az argumentumok másodlagos, kétrétegű funkciókat kapnak: a 3-as a 2-es szuperpozícióját, a 2-es a Q-ét, az 1-es pedig az 1-es szuperpozícióját szenvedi el (azaz nullszuperpozíciót16), vö.: (18) b. anya kendő gyermek <1 SUP 1> <2 SUP 3> <3 SUP 2> Az objektum kifejezésmódjának további alternációs esetei közé tartozik a körülménytermusé is, amely tágabb értelemben a cselekvés/befolyás helyének szemantikai funkcióját tölti be, 16 Az átalakulásnak nem kell minden mondattermus funkcióját megváltoztatnia. Azt az esetet, amikor a termus funkciója változatlan marad, mint például a anya alanyé a 18a és 18b mondatban, nullszuperpozíciónak nevezzük. 35 KRISTINA LENARTAITĖ a kifejezés változását (lásd 8. o.), ezért S. Šaumian megállapított szabályait még egy szabállyal kell kiegészíteni: Ha Q azonosul 2-vel, akkor 2-nek Q szuperpozícióján kell átesnie: <Q SUP 2> → <2 SUP Q> (19) a. A lányok virágokat tűznek a hajfonataikba. b. A lányok virágokkal tűzik tele a hajfonataikat. A (19a) mondatban a predikátum argumentumainak és körülményterminusainak elsődleges funkciói a következők: lányok – 1, virágok – 2, hajfonatok – Q; a 19b mondatban viszont a szuperpozíció után a következő másodlagos funkciók jönnek létre, vö.: (19) b. lányok virágok hajfonatok <1 SUP 1> <2 SUP Q> <Q SUP 2> S. Šaumian második megállapított szabálya nemcsak az alany és a tárgy kifejezési funkcióinak váltakozására, hanem a passzivizáció folyamatának magyarázatára is alkalmas. Ez e jelenségek funkcionális közösségéről tanúskodik, és kijelöli az argumentumváltakozás helyét a nyelvi rendszerben. (20) a. A malacok ellepték a disznót. b. A disznót ellepték a malacok. c. A disznót ellepték a malacok / malacok lepték el. Csak a (20a) mondatban valósulnak meg az argumentumok elsődleges funkciói: malacok – 1, disznó – 2. A (20b) mondatban a disznó felveszi a <2 SUP 1> másodlagos funkciót, és ezért az alanyi pozícióba emelkedik, míg a malacok az <1 SUP Q> másodlagos funkciót kapják, és a körülményterminus pozíciójába kerülnek le. A (20a) passzív megfelelője a (20c), amely ugyanazon szuperpozíciós szabály működése nyomán jön létre, vö.: (20) c. malacok disznó <1 SUP Q> <2 SUP 1> Az alanyi kifejezési funkció váltakozásának típusához szintén külön szabályt kell meghatározni: Ha Q azonosul 1-gyel, akkor 1-nek Q szuperpozícióján kell átesnie: <Q SUP 1> → <1 SUP Q> (21) a. Az erdőben gombák nőttek ki. 36 Lietuvių kalbos argumentų raiškos alternacijos b. Az erdőben gomba nőtt. (22) a. A konyhában fokhagyma bűzlött. b. A konyha fokhagymától bűzlött. c. A konyhában fokhagyma bűzlött. Az ilyen típusú (21b) és (22b) mondatok éppen e szabály működésével magyarázhatók. Fontos megjegyezni, hogy a (21a) mondatban az alany (grybų) kifejezése nem tipikus, de a szuperpozícióval szintén magyarázható: a pridygo ige a dygo származéka, így az alapszóhoz képest a pridygo csak másodlagos funkcióval rendelkezhet, amely szuperpozíció útján „rákerül” a dygo elsődleges funkciójára; ezért a pridygo predikátum által megkövetelt argumentum nem alanyesetben, hanem birtokos esetben realizálódik – ez pedig az argumentum másodlagos funkciójának formálisan kifejezett jelölője: vagyis a birtokos esetben realizálódó grybų főnévnek itt másodlagos, alanyi funkciója van, vö.: miške dygsta grybai ir miške pridygo grybų. A (21b) mondatban a (21a) mondat korábbi alanyának (grybų) grammatikai funkciója megváltozott – szuperpozíció útján az objektum grammatikai funkciója „került rá”, bár ez semmilyen külső jelölővel nem fejeződik ki. A (22c) mondat a (22b) mondatból úgy jön létre szuperpozíció útján, hogy a terminusokra rákerül az adverbiális terminus (Q) másodlagos funkciója (az adverbiális terminus česnaku funkciója itt nem változik – vagyis nullszuperpozíción megy keresztül): (22) c. virtuvė česnakas << Q SUP 1 > SUP Q > << 1 SUP Q > SUP Q > S. Shaumyan által megadott harmadik szuperpozíciós szabály az angol nyelvű datívusz-alternációk passzív szerkezetekké alakítására szolgál17. A litvánban ez a szabály legfeljebb az alábbi esetekre alkalmazható: a. šeimininkė davė šuneliui ėdalo és b. šunelis šeimininkės yra duotas ėdalo18. A második (b) mondatban a šunelis terminus másodlagos funkciója <3 SUP 1>, a šeimininkė terminusé pedig <1 SUP Q>; az ėdalas terminus funkciója változatlan, vagyis az 17 Vö.: a. John handed the scarf to Mary; b. John handed Mary the scarf; c. Mary was handed the scarf by John. Az első (a) mondatban az argumentumok elsődleges funkciókat töltenek be. John – 1, scarf – 2, Mary – 3; a második (b) mondat az első szabály szerint alakul át – <1 SUP 1> <2 SUP Q> <3 SUP 2>; a harmadik (c) pedig a másodikból (b) alakul át az S. Shaumyan által meghatározott harmadik szabály szerint: <<1 SUP 1> SUP Q> <<2 SUP Q> SUP Q> <<3 SUP 2> SUP 1> (Shaumyan 2006: 235–236). 18 Plg. Šunelis šiandien tebėra nieko neduotas (Jablonskis 1997: 140). 37 KRISTINA LENARTAITĖ nullszuperpozíción megy keresztül – <2 SUP 2>. Az úgynevezett közvetett tárgy alanyi pozícióba emelése miatt azonban nem szükséges, hogy az argumentumok alternációjának folyamatában sajátos funkciót tulajdonítsunk neki – itt a legfontosabb a közvetett tárgyi funkciójú terminusnak, éppúgy, mint bármely más terminusnak/adverbiális terminusnak (vö. 20b, 21b, 22b), az alanyi pozícióba emelése, nem pedig maga az eredeti közvetett tárgyi grammatikai funkció. Emellett a vizsgált példa nem alternáció, hanem passzivizáció – az argumentumok kifejezésbeli váltakozásához közel álló jelenség – esete. Az összes tárgyalt szabály két terminus – az alanyi/tárgyi és az adverbiális terminus – helyzetének megváltozását foglalja magában; mindegyikben a változás kiindulópontja az utóbbi alanyi vagy közvetlen tárgyi pozícióba emelése, ebből pedig következik az alany vagy tárgy grammatikai funkcióját korábban betöltő argumentum lejjebb fokozása az adverbiális terminus pozíciójába. Úgy tűnik azonban, hogy az események lefolyásának nem feltétlenül kell kizárólag ebben a sorrendben történnie, mivel az argumentumok alternációjának jelensége számos olyan esetet foglal magában, amikor csak egyetlen argumentum vagy adverbiális terminus helyzete változik meg (a cselekvés/helyhatározó és a közvetlen tárgy alternációjának esetei, vö. 13ab, 14ab), például: (23) a. A gyermek átúszta a folyót. b. A gyermek átúszott a folyón. (24) a. A fiú belerúg a labdába. b. A fiú rúgja a labdát. A (23a) mondatban a deriváció következtében a perplaukė ige másodlagosan – a tranzitív predikátum funkcióját – veszi fel az elsődleges intranzitív predikátum, a plaukė vonatkozásában; ezért a tipikusan „határozói” jelentésű upė főnév, amely az elsődleges predikátumhoz viszonyítva adverbiális terminus funkcióját tölti be (vö. plaukti upėje, upe), közvetlen tárgyként is realizálható19 – így szuperpozíció útján az upė főnév másodlagos, kétrétegű <Q SUP 2> funkcióban realizálódik. A (23b) mondatban a szuperpozíció után az upė az argumentum státuszából adverbiális terminussá fokozódik le, funkciója pedig immár <<Q SUP 2> SUP Q>. Továbbá a (23b) mondatban nyilvánvaló a redundáns információ. 19 A. Drukteinis szerint a mozgást vagy irányt kifejező igéket tartalmazó szerkezetekben a különbözőképpen realizált elemek szintaktikai státusza nem változik, és az ilyen típusú kapcsolatok nem sorolhatók az objektumi viszonyok közé (Drukteinis 1985: 59). Az upės tárgyiságáról azonban a passzivizációs teszt is tanúskodik, vö. upė buvo vaiko perplaukta; a kétrétegű tartalom pedig a szuperpozíció működésével magyarázható. 38 Lietuvių kalbos argumentų raiškos alternacijos A (23a)-hoz hasonlóan a (24b) mondatban is, deriváció útján, de minden külső jelölő nélkül, az intranzitív predikátum egy tranzitív predikátum másodlagos funkciójában valósul meg, argumentuma – egy korábbi határozói tag – pedig másodlagos közvetlen tárgyi funkcióban – <Q SUP 2>. Ennek és más alternációs eseteknek az átalakítási irányát, valamint az átalakított konstrukciók predikátumainak és argumentumainak (és/vagy határozói tagjainak) kettős funkcióit az bizonyítja, hogy az átalakított konstrukció jelentése szükségképpen magában foglalja a nem átalakított információ legalább egy részét20, de fordítva nem, vö.: kaišyti kasas (19b) – „úgy díszíteni a fonatokat, hogy valamit beléjük tűzve feldíszítjük őket”; kiaulei aplipti paršeliais (20b) – „a malacok (nagy számú) rátapadása következtében a koca malacokkal borítottá válik”; perplaukti per upę (23b) – „a folyón átúszva átszelni (átúszni) azt”; perplaukti upę (23a) – „átúszva átszelni (átúszni) a folyót”; spirti kamuolį (24b) – „lábával belerúgni a labdába, ezzel mozgásra késztetve azt”. 3.3. Fontos még visszatérni a predikátum szerepének kérdésére a tárgyalt átalakításokban. Az alternáció egyes eseteiben (vö. 20ab, 23ab) a tranzitív predikátum elsődleges funkciójára szuperpozícióval „rákerül” az intranzitív predikátum másodlagos funkciója. Egyébként ez minden passzivizációs esetben is így történik. Ilyen konstrukciókban tehát maga a predikátum változása21, 20 Hasonlóképpen, a lexikai szabályok modelljében B. Levin, M. Rappaport Hovav és S. Pinker az alternációk levezetési irányát támasztják alá (lásd a 3. lábjegyzetet), S. Iwata pedig a lokatív alternációk esetében tagadja a predikátum szerkezetének és jelentésének átalakulását; az az érv, hogy egyes igék csak az egyik változatot engedik meg, az argumentumok alternációjának tágabb jelensége és annak környezete összefüggésében, valamint a megfelelő megvalósulás/nem megvalósulás lehetőségének előfeltevései szempontjából mérlegelendő, nem pedig magának a kifejezési mechanizmusnak a magyarázatakor (Iwata 2005: 356–361). 21 A passzivizációs folyamat formális leírásában a tranzitivitás megszüntetését egy nem specifikált tag (unspecified term) bevezetésével magyarázzák: ez az alapul szolgáló (az aktív konstrukció tranzitív – kétargumentumú) predikátumból, a konverziós operátor alkalmazásával, egy konverz predikátumot vezet le (lásd a 14. lábjegyzetet), amely továbbra is kétargumentumú; és csak amikor a konverz predikátum összekapcsolódik a nem specifikált taggal, akkor áll elő az utóbbi kapcsolódásának eredményeként az egyargumentumú, intranzitív passzív predikátum. A nem specifikált tag egyik funkciója tehát a konverz predikátum egyargumentumú passzív predikátummá alakítása. A nem specifikált tag további jellemzői a következők: 1) másodlagos tag (azaz közvetlen tárgy) szintaktikai funkcióját tölti be; 2) jelentése „az ágens helye” (azaz bármely olyan ágensre utal, amely a kontextus, a pragmatikai helyzet vagy a predikátum lexikai jelentésében rejlő információ alapján specifikálható); 3) zéró jellel van jelölve, vagyis semmilyen módon nem fejeződik ki (Descĺes, Guentchéva, Shaumyan 1985: 14, 55). Egyelőre nem világos, hogyan kellene formálisan jelölni a betöltetlen közvetlen tárgyi pozíciót azokban az esetekben, amikor a predikátum tranzitivitása változó. 39 Kristina Lenartaitė amely meghatározza egyes argumentumainak és/vagy határozói tagjainak másodlagos funkciókban való megvalósulását, nyilvánvaló. A predikátumok tranzitivitásának változása nélküli alternációs esetek úgy magyarázhatók, mint a nyelvi rendszerben létező szabályszerűségek, amelyek lehetővé teszik a predikatív szerkezet többféle megvalósítását: az alapul szolgáló predikátummal és annak szerkezetében az elsődleges funkciójú argumentumok számára megnyíló pozíciókkal, illetve a levezetett predikátummal és annak szerkezetében a levezetett funkciójú argumentumok és/vagy határozói tagok számára megnyíló pozíciókkal. A levezetett predikátum mindig örökli az alapul szolgáló predikátum szerkezetét, és szuperpozícióval egyesíti azt az átalakítás bármelyik ismertetett módjával (vagy más lehetséges kombinációival) létrehozott megváltozott predikatív szerkezettel – végső soron minden művelet két alapvető műveletre vezethető vissza: vagy az argumentum/határozói tag rangja emelkedik, vagy csökken. Így a levezetett predikátum szerkezete az alapul szolgáló predikátumból alakul át, a konstrukciók azonban maguk nem egymásból származnak; csak predikátumaikon keresztül tekinthetők rokonnak, és az átalakított szerkezetből az alapul szolgáló szerkezet is kivonható (redukálható), mivel az utóbbit az átalakított szerkezet implikálja. Ezt a következő példával bizonyíthatjuk: (25) a. A vadászok ágakat tesznek a gödörre. b. A vadászok ágakkal borítják be a gödröt. Ezt a mondatpárt nem kellene az argumentumok kifejezési alternációi közé sorolni, mert az analóg folyamatok itt nem ugyanazzal, hanem különböző igei lexémákkal valósulnak meg. A második, (b) mondat predikátuma, az apdeda az első mondat predikátumából, a deda igéből származik: így a származék, az apdeda is másodlagos funkcióval rendelkezik az alapszó, a deda viszonylatában; a morfológiai szintű deriváció jelölője az ap- prefixum, a levezetett ige jelentése pedig a szemantikai deriváció irányát mutatja: apdėti ’úgy tesz valamit valamire, hogy minden oldalról beborítja’. A grammatikai funkciók absztrakt szintjén az alapul szolgáló predikátum szerkezete szuperpozícióval egyesül a predikátum argumentumai másodlagos funkcióinak kifejezési modelljei közül a nyelvi szerkezetben rögzített eggyel (azaz a tárgyalt átalakítási szabállyal és annak kombinációival); morfoszintaktikai szinten pedig a levezetett predikátum másodlagos funkcióit betöltő argumentumokat (és határozói tagokat) a megfelelő esetek és/vagy elöljárós szerkezetek jelölik. A tárgyalt esetben nyilvánvaló, hogy csak a predikátumokat fűzi össze levezetési viszony; a konstrukciókat predikátumaik kapcsolata köti össze, és az átalakított predikátum szerkezetéből az alapul szolgáló szerkezet is kivonható (redukálható) (vö. apdėti duobę šakomis „tenni 40 Lietuvių kalbos argumentų raiškos alternacijos „az ágakat a gödörre úgy, hogy a gödör teljesen be legyen fedve”), ez azonban nem jelenti azt, hogy a származtatott predikátum szerkezetének megvalósításához szükségképpen közbeeső műveletként meg kell valósítani az alappredikátum szerkezetét – a második mondat az elsőtől függetlenül is kifejezhető. Az összes tárgyalt eljárás és azok pontos sorrendje csak a két szerkezet viszonyának magyarázata szempontjából fontos, nem pedig egy konkrét mondat adott kontextusban történő létrehozásához: ha az apdėti „befedni” predikátumú mondatot kell létrehozni, nem szükséges felidézni, hogy az utóbbi az dėti „tenni” igéből származik. A tárgyalt eset és más hasonló esetek funkcionálisan megfelelnek az argumentumkifejezés váltakozásának, és a morfológiai szint formális jegyei (a morfológiai deriváció jelölője) alapján különülnek el attól. Az argumentumváltakozási jelenségekben a predikátum, valamint argumentumai (és/vagy a körülménykifejezések) tekintetében a most tárgyalt esethez hasonló folyamatok mennek végbe, csakhogy ezek az igéhez kapcsolódó lexémában külsőleg semmilyen módon nincsenek kifejezve; ezért indokolt lenne a megvalósult képzési jelölőket tartalmazó szerkezeti párokat is (például a 25ab-t) az argumentumkifejezés-váltakozás perifériájához sorolni (egyes nyelvekben, például a csicsevai (chicheŵa) nyelvben az argumentumváltakozásokkal analóg folyamatok csak az igéhez kapcsolódó ir- affixum révén valósíthatók meg (vö. a 3. lábjegyzettel); a német nyelvben pedig a lokatív szerepű argumentum kifejezésének változását az ige elé kapcsolódó be- affixum valósítja meg, vö.: Sie sprü hte Farbe an die Wand „festéket permetezett a falra”, és Sie besprühte die Wand mit Farbe „befújta a falat (a) festékkel” (Michaelis, Ruppenhofer 2001: 12)). Az analóg folyamatok, valamint a két mondat aktuális tagolásában megvalósuló különbségek miatt az argumentumváltakozás helye a nyelvi rendszerben a passzivizáció 22jelensége mellett keresendő (vö. 20abc). A szemantikai funkciókat (különösen a pragmatikát) érintő argumentumkifejezés-váltakozás részletesebb vizsgálata talán kimutatná, hogy ez a jelenség (vagy legalábbis egyes esetei) funkcionálisan a genus kategóriájának kifejezési perifériájához tartozik. Az argumentumkifejezés-váltakozási folyamatok magyarázatára felhasznált applicatív nyelvtani eszközök csak részben fedik le a szerkezeti párok létrejöttének előfeltételeit (ezekről kontextus nélkül csak a megváltozott argumentumfunkciókból lehet következtetni); ebben a cikkben nem esett szó az aktuális tagolás számos, argumentumváltakozással megvalósuló különbségéről sem, továbbá legalább ilyen fontos az 22 A. Holvoetas szerint a genus kategóriája szintén az aktuális tagolás grammatikalizálásának eszköze: a passzív szerkezet lehetővé teszi, hogy ne mondjunk semmit a cselekvőről, hanem a figyelmet arra a tárgyra irányítsuk, amely a mondat témájává válik (Holvoet 2003: 87; vö. még Holvoetas megjegyzéseit a grammatikalizált másodlagos téma kifejezéséről az 1. lábjegyzetben). 41 KRISTINA LENARTAITE a váltakozást lehetővé tevő igék szemantikai sajátosságainak meghatározása – mindez a további kutatások feladata. 4. KÖVETKEZTETÉSEK Az argumentumkifejezés alternációja a nyelvi struktúra univerzális jelensége, ezért a litván nyelv argumentumváltakozási eseteit más nyelvek hasonló jelenségeinek és azok kutatásának figyelembevételével kell vizsgálni. Megfigyelhető, hogy a külföldi szakirodalomban e jelenségre széles körben használt alternáció elnevezést kétféleképpen alkalmazzák: tágabb értelemben a predikátum argumentumai kifejezése variálásának lehetőségeire összességében (B. Levin álláspontja szerint), szűkebb értelemben pedig a predikátum argumentumai kifejezésének különböző nyelvi rendszerekben ennek megfelelően grammatikalizált szabályszerűségeire (a legtöbb kutató éppen így értelmezi az argumentumalternációkat, és itt is ezt az álláspontot követjük). Az argumentumkifejezés alternációjához (váltakozásához) sorolt eseteknek tehát valamennyi alábbi kritériumnak meg kell felelniük: 1) a mondatok lexikai összetételének azonosnak kell lennie; 2) a váltakozó szerkezetek predikátumstruktúrájának szükségképpen meg kell változnia; 3) a kifejezésbeli változásoknak szükségképpen érinteniük kell a predikátum legalább egyik argumentuma által megvalósított grammatikai funkciót – azaz az alanyt, a közvetlen tárgyat, vagy mindkettőt (a közvetett tárgynak nincs különleges szerepe az argumentumváltakozás folyamatában: a közvetett tárgy grammatikai funkciója, akárcsak bármely más terminus vagy körülményterminus által betöltött funkció, ebben a jelenségben csak azért fontos, mert az utóbbi alanyi vagy közvetlen tárgyi pozícióba lép elő); 4) a váltakozó mondatok viszonya parafrázisosként/perifrasztikusként, a propozíciók logikai igazságértéke szempontjából pedig ekvivalensként értelmezhető. A vizsgált jelenség legáltalánosabb jellemzőit figyelembe véve, magyar elnevezéseként az argumentumkifejezés VÁLTAKOZÁSA javasolható. Az argumentumváltakozás megvalósulási folyamatainak leírására az applicatív nyelvtan eszközeit használtuk, amelyek közül itt a legfontosabb szerep az összes nyelvi szinten működő univerzális jelenségé: a funkcionális szuperpozícióé. Éppen a szemantikai funkciók szintjén működő szuperpozíció révén jönnek létre az egyes nyelvi rendszerekben annak megfelelően rögzülő lehetőségek, hogy a predikátumok alapstruktúráikban (elsődleges argumentumfunkciókkal), illetve származtatott struktúráikban, argumentumaikat másodlagos (kétrétegű) funkciókkal megvalósítva fejeződjenek ki. A váltakozó szerkezetek predikátumai közötti viszony az alapstruktúra és a származtatott struktúra viszonyaként határozható meg, de szerkezetük- 42 Lietuvių kalbos argumentų raiškos alternacijos A konstrukciókat nem tekintjük egymásból levezetettnek, mivel egymástól függetlenül is létrehozhatók, kivéve, ha a levezetett predikátum konstrukciójából kinyerhető (redukálható) az alappredikátum konstrukciója, hiszen az utóbbit a levezetett predikátum konstrukciója mindig implikálja. Az argumentumkifejezés hasonló folyamatai miatt a prefixumos és a megfelelő prefixum nélküli igealakot is az argumentumkifejezés alternációjának perifériájához sorolhatjuk: ez a konstrukciópár az argumentumkifejezés különbségeit valósítja meg. Magának az argumentumalternáció jelenségének a nyelvi rendszerben elfoglalt helye pedig mind a megvalósulási folyamatok hasonlósága, mind az aktuális tagolás kifejezésének közös vonásai alapján a passzivizáció jelensége mellett jelölhető ki. LITERATŪRA Desclés, J.-P., Guentchéva, Z., Shaumyan, S. 1985: Passivization in Applicative Grammar. Amsterdam–Philadelphia: John Benjamins Publishing Company. Drukteinis, A. 1985: Objektiniai santykiai ir jų raiška. Disertacijos rankraštis. Klaipėda. Drukteinis, A. 2007: Sakinio semantinių struktūrų ryšiai ir semantinių funkcijų hierarchija. Res Humanitariae 2, 7–30. Fried, M. 2005: A frame-based approach to case alternation: the swarm-class in Czech. Cognitive Linguistics 16-3, 475–512. Holvoet, A. 2003: Aktualiosios skaidõs problemos. In: A. Holvoet, A. Judžentis, red., Sintaksinių ryšių tyrimai. Vilnius: Lietuvių kalbos institutas, 2003 (Lietuvių kalbos gramatikos darbai, 1), 79–98. Holvoet, Mikulskas, red., 2005: Gramatinių funkcijų tyrimai. Vilnius: Lietuvių kalbos institutas. (Lietuvių kalbos gramatikos darbai, 3.) Holvoet, A., Judžentis, A. 2005: Sintaksinės priklausomybės tipai: papildymai ir patikslinimai. In: Holvoet, Mikulskas, red., 2005, 11–38. Holvoet, A., Semėnienė, L. 2005: Veiksnio ir tiesioginio papildinio sąvokos. In: Holvoet, Mikulskas, red., 2005, 39–64. Holvoet, A., Čižik-Prokaševa, V. 2005: Papildiniai ir aplinkybės. In: Holvoet, Mikulskas, red., 2005, 65–92. 43 KRISTINA LENARTAITĖ IWATA, S. 2005: Locative alternation and two levels of verb meaning. Cognitive Linguistics 16-2, 355–407. JABLONSKIS, J. 1997: Lietuvių kalbos gramatika. Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidykla. LEVIN, B. 1993: English Verb Classes and Alternations: a Preliminary Investigation. Chicago and London: The University of Chicago Press. LEVIN, B., RAPPAPORT HOVAV, M. 2005: Argument Realization. Cambridge: Cambridge University Press. MICHAELIS, L., RUPPENHOFER, J. 2001: Beyond Alternations: A Constructional Model of the German Applicative Pattern. Stanford: CSLI Publications. SHAUMYAN, S. 1987: A Semiotic Theory of Language. Bloomington–Indianapolis: Indiana University Press. SHAUMYAN, S. 2006: Signs, Mind and Reality: A Theory of Language as the Folk Model of the World. Amsterdam–Philadelphia: John Benjamins Publishing Company. SLIŽIENĖ, N. 1978: Veiksmažodžių valentingumo klausimu. Lietuvių kalbotyros klausimai 18, 107–124. SLIŽIENĖ, N. 1980: Subjektinimo ir objektinimo vaidmuo nustatant lietuvių kalbos veiksmažodžių sintaksinį valentingumą. LTSR MA darbai. Serija A, 1 (70), 93–105. SLIŽIENĖ, N. 1994: Veiksmažodžių junglumas valentingumo teorijos požiūriu. Lietuvių kalbos veiksmažodžių junglumo žodynas 1. Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidykla, 15–54. VAN VALIN, R. D. 2005: Exploring the Syntax-Semantics Interface. Cambridge: Cambridge University Press. VAN VALIN, R. D., LAPOLLA R. J. 1997: Syntax: Structure, Meaning and Function. Cambridge: Cambridge University Press. Kristina Lenartaitė Lietuvių kalbos institutas P. Vileišio g. 5, LT-10308 Vilnius, Lietuva [email protected] 44