Mandagumas kaip reliatyvus kalbinis, socialinis ir kultūrinis reiškinys

Acta Linguistica Lithuanica LVIII (2008), 1 – 15 Az udvariasság mint relatív nyelvi, társadalmi és kulturális jelenség Inga Hilbig Vilniaus universitetas A cikk a nyelvi udvariasság pragmatikai fogalmával foglalkozik, amely túlmutat a nyelvi etiketten. Az udvariasságot a beszédhelyzet által meghatározott jelenségként értelmezi: a beszélő kommunikációs céljai megvalósítása érdekében gyakorlatilag bármilyen verbális eszközt igénybe vehet a tisztelet vagy a barátságosság kifejezésére. Pusztán a nyelvi udvariasság kifejeződése alapján egyetlen kulturális közösség sem tekinthető udvariasabbnak vagy kevésbé udvariasnak másoknál. A különböző kulturális csoportok eltérő udvariassági stratégiákat és azok különböző megvalósulási formáit részesíthetik előnyben. A cikk záró része egy kis léptékű kvalitatív vizsgálatot mutat be arról, hogyan fogalmaznak meg kéréseket a vilniusi szolgáltatási helyzetekben. A litván udvariasság negatív megítélése az említett helyzetekben abból fakad, hogy eltérő szociokulturális elképzelések élnek arról, milyennek kell lennie az ilyen helyzetekben folytatott kommunikációnak. 1. BEVEZETŐ Az udvariasság mint a kommunikáció egyik alapvető összetevője, amely nélkül az emberek közötti érintkezés nem volna lehetséges, különböző humán- és társadalomtudományi területek kutatóinak érdeklődésére tart számot. Leginkább azonban éppen nyelvészeti szempontból vizsgálták. A nyelvi udvariasság iránti érdeklődés (angolul: linguistic politeness), amely az interakciós pragmatika önálló ágává vált, az elmúlt negyedszázadban jelentősen megnőtt. Bár azt állítják, hogy e jelenséget a rá irányuló munkák rendkívül nagy száma miatt már nehéz kutatni (Sifianou, 2005: 263), a litván nyelv udvariasságának pragmatikai vizsgálata még csak most kezdődik. 1 Inga Hilbig 2. NYELVI ETIKETT ÉS UDVARIASSÁG Az udvariasság minden olyan cselekedetként értelmezhető – beleértve a nyelvi cselekedeteket is –, amely segít fenntartani az emberek közötti interakció minimális összhangját, „fenntartani vagy erősíteni a beszélgetőpartnerek közötti kapcsolatot, olykor pedig megóvni magunkat az érzékelt veszélytől” (Čepaitienė, 2007: 11). Sokféle, az egész diskurzust átható jelenségként mutatkozik meg, és nem korlátozódik a jó modorral és az etikettkönyvekben szereplő formulákkal kapcsolatos szabályokra (Kerbrat-Orecchioni, 2005: 29). A tárgyalt fogalmat mindazonáltal gyakran az etikett hasonló fogalmával azonosítják. „Lietuvių kalbos žodyne1 pateikiama pirmoji iš devynių žodžio mandagus reikšmių – „kuris gražaus elgesio, gerų manierų“. Žodis etiketas šiame ir „Dabartinės lietuvių kalbos žodyne2 apibrėžiamas labai panašiai: „elgesio taisyklės ir formos kurioje nors visuomenėje; viešoji laikysena, manieros“. Kaip rašoma A. Kučinskaitės, „etiketas – papročiais virtusios žmonių elgesio taisyklės, apimančios išorinius tarpusavio bendravimo pasireiškimus“ (Kučinskaitė, 1990: 3). Konkrečiai kalbos etiketas taip pat apibrėžiamas kaip „visuomenės priimtų kalbinių bendravimo normų visuma“, „kalbinės bendruomenės dialoginėje kalboje vartojamos kalbos formulės (paprastai – sustabarėjusios), kurios parodo mandagius / nemandagius pašnekovų santykius <...>“ (Čepaitienė, 2007: 68, 11). Atkreiptinas dėmesys, kad šiuose apibrėžimuose akcentuojamos taisyklės, normos, formos ir formulės. Kadangi yra teigiama, kad kalbos etiketas dažnai įvardijimas kaip kalbinis mandagumas, apibūdinamas kaip kalbinė mandagumo raiška (Ten pat, 11, 20), būtų galima spręsti, kad mandagumo reiškinys sutelpa į etiketo reikalavimų rėmus. A különböző országok nyelvi udvariassággal foglalkozó szakembereinek angol nyelven megjelent pragmatikai munkáiban azonban a nyelvi etikett kifejezést egyáltalán nem használják (lásd például Hickey, Stewart, 2005), vagy ha mégis, akkor tágabb értelemben (lásd például Kasper, 1998). A nyelvi udvariasságot nem csupán valamely társadalom nyelvi viselkedési szabályainak és normáinak követéseként, illetve az etikettformulák használataként értelmezik, amelyek viszonylag általánosan tárgyalhatók. Ezt a jelenséget vizsgálják 1 Idézet a „Lietuvių kalbos žodyno” 2005-ös internetes változatából (www.lkz.lt) 2 Idézet a „Dabartinės lietuvių kalbos žodyno” internetes változatából (http://www.autoinfa.lt) 2 Mandagumas kaip reliatyvus kalbinis, socialinis ir kultūrinis reiškinys csupán egy adott nyelvhasználat sajátosságaként, konkrét szituációs kontextusban. A természetes (megfigyeléses) és mesterséges (kísérleti) adatgyűjtési módszerekkel összegyűjtött anyag elemzésekor a beszélők egyéni választásai érdeklik a kutatókat azzal kapcsolatban, hogy miként használják a nyelvet az interakcióban, valamint gyakorlatilag bármilyen nyelvi kifejezés, amellyel a beszélő nemcsak tiszteletet, hanem barátságosságot is mutat a partner iránt. A beszédaktusokkal foglalkozó empirikus udvariasságkutatások többségének elméleti alapja vagy legalábbis kiindulópontja P. Brown és S. Levinson udvariasságelmélete (1978, 1987). Bár nyilvánvaló hiányosságai vannak, sokat bírálták, továbbfejlesztették és elvetették, mindmáig a legalaposabbnak és legnagyobb hatásúnak tartják. Az elmélet központi fogalma az ember nyilvános énképe (angolul: face) (Goffman, 1967), amellyel mindenki rendelkezik, és amelyről feltételezi, hogy mások is rendelkeznek ilyennel. Az elmélet szerint az interakcióban az udvariasság olyan stratégiai viselkedésként határozható meg, amelynek különböző módokon az a célja, hogy kimutassa: tekintettel van a partner énképére, és igyekszik enyhíteni az azt fenyegető cselekedeteket (angolul: face threatening acts) (pl. kérések, felszólítások). Az énkép kétoldalú: nemcsak negatív (távolságtartó), amelynek ápolásával a felek a távolság fenntartására és a tiszteletteljes kommunikációra törekednek, hanem pozitív (kapcsolatteremtő3) is, amikor a közelséget és a barátságosságot hangsúlyozzák. Az énképelmélet megalkotói szerint az etikettkönyvek éppen a konvencionális negatív udvariassági stratégiák megvalósulásának példáival vannak tele (Brown, Levinson, 1978: 135). A pozitív udvariasság kifejezésére többek között például tréfálkozás is szolgálhat, sőt, ahogy későbbi kutatók rámutattak, a nyelvi etikett határain kívül eső káromkodások és sértések is (bővebben lásd Holmes, 1995: 10; Christie, 2005: 1). Az utóbbi típusú udvariasság kifejezésének gyakorlatilag nincsenek tipikus formái, etikettkönyvekbe illő szabályai vagy használt, illetve használatra ajánlott nyelvi formulái; mintha kevésbé lenne meghatározott és informális volna. Az udvariasság nemcsak „autonóm udvariassági 3 A távolságtartó és a kapcsolatteremtő udvariasság fogalmait a kissé félrevezető negatív és pozitív udvariasság terminusok helyett G. Čepaitienė javasolja (bővebben lásd 2007: 25); doktori disszertációjában E. Gudavičienė is ezeket használja (2007). A P. Brown és S. Levinson által megalkotott fogalmak hiányosságait külföldi pragmatikai munkákban is bírálták, de ennek ellenére mára teljesen meghonosodottnak tűnnek. Ezért talán még azt is érdemes volna megfontolni, hogy a litván nyelvtudományban nem kellene-e az amerikai kutatók eredeti terminusait használni. 3 INGA HILBIG aktusokkal, amelyek rendeltetése és predikatív erejének célja „az udvariassági konvenció bemutatása”, hanem olyan más aktusokkal is, amelyek „használata bizonyos helyzetekben udvariassági jegyet kölcsönöz nekik”, és amelyek „a konkrét használati helyzettől elvonatkoztatva egyáltalán nem jeleznek semmiféle udvariassági fokot”; G. Čepaitienė azonban az ilyen megnyilatkozásokat nem sorolja a nyelvhasználati etikett helyzetei közé (lásd Čepaitienė, 2007: 37, 38). A kutató szerint az ilyen kifejezések nem nélkülözhetetlenek a beszélgetéshez, és az általános etikett sem követeli meg őket. Ugyanakkor azt állítja, hogy például azzal, ha megkérdezzük: Hogy aludt?, „kimutatható, hogy értékeljük a beszélgetőpartnert, és figyelmet tanúsítunk iránta” (lásd Uo., 38) – tehát mégiscsak pozitív (kapcsolatteremtő) udvariasságot fejezünk ki. Az említett kutató egy kisebb szociolingvisztikai felmérést ismertet, amelyből kiderült, hogy a szemináriumon részt vevő húsz hallgató közül mindössze kettőnek a családjában volt szokás bocsánatot kérni, a „többiek pedig általában nehezen értették meg, miért kellene a családtagoknak egymás között bármilyen bocsánatkérő formát használniuk” (Čepaitienė, 2007: 28). A kutató feltételezi, hogy „lassanként kialakul az a szemlélet, amely szerint a nyelvi etikett csak a nyilvános beszédre vonatkozik”. De vajon a nyelvi etikett nem mindig akkor relevánsabb a beszélő számára, amikor a negatív (távolságtartó) udvariassági stratégiát választja, és éppen a tiszteletteljes „nyilvános magatartás” számít? A pozitív (kapcsolatteremtő) udvariasságot nagyon gyakran mindenféle szokásos etikettformula nélkül is kifejezik. Például, ha véletlenül nekimegyünk egy családtagnak, bocsánatot kérhetünk, és aggódva megkérdezhetjük: Fáj? Az ilyen megnyilatkozás illokúciós ereje és udvariassági funkciója nincs kifejtve a megnyilatkozás felszíni szerkezetében, mégis nyilvánvaló a konkrét interakcióban. 3. (NEM)UDVARIAS FORMÁK ÉS VALÓS NYELVHASZNÁLAT A litván nyelvi etikettel foglalkozó munkák többsége a nyelvi udvariassági eszközök készletének bemutatására és leírására törekedett (hogyan lehet litvánul megszólítani valakit, köszönni, megköszönni valamit, jókívánságot kifejezni stb.); azt vizsgálták, hogy az adott nyelvi etikettformulákat történetileg hogyan használták, hogyan használják napjainkban, illetve a nyelvművelés szempontjából hogyan kellene általában, a legtágabb társadalmi és kulturális kontextusban használni. A többi munka közül kiemelkedik G. Čepaitienė átfogó és széles témakört felölelő monográfiája, a „Lietuvių kalbos etiketas: semantika ir pragmatika” (2007). A mű hangsúlyozza, hogy a pragmatika a megnyilatkozás értelmezésével, valamint a nyelvi kifejezési eszközök konkrét társalgási kontextusban történő kiválasztásával foglalkozik. Az elemzett adatok azonban 4 Mandagumas kaip reliatyvus kalbinis, socialinis ir kultūrinis reiškinys természete4 azt eredményezi, hogy a kutatók számára csak a külső forma és szemantika alapján objektíven udvariasnak tűnő megnyilatkozások hozzáférhetők, amelyek illokúciós ereje és udvariassági funkciója konkrét szituációs kontextus nélkül is előre jelezhető. Például a kérés paradigmájának szemantikai alapjára összpontosítanak: a kérések kifejezésére a performatív kérem ige, a legyen szíves indulatszó, a kérés jelentését hordozó más, azonos tövű szavak és a felszólító mód szolgál, ám figyelmen kívül hagyják a „közvetett”, „rejtett” illokúciós célú aktusokat, például: Úgy húz, nem fúj be? (az ablak becsukására irányuló kérésként) (lásd Uo., 154). Ez teljesen érthető, hiszen az utóbbiak csak konkrét kommunikációs helyzetben használva töltik be funkciójukat. Az élő nyelvhasználatban bőven akadnak ilyen nem konvencionális kérések, de amikor például egy írott korpuszból származó példákat gyűjtünk és elemzünk, a kutatónak elkerülhetetlenül a megnyilatkozás formájából kell kiindulnia, és csak utána vizsgálhatja annak funkcióját, ezért nagyon nehéz felfedezni őket. A nyelvi udvariasság szakértőinek meggyőződése szerint egyetlen, konkrét megnyilatkozási helyzetéből kiragadott szó vagy kifejezés sem tekinthető önmagában objektíven sem udvariasnak, sem udvariatlannak. Ahol elvárják, ott egy nyelvi etikettformula elmaradása valóban elégedetlenséget válthat ki a beszélgetőpartnerből (Čepaitienė, 2007: 23). Ugyanakkor egy ott használt formula is hasonló hatást kelthet, ahol egyáltalán nem várják, ahol a beszélő azt nem tartja helyénvalónak: például túlzottan modoros, a kapcsolatok ridegségét sugalló benyomást kelthet, amikor egy közeli hozzátartozó a mindennapi életben folyton köszönöm-öt mond apróságokért. Sőt, az etikettformulák tudatosan akkor is bevethetők, amikor a beszélőnek esze ágában sincs udvariasnak lenni (pl. Na, gratulálok! – mondja az edző annak a tehetséges futballistának, akit egy fontos mérkőzésen az ellenféllel való verekedés miatt kiállítottak a pályáról). Az igazgató által elhangzott Kérem, azonnal fejezze be ezt a munkát! mondatban a kérem szónak bizonyosan nincs meg az a szerénységet, könyörgő árnyalatot hordozó jelentése, amelyet nyelvi etikettünkkel foglalkozó munkák tulajdonítanak neki (lásd Čepaitienė 2007: 157), rögzült udvariasság- 4 Az elemzett anyag kiválasztásának igen változatos elvei és a minta statisztikai leírása nem szerepel a monográfiában. A példákból azonban arra lehet következtetni, hogy leginkább a Vytautasi Nagy Egyetem (VDU) mai litván nyelvi korpuszának adataira, valamint különböző műfajú írott szövegek anyagára támaszkodtak (szépirodalomra, főként klasszikus irodalomra, a 19. század végi – 20. század eleji kulturális személyiségek leveleire stb.), míg a mai beszélt nyelvből viszonylag kevés került be az elemzésbe. 5 INGA HILBIG ges, a beszélő tétovázását és szerénységét kifejező jelentések5 (lásd Kučinskaitė, 1990: 44). A „Telefonbeszélgetések etikettje” a tájékoztatásra irányuló litván kéréseket a legalacsonyabb fokú (pl. legyen szíves megmondani), magasabb, vagyis semleges fokú (pl. szeretném megkérni), valamint magas udvariassági fokú (pl. meg tudná mondani nekem) kategóriákba sorolja; ez a felosztás szintén nem abszolút, és – amint a könyv szerzői maguk is megjegyzik – a különböző kifejezéseket nem csupán annak függvényében választjuk, „hogy a kért információ mennyire fontos számunkra” (Čepaitienė, Steigvilaitė-Urbietienė, 2003). Az udvariasságot mint az elszigetelt megnyilatkozás szintjén jelentkező jelenséget számos korai tanulmány vizsgálta. Kiderült, hogy amikor a kontextusból kiragadott megnyilatkozásokat rangsorolják, egyazon nyelvi közösség tagjai alapvetően igen jól egyetértenek azok udvariasságát illetően, és minél nyelvtanilag összetettebb, hosszabb, hivatalosabb egy kifejezés, annál előkelőbb helyet foglal el az udvariassági skálán. A valós kommunikációban azonban, ahol a beszédnek célja van, a hosszabb, hivatalosabb és kevésbé közvetlen forma nem feltétlenül udvariasabb. A túlzott hivatalosság – amelyet gyakran az udvariassággal azonosítanak –, éppúgy, mint annak hiánya, udvariatlannak tűnhet, hangsúlyozhatja a beszélgetőpartnerek közötti távolságot, ironikusnak hathat stb. A pragmatikusokat nem érdeklik az egyes nyelvi formák használatára vonatkozó semleges, abszolút szabályok. A nyelvi udvariasság kutatói azt vizsgálják, hogyan használ fel a beszélő stratégiai módon egy adott formát célja eléréséhez; az elhangzó beszédaktust megfigyelve pedig azt látjuk, hogy a nyelvi forma és a beszédaktus udvariassága között nem feltétlenül van kapcsolat (Thomas, 1995: 156). Udvarias az, amit a nyelvhasználók egy konkrét kommunikációs esemény során helyénvalónak tartanak. 4. UDVARIASSÁG ÉS KULTÚRA Az udvariasság relatív jelenség a különböző kultúrákban megjelenő formáit tekintve is. Általában az emberi társadalmak közös jelenségének tekinthető, mivel általános szükségleteiket elégíti ki. E szükségletek eltérő fontossága alapján azonban a különböző kultúrák képviselői a rendelkezésükre álló udvariassági eszközök közül 5 „A feltételes mód formáival a kérem szóval igen finoman fejezhető ki egy személy udvarias megszólítása, amikor azt akarjuk megmutatni, mennyire szükséges, hasznos vagy kellemes a kérő számára a kívánt cselekvés vagy tárgy; a kérő azonban szerénységből és a megszólított iránti tiszteletből mintegy feszélyezve érzi magát, és igyekszik kívánságát a lehető legudvariasabban megfogalmazni” (Kučinskaitė, 1990: 44). 6 Mandagumas kaip reliatyvus kalbinis, socialinis ir kultūrinis reiškinys különböző verbális és nem verbális módokat választ és honosít meg ennek kifejezésére (Sifianou, 2000: 46, 93). A különböző kultúrákban rendkívül eltérő, hogy mit értenek udvariasságon, hogyan fejezik ki, ki kivel szemben udvarias, és így tovább (Holtgraves, 2005: 73). A pragmatika tudományában sokáig domináló angol nyelvű teoretikusok állítólag általános, valójában azonban gyakran csak az angol nyelvre jellemző udvariassági elveket vetettek fel és vizsgáltak elméletileg; az angolszász beszélgetések szokásos sajátosságait az emberi nyelvi viselkedéssel azonosították általában, a kulturális különbségeknek pedig legfeljebb csekély jelentőséget tulajdonítottak. Például mivel az angol felszólító módú alakokat rendszerint parancsok, utasítások kifejezésére használják, etnocentrikus módon azt állították, hogy az udvarias kérésekben általában kerülik a felszólító módot (Clark, Schunk, 1980: 111). Ez a nyelv azonban egyszerűen azt az angolszász kulturális hagyományt tükrözi, amely különösen nagyra értékeli és hangsúlyozza az egyén magánéletét és szabadságát. Mivel valaminek a kérése mindig kisebb vagy nagyobb mértékben korlátozza a címzett cselekvési szabadságát, az angolban mindenféle kérésre – még a teljesen jelentéktelen, az arculatot alig fenyegető kérésekre is – meggyökeresedtek a negatív (távolságtartó) udvariasságra jellemzőbb közvetett kifejezésmódok, amelyek csökkentik a kérés sürgető jellegét és enyhítik annak illokúciós erejét. Ezekkel a beszélő mintegy kerüli, hogy akaratát a címzettre kényszerítse, és nagyobb lehetőséget hagy neki arra, hogy visszautasítsa a kérés teljesítését. Ezért a brit G. Leech úgy vélte, hogy a negatív udvariasság „komolyabb” módja annak, hogy figyelmünket a másikra irányítsuk (Leech, 1983: 133), az amerikai P. Brown és S. Levinson pedig munkájukban csaknem háromszor annyi teret szentelnek ennek az udvariasságtípusnak, mint a pozitívnak (Brown, Levinson, 1978). A távolságtartás és a másik magánéletének tiszteletben tartása azonban nem minden kultúrában számít ilyen nagy értéknek, és – amint azt számos más nyelven végzett empirikus kutatás is igazolja – egyes kulturális közösségek inkább a pozitív (kapcsolatteremtő) udvariasság felé hajlanak. Ezekben a közösségekben a közösséghez tartozás érzése gyakran felülírja a magánélet iránti igényt. A saját és az idegen csoport tagjai közötti világos különbségtétel lehetővé teszi, hogy a saját csoport tagjaival nagyon közvetlenül kommunikáljanak. Az ilyen kultúrákban a szoros kapcsolatok és a kölcsönös, önkéntes függés fontosabb az egyéni szabadságnál, ezért kevésbé tartanak attól, hogy terhet rónak a másikra, és a kérések nemhogy nem fenyegetik a másik arculatát, hanem éppen erősítik a kapcsolatokat és összekovácsolnak; így nagyon közvetlenül is kifejezhetők, sőt kifejezendők (lásd pl. Sifianou, 2000; Marquez Reiter, 2005). Kifejezésük teljesen elfogadható a nagyobb hatalmi távolságú társadalmakban, a kommunikáló felek aszimmetrikus viszonyai között is. 7 Inga Hilbig Az udvariasság eltérő értelmezése és kifejezése a kultúrák közötti kommunikációban a kulturális félreértések egyik fő forrása. Ezek akkor keletkeznek, amikor az egyik nyelven elhangzó megnyilatkozásoknak téves illokúciós erőt tulajdonítanak – olyat, amilyennel egy másik nyelvben rendelkeznek. Például az angolul beszélő kelet-európaiak kéréseik kifejezésére használt felszólító módú alakjai a briteknek gyakran sértő parancsként hangzanak. Leggyakrabban éppen a pozitív (kapcsolatteremtő) udvariasságra orientált, a kéréseket közvetlenül kifejező társadalmakra ragasztják a „modortalan” címkét (Sifianou, 2000: 43). Másfelől a „modoros” britek beszéde más kultúrák képviselői számára gyakran túlságosan körülményesnek és őszintétlennek tűnik. Az ilyen sztereotip értékelések csak akkor lennének objektívek, ha az udvariasság fogalma univerzális volna. Ez azonban nincs így, és minden kulturális közösség a maga módján lehet udvarias. Nincs olyan mérce, amely alapján meg lehetne állapítani, hogy az egyik kultúra képviselői (nem)udvariasabbak a másiknál. Pusztán a nyelvi kifejezésmódok és kommunikációs módszerek alapján nem állítható, hogy az egyik nép szebben, udvariasabban bánik az emberekkel, mint a másik (Thomas, 1995: 150). Az interakciós módok nyelvi különbségeit az udvariassági normáknál jóval mélyebb kulturális tényezők alakítják (Wierzbicka, 1985: 145) – ezek hátterében eltérő társadalmi szerkezetek és értékrendek állnak. 5. A LITVÁNOK (UDVARIATLANSÁGA) A litvánokat olykor külföldiek nevezik udvariatlannak, és maguk a litvánok is gyakran tartják egymást annak. Az elégedetlenség nagy része a nyilvános helyeken idegenekkel folytatott kommunikációnkat érinti. Az ilyen vélemények ösztönöztek arra, hogy figyelmet fordítsunk a litvánok nyilvános helyeken folytatott kommunikációjára, különös tekintettel a kérést kifejező beszédaktusokra. 2006–2007-ben öt hónapon keresztül Vilniusban (az utcákon, az egyetemen, a közlekedési eszközökön, kávézókban, élelmiszerboltokban, gyógyszertárakban, poliklinikán, postán stb.) véletlenszerűen jegyezték fel a hallott rövid kéréseket. Arra törekedtek, hogy a szóbeli beszélgetésből minél több kontextust rögzítsenek: feltüntették a helyszínt, röviden jellemezték a beszélgetőpartnereket, és feljegyzéseket készítettek beszédük paralingvisztikai sajátosságairól és testbeszédükről. Összesen mintegy 150, a vizsgálat szempontjából releváns beszédaktus-példát gyűjtöttek össze. Ezek többségét (körülbelül 100-at) kereskedelmi és szolgáltatási helyzetekben sikerült feljegyezni. Mivel ezek a helyzetek a helyszín, a kommunikációs forgatókönyv és a résztvevők társadalmi szerepei szempontjából meglehetősen világosak és körülhatároltak, továbbá a kérések az ott végrehajtott fő beszédaktusok, úgy döntöttünk, hogy ezekre korlátozzuk a vizsgálatot. Ez a fejezet néhány megfigyelést mutat be a vilniusiak legjellemzőbb 8 Mandagumas kaip reliatyvus kalbinis, socialinis ir kultūrinis reiškinys az említett helyzetekben elhangzó kérések sajátosságait, valamint a kommunikációnkat az elemzett helyzetekben befolyásoló lehetséges szociokulturális tényezőket. Az individualista kultúrákra nem jellemző az „ismerősök” és az „idegenek” közötti éles különbségtétel, és minden emberrel viszonylag hasonló módon kommunikálnak – többnyire a konvencionális negatív (távolságtartó) udvariassági stratégiákat alkalmazva (Fukushima, 2000: 188). Úgy tűnik, hogy a gyorsan individualizálódó, de még mindig inkább kollektivista litván társadalomban az egyenes kéréseinket, ha nem kérünk a címzettől valami nagy dolgot6, a beszélgetőpartnerek közötti igen nagy vagy nagyon kicsi társadalmi távolság (angolul: social distance – itt a közelség, az ismeretség fokaként értelmezve), valamint a nagy hatalmi távolság (angolul: power distance) teszi lehetővé, amikor a beszélő magasabb pozíciót foglal el. „A kelet- és nyugat-európaiak beszélgetési stílusa között vannak különbségek: a nyugatiak azért beszélnek, hogy fenntartsák a kapcsolatot. A kelet-európaiak elsősorban instrumentális céllal beszélnek, és teljesen kényelmesen érzik magukat csendben” (Keevalik, 2005: 214, idézi Giles és mtsai. 1992: 220). Bár ennek a nagyon általánosító megállapításnak az érvényessége a litvánok magánjellegű kommunikációjában kétséges, az idegenek közötti kommunikációról szólva egészen megfelelőnek tűnik. Legalábbis Vilnius szokásos mindennapi kereskedelmi és szolgáltatási helyzeteiben az interakciók többnyire nagyon rövidek. A kommunikálók jogainak és kötelességeinek egyértelmű meghatározása esetén a vásárló minden bevezetés nélkül, egyenesen előadhatja kérését (gyakran ezek az egyetlen szavai), az alkalmazott pedig szó nélkül átadhatja a kívánt árut vagy nyújthatja a szolgáltatást, és ha szükséges, ugyanilyen közvetlenül kérheti azt, ami a vásárló kérésének teljesítéséhez kell (például az aláírást a nyugtán, vagy hogy várjon egy kicsit). Mivel nem feltételezik, hogy az arc fenyegetésnek van kitéve, gyakran egyik fél sem alkalmaz semmiféle negatív (távolságtartó) udvariasságot annak megőrzésére, sőt, az ilyen helyzetekben sok kultúrában megszokott verbális és nem verbális pozitív (kapcsolatteremtő) udvariasság sem jelenik meg (például nem váltanak jelentéktelen mondatokat, nem tartanak fenn hosszabb szemkontaktust, nem mosolyognak, nem viccelődnek7. A legszembetűnőbb egy 6 A kérés terhét (angolul: size of imposition) a következő tényezők határozzák meg: mennyi időre és erőfeszítésre van szükség a teljesítéséhez, mekkora fizikai vagy pszichológiai terhet ró a címzettre, joga van-e a beszélőnek kérni, illetve köteles-e a címzett teljesíteni a kérést, és mennyire megszokott az adott kérés az adott helyzetben (Fukushima, 2000: 188). 7 A kereskedelmi és szolgáltatási helyzetekről itt nagyon általánosságban esik szó, holott aszerint is csoportosíthatók, hogy pontosan milyen környezetben zajlanak (például bevásárlóközpontban vagy kis üzletben), illetve a helyzet hétköznapisága, megszokottsága szerint (például újságot vagy számítógépet vásárolnak) – ettől nagyban függ, mennyire interaktív a kommunikáció (Traverso, 2001: 423). Ehhez a kutatáshoz a kéréseket sokféle kereskedelmi és szolgáltatóhelyen gyűjtöttük, de csak mindennapi, megszokott helyzetekben. 9 Inga Hilbig a pozitív udvariassággal rendszerint azonosított sajátosság – a kérések nagyon közvetlen megfogalmazása. A szokásos kiszolgálási helyzetekben idegenek között zajló, a közlés tartalmára, nem pedig a kommunikáló felek kapcsolatára irányuló beszélgetésekből rögzítették a legtöbbet. Az összegyűjtött anyagban a rövid, elliptikus tárgyas kérőszerkezetek dominálnak, amelyek egyszerűen megnevezik, mit szeretnének kapni: Lány egy kávézóban: – Nekem egy adag sült csirkés salátát kérek. Fiatal nő egy juice bárban: – Répa-almalevet. – Itt isszák meg? – Elvitelre. Egy kis üvegbe. Idős férfi a gyógyszertárban: – „Clotrimazolum”. – Kenőcsöt? – Igen. Helyzet a postán: – Tessék. – Ajánlottat (a fiatal nő odanyújtja a borítékot). Fiatal férfi az autóbusz-állomás jegypénztáránál: – Jó napot, vasárnapra két diákjegyet Rokiškisbe Svedasai felé. Sok felszólító módban megfogalmazott vásárlói kérést is gyűjtöttek: Lány egy pékség pultjánál: – Adjon egy hideg szénsavas ásványvizet (odaadja a pénzt). Középkorú férfi egy élelmiszerbolt halpultjánál: – Jó napot. Adjon... talán két heringet. újságot vagy számítógépet vásárolnak) – ettől nagyban függ, mennyire interaktív a kommunikáció (Traverso, 2001: 423). Ehhez a kutatáshoz a kéréseket sokféle kereskedelmi és szolgáltatóhelyen gyűjtöttük, de csak mindennapi, megszokott helyzetekben. 10 Mandagumas kaip reliatyvus kalbinis, socialinis ir kultūrinis reiškinys Fiatal férfi a kávézóban a pincérnőnek (messziről): – Kisasszony, számolja ki, legyen szíves! Középkorú mikrobuszutas a sofőrnek: – A kereszteződésnél álljon meg. A rögzített kisebb eladói vagy szolgáltatói kérések leggyakrabban éppen felszólító módban hangzottak el: Eladónő egy ruházati üzletben: – Kérem, üsse be a PIN-kódot. A poliklinika recepciósa egy telefonáló betegnek: – Várjon egy kicsit. A menetrend szerinti busz kísérője a határnál az utasoknak: – Készítsék elő az útleveleket. Banki alkalmazott: – Adja ide a személyazonosító okmányát. Amint az összes bemutatott példából látható, kérés előtt néha köszönnek, lexikai udvariassági jelölőket használnak: kérem, tessék; a kérést enyhítő egy kicsit; a bizonytalanságot kifejező talán; az egyetértést kereső jó?; valamint a tiszteletteljes megszólítást: kisasszony. Az ilyen helyzetekben azonban még önmagukban a felszólító mód második személyű többes számú alakjai is – adja ide, számolja ki, várjon stb. – elegendő udvariasságot biztosítanak a kisebb kérésekhez. A ragozható felszólító mód a litvánban – sok más nyelvhez hasonlóan – gyakran alkalmas udvarias kérés megfogalmazására, ha a kérés kicsi és indokolt. A felszólító mód és a rövid, közvetlen kérő szerkezetek használatának helyénvalósága a hatékonyságra való törekvéssel magyarázható: a másik fél szükségleteit úgy veszik figyelembe, hogy takarékoskodnak az ő (és egyben a saját) idejével és energiájával (Kerbrat-Orecchioni, 2005: 36). Ha azonban a tárgyalt helyzetekben eltérnek a megszokott beszélgetési forgatókönyvtől, például amikor nagyobb kérést fogalmaznak meg, amelynek teljesítésére a címzett egyértelműen nem köteles, csak többé-kevésbé közvetett kérdő szerkezeteket rögzítettek – ez a negatív (távolságtartó) udvariasság tipikus megnyilvánulása. Tei 11 Inga Hilbig A címzett lehetőségeire való hivatkozás, hogy végrehajtsa a beszélő által kívánt cselekvést, ilyen esetben maga a kérés: Pénztáros egy középkorú férfinak: – Nincs három centje? Egy fiatalember egy csokoládébolt eladónőjének: – Esetleg fel tudna váltani egy tízlitasost? Egy nő a könyvesbolt eladónőjének, aki nem találta meg a keresett könyvet: – Nem tudna felhívni a Rotas könyvesboltot a Pylimo utcában? Talán ott lesz... Egy lány egy távolsági busz sofőrjének: – Meg lehetne oldani, hogy átadjam önnek a jegyzeteket, és elvigye őket? Általánosságban elmondható, hogy a kereskedelmi és szolgáltatási helyzetekben az interakció helyett az üzenetre irányuló erős orientáció nagy társadalmi távolságot jelez a kommunikáló felek között, akik nem szándékoznak semmiféle másfajta kommunikációba bocsátkozni. A pozitív (kapcsolatteremtő) udvariasság olyan megnyilvánulási formái, mint a köszönés, a mosoly, a hosszabb szemkontaktus és a fatikus kommunikáció, kultúránkban kizárólag az ismerősökkel való érintkezéshez tartozónak tűnnek. Egy másik fontos tényező, amelyet érdemes megvitatni, feltehetően a hatalmi különbség. A gazdasági rendszer radikális átalakulását követően a szolgáltatást vagy árut kínáló fél és az ügyfél közötti hatalmi viszonynak mintha teljesen meg kellett volna fordulnia, de az évek alatt megszilárdult kapcsolatok és kommunikációs módok érthető módon nem változnak ilyen gyorsan. Lehetséges, hogy a két kiszolgálási kultúra találkozásánál mind az ügyfél, mind a szolgáltató gyakran úgy véli, hogy fölérendelt helyzetben van, és ez is a formális udvariasság minimális kifejezőeszközeinek használatához vezet. Tehát ha valaki valami apró, indokolt dolgot kér, nagy társadalmi távolság és hatalmi különbség mellett, a szolgáltatási helyzetekben zajló kommunikáció nagyon közvetlennek és nyelvileg takarékosnak tűnik – ez a pozitív (kapcsolatteremtő) udvariasságra jellemző, noha ebben az esetben éppen az ilyen kifejezésmód szolgál a távolság jelzésére. A kapcsolatok „felmelegítésére” használt stratégia ennél jóval többet foglal magában. Az összegyűjtött anyagban néhány olyan példa is akadt, amelyben mind a szolgáltatók, mind az ügyfelek a pozitív udvariasság más verbális kifejezőeszközeihez is folyamodtak, például: 12 Mandagumas kaip reliatyvus kalbinis, socialinis ir kultūrinis reiškinys Egy férfi egy cukrászdában az eladónak (mosolyogva): – Mérjen le nekem azokból a kis süteményekből, amelyeknek „lábacskáik” vannak – hátha nem szaladnak szét, mondom. Egy nő egy cukrászdában az eladónak: – Ezek a kis kekszei nagyon finomak – adjon belőlük úgy kétszáz grammot. Egy fiatal gyógyszerésznő egy idős férfinak: – Mutassa meg nekem a receptecskét. Egy banki alkalmazott egy idősebb ügyfélnőnek: – Legközelebb, asszonyom, legyen kedves, telefonáljon, mielőtt eljön. Amint látható, a kérés itt humoros formában hangzott el, kicsinyítő képzőket és dicséretet alkalmaztak, illetve a beszélgetőpartner jóindulatára apelláltak. Az ugyanolyan közvetlen kérések ellenére ezek az eszközök otthonos, barátságos légkört teremtve teszik udvariassá a kommunikációt, amelyben az összehangolt érintkezés mindenféle köszönöm, tessék vagy nem tudná-e nélkül is fenntartható; a negatív (távolságtartó) udvariasság kifejezésénél pedig még nagyobb szerepet játszik az intonáció és a nem verbális jelzések. Amint azonban G. Čepaitienė (2007: 90) is megjegyzi, az udvariasságnak ez a típusa sokkal kifejezettebb, jellemzőbb, és változatosabb formákban nyilvánul meg a közeli, ismerős emberekkel való kommunikációban. A megszilárdult piacgazdaság és a litvánok nyugati kultúrákkal való intenzív érintkezése megváltoztatja a korábban megkérdőjelezhetetlen udvariassági normákat (például a szovjet években valószínűleg senkinek sem hiányoztak az eladók köszönetei). Így nemcsak egyes külföldiek, hanem azok a litvánok is, akik hozzászoknak a szolgáltatási szektorban kialakuló másfajta kapcsolatokhoz, valóban úgy érezhetik, hogy nálunk ott hiányzik az udvariasság. Mindazonáltal egyetlen közösség sem lehet udvariatlan, hiszen mindegyik számára fontos a harmonikus és hatékony kommunikáció. Ugyanakkor ugyanazon kultúra képviselői nem feltétlenül osztják ugyanazokat az értékeket, nézeteket és attitűdöket. Azt a véleményt, hogy a szolgáltatási helyzetekben udvariatlanok vagyunk, valószínűleg az határozza meg, hogy eltérően képzeljük el, miként illik viselkedni a kereskedelmi és szolgáltatási helyzetekben, illetve általában a nyilvánosság előtt, idegenekkel. Viselkedésünket az udvariasság szempontjából gyakran leértékelik, amikor állítólag kulturáltabb, „udvariasabb” kultúrákkal hasonlítanak össze bennünket – és mi magunk is összehasonlítjuk magunkat velük –, ezek azonban valójában alighanem egyszerűen másfajta udvariassági típust képviselnek. 13 Inga Hilbig 5. ZÁRÓ MEGJEGYZÉSEK A litván nyelvi udvariasság iránt a nyelvészeti pragmatika szemszögéből csak mostanában kezdtek érdeklődni. Nyelvi viselkedésünk megfigyeléseire és a kereskedelmi, valamint szolgáltatási helyzetekben végzett kutatás eredményeire alapozva azt a hipotézist vetjük fel, hogy a litvánok inkább a pozitív (kapcsolatteremtő) udvariasság típusára hajlanak. Ezt azonban még ellenőrizni kell a beszélt nyelv további vizsgálataival, az interperszonális kommunikáció különböző területein, a konkrét beszédaktusok használati kontextusára összpontosítva. Érdekes lenne azt is elemezni, hogyan nyilvánul meg nyelvi udvariasságunk hosszabb megnyilatkozásokban, nagyobb figyelmet fordítva annak paralingvisztikai és nem verbális aspektusaira, valamint összehasonlítva a különböző nemű, anyanyelvi és nem anyanyelvi beszélők, illetve az ország különböző régióiból származók nyelvi udvariasságát. A litván nyelvi udvariasságot más nyelvek és kultúrák udvariassági megnyilvánulásaival is érdemes lenne összevetni, hiszen beszédmódjainkat és azok sajátosságait úgy érthetjük meg és ismerhetjük meg a legjobban, ha másokkal összehasonlítjuk őket. LITERATŪRA Brown, P. & S. Levinson, 1978, 1987: Politeness. Some universals in language usage. Cambridge: Cambridge University Press. Christie, Ch. 2005: Editorial. Journal of Politeness Research 1, 1–7. Clark, H. & D. Schunk, 1980: Polite responses to polite requests. Cognition 8, 111–143. Čepaitienė, G. 2007: Lietuvių kalbos etiketas. Semantika ir pragmatika. Šiauliai: Šiaulų universiteto leidykla. Čepaitienė, G. & D. Steigvilaitė-Urbietienė 2003: Pokalbių telefonu etiketas. Kaunas: Šviesa. Fukushima, S. 2000: Requests and culture: politeness in British English and Japanese. Bern: Lang. Giles, H., N. Coupland & J. Wiemann, 1992: “Talk is cheap...”, but “My word is my bond”: Beliefs about talk. In: K. Bolton & H. Kwok, eds., Sociolinguistics Today: International Perspectives. London & New York: Routledge, 218–241. 14 Mandagumas kaip reliatyvus kalbinis, socialinis ir kultūrinis reiškinys Goffman, E. 1967: Interaction ritual: Essays on face-to-face behavior. New York: Garden City. Gudavičienė, E. 2007: Lietuvių kalbos direktyvai. Daktaro disertacija. Holgraves, T. 2005: Social psychology, cognitive psychology, and linguistic politeness. Journal of Politeness Research 1, 73–93. Kasper, G. 1998: Linguistic Etiquette. In: F. Coulmas, ed., Handbook of Sociolinguistics. Blackwell Publishing, 374–385. Keevallik, E. 2005: Politeness in Estonia: A matter of fact style. In: L. Hickey & M. Stewart, eds., Politeness in Europe. Clevedon: Multilingual Matters, 203–214. Kučinskaitė, A. 1990: Lietuvių kalbos etiketas. Vilnius: Mokslas. Leech, G. 1983: Principles of pragmatics. London & New York: Longman. Márquez Reiter, R. 2000: Linguistic politeness in Britain and Uruguay. A contrastive study of requests and apologies. Amsterdam: John Benjamins. Sifianou, M. 2000 [1992]: Politeness phenomena in England and Greece. Cross-cultural perspective. Oxford: Oxford University Press. Sifianou, M. & E. Antonopoulou, 2005: Politeness in Greece: The politeness of involvement. In: L. Hickey & M. Stewart, eds., Politeness in Europe. Clevedon: Multilingual Matters, 263–276. Thomas, J. 1995: Meaning in interaction. An introduction to pragmatics. London: Harlow. Traverso, V. 2001: Syrian service encounters: a case of shifting strategies within verbal exchange. Pragmatics 11:4, 421–444. Wierzbicka, A. 1985: Different cultures, different languages, different speech acts: Polish vs. English. Journal of Pragmatics, 9 (2–3), 145–178. Inga Hilbig Lituanistinių studijų katedra Vilniaus universitetas Universiteto g. 5, 01122 Vilnius, Lietuva [email protected] 15